Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Félbehajtott negyedív lapon, autográf; az 1–18. sor tintával; valószínűleg az 1850-es évekből, a többi ceruzával, 1877. júl. 21-ei dátummal (V1945) K2 MTAK Kt K 510/16v (1–9. sor), 17r (10–48. sor), 17v (49–72. sor) (alapszöveg) Megjegyzések *K1 Adatai az AJÖM I. (532.) alapján K2 A cím sorában, a bal margón fekete ceruzával: 11) Az alapszöveg kiválasztása A HV 1888 közlése láthatólag a K2 szövegén alapul, az 56. sor azonban a KKv -hez képest – ahol többször is javítva van – új változatot mutat. A javított sor jobb a KKv -hez képest (elkerüli a szóismétlést), s az is valószínű, hogy a KKv -beli bizonytalanságok után maga javított, ezért a K2 szövegét az M1 alapján emendáltuk. Az M1 ugyanakkor sajtó- vagy olvasási hibát tartalmaz (pörébb helyett pőrébb, 41. sor), ezért nem szolgálhat alapszövegként. Keletkezés Az 1–18. sor az 1850-es években (lásd Kézirat, *K1), Nagykőrösön, a teljes szöveg 1877. júl. 21., .-en, a Margitszigeten. A vers témája egyidős a kereszténységgel; Balogh József részletes tanulmányában ( Balogh 1926 ) megállapítja, hogy a keresztény vallási alkalmakhoz kapcsolódó táncos mulatságok eredetileg a szertartások (agapé, gyászszertartás) pogány szokásokból eredő elfajulásai voltak. Már Szent Ágoston szóvá tette, hogy Szent Cyprianus sírján „egész éjjeleken át tilalmas dalokat énekeltek s a dalolók táncoltak is” (per totam noctem cantabantur hic nefaria et cantantibus saltabatur)” (Sermo 311, 5. §); egy – ugyancsak Ágostonnak tulajdonított – beszédben (Sermo 265, 4. §) az a megállapítás olvasható, hogy a „consuetudo balandi” (a táncolás szokása) mindenestül pogány örökség (mindkettő idézve Balogh 1926, 115.). Ágoston az egyház kicsapongásokkal szembeni kezdeti türelmét azzal magyarázta, hogy a keresztényüldözés megszűntével tömegesen áttérő pogányokat a tilalom elriasztotta volna: „az üldözések után, a béke helyreálltával, a pogányoknak nagy és szenvedélyes tömegei óhajtották a kereszténységet felvenni s csak az tartotta őket vissza, hogy ünnepnapjaikat bálványaikkal együtt bőséges lakmározással és mámorral szokták volt megülni, s ettől a káros, de ősrégi gyönyörűségtől nem tudtak egykönnyen elszokni. Jónak látták tehát őseink, hogy e gyengeségüket ideig-óráig elnézzék.” (29. levél, idézve: Balogh 1926, 116.; részletesebben: Balogh 1925 ) Ponori Thewrewk Emil szerint „Szt. Pál apostolnak egy pár nyilatkozatából kimagyarázták, hogy a táncz meg van engedve az isteni tisztelet alkalmával s Gregorios Thaumaturgos neocaesareai püspök a III. század derekán csakugyan divatba is hozta. Ily templomi szent tánczoknak előtánczosa maga a püspök volt (»præsul«). Eredetileg ezek a tánczok rendeltetésükhöz képest méltóságosak és ünnepiesek voltak; de később, minthogy többnyire a Vigiliákon éjtszaka rendezték, csakhamar botrányosakká fajultak. Ezt az elfajulást bizonyítja az egyháznak számos tiltakozása. Már 622-ből ismerünk zsinati határozatot, mely ezt a fajta ünnepet nem tartja keresztényinek, hanem a pogány Bacchus-ünnep utánzásának bélyegzi.” ( A magyar zene tudományos tárgyalása, Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, Magyar Tud.