Arany János munkái

Megjegyzések:

Megjegyzés Az M2 az M1 szövegén, az M4 az M3 szövegén alapul. Keletkezés 1860. nov. 28. előtt, ; a vers keletkezése a megjelenést megelőző hetekre tehető (AJék okt. elején költöztek re, lásd levelét Tompa Mihálynak, 1860. szept. 29.; AJÖM XVII., 449., ill. Ercsey 1883, 145., Benkó 1897, 134.), de nem valószínű, hogy kifejezetten a SzF számára készült volna. Voinovich Géza életrajzi körülményből, a ra való visszaköltözés szándékából vezeti le a vers keletkezését ( „ről folyvást haza kívánkozott ra, most ről is tovább űzi a sors re, bizonytalan jövőbe”, AJÖM I., 516.). Ezt Komlós Aladár cáfolta ( Komlós 1964, 28.), hivatkozva Ercsey Julianna 1860. nov. 3-ai (Ercsey Sándornak szóló) levelére, amely szerint „mnak nagy kedve van az új pályán, igen sok dolga van mindég és a legnagyobb örömmel teszi; oly sok derék jó ember közt van itt, úgy szeretik ezek…” (uo., 26.; a levelet lásd Ercsey 1883, 128.). Bár a ra költözés gondolatát 1868-ig elevenen tartja, egy év elteltével maga is úgy nyilatkozik új életéről, hogy „az a nagy csüggedés, melynek ön martalékja voltam, most nem gyötör annyira”; „kilencz évig nem szórakoztunk ön annyit, mint en ez egy év alatt”; „nem szükség tractákat adni, pazarolni, hogy az ember egy délutánt kellemesen töltsön. Talán ennek köszönöm kedélyem némi derűlését, s önbizalmam erősbűltét”. (Tompa Mihálynak, 1861. aug. 25., AJÖM XVII., 574.) A vers keletkezésének életrajzi hátterét mégsem lehet kizárni, azonban nem a pesti, hanem a nagykőrösi korszak jön számításba. Erre az idézett levélrészletek is utalnak; a pesti kedélyjavulásról Tompa Mihálynak beszámoló levél előzményének tekinthető az az 1858. febr. 9-ei levél, amely szerint „én is tudom, mi az: a legvigabb társaságban egyedűl lenni, minden kültárgyban csak önbajunkat látni; járva-kelve halottnak, – sőt annál többnek: szenvedő halottnak lenni; örömet semmiben nem találni, sőt magától az örömtől futni, mert az is fáj, mint betegnek a kaczagás; – mind ezt én átérzettem a közelebbi évek alatt, – s hozzá még azt a gyötrelmet is, hogy bármely leverő volt az óra, azért a kötelességet teljesítni, kellett” (Tompa Mihálynak,

[szerkesztői feloldás]

agy

N. kőrös, febr. 9. 1858, AJÖM XVII., 152.). Motivikus elemet előlegez a re költözést megelőző, Csengery Antalnak írt levél: „Igen, Barátom, én még most is ábrándozom a pesti élettel. Soha sem éreztem annyira, mint ez évben, hogy szakadnom kell innét Talán nem vesztem volna még el az életnek s irodalomnak. De itt ónsuly nehézkedik lelkemen: évek óta nyom az eltévesztett pályának terhe. Hozzá a betegség, talán ép e helyzet által idézve elő, táplálva bizonynyal.” (1860. júl. 9., AJÖM XVII., 408.) Arról, hogy a nagykőrösi letargia utólag szublimálódhatott költői témává, a Még ez egyszer… című 1878- as töredék (kötetünkben: Czímtelenűl) is tanúskodik, amely húsz év elteltével (immár valószínűleg csakugyan a nagyvárosi magánytól motiválva) használja fel a „társaságban egyedül lenni” motívumát („Egyedül a társaságban, / Ezerek közt egyedül…”). A pesti tartózkodás hatására utalhat ugyanakkor a következő vers, a Rendületlenűl 34. sora („Bújsz a tömegben, átkos egymagad”); a zaklatott politikai körülményekére pedig 39. sora („Lenn a sikamló tér, nyomás felűl”). A modern viszonyokhoz kapcsolja a tapasztalatot a Bolond Istók Második énekének 79. versszaka, amely a vasúti utazást állítja szembe nosztalgikusan a fiatalkori szekerezéssel: „van társaság (egyet sem ismerek): / Plaid, táska bunda, orditó gyerek”. A vers