Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Autográf (1880-ban Szana Tamásnak ajándékozta; lappang, vö. Megjegyzések) Megjegyzések Az M1 nem szabályos szövegközlés, azonban autográf kéziraton alapul. A szöveg a Nemzet tárcarovatában jelent meg, Budapest, okt. 24-ei dátummal [Arany Jánosról. (Apró adalékok)], Szana Tamás aláírásával. A verset közlő szakasz a közlemény végén *-gal van elkülönítve a többi visszaemlékező résztől. , úgymond, „már évek előtt foglalkozott a halál gondolatával. Gyönge organismusa, gyakori betegeskedései egyaránt előkészitették arra, hogy hosszu életet ne reméljen. Mint a »Szépirodalmi Figyelő« szerkesztője maga elkészitette síriratát. A négysoros vers eredeti kéziratát két év előtt kaptam a költőtől, nehány már megjelent költeményének kiséretében. A négyszögletü keretben felül az Arany János név olvasható; alatta ez egyetlen szó: Szerkesztő. Lejebb születésének éve és napja, ez alatt pedig a »Meghalt«-tal kezdődő s kipontozott sor következik. Az egyszerüségében is mélyen megható sír felirat, vonatkozással szerkesztői voltára, igy hangzik: . E nagybecsü ereklyét mind e mai napig nem mutattam meg senkinek, de hiven őriztem kézirataim között. Bár késett,

 [!]

[sic!]

volna még sokáig a szomoru eset, melynek alkalmából azt most közzétehettem!” M2 A VU halálára emlékező lapszámának kisebb cikkei közt ismerteti közleményét. Több helyen pontatlanul idézett kísérőszövegben „z egyszerüségében is mélyen megható” szövegrész helyébe (idézeten kívül) „ mély vallásos érzületre mutató” kitétel került. Változtatásai nem egyszerű szövegromlások, ezért (bár szövegközlése az M1 szövegének átvétele) közöljük. Az AJÖM VI . közlésének a jegyzetek tanúsága szerint (238.) nincs önálló kézirati előzménye (szövege, a címet leszámítva, egyezik M3-éval), így nem igazolható, hogy az Epitafium cím -tól származna. Keletkezés 1862. okt., ; a vers keletkezése a SzF megszűnésével s a Ko megindításának terveivel függ össze (vö. [Jókaihoz], Keletkezés). Kritikatörténet Szörényi László – a Sejtelem című verssel együtt [Életem hatvanhatodik évébe’…] a küszöbhelyzetre mint jellegzetes lírai állapotára hozza fel példának ( Szörényi 1972, 238.; részletesen lásd Sejtelem, Kritikatörténet). Dávidházi Péter az Emlékre [II.] [Vándor megállj!] című verssel kapcsolatban -nak a sírfelirat műfajára vonatkozó fenntartásaira utalva [lásd ott, Kritikatörténet] állapítja meg: „nnek ismeretében különösen sokatmondó, hogy amikor néhány évvel korábban (1862-ben) megszüntette a két éven át szerkesztett Szépirodalmi Figyelőjét és helyette Koszorú címmel megindította (1863 elején) új irodalmi lapját, képzelt sírfeliratba foglalta a változást, Epitáfium címmel, nem publikációra szánva:” itt idézi a vers teljes szövegét (az AJÖM VI . alapján). „Más kérdés – folytatja –, hogy e játékosan fenséges hangvételű kompozíció játékosságán mégiscsak átüt a fenséges, s amikor halála (1882. október 22.) után megjelent a Vasárnapi Újságban (1882. 44. sz.), majd bekerült Hátrahagyott versei kötetébe, akkor a halál és hátrahagyás perspektívájából még emelkedettebbé és jelentőségteljesebbé válhatott. Talán mert a »Született« után a költő valódi születési dátuma állt, nem a Szépirodalmi Figyelő kezdetéé, a »Meghalt « után pedig kimaradt a dátum, a folyóiratváltás metaforájaként alkalmazott halál- és feltámadásképzet helyett a folyóiratszerkesztés ismertető jegyeiből mindinkább a személyes halál és feltámadás metaforája állt össze, messze túlnőve a folyóiratváltás alkalmán, mely így feledésbe is merülhetett, hiszen a metafora értelmezéséhez nincs rá okvetlenül szükség: ugyanazon című folyóiratnak is lehetne új folyama, s a szóban forgó cikk ott is folytatódhatna. Vagyis a saját síremlékre költött epitáfiumoktól idegenkedő játékos fantáziával rögtönzött, képzeletbéli sírfeliratát egyre inkább komolyan lehetett venni, annál is inkább, mert a Hátrahagyott versei szerkezeti rendjében oda került a költő 1882. március 2-án az Akadémiai Almanach egyik lapjára jegyzett, és (a hagyomány szerint) utolsó versének tekinthető négysorosa, a Sejtelem társaságába”. „Mindkét versben feltűnik a puszta vég helyett várható másként-folytatódás közös motívuma, melyet a metaforikus különbségeken túl mindkét esetben maga az Úr szavatol, s mindkét szövegnek hasonlóan visszafogott nyelvisége ad méltóságot.” E versek komolyan vételét az sem tudta megakadályozni, hogy kötetkiadásaik rendre a maradékrészbe (Zsengék, töredékek, rögtönzések; Sóhajok) utalta őket. ( Dávidházi 2009, 22.) Lásd még: Nacsády 1978, 10. (Epitáfium címmel) Szili 1996 [1993], 93.