[ományos] Akadémia. Az I. osztály rendeletéből szerk. Gyulai Pál osztálytitkár, XV. kötet, VII. szám, Bp., 1890, 18–19.) III. Gergely pápa 731-ben, Zakariás pápa 741-ben dekrétumokat bocsátottak közre a kicsapongások ellen (lásd Zlinszky 1900, 283.), a korai zsinatok pedig szigorúan tiltották, hogy a templomban lakomákat tartsanak. Ratherius apát a 10. században arra szólít fel, hogy „a templom előcsarnokában való éneklést és táncolást tiltsátok meg. Az ördöngös énekeket, amelyeket a halottak felett a nép énekelni szokott és a dévajságokat a mindenható Istenre való hivatkozással gátoljátok meg” („cantus et choros mulierum in atrio ecclesiae prohibete. Carmina diabolica quae super mortuos vulgus cantare solet et cachinnos sub contestatione Dei omnipotentis vetate”.) ( Patrologiae Cursus Completus, tomus CXXXVI., Ratherii Veronensis Episcopi Opera Omnia, Accurante , Paris, 1853, 563., idézve Balogh 1926, 117.) Regino apát – ugyancsak a 10. században – az arles-i és a toledói zsinatra hivatkozva szintén arra szólít fel, hogy „kiirtandó mindenestől az a vallástalan szokás, amelyet a nép a szentek ünnepségein űzni szokott, hogy t. i. a hívők, akiknek a szent misén résztvenniök kellene, táncokkal és gyalázatos énekekkel éjszakáznak, nem csupán önmaguknak ártalmára, hanem a papság szolgálatát is megzavarva”. ( Reginonis Prumiensis Abbatis, Hucbaldi Monachi Elnonensis Opera omnia, Patrologiae cursus completus, Patrologia Latina, Tomus CXXXII., Paris, Garnier & Migne, 1880, § 70–71, 190., idézve Balogh 1926, 118.). További középkori eseteket ismertet Binder Jenő, lásd Binder 1900, 21–25. Mo.-n az 1279. évi budai zsinat határozata szerint „Tiltsák meg a papok kiközösítés terhe alatt, hogy senki se merjen a temetőkben, avagy a templomokban táncot járni, mert (ahogy Ágoston mondja) jobb ünnepnapon ásni vagy szántani, semmint táncot járni”. [„Prohibeant sacerdotes sub pena excommunicationis choreas in cimeteriis vei in ecclesiis duci, quia ut ait Augustinus, melius est festivis diebus fodere aut arare, quam choreas ducere…” Constituiones Synodus Budensis, Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana, Edidit Stephanus Ladislaus Endlicher, 1848, 43. §., 583., idézve: Balogh 1926, 120.] A szokás fennmaradásában szerepe volt annak, hogy több, eltérő funkciójú hagyomány olvadt össze benne; „a középkor, egyházilag nem approbált »templomi« életében három, kétségtelenül pogány eredetű szokás fonalai futnak keresztül-kasul, fonódnak össze és teremtenek új meg új szokásformákat. Ezek: az »ördöngös énekek és dévajságok a kiterített halott felett« (carmina diabolica et cachinni super mortuos), a »táncok a templom előcsarnokában« (saltationes in atrio ecclesiae) és végül a »temetői táncok« (choreae in coemeteriis).” ( Balogh 1926, 119.) Utóbbi nyomát őrzi a halotti tor szokása; hogy ez Mo.-n nem egyszerű lakoma volt, arról az a körülmény tanúskodik, hogy még 1875-ben is prédikáltak a táncos és dalos tor ellen. (A táncos-dáridós temetés – a „kaláka-temetés” – még Szabó Dezső Az elsodort falu című regényében is szerepel, lásd Balogh 1926, 121.) A babonás ünnepi szokásokról Martonfalvi György is szól elítélőleg Keresztyéni inneplés, avagy Lelki Szent Mesterség című prédikációjában. (1663. márc. 26., közölve: Debreczeni Ember Pál, Innepi ajándékul az Isten sátorába felvitetett Szent Siklus, Kolozsvár, 1700; idézve: Csefkó 1931, 152.) Külön csoportot képez az ünneprontás ostorozása a protestáns szövegekben. Ezek egyrészt az istentisztelet utáni mulatozást is elítélik, s a protestánsokat óvják ilyen bűn elkövetésétől (A farkasdi generalis synodus határozata, 1654, 4. punctum; közölve: Sz., Ének papok felavatására, a XVII. század első feléből, ItK, 11(1901)/2, 223–225.: 225.; Nánási Lovász István nagybányai reformata