Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Az 1876. évi Akadémiai Almanach egy kiszakított lapján, ceruzával; autográf (?V1945) Megjegyzés Az M1 szövegéhez képest helyreállítottuk a cz-s írásmódot. Keletkezés 1876 (az AJÖM VI . szerint), . Kritikatörténet Barta János a rímjáték jellegénél fogva az [Akadémiai papírszeletek 1.] című verssel [Jaj, biz ez a nevelészet…], az Áj-váj, ill. a [Ha napfényes vízkereszt…] című versekkel rokonítja, Barta 1987 [1982b], 154. Vargha Balázs a füzérrím példájaként említi az Áj-váj című verssel együtt ( Vargha 1994, 29.). Lásd még: Nacsády 1978, 14. Az Őszikék és a Kapcsos könyv Toldy Ferenc halála után (1875. dec. 10.) Trefort Ágoston kultuszminiszter felkéri t a pesti egyetem irodalomtörténeti tanszékének elfoglalására (1876. jan. 21., AJÖM XIX., 350–351.); − felkészületlenségére és erejének hanyatlására hivatkozva − elhárítja az ajánlatot (Trefort Ágostonnak, 1876. jan. 24., AJÖM XIX., 351–352.) – a posztot Gyulai Pál tölti be. ugyanekkor az akadémia titkárságáról is lemond: „Erőm hanyatlása mind inkább s napról napra meggyőz arról, hogy a Tekintetes Akadémia iránt csak az által teljesíthetem már legjobban kötelességemet, ha a főtitkári hivatalról, melyet a T. Akadémia érdememen kívül rám ruházni kegyeskedett, valahára lemondok.” (Lónyay Menyhértnek, 1876. jún. 7., AJÖM XIV., 553.) Lemondási szándékát 1877-ben megismételte: „Azon egészségi okokhoz, melyek miatt a múlt évi nagygyűlésen lemondásomat benyujtottam, idő közben szemeim oly mértékű megromlása járult, hogy már félév óta hivatalom napi teendőit is csak szemeimnek (orvosi tilalom ellenére) folytonos megerőltetésével s mégis tökéletlenül végezhetem. Kérem tehát a T. Akadémiát, méltóztassék a benyujtott – s részemről vissza nem vont – lemondásomat elfogadni, s a főtitkár-választást a közeledő nagygyűlés napirendjére tűzni.” (A Magyar Tudományos Akadémiának, 1877. márc. 26., AJÖM XIV., 576.) Lemondását az akadémia az ismételt kérelem ellenére sem fogadta el, de a hivatali teendők alól egy évre felmentette; ezt végleges visszavonulása követte. helyettesítésével Fraknói Vilmost bízták meg, aki „1879-ig mint h. főtitkár” viszi a hivatal ügyeit, „mert csak akkor választották meg helyére”. ( Gergely 1957, 93.) ekkori állapotára jellemző az Így is jó című vers (1877. szept. 24.) 3–4. sora, amely szerint „Nem, mintha nem volnék beteg, / de nyugtat az, hogy lehetek.” A visszavonulástól a költői ihlet visszatérését remélte; „ ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán magányos mélázásim közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa, s lendíthetnék az irodalomban is valamit, amit most napi vesződéseim közt, »invita Minerva« tenni képes nem vagyok.” (Jókai Mórnak, 1876. márc. 29., AJÖM XIX., 361.) 1876 után nem vállalta a karlsbadi utazás fáradalmait sem (1869 és 1876 között utazott évente máj- és epebántalmainak kezelésére az ismert fürdőhelyre, lásd [Wenn die Wässer…], Keletkezés), s 1877-től nyaranként feleségével és unokájával a Margitszigetre költözött; többnyire késő őszig maradtak. A felsőszigeten (lásd alább), az Ybl Miklós tervezte Nagyszálló második emeletén béreltek két szobát, a Dunára (Pestre) néző csendesebb oldalon, a második emeleten ( Voinovich 1938, 253.). – mint 1862-ben barátnőjének írt levelében olvasható – már korábban is kedvelte a szigetet („egy egész délutánt a Margitszigeten töltöttünk, kellemes kis társasággal. tavaly Apám följegyezte nevét egy darab kőre . most megnéztem, de bizony az egész kis helyecske most már romokban áll”. (Idézve: Vargha 1984, 69.) A FL, amelyik már július 6-ai számában cáfolta az egészségi állapotának romlására vonatkozó sajtóhíreszteléseket, arról számol be, hogy „Arany János a melegebb nyári napokat a Margitszigeten fogja tölteni. Már bérelt is lakást a sziget egyik kellemesebb pontján. Mindenki szivből kivánja, hogy kitünő költőnk teljesen felüdűlve térjen vissza majd a városba.” [ Fővárosi hírek, FL, 14(1877)/163. (júl. 19.), 790.] A Margitsziget mint pihenőterület története 1796-ban kezdődik; ekkor került József nádor birtokába, aki angolparkká alakíttatta – ennek során telepítették a tölgyfákat is. A nagyközönség előtt fia, József főherceg nyitotta meg a szigetet, 1868-ban. A sziget vonzerejét elsősorban az 1866-ban feltárt gyógyvize jelentette. József főherceg Ybl Miklóst bízta meg az egész szigetre kiterjedő terv készítésével; ebből 1873-ra elkészült a gyógyfürdő, két vendéglő, több villa, a Kisszálló, a gépház és a neoreneszánsz Nagyszálló. A sziget látogatottsága 1877 nyarán kiemelkedő volt, a FL júl. 27-én 681, augusztus 18-án már 926 fürdővendégről számol be, köztük számosan külföldről érkeztek. A sziget a FL szerint „közelségénél fogva arra van hivatva, hogy a holtidényben szünetelő fővárosi társasélet kellemeit változatos élvezetekkel pótolja.” [14(1877)/172. (júl. 29.), 832.] S számos táncmulatságról be is számol. A sziget ebben az időszakban két részből állt (alsó- és felsősziget), ezeket csak később, 1890-ben kapcsolták egymáshoz feltöltéssel. (A feltöltés a sziget méretét is jelentősen megnövelte.) vázlatot is készített a felsőszigetről (lásd Mellékletek; Képek, 1.), bejelölve a „Dichterbank”-ot (költőpad). ( Rexa Dezső, Margitsziget, Bp., Officina, [1940], 4–38.) József főherceg (az 1877-ben megházasodó Arany László apósa, Szalay István fiatal korában József főherceg apjának, József nádornak a titkára volt, Voinovich 1938, 253.) saját vendégének tekintette t; erről a Toldi szerelmében emlékezett meg: (E vsz. eredetileg a XII. ének 104. szakasza után következett, s abban a jelenetben állt, amelyben Toldi felkeresi Piroska sírját a szigeten; a végleges szövegből kihagyta.) , feljegyzése szerint, így emlékezett a versszak születésére: „Később arról is gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye , vajon nem kellene-e bele szőnöm József főherczeget is, a ki e szigetet a főváros díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át. Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes hálámat is kifejezni egy pár sorban, mert, lásd, hogy nyaranként e szigeten lakhatom, az reám beteg emberre nézve valóságos áldás. Aztán József föherczeg sok szívességet tanúsított irántam, minden föltünés nélkül, észrevétlen, gyöngéden. A fürdő-igazgatóság a legjobb szobákat adatta nekem, a bért soha sem emelte, bár a másokét igen, gondoskodott kényelmemről a nélkül, hogy kértem volna, reggelenkint virágokat küldetett nőmnek és unokámnak. Úgy hiszem, hogy mindezt a fürdő-igazgatóság nem magától tette, hanem alkalmasint József föherczeg utasításából, a ki meghagyta nekik, hogy hozzám figyelemmel, szívességgel legyenek. Megvallom, mindez jól esett szívemnek, s ez érzés szülötte az a versszak De kihagytam mind az első, mind a második kiadásból, ne hogy hízelgőnek gúnyoljanak vagy valami olyat sejtsenek, a minek semmi alapja nincs.” [ Gyulai Pál, „Toldi szerelme” egy kihagyott versszakáról, BpSz, 11(1883), 34. kötet, 76. sz., 129–133.: 131–132.] 