Tengeri hántás

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,

Pirosan száll füstje fel a nagy égre;

Körülállja egynehány fa,

Tovanyúlik rémes árnya;

S körül űli a tanyáknak

Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás: mozogni!

Nem is illik összebúva susogni.

Ki először piros csőt lel,

Lakodalma lesz az ősszel.

– Tegyetek rá! hadd lobogjon:

Te gyerek, gondolj a tűzzel.

– Dalos Eszti szép leány volt, de árva.

Fiatal még a mezei munkára;

Sanyarú volt beleszokni:

Napon égni, pirosodni,

– Hüvös éj lesz, fogas a szél! –

Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,

Puha lábán nem teve kárt a talló;

Mint a búza, piros, teljes,

Kerek arca, maga mellyes,

– Teli a hold, most buvik fel –

Az egész lyány ugyan helyes.

S ne hidd, hogy a lantnak

Ereje meglankadt:

Csak hangköre más;

Ezzel ha elégszel,

Még várhat elégszer

Dalban vidulás.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:

Juha mételyt legel a rossz lapályon,

Maga oly bús… mi nem éri?

Furulyája mindig sí-rí,

– Aha! rókát hajt a Bodré –

Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti – a mezőre kiment ő,

Aratókkal puha fűvön pihent ő;

De ha álom ért reájok,

Odahagyta kis tanyájok'

– Töri a vadkan az "irtást" –

Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,

Tövis, talló piros vérit fakasztja;

Hova jár, mint kósza lélek,

Ha alusznak más cselédek?…

– Soha, mennyi csillag hull ma! –

Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,

Tovahajtott, furulyáját se fútta;

Dalos Eszter nem kiséri,

Maga halvány, dala sí-rí:

– Nagy a harmat, esik egyre –

Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,

Nem is áll jól semmi dolog kezében;

Éje hosszú, napja bágyadt,

Szive sóhajt – csak egy vágyat:

– De suhogjon az a munka! –

Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,

Törik is már a tengerit Adonyban; *)

n

Jegyzet Egyik ily szerű helyre sincs különös célzás.

Dalos Eszter csak nem jött ki:

Temetőbe költözött ki;

– Az a Lombár nagy harangja! –

Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,

Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;

Ki-kimén a temetőbe

Rossz időbe', jó időbe':

– Kuvikol már, az ebanyja! –

"Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,

Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon;

Muzsikát hall nagy-fenn, messze, *)

n

Jegyzet Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami nagy, kiterült ponyván repülnek tova.

Dalos Eszti hangja közte,

– Ne aludj, hé! vele álmodsz –

Azt danolja: gyere! jöszte!

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,

Azután a falu hegyes tornyára;

Kapaszkodnék, de nem éri,

Feje szédűl: mi nem éri?…

– Tizenkettőt ver Adonyban:

Elég is volt ma regélni. – "

Lohad a tűz; a legények subába –

Összebúnak a leányok csuhába;

Magasan a levegőben

Repül egy nagy lepedő fenn:

Azon ülve muzsikálnak,

Furulyálnak, eltünőben.