Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezértörténet A költemény egyetemes távlata, elvonatkoztató szemlélete a legszorosabb élményközelségből nő ki: egyike ez Ady azon költeményeinek, melyek az átélt eseményt, az ihlető környezetet a legmagasabb jelképiség lényegi szintjére emelik. Hátterében kettős élménykör áll: a szakadatlan viszályig, kíméletlen párharcig fajult Léda-szerelem, amellyel mégis szinte eggyé forrt a lélek, s a táj idillje, a könnyed társasági együttlét, s egyben a megviselt szervezetet gyógyító kezelés színtere, a Tátra s a Csorba-tó. Ellentétes érzések hol fájdalmas, hol zsibbasztó kavargásában teltek itt a napok, idéződtek föl az emlékek. Ady belevetette magát az önfeledt, kissé frivol társaséletbe, hogy elűzze gondját, de a Diósinétől való elválás lelke mélyén tovább gyötörte; olykor még a bűvöletes táj is táplálta meghasonlottságát: „hideg, esős napok” jöttéről panaszkodik egy-egy levelében ( Kollányi Boldizsárnak, [Szentiványi-Csorba-tó, 1910. aug. 14.], AEL III. 118.; vö. Ady Lajossal Ady Jánosnak, [Szentiványi-Csorba-tó], 1910. júl. 28., AEL III. 106.; Schöpflin Aladárnak, [Szentiványi-Csorba-tó, 1910. aug. 12.], AEL III. 117.). Ami pedig összeköti a kétféle indíttatást, a menekülésnek, a szakítás próbájának a gesztusa. Bölöni így számol be Ady döntésének előzményeiről: „Május közepe volt, amikor Ady Magyarországra hazaérkezett. [...] Nemsokára Léda is Budapesten van. De csak a szín változik: különben folytatódik közöttük a Párisban kezdett véres harc, még szomorúbb és még kétségbeejtőbb jelenetekkel. Párisban töltöttem néhány hetet és mire visszakerülök Budapestre, Lédát szanatóriumban találom. Beteg. Komolyabb női bajjal kezelik, de idegei is nagyon tönkrementek. Adyval most már örökösek az okkal-oknélkül rendezett féltékenységi jelenetek, állandók a drámai szcénák. Az immár hétéves barátságnak minden régi sebe, vagy vélt sérelme felfakad. Már nem tudják egymást elviselni, nem bírják egymást látni, nem képesek egymás szemébe nézni. Heteken át folyik előttem ez a szomorú civódás, melyet úgy akar elkerülni, hogy felmegy a Tátrába, ahol a júniusban [27-én] házasodott Lajos öccse tölti mézesheteit. Igyekszik pihenni és magát rendbe szedni. Ez mindenesetre kényelmesebb volt, mint ápolni, békíteni, szenvedni, tűrni és jónak lenni. De Ady nem született szamaritánusnak és az odaadó helyett, aki végül idáig mindig volt, a behódoló társ helyett felébredt benne a gonosz, a szakítani kész makacsság.” (Bölöni 245.) Az elválást Diósiné Brüll Adél „szökési próba”-ként látja ([Párizs, 1910. dec. 5.], AEL III. 163), s jelenetet rendez. „A tegnap este tanúja voltam egy szomorú szcénának benn a szanatóriumban, egy szomorú örjöngési jelenetnek, mire az ápolónőknek és doktorának kellett felszedniök a földről szegény asszonyt.” – számol be Bölöni feleségének, Itókának ( Marchişiu Otíliának, Budapest, 1910. júl. 27., Bölöni 248–249.). Diósiné szűkszavú emlékezéseiben így foglalja össze a nyári válság történetét: Ady „Nyár elején elébem jött Bécsbe, hol pár napot voltunk én Pesten töltöttem a nyarat részben nővéremnél részben a Dapsi sanatoriumban, hól nagyon sokáig feküdnöm kellett. Ekkor esküdött Lajos, és ekkor kezdődtek közöttünk a nagy bajok. Néhány napig ő is a sanatoriumban volt, de aztán elutazott Csorbatóra, elutazását nagy titokban készitve elő. Bölöni Gyurkával jött hozzám bucsuzkodni. Én annyira megbántva éreztem magamat hogy tudni sem akartam róla többé. Ez időben nem is leveleztünk. Elhozta hozzám azt a gonosz Szüts Dezsőt, hogy engem szorakoztasson, könyvekkel ellásson stb. Szüts napról napra följárt és árasztotta gonoszságait, de mert annyira tulhajtotta őket, nem