Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők Levele Tompa Mihálynak, 1866. február 18. (AJÖM XIX., 17.) (II.); autográf tisztázat MTAK Kt K 510/9r (I, II) (alapszöveg) Juliska sírköve a nagyszalontai temetőben (II.) (Gerenday Antal alkotása) Megjegyzések *K1 Adatai az AJÖM I. (522.) alapján K2 Szövege azonos a K3 II-vel, kivéve, hogy a 2–3. és az 5–6. sor beljebb van kezdve, akárcsak a K4-en. K3 Keletkezésére nézve lásd Leányomhoz, Az alapszöveg kiválasztása Keletkezés 1866. jan. 26. előtt, . A két sírvers keletkezésének hátterét 1866. febr. 18-ai, nak írott levele világítja meg: „Évek óta ábrándozom a gondolattal, hogy visszamehessek ra. Ennek teljesűlte kezességét, egyszersmind valósítására újabb ösztönt nyertem 1863 nyarán, midőn a kapcsolat e helylyel még szorosbra fűződött . Összeszedtem némely apró tőkéimet, aranyaimat, eladtam szalontai telkemet, s ime úgy találtam, hogy egy akkora darab birtokot megvehetek, mely elégséges arra, hogy n »mint magam szegénye« megélhessek nőmmel együtt. Még csak, az eladott helyébe, egy kis ház szerzése volt hátra: terveztem, alkudoztam, épitettem erősen. S most!… Tegnap indítottam el az első épület követ – tól! Egy pyramidal gránit darabot, mely egyszersmind évek óta sovárgó ábrándjaim zárkövét képezi! A hová eddig legörömestebb pillantott lelki szemem, ahol meg-megnyugvását találta: most, azon vidék felé, e kő zárja el a kilátást! – De nem örökre. A mit reá metszettem: azt a meggyőződést épen a haldokló ágyánál merítém. Nem tudom megítélni, a vers ér-e valamit: de híven adja az utolsó, a legutolsó óra benyomását. Igy van: Köszönöm én ezt az én kedves angyalomnak; köszönöm, hogy midőn lelkünk letört, ő felemelte. Áldassék az óra, mely elhunyt kedvesem elköltözö szellemét oly magasztos világításban tünteté elém! Ez az egy vigasztalás kitörölhetetlen.” ( AJÖM XIX., 16–17. Gerenday Antal [1818–1887] kőfaragó, szobrász, 1847-ben alapított sírkő-gyártó és -kereskedő céget; részletesebben lásd AJÖM XIX., 541.) A levélidézet utolsó bekezdését – s egyben a vers 11. sorának hátterét – Arany László visszaemlékezése világítja meg, aki leírta végóráját. „ mily mértékben fogyott a testi szervezet ereje, mintha úgy növekedett volna »diadalmas lelkének« hatalma »a roncsolt anyag« fölött. Az utolsó napon arczáról eltűnt a korábbi bágyadtság, tekintetében a kimerültségnek nem maradt nyoma, szeme fölragyogott, homlokát lelkesültség tette sugárzóvá s egész valóján oly szemmel-látható volt a szellem erejének utolsó fellobbanása, hogy ez órákban szörnyű tusáját s a halál rettenetességét még környezőivel is csaknem feledtetni birta. Mintha oly sphærákból tekintett volna vissza reánk, melyek a mi szemeinknek láthatatlanok s onnan hozott volna nekünk vigasztalást és enyhületet. Biztos öntudat látszatával s egész tekintetén a tiszta-látás kifejezésével beszélt nekünk a túl-világról, melyet ő már szemeivel lát: »Ne búsúljanak, kedveseim, a lélek él, mi találkozni fogunk.« – – »Én látom az útat, mely ama hazába visz.« – – »Látom az arany hidat… ott… ott… menni fogok.« – – »Az ige, az eszme örökké való!« – –” Sokáig beszélt vagy szavalt így, csengő erős hangon, olykor fel is ülve ágyában és magasra emelve karjait. Majd elbúcsúzott, sorban mindnyájunktól; magához ölelt, megcsókolt, mondott vigasztaló szavakat: válnunk kell, de a válás nem örökös. És szeretetünkbe ajánlotta kicsi leányát. Ezt is oda vittük ágyához, de rémülten küldte el: »Itt a halál van, vigyék el a halálból.« Kevéssel utóbb nehéz küzdelem nélkül adta ki utolsó lehelletét.” ( ALÖM I., 351–352.) A jelenetet Széchy Károly is leírja: „haldokló valami csodás látomással, megvilágosodással, jóslatszerű ihlettel elbúcsúzik még szeretteitől: – s a másvilág bízó hitével költözik el.” ( Széchy 1890, 261.) Sírfeliratként eredetileg az első verset (a K1-en, fordított lévén a két szöveg sorrendje, a másodikat) részesítette előnyben, mert „olyan családias”. életben maradásával kapcsolatos aggodalmai azonban – amint azt Ercsey Sándornak írt levele tanúsítja – meggondolásra késztették; „egy meggondolandó körülmény van. Isten ne adja, de nincs kivűl a lehetőség határán, hogy azt a föliratot nem lehetne oda tennünk. Mi egy kisded élete: s két-három hó alatt nem történhetik-e olyasmi, hogy az a felirat nem lesz