1878-ban már panaszkodik a szállodai szobára („Én a Szigeten nem vagyok jobban, sőt tán rosszabbul, mint otthon. Köhögtet erősen a sok esős hideg, s a szobámban dulakodó légvonat. Kilátásom van jobb szobára: de mikor? Nem járok-e úgy, mint a cigány lova a koplalással?” − Szász Károlynak, 1878. júl. 9.); 1881-ben már nem tudja körüljárni a szigetet, 1882-ben már csak a tölgyesig sétál el ( Voinovich 1938, 339.). ekkori alkotókedvéről fia így számol be: „Akkor nyáron, a Margit-szigeten két hó alatt több költeménye készült el, mint – az 1861–63 éveket kivéve – huszonöt év óta együtt véve.” ( HV 1888, Bevezetés, XIX–XX.); a kánonba az 1877-es időszak, Lévay József nyomán, mint „áldott év” került be („jött egy év, egy áldott év költészetében: 1877. Egy külön korszak fontosságával biró rövid év melyhez hasonlót egyet sem mutat föl az ő egész lyrai működése”. ( Lévay 1893, 325.) A KKv kulccsal zárható, barna bőrkötésű könyv. Gyulai Pál kapta tanítványától, Nádasdy Tamástól 1856-ban, de mindjárt továbbajándékozta nak, ajánlást írva bele: „Arany Jánosnak, aug. 20. 856. Gyulai Pál” (az évszám fölött rövidítést jelző vízszintes vonal; a KKv előzéklapja). visszaemlékezése szerint e szavakkal adta át a könyvet nak: „Legyen a tied, ; neked szebb irásod van, szebb költeményeket is irsz nálam.” ( AJÖM I., 526–527.) A kulcsos emlékkönyv ebben az időben felnőttek körében is használatos volt (lásd pl. verseit Rozvány Erzsébet, Hollósy Kornélia, Wohl Janka emlékkönyvébe). már az 1856-os Kisebb Költemények kiadására készülve készíttetett egy üres lapokból álló kötetet, s ebbe írta le korábbi kisebb költeményeit (Régiebb versek tisztázata. 24 lírai vers, a Rákócziné című ballada, ill. Vegyes tisztázatok iratási időrendben. 1855, 10 vers; MTAK Kt, K 509, részletesebben lásd Sáfrán Györgyi, Arany János-gyűjtemény; Petőfi Sándor–Szendrey Júlia kéziratok, A MTAK Kt. katalógusai, sorozatszerk. F. Csanak Dóra, 13., Bp., MTAK, 1982, 17.). szerint „gy látszik, mintha a Kapcsos könyv a »Kéziratok« e félben és csonkán maradt kötetének folytatása lenne” ( Keresztury 1977, [9.]). Ezt a szándékot valószínűsíti az első verscsoport (Szondi két apródja, Néma bú, Népdal [A hegedű száraz fája…]), Pázmán lovag, Köszöntő (Toast, Erzsébet operához), H.[ollósy] K.[ornélia] emlékkönyvébe, Balzsamcsepp; 2–7r/v), a koncepció megszakadását pedig a verscsoportot követő kivágott négy lap nyoma sejteti. (A [Szülőhelyem…] kezdetű négysoros vers ceruzás kézirata feltehetően 1865-ben, az Ártatlan dacz keletkezése körül került a Pázmán lovag kézirata alatt üresen maradt fél oldalra, 6v.) A második verscsoportban, megállapítása szerint, „csak a költő fájdalmának enyhítésére, esetleg emlékként feljegyzett versek olvashatók”. (Ártatlan dacz, Leányomhoz, Feljajdulás, Sírkőre, Sírkövén ez áll:, Piroska betegségében; 8r–9r) Amint e versek jegyzeteiben már volt szó róla, valószínű, hogy a leánya halála, ill. unokája betegsége kapcsán írt verseket egy időben jegyezte be a KKv -be, mégpedig betegségétől indíttatva, amelyet halálának 6. évfordulóján foglalt versbe. E verscsoport után ismét három kivágott lap helye látható (a penge az „Új folyam” első lapján – 10r – is nyomot hagyott). A harmadik verscsoport 1877. júl. 3. és 1880. dec. 10. között keletkezett; 1877-ben Új folyam cím alatt kezdte bejegyezni új verseit; szerint „Az »Új folyam« fejezetcímet csak később írta fel a sorozat elé; a szokásosnál magasabbra”, ennek azonban ellentmond, hogy a következő versek címe lap tetején van, nem férne föléjük ilyen beszúrás. A cím alá később fekete ceruzával írta be az évszámot, a cím mellé, szintén ceruzával: Őszikék (a cikluscím valószínűleg a címadó vers, keletkezése – aug. 13. – körül került a fejezetcím alá, lásd Szilágyi 2017, 265.). A ciklus versei 1-től (A lepke) 53-ig (A jóságos özvegynek) ugyanezzel a fekete ceruzával, autográf számozással vannak ellátva, az utolsó négy vers számozatlan. Az Új folyam versei közül kettő, az Aj-baj! (4.) és a Fél magyarság (49.) régebbi keletkezésű; az előbbinél ezt az alcímben jelezte, az utóbbi alá először a 21/X 78. dátumot írta, később ezt lehúzta, és azt írta alá, hogy „régi” (lásd Fél magyarság, Keletkezés). A versek számozásában három hiba van. Az első: a 31. sorszám hiányzik. Keresztury Dezső állapította meg, hogy kivágta a 28. lapot, és másikat ragasztott helyébe. Az új lap r-ján a Hírlap-áruló utolsó vsz.-a és a Népdal [Duna vizén…] 1–3. vsz.-a, v-ján ennek a versnek a 4. vsz.-a szerepel. a következő két vers sorszámát még javította – a Végpont című versét 30-ról 29-re, a Még egy címűét 31-ről 30-ra, a következő vers, az Ének a pesti ligetről azonban megtartotta a 32-es számot; a számozás innentől folyamatos. A 28v-n üresen maradt mintegy háromnegyed oldal, és a számozási hiba árulkodik a kihagyásról. A dátum alapján a kihagyott verset a Bonczék cíművel azonosította (részletesen lásd Bonczék, Megjegyzés). A második hiba: a Formai nyűg című verset utólag írta be a 40v aljára, így kimaradt a számozásból; előtte, 44. számmal, az Aisthesis (Megérzés), utána, 45. számmal, A szájasok áll. A harmadik számozási hiba: utólag lehúzta és az „inediták” (kiadásra nem valók) közé utalta az 51. számú A magyar nyelv című epigrammát (kötetünkben: [Az ortológusokra 5.]), a számozás azonban 52-vel folytatódik. E verscsoport születésére Arany László így emlékezett vissza: „Volt egy kulcscsal zárható kapcsos könyve, melylyel valamikor régen ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb útain s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet percze A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ez időben, hanem már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, a kikről tudta, hogy az ily meglepetés nekik örömet okoz. Mi pedig azzal igyekeztünk viszonozni e gyöngédséget, hogy nem kérdeztük mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstelte, ha valaki figyelemmel kiséri, mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége. Várni kellett, míg maga önkényt mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával ez nem egy hamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak fölolvasott belőlök néhányat; az kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére

Gyulai

Gyulai Pál

-nak és Szász Károly -nak.” ( HV 1888, Bevezetés, XX.) Arany László emlékezését Keresztury Dezső korrigálta; azt, hogy „a kapcsos könyvet hóna alá fogva indult… s írt”, úgymond, „semmiképpen sem szabad úgy érteni, hogy a költő mindjárt a könyvbe írta be verseit. Az ott olvasható kéziratok tisztázatok; meglehetősen egyneműek”, még ha vannak is rajtuk utólagos javítások. ( Keresztury 1977, [16.]) Az is az Arany László-féle verzió ellen szól, hogy a versek tintával vannak a KKv be beírva; margitszigeti sétáira aligha vihetett magával tintatartót (lásd Szilágyi 2017, 267.). A séták során piszkozatok keletkezhettek, amelyeket papírlapokra vagy egy zsebnoteszbe írt, ceruzával; erre utal egyrészt a nak szóló levél vonatkozó részlete is („kezemben irón és papír, s olykor egy-két sornak papirra tétele”, lásd alább; az összefüggésre Szilágyi Márton hívta fel a figyelmet, lásd Szilágyi 2017, 267.). Másrészt árulkodó egy megjegyzése, amelyet a Különbség című vers KKv -beli tisztázatának 2., javított sora mellé írt (44r) – a javítást ceruzával megismételte a jobb margón, majd alá írta: „(a zsebbeli tárcza szerint)” – utalva arra, hogy itt visszaállítandó az első kéziratban szereplő szó. Az első kézirat és a KKv -beli szöveg viszonyára nézve a Népdal [Duna vizén…] című vers ad tájékoztatást, amelynek első, külön lapra írt, javításokban bővelkedő kézirata fennmaradt. A K1 javított kéziratszövegét ennek dátumával tisztázta a KKv -ben; innen valószínűsíthető, hogy – amennyiben az első kézirat és a tisztázat nem egyazon napon keletkezett – az Őszikék verseinek dátumai a keletkezés idejét rögzítik. A negyedik verscsoportot azok a ceruzával írt töredékek – nagyobb részben antik fordításoké, kisebb részben saját verseié – képezik, amelyek a KKv végén találhatók. E hétlapos blokkból csak három lap maradt meg. A 178 v-ján (a bal felső sarokban, fejjel lefelé 179-es számozással): Velox amoenum, Θελῶ λεγεῖν Ατρεῖδας – [Kit te, Melpomené…], Felices ter et amplius, Hic in reducta valle…; számozatlan üres lap; – a 179 (a jobb felső sarokban, fejjel lefelé 179/a számozással) r-ján Töredékes holmi cím alatt: Ducite ab urbe domum…, Köszönöm, oh Isten ([Vakságban], K1), A hazát…, Ismertem…(A régi panasz, K3), Ἰδε πῶς…, Cosmopolita költészet (K3), Necte flores…, hinc apicem… –. A 178. és a rá következő üres, számozatlan lap közül kivágott négy lapról csak a bennmaradt csonkok tanúskodnak, rajtuk írásnyomokkal. E szövegcsoport keletkezése kapcsán valószínűsíthető, hogy 1877-ben, a KKv utolsó lapjára kezdte írni, és innen haladt visszafelé. Itt szerepel ugyanis a Töredékes holmi cím, a Köszönöm, oh Isten… kezdetű töredék utalása életkorára („hatvan évemig”), ami az 1877-es évet jelenti; a megelőző üres lap, ill. kivágott lapok előtt álló 178v-n szereplő két -töredéket viszont a HV 1888 „1880 körül”-re datálja. A KKv valamennyi bejegyzése autográf, kivéve a lapok r-jának jobb alsó sarkába ceruzával írt lapszámokat, illetőleg az előzéklapon látható kézirattári bejegyzéseket. A versek a 179 lapos KKv első 44 számozott, ill. 2 további számozatlan lapján olvashatók, a többi oldal üres. A könyv eredetileg mintegy 200 lapot tartalmazott, a hiányzókat valószínűleg maga vágta/tépte ki. Az Új folyam verseit pontosan datálta; a v-n folytatódó versek r-jának aljára őrszót írt. A kézirat adatai mellett zárójelben feltüntetjük saját számozását. 16 vers címe mellett kék ceruzás csillag jelzi, hogy ezek közléséhez hozzájárult; ezek jelentek meg az ÖM -ban (kivéve a Fél magyarság címűt, amelynek feltételezhető, de jelenleg nem ismert megjelenése korábbi). A ciklus többi darabját Arany László adta ki a HV 1888 elején, Őszikék cikluscím alatt, erősen átrendezve a versek KKv -beli sorrendjét, s kihagyva az „Őszikék” [I.] és a Párviadal című verseket, illetve a Rögtönzések, tréfák, sóhajok közé sorolva A tölgyek alatt / Nro 2. és az Egy ara sirkövére című verseket. Utóbbi verscsoportba besorolva adta ki a Fél magyarság című verset is, így nyilván neki sem volt tudomása ennek korábbi (a KKv -ben kék csillaggal jelzett) megjelenéséről; ugyanide került az apja által „inediták” közé sorolt A magyar nyelv is, Az ortológusokra II. darabjaként. A Párviadalt az által kiiktatott Bonczékkal együtt az It-ben közölte ( Voinovich 1951 ), az „Őszikék”-et (I. sorszámmal, kiegészítve a a KKv -ben nem szereplő II. verssel, kötetünkben: [A mit én a zugba jegyzék…]) az AJÖM I . kötetében. A KKv a hagyatékból Arany Lászlóhoz került, halála után özvegye a KisfT-nak ajándékozta, 1930-ban Voinovich Géza vette magához, ám nem semmisült meg a többi AJ-kézirattal együtt; 1945. márc. 1-jén visszakerült eredeti helyére. [Lásd Sáfrán Györgyi, Arany János hagyatéka az Akadémiai könyvtárban, Magyar Tudomány, 74, új folyam: 12(1967)/5, 343–348.: 345.] A KisfT feloszlatása (1952) után lett a MTAK Kt tulajdona. Az előzéklapon látható bejegyzések szerint jelzete: K 510; gyarapítási szám: 26/1953; a lap tetején ugyanezzel a ceruzával beírva: (Irodalom 4-r. 393.). Az 1. lap alján pecsét: MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁRA (a pecsét megismételve: 2r, 3v, 44v, 178v, 179r). A KKv -ből kiadott versek története Gyulai Pál és 1877. októberi levélváltása alapján körvonalazódik. okt. 20-án levélben nyomatékosította korábbi, által többször elutasított szóbeli kérését: „Szóval többször kértelek, hogy adj egy pár költeményt a Szemlé nek ujabb költeményeid közül. Mindig kitérőn feleltél vagy épen elutasitottál. Most levélben ismétlem kérésemet; irásban