keletkezésének szélesebb kontextusára Szörényi László mutatott rá, vallásosságával kapcsolatban „megváltás után sóvárgó, örök zsidószív”-re utalva; „ a zsidók iránt érzett igen mély rokonszenvének egyik tényezője feltétlenül az a vonzalom, amely ehhez a megváltó nélkül, de Messiásra várva bujdosó néphez fűzte” ( Szörényi 1972, 217.). a téma számos feldolgozását ismerhette; legvalószínűbb forrása egyrészt valamelyik magyar ponyvakiadás lehetett (Scheiber Sándor szerint ezt támasztja alá az örök zsidó kifejezés használata, Scheiber 1996, 173.), másrészt verse, amelyet Lévay József A bolygó zsidó címmel fordított le (a vers 1852-es Költeményeinek I. kötetében jelent meg – 213–216. –, amelyet nak dedikált: „Arany Jánosnak barátsága jeléül a szerző”). A bolygó zsidó monológjában a „forgószél” (tourbillon) visszatérő motívuma jelképezi az űzöttséget. A vers hatását leginkább a monológ-jelleg és a refrénes forma mutatja; a háromsoros refrénnek ( fordításában: „Forog forog / Forog a föld, hová futok, / Mindig forog, forog, forog”) a legszembetűnőbb elemét, a jambikus formájú, ismétlődő rövid felkiáltást követte: „Toujours! Toujours!” ). Négyesy László Helmeczy Mihály A vándor idegen című versét említi (Aurora 1828, 78–79.), amelyből motívumokat vehetett át ( KisfTÉ, XXXIX., 1904–1905, 194.); a feltételezést erősíti, hogy a versét közlő Aurora-füzetben jelent meg Kiss Károly A szép juhászné című elbeszélése is, amely – Horváth János szerint – Pázmán lovag című balladájához szolgáltatott motívumokat. ( Horváth János, Pázmán lovag, BpSz, 37(1909), 137. kötet, 385. sz., 133–140.; lásd még: Horváth János, Kisfaludy Károly és íróbarátai, Bp., Művelt nép, 1955, 127.) verse: Az örök zsidó magyar előzményének tekinthető Bajza Józsefnek az űzöttség, a nyugalomvágy témáját feldolgozó A számüzött című verse, amely az elérhetetlen, „messze szép világ”-ot Elíziummal azonosítja s ezzel antik közegbe helyezi (bár a túlvilági haza megfelelőjeként a „bájos éden” is megjelenik benne). Két szomszédvár (1832) című kiseposzának főszereplője, Tihamér azzal kéri Isten segítségét bosszújához, hogy „sem földön, sem síromban, sem azontúl, / Úgy ne legyen nyugodalmam”, „Mint én elmulatom megtorlani házam elestét”, ám ezt éppen a bosszú végrehajtása idézi elő; a megölt család utolsó sarja, Enikő hervadásának képe üldözi ki még sírjából is, ahová a halált várva fekszik („A vadon életnek ment bolygani tömkelegében” ). A hontalan című verse (1835) – a lengyel eseményektől ihletve – a nemzethalál témájához kapcsolja a bolygó vándor alakját („Ki vagy te bánat embere, / Mi sorsnak üldöz fegyvere, / Hogy bolygsz vad bérceken?”); ennek fényében nem zárható ki további, a honvesztést, bujdosást, vándorlást tematizáló versek hatása sem (Kölcsey Ferenc: Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaibol, 1823; Bajza József: Isten hozzád; Vörösmarty Mihály: Salamon, 1832). A személyiség romantikus űzöttsége jut kifejezésre Petőfi Sándor Tündérálom című költeményében (1846), melynek beszélőjét „csendriasztó szenvedélyek” űzik – ez a vers azonban közvetlenül a bolygó hollandi alakjához kapcsolódik („Sem part, sem örvény nincsen még előttem, / Csak hánykódás, csak örökös habok; / Hánykódom egyre a folyó nagy árján… / Ki sem köthetek, meg sem halhatok”). Az előzmények között tarthatjuk számon korábbi életút-verseit – közülük is leginkább a Mint egy alélt vándor… címűt („De hiába, futni vagyok kénytelen még / Majd, elébb vagy utóbb megpihenek én is…”, 1852). Fogadtatás életében egyetlen reflexió