Arany János munkái

Megjegyzések:

Megjegyzések Az Utasítás Összes Műveim netaláni új kiadása esetére úgy rendelkezik, hogy „Maradjon még kiadatlan. Ez a generáció rossz néven vehetné ezt a kis humort.” ( AJÖM I., 521.) *K1 Adatai az AJÖM I. (520.) alapján. *K2 Arany László közlése a levélben szereplő változatot (*K2) követi (bár ekkor már a BpSz-ben is, a HV 1888 -ban – saját kiadásában – is megjelent a vers, a KKv – K3 – alapján). *K2 Adatai ALÖM I. (349–350.) alapján (a VU közlésének apró eltéréseit figyelmen kívül hagytuk). A K3 esetében kérdéses a cím és a lapalji jegyzet datálása. szerint „pusztán a sérelem dátumát írta be először cím helyett. A későbbi címet csak akkor adta a versnek, amikor hozzáfűzte magyarázó jegyzetét. (Az utolsó mondatot még később, nyilván már 1879 után.)” ( Keresztury 1977, [13.]) A cím eredetileg – a *K2 tanúsága szerint – valóban a dátum volt, nem zárható ki azonban, hogy a K3-on a ceruzával írt cím (Egy kis dacz, ill. egy utólagos, de ugyanazzal a ceruzával írt beszúrás szerint: Egy kis ártatlan dacz) korábbi, mint a vastagabb tollal ráírt végleges cím, amely (az utolsó mondatot kivéve, valóban a lapalji jegyzettel egy időben keletkezhetett) csupán ennek véglegesített változata. Amennyiben igaz, hogy a következő két oldalon (8v, 9r) szereplő versek szövege egy időben, 1871. dec. 28. után került a KKv -be (lásd Leányomhoz, Az alapszöveg kiválasztása), a végleges cím és a lapalji jegyzet ezt követően keletkezett (a jegyzet utolsó mondata, értelemszerűen, még később – 1879. máj. 22. után, lásd az lemondását elfogadó akadémiai nagygyűlés jegyzőkönyvét, AkÉrt, 13(1879)/5, 118.). Az M1 1885. febr. elején jelent meg (a VU 7., febr. 15-ei száma már ismerteti a BpSz e számát, külön is megemlítve az Ártatlan dacz című verset, s a többi lap átvétele is febr. első felében jelent meg). Az M2 a vers szövege után közli Gyulai Pálnak a BpSz-ben megjelent kommentárját. (74–75.; szövegét lásd: Keletkezés) Az M3 Arany János egy kiadatlan költeménye, az M4 Arany János kiadatlan költeménye című közleményében hozza a verset; előbbi rövid bevezetőben, utóbbi lábj.-ben foglalja össze kommentárját. Az AJÖM I . a jegyzetek közt közli jegyzetét. Mivel az M2–M4 az M1 szövegén alapul, ezeket a szövegváltozatok között nem vettük figyelembe; eltéréseik szövegromlásoknak tekinthetők. Keletkezés 1865. dec. 11. (az Akadémia épületének megnyitása) után, . -t 1865. jan. 26-án választották az MTA titoknokává (lásd Főtitkárság, Keletkezés). Aranyék már 1864-ben átköltöztek a Három pipa utcából (lásd A három-pipa utcza, Keletkezés) az Üllői út 7. szám alá, azonban még ez a lakás is 2 km távolságra volt az MTA székházától (lásd Debreczeni 1968, 112.). A vers keletkezéséről először számolt be, leányának dec. 11. és 13. között írt levelében (amelyben egyébként a 25. házassági évfordulójuk alkalmából kapott jókívánságokat köszöni meg): „E helyen, édes m, küldök én neked egy verset, melyet a palota megnyitására írtam (de nehezen fogom elszavalni). Itt van:” [itt következik *K2]. A vers után az alábbi bekezdés következik: „Eddig van. Hanem az »Isten kőmüvesin« kivül úgy tartom, szükség leend a szalontai cigányokra és Borbély János uramra is, mindenek előtt