Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Papírszalagon, ceruzával; autográf (V1945) K2 MTAK Kt 510/13r (1–28. sor), 13v (29–52. sor) (alapszöveg) Megjegyzések *K1 Adatai az AJÖM I. (529.) alapján K2 A cím sorában, a bal margón fekete ceruzával: 7) — A 13r alján őrszó: Mind Kétséges, hogy a 41–42. sor ceruzás javításai autográfok-e; ez a 42. sor esetében okoz nehézséget, ahol a ’minthogy’ szó helyére került a ’már ő’. A kiadási hagyományt követve megtartottuk a javított változatot. A kivakart versszak rekonstrukcióját lásd AJÖM I., 529. ( rekonstrukciója több ponton bizonyosan hibás: a „harczfi” szót „hazafi”-nak olvassa, a 3. sor végén ’érzelemnek’ szót rekonstruál, így viszont a sor egy szótaggal hosszabb lenne, s az íráskép és a rímhelyzet sem igazolja.) Keletkezés 1877. júl. 12., ., Margitsziget. Ercsey Sándor, aki 1880. szept. 9-én látogatta meg t a szigeten, arról számol be, hogy míg a család tagjai a szigeten sétáltak, „ott maradt a divánon, heverészve vagy űldögélve és csöndesen pipázgatva vagy szivarozva. Olykor-olykor, midőn így magában maradt, guitárját elővette és azon gyönyörűen játszott. Egy alkalommal épen olyankor jöttünk vissza sétánkból, midőn egy régi magyar dalt játszott; és midőn szobájába beléptünk, így szólt hozzám szelíd keserűséggel: »Látod, öcsém, így mulatja magát az öreg vak koldus.«” ( Ercsey 1883, 204–205.) Az 1870-es években említi baráti körben, hogy fiatal korában tudott gitáron játszani. Egy év múlva névnapjára kapott egy gitárt Salamon Ferenctől. Mivel gyakran használta, Arany László, Bartalus István segítségével, szerzett egy jobbat (ezt a KisfT ereklyetárának ajándékozta). Amikor Bartalus István a Kisfaludy Társaság megbízásából megindította a Magyar népdalok egyetemes gyűjteményét (1873), 149 régi dalszöveg és dallam lejegyzését adta át neki. A gyűjtemény hét kötetében 46 dal alatt olvasható, hogy „Arany János után”. el is játszott néhány dalt nak, aki szerint „alaposan ismerte a hálátlan eszközt”, s „akármelyik népdalunkat eljátszotta mind a tizenkét létra-nemben”. 1874-től tíz verset zenésített meg (Amade László Toborzója, saját népdalai az 1850-es évekből − Népdal [A hegedű száraz fája…], Kondorosi csárda mellett, Igyunk biz azt…) A Toldi szerelme befejezése után veszi elő megint gitárját (: Csokonai, A tintás üveg; saját versei közül A tudós macskája), 1880-ban írja felesége Berzsekné Rozvány Erzsébetnek: „Jó férjem egy betüt sem képes irni mostanában. Ez egész évben nem irt és olvasott egy betűt sem; külömben sincsen jól, elgyengült és ki van fáradva mindig, mintha valami nagy munkát végzett volna . Egyedüli élvezet a pipa és a gitár, mivel a napot nap nap után leélheti”. (1880. febr. 18., Sáfrán 1960, 113−114.) emlékezése szerint „A dallamokra megtanította nejét s aztán az énekszót gitárral kísérte”. ( Papp Viktor, Arany János és a zene, KisfTÉ, Uj folyam 59. kötet, 1933−1936.; Voinovich 1938, 329–330.) Összesen 26 eredeti dallamot szerzett; megjegyzi: a Tamburás öreg úr keletkezése előtt „tizenhatot kótázott le sajátkezűleg”, 1874 és 1876 között. A 26 dallamból 19 maradt fenn; 18 Bartalus István másolatában, egy autográf. adta ki őket, halála után ( Arany János dalai, Bp., Dobrowsky és Franke, 1884; a gyűjtött dallamokkal együtt kiadva: Arany János saját szerzésű dallamai, [Függelék] = Kodály–Gyulai 1952, 180–189.; Kodály Zoltán bevezetője: 181–182., az idézett hely: 181.). népdalgyűjteményéről magáról azt jegyzi meg, hogy „Ez a gyűjtemény a Tamburás öregúr

 [!]

