Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet A vers keletkezési körülményeiről lásd a Nyugat azonos számában megjelent, A sorsom ellopója   című versről írottakat. A „gyülekezet sátora”, illetve „a gyülekezet sátorában” Mózes 2. könyvétől az Ószövetség visszatérő fordulata. Hatvany állapította meg, hogy a lírai beszédhelyzet, mint azt a költemény mottója is elárulja, az ószövetségi Krónikák könyvére alludál (Hatvany II. 109). „Áldozék pedig ott Salamon a rézoltáron az Úr előtt, mely a Gyülekezetnek sátorában vala; áldozék mondom, azon ezer tüzes áldozatokkal. Azon éjszaka megjelenék az Isten Salamonnak, és monda néki: Kérjed a mit akarsz, hogy adjak néked.” (2Krón 1. 6–7.) A szövegközi átfedésekből arra következtethetünk, hogy a vers beszélője Salamon király szerepében jelenik meg. A lírai én és az Isten közti kapcsolat jellegét tekintve több korábbi költeménnyel rokonítható. Elsősorban azokkal, amelyekben az Isten titkának, bizonyos esetekben a létezésébe vetett hit megkérdőjelezésének problematikája áll a centrumban (»Ádám, hol vagy?«(1908), Rendben van, Úristen (1909), A kimérák Istenéhez(1910), Az Isten-kereső lárma (1910). Természetesen a lírai alany sorsa nem képezi le pontosan Salamon király sorsát, sőt a leglényegesebb ponton tér el attól. Ugyanis a versbéli én nem kapja meg Isten ajándékát: „És szerencséd elküldésére / Kegyelmedet hiába várom” szemben a bibliai történettel. A harmadik sorban említett tizenöt évvel korábban jelent meg Ady első, nyomtatott verse. A költői hivatásról valló Ady-költemények közé tartozik hát, ha nem is a legismertebb. „A népért síró, másokért harcoló és szenvedő, saját elfolyó vére árán verset író költőre ismerünk” (Vezér 297.) Ám – Vezér Erzsébet találó megfigyelése szerint – az Özvegy legények tánca (1909) és A fekete zongora (1907) című versekkel ellentétben, ahol a vérre menő költészetnek csak a nagyszerűségét fejezi ki a költő, itt belső harcokon keresztül jut el a hivatás megfogalmazásához. S a kulcsszó itt a „hiába”. (Vezér 298.; Király II. 441.) Így lesz a Hunn, új legenda (1913) ezen vers gondolatiságának folytatása: „A Minden kellett s megillet a Semmisem.” Vezér Erzsébet Ady klasszikus korszakának kezdetét látja a műben, mely A halottak élén verseiben tetőzik be. (Vezér 298.) Irodalom Hatvany II. 109–111.; Földessy: Amt 135., 222.; AEöv-21 II. 608.; Vezér 297–298.; Király II. 441.