Arany János munkái

Megjegyzések:

Kéziratjellemzők *K1 Hosszában kettéhajtott lapon, ceruzával; autográf (V1945) *K2 Autográf tisztázat, tintával (V1945) *K3 Autográf tisztázat, tintával; javításokkal (lappang). Az 1–40. sor fakszimiléjét közölte Vende 1905, II., 34. Aláírása (tévesen): „A »Tetemre hívás« első fogalmazványa”. K4 MTAK Kt K 510/35v (1–15. sor), 36r (16–55. sor, lapalji jegyzet), 36v (56–80. sor) K5 MTAK Kt K 512/2 (1 fol., négyfelé hajtva); autográf tisztázat. 2r (1–35. sor), 2v (36–80. sor) (alapszöveg). A tasak leírását lásd A két madár, K1. (Lehr Albert tulajdonából) Megjegyzések *K1, *K2 Adataik az AJÖM I. (549–550.) alapján *K3 Az AJÖM I . nem tud róla. Időrendi helye a 19. sor és a 23. sorhoz fűzött jegyzet alapján valószínűsíthető. Ami az előbbit illeti, a *K2 új változatot hoz a *K1-hez képest, a *K3 a *K2 szövegét javítja (az éhes helyett: ölyvként); a 23. sor jegyzete a *K3-ban szerepel először. A sorrend megállapításában ugyanakkor nehézségek is adódnak. A 31–32. sor kapcsán az AJÖM I . nem említi, hogy a *K2-ben a véglegestől eltérő szövegváltozat állna; a *K1 változatának javítása viszont a *K3 szövegében történt meg. Az AJÖM I . a 39. sor kapcsán sem jelez különbséget a *K2 és a végleges változat közt – a *K1-éhez közeli szövegváltozat javítását ezúttal is a *K3 szövege tartalmazza. Mivel azonban ezek az anomáliák abból adódnak, hogy az AJÖM I . nem tünteti fel a *K2 esetleges eltéréseit, s ez nem elég megbízható adat, a sorrend megállapításában a 19. sor javítását és a 23. sorhoz fűzött jegyzetet tekintettük irányadónak. K4 A cím sorában, a bal margón fekete ceruzával: 38) — A cím előtt, kék ceruzával: * (a megjelenés jelzete) Az Őszikék-ciklus – által is kifejezésre juttatott – egysége érdekében a vers szövege alatt a KKv (K1) dátumát iktattuk; az alapszöveg (K5) alatt szereplő névaláírás a szövegkritikai jegyzetekbe került. M2 A BpSz ezen száma márciusban jelent meg. Mivel az M3 az M2, az M1 pedig az M4 (később megjelent) szövegén alapul, a szövegváltozatok között ezeket nem vettük figyelembe. Keletkezés 1877. okt. 27., . az istenítéletek (ordaliák) témájával 1855-ben találkozhatott, amikor barátja és tanártársa, Szilágyi Sándor a tűzpróba magyarországi elterjedéséről értekezett az ÚMMuz-ban. NB. az ordalia az ordale (’istenítélet’) – vö angol ordeal, német Urteil – többes száma, tehát az elterjedt „ordaliák” szóalak pleonazmus. elítélőleg nyilatkozott az istenítéletekről: „Visszaélés a nép hiszékenységével tevé alapját, s ennek babonásságára építék a templomot, melynek önmagától össze kelle roskadnia.” ( Szilágyi 1855, 438.) Tompa Mihálynak 1856. márc. 20-án, ill. Szász Károlynak 1856. máj. 7-én írt levelében említi írását – annak kapcsán, hogy Klezsó József katolikus pap, a Családi lapok szerkesztője vitába szállt vele, amiért azt állította, hogy a papok ismertek olyan vegyi anyagot, amely védett a tüzes vas hatásától [ AJÖM XVI., 682., 696.; Családi lapok, 5(1856), I/5. (márc. 1.), 223–239.]. 1855–56-ban jelenik meg a tetemre hívás témája is – a Csaba királyfi első vázlatában: „Midőn Krimhild Etelét siratni lejött volt, sebei vérzettek.” Ennek előzménye a Nibelung-énekben található: a meggyilkolt Siegfriedet felravatalozzák, s amikor Hagen odalép a ravatalhoz, a holttest vérezni kezd (17. kaland, 1075–1077. strófa). A hatást mutatja, hogy a seb könnyezésének képe – 45. sor – megvan a Nibelungenlied említett helyén („Die Wunden floßen wieder | so stark als je vorher. / Die erst schon heftig klagten, | die weinten nun noch mehr.” Modernizált szöveg; „A sebek megeredtek ismét, erősebben, mint bármikor. S ha először hevesen vádoltak, most még inkább sírtak”). A tervvázlatban – a „ködsüveg” kapcsán – utal is a Nibelungenliedre. A magyar forrásokban legkorábban Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát beszédeiben fordul elő [lásd Katona Lajos, A tetemre híváshoz [!], Ethn, 11(1900), 277–279.]