alkalmas többé!! Akkor a követ lefaragtatni, vagy plane, költségesen visszaállíttatni, malheur lenne. Te ezt, finomúl valahogy, érintsd Kálmánnak, ha az első verset választaná. Pedig azt én magam is jobban szeretem; oly családias!” (1866. jan. 26., AJÖM XIX., 12.; vö.: Ercsey 1883, 165–166.); iránti aggodalmáról lásd részletesebben: Piroska betegségében, Keletkezés. Végül a [II.] vers (a K1-en és a kiadásokban az első) került a sírkőre (erre utal a K1-en a szöveg alatt, a K3-on a címben szereplő megállapítás). A Vasút utcai régi temetőt, ahova t eltemették, 1917-ben bezárták, hamvai átkerültek az új, Aradi úti temetőbe; a sírkő ma is ott áll. ( Bordás László, Nagyszalonta temetőinek monográfiája, Bordás László-füzetek 1, Készült Nagyszalontán 1962–65 között, 29.; a régi temetőben álló sírkő képeslapon látható fényképe: 22.) Fogadtatás Tompa Mihály -nak írt utolsó, búcsúzó levelének (1868. jún. 30. előtt) zárlatában idézi a 11. sort ( AJÖM XIX., 204.). Kritikatörténet Szörényi László szerint életének két olyan mozzanata volt, amelyet „vallásos megrendülés követett”; az egyik 1849 augusztus végének eseménye, amelyről a Bolond Istók Első énekének 33. verse számol be („Egy – asztagomba feddőleg hajított – Villám-üszök imádkozni tanított”), a másik leánya halála – erre vonatkozóan idézi a nak 1866. febr. 18-án írott levél vonatkozó részletét, a [II.] verssel együtt ( Szörényi 1972, 222.). Kappanyos András az [I.] vers kapcsán egy ellentmondásra hívja fel a figyelmet: „A gyászmunkának természetes eleme a veszteségérzet megosztása, szétterítése: a kinyilvánított részvét a szó szoros értelmében részvételt, a teher egy részének átvállalását jelenti; ugyanakkor ez csak akkor értelmezhető, ha a részvétnyilvánító valóban részese a veszteségnek, azaz volt valamiféle kapcsolata az elhunyttal. Akinek az élete nem volt nyilvános, annak a halála sem különösebben érdekes a nyilvánosság számára, hacsak nem teszik érdekessé a formaadás utólagos esztétikai gesztusaival, de az így felkeltett olvasói érdeklődés csupán az esetleges esztétikai revelációra vonatkozik, az autentikus gyászmunka folyamatában nem vesz részt. nem-esztétikai nyilatkozata a veszteség bénító fájdalmát nevezi meg a feladás okaként [ti. „Nagyon fáj! nem megy!” – Juliska emlékezete; értelmezését lásd ott, Kritikatörténet], de legalább ugyanekkora része lehet benne annak a belátásnak, hogy a tervezett és félbehagyott vállalkozás nem alkalmas a fájdalom megosztására, miközben az esztétikai eltávolítás révén alááshatja a fájdalom hitelességét, azaz kiüresítheti azt, anélkül, hogy enyhítené. t a remek ízlése és kritikai érzéke megóvta attól, hogy tovább lépjen ebben az irányban. A fájdalom felosztásának gesztusát ettől függetlenül mintaszerűen elvégezte az egyik sírvers-kísérletben:” itt idézi az [I.] verset. „A tökéletesen kivitelezett klasszicista zsánervers – úgymond – a sírvers klasszikus, szituációs feladataira kétségtelenül alkalmas, lírai költeménynek azonban kevésbé. A beszédaktus mintegy megreked az egyedi és az általános között félúton, hiszen a halott és a gyászolók személye kicserélhető volna egy másik családra, azaz a vers rávéshető volna egy másik sírra is .” A [II.] verset a referenciális és az esztétikai funkció ambiguitásával jellemzi. A midőn szó, úgymond, kétféle olvasói stratégiát indíthat el; egyrészt felidézheti az olvasóban „a keresztény kultúrkörben általánosan elterjedt kulturális mintázatot : a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet”, a midőn szó azonban a konkrét eseményre is vonatkozhat – „ez esetben az élő személy lelke tudatosan, saját döntéséből emelkedik a roncsolt anyag és a visszafordíthatatlan elmúlás fölé. Ez a történet egyedi oldala”. Ebben az olvasatban a vers „az apa és leánya közötti megértés bensőséges pillanatába összpontosul”, s ezáltal – úgymond – „még a végkifejlet is megmenekül a közhelyességtől”. ( Kappanyos 2018, 132–134.) Lásd még: Megyer 1958, 28. (a [II.] vers) Fordítás Olasz: Sulla tomba della figlia (Folco Tempesti) = Tempesti 1950, 125. (az [I.] vers) Hangfelvételek Őszikék és más költemények, Hungaroton, HCD 14284, 2000, Sinkovits Imre, 1’ 02” ([II.], [I.] sorrendben) Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Szilágyi Tibor, 0’ 56” ([II.], [I.] sorrendben)