szent gyülekezet egyik méltatlan lelki tanítójának Szű titka című könyve, Kolozsvár, 1670, 72. stb.), másrészt a katolikusok bűnei közt tüntetik fel ezeket. Komáromi Csipkés György a Pápistaság ujságában (1671) Szent Orbán napjának megünnepléséhez köti az ünnepnapi mulatozást, minthogy Szent Orbán a szőlő és a szőlőmunkások védőszentje. Hasonló okból marasztalja el Komáromi Csipkés az Úrnapi körmenetet és a Szent Márk evangélista napján tartott búzaszentelő körmenetet, ill. Károlyi Sándor – 1726-ban – a Szent Donát és Szent György napján tartott (szőlőműveléshez kapcsolódó) körmeneteket ( Szalay László, Magyar történelmi emlékek, 225., valamennyi idézve: Csefkó 1931, 151–152.). Megjegyzendő, hogy ünneprontást nem kizárólag táncos mulatozással lehetett elkövetni. Az Ördögi kísértetekben (1578) Bornemisza Péter a vasárnapi munkavégzést is az „ünneptörés”-hez sorolja, amelyet ugyancsak a bűnös tevékenységhez kapcsolódó büntetés követ. Balassi Jánosnak, akinek „siető dolga” volt, s ezért elmulasztotta a prédikációt, maga mondta, hogy „Megládd, többet kell késned az úton ezmiatt” – s valóban, Balassi kocsija tengelytörést szenvedett, „és sok idő tölt benne, míg másunnan tengelyt hoztak. Azmit vitt a kocsiján, azkiért sietett, mind elveszett végre.” ( Azki nem szentelte az ünnepet; Ördögi kísértetek, Bp., Magyar Helikon, 1977, 56–57.) Magyari István a magyarság romlását előidéző bűnök közt sorolja fel az „ünneptörést” („sokadalmaskodás”, vendégeskedés, a jobbágyok munkára kényszerítése; Az országokban való sok romlásoknak okairól, 1602, Kiadta Ferenczi Zoltán, RMK, XXVII., Bp., Akadémiai, 1911, 96–97.). Ebbe a típusba tartozik Tompa Mihály 1846-os, Népregék, népmondák című kötetében megjelent Ünneprontók című verse, amelyben Úrnapján a falusiak mezei munkára mennek; szőlőjük tüskévé és gyommá, ők maguk kőbálvánnyá változnak. (A történet a földrajzi mondák közé tartozik: a Bükk fölött, Abaúj hegyláncában, Regécvár romjához közel látható az „ünneprontó kőtestvérek” csoportja.) Ugyanezt a verziót Tolnai Vilmos is feljegyezte, egy nagybányai parasztlány elbeszélése alapján. ( Tolnai 1903 ; nem utal versére.) Az versében elbeszélt történet végső forrása a kölbigki táncosok mondája, amelyet William of Malmesbury 12. századi krónikája mond el, és 1012-re datál ( Gesta regum Anglorum, ed. by , Rolls Series, London, 1887–89, I., 203.; az esemény más források szerint 1020–21-re datálható, lásd Katona 1900b, 421.). A történet a kontinensen Vincentius Bellovacensisnek (az angol gesta szerzőjére hivatkozó) elbeszélése nyomán terjedt el. [ Speculum historiale, Anton Koberger, Nürnberg 1483, Quartus Volumen, Liber XXVI., cap. X., 709.; mind , mind ismerte egyébként a történet korabeli – szemtanúk (vagy talán résztvevők) – elmondásán alapuló, Othbert- és Dietrich-libellus leírását, lásd Katona 1900b, 422.] elbeszélésének átvételei közül szempontunkból Johannes Trithemius munkája fontos (Chronicon Hirsaugiense, 1495–1503), mert ezt a változatot dolgozta fel Taxonyi János magyar jezsuita, Az emberek erköltseinek és az Isten igazságának tükörei című munkájában (Győr, 1740, 2. kiadás: Kassa 1743, 3. kiadás: Pest és Pozsony é. n. [19. sz. eleje]). egy másik forrásra is hivatkozik ( Albertus Crantzius: Saxonia, Köln, 1520, Liber IV., cap. 33. [nál hibásan 3.]), azonban Katona Lajos szerint nyilvánvaló, hogy ezt csak Trithemius közvetítésével ismerte. szövege: „Esztendeig-tartó tántzal-való büntetés. Saxoniában 1012. Esztőben