. Előbbinek a bűnről, bűnbánatról és a tízparancsolatról szóló beszédeiben ( Sermones Pomerii quadragesimales [de vitiis], Hagenau, 1499) szerepel (II. 44.); a seb vérzését itt a gyilkosra tapadt vér indítja meg, amikor a gyilkos áldozatához közelít: „Pro signo mirabili hoc experientia et natura testatur, quod quando quis proditorie vel occulte interficit hominem, ad homicide huius presentiam de iam occiso corpore solet sanguis effluere. Sic dicit fore expertum Petrus Paduanus super Problem. р. VII. problem. VI. Idem dicit Galienus VI. Medicinalium et allegat Comestor in Summa vitiorum. Certe hoc est signum mirabile magni horroris naturalis in homine; cum non videamus tale contingere in leone occidente ursum vel leonem alterum, nec in equo, nec in ceteris animalibus. Sed unde hoc? Comestor plures rationes ponit, inter quas unam narrat precipuam, quod fortassis alique gutte sanguinis remanserunt in occisore, puta in gladio vei in veste, qui naturali conformitate similem sibi sanguinem attrahit et educit, maxime procurante diabolo, ut sinistram fidem hominibus ingerat. Vel ut tali signo viso occidatur occisor in peccatis sine contritione et confessione ab illis, qui querunt ultionem talis sanguinis. Sed verisimilius inquit videtur, quod ad detestationem homicidii deus velit hoc permittere in occisis. Nam communiter hoc non fit, nisi cum quis proditorie et occulte interficitur. Нес Comestor. Proinde nota, quod non sufficit hoc solum signum, ut quis condemnetur ad morten tamquam homicida, sed testes sunt inquirendi et alia certiora siqua adhibenda pro iudicio certo et iusto.” [„Erre a csodajelre vonatkozóan a tapasztalat és a természet azt mutatja, hogy amikor valaki ármánnyal vagy titokban megöl egy embert, akkor ennek a gyilkosnak a jelenlétében a már halott testből vér szokott folyni. Így mondja tapasztalásból Páduai Péter a Problem. р. VII. problem. VI.-ban [Pietro d’Abano, Expositio problematum Aristotelis, 13–14. sz.]. Ugyanezt mondja Galienus az orvostudomány 6. könyvében [ Galénosz, De optima secta ad Thrasybulum, ford. Niccolò da Reggio, 1490] továbbá így tanítja Comestor a Bűnök foglalatában [a Summa de vitiis et de virtutibus (A vétkek és erények foglalata) nem Petrus Comestor 12. sz.-i teológus, hanem Guillelmus Peraldus dominikánus szerzetes műve, 13. sz. közepe], Az emberben lévő természetes nagy félelemnek a csodálatos jele ez, hiszen ilyen nem történik, ha egy oroszlán megöl egy medvét vagy egy másik oroszlánt, sem a ló esetében, sem pedig más állatoknál. De honnan van ez? Comestor több magyarázatot sorol fel, amelyek közül az egyik kiváltképpen érdekes, miszerint talán néhány csepp vér rajta marad a gyilkoson, például a kardján vagy ruháján, amelyek természetes hasonlóságuk révén a magukhoz hasonló vért odavonzzák és kivezetik, leginkább az ördög segítségével, hogy ezáltal az emberekben hamis hitet gerjesszen, vagy azért, hogy ilyen jelet látva, aggodalom és vallomás nélkül, bűnök közepette megöljék a gyilkost azok, akik az ilyen vérért bosszút keresnek. De valószínűbbnek látszik, mint mondja, hogy az Isten akarata szerint történik ez a megöltekkel az emberölés leleplezésére. Mert ez nem általában van így, hanem csak akkor, ha ármánnyal vagy titokban öltek. Comestor ezeket mondja. Mindazonáltal ismeretes, hogy ez a jel önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valakit gyilkosként halálra ítéljenek, hanem meg kell kérdezni a tanúkat és más biztosabb dolgokat kell figyelembe venni a biztos és igazságos ítélethez.” (Ford. Takács Levente)] 1498-ből való Laskai Osvát leírása; a gyilkosság bűnének szörnyű voltát