jelent meg a versre, Heinrich Gusztávé; „Arany Jánosnak alak és tartalom tekintetében egyaránt kitűnő költeménye főleg hatásos refrénjével az egész monda alapgondolatát erélyes kifejezésre juttatja. Az élet utálata nála is a bolygó vándor fő érzése.” (Heinrich 1881, 16.) Barta János egy további megállapítást tulajdonít nak: „És is önmagára vonatkoztatja a mondát, kilátásba helyezve a kibékítő befejezést” ( Barta 1976 [1974], 213.), ez azonban nem szerepel a szövegben; később Ahasverus című verse kapcsán említi, hogy itt a címszereplő „nyugtot lel; későbbi költőknél szintén gyakori e kiengesztelő befejezés” (15.). Kritikatörténet Heinrich Gusztávot követi monográfiájában Riedl Frigyes; „mint , aki Salamonban fejezte ki kínzó nyugtalanságát , úgy ismét az örök zsidó üldözött bolyongásában látja élete jelképét. Mint ama békétlen, ő sem bír pihenni Idegennek érzi magát a földön idegennek az emberek és társaik közt; mint a bolygó zsidó rohan meg nem értve az élet sivatagján át.” ( Riedl 1982 [1887], 31., 33.) Kecskeméti Ármin, Az örök zsidó mondája a magyar irodalomban, IMITÉ, 2(1896), 319–323.; Gálos Rezső, A bolygó zsidó mondájának ujabb irodalma, KathSz, 21(1907), 692–706.; Gálos Rezső, A bolygó zsidó mondája és Madách = Philologiai Dolgozatok a magyar–német érintkezésekről, szerk. Gragger Róbert, Bp., Hornyánszky Viktor, 1912, 293–297. Voinovich az életrajzi ihletés tételéből kiindulva értelmezi a verset; a 7. vsz.-ra utalva írja: „ a mondába mély líraiságot lehelt; magát látta az örök vándorlásra ítéltben. Ő az, ki »minden érintkezést fájdalmas ütésnek érez«, aki nem lel nyugtot, akit sorsa kerget.” ( ÖKK 1924, 202, idézve a Tompa Mihálynak 1858. máj. 11-én írt levélből, lásd AJÖM XVII., 196.); hasonlóan az Arany-életrajz második kötetében: „Új viszonyok, nehéz munka vártak reá és új bizonytalanság sorsának e fordulatán. Az örök zsidó alakja tűnt elébe, magát látja a szakadatlan bolyongásra ítélt vándorban, akit egyre tovább korbácsol az élet.” ( Voinovich 1931, 416.) Benedek Marcell szintén úgy értelmezi, hogy „allegorikus mezben egyéni életének szenvedéséről tesz vallomást”. Miután jellemzi re kerülésének inkább pozitív hatásait, megállapítja: „Hogy ban éppen ekkor és ilyen erővel támadt föl ez a tárgy, minden másnál többet árul el arról a természetről, »mely elefántnak néz szunyognyi bajt« . Ez a tragikus életérzés fog csöndes, néha humoros rezignációvá enyhülni öregkori lírájában”. ( Benedek 1970, 178–179.) Vita folyt az örök zsidó kifejezésről; a bolygó zsidót tekintette bevett alaknak, az örök zsidó változatot „kivételes, ritka formájá”-nak minősítette [ MNy, 25(1929), 392.]. Tolnai Vilmos felelt rá [ MNy, 26(1930), 65.], kiemelve, hogy az előbbi kifejezés a német (der ewige Jude), az utóbbi a francia (le Juif errant) megfelelője (azt is megemlíti, hogy az angol és holland hagyományban „vándorló zsidó” szerepel), vagyis – és – a német szóhasználatot követte. uo. válaszolt; nem kifogásolta, úgymond, szóhasználatát, csupán azt állapította meg, hogy a magyar szóhasználat a „bolygó” jelzőt szentesítette (65–66.). E vitához kapcsolódva Scheiber Sándor minkét kifejezés 19. századi magyar előfordulásait összegyűjti ( Bolygó zsidó – örök zsidó = Scheiber 1996, 172–175.), ill. további megnevezésekre is utal (adatait lásd fentebb). Az személyére vonatkoztatott értelmezéssel Rónay György szakított; szerinte „Az Ahasvér-téma a bolygó zsidónak, mint a vágy és csalódás örök hullámverésében pihenéstelenül rohanó emberiség szimbólumának ábrázolása, melyet 