Arany János munkái

Megjegyzések:

Az alapszöveg kiválasztása Bár az M1 kiemelései és központozása önálló kézirathátteret sejtet, ez egyrészt nem bizonyítható, másrészt az M3 szövegéhez képest szövegromlást is mutat; maradt az M2 mint alapszöveg. Keletkezés 1860. máj. 17., Nagykőrös. A verset az ÖK 1867 tévesen 1859-re datálta; ezt átvette az AJÖM I . is. Utóbbi a versre vonatkozó – évszám megjelölése nélküli – – levélváltást is 1859-re tette (510.). (A levelek datálásának bizonytalanságait lásd az AJÖM XVII . jegyzetében, 870., 872. NB. az Arany László ajándékát feldolgozó Jónás Károlynál levele 1860-as, válasza 1859-es dátummal szerepel.) A későbbi kiadások – az Arany 2003 -ig – az ÖK 1867 , ill. az AJÖM I . hibás dátumát követik. (A helyes datálást lásd először: Benkó 1897, 127.) A kötetkiadások téves dátumozását Bikácsi László igazította helyre [ Mikor írta Arany János a „Reményinek” című versét? ItK, 59(1955)/1, 82–84.]. így írja le a vers keletkezését: , „ki annyira szerette a zenét természetesen szintén meghallgatta őt , s bár a nagyobb társaságot ez időben már inkább kerülte, elfogadta Farkas Elek meghivását s részt vett azon ebéden, a mit ez május 18-ikán tiszteletére adott. Az ebéd jó hosszúra nyúlt, s a délután folyamán eltünt, s estefelé a »Reményihez«

 [!]

[sic!]

czimü költeménnyel lepte meg a társaságot. Este bucsú nélkül akarta elhagyni a társaságot, észrevette, felkapta hegedűjét, az udvarra szaladt s elkezdett gyönyörűen hegedülni. már a kapún kívül volt, de e hangoknak nem tudott ellentállni, visszatért, s átölelte és megcsókolta t, a ki azután ott az udvaron a szabad ég alatt hold fényénél játszotta el

 [!]

[sic!]

»Holdvilág szonatá«ját.” ( Benkó 1897, 127.; Farkas Elek nagykőrösi földbirtokos és elöljáró; lásd az AJÖM XVII . jegyzetét, 765.) nagykőrösi koncertjéről a PN számolt be, máj. 23-án [11(1860)/120, 2., Különfélék]; a helyi tudósító szerint „ máj. 18-án távozott el városunkból. Hangversenyt máj. 17-én adott válogatott közönség előtt, fuladásig tömött teremben, s hogy a lelkesedés itt sem volt kisebb, mint a haza többi városaiban, melyeket megjárt, mondanom se kell. És mi mégis hiszszük, hogy diadalutjának egyik feledhetlenebb napja lesz a kőrösi. Szerették fesztelen kedélyét, imádták müvészetét mindenütt, de azt, mit ön föltalált, másutt hiában kereste volna. Azt a dalt értem, melylyel Arany János megénekelte, s mely a hez irottnál annyival szerencsésebb, mert rokon keblekre talált. Fogja e a magyar közönség nyomtatva olvasni, nem tudom, – de hogy babérjai közt e levélre büszke lehet, azt mondhatom. E verset a költő azon lakomán nyujtá át – mint emléklapot – melyet a müvész tiszteletére szives házigazdája, Farkas Elek tegnap estve rendezett.” Szász Károly (láthatólag a PN tudósításának a vers közlése körüli bizonytalanságot illető megjegyzésére reflektálva) írja 1860. máj. 27-én nak: „ha nek irt versed meg nem jelenik valahol, küldd meg azt nekem” ( AJÖM XVII., 398.). , a vers keletkezésének a tudósításban említett körülményeit részletezve, elutasítja a kérést: „nek én egy rossz verset irtam, nem is érdemes elküldenem. Lakomán voltunk, s kezembe nyomta albumát, nem szabadúlhattam tőle. Estve adta, és hajnalban indult, igy majd nem rögtönöznöm kellett, tele hassal és nem tiszta fővel a lagzi miatt. Ki azonban nem jöhet.” ( AJÖM XVII., 401.) nak azt az állítását is cáfolta, amely szerint a koncert összefüggött volna nek a Petőfi-szobor emelésére irányuló tervével; ez csak 1860 végén született meg (a SzF 1860–61. évf. I. félévének 6. számában be is számolt róla). A verset másnap egy dedikált fényképpel viszonozta: „Arany Jánosnak ön május 18dik 1860 Reményi Ede” ( Vaderna 2018, 408.). Öt év múltán egy Victor Hugo-dagerrotipiával ajándékozta meg t, amelynek hátoldalán ez állt: „»Victor Hugo – Souvenir de la Sibérie de l’ exil – donné à . – Marin Terrace, 18 9bre 1854.« ezt írta mellé: Én pedig megígértem Victor Hugónak, ha valaha visszatérek hazámba, úgy ezt a becses képet Arany Jánosnak fogom adni, – ígéretemet íme beváltom. 1865, febr. 3-án.” ( Voinovich 1931, 407.) arra is felhívja a figyelmet, hogy a vers elválaszthatatlan 1860 tavaszának mo.-i viszonyaitól, s ilyen módon a Magányban s a Rendületlenűl című versek közvetlen előzménye. hazatéréséről lásd Sebess Dénes, Két Magyarország: Az elmult század politikai eszményei, Könyvbarátok Szövetsége, é. n. [1931], Bp., 35. Kritikatörténet Komlós Aladár a 13–16. sor bonyolult szintaxisát hasonlítja A walesi bárdok inverziós szintaxisához („Ötszáz, bizony, dalolva ment, lángsírba, walesi bárd”) ( Komlós 1959, 67.). Cs. Szabó László – hivatkozás nélkül – említi ugyanezt a párhuzamot, és „suta inverzió”-nak minősítve idézi a Reményinek 13–14. sorát, hozzákapcsolva a Széchenyi emlékezete 3. vsz.-ához, amelyben, úgymond, „olyan szóforgatás van elhelyezve, mely méltatlan hozzá”, ti. hoz. szerint „mesterien tudott mesterkélt lenni”, s ezt és inverzióinak hatásával magyarázza. A Reményinek című vers mesterkéltségét a Szász Károlynak írt levél állításával hozza összefüggésbe (lásd Keletkezés): „kényszerből s rögtönözve született ez a kis vers: nem tudott kitérni az eléje tett album elől.” ( Cs. Szabó 1961, 40.) Korompay H. János a Letészem a lantot záró képe kapcsán állapítja meg, hogy „ lírai költeményeit számba véve egész kis gyűjtemény áll össze a száraz fa metaforájának variánsaiból”, s idézi A rodostói temető, az Évek, ti még jövendő évek…, A honvéd özvegye, a Domokos-napra, A dalnok búja című versek párhuzamos helyeit. A pusztai fűz „egész verset kitöltő allegóriává szélesíti a megátkozott, fonnyadó, és mégis életre kárhoztatott fa képét, amely mindennél jobban érzékelteti lelkiállapotát, a lelki és a fizikai halál közötti vergődését. Legjobban mégis a Reményinek hasonlata vág ide” – állapítja meg, s idézi a vers 4–8. sorát. ( Korompay 1972, 70–71.)