hét indokkal magyarázza, ezek közül a negyediknél említi, hogy a meggyilkolt teteme vérezni kezd a gyilkos jelenlétében: „Quarto homicidium est peccatum horrendum ratione mire proditionis. Est nempe in homicidio mira culpe proditio. Numquid inter omnia mundi mira hoc specialiter est mirabile, quod ad presentiam occisoris de iam occiso infrigidatoque corpore solet sanguis effluere, vt communiter patet ad sensum et antiquorum probant experientie et sapientie, vt dicit Galienus VI. medicinalium etc. In quo ostenditur homicidii peccatum horrendum, quia ad presentiam occisoris cuiuscunque animalis alterius ab homine non solet hoc contingere. Sicut nec leonis occidentis leonem neque equi equum. De quo licet multi diuersas rationes conati sunt redere, sed mihi non sufficiunt. Sed mihi videtur quod in detestationem huius vicii hunc effectum causat deus specialiter. Naturales enim phisici dicunt, quod cruentatio occisi hominis non fit ab extrinseco, quia nullus agit contra ipsum. Igitur oportet dicere, quod talis cruentatio corporis occisi partim est ab intrinseco per naturam, partim ab extra per quandam violentiam. Cuius rationem assignant talem dicentes: Quoniam tempre occisionis cum irascibilis vniuscuiusque obiectum est arduum et fuisset in summo defensionis et resistentie, et cum appetitus sensitiuus sit in venis, neruis et musculis sicut in organo corporali: Spiritus vitales vtriusque, qui fuerunt in predictis, concurrebant ad defendendum. Et quia natura in vulneribus plus sentit dolorem, et tales Spiritus occisoris coneurrunt in vulneribus cum spiritibus occisi, et per aliquod tempus remanent in vulneribus inclusi, et ad presentiam occisoris fit commotio vtriusque spiritus inclusi. Spiritus autem occisoris appetit coniungi suo principio, et spiritus occisi appetit remanere in suo corpore, et ita facit spirituum commotionem, per quos causatur cruoris effluxus. Alii dicunt, quod presentia occisoris quosdam radios visuales vel ex suo visu imprimit occiso, quos radios intra seipsum reflectit et retrahit, cum predictis autem radiis simul et cruorem extrahit. Radiis enim et vaporibus exeuntibus mouetur cruor et effluit totus. Hanc opinionem recitat Magnus Albertus 2. de anima. Aliqui dicunt. vt autor Luminis anime, quod fortasse alique gutte sanguinis remanserunt in occisore, puta in gladio vel in veste, qui sanguis ob naturalem conformitatem consanguinem suum educit. Simile enim simile sibi attrahit. Alii dicunt, quod forsan hunc effectum demones deo permittente procurant, vt sic homicida occidatur ab vltore, qui in perditione hominum letatur. Comestor vero dicit in sua Summa de viciis, quod verisimilius videtur, quod ad detestationem efflusionis humani sanguinis deus velit hunc effectum ostendere in occisis; quia vt com muniter hec non fit, nisi in proditorie et occulte occisis.” ( Quadragesimale Bigae Salutis, Hagenau 1498, Sermo XXI., V.) [„Negyedszer, az emberölés rettenetes bűntett, amely csodálatos módon tárul fel. Tudniillik emberölés esetén a bűn csodaszámba menő módon tárul fel. A világ összes csodája közül különösen csodálatos az, hogy a gyilkos jelenlétében a már halott és kihűlt testből vér szokott folyni, ahogyan az mindenki számára érzékelhető, és a régiek tapasztalata és bölcsessége is bizonyítja, például ezt mondja Galienus az orvostudomány VI. könyvében stb. Ebben mutatkozik meg az emberölés szörnyű bűne, mivel, legyen a gyilkos az embertől különböző bármilyen más élőlény, ilyen nem szokott történni. Sem akkor, ha oroszlán öl oroszlánt, sem akkor, ha ló lovat. Jóllehet sokan próbáltak különféle magyarázatokat adni erre, de számomra ezek nem kielégítőek. Inkább úgy tűnik fel, hogy kifejezetten az Isten okozza ezt a hatást a bűn leleplezésére. A természettudósok ugyanis