1860-ban dolgoz föl Az örök zsidó című versében” ( Rónay 1958, 116.). Másként általánosítja a vers jelentését – aki az életrajzi vonatkozású értelmezést elutasította; szerinte a vers „az ötvenes évekbeli európai (főképp magyar) ember belső bizonytalanságát, változó remények és folytonos csalódások közt hányódását fejezi ki”. ( Komlós 1964, 28.) Az életrajzi kiindulást Bóka László általánosította, a modern költő magányának kifejeződését látván a versben: „Iszonyú magányáról a magyar költőnek Adyig nem hangzott olyan vallomás”, mint Az örök zsidó; párhuzamként említi az 1858-as Tanári jubileumra, ill. az 1861-es Rendületlenűl című vers egy-egy sorát („Homályos a cél, tömkeleg az út” [tömkeleg ’labyrinthus’, Cz–F ]; „Bújsz a tömegben, átkos egymagad”). ( Bóka 1966 [1953], 239.) Az örök zsidó és az Arany-líra összefüggéseire hívják fel a figyelmet Az el nem ért bizonyosság szerzői. Ujhelyi Mária szerint „ a lírában eltekint a vétség mozzanatától – s egyben a kiszolgáltatottság állapotának bárminő magyarázatától. Ezt Az örök zsidó példája is igazolja, amelyben az eredeti toposzt úgy dolgozza át, úgy deformálja a költő, hogy csak az űzöttséget, az örök vándorutat jeleníti meg, ennek előzménye a versből teljes egészében hiányzik.” „A kezdeti közös beszédhez képest a monológ annak nyelvi kifejeződése, hogy az ember egy tragikus szituációban tulajdonképpen egyedül marad, magányossá válik. Az izoláltság, a magány nem más, mint a kiszolgáltatottság közvetlen átélt megjelenése az egyén számára. E léthelyzetek összetartozásának, korrelativitásának gondolata megfogalmazódik pl. A rab gólyában vagy a jóval később keletkezett Az örök zsidóban.” A varró leányok líraiságát jellemezve állapítja meg, hogy „A költő mintegy feloldódik a szereplőkben, maszkot, szerepet jelentenek a számára, hasonlóan olyan versekhez, mint Az örök zsidó vagy a Rachel-versek.” ( Ujhelyi 1972, 20., 32., 40.) Veres András a szereplíra kapcsán említi a verset; „ költészetében e szereplírának több változatát is megkülönböztethetjük: míg Az örök zsidó c. költeményben az (explicit formában) jelzett költői én azonosul egy meghatározott jelképpel: »Szegény zsidó… Szegény szívem: / Elébb-utóbb majd megpihen« – éppen a kettő kapcsolata a lényeg, addig a Kertben keretrészében a költői ént s egyúttal kapcsolatát közvetlenül nem jelzi a szöveg .” A Kertben című versnek „az élet egy összezsúfolt táncterem” metaforájával kapcsolatban említi, hogy „ kép nem ritka költészetében: a lakoma a balladák baljós színhelye; a János pap országa című versében az »udvarán örökké tomboló lakzi« negatív képét már összeköti az odacsődülőket jelölő »népség« kifejezéssel. A nyüzsgést-rohanást Az örök zsidóban is egybekapcsolja az ismeretlenséggel-idegenséggel”, s idézi a vers 26–29. sorát. ( Veres 1972, 138., 143.) Szörényi László szerint Szörényi László „sztotta azt a manicheus-lutheri kételyt , amely a világot nem Isten, hanem az Ördög vendégfogadójának tekinti (Az örök zsidó, Az ünneprontók). Egy-két kiemelkedő lírai versében eltökélt kegyetlenséggel fordult szembe a fiziko-teológia és a lények nagy láncolata elméletének maradványaival, amelyek a világ teleologikus berendezését sugallják (Kertben, Évek, ti még jövendő évek…, Az örök zsidó).” „Az 50-es évek lírája éppen azért, mivel merte saját félszegségét, elkésettségét, »üdvözítetlenségét« témául vállalni, jellegében új költészetet teremtett. Központi helyre került, elsőrendű fontosságú lett a belső történet. Már a Válasz Petőfinek elindította ezt az Epilógusig

 [!]

