Megjegyzések
Megjegyzések:
Keletkezéstörténet
Ady párizsi tartózkodása alatt ismét válságba jut Diósinéhez fűződő viszonya.
Pestre visszatérve az asszony betegségből történő felépülésének idején
némileg helyreáll köztük a harmónia.
Okt.-ben, 27-i Párizsba utazása előtt a Pesten tartózkodó Ady-családból Ady
Lajos és neje nem kereste fel udvariassági vizitre Diósi Ödönéket, melyet
Diósiné durva sértésnek vett (
Diósi Ödönné Ady
Endrének, [Párizs, 1910. nov. 20.]; AEL III. 142–143.)
Ady „becipelte” a párt és édesanyját, amire Ady Lőrincné „feltünő, hogy ne
mondjam, sértő hidegség”-gel viseltetett (idézett levél, 143.) Brüll Adél
joggal érezte magát megsértve: Ady nov. végén megírta Hatvanynak: édesanyja
kitagadná, ha Párizsba menne, Diósiék után. ([Érmindszent, 1910. nov. vége];
AEL III. 156.) Ady Lőrincné elhidegülésének egyik okát
Bölöni jól megfogalmazta: a kisebbik fiú házassága után itt az idő, hogy „az
idősebbik fiún, Bandin legyen a sor és egy mindenképpen neki illő
házassággal ő is beevezzen a nyugodalmas, házasemberek sorába. […] Hogyan is
mondja Lajos, nem a férfi, de a polgár kegyetlenségével: »…a rajongva
ünnepelt poéta ember állott szemben, a hiába, lassanként hervadni kezdő
asszonnyal.«” (Bölöni 251.) A másik ok a betegeskedő Ady
féltése.
Miután a költő különböző okokra hivatkozva elodázza utazását, az asszony
döntő elhatározásra szánja el magát. Nov. 8-i levelében így ír Adynak: „Azt
szeretném leginkább megtudni hogy mit is akar maga valójában, mert addig,
mivel ugy akarom mint maga kívánja nem tudok semmit, sem hinni, sem akarni,
sem jó sem rossznak lenni.” ([Párizs, 1910. nov. 8.], AEL III.
132.) Bár a végső szakítás még várat magára, de a kialakult
helyzet számvetésre készteti Adyt. Valószínűleg ennek nyomait hordozza a
vers.
A szem-motívumnak egyébként Ady szerelmi költészetében lényeges szerepe van.
Az életmű korábbi szakaszában olyan versekben fordul elő, mint A vár
fehér asszonya (1905), A szememet csókold (1906),
Add nekem a szemeidet (1907). A motívum értelmezéséhez a
költő egyik Párizsban írt, s a Ny 1909. nov. elsején
napvilágot látott cikke (Portus Herculis monoeci) fontos
adalékkal szolgálhat abból a szempontból, hogy miért ragaszkodik hozzá
annyira, miért tekinti a nőiség egyik legfőbb értékének: „Mellettünk egy nő
van esetleg, ismerős vagy sose látott, és hörgésünket nagy erővel
elcsitítjuk, és nézzük a nőt, mint az előbb vaksötétben, záporban a tengert.
Ki tudná, miért, de a szemét nézzük, a szemét akarjuk látni, mely szemek
talán a legsekélyebb szemek voltaképpen. De nekünk nagy szemekre, női
szemekre van szükségünk, megcsókolnivalókra, szemekre, melyeket
mérhetetlenül mélyeknek vallunk most. És kérdezzük a magunk kigyújtott, de
már törött sugarain, tébolyos szemeinkkel a nő szemeit. Kérdezzük: ti,
szemek, nőszemek, ilyenkor, amikor elbuktunk, de még valószínűen élünk,
lehet-e mélységetekbe lélegzetfojtva lemerülni? Egy olcsó s értelmetlen
igenre is rögtön az ugródeszkára állunk, és eltemetkezünk egy nő szemeiben.
S ha utolsó frankjainkért robog velünk hazafelé a kocsi a még meg nem állott
esőben, félve nézünk ki a kocsiablakon a tenger felé. És ilyenkor mondjuk a
nőnek, aki a szemeinket csókolja, s akinek a szemeit csókoljuk:
Ma meghalt a világ, s csak a te szemeid s az én szemeim vannak. Szeressék
egymást a mi szemeink, mert holnap úgyis szégyellni fogjuk ezt a
boldogságot.” (AEÖPM X. 2. sz. 14.)
A 10. sor gondolata – mely megkérdőjelezi a szerelem részleteinek
visszaadhatóságát – a Mégegyszer Mesék „csókot visszaadni nem
tudok” passzusával rokon.
Irodalom
Földessy: Amt 137.; Király II. 176.