azt mondják, hogy a megölt ember vérzése nem kívülről történik, mivel semmi sem megy önmaga ellen. Tehát azt kell mondanunk, hogy a megölt test ilyesfajta vérzése részben belülről ered természetes módon, részben kívülről valamilyen erőszak folytán. Erre ilyen magyarázatot adnak: mivel a gyilkosság időpontjában egyrészt mindenkinek nagy fáradságába kerül a hirtelen harag, valamint nagy védekezést és ellenállást fejt ki, másrészt erős szenvedély keletkezik az erekben, idegekben és izmokban, valamint a testrészekben, mindkettő életnedvei összegyűlnek a védekezésre. És mivel a természet a sebekben nagyobb fájdalmat érez, a gyilkos ilyen nedvei összevegyülnek a sebekben a meggyilkolt nedveivel, és egy ideig a sebben maradnak bezárva, majd a gyilkos megjelenésére mindkettő bezárt nedvei megmozdulnak. A gyilkos nedve a saját eredetéhez vágyódik vissza, míg a meggyilkolté a saját testében kíván maradni, ez indítja be a nedvek mozgását, s okozza a vérfolyást. Mások azt mondják, hogy a gyilkos jelenléte bizonyos látható sugarakat bocsát a megöltbe, amely sugarakat az önmagán belül meghajlítja és visszafordítja, az említett sugarakkal együtt pedig vért is kitaszít. A kijövő sugarak és párák megindítják a vért, és az egész kifolyik. Ezt a nézetet idézi Albertus Magnus A lélekről 2. könyvében. Mások, mint pl. a Lélek fényének szerzője [ Matthias Farinator: Lumen animae, 1477] azt mondják, hogy talán néhány vércsepp megmarad a gyilkoson, például a kardján vagy ruháján, s ez a vér hozza ki a természetes hasonlóság miatt a vért. A hasonló ugyanis vonzza a hasonlót. Mások azt mondják, hogy az Isten engedélyével a démonok gondoskodnak erről a hatásról, hogy így egy bosszuló kezétől vesszen el az embergyilkos, mert azok (ti. a démonok) örvendeznek az emberek pusztulásán. Comestor azonban azt mondja művében, a Bűnök foglalatában, hogy valószínűbbnek látszik, hogy az Isten akarta ezt a hatást megmutatni a megöltekben a kiontott emberi vér kimutatására, mivel ilyen közönségesen nem történik, csupán akkor, ha valakit ármánnyal vagy titokban ölnek meg.” (Ford. Takács Levente)] Zlinszky Aladár mutatta ki, hogy legfőbb forrása Balássy Ferenc Székely tanulmányok című munkájának III. része volt ( Balássy 1858 ; Zlinszky 1900, 262–263.). idézi a tetemrehívást tiltó 1594-es erdélyi törvény szövegét; eszerint „A gyilkosságnak casusában az a régen bejött keresztyénséghez nem illendő szokás, mely miatt a holttestek sok ideig földszinén tartattak, úgymint, amely mondatott tetemre való hívásnak, és ugyanakkor való hitfeladásnak, azért való fizetéssel együtt; viszont amely halálújításnak hivattatik, mint ezek a székelység közül in perpetuum tolláltattak.” (Forrása: Erdélyország három könyvre osztott törvényes könyve, Kolosváratt, 1779, 1., 272.) kommentárja szerint „ha valaki meggyilkoltatott és gyilkosa nem tudatott, s másképen ki nem nyomoztathatott: a meggyilkoltatott ember rokonainak követelésére azon helynek, vagy falunak lakosai, ahol, vagy amelynek területén a meggyilkolt embernek hullája vagy holtteste találtatott – tartoztak a holttetemnél megjelenni s a gyilkost, ha tudták, megnevezni, ha pedig azt nem tudták, kezeiket a meggyilkolt ember fejére tenni, s úgy megesküdni: hogy sem magokat e büntényben vagy gyilkosságban vétkeseknek vagy részeseknek nem tartják, sem azt, hogy ki legyen a gyilkos nem tudják. S aki ez alkalommal esküdni vonakodott, vagy akinek keze alatt, amíg esküdött, a holttestből a vér megindult, s folyni kezdett; az azonnal vétkesnek nyilváníttatott, s halálra sentenciáztatott: valamint az is, ki a tetemre, vagyis eskütételre felhítt helység lakosai által, mint gyilkos, kiadatott.” „Minthogy a gyilkosság vádjával vagy gyanujával terhelt helység lakosai tartoztak a felhívásra a holttetemnél