van bátorságom azt is elmondani, a mit szóval átaltam. Bizonyára gyöngédtelenség volna olyasmit kérnem tőled, a mi talán kellemetlenséget hozhatna reád. Költeményeid között olyanok is vannak, a melyeknél jobbat legvirágzóbb korodban sem irtál. Miért ezeket is fiokodba rejtened? Ha kiadásuk magadnak nem okoz örömöt, nincs-e elég tisztelőd, barátod, a kiknek örömöt okoznál, sőt meg vagyok győződve, hogy az egész nemzet örvendene, a mely tőled már nem remélt ujabb költeményt olvashatni. Bocsásd meg, ha szerénytelenkedni merek. Nagyon jól esnék nekem, hogy ha másért nem, értem tennéd meg azt, a mitől annyira tartozkodol. Hiszen én is irtam egyszer érted egy beszélyt, bizony nem jó kedvemböl s azóta sem irtam ujabbat. Tudom, hogy az én beszélyem nem ér annyit, mint a te költeményed de, kedves barátom, mindig tiszteltelek, szerettelek, s az ajándék vagy áldozatnak becset mindig szivünk kölcsönöz. Kérésem teljesitésével megjutalmaznád hű ragaszkodásomat, büszkévé tennél, mert érzeném, hogy ezt értem tetted. A mi a tiszteletdijt illeti, örömest ajánlok fel neked öt költeményért 250 forintot. Többet is adnék, de nem telik. Az ég áldjon ! Ha megtagadod kérésemet, nem veszem rosz neven, ha teljesited, nagy örömet fogsz nekem okozni.” okt. 22-én az alábbiakban válaszolt a kérésre: „Tudod már, mi vitt engem közelebb a versfaragásra. Szemem annyira rosz, hogy régibb töredékeimen, melyeket ujra meg ujra olvasnom, a vezérfonalat, tervet, részleteket ujabb tanulmányok által ös�- szekötnöm, kiegészitnem kellene, – nem dolgozhatom. Aristophanesnél szinte a szöveg és fordítás gondos egybevetése, a commentárok, jegyzetek bő tanulmánya, kritikai egybeállitása volna szükséges: ily munkára az én szemem képtelen. Hivatali »szabadságom « kezdetével tehát arra a gondolatra jöttem, hogy unalmas időm röviditése, egyszersmind a helyzetemből folyó leverő gondok enyhitése végett, ötleteimet jól roszul versbe foglaljam s igy magamnak egy kis szellemi commotiót szerezzek. Ehhez nem kellett sok nézés; kezemben irón és papír, s olykor egy-két sornak papirra tétele, a mint a gondolat a formába ömlik. Tetszett ez a játék; könnyen és szabadon dolgoztam, mert közönségre való tekintet nélkül felvettem, sorra megénekeltem beteges élményeimet, panaszaimat, öregkorom apró emlékezéseit stb., melyek, nem bánom, ha holtom után nyilvánosság elé jutnak, de most azokkal föllépni eszem ágában sem volt. Talán gondoltam olyan formát, hogy ha egy kötetkére való gyül össze, kézirat gyanánt, saját költségemen, kiadom vagy 100 példányban, s barátim, rokonim közt emlékül osztom el. Azonban te szelét vetted a dolognak és nem nyugodtál, mig szerzeményeimet meg nem ismertettem veled. Most bekövetkezett, a mitől féltem: az ostromlás, hogy adjak a Szemle számára verseimből. Megmondtam, mitől félek, ha kérelmedet teljesitem: és az, ugy sejtem, már is bekövetkezett. Az a szűkkörű nyilvánosság is, melynek eddig átengedtem e versecskéket (kivüled még olvasgatta), kétkedővé tett legjobbnak hitt darabjaim értéke iránt. Nem bizom többé magamban, itéletemben; s ezzel megszűnik a lehetség, hogy elkezdett munkámat folytassam, hogy csak egy ujabb költeményt is irhassak (a minthogy egész októberben egyet sem irtam); minden sornál, melyet kezdeni akarok, kivont karddal áll előttem: »vigyázz! nagy közönségnek irsz, melynek izlése már nem az, a mi volt anno 48, és te sem vagy az, ki akkor voltál!« Szóval, poétai utolsó fellobbanásom rövid véget ért, s én visszasüllyedhetek a tétlen semmiségbe és unalomba, melyből menekülni akartam. Még nagyobb, azaz teljes nyilvánosság csak növelni fogja bennem ez érzetet; s tisztán tudom előre, hogy ha ezek közölve lesznek, két sornyi költeményt sem fogok többé kigondolni vagy papirra vetni. Mindazáltal, mert baráti érzelmeimre hivatkozol, hát legyen meg; de nem, a mint te szabtad feltételeidet. Azon kezdem, hogy nekem honorárium – se kétszáz, se két forint – nem kell. Nem azért dolgoztam. Arra se kötelezhetem magam, hogy 5 már most kiválasztandó darabot rendelkezésedre bocsássak. Hanem »esetről esetre« való politikát űzzünk. Gyere most, és válaszsz, − azaz, tán izlését is figyelembe véve, válaszszunk együtt a januári számra egy darabot, s ha az megjelent, és meglátom mikép fogadják, akkor a következő számra megint egyet, és igy tovább. Hanem a választandó költeményt (a mennyiben nálam tisztázva még nincs) bizony magadnak kell a kapcsos könyvből kiirnya, mert én, mint láthatod e betükből, már e hosszu levél irásában is egészen megvakultam.” (Gyulai Pálnak, 1877. okt. 22., AJÖM XIX., 389–390.) A fentiekből az következik, hogy a folyóirat-megjelenések nem kéziratán alapultak, szövegüket nem ellenőrizte, ezért az Őszikék valamennyi szövege esetében az utolsó autográf kézirat szolgál alapszövegként. Ez alól csak akkor tettünk kivételt, ha a HV 1888 szövegközlésének eltérései a KKv -ben szereplőtől különböző kéziratot előfeltételeznek. Amennyiben csak egy kézirat van, az alapszöveget külön nem jelöljük. A KKv szövegei alapvetően tisztázatok, de tartalmaznak javításokat. A javítások túlnyomó része a hibás szövegrész kivakarásával, leragasztásával történt – szerint „nyilván azért, hogy a javítás ne zavarja meg a szövegkép tisztaságát” –; ezzel azonban az esetek nagy többségében lehetetlenné tette a javított szöveg kiolvasását. Külön esetet képez az a néhány vers [„Őszikék”, Semmi természet!, Aisthesis (Megérzés)], amely mellett a margóra írva ceruzás variánsok szerepelnek, anélkül, hogy törölte volna szövegbeli megfelelőjüket; a margóra írt