éreztem általuk mást, mint egy nagy utálatot Szüts iránt. Tul sokat adott be egyszerre és ezért nem érte el a kellő és tőle remélt hatást. A. utazásábol megérkezve jelentkezett nővéremnél a hól aztán voltam de nem fogadtam őt el, később azonban valahogy mégis kibékültünk.” (Vitályos 23.; betűhíven idéztünk.) Az előzményekhez hozzátartozik, hogy még júniusban is közös utazást terveztek, mégpedig a Magurára, Ady egy évvel korábbi tartózkodásának színhelyére (l. erről Az árulás nyara   jegyzetét). Ady az elválás másnapján, júl. 27-én reggel érkezik a Tátrába, Tátraújfüredre, ahol találkozik az ifjú párral és öccse két kollégájával (Ady Endre és mások, A Kaizler-házaspárnak, Matlárháza, 1910. júl. 27., AEL III. 104.). Újtátrafüreden dr. Szontágh Miklós szanatóriumában szálltak meg. Erről, Ady itteni napjairól és állítólagos kezeléséről részletes beszámolókat írt Mártonvölgyi László, melyek a szanatóriumot alapító tátrafüredi orvossal való beszélgetésére mennek vissza ( Ady Endre a Tátrában. Ismeretlen fejezetek a poéta életéből. Magyar Hírlap, 1938. febr. 6. 18.; kötetben: Mártonvölgyi László: Zarándokúton a Kárpátok alatt, Nyitra [193?], 136–138.; rövidebben, de részben kiegészítve: Ady tátrai látogatója. Napjaink, 1966. máj. 1., 8.) Ezek azonban bővelkednek tévesekben, regényes elrajzolásokban: lényegében legendának tekinthetők (Láng József: Új Ady-vers?. Magyar Nemzet. 1966. febr. 13., 14.; EmlAE IV. 581–582.). Ady tátrai hangulatáról ellentmondó beszámolók maradtak fönn: van aki szerint szenvedett, van aki szerint vidáman fölszabadult a Brüll Adéltól való elválásnál. Ady Lajos és neje egyaránt vidámnak találta látogatásokkor, Ady Lajosné megállapítja, hogy Ady Endre tátrai levelei komorabbak voltak valós hangulatánál. „Vidám és barátságos társaságba került itt s hét év majdnem házastársi lekötöttsége után, ahogy maga elmondotta, úgy élvezte a szabadságot, mint az a férj, akit a házasság bilincseiből az asszony nyári fürdőzése megszabadított.” (AL 141–142.) „Szóval, Endre akkor a Tátrában kitűnően találta magát s mi jókedvűnek, föléledtnek, határozottan felszabadultnak láttuk, kedélyes nyaralótársnak, ki minden kirándulás és fehérasztal melletti táborozás lelke volt. Annak ellenére volt ez így pedig, hogy épp ezekben a hetekben kapott levelei – a levelesláda bizonysága szerint – nemcsak a Lédában, de a benne is lejátszódó lelkifolyamatot komornak, kínlódónak, szinte kilátástalanul vívódónak tüntetik fel.” (AL-né 155.) Valójában Ady Lajosék hamar, aug. 1-jén vagy 2-án elutaztak (vö. Ady Endre levelezőlapját szüleinek: [Szentiványi-Csorba-tó, 1910. aug. 3.], AEL III. 111., 424.), s Ady ekkor vagy már júl. 3-én Újtátrafüredről átköltözik a Csorba-tóhoz ( Bölöni Györgynak, [Új-Tátrafüred, 1910. júl. 30.], AEL III.108.), ahová 28-án már kirándult (vö. négy levelezőlapját: AEL III. 105–106.) A Liptó vármegyei Csorba-tavat 1901-ben vásárolta meg az állam, és Szentiványi Csorbató néven fürdő- és üdülőteleppé alakította. Szentiványi József (1817–1906) a terület tulajdonosa volt, aki először figyelt föl szépségeire, s környékén építkezésbe fogott. Wlassics Tibor báró, akivel Ady ekkor ismerkedett meg, egyként megemlíti társasági életét s kártyázását, de gondolatokba merültségét is. Ady „súlyosan álmatlan volt, a legerősebb narkotikumokkal élt, ivott és mértéktelenül dohányzott. Medinált és veronált [altatók] felváltva használt és pedig meglehetős adagokban. Étvágya sem volt, a kitűnő tátrai levegő ugyan zsongította egy kissé, de végleges gyógyulást nem hozhatott számára.” (AM II. 164.) Végül maga Ady Hatvanynak írt egyik levelében zaklatott belső állapotról vallott: „Hét év után nagybetegen hagytam el