[sic!]

»tárgyi magyarázata«. Valóban nem érthetjük meg a remek költeményt, ha nem tudjuk, miféle dalok forogtak a »gémberedett ujjak« közt. A vers e dalok ismerete nélkül ködös hangulat marad, igazi reális létet e dalok ismerete ad neki, ha hallhatóvá lesz, mi rezgett az öregúr lelkében.” ( Kodály–Gyulai 1952, 9.; az egyes vsz.-okban említett dalfajták azonosítására jelen keretek között nincs mód.) A Margitszigeten a hűvös, esős időkben lemondott a sétáról, szobájában maradt, s elővette gitárját (és legkedvesebb nótáját: „A vasvári verebek – Sok malomba járnak…”). A Nemzetben Adorján Sándor így emlékezett ra: „Derültebb, olympusibb látványt, mint az öreg, galambősz fejű t, amint így, csöndesen elüldögél a maga elzárkózott fészkében s kiengedi a szíve mélyéből még azt is amit legjobban rejteget: a vidámságot, szelíd gúnyolódást, olyan könnyen kicsúfolható s ezért érzékeny holdvilágos ábrándozást, – képzelni is alig lehet. S hogy mindezt nótájában, dallamban fejezte ki, az olyan nagyon természetes, mert hiszen ez annyira az ő lelkének legfinomabb alkatrésze, hogy sem kíváncsi szemnek, sem bámész nagy közönségnek bénító tekintettel hozzá közeledni szabad sem volt. Elzörgette a maga gitárját szinte titokban, s fütyörészett is hozzá, – valóságos titkos kicsapongásokat vitt véghez, amikor így egymagán úszott a saját kedélye gazdagságában, a saját érzéseinek hullámaiban, amelynek színe ugyan volt haragos is, de a derült, nyugodt, gyermekien csöndes kedély vidámsága aranyoz be minden hullámtarajt.” (1883. febr. 1.) A gitárt még 1880-ban is elővette, amikor betegsége már szinte teljes tétlenségre kárhoztatta (lásd felesége Rozvány Erzsébethez írt, fentebb idézett levelét). Az és a hangszer kapcsolatára vonatozó adatok legteljesebb összeállítását lásd Csörsz 2017a, 165–177. A vers zsáneralakja rokon (1794–1827) Winterreise című ciklusának (1823) zsáneralakjával (24., Der Leiermann, A verklis). A dalt megzenésítette (Winterreise, D. 911, op. 89, Nro 15, 1827). hez t egyrészt verseinek népdalszerűsége, másrészt byronias életérzése vonzhatta ( népszerűsítője volt Németországban). [Odaát a falu mögött / Áll egy kintornás / S merev ujjakkal / Tekeri, amit tud. // Mezítláb a jégen / Billeg ide-oda, / És kis tányérja / Mindig üres marad. // Senki nem szereti hallgatni / Észre sem veszik, / És kutyák morognak / Az öreg ember körül. // S hagyja, hadd menjen / Minden, ahogy akar, / Tekeri, és kintornája / Soha nem áll meg. // Csodálatos öreg, / Menjek-é veled? / Nem akarod verkliddel / Dalaimat kísérni?] dalának szövege Sülyi Péter műfordításában: Kritikatörténet Péterfy Jenő önportréjaként értelmezi a verset; „magamagát is rajzolja egy pompás zsánerképben, a Tamburás öreg úrban. Annyi melegség van e rajzban, mint valami nagy kolorista színeiben. E mellett csendes, mély érzelem vonúl át rajta s az ember csakugyan úgy van e költeménynyel, mint némely lebilincselő festménynyel, melynek hatását szóba foglalni nem tudja; a költő egész lelke beszökött a versbe. Érzésemet csak az utolsó versszak zavarja, melyben nagyobb az érzékenykedés, mint a humor, s a gondolat kissé bágyadt.” ( Péterfy 1888, 157.) Barta János szerint az Őszikék tompított, diszkrét alaptónusához képest „vannak tünetek, ahol a lírai közlés expresszivitása fokozódik – a színek, hangok elevenek, a jelzők, igék élénkebbek lesznek, teltebbek, dinamikusabbak. Kezdő fokon ezt a tendenciát már a ciklus első versében megfigyelhetjük”, „legbeszédesebb példája” ennek a Tamburás öreg úr 5. vsz.-a, lásd Barta 1987 [1982a], 130. Keresztury Dezső szerint „a magát kicsinyítő önzsánerben nemcsak a régi dallamokat idézgető, unalmát vén zeneszerszámával űzögető öregurat, hanem egész akkori magatartását jellemzi ” ( Keresztury 1990, 483.). Eisemann György szerint a reformáció versben felidézett énekhagyományával szemben „a költemény nyomatékos iróniával kezeli mind a romantikus ihletettség, mind a modern újdonság és virtuóz lekerekítettség kultuszát. Egyaránt kritikus éllel rokonítva a zsenikultusz alkotó intencióját és a szándékolt innováció formaelvét. Helyettük a zenélés rögtönző karakterét emeli ki, mely azonban nem új melódiákat, hanem »régi dalokat« hív elő rezidenssé tett memóriájából.” Ennek a sajátosságnak szubjektumelméleti jelentősége van, amennyiben a hang „nál a merőben alanyi vallomás közege helyett a szubjektumot előző nyelvemlékek és történelmi távlataik kimondójává” válik. Mediális megközelítésének megfelelően feszültséget állapít meg a tamburás öreg úr le nem jegyzett s így feledésbe merülő dallamai s az írásban rögzített, kiadásra szánt Őszikék között. ( Eisemann 2010, 298–301.) Csörsz Rumen István szerint „A jelen impulzusait tudatosan kiszűrő, régiségek és emlékek közt élő költő képe nyilván túlzás ( nagyon is napirenden volt sok mindennel), de történetesen a zenei praxisára mindenképp igaz lehetett”; ugyanakkor – fentebb idézett véleményét pontosítva – megjegyzi: „nehéz konkrét szövegeket rendelni a Tamburás öregúr

