Arany János munkái

Megjegyzések:

Megjegyzés Mivel az M1 kétféle kiemelést használ – ritkítást (ezt, mint általában, dőlt betűvel jelöltük), illetve vastagítást –, az utóbbit megtartottuk. Az alapszöveg kiválasztása Az első megjelenés körülményeiből adódik, hogy az M1-et nem autorizálhatta (lásd Keletkezés). A szövegben – a folyóirat-megjelenésekre jellemző módon – sajtóhiba van, ill. írásmódbeli következetlenségek fordulnak elő; ezek kétségessé teszik az M1 megbízhatóságát. Az M2 autenticitása mellett szól, hogy a kiemelések (ellentétben az M1 szövegével) pontosan követik a szöveg intencióit, és jelölésük egységes, a központozás következetes és megfelel versmondattani elveinek. Ez – ill. a sajtóhiba javítása – azonban még lehetne a szöveggondozás eredménye; a 87. sorban az M1-ben szereplő helyett névutó M2-beli helyen változata ugyanakkor kézirathátteret valószínűsít (a helyen alak használatát lásd pl. a [Prinz Emil von Wittgenstein: Hadshi-Jurt] című fordításban, M1, 6. sor; e mű alapszövegéül ugyanakkor a PD 1879 változata szolgált, amely a helyen névutót helyett alakra változtatta). Keletkezés A vers válasz a PN tárcarovatában (szerző feltüntetése nélkül) megjelent Költész-irodalmunk jelen állapota nyelvészeti tekintetben című cikksorozatra (a verses költészettel foglalkozó II. részt az 1865. júl. 30-ai és az aug. 2-ai szám közölte; reakcióját az előbbi közlemény váltotta ki). Az anonim szerzőt Mészöly Gedeon azonosította Zsoldos Ignác (1803–1885) jogtudóssal; „Nemrég került a M. Tud. Akadémia kézirattárába nak, kiváló jogtudósnak és előkelő bírónak, kézirati hagyatéka. Irataiból az tünik ki, hogy ő volt a Pesti Napló névtelen czikkezője. , úgy látszik, tudta ezt verse írásakor. Erre vallanak következő sorai: »Hajh! ne várd most, te pedánt agg, / Hogy a rímben egynehán’ tag / Összecsengjen végtelen…« stb. A ,pedánt agg’ kifejezés jól apostrophálja t, de érthető, hogy e sorokat nem közlésre szánta (…), csak baráti körben való tréfálkozásra. azonban versét is közölte, szintén név nélkül, a Naplóban”. ( Mészöly 1917, 173.) , mint azt a HV 1888 jegyzete is közli, nem szánta kiadásra a verset; azonban, a szerző tudta és feltüntetése nélkül, Válasz Költész-irodalmunk jelen állapota nyelvészeti tekintetben czimű tárczaczikkre címmel, az alábbi bevezetővel közölte: „Lapunkban nem rég egy czikksorozat jelent meg ily czim alatt: »Költész-irodalmunk jelen állapota nyelvészeti tekintetben«. A czikksorozat sok helyest foglal ugyan magában: de talán némelyekben tulságos és felesleges szigort követel. Eszmecsere előmozditására, gondolkodás serkentésére voltak irva a czikkek – s mint maga szerző mondja, nem akar itélni, csak véleményt mond. A versirás dolgában többek közt szerző dicséretes szigorral követeli ugyan a nagyobb műgondot; de talán a helyes és megengedett szabadság rovására. Ő lapunk jul 30-ki számának »Tárczá«jában a magyar költői nyelvezetről oly véleményben van, hogy az magasabban állott , , stb. korában, mint jelenleg. Indirect megrovás foglaltatik a czikkben az assonance-ok használata ellen. »Akárki mint mondjon – olvassuk ott – igaz marad az örökké, hogy csak az tökéletes, jó cadentia, hahogy a végső szótagok minden betüi nemcsak csalókán, de voltaképen is tökéletesen megegyeznek és egybevágnak. Szerző továbbá nem ismer tökéletesebb rimelőt KovácsJózsefnél (s csodálatos, hogy még sem volt oly jeles költő, mint , s oly sem, hogy ismeretessé tegye magát a nagyobb közönség előtt. Idéz is tőle egy »Csitt rablánczok bilincsi« stb. sorpárt; dicséri nak »Liza és tászliza«-féle rimeit. Czikkiró többi megjegyzései olvashatók nevezett