Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet A Nyugat 1910. május 1-i számában nem jelentek meg Ady versek. A szerkesztőségnek Párizsból május 7-én írt levele bizonyítja, hogy ez a költőt meglepte, így meglehet, későn postázta a – fönn nem maradt – levelet: „Kedves, jó barátaim, egy sort nem írtok arról, hogy a verseim miért nem jöttek a mult Nyugatban? [...] Egyébként itt küldök még két verset, küldhetnék mást is, de nem merek, ti nagyon szigorúak vagytok. Valamiért haragusztok is valószínűleg. Nyilván ok nélkül, de miért ne legyetek ti is egyszer igazságtalanok? Ölel Adytok” (AEL III. 84.) A kéziratok alapján tisztázható, melyek a május 1-i számból kimaradt versek, s melyeket küldte Ady május 7-én. A sorsom ellopója az első küldeményből való (l. a Kézirat, megjelenés rovatot), ez a kézirat a főcím alatt összefüggően, sorrendben írja le a négy verset. E ciklus után külön kéziratokon, két fólión, újra leírt főcím alatt, elölről kezdett oldalszámozással és verssorszámokkal találjuk az Akármilyen csúnya életet s a Hajlongni emerre, amarra c. verseket. Ez volt tehát a később küldött két vers. A vers keletkezésekor már igen hazakívánkozott Ady. Ahogy már idézett levelében írta: „Három hét óta parázson ülök s nem tudok hazautazni, pedig muszáj volna.” Ady e leplezetlenül személyes vonatkozású versében utal életkorára. A költői én és az életrajzi szerző határainak egybemosására máshol is van példa Ady művészetében, a következő évben ugyanígy tesz A Patyolat Üzeneté-ben. Itt különös hangsúlyt ad a krisztusi kor emlegetése. Az itt felrajzolt rendezett családi életforma iránti, időnkénti nosztalgiájáról l. az Álom egy méhesről c. (1906) versét (AEÖV III. 43–44.). Ehhez kapcsolódik a gyermek iránti vágy is, mely egyre hangsúlyosabb a korszak költészetében. Erről részletesen l. A fiam bölcsőjénél   c. (1911) vers jegyzetét. Az 1907 után gyakorivá váló negatív önstilizációkkal jellemző versek közül való, ekkortól sokasodtak meg a szolga mítoszok Ady-költészetében. Vén komornyikká, öreg temető-szolgává, csavargóvá vált a költői én. (Király II. 266.) Földessy a lélek-kettősség motívum alapján olyan versekkel rokonítja, mint A Szajna partján (1906) vagy a Seregély és galamb (1908) (Földessy: Amt 39.), melyekben Ady jobbik énjét állítja szembe a pusztulásra kárhozott másikkal. Vezér Erzsébet Az Illés szekerén után bekövetkezett stílusváltás szempontjából említi a verset, mint példát az egyszerűbb, dísztelenebb kifejezési formára, s kötetlenebb verselésre, melyben Ady a legközelebb kerül a szabad vershez (Vezér 304.) Magyarázat Nippon: Japán. vacok: Hitvány fekvőhely, alom. Irodalom Benedek II. 164.; Földessy Amt 151.; Csukás István: Ady és Ivan Krasko. Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum Tomus IX., Szeged, 1969, 63.; Király II. 142., 266.; Vezér 304.