Megjegyzések:
Keletkezéstörténet
Adyt újabb párizsi tartózkodása idején több körülmény készteti arra, hogy ilyen
elítélően fogalmazza meg embertársaihoz fűződő viszonyát. Azonban a vers sokkal
általánosabb jellegű ítéletet tartalmaz ahhoz, hogy Király István nyomán pusztán a
költő „megélt szerelmeinek kegyetlen mérlege”-ként tartsuk számon (Király
II. 189.). Figyelembe véve Ady életének e szakaszát sokkal
összetettebbnek tűnik az elhagyatottság élményének eme végzetszerűvé fokozása.
Nemcsak a Diósiné Brüll Adélhoz fűződő viszonyában beálló újabb válságperiódus, de
a
Nyugat és közte támadt újabb bonyodalmak is közrejátszhattak e
lírai magatartás kialakításához. Az amúgy is érzékeny Ady személye elleni burkolt
támadásnak fogta fel Babitsnak a lap januári első számában megjelent verseit (l. a
Senki élőnek
ellensége
jegyzetét).
Ugyanebben a hónapban írott leveleiben többször hangoztatja baráti és szakmai
környezetével szembeni csalódottságát. Hatvany Lajosnak így ír: „Nagy baj volt,
hogy azok a barátaim, akiknek elfogadtam volna a diktálásukat (három-négy volt s
még van), irodalomtörténet-írók hideg maszkjával néztek reám. Hogy vétek, sőt
lehetetlenség egy ember, egy így-vagy-ugy (talán) küldetéses ember életébe
beleavatkozni. Kár volt, mert egy kis gondoskodással még másfél év előtt lehetett
volna belőlem az élet számára is csinálni valamit. Ez a lehetőség – sajnos –
végleg elmúlt, s most már csak arra kellene, ha érdemes, ügyelni, hogyan az utolsó
fölvonás ne okozzon közbotrányt. Azok érdekében, akik utánam is élnek, akarnak, s
akikről egész világ tudja, hogy hozzám közelállottak.” ([Párizs, 1910. jan. 5.
előtt], AEL III. 9.) Január 17-én pedig már ezt írja Fenyő Miksának:
„Nekem csak az fájt s fáj, hogy még te is folytonos elnézésekkel és
megbocsátásokkal barátkozol velem. Ha ehhez hozzátesszük azt, hogy a
Nyugatnak esetleg már fél év múlva nem lesz szüksége Adyra,
mindent megérthetsz. Miért ne dobnátok ki majd egy üzletileg be nem váló s
egyénileg nektek kellemetlen embert?” ([Párizs], AEL III. 13.) E
tragikus léthelyzetből kialakult lírai vallomás alig egy hónappal előzi meg azt a
levelet, amely a mellőzöttségérzést, csalódottságot talán a leghitelesebben tárja
elénk. Március elején írja Ady Révész Bélának: „Iszom, veronálozom, temetem az
életemet s nem hiszek semmiben. Se asszonyban, se barátban, se sikerben, se
magamban, senkiben. […] Vén, halódó koromban sikerült elérnem, hogy senkim sincs.”
([Párizs, 1910. márc. 5.], AEL III. 50.)
Az 1909-ben még kért, követelt szeretet (
Szeretném, ha szeretnének,
Akarom: tisztán lássatok), a folyamatos meg nem értettség
következtében szinte érzelemmentes konklúzió-levonássá szelídült ebben a versben;
a címet minden strófában megismételve bizonygatja a lírai én: Engem félig
szerettek. (Ady “felfokozott szeretetéhség”-éről l.: Kenyeres
42.)
Irodalom
Földessy: 317.; Király II. 189.
Bibliográfiai adatok