Ady Endre Összes Versei V.

Megjegyzések:

Keletkezéstörténet Ady szeptember 1-én utazott fel Budapestre, s csak november 17-én érkezett újra Érmindszentre: így csakugyan „a pesti utcákon” érlelődhetett ez a vers. Földessy így ír az 5–7. sorban megörökített szokásról: „Ady felkelése, felöltözködése után (déltájban) rendesen konflisozott, igen gyakran minden látogatási cél nélkül. Valami naiv, bizonyára önmagával is ironizáló, kikocsizó falusi úrisággal cselekedte ezt – a »székesfővárosban«.” (Földessy: Amt 150.) Ady gyakori konflisozását két betegsége is megmagyarázza. „Rossz lába miatt különben is fárasztotta a séta: negyedik gimnazista korában egy télvégi kiránduláson véletlenül belekerült az ecsedi láp fagyos-pocsolyás vizébe, s órákig nem tudtak belőle kijutni. Ezt a kalandjukat Ady egy hosszú ideig tartó súlyos betegséggel fizette meg, s lábizomzata az időtől semmit sem fejlődött. Ady mondta nekem így.” (Földessy: Amt 150.) Másrészt Kovalovszky Miklós szerint agorafóbiája, tömegiszonya is magányos konflisozásra kényszerítette (EmlAE IV. 467.)., erre vonatkozóan l. még nyári, Elhagyott a félelem   versét. Király István általánosította a gondolatot, szerinte Ady „megalázó s alázkodó bujkálásnak látta az életet” (Király II. 265–266.). Ady közismert önistenítő verseivel szemben itt a kisemmizett, megalázott költő képe tárul elénk. (L. még „Árasztjuk a koldus-szagot.”: Mi urunk: a Pénz, 1907, „Nézd: tüzes daganat a szívem […] Elszáradt már az ajkam, / S száraz karó a két karom már”: Imádság háború után, 1908, „Mutass nekem egy ellenséget, / Valaki ocsmányt, óh, Uram / Megcsókolom csúf lábnyomát”: Alázatosság langy esője, 1909 , „hogyha béna lesz belőlem / S az utcasarki víg szánalom / Morzsáit lesem én”: Ne sújts bénasággal, 1909, vö. még az év elejéről Senki élőnek ellensége.) „Az Ady költészetében sorakozó ellentétpároknak jellegzetes példája ez. A bűnbánón megalázkodó, önostorozó Ady tárja itt felénk gyenge, fájó ember voltát” – állapította meg Kovalovszky (EmlAE III. 570.) Mindezek ellenére sem kér a szánalomból, ismétli másik kedves állítását a versben. (Vö. „Nem tudok térdre hullni”: Gonoszok a halottak, 1908, „S én alamizsnás nem leszek”: Az elsőség jósága, 1909, „Vezekelni nem tudok”: Ki elveszti harcát, 1910 dereka.) Irodalom Földessy: Amt 130., 150.; Király II. 63., 265–266., 325–326.; EmlAE III. 570., IV. 428.