[sic!]

, sőt azon túl is követhető sorozatot, lírájának legfontosabb vonulatát. Legjobb darabjaiban (Mint egy alélt vándor…, Visszatekintés, Régi jó időből, Az örök zsidó stb.) túlemelkedett minden esetleges életrajzi vonatkozáson, letisztultan ábrázolta a Saját-lét és a Más-lét psychomachiáját lényegi szinten, ill. az ennek következtében létesülő létet.” Alább Teleki Ferenc 1825-ös A boldogság vágya című versével rokonítja, a Visszatekintéssel és Az ihlet percével együtt. ( Szörényi 1972, 231., 238., 280.) Későbbi elemzése szerint a vers címszereplője „az az ember, aki tökéletesen összeegyeztethetetlen viszonyba kerül a történelemmel. A Szent Ágoston-i felfogásból származó vicói, majd a felvilágosodott, majd a hegeli történelemfelfogásban tételezett összes kibontakozást tagadja egy olyan emberkép, amely a történelmet személyes rossznak, lidércnyomásos átoknak tekinti, amelyből csak a halál szabadíthatja ki az embert mint a történelem szenvedő alanyát. Ebben a felfogásban nincs lehetőség egyén és közösség, nagyember és tömeg, közösségi célok és egyéni boldogság, idő és örökkévalóság összeegyeztetésére. A zárlat ugyan bevezeti az isteni kegyelem motívumát, de ez a kontextusból eredően egyértelműen azonos a halállal, tehát semmiképpen nem töri meg a gondolatmenet egységét.” ( Szörényi 1989 [1982/83], 200.) A vers 29. sorát értelmezve állapítja meg Szegedy-Maszák Mihály: „Az 50-es évek más, rövidebb költeményeiben a szkepszis–hit dilemma a látszat és a valóság, ill. az érzéketlenség motívumán keresztül fejeződik ki. – hoz hasonlóan – sokszor nem látja eldönthetőnek, mi a látszat és mi a valóság: emberről vagy féregről van-e szó. A motívum több ízben megjelenik az 50-es évek Arany-lírájában, s Az örök zsidó a végső összegezése: »Kivűl arany, belűl hamu…«”. A verset a drámai monológ műfajához kapcsolja; „A szereplőn belüli nézőpont időnként feszültséget teremt a rokonszenv és az erkölcsi ítélet között – ez pedig a drámai monológ legalapvetőbb sajátossága” – állapítja meg, s hozzáfűzi: „ Az örök zsidóban jár legközelebb ahhoz, hogy drámai monológot írjon, mert itt a beszélő nagyobb a helyzetnél, felemészti a szcenikát, de az utolsó szakaszban még ez az egyébként olyan szép költemény is a szolilokvium szintjére esik vissza: a zárósorok lineárissá teszik a költeményt, szemben a drámai monológ hangsúlyozottan körforgásszerű mozgásával, s a beszélőről kiderül, hogy az igazságot akarja megtudni, nem pedig a saját nézőpontját rákényszeríteni a világra.” Alább az ilyen, megváltásba, feloldásba torkolló szerkezetet melodramatikus struktúrának nevezi, s a vers ennek megfelelő szerkezeti vázát is bemutatja. ( Szegedy-Maszák 1972, 308., 323., 338., 345.) Ezt az értelmezést Héra Zoltán bírálta; szerinte „nem veszi észre”, hogy az utolsó versszakban „nem a célhoz érésről, hanem éppen a halálról mint megpihenésről van szó, s egyáltalán nem melodramatikus, hanem nagyon is férfias, tragiko-ironikus értelemben. nem ejti a verset az utolsó strófával, hanem éppenhogy megemeli és kitágítja, új hangzást és értelmet adva a vers refrénjének – annak, hogy tovább, tovább –, s így zárja a verset, makulátlanul, művészien.” [ A „hibázó” Arany, Nszab, 18(1973)/211. (szept. 