 [!]

[sic!]

utalásaihoz” – mindenesetre a vers néhány sora mellé a népdalgyűjtemény darabjai közül iktat szövegpárhuzamokat. ( Csörsz 2017a, 210–211.) J. Soltész Katalin szerint „Sapphicus az alapsora az egyik legérdekesebb ritmikájú Arany-versnek, a Tamburás öreg úr-nak.” „E különös versforma előképét egy református énekben vélem látni – úgymond –, Szőnyi Benjámin XVIII. századi Szentek hegedűje című énekeskönyvének A kerek földről című darabjában (…). Ennek négysoros versszakai egy tizenegyes és egy tízes sorpárból állnak: A bonyolult ritmust még időmérték rámintázásával is színezi .” Erről később azt állapítja meg, hogy a vers „különös ritmusú sorai gyakran anapesztizálnak”, „más sorai daktilussal indulnak, s a metszet után anapesztussal folytatódnak”, sőt, a tizenegyesekből álló sorpárokban „halvány jambusi lejtés is érezhető”. ( J. Soltész 1987, 79–80., 89.) Lásd még: R. Vozáry 1903, 23–26. Megyer 1958, 39–40. Szili 1996, 15–16., 65., 106. Palkó Gábor, Hangszer – hang – meghallás = ., A modernség alakzatai, Bp., Ulpius-ház, 2004, 10. Fordítások Bolgár: Старецът с тамбурата (Димо Боляров) = Аран 2009, 121–122. Német: Der alte Herr mit dem Tamburin (Dóczi Lajos) = Dóczi 1903, 96–98. Der alte Herr und seine Zither (Géza Engl) = Arany 1982, 109–111.; ua.: Arany 1984, 60–61.; ua.: http://www.mek.iif.hu; ua.: www.babelmatrix.org Román: Bătrînul cu tambura (Haramlambie Grămescu) = Arany 1957a, 112–115.; ua.: Arany 1960, 282–287.; ua.: Lőrinczi–Majtényi–Szász 1966, 209–210. Török: Tamburali yaşli bey (Edit Tasnádi–Dursun Ayan) = Tasnádi–Ayan 2017, 155–157. Hangfelvételek Esti sugárkoszorú, Hungaroton, SLPX 13801, 1978, Kállai Ferenc [an.] Arany János versei Bálint András előadásában, Bp., Kossuth–Mojzer, 2006, 3’ 08” Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Tenki Réka, 3’ 34” Feldolgozás Zenei Kaláka: Tamburás öreg úr, Hangzó klasszikusok, verseskötet CD-melléklettel, Helikon – Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesülete, 2008.