szövegváltozatokat ilyen esetekben a jegyzetekben tüntettük fel. Az Őszikék cím magyarázatát lásd az azonos című versnél. A KKv -ből publikált 15 vers megjelenési helyeinek teljes listáját Szmeskó Gábor közölte ( Szmeskó 2016, 269–270. – a 16., a Fél magyarság című vers megjelenésének kérdésére ő sem utal). Megjegyezzük, hogy az Őszikék időszakából életében megjelent még [A „Tavasz-ünnepély” albumába] (a Tavasz című albumban, ill. a VU-ban) és az Egy ara sirkövére (Egy sírkőre címmel, MoNV) 1880-ban, ill. A reggel, 1881-ben (BpSz), lásd e verseknél, Megjelenés (ezeket nem említi). Hasonmás kiadások: Arany János: Kapcsos könyv, kísérő tanulmány: Sőtér István, jegyz. Sáfrán Györgyi, Bp., Akadémiai, 1962. Arany János: Kapcsos könyv, utószó: Keresztury Dezső, Bp., Akadémiai – Magyar Helikon, 1977, 1978², 1983³ . A kiadástörténet, különböző okokból, máig nem vette figyelembe nak azt a – hoz szóló levelében megfogalmazott – feltételes szándékát, amely szerint „ha egy kötetkére való gyül össze, kézirat gyanánt, saját költségemen, kiadom vagy 100 példányban”; az Őszikék mint által megállapított önálló kötetkompozíció nem került a kiadások kiemelt szempontjai közé – így a ciklusba sorolt versek száma is kiadásról kiadásra változik. (Részletesebben lásd Szmeskó 2016, 567–568.) Holott azt már megállapította, hogy a ciklusban nyoma van a kiadás szándékának; az aug. 13-án keletkezett „Őszikék” című vers alcíme – „(Ez új gyűjtemény szándéklott czíme)” – arról tanúskodik, hogy a ciklus „kiadásra készült” ( Keresztury 1977, [17.]). A KKv „Új folyam” (Őszikék) besorolása alatt szereplő versek körüli jelzések és utasítások a tervezett kötet rekonstrukcióját is lehetővé teszik. A kötetbe szánt verseket sorrendjük szerint megszámozta; a számozásban – mint fentebb volt róla szó – három, a kiadás tervét érintő – zökkenő van. A Bonczék kivágása, ill. A magyar nyelv lehúzása és az „inediták” közé sorolása nemcsak arról tanúskodik, hogy a ciklust magát kiadásra szánta, de azt is egyértelművé teszi, hogy a tervezett kötet nem tartalmazta volna e két verset – míg ugyanakkor a folyamatos számozás révén a két régebbi vers, az Aj-baj! (4.) és a Fél magyarság (49.) a kötet szerves részének tekintendő. Annak viszont nyilván csak technikai oka van, hogy az utólag beírt Formai nyűg nem kapott sorszámot, így ez a vers is a kötetkompozíció része. Azt már nem tudjuk megállapítani, miért szakad meg a számozás az 53. darab után; Kerényi Ferenc szerint ez arról tanúskodik, hogy letett a kiadás tervéről ( Arany 1993, 13 .), ennek azonban ellentmond, hogy a ciklus végén álló számozatlan versek ugyanolyan vonalvezetésű, rendezett tisztázatok, mint az utolsó számozott vers; minden megszakítás nélkül illeszkednek hozzájuk, és minden fontos jellegadó mozzanatukban az Őszikék szövegvilágához kapcsolódnak. intencióit ismerve nem feltételezhető, hogy az „inediták” közé akarta volna sorolni őket (NB. e verseket Arany László is az Őszikékhez sorolta a HV 1888 -ben, holott ő gondosan ügyelt apja kiadási utasításaira). Mindezek alapján az Őszikék című, által tervezett kötet kompozícióját az alábbiakban lehet megállapítani (szögletes zárójelben az -tól származó sorszámokkal, ha ezek eltérnek a tényleges sorszámtól): 1. A lepke 2. Epilogus 3. Az elkésett 4. Aj-baj! 5. Naturam furcâ expellas… 6. Vásárban 7. Tamburás öreg úr 8. „A hazáról” 9. Honnan és hová? 10. Tengeri-hántás 11. Az ünneprontók 12. Mária! bűneid meg vannak bocsátva 13. Mindvégig 14. A régi panasz 15. Rangos koldús 16. Czím nélkűl 17. Éjféli párbaj 18. Öreg pinczér 19. A tölgyek alatt 20. Kosmopolita költészet 21. Vándor czipó 22. Meddő órán 23. „Őszikék” 24. Semmi természet! 25. Híd-avatás 26. Kortársam R. A. halálán 27. Hírlap-áruló 28. Népdal [Duna vizén…] 29. Végpont 30. Még egy 31. [32.] Ének a pesti ligetről 32. [33.] Plevna 33. [34.] Ex tenebris 34. [35.] Vörös Rébék 35. [36.] Intés [Jó költőktül…] 36. [37.] Párviadal 37. [38.] Tetemre hívás 38. [39.] Almanach 1878-ra 39. [40.] Népdal [Haja, haja, hagyma-haja…] 40. [41.] Dal fogytán 41. [42.] A kép-mutogató 42. [43.] Hagyaték 43. [44.] Aisthesis (Megérzés) 44. [számozatlan] Formai nyűg 45. A szájasok 46. Az élet mint tivornya 47. A tölgyek alatt / Nro 2. 48. Nem kell dér… 49. Fél magyarság 50. Harmincz év múlva 51. [52.] Egy ara sirkövére 52. [53.] A jóságos özvegynek 53. [számozatlan] Különbség 54. [számozatlan] Csalfa sugár 55. [számozatlan] Melyik talál? 56. [számozatlan] En philosophe A fenti lista tehát szorosan intencióit követi, így eltér a Szmeskó Gáborétól, aki az által kihagyásra ítélt verseket (Bonczék, A magyar nyelv), illetve a KKv -ben nem szereplő, de a kutatás által oda sorolt verset (Őszikék II. – kötetünkben: [A mit én a zugba jegyzék…]) is a ciklushoz sorolta (lásd Szmeskó 2016, 569.). Jelen kötetben ugyanakkor, a kronológiai rend folytán, nem a fenti sorrend érvényesül; a különbség azonban még annyira sem jelentős, mint az ÖK 1867 , ill. az ÖM 1883–84 esetében – az „Új folyam” versei, az életrajzi kontextust hangsúlyozva, nagyrészt keletkezésük sorrendjében követik egymást a KKv -ben. csupán a Meddő órán (aug. 9.) és a Vándor czipó (aug. 11.) időrendi sorrendjét cserélte fel, így előbbi az aug. 13-ai „Őszikék” című verssel került szomszédságba. A többi eltérés okairól – Aj-baj!, Fél magyarság, ill. Bonczék, A magyar nyelv – fentebb részletesen esett szó; a KKv anyagának bővülését az által – az utóbbi két vershez hasonlóan – „inediták”-nak minősített s a KKv -be fel sem vett versek időrendi besorolása