9.), mell., 5.; ua.: ., A költemény felé, Bp., Szépirodalmi, 1979, 276–282.: 281.] A modern költő magányának ( által felvetett) problematikáját viszi tovább Németh G. Béla, aki az Évek, ti még jövendő évek… 1975-ös elemzésében – lírájáról általában szólva – állapítja meg: „Az 1850-es évek úttörően merész, nagy Arany-lírája , szabadságharcot sirató néhány szép (iskolakönyv) darabtól eltekintve, úgyszólván ismeretlen. Az örök zsidó-t például, ez évtizedének egyik csodaművészetű összefoglalását, s a polgári-városi idegenségérzetnek is ig bizonyosan leginkább átütő megfogalmazását a Hét évszázad egyetlen kiadása sem vette fel. Egy jeles irodalomtörténész meg egyenesen afféle témamegverselő erőmutatványnak nézte. Egy jól jegyzett kritikus pedig e versnek történetszemléleti keserűséget könyörtelenül visszadobbantó, körbeforgató refrénjét a történeti bizalom folyton emelkedő kifejezésének magyarázta. „Szegény zsidó… szegény szívem!” – sóhajthatta volna mindennek láttán újra .” [ Távolodás a romantikától, egy összetettebb személyesség jegyében (Elegiko-óda, meditáló vers, epigrammatikus zárással), ItK, 80(1976)/2, 210–222. (az alcím itt: Arany János: Évek, ti még jövendő évek) = Németh 1981, 259–289.: 262. A „jeles irodalomtörténész” Gyergyai Albert, a „jól jegyzett kritikus” pedig Héra Zoltán (lásd fentebb).] Németh G. Béla 1967-es Arany-portréjának 1987-es átdolgozásában annak az „allegorikus alkotásmód”- nak a példájaként említette, amelyre t a „föloldó lezárások” kényszerítik, bár a verset már itt is a felemás magyar polgárosodás elidegenítő hatásának dokumentumaként értelmezte, lásd Németh 1987 [1967], 48., 53–54. Ehhez az értelmezéséhez kapcsolódik Bori Imréé, aki szerint „ Nagykőrösről kész urbánus lelkiséggel költözött re, s nyomban a polgári-városi idegenségérzetnek adott hangot, s ez kíséri majd pályája utolsó húsz esztendejében is”; ezzel összefüggésben tekinti a verset „költői modernségének prototípusa”-ként ( Bori 1985, 26–27.). Barta János a vers életrajzi és tematikus hátterének, ill. recepciótörténetének tüzetes áttekintését adja, majd – láthatólag a versbeli „ónsuly”-nak és az „eltévesztett pálya terhé”-nek az 1860. július 9-ei Csengery-levélben megfogalmazott kapcsolata alapján (vö.: „ha én Toldit ne irtam legyen: nem volnék most vagabundus”, nak, 1853. június 28., AJÖM XVI., 252.) arra a következtetésre jut, hogy az „átkos hatalom”, amely „Ahasvérust a sivatag életen át űzi: a költői tehetség”; „a hivatás tudata és démoni ereje az a kísértő, amelyet fél évszázaddal később az »acélhegyű ördög«-nek nevezett el és Az Ős Kaján mítoszában formált szimbólummá.” , úgymond, „ráébred arra a lehetőségre, hogy az álca alatt maga szólaljon meg, titkolt mondanivalók, egy lappangó élménytömb találja meg a maga optimális koncentrációját; a mitikus szimbólum így válik , a művész önszemléletének és életérzésének páratlan művészi, dokumentum érvényű kifejezőjévé.” ( Barta 1976 [1974], 229., 231.) Keresztury Dezső több értelmezési irányban is elindul; kapcsolódik az életrajzi háttérhez ( „boldogan készült a re költözésre is, bár szíve mélyén úgy érezte, s megrendítő, álcázott önarcképében meg is fogalmazta:” (272.), később a személyes vonatkozást általánosabban fogalmazza meg; a versben „a valóság elemeit egy másik, sorsterhes, a személyes meghajszoltság élményének kifejezésére rendezi át” (318). a verset itt előbb „zsidó tárgyú balladá”-nak, majd „drámai önkívületű monológ”-nak minősíti; „olyan