személyesen megjelenni, kezeiket a holttest fejére téve megesküdni, s a gyilkost hit alatt megnevezni, s kiadni: innét neveztetett ezen szokás vagy bűnvádi eljárás »tetemre hívás«-nak és »hitfeladás«-nak.” ( Balássy 1858, 191–192.) rámutat: az 1594-es törvény többszöri megújítása (1633, 1649, 1653) arra mutat, hogy „e szokás vagy büntetés az említett országos törvények tilalma dacára is némely székekben azután is, legalább némi megszorítással, vagy módosítással, folytattatott”, sőt, Udvarhelyszéken még 1740-ben is érvényben volt, „tetemfelszabadítás” elnevezéssel. A magyarországi törvényekben ugyanakkor nincs nyoma a szokásnak. (Uo., 197–198.) A „tetemre való felhivás és halál-ujitás” szokását Kállay Ferenc is ismertette, először A’ magyar nemzetiségről című értekezésében (Pesten, Trattner–Károlyi, 1836, 54.), majd A pogány magyarok vallása című könyvében (Pest, Lauffer és Stolp, 1861, 124.). Bár Végh Mátyás az utóbbit tekintette a vers fő forrásának [lásd Arany János Tetemrehivása [!] s pár szó az istenitéletekről, Brassó, 4(1888)/143. (dec. 15.), 1–2., a cikk folytatását lásd 4(1888)/144. (dec. 18.), 1–2.], ez nem bizonyítható; a által megadott forrás (az 1594-es erdélyi törvény magyarázó szövege) már nál is szerepel (lásd fentebb). Révész Imre 1858-as tanulmánya megadja a szokás latin elnevezéseit – judicium feretri, judicium sanguinis –, s a fentiektől némileg eltérően írja le: „A meggyilkolt holtteste, ha a gyilkosok tudva nem valának, gyászpadra tétetett, s mindazok, kiket a gyanú terhelt, a holttesthez léptek, s bizonyos eskü vagy átok mondása közben megérintették annak sebeit vagy köldökét. A kinek érintése alatt a holttest megmozdult, vagy arc-színe változott, vagy sebei vérzeni kezdettek, vagy szájából tajték jött: az gyilkosnak tartatott.” A Nibelungenlied mellett francia, alsó-szászországi, angol és skót példákat is említ a 13–17. századból; ennek alapján cáfolja, hogy ősmagyar vagy székely szokásról volna szó: „a keresztyénség és germán civilisatio csatornáján, a szomszéd népektől jött át hozzánk, az istenítéletek más nemeivel együtt.” ( Révész 1858, 455–457.; NB. a tűzpróbáról állapítja meg, hogy „hozzánk Németországból szivárgott át”, Szilágyi 1855, 439.) Jókai Mór, hoz és hoz hasonlóan, a pogány székelyek szokásai közt említi, hogy „a valaki meggyilkoltatott, rokonai holttestét temetetlen hagyták, míg gyilkosa meg nem büntettetett, annak pedig a holttetemnél meg kellett jelenni. E szokás Kálmánig fennmaradt »tetemrehívás« és »halálújítás« cím alatt.” ( Jókai Mór, A magyar nemzet története regényes rajzokban, A testvérharczok című fejezet, Pesten, Heckenast, 1854, 56.); később az alábbi szövegrészt iktatta a fenti két mondat közé: „Mindenkinek, aki a vértettben gyanús volt, oda kellett lépni a halott teteméhez, s kezét annak keblére tenni. Akinek érintésére a halálos seb újra vérzeni kezdett, azt jelentették ki a peresedők gyilkosnak.” A bekezdés végén pedig megjegyezte: „(Ez szolgált tárgyul Arany János egyik legszebb balladájának.)” (I., Bp., Franklin, é. n. [1898],7 81.; ua.: JMÖM2 67, s. a. r. Téglás Tivadar és Végh Ferenc, Bp., 1969, I., 57.) tévedését, amely szerint a szokás csak Kálmánig maradt volna fenn, már cáfolta (lásd Balássy 1858, 190.). A motívumot felhasználta A varchoniták című őstörténeti tárgyú, allegorizáló hazafias elbeszélésében (1852): „A varchonitáknál ősi szokás, hogy ha valakit meggyilkolnak, s gyilkosa nem ismertetik, a holttestet a legközelebbi rokon ravatalra fektetve viszi a khagán elé, s felhívja mindazokat, akikre gyanúja van, hogy kezüket a holt sebére téve esküdjenek meg, hogy halálában nem vétkesek. Ha a seb vérzik, az azt jelenti, hogy a gyilkos tette rá kezét. E törvényszék a Zomotor, a halálújítás.” Amikor Kubláj, a gyilkos „kezét