 [!]

[sic!]

Karátson étszakáján a’ Sz. Magnus Martyr Templomában mond vala egy Rupertus névű Pap első Misét. Midőn az állana, némely trágárok, kiknek előjárójakat Otbertusnak hívták vala, kezdenek a’ Tzinteremben tréfát ’s játékot űzni, nagyon katzagni, búja énekeket énekelni. Végre három hitván Aszszonyságokat találván, vélek, más ájtatos embereknek botránkozására, és a’ Szent Misét szolgáló Papnak nagy nehézségére, a’ tántzot-is járni nem általlották az Istentelenek. Hozzájok küldé a’ pap az Egyház-fiát, a’ ki őket megintené, és az Istenért kérné, úgy vennék tekéntetbe azt a’ Szent étzakát, és olly jeles ünnepet; ugy a’ helynek-is, a’ mellyen vannak, szentségét, ’s szünnének-meg, illy nagy vásottságtól, és istentelen trágárságtól. De ők semmibe hajtván az üdvességes-intést, annal

 [!]

[sic!]

inkább tsintalankodának, ugrándozának, és rikoltanak. Minek-okáért a’ lelki Atya, hogy az Isten ditsőségének bötstelenségéért bosszút állana, az oltárnál feléjek fordulván, igy átkozá-meg őket. Adgya a’ Mindenható Isten, hogy ettől a’ tántztól egész esztendőd

 [!]

[sic!]

által meg-ne szűnhessetek. Meg-halgatá az Úr Isten a’ méltán meg-búsúlt Papnak könyörgését. Mivelhogy ezek a’ tizennyoltz (mert annyin valának) paikosok, senki nékik nem hegedülvén, se valami más musikát nem tévén, egy egész esztendeig tántzolának. Világ kezdetéiől-fogva nem vált ennél tsudálatossabb tántz. Mert se nem ettek, se nem ittak, se nem aluttak, se tsak egy szempillantásig meg-nem pihentek, hanem egész tizenkét holnapig éjjel nappal minden szünet nélkül tántzot jártanak. Es

 [!]

[sic!]

a’ mi ezt a tántzot tsudálatossabbá teszi, soha el-nem fáradtának; se ruhájok meg-nem szakadozott, se sarujok meg-nem kopott, se esső, se hó reájok nem esett: sem a’ hivség

 [!]