eredményezi. Fogadtatás Az Őszikék keletkezésére az a beszámoló reflektál először nyilvánosan, amelyik a Tetemre hívás KisfT-beli felolvasását követő ünneplést, ill. a Tengeri-hántás ezt követő nyilvánosságra kerülését ismerteti (lásd ott, Fogadtatás). , úgymond, a Tengeri-hántás kéziratát „egy kéziratcsomagból, egy vastag füzetből vette ki, mely csaknem egészen tele van kiadatlan költeményekkel. E látvány ugy hatott a küldöttség tagjaira, mintha hirtelen egy rejtett bánya kincseire bukkantak volna.” [ PN, 29(1878)/38. (febr. 11., Esti kiadás), 1.] Az Őszikék életében megjelent 16 verse közül az Epilogus, Kosmopolita költészet, A tölgyek alatt, Plevna, Vörös Rébék, Tetemre hívás és A jóságos özvegynek kapott visszhangot (lásd az egyes verseknél, Fogadtatás). Megemlítendő ugyanakkor Szmrecsányi Jánosné 1879. ápr. 16. előtt keletkezett verses levele, amelyben az Őszikék több, akkor ismert versére reflektál: [M: Ko, 1(1879), II. félév, 412.; ua.: AJÖM XIX., 439.] Kritikatörténet Az Őszikék jelentőségét először Péterfy Jenő hangsúlyozta, már a HV megjelenésének évében. „E sóhajos, panaszos költeményekben mintha a tamburáról egymás után pattannának le a húrok; csak egyetlenegy marad végig fölvonva, az elégiai fájdalomé”. E költeményekben „elsősorban nem is a költőt kell keresnünk”, „hanem az embert, az öregedő embert, kiben az elmúlás gondolata kísért, melyet hol fájós, érzéssel teli megadó humorral dédelget, becéz, s a maga mulattatására, pillanatnyi könnyebbülésére, megénekel.” , úgymond, „nem készített fájdalmainak pompás ravatalt; magát tekintve, nem volt soha romantikus, ki az enyészetet költői fénnyel szerette volna átfonni; egészséges természete, alapérzelmeiben egyszerű lelke az enyészet rút prózáját érezte inkább; s ezt a bántó prózát panaszolja verseiben is; ezzel küszködik, mikor séta közben, a szabadban járva, vagy magános széken ülve elsóhajtja baját, vagy humorizálja vénségét. Utolsó költeményeiben is úgy mutatkozik, mint láthattuk a pesti ligetben, minden pose nélkül, kalappal fején, vastag bottal kezében, üregébe húzódó érzelmes szemét a földre irányozva.” „Mint az epikai hitel kedvéért minden fönnmaradt kis mondatöredéket fölötte megbecsült, úgy, majdnem minden kis költeményén megvan a pszichológiai dátum nyoma, hogy mikor, mily alkalommal, mily körülmények közt, mily hangulatban keletkezhetett.” „Ami a szép ezeknél a költeményeknél: érezzük, hogy a zöld lepke nem metaphorikus figura, az az abroncsos szekér nem kieszelt költői téma: igazán találkozott velök, s a találkozás pillanatából fakadt e versek magja. Alkalmiak, költői értelemben.” ( Péterfy 1888, 153., 154., 156.) Jakab Ödön szerint itt lett igazán lírikus, mert „kora utolérte természetét”, mely „öregnek született”. [Magyar Figyelő, 7(1917)/III. (júl.–szept.), 298–310.: 310., 300.] Az Őszikék kritikai megítélésében Kosztolányi Dezsőnek volt meghatározó szerepe, aki a modern líra kezdeményezőjét látta a ciklus költőjében. „Az, akit mi olvasunk, mai magyarok, akit mi imádunk, a szenvedő , a lírikus. – mintha azzal is példázná, hogy öreg szülék gyermeke – igazán csak öreg korában jut művészi céljához, az ő virágzása csak másodvirágzás, az ő tavasza novemberben volt. Minden, amit eddig írt, mintha csak tanulmány lenne. Előkészítése ezeknek a verseknek. Harmónikus versei idején meg van hasonolva önmagával. Szerelmes verse – tudjuk – egy sincs. Vágyait puritán szigorral tiporta el. Fojtott vágyak reá nehezedtek és hosszu évtizedekig bonyolult lelki folyamatokat gerjesztettek. Csupa fulladt és titkos mélység a lelke. Bizalmatlan az emberekhez, betegesen szerény és betegesen érzékeny, még a tehetségében sem bízik. Egy napon azonban mind e sok kétség, a test és lélek szenvedése utat tör magának. Korlát és gát nélkül kirobban és a kétségbeesés deliriumában dalolni kezd. Micsoda nagyszerű vallomások ezek a versek. Ha itt elsorolnám öregkori ballada hőseit, megannyi rögeszmés, holdas, bomlott öngyilkos vonulna fel, kik a mélakór és az üldöztetési mánia vizióival és hallucinációival tusakszanak, lírai versei pedig többé nem józanok, a formában is szaggatottak, furcsán-egyéniek. Itt már a modern idők hangját hallani. Ez a harmonikus epikai élet ragyogó lírai dissonantiával zárul. A költőben minden korszak mást lát, az új nemzedékek mindig a maguk igéit olvassák ki ugyanabból a könyvből, amit őseik az asztalon hagytak. Minden epocha feléje utazik s az évekkel új és új távlatok bukkannak fel. Apáink más Arany Jánost olvastak, mint mi. Övék volt az epikus, a fiatal, a nyugodt. Miénk a lirikus, az öreg, az ideges. valaha így köszöntötte: »Toldi írójához elküldöm lelkemet…« Mi az »Őszikék« írójához küldjük el lelkünket.” [ Kosztolányi Dezső előadása a Szigligeti-társaság Aranyünnepén, Nagyváradi Napló, 20(1917)/70. (márc. 25.), 2–3.; ua.: Arany János, 1. = ., Lenni, vagy nem lenni, Bp., Nyugat, [1940], 153–158.: 157–158.] Keresztury Dezső 1937-es könyvében ugyancsak az Őszikék modernségét emeli ki; „Csak a városlakók magányát ismerte meg, a társaság, a fokozott életritmus örömeit alig. Ez az egyedülvalóság és ez az elvágyódás volt elsősorban az, ami az »Őszikék«-ben az új korhangulat lecsapódásának látszott. De a modern költészet előfutárává tette őket teljes szubjektivitásuk is.” A balladák lényegét is a személyességben látja; „Az elmulás rettenetét, amelyről férfiassága tiltotta beszélni, balladáiban mondta ki ez a nagy költő, aki mindazt, ami benne szenvedélyes volt »hősei képében tüntette fel«. Legmegrázóbb erővel bizonnyal a »Hídavatás«