valóságos, megrendült, sorsidéző, tömör megnyilatkozás, olyan expresszionista erejű kép- és ritmusformáló líraiság hatja át, hogy el kell fogadnunk: önmagáról szól, mint annyiszor máskor – képekben tárgyiasítva érzéseit; de csak igen ritkán forrósítva ily izzóra álarcát”; a verszárlatban „valami értelmen túli remény” megfogalmazódását látja. Ezt az értelmezést – a vers személyes vonatkozása tekintetében értelmezésére hagyatkozva – azzal egészíti ki ( értelmezésének egyik aspektusát fölelevenítve), hogy a vers „csak első látszatra” tűnik föl „idegen meteorként” „a nagy hazafias versek csoportjában”. „A kapcsolatait kereső kutató azt is gondolhatná, hogy – magán érezvén a cenzúra szemét, ami miatt A walesi bárdok-at is csak óangol balladának álcázva tette közzé – az üldözött, soha békét nem lelő magyarság jelképét vélte megtalálni, s akarta fölmutatni. Az örök zsidó a roppant szerepével vívódó költő megrendítő válságverse: egyfajta költői kommentárja a helyzetnek.” ( Keresztury 1990, 272., 318., 382.) Kulin Ferenc vitatja a vers besorolását a drámai monológ műfajába; Paul Ricoeur A panasz mint ima című tanulmányát követve a verset imának minősíti, s egy olyan lírai periódus záró szakaszához köti, amelynek kezdetét a Ha álom ez élet… című töredék jelenti, állomásait a Reményem (1850), az Ősszel, a Szilveszter-éjen, az Oh! ne nézz rám…, az Enyhülés, a Mint egy alélt vándor…, a Visszatekintés (1852), A vigasztaló (1853), Az ihlet perce (1855) és A lejtőn (1857) című versek alkotják. a szubjektum és objektum azonosságát hirdető romantikus program kudarcát látja e folyamat mögött – a két pólus viszonylatában, úgymond, sem a természet, sem az emberi lét rendje nem kínál immár metafizikai támpontot. ebből a helyzetből nem a szimbolizmus vagy a l’art pour l’art felé tájékozódott, hanem a vallásos élmény újraaktualizálása felé. Az örök zsidó című vers eszerint „leválik mitológiai talapzatáról, s így maga a mítosz metaforává lesz, epikus mozzanatai pedig egy belső, tudati történés jelképeivé válnak, a vallásos élmény nem marad meg a költői ihletet katalizáló szerepben, hanem a szubjektív hitelű hitigazság oldja magába a mű esztétikumát”. A vers vallási lényege eszerint az utolsó vsz.-ban jut kifejezésre, s az irgalom fogalmában összpontosul; a szánalmat gyakorló irgalom mint transzcendens hatalom „a Biblia Istene, mégpedig nem a judaizmus, hanem a kereszténység teológiájának értelmében”, amelyet az idegen iránt is irgalmat gyakorló samaritánus jézusi példázata fejez ki. [ A modern vallásos élmény feltűnése Arany lírájában: Világkép és létélmény, Magyar Szemle, 21(2012)/11–12, 29–53.; ua.: Kulin Ferenc, Küldetéstudat és szerepkeresés, Bp., Argumentum, 2012, 272–307.: 285–290., 297., 304.] utóbbi állítását Dávidházi Péter vitatta. Olyan olvasói is lehetnek a versnek, úgymond, „akik a lírai monológ beszédhelyzetét és hangiát az utolsó versszakban is töretlennek érzik, s a fohászkodó zsidóhoz életszerűbben illő ószövetségi Istent bibliai példák alapján nemcsak a nyughatatlan bolyongást megszüntető irgalom ígéretére (5Móz 30,1–4) tartják képesnek, hanem arra is, hogy ígéretéhez híven a bűnbánókat valóban megszánja, még a többszörös visszaesőket is (Bír 2,16–19), vagy hogy a prófétájával már megüzent büntetés helyett irgalmazzon egy ellenséges városnak . Jónás dühösen, csalódottan, de nemhiába