[sic!]

nyáron, sem a’ fagy télen nékik nem ártott, mert nem-is érzették azt, hanem tsak tsupán a’ tántz volt az ő büntetések. Hanem, minthogy nyelvekkel-is vétkeztenek, rút búja énekeket énekelvén, az azzal büntettetett-meg, hogy egész esztendőd (így) által tsak egy kukkot sem szólhatának, meg-sem motzanhatának, noha sok kérdéseket tettek vélt eleikbe. Egy ember, ki-akarván szabadítani a’ húgát a’ tántzolók közzül, olly nagy erővel vonnya vala ki, hogy a’ karját-is a’ testétől elszakasztotta; a mellyet meg-látván a’ kezébe, igen meg-ijede, és ijettében nagyon kezde kiáltani: a’ húga pedig semmi jelét nem mutatta fájdalmának, hanem mind egyre, mint az előtt tántzolt. Az elszakadott karjának (így) sebéből semmi vér sem folyt-ki, mintha az nem test, hanem tsak fa lett volna. A’ tántz helyén úgy alá-tapodták a’ földet, hogy elsőben térdig, az után tzombig, végre melyig-való verem lett belőle. Szinte akkor, mikor a’ tántzos büntetésnek ideje ki-tőlt volna, talált oda menni Sz. Heribertus Kolóniai Érsek, a’ ki bé-menvén a’ tzinterembe, mind fel-szabadítá őket azoktól, és a’ Templomba vezetvén, a’ Penitentziára inté, meg-gyóntatá, bűneikből meg-óldozá, és az Istennel meg-békélteté. A’ Gyónás után az Aszszonyok mingyárt ki-múlának e’ világból. Férfiak közzül némellyek egynehány napig, némellyek pedig egynehány esztendeig-is éltének. De hogy a’ büntetésnek jele rajtok meg-maradna, és mások példájukból tanúlnának, az egész testek éjjel nappal reszketett. Halálok után, a’ mint irják felölök, tsudákot-is tselekettenek, hogy ebből azt tanulnák, hogy akár melly nagy bűnösök légyenek-is némely emberek, tsak vétkeiket meg-bánnyák és el-hagygyák, ’s életeket meg-jobbitsák, és a háborúságokat, mellyeket az Isten reájok botsát, békességes tűréssel el-szenvedgyék, kész ő Sz. Felsége nékik meg-kegyelmezni, és őket grátziájába venni.” (Közlölve: Katona 1900a, 306–307; Katona Lajos kurziválással jelezte toldásait, szövege után pedig Trithemius és Crantzius eredeti latin szövegét is közli.) verséhez Katona Lajos szerint az az elbeszélés áll a legközelebb, amely a 14. század közepe tájáról való Scala coeli című exemplumgyűjteményből való. Szerzője Jean Gobi – Johannes Gobius junior (1. kiadás: Lübeck 1476; 2. kiadás: Ulm 1480; modern kiadása: Maria Polo de Beaulieu, La Scala coeli de Jean Gobi, Sources d’histoire médiévale, Éditions du Centre national de la recherche scientifique, 1991). A De Corea (A táncról) című fejezet 3. szakaszában ezt írja: „Legitur in libro de vii donis spiritus sancti quod in quadam ciuitate consuetudo erat, ut in quibusdam festiuitatibus coree ducerentur per villam, et iuuenes cum laruis turpissimis starent super ligneos equos. Cum autem quidam predicator hoc reprehendisset eo quod diem dei postponerent diei mundi et laborem requiei, dum propter eius predicationem non desisterent et in platea ciuitatis in quodam festo corisarent: venit quedam multitudo demonum in specie iuuenum et mulierum corisando et coniunxerunt se corisantibus illis de illa ciuitate. Tunc unus illorum demonum incepit cantare et ridere sic: anssels quimian amat amaseran deysonraret demon met aues usat. personueil que scias pagatz. Tunc aperta est terra et flamma magna eos