Tárczánkban. Ennyit előre bocsátani szükségesnek láttuk az alábbi vers magyarázatául, melyet egyik jeles költőnk, a czikkiró szabályai szerint irt válaszul. A sikerült válasz itt következik:” Arany László azt feltételezi, hogy személyesen is találva érezte magát cikke által, amennyiben ott ez olvasható: „Jó izüen elmosolyodtam, midőn nem rég egy becses lapban azon figyelmeztetést olvastam, hogy kerüljék versiróink ama »pedantságot,« miszerint »teremben, veremben« stb. e. f. rimeket irnak. Bár ott volnánk, hogy csak a pedantság, sajátkép tulszigoruság ellen lehetne nem annyira panaszunk, mint inkább figyelmeztetésünk.” Arany László szerint „Ez utóbbi észrevétel, mely a névtelen írót olyan jóízű mosolygásra indította, aligha tól nem eredt; ő azonban nem bocsátkozott miatta polémiába, hanem a Napló szerkesztőjéhez, a kivel szíves barátságban volt, írt egy tréfás verset, azon szabály szerint, a mint a Napló czikkezője kívánta.” ( HV 1888, 408.; nem tudni, Arany László mely írására célozhat, amely „nem rég egy becses lapban” jelent volna meg; a „pedant” jelzőt ugyanakkor a vers is használja a merev szabályokat számon kérő szerzőre, lásd 31. sor.) Zsoldos Ignác Szemere Miklósnak tulajdonította az „aljas feleletet”, s – a záró strófa vaskos szójátékára célozva – kárhoztatta „e mosdatlan választ, mely lapjában kijöhetett”. ra már csak azért sem gyanakodhatott, mert cikkében méltató gesztussal kivonta őt a bíráltak köréből (a tól ig terjedő időszakot „költészetünk aranykorának” nevezi, majd hozzáfűzi: „Tagadhatatlan ugyan, hogy jelenleg is dicsekedhetünk, s nemzeti büszkeséggel léphetünk bárkik elébe unkkal”, júl. 30.). Fogadtatás „z a nem várt válasz nagyon rosszul esett nak, kiben a jeles szaktudás, józan ítélőerő, komoly erkölcsi érzék nem tárult sem – mint hagyatékában lévő versei mutatják – költői tehetséggel, sem a humor megértésével. Értekezését kéziratban eltette irodalmi hagyatékába s mellé tette másolatban versét is, azzal a bevezetéssel együtt, melylyel közölte. S komoly méltatlankodással jegyzi meg * alatt: »Elégtételül közlendőnek vélem e’ mosdatlan választ, melly Báró ’ hirlapjában kijöhetett! nem t gondolta a vers szerzőjének. »Töredékek Magam- és Kortársaimnak Életéből« cz. emlékiratában (342 v.), mely szintén az akadémiai kézirattárban van, megjegyzi, hogy: gyanításunk szerint Szemere Miklós írt olly aljas feleletet.” Mészöly 1917, 173–174. Mészöly Gedeon arra hívja fel a figyelmet, hogy Zsoldos Ignác a korabeli költőket megrója „az asszonáncz miatt is, melyet nem tart rímnek. Ebben tehát merő ellenkezésbe jutott nyal, ki a »Valami az asszonánczról« czímű értekezésében megalkotta a magyar rímelésnek örökre érvényes codexét. modern, phonetikai alapon áll, midőn a hangzást figyeli meg, a hangok akusztikai hatását, s ahhoz képest határozza meg, jó-e a rím, vagy nem. A névtelen czikkíró pedig ósdi grammatikus módjára a betűt nézi, s azokat a szókat tartja csak rímelőknek, melyeknek végső betűi, »voltaképen is tökéletesen« megegyeznek nem vette komolyan a már újdonság korában elavult fejtegetést, hanem egy kinyomtatásra nem is szánt tréfás verset írt a Pesti Napló szerkesztőségéhez, báró Kemény Zsigmondhoz, virtuóz rímekben téve nevetségessé a czikkíró kívánságait” [az idézett részeket a HV 1888 alapján közli]. ( Mészöly 1917, 172–173.) Kritikatörténet Szörényi László az által gyakran használt négyes és negyedfeles trochaikus sorokból álló strófa hatsoros változatának példájaként említi a Kies ősz, az A madár ha nem dalolhat…, az Ének az öregségről és [A „Tavasz-ünnepély” albumába] című versekkel együtt ( Szörényi 1972, 264.). Keresztury Dezső