egy nagybeteget s csupa megmagyarázhatatlan hézag és seb vagyok. Se hitem, se erőm. Hiába iparkodok itt becsületesen gyógyulni, nem sikerül. Sőt egyre kilátástalanabb az állapotom. [...] Változatlan szeretettel ölel e ködös, nagyon szomoru Csorba-tóról Adyd.” ([Szentiványi-Csorba-tó, 1910. aug. 9. előtt]; AEL III. 116.). Hatvany meg is jegyzi, hogy A föltámadás szomorúsága témáját is magában rejti e levél (Hatvany I. 540.; a levélváltás előzményére l. még a Szegény, árva rigóim   jegyzetét). Hasonló, tömörebb megjegyzéseket tesz többi barátjának is: „Édes Gyurkám, nagyon beteg, nagyon szomoru vagyok” ( Bölöni Györgynek, [Csorba-tó, 1910. aug. 6.], AEL III. 113.), „elég szomorú vagyok” ( Schöpflin Aladárnak, [Csorba-tó, 1910. aug. 12.], AEL III. 117.). „Kétségbeesett, rossz kedvű vagyok.” ( Bölöni Györgynek, [Csorba-tó, 1910. aug. 14.], AEL III. 118.) A 69-73. sor „Szőke leány”-a, ki elől hallgaton rohan messze a lírai alany, illetve a következő strófa „egy-két virágos hajú” asszonya, kikre ámulva néz, valószínűleg ma már beazonosíthatatlan utalások a tátrai nyaralás társadalmi életére. Wlassics már idézett visszaemlékezése kiemelte, milyen népszerű volt Ady a nyaralók és lábadozók közt, s milyen, néha kéretlen sikerei adódtak a nőknél. „Állandóan gondolatokba merült volt, társaságban szórakozott […]. Mint társalgó, végtelenül közvetlen és lebilincselően kedves tudott lenni, ha az idegdispozíciója [hangulata] ezt megengedte. […] Szeretett tetszeni, boldog volt a hódolóktl környezetten és diadalmas fölénnyel bírta le a magukat teljesen meg nem adókat. […] A nők már akkor általában terhére voltak. Keservesen panaszkodott, hogy sem éjjele, sem nappal tőlük. Különösen az őt szinte üldöző, rajongó hisztérikáktól irtózott. Gyakran elbújt előlük és elosont úttalan utakon, csakhogy meg ne leljék. Különös sajátsága volt még Adynak a nagy hazárdság mindenben. […] Én ugyan csak birbicselni [egy kártyajáték] láttam, de ott egy félóra alatt elvesztette a Nyugattól kapott egész havi gázsiját (gondolom, akkoriban 400 K), úgyhogy másnap táviratilag kért előleget, mert nem tudott volna elutazni.” (AM II. 164.) Ennek és a versnek ellentmond Ady egy, igaz korai levele: „Csorba-tó nagyszerűen unalmas, de szép. Társaságom kellemes és nem molesztáló.” ( Bölöni Györgynek, [Csorba-tó, 1910. aug. 4.], AEL III. 112) A Tátrában született költemény számos, Ady-motívum sikeres összeillesztéséből született. Tájleírás, Léda-szerelem és ugyanakkor anti-Léda-versek (vö. Csak látni akarlak   jegyzetét), istenes költészet keveredik a versben, egy-egy lehetséges olvasati szinttel gazdagítva a művet. Az első három versszak Jézus föltámadásának allúziója, így Ady messiás-tudató verseinek hosszú sorát, önistenítését folytatja (vö. Mária és Veronika, 1906, A magyar Messiások, 1907). Ahogy itt a hajdani zsoltár elfelejtése miatt hallgat, úgy A Sion-hegy alatt (1908) zsoltár-léptű Ura is szomorkodik a gyermeki imák elfeledésén. A zsoltárok eleve gyakran szerepelnek a kálvinista Adynál: Léda asszony zsoltárai cikluscím, A Gare de l’Esten (1905), Júdás és Jézus, Lázár a palota előtt, Mammon-szerzetes zsoltára, Egy jövendő karácsony (1906), Új könyvem fedelére (1907), Sirató ember dala, Vezeklő vigadozás zsoltára (1909), A kimérák Istenéhez (1910). A zsoltárokból is ismert cédrus a Megölelném a lyányod versben (1909) is szerepel. Az emlékek felszabadulása és keveredése az időben, az említett gyermekkori zsoltárokon túl a régi költői harcok, a közös múlt Lédával, a tenger, Párizs; az egész MTv kötetre jellemző titok-motívum; a lélek-kettőség (l. A sorsom ellopója   jegyzetét), az élőhalottság mind-mind ismerős korábbi Ady-versekből. A jég