inuoluit et omnes ad infernum deduxit.” [„Olvasható A Szentlélek hét adományáról című könyvben, hogy egy városban az volt szokásban, hogy bizonyos ünnepnapokon kartáncokat lejtettek szerte a településen, és az ifjak visszataszító maszkokban fa lovakon álltak. Jóllehet egy pap ezt megrótta, mert az Isten napját a világi nap mögé helyezik, a munkát pedig a pihenés mögé; miközben prédikációja hatására sem hagytak fel ezzel, és a város főterén egyik ünnepnapon táncoltak: ifjak és asszonyok képében démonok sokasága érkezett táncolva, összevegyültek a városból való táncolókkal. Akkor az egyik démon így kezdett énekelni és röhögni: anssels …. Akkor megnyílt a föld és hatalmas lángnyelv ölelte körül őket, majd mindet a pokolba ragadta.” (Ford. Takács Levente) A Szentlélek hét adománya: Étienne de Bourbon (Stephanus de Borbone) lyoni dominikánus szerzetes exemplumgyűjteménye (1256); címe tkp. Tractatus de diversis materiis predicabilibus secundum septem donis Spiritus Sancti ordinatis (Értekezés a prédikálás különféle tárgyairól a Szentlélek hét adománya szerint elrendezve).] megjegyzi, hogy „a kiemelt érthetetlen szavak valamely ó-franczia vagy prov. daltöredék borzasztón, egész a felismerhetetlenségig eltorzított maradványai lehetnek, a melyet ilyen állapotában alig lehet megfejteni”. [ Katona Lajos, Arany Jánosnak „Az ünneprontók” c. balladája, EPhK, 23(1899), 954–955.] A szövegében előforduló idézet valójában okcitan nyelvű; Stephanusnál így szerepel: „Acquels qui mi en amat / Par un sera desonrat. / Demoniot avetz usat; / Parso nulli qu’en siatz pagat.” (Francia fordításban: „Ceux qui m’ont aimé, / Quelqu’un les affligera. / Vous avez agi de façon démoniaque: / De cela il n’est personne qui ne soit rétribué” – „Azokat, akik engem szerettek, / Valaki meg fogja bántani. / Démoni módra cselekedtetek: / Ezért mindenki megkapja fizetségét”, ford. Korompay H. János), lásd , „Jeunes” et danse des chevaux de bois = ., Le Corps, les rites, les rêves, le temps: Essais d’anthropologie médiévale, Collection Bibliothèque des Histoires, Paris, Gallimard, 198–241.: 232/240. ( szövegváltozatát ennek alapján pontosítottuk); francia fordítása: 203–204. közvetlen forrása egy ponyvakiadvány másolata volt, amelynek 1764-es kiadása megtalálható a Nemzeti Múzeum ponyvairodalmi gyűjteményében: Egy rettenetes iszonyú és hallatlan lett dolog, valamelly zabolátlan Tántzolókról, Kiket az Ur Isten ebben az 1753. esztendőben Virim Cseh-Országi városban meg-büntetett, másoknak meg-intésére, és példájára elő-adatott (a mű címlapjának fakszimiléjét és a szöveget közli: Katona 1900a, 298–302.). A másolat (amely egy másik kiadás alapján készült, de csak a címlapban és a modernebb írásmód révén tér el az 1764-es szövegtől), egy füzet, címe Nóták a helytelen és zabolátlan tánczolókról; „a czímlapján három tánczoló pár, felette primitív rajz és metszetben egy hegedűs ülve, egy klarinétos állva és a padlásról lelógó mécses”. A füzetet Szilágyi Istvántól kapta , majd vissza is küldte neki; a ponyvairodalmat kutató Mailáth Béla fedezte fel hagyatékában ( feltételezése szerint azóta is ott található). A vers szövege a következő: ( Zlinszky 1900, 283–285.; az utolsó lábj.