pedig egy telekre, miután a más ember házeresze alá bajosan lehet rakni. Ezért, édes fiam Kálmán, vedd elő alkalmilag tavalyi patientiádat és figyelj a telek-eladás-vevés-árulási lehetőségek esélyeire, mert ha az Isten úgy akarná, tavasszal már csakugyan kezdenünk kellene valamit.” ( AJÖM XVIII., 662–663. Borbély János: nagyszalontai kőműves; a Kálmánhoz intézett mondat az 1864–65-ben zajló telekvásárlási akcióra utal, amely végül halála miatt szakadt félbe.) Gyulai Pál részletes, a keletkezés körülményeit magyarázó jegyzetet fűzött a vershez a BpSz-ben: „A múlt év végén a Magyar Szalon és utána a napi lapok nagy része, gróf Lónyay Menyhért iratgyűjteményéből Arany Jánosnak egy 1867-ben kelt levelét tette közzé , melyben őszintén elpanaszolja, mennyire rosszul esett neki, két évvel azelőtt, mikor az akadémia fölépült, hogy abban az előde, Szalay László, számára készült titkári lakást tőle megvonták. Az esetre mi is élénken emlékezünk. Mikor halála után 1865 januárban az akadémia részéről t a titkárság elvállalására fölszólították, ő természetesen azon föltevésben vállalkozott ez állásra, hogy ugyanazon illetményekkel fogja azt elfoglalhatni, melyek előde részére meg voltak állapítva. Ezek közé tartozott az akkor épen épülőfélben álló palotában a titkári hivatalos szobák mellett s azokkal egyfolytában készített lakás, a mit már magáénak tekintett és ehhez képest egészen a saját igényei szerint osztatott be. Ugyanaz napon azonban, melyen az akadémia t megválasztotta, az igazgató-tanács azt határozta, hogy a nak szánt lakást ki kell adni bérbe, a titkárnak pedig vagy egy szerényebb lakást a bérházban, vagy ennek megfelelő szállásbért ajánlani föl. t ez az eljárás nagyon bántotta; ha szót emelt volna érte, talán lehetett volna is változtatni a dolgon, de ő nem szólt, nem panaszkodott, megmaradt üllei úti lakásán, melyhez az új palota háromszor annyira esett, mint az akadémia előbbi szállása a Trattner-Károlyi házban és sértett önérzetét keble mélyére zárva, vigasztalta magát azon reménynyel, hogy úgy sem sokáig viseli ő az akadémia díszes hivatalát, hanem visszavonul, leköltözik ra, leánya szomszédságába, a hol már egy eladó házhelyre alkudozott is és vágyakozó kedvvel rajzolgatta építendő házacskája tervét. Ily benyomások között írta a föntebbi költeményt, az akadémia palotájának megnyitása napján (1865 deczember 11.). Szerény ábrándjait azonban a végzet kegyetlenül megsemmisítette. Harmad nap (deczember 13-dikán) sürgönyt kapott, hogy leánya súlyosan beteg; sietett hozzá, még életben találta ugyan, de néhány nap múlva karjai között halt meg s az ő elveszítésével a ra költözés terve is végképen meghiúsult. Később a költemény kéziratához a következő – megint igen jellemző – jegyzetet csatolta: . Miután a hoz írt levél közzététele által ez az egész dolog már úgy is nyilvánosságra jutott, e költeményt hátrahagyott iratai közül a család, kérésemre, átengedte a Budapesti Szemle számára. Valóban örülök, hogy közzé tehetem, mert a maga nemében kitűnőbb költeményei közé tartozik. néha kedveli az ellentétes hangulatok összeolvasztását, mintegy lélektani úton. Így Széchenyi emlékezete czímű híres költeményében elegiából emelkedik az ódához, így az Epilógus