motívuma is visszatérő, így többször a szerepel a Hideg király országában, A jégcsap-szívű ember, A Nincsen himnusza, Az Illés szekerén (1908), Zúg-zeng a jégcimbalom és a Duruzslás a jégveremből (1909) versekben. A tóból vigyorgó arc pedig az Ujjak a Szajnában (1909) verset juttathatja eszünkbe. A záporozó kérdések közül a döbbent „De hol a Távol, hol a Közel” az 1909-es Hiába hideg a Hold versből ismerős („Nincs már közel és nincs már Távol.”). E két verset Varga József egyaránt reinkarnációs-motívumúnak is vélt ( Egy Ady-vers világa: „Hiába hideg a Hold”. Literatura. 1977. 1. sz. 35.) Az újabb szakirodalom föltárta, a lírai alany önreprezentációjának modernségét: a bezártságot felszámolva miként válik önmaga számára is ismeretlenné tükrös struktúra keretében, akár a külső kifejezés hiányában (az írás nélküli arc), akár az önmagára nem ismerést az utolsó strófa tóbeli tükörképében (Kulcsár-Szabó Ernő: „Sötétben nézem magamat”. Irodalomtörténet. 2005. 8.; Eisemann György: A modernitás misztériuma. Literatura 2008. 4. sz. 402.). A mű értékelésének, sikerének történetéhez három korabeli adalékot említhetünk. Az első mindjárt a költőtől származik: Földessy szerint első gyakoribb találkozásaik idején (1911) Ady „ezt mondta a »legnagyobb« versének” (Földessy: Amt 138.). A másodikat Fenyő Miksa fogalmazta meg, a MTv megjelenésekor Adynak írt levelében: „»A föltámadás szomorúsága« verset semmiért a világon nem adnám. [...] Még egyszer ismétlen: A föltámadás-vers olyan régiokba emelt, amilyenbe eddig csak a Zarathustra.” ([Budapest, 1910. december 17.], AEL III. 174.) A következő évből való Emőd Tamás közlése. Levelezőlapjának képes oldalára írta Adynak Nagyváradról: „A »Feltámadás szomoruságá«-t felolvastam itt egy matinén – ők tomboltak, tapsoltak, én meg majdnem sírtam. A legszebb valamennyi uj dolgod közül, pedig most írod a legnagyobb verseket.” ([1911. október 26.], AEL III. 304.). S végül a vers címét választotta Nagy László Adyról szóló írásának ( A föltámadás szomorúsága. Versek és versfordítások. Bp. 1975. 1. köt. 413–415.). Magyarázat sírom sziklái szétgurultak: Jézus föltámadásának az első jele volt, hogy a sír bejárata elől el volt hengerítve az azt lezáró kő. Máté evangéliuma szerint a sírhoz érő asszonyok látták is a földrengéssel elmozdító angyalt. Golgotha: Jézus kivégzésének helyszíne, latinul Kálvária. Tamás: az apostolok egyike, aki nem hitte el Jézus föltámadását társainak, míg maga is meg nem érinthette sebeit. Keresem magam közelségét, / A szállaló Időt: a szállaló, e régies csengésű szóalak Csokonai-reminiszcencia is lehet. Mint Szilágyi Ferenc fölhívja rá a figyelmet, Csokonainak A Tavasz c. költeményében fordul elő: Rózsaszín felhőn az égből / A Tavasz leszállala. ( Ady Csokonai-élményéről. ItK 1977. 4–6. sz. 646.). De a szállal megfigyelhető például Kaffka Margit egy ugyanebben az évben született versében, A város címűben is. Irodalom Benedek II. 228.; Földessy: Ady Endre. Huszadik Század. 1919. aug., 34.; Hatvany I. 540.; AM I. 137.; Bölöni 248.; Földessy: Amt 39., 58., 138–139.; Vezér 298–304.; Király II. 83., 177., 196., 218–224., 232–233., 248–249., 278–279., 311., 368.; Pásztor Emil: „Egy való van: a Nincsen.”. Irodalomtörténet. 1973. 9. sz. 637.; Varga József: Egy Ady-vers világa: „Hiába hideg a Hold”. Literatura. 1977. 1. sz. 35.; Görömbei András: Ady-képünk és az újabb szakirodalom. Irodalomtörténet. 1993. 3. sz. 436.; Szitár Katalin: Narratíva a lírában és a líraiság a prózában. Irodalomtörténet. 1996. 3–4. sz. 455.; Kulcsár-Szabó Ernő: „Sötétben nézem magamat”. Irodalomtörténet. 2005. 1. sz. 8.; Eisemann György: A modernitás misztériuma. Literatura 2008. 4. sz. 402