-ben utal rá, hogy cikke megírása után Katona Lajos tájékoztatta a vers 1764-es kiadása felől.) olyan világirodalmi változatokat is idéz, amelyekben „maga az ördög a tánczingerlő, vagy a zenész. Ilyen: Sébillot P. Contes populaires de la Haute Bretagne I, 305. I. és Hunt Popular Romances of the West of England cz. gyűjteményének cornwalli mondája. Ez utóbbi szerint: Egy vasárnap több léha falusi leány, a helyett hogy a vecsernyére ment volna, a mezőre indult sétálni. Két gonosz szellem, muzsikusok alakjába öltözve, jött velük szembe s tánczdarabokat játszott. A leányok, megfeledkezve a nap szentségéről, tánczra perdültek. Mennél tovább ropták, annál tüzesebb lett a táncz; vadul szólt a zene, vitte őket »a táncz ördögi kedve«, midőn egyszerre villám csapott le a derült égből s az istentelen tánczosnők kisértőikkel együtt kővé dermedtek. Máig látni őket a táncz helyén. Több változatban a jobb indulatok is szóhoz jutnak; egy-egy öreg ember, öreg aszszony vagy pap lép föl mint figyelmeztető, a kire azonban a szilaj ifjúság nem hallgat. A büntetés szempontjából három csoportba foglalhatók a mondák. Az elsőben a szilaj táncz akaratlanul tovább folyik s a tánczosok így rohannak a halálba, egy másik csoportban kővé válik az őrjöngő had, míg a legnépesebb harmadik csoportban, rendesen a vihar jelenségei közepett, a föld nyeli el őket s igen sokszor tó borítja a sülyedés helyét, vagy kopár marad, sem fű, sem fa nem nő rajta.” ( Zlinszy 1900, 283.) A vers magyar műköltészeti hátterére Imre László utalt. Szerinte Kisfaludy Károly Eprészlány című verse – amely Szép Ilonkájának előzménye – ritmikai mintaként jön számításba; tematikai forrásként Karácsony-éj című versét említi. [ Imre László, A romantikus irodalomalapítás ambivalenciái (Kisfaludy Károly) = Értékek kontextusa és kontextusok értéke 19. századi irodalmunkban, StudLit, 38(2000), 7–21.: 19.] Csörsz Rumen István, Imre László utalására hivatkozva, megállapítja, hogy mind , mind versét „az ünnep ördögi megsértésének képi és akusztikai motívumai járják át”, s itt idézi versét: „nál az expozíció ennek tükörképe, hiszen előbb érzékelteti az ünnep szentségét, mint a profán világ és az ördög vágyait”; a két történet közepe is eltér – állapítja meg –, „a záró szakaszok viszont ismét valamilyen fokú hatásról árulkodnak”: ( Csörsz 2017b, 445–446.) elemzése a szöveg szereplői szólamok szerinti felosztására korlátozódik ( Greguss 1900, 156–159.) Lásd még: Ujváry Zoltán, Az ünneptörés-ünneprontás és a kővé válás hiedelme Bornemisza postilláiban, A Hermann Ottó Múzeum évkönyve, XXXVIII., Miskolc 1999, 1193–1198. Kritikatörténet Riedl Frigyes szerint „Az ünneprontók egy régi monda alapján a csoportos őrültség egy fajtáját állítják elénk, aminők a középkorban járványosan pusztítottak”. ( Riedl 1982 [1887], 139.) Szörényi László szerint „a versben az a nyugtalanító, hogy az abszurd történethez nem ironikusan közeledik, hanem a történeti rekonstrukciónak azokat a fogásait alkalmazza, amelyeket hazafias célzatú balladáiban használ. Ezzel mintegy előkészíti a történelem, ill. a jelen satanisztikus látomását.” ( Szörényi 1989 [1982/83], 203.; már korábban úgy ítélte meg, hogy a vers tanúsága szerint „osztotta azt a manicheus-lutheri kételyt