 [!]

[sic!]

szívszorító haláltáncában.” ( Keresztury 1937, 71., 72.) Komlós Aladár szerint „Az a költő, aki az Őszikékben elénk tárul, egészen más, mint akit korábban megismertünk. Első feltűnő vonása, hogy a korábbi, túlnyomóan hazafias költő itt majdnem kizárólag a saját fájdalmait dalolja el, azaz szintén átmegy azon a változáson, amelyen az egykorú magyar líra. Ez időben már voltak költők, akik az ő korábbi költészetének szellemében és modorában igyekeztek írni, őmaga azonban nem lett Arany-epigon, új csapásra tett. Másik egyéni vonása, hogy mikor politikai elv-barátai büszke megelégedéssel szemlélik a magyarosodó és izmosodó országot, ő tele van panasszal, mondhatni elégedetlenebb, mint 1852–1853-ban volt, mikor mosolyogni és családja körében boldog lenni is tudott. Az Őszikék Arany Jánosa szokatlan jelenség: meghasonlott Deák-párti. A daliás idők álmodója megtört, beteges, panaszosán sóhajtozó öregúr lett.” Az Őszikék keletkezésének alkotáslélektani hátterére utalva megállapítja: „Ha figyelemmel vagyunk a kötetbe foglalt versek sorrendjére, úgy tetszik, hogy legfontosabb mondanivalói az időbelileg első darabokban törnek elő; láthatólag ezek feszült ereje szakította át a zsilipet. Itt van a halálközelség tudatából fakadt Lepke

 [!]

[sic!]

, a költő egész életét mérlegre tevő Epilógus

 [!]

[sic!]

, a gyermekkorában elhagyott természetbe visszasóhajtó Vásárban, az önsajnálatát szemérmesen életképbe rejtő Tamburás öreg úr, a lélek halhatatlanságának kérdésén töprengő Honnan és hová

 [!]

[sic!]

, a költői alkotáshoz mindhalálig való ragaszkodást kizengő Mindvégig: valamennyi júliusi terméke (a hirtelen nagy termékenység után költészete 1880-ig már inkább csak csöppen, mint csurran, majd végképp kiapad).” kritikával is illeti az új hang és új nyelv érvényesülését: olykor „nehézkes és erőltetett” (példája az Ének a pesti ligetről 41–44. sora). „Máskor a sok homályos célzás és nem-ismert szó szálkája szúr meg a versekben, célzások és szavak, amelyeket olykor már is szükségesnek tartott meglábjegyzetelni” (példája a szipó a Vándor czipó című vers 6. sorából és a ’töredék’ értelmében használt tört szó az En philosophe 5. sorából), „nem szólva a nagyszámú egyéb homályos célzásról, amelyeket a kortárs talán értett, de a mai olvasó nem”. „Még nagyobb baj – úgymond –, hogy sokszor érdektelenül részletez tárgyi dolgokat: hogy pl. az Ének a pesti ligetről inkább várostörténetileg tanulságos verses tárca, az Almanach az 1878. évre

 [!]

[sic!]