szerint a vers „csupán nagyra sikerült »szösszenet«: – egy az új költészettel, főként az újfajta rímeléssel rendkívül ostobán s maradian foglalkozó cikkre reagált vele megszokott játékos szellemességével s ritkán kiütköző gorombaságával – magánhasználatra szánt szöveg volt. Hogy a szerkesztő közölte a lapban, t is meglepte.” ( Keresztury 1990, 431.) álláspontjával Géher István vitatkozott; azt feltételezte, hogy ekkor már belekezdett a Hamlet fordításába (NB. korábbi fordítástöredéke csak az I. felvonás 3. jelentéig készült el). ennek alapján a Hamlet kontextusába helyezi a verset, mondván, „z egész költeményben van valami tébolyult hamleti ravaszkodás, többszörösen szerepváltó álcajáték. Erre az intellektuális és intertextuális örvénylésre, ill. tréfásan indulatos, groteszk kedélyforrongásra kevés okot szolgáltathatott az a kihívás”, amelyet Zsoldos Ignác cikke jelentett. Szövegszerűen a „hazajáró lélek”, „jó kisértet”, az „issza már” mellől hiányzó rímszó, a „kaviár” s a „csalmatok” szavakat említi, megjelölve a Hamlet-fordításbeli párhuzamos helyeket. ( Géher 2005, 1525–1527.; verzióját veszi át Kállay Géza, Arany János Hamlet-fordítása = A magyar irodalom történetei, II., 1800-tól 1919-ig, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bp., Gondolat, 2007, 491–510.: 497–498.) álláspontjának – amely szerint már hónapokkal a hivatalos felkérés előtt, titokban elkezdte volna fordítani a Hamletet – ellentmond a darab fordítása körül kirobbant konfliktus alakulása. Szász Károly a vers megjelenése után, 1865. aug. 29-én kelt levelében számolt be nak arról, milyen indulatokat váltott ki Ács Zsigmondból, a Hamlet fordítójából, hogy munkáját megbírálta, és csak azzal a feltétellel vélte elfogadhatónak a „magyar ”-be, ha „mástól jobb forditásra kinézés nincs”. ( AJÖM XVIII., 631.) A KisfT Shakespeare-bizottsága végül 1865. okt. 25-ei ülésén utasította vissza – Szász Károly és Egressy Gábor bírálata alapján – fordítását; neve ezen az ülésen hangzott el először mint lehetséges új fordítóé (lásd AJÖM VII., 385.; vö. Voinovich 1938, 84.). Az elutasítás után Szász Károlynak írt levelében felidézi, hogy a Hamlet fordítóját illető (januári) döntés kapcsán felajánlotta nak (aki akkor a KisfT igazgatója volt), „hogyha valamelyik írónak kedve volna a darabhoz, én a magam fordítmányát átadom” ( fordítása 1858-ban készült). válasza szerint – írja – „a Hamletre senki nem jelentkezett, csak dolgozzam ki magam, a mint birom” (idézve Géher 2005, 1529.). , aki a KisfT jan. 25-ei ülésén vállalta az átdolgozott fordítás bírálatát, az MTA titoknoki megbízatása miatt febr. 1-jén lemondott a KisfT igazgatói tisztéről, s fordításának bírálatától is elállt. Így aug. 29-éig abban a hiszemben lehetett, hogy munkáját – a és bírálata alapján elvégzett javítások után – a KisfT ugyanúgy ki fogja adni, ahogyan a Velenczei kalmár Ács-féle fordítását – az ő alapos javításaival – 1864-ben kiadta (mint az utóbbi fordítás bírálatában írta, ot a javításokra „én képesnek hiszem, s óhajtom, minél nagyobb részt venne

 [!]

[sic!]

– fordításinkban” – AJÖM XIII., 346.). tehát, egy héttel a bírálói megbízás vállalása után, ezt átadta nek – s vele együtt nyilván a kéziratot is –, így az sem tartható, hogy munkáját „egyre reménytelenebbül” javítgatva kapott volna indíttatást a fordításra, ahogyan állítja. ( Géher 2005, 1523.) (Részletesebben lásd Korompay 2015, 35–38.) A vers és a Hamlet-fordítás kifejezésbeli egyezéseiről így azt mondhatjuk, hogy az előbbi szöveg az utóbbi előzménye, és nem fordítva. Hangfelvétel Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Máté Gábor, 3’ 44”