 [!]

[sic!]

czíműben humorból indul ki, hogy a legmeghatóbb elegiába olvadjon. E költeményben is, mely a dal felé hajlik, kezdetben gunyoros, aztán humorban enyhül, majd a bánat és vígasz emeli följebb hangját és lelkét. S a sajátságos népdal-rhythmus művészi alkalmazása mennyire emeli az érzések e rezgéseit. De nem vagyok képes tovább fejtegetni a mű szépségeit. Előttem áll a költő búskomoly arczával, eszembe jut, hogy mindjárt megírása után fölolvasta előttem költeményét, megkérve, hogy ne szóljak róla senkinek; eszembe jut, hogy azután tíz év múlva kiadatlan költeményei között lapozgatva, már óvatosan megczímezve a fönnebb közölt mentegetőző jegyzés kíséretében olvashattam, nehogy félreértsék, ha halála után ki találnák adni. – Szegény barátom! mennyi nemes büszkeség és szerény türelem, mennyi gyöngédség és aggodalom, mennyi érzés és lemondás volt benned s külső nyugalmad mennyi benső forrongást takart. Pihenj csöndesen, ha nem pihenhettél ott keleten fecskefészkedben, pihenj csöndesen itt közel hozzánk sírodban, a mely fölött nemcsak barátaid, hanem az egész nemzet kegyelete virraszt. Szerk.” A Lónyay Menyhérthez írt levélben a vers keletkezésével kapcsolatos rész az alábbi: „Meg valék választva, sőt meghatva e választás csaknem egyhangúsága által már nyilatkoztam is, hogy megkisértsem e szép, de erőmnek súlyos hivatalt: és csak azután értesültem az igazgató tanács délelőtt hozott határozatáról; hogy nekem választásom van 800 forint lakbér, vagy lakás közt bérházban. Megvallom, ez igen kedvetlenűl hatott rám. Ugy esett, mintha az Akadémia – vagy elnöke – mégsem tekintene utódjának; mintha a kéz, mely a koszorút nyújtá, titkon töviset csapott volna szemembe. S valóban gondolkoztam, ne vonuljak-e vissza azonnal a még fel nem hagyott szerkesztői foglalkozáshoz; de beláttam, hogy ezt a legnagyobb hebehurgyaság vádja nélkül most már nem tehetném. Isten látja lelkemet: »egy dióhéjban ellaknám« Hamletkint; de bántott az, hogy személyemre ily kivétel történt; s nem csupán gazdálkodási szempontból határozám magamat arra, hogy külvárosi szállásomat tovább is megtartsam. Legyek minél távolabb, mondám; annál inkább fel fog tünni hiányom ott, hol folytonos jelenlétemre volna szükség. S mintegy arczpirúlva fordultam meg naponkint a helyen, hol ily előzmény után, talán a cseléd sem tekintett egyrangú tisztviselőnek azokkal, kiket az Akadémia a palotába szállásolt el”. ajánlatára, hogy költözzön a palotába, ezt írja: „Nem vágyom a palotába – mert palota: beérem az udvari szobákkal .” A (versben is kifejezett) méltatlankodás hátterében a költői ambíciók sérelme húzódik meg: „Ha azon könnyítéstől, melyet a beköltözéstől remélek, elesném: akkor lemondás által volnék kénytelen véget vetni ez állapotnak. Két év óta nem dolgozhatom semmit, mert az inspirátió nagyobb műveinek némi folytonosság kell; én erre, a minden délelőtti bejárás mellett, soha sem birtam szert tenni.” (1867. márc. 20., AJÖM XIX., 85.) A vers keletkezésének körülményeit ismerteti és a vers szövegét is közli Szily Kálmán ( Szily 1893, 382.). Arany László a HV 1888 előszavában jegyzi meg, hogy A honvéd özvegye mellett ez az a vers, amelyet „atyám, műveinek minden korábbi kiadásából szándékosan hagyott ki”, a vershez írt jegyzetre utalva magyarázatként ( HV 1888, Bevezetés, XXIII.). Kritikatörténet Lévay József az Epilogus, az Ének a pesti ligetről és A tölgyek alatt című verssel együtt említi ( Lévay 1893, 29.; vö. Epilogus, Kritikatörténet). Rába György szerint Pro domo című versének címe célzás versére. „ kimondatlan utalása domus-ára, otthonára életrajzi balszerencse konkrét értelmére írt bölcselkedés, a szó jelentését a hazára is, igazára is kiterjeszti, s ez kicsiben az érzékletes képzetekről a történelemre és lételméletre általánosító költői eszmefűzésre jellemző. A Pro domo egy ritkított tétele – A hazára az első telt pohárt: / igyunk, ne szóljunk: inni nem árt – mintha célzatos rájátszás volna az Ártatlan dac két sorára: Ámde ki vallja ebben a kárt? / Nékem ez a kis séta nem árt.” Rába 1981, 485. Lásd még: Megyer 1958, 25., 29. Hangfelvétel Arany János estéje, Hungaroton, SLPX 13836, 1981, Sinkovits Imre, 0’ 52” (részlet [a 17–28. sor]); ua.: Őszikék és más költemények, Hungaroton, HCD 14284, 2000.