meg inkább művelődéstörténetileg hasznos dokumentum, mint igazi lírai költemény. S ez már összefügg azzal, hogy az öreg ban nincs elég lírai hév, s ezért a tárgyi világ csak egy kevés fényreflexet kap, de nem lobban lángra és nem olvad fel képzeletében; röviden: az Őszikékben nyert személyességben, de vesztett érzelmi hőfokban. Hiányzik belőlük az az érzelmi sűrűség és a mély fájdalom ama természetesnek tetsző zenéje, mely 1850–53 közt írt darabjait oly elragadókká teszi.” ( Komlós 1980 [1959], 60., 64–65.) Sőtér István egyrészt a ciklus tematikus újdonságát hangsúlyozza: „, az Őszikék-ben a polgárosult, »városias« Magyarország valóságának első költői kifejezését” nyújtja. Poétikai szempontból a népiességtől való eltávolodást emeli ki: „a népies forma és kifejezésmód helyébe itt már véglegesen egy olyan stílus lépett, mely a népiességből megőrzi a tisztaságot és a világosságot, az egyszerű és közvetlen előadást, de csaknem teljesen szakít a népdallal”; egy olyan folyamatnak végső állomását is látnunk kell bennük , mely nál a népiesség kifejezési, ábrázolási lehetőségeinek szélesítéséhez vezetett.” Az Intés című versben ([Jó költőktül…]) látván „új ars poeticájá”-t, megjegyzi: „Erő és gyöngédség, s természetesen egyszerűség: íme, ezt tartotta meg költészete a népiességből, a népköltészeten alapuló költészeteszményből, melynek kialakításában maga is oly nagy részt vállalt. Életének ezekben az utolsó esztendeiben magát már nem a népiesség, hanem a nemzetiesség képviselőjének tekinti, mintha az Őszikék-ben látná azt a végső állomást, melyhez a népköltészetből nemzetivé váló líra eljuthatott.” E folyamat poétikai eredménye, hogy a ciklus „azt a tömörítéstsűrítést, amit addig csak a balladában vitt véghez, most már a lírai, személyes vallomásversekben is megvalósítja.” ( Sőtér 1986 [1963], 662., 663–664., 669., 671.) A ciklus lényeges elemének minősíti a humort, amely a Toldi estéjével és a Bolond Istókkal rokonítja (uo., 666.). Az Őszikék líráját végső soron „konstatáló” költészetnek minősíti: „Az Őszikék tiszta és konkrét líraisága a befejezettség, a lezártság élethelyzetéből fakad; : most higgadtabban és világosabban néz szembe sorsával, életévei s korával, mint eddig bármikor.” „ötvenes években még bizonytalan volt, hogy az ország milyen sorsot választ magának; hatvanhét után eldőlt a kérdés: a viszonyok végleges és kialakult formákat öltöttek. nem lázad, de nem is hajt fejet valamiféle fátum előtt. Ehelyett fölismer és kimond – s ez a kimondott fölismerés a teljes igazság szomorúságával és tisztaságával ölt testet az Őszikék-ben.” (666–667.) Németh G. Béla nem vitatja a ciklus líratörténeti jelentőségét; szerinte „első lírai korszaka magasságát, úttörő, korszakfordító jelentőségét azonban ez a líra nem mindig éri el”. (A korábbi megfogalmazás szerint: „első lírai korszaka magasságát s korszerűségét azonban ez a líra el nem éri”.) Hiába egyenletesebb formailag s összetartóbb struktúrájában, „zártabb és egyneműbb” – „nem nagyobb művészi erő jelenlétét tanúsítja mindez. Kisebb energiájú, kevésbé feszítő, lágyabb dialektikájú erőket tart egybe ez a líra.” -hez és hez hasonlítva azt állapítja meg a kései ról, hogy „a si fractus illabatur kereséséhez, az entweder-oder szembenézéshez, a nagy illúzióromboláshoz azonban, melynek e félszázad két művészi-lírai gyújtópontja – az elején, a végén – erejét köszönte, többnyire már fáradt volt. Egy-egy darabjában föltör újra az egész pályáját végigkísérő hang, az egész költészetét átszövő motívum: az elhibázott élet, az eltévesztett szerep, az elmulasztott lét tragikus sejtelme. De a szereppel való leszámolásra nem került sor. Többségében megjelenítő emlékidézés, leltározó búcsúzás ez. Honvágy és mélabú , humor és elégia.” ( Németh 1987 [1967]; a korábbi szövegváltozatokat lásd Németh 1970, 37–38.) Barta János Az Őszikék titka című elemzésében először is azokat a tényezőket veszi számba, amelyek „a költői produkció váratlan, szökőárszerű kitörése” előtti évek gátoltságát, pangását előidézték. Úgy látja, hogy a hatvanas évek közepén elvesztette addigi költői irányát („egyszerre kizökken mind a lírában, mind az epikában az addigi dimenzióból”), kudarcot vallott lapszerkesztői tevékenysége is, végül „nyomasztja a vélt vagy valódi meg nem értés” ( Barta 1987 [1982a], 123–124.). Az új lírai dimenziót a „csak magának írás” illúziója teremti meg. Az új lírai magatartás kulcsa „a költői én lekicsinyítése”, „a költői igény látszólagos leszállítása”, amelynek eredménye „a felszabadult, fölényes játék a lírai dimenzióval”. A legfontosabb versek közös sajátossága szerinte „a perspektíva megnyílása a hétköznapi szemlélődésből a személyes vallomás, élet és halál nagy kérdései felé”. (124–129.) elutasítja a ciklus közvetlen önéletrajziságának tételét; az önkicsinyítés gesztusában álcázást lát – „a nagy költő búvik meg a szerénykedő, önmagát leértékelő poéta árnyékában” (129.). Ebbe a dimenzióba illenek szerint a ciklus balladái is; titkuk, „hogyan lehet banális, önmagában jelentéktelen motívumot magas művészetté fejleszteni. Ezek a balladák rejtett művészi fogások tárházai.” (132.) Példaként a Tengeri-hántást elemzi részletesen (lásd ott, Kritikatörténet). A kései balladák artisztikumában központi szerepet tulajdonít az archaikus tudatszint megjelenítésének is, azonban hangsúlyozza, hogy ezt nem közvetlen módon teszi. ra utalva jegyzi meg: „A dionüszoszi költő vulkáni erővel tör elő a mélységből. Az Arany-típusú költő is sejti ezeket a mélységeket, de a maga értékélményén keresztül érzékelteti őket, s igyekszik befogni a személyiség fegyelmezett kereteibe.” (142.) Eisemann György szerint „Arany János Kapcsos könyvének legendája a magyar irodalomtörténet leghíresebb mediális áttevődését kódolta a beleírt költemények, különösen az Őszikék-ciklus recepciótörténetébe.” A ciklus – úgymond – „ma sem fogadható be másként, még nyomtatott verzióját kézben tartva sem, mint korábbi lejegyzésének átfordítása, melyben a betűkészletek csak helyettesítenek egy kézírást, visszautalván tollal és ceruzával rögzített eredetükre. Az Őszikék verseinek olvasása akkor is az adott nyomdai likvidákat előző tintanyomokat feltételezi – érti hozzá a szöveg látványához –, ha az olvasó még sohasem találkozott Arany János gyöngybetűivel.” A fakszimile kiadást – a kézirat sokszorosítását – az eredeti írás egyedi aurájának megőrzésére tett paradox kísérletként értékeli. ( Egy kézirat közegváltása: a konvertitás mint olvasástapasztalat: Őszikék = Eisemann 2010, 282–305.: 282–283.) Az ötvenes évek és az Őszikék hangnembeli különbségét Csörsz Rumen István jellemezte a legtömörebben, Dalgyűjteményének ihlető hatását vizsgálva: „Letészem a lantot – felvészem a gitárt” ( Csörsz 2017a, 165.; NB. együtt említi a két hangszert Szegény Miska sírkövére című, 1869-es versében; lásd uo., 175.). Lásd még: Nacsády József, Az irodalmi népiesség 1867 utáni problémáihoz, It, 49(1961)/4, 394–405.: 397–398. Bori Imre, Az első „modern” verseskönyv: az Őszikék = Bori 1985, 93–100. Feldolgozások Zenei Kósa György: Őszikék [Szólóhangokra], 1970 (BMC) [Tamburás öreg úr – Hírlap-áruló – Epilogus] Ránki György: Balladák [szólóhangokra és szólóhangszerekre; narrátor, kórus, zenekar], 1934. (BMC)