vakmerően a holt sebére tevé”, „indenki elszörnyedve szökött vissza. A vér egyszerre elkezde felszökellni a sebből, s elborítá a szemfedőt. – Gyilkos! – kiáltának az emberek, visszaborzadó dühvel. – Te vagy e férfi gyilkosa? – szólt Dalma szigorú hangon. – Igen, én! – kiálta egyszerre vakmerően Kubláj ” ( Jókai Mór ujabb novellái, Pesten, Emich és Eisenfels, 1852, I., 126.) A vers irodalmi előzményeként számos mű felvetődött. László Béla Vörösmarty Mihály Hábador című drámájának alábbi epizódját idézi: [ Hábador. Drámai költemény egy felvonásban (1828), Vörösmarty [Mihály] Minden Munkái, Színművek I., kiadák barátai és , V., Pesten, Kilián György’ tulajdona, 1845, 174.; ua.: VMÖM 7, Drámák, s. a. r. Brisits Frigyes, Bp., Akadémiai, 1971, 294.] László Béla maga is óvatosságra int abban a tekintetben, vajon ismerte-e művét; az EPhK szerkesztőségi jegyzete pedig arra figyelmeztet, hogy Tarczal – ellentétben Bárczi Benővel – nem lesz öngyilkos. [ László 1908, 115–116.; lásd még: ., Arany „Tetemre hívás”-ának forrása, Tanulók Lapja, (1900)/30. (ápr. 22.), sz., 473–475.] A párhuzamra Horváth János is utalt. (lásd ., Vörösmarty drámái, IF 63, Bp., Akadémiai, 1969, 22.) 1846-ban keletkezett Hermina című elbeszélését említi a ballada előzményeként ( Riedl 1982 [1887], 237–238. Lásd még: Kéki Lajos, Arany János pályakezdése = Emlékkönyv Beöthy Zsolt születésének hatvanadik fordulójára, Bp., Athenaeum, 1908, 330–332.). A párhuzam alapja, hogy az elbeszélés címszereplője meggondolatlan viselkedésével öngyilkosságba kergeti a férfit, aki szereti, maga pedig lelkileg összeomlik. Ezen a vonalon haladt tovább Gyöngyösy László, aki től hallotta, hogy férje beszélt el -nak a Tetemre hívásban szereplő szerelmi történethez hasonlót: egy ezredtársa megkérdezte szerelmesét, hinne-e neki, ha két ujját lecsapja? A tréfás biztatásra meg is tette. „Játszott a legénnyel, mint macska az egérrel” – jegyezte meg a történetre állítólag . arra a következtetésre jut, hogy „a »Tetemre hívás« tárgyát először 1846-ban »Hermina« czímű novellájában dolgozta fel s élete alkonyán balladává alakította át” ( Gyöngyösy 1904a, 268.). Az összefüggést László Béla vitatta; a Hermina című elbeszélésben a féltékenység és a félreértés a fő motívum, ezek nem szerepelnek a Tetemre hívásban ( László 1908, 112–114.). Elek Oszkár két skót balladát nevez meg a vers forrásaként. Az egyik a Barbara Allen’s cruelty, or, The Young Mans Tragedy ( B. A. kegyetlensége, avagy a fiatalember tragédiája, , The English and Scottish Popular Ballads, Boston–New York–London, Part IV., 1886, 278.). Kund Abigél jellemét és viselkedését hozza kapcsolatba e ballada hősnőjéével: „A súlyos betegségben vergődő Jemmy magához hivatja Borbálát, büszke kedvesét. Borbála szemére lobbantja a haldoklónak, hogy a korcsmában víg poharazás között fitymálva beszélt róla. Jemmy a fal felé fordul s gyötrő kínok után kiszenved. Mikor Borbála a mezőn sétált, lélekharang hangja csendül feléje. Majd megpillantja a holttestet, földre téteti, gúnyos tekintetet vet reá, arca nevetésre torzul, mialatt Jemmy barátai feléje kiáltják: »Méltatlan Allen Borbála!« De mikor Jemmyt eltemették, a bánat tépi-dúlja Borbála lelkét, bűnbánatot érez, hervad, a halál szelét érzi: [„Keményszívű teremtményként semmibe vettem / Őt, aki oly nagyon szeretett engem / Bárcsak kedvesebb lettem volna, / Mikor még élt és itt volt mellettem.” (Ford. Varga Sebestyén)] Abigél szeszélye, Borbála kegyetlensége, más élettel való könynyelmü játszásuk, a holttest látása, tettük lelkiismereti visszahatása közös mozzanatok, de közös még a vég is. Ott az eszét vesztett Abigél dala, itt a mélységes fájdalmában vergődő s halálra sorvadó Borbála figyelmeztetése között is van hasonlóság. [„Így okuljatok a szívtelen / Barbara Allen bukásából”. (Ford. Varga Sebestyén)] szerint e skót ballada idézhette fel ban saját korai elbeszélésének emlékét. A másik ballada a balladagyűjteményében szereplő Earl Richard című ( Scott 1802, Vol. II., 184–190.). A ballada női főszereplője féltékenységből megöli Richard grófot; a király – Richard apja – nyomozni kezd fia után, megtalálja holttestét, s mikor megtalálja, a gyilkos személyére a tetemre hívás derít fényt. A tettes szolgálólányára próbálja hárítani a bűnt, de amikor ez a halotthoz lép, nem vérzik a seb; mikor azonban ő maga érinti, vörössé válik: [„A leány megérintette a kihűlt testet, / Az egy csepp vért sem hullajtott, / A hölgy rátette kezét / És a talaj vérvörössé vált.” (Ford. Varga Sebestyén)] Richard szeretőjét tűzhalállal pusztítják el. A szöveghelyhez részletes, példákkal illusztrált magyarázatot fűzött, amelyben a hiedelmet a német Bahrrechtre utalva írja le: „In Germany, this experiment was called bahr-recht, or the law of the bier; because, the murdered body being stretched upon a bier, the suspected person was obliged to put one hand upon the wound, and the other upon the mouth of the deceased, and, in that posture, call upon heaven to attest his innocence. If, during this ceremony, the blood gushed from the mouth, nose, or wound, a circumstance not unlikely to happen in the course of shifting or stirring the body, it was held sufficient evidence of the guilt of the party. The same singular kind of evidence, although reprobated by Mathaeus and Carpzovius, was admitted in the Scottish criminal courts, at the short distance of one century.” [„Németországban ezt a kísérletet »bahr-recht«-nek avagy a »ravatal törvényének« nevezték: a gyanúsítottnak egyik kezét a felravatalozott testre, annak sebére; a másikat a halott szájára kellett tennie, majd az Úrhoz kellett fohászkodnia, hogy igazolja ártatlanságát. Ha a szertartás során vér folyt a halott szájából, orrából vagy a sebből – ami a test elmozdítása során könnyen megtörténhetett – a gyanúsítottat bűnösnek találták. Bár ezt a fajta egyszeri bizonyítékot Mathaeus és Carpzovius elvetette, a skót büntetőbíróságok még egy évszázaddal később is elismerték.” (Ford. Varga Sebestyén)] (Uo., 190.; a balladát és jegyzetét ismerteti Elek 1912, 460–461.) példái közül azt kell megemlíteni, amely az AJ-ballada központi jelenetében a szereplők tömeges felvonulásának szolgálhatott mintául. fordításában-összefoglalásában: „Auchindrane lordot szörnyű gyilkossággal vádolták. A meggyilkoltat Gírvan temetőjében temették el. Az áldozat Colzean lordnak volt a szolgája. Colzean egy különös álma után kiásatta a holttestet. Elrendelte, hogy mindazok – írja – kik közelében éltek, jöjjenek oda, érintsék meg a tetemet, mint ez ilyen esetekben szokásos. Az egész helység a tetemhez indul. Auchindrane fiatal leánya, Mary is, látva a Colzean lord odarendelte embereket, közéjök megy. Mikor a holttest közelébe lépett – írja – azt a vér öntötte el. Az Auchindranokat elfogták s kínpadra vonták.” Mint megjegyzi, ebben a történetben már a seb megérintéséről sincs szó ( Scott 1802, 190–191.; Elek 1912, 462.). , állításával ellentétben (lásd AJÖM I., 551.), ismerte gyűjteményét; 1853-ban ebből fordította le a Sir Patrick Spens című balladát. (Elek Oszkár szerint a balladát „nem kiadásából, hanem Minstrelsyjéből fordította” – előbbi ugyanis jóval rövidebb, mint a Scott-féle változat és fordítása, lásd Elek 1912, 378.) Fest Sándor további két angol forrást jelöl meg. Az egyik St. Valentine’s Day, or The Fair Maid of Perth (Szent Bálint napja, avagy a perthi szép leány) című regénye (1827), „melynek XX. és XXIII. fejezetében a tetemrehívásnak (»bier-right«) érdekes és eleven leírását találjuk. A vallásos szertartások után a polgárok egyenként