mondja neki, hogy irgalmas Isten (Jón 4,2). Tehát nál Az örök zsidó monológja végén a zsidó szájából az »irgalom« remélése aligha kétségtelenül és főleg nem kizárólag csak a keresztény teológia Istenére vagy jézusi példázatának szellemiségére utalhat, s a vers poétikája szempontjából ez így is van rendjén.” ( Dávidházi 2017 [2011], 247–248.; ez a bekezdés a 2011-es változatban nem szerepel.) Tarjányi Eszter a Ráchel siralma című verssel (1851) rokonítja Az örök zsidót, s megállapítja, hogy „a két vers nem illik a balladaként érzékelt szövegkorpuszba, mivel beszédmódjukra a monologikus forma jellemző, ami megkülönbözteti a balladáktól általában elvárt dialogikus szerkesztéstől”. A drámai monológ műfaját, amelybe a verset sorolja, a szerepverstől is elkülöníti; az előbbihez a klasszikus művek közül Kölcsey Ferenc két Zrínyi-énekét (1830, 1838), Petőfi Sándor Az őrült című versét (1846), ill. Tompa Mihálynak (Az örök zsidó után írt) Új Simeon (1862) és Ikarus (1863) című verseit sorolja. A műfaji besorolást ugyanakkor meghatározza, úgymond, hogy a műfajelnevezést – bár 1857-ben alkalmazták először, s 1859-ben Robert Browning verseit ebbe a műfajba sorolták – nem ismerhette. A drámai monológot a lírai Én szerepbe kivetített, tárgyiasító önkifejezéseként sorolja a líra műneméhez. A vers 51. sora kapcsán („Szegény zsidó… Szegény szivem”) ugyanakkor megállapítja: „a drámai monológnak azt a feszültségét számolja fel, amely abból a bizonytalanságból képződött, hogy a megszólaló alakja egyszerre történeti konkrétságában, világában, nyelvében bemutatottan eltávolított, ugyanakkor a költői »én«-nek, sőt a befogadói szubjektumnak a személyessége, érzelmi világa is áttetszik rajta. A műfajnak a konkrét és a metaforikus jelentés közötti oszcilláló jellegét szünteti meg.” ( Tarjányi Eszter, A drámai monológtól a szerepversig: Az örök zsidó és a műfaji háttér, Irodalomismeret, 2012/2, 4–30.) A vers metrikai elemzését adja Szuromi Lajos; összegző jellemzése szerint: „Jambusi ütem- és nyomatékkapcsoló részleges szimultán sorok a felező nyolcasok. Érdekes a záró sor: jambusi ütemkapcsoló, nyomatékmegosztó felező négyes, részleges szimultán mértékű.” ( KMV, 1984, 97.) J. Soltész Katalin rámutat, hogy a „rímtelen sorral megtoldott párrímes négysoros (aabbx)” refrénes versekben jelenik meg Aranynál – Az örök zsidón kívül ilyen a Haj ne hátra, haj előre (1849), ill. az Ágnes asszony (1853). Felhívja a figyelmet a 14. sor – ritmikai szempontból lényeges magánhangzónyújtására (Gyülőlöm), ill. arra, hogy az 1860-as évek „jelenős lírai versei” „csaknem mind jambusiak: Széchenyi emlékezete, Az örök zsidó, Rendületlenül

 [!]

[sic!]

, Magányban, Vojtina Ars poeticája

 [!]

[sic!]

.” ( J. Soltész 1987, 41., 59., 246.) Fordítások Angol: The Wandering Jew (David Hill) = European Romanticism: A Reader, General Editor: Stephen Prickett, Ed. Simon Haines, London–New Delhi–New York– Sidney, Bloomsbury, 2014² [2010], 360–365. (magyar és angol nyelven) Bolgár: Вечният жид (Иван Есенски) = Аран 2009, 110–112. [a 110. oldal címváltozata: Великият жид] Német: Der ewige Jude (Andor Sponer) = Sponer 1880, 171–173. Der ewige Jude (Szemere László) = Szemere 1935, 148–149. Feldolgozások Zenei Antos Károly (oratórium, 1927 előtt) Hangfelvétel Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Máté Gábor, 2’ 09”