is, amely a világot nem Isten, hanem az ördög vendégfogadójának tekinti”, Szörényi 1972, 231.) Barta János azok közé a balladák közé sorolja, amelyekben „a költő nem közvetlenül, nem naiv módon, nem csupaszon ad elő egy történetet, hanem megkettőzi az úgynevezett epikus perspektívát. A történet két szinten zajlik, a valóság tudata irreálisan, fantasztikusan elmosódik.” Az ünneprontókban „csupa reális, kézzelfoghatóan nyers mozzanatok fűződnek egymáshoz; a költő nem misztifikál, nem hagyja el a látható és hallható valóság síkját; sőt a fokozás és halmozás révén élesen plasztikus drámai jelenetté emeli a történetet. A bujkáló irrealitást, a tapasztalaton túli hátteret jórészt a tempó, a mozzanatok sodró áramlása érzékelteti, vagy inkább csak sejteti.” ( Barta 1987 [1982a], 132–133.) Imre László szerint e ballada „társtalan alkotás. előtt ezúttal a középkori eredetű balladáknak egy viszonylag ritkább változata lebeghetett, amelyet az északi ballada kultusza nyomán tesz divatossá a Sturm und Drang. A középkori kereszténységnek a pogány hiedelmekkel való harcát, az »ördögi kísértettek« elleni küzdelmet tükrözik azok az ősképzetek, amelyek a »jó« világába betörő pokoli erőket jelenítik meg. A »civilizált « keresztény világba társadalomellenes, »istentelen« elemek szabadulnak be, az embert bűnre csábítják, felébresztik a tudat mélyén szunnyadó ösztönöket. Démoni hatalmak támadnak fel az erkölcsi értékrenddel szemben, s a Sátán hívásának engedő esendő ember az érzékfeletti vonzás martalékává válik.” „a ballada irracionális jelenségeket is befogadó, középkorias alkatát arra használja fel, hogy többezeréves hiedelmek, konfliktusok megidézésével tegye egyetemessé a gonoszról való újabb tapasztalatát. (Talán a kiegyezés utáni, sokszor fékeveszettnek látott életvitel, dühöngő anyagiasság, korlátozást nem ismerő élvezetvágy ihlette meg.)” A „tömegpszichózis” (itt és a Híd-avatásban egyaránt) „jelképként szerepel: az elszabadult, megfékezhetetlen érzékiség csábításának és az eltévesztett életek útvesztőjének telt, gazdag megjelenítései ezek.” ( Imre 1988, 66., 68., 115.) J. Soltész Katalin a ritmusváltásra hívja fel a figyelmet: „Az első két versszak naiv magyaros 8 + 8 + 6 periódusai jámbor derűt sugároznak”, míg „az ördögi tánc végig anapesztusban kavarog” – s utal rá, hogy az anapesztusba való átcsapás Az ördög elvitte a finánczot című Arany-fordításban is „ördögtáncot kísér”. ( J. Soltész 1987, 241–242.) Lásd még: Fónyad Endre, „Az ünneprontók”, Nagyvárad, 22(1891)/31. (febr. 8.), 5–6. Binder 1900, 20–25. Szendrey Zsigmond, Az ünneprontók, Ethn, 36(1925), 62– 63. Fordítások Német: Die Feiertagsschänder (Hedwig Lüdecke) = Gragger–Lüdecke 1926, 110–112. Die Festverderber (Szemere László) = Szemere 1935, 200–202. Olasz: I sacrileghi (prózaford., Francesco Sirola) = Sirola 1914, 32–34. Orosz: Нарушили праздник (Леонид Мартынов) = Арань 1962, 158–162. Feldolgozás Képzőművészeti Zichy Mihály illusztrációi (három lap; 3 szövegközi és 1 egész lapos rajz,), 1894, lavírozott tus, 437×352 mm, MNG = Arany–Zichy 1896, II., o. n.; ua.: Arany–Zichy 2016, 53–58. (a cím hibásan: Ünneprontók) Hangfelvétel Hallgatni Aranyt, www.hallgatniaranyt.hu [2017], Hegedüs D. Géza, 3’ 49”