elhaladnak a ravatal előtt, Istent és a szenteket hívják ártatlanságuk igazolására. A bűnöst elárulja a vérnek a sebből való kibugyogása.” A címszereplő, Catherine, azt hiszi, hogy szerelmét ölték meg; saját magát okolva (ő csalogatta a tett helyszínére a férfit) „[r]endetlen ruhában, kibontott hajjal szalad az utcára”. valószínűsíti, hogy ismerte a regényt, amelynek 1871-es kiadása könnyen hozzáférhető volt. Végül The two Foscari című drámáját jelöli meg lehetséges forrásként; a negyedik felvonás első jelenetében Marina, az ifjabb Foscari özvegye mondja: [„Úgy! a vér / folyni kezdett a halott Foscari szájából – / a test vérzik a merénylő jelenlétében. / (Loredanóhoz) / Te gyáva gyilkos a törvény szerint, / Nézd csak, hogyan szül maga a Halál tanúságot tetteidre!”] Fest Sándor: Arany János balladáihoz [1918] = ., Skóciai Szent Margittól A walesi bárdokig. Magyar–angol történeti és irodalmi kapcsolatok, Bp., Universitas, 2000, 485–486., 486. (A két Foscariról már Lugossy József írt az Athenaeumban 1838-ban.) A motívum megvan III. Richard című drámájában: „dead Henry’s wounds / Open their congeal’d mouths and bleed afresh!” (I. felv. 2. szín; „holt Henrik sebe / Kinyitja hűlt száját és újra vérzik”, ford. Vas István; a drámát már 1845. dec. 4-ei levelében említi Szilágyi Istvánnak, lásd AJÖM XV., 23.) [ Zolnai Béla, Shakespeare-motívumok = Magyar Shakespeare-Tár, 1918, X., 297–300; a párhuzamra Tolnai Vilmos mutatott rá először, Széljegyzetek Arany Jánoshoz, EPhK, 26(1902), 346.] A vers magyar népköltészeti előzményére Csörsz Rumen István hívta fel a figyelmet; a Megöltek egy legényt című – által ismert – balladáról van szó, amely, úgymond, „szembesítő jellegű ballada, a régebbi hűség próbája szüzsé továbbgondolása”. A vers ritmikai mintáját a debreceni diákköltészet egy darabjában, Látzai Szabó József Zsidó mars című versében jelöli meg, amely Népdalgyűjteményébe is bekerült ( Csörsz 2017b, 447–448.; a „Zsidó marsch”-ot lásd Kodály–Gyulai 1952, II. Társas dalok, 33. dallam; nyomtatott szövege: 35.). annak a lehetőségét is fölveti, hogy a vers ritmusihletét – többek közt – Petőfi Sándor Szeptember végén című verse adta – kiemelve szövegszerű áthallásokat is („Már hó takará el a bérci tetőt” – „Halva találták Bárczi Benőt”; „Még ifju szivemben a lánsugarú nyár” – „Hosszu hegyes tőr ifju szivében”, uo., 449.). Fogadtatás A KisfT 1878. febr. 10-ei ünnepi ülésén Szász Károly olvasta fel a költeményt. A PN híradása szerint „a hallgatóság riadó tapsokba tört ki , 10 percznyi szünetet kellett tartani, hogy a közönség izgatottsága lecsillapodjék.” Ezt követően az egyetemi ifjúság küldöttsége ezüst koszorút adott át az elnöknek, „kifejezendők részvételüket a nemzet a feletti örömében, hogy a nagy költő hosszas pihenés után ismét megszólaltatja lantját”. Az ülést követően a Petőfi-társaság küldöttei (Ábrányi Emil, Váradi Antal, Neugebauer László) lakásán keresték fel -t, „hogy átnyujtsák neki a Petőfi-társaság díszoklevelét.” [ PN, 29(1878)/38. (febr. 11., Esti kiadás), 1.]; a látogatás során adta át a Tengeri-hántás kéziratát a Szigligeti-album számára, lásd Tengeri-hántás, Keletkezés. A KisftÉ beszámolója szerint: „Tetemre hívás, ballada, Arany Jánostól, fölolvasta Szász Károly. E ballada előadása után, a budapesti két egyetem ifjúságának küldöttsége, a közönség közül előlépve, díszes ezüst koszorút nyújtott át az elnökségnek a költő számára.” [ KisfTÉ, 13(1877/89), 30.] Gyulai Pál 50 Ft honoráriumot fizetett a versért, ezt nem fogadta el; arra utasította t, hogy az összeget adja „a bölcsész ifjak segédegyletének” (levele Nagy Miklósnak, 1878. márc. 6.; AJÖM XIX., 406.). Nagy Miklós, a VU szerkesztője már a levél vétele előtt közölte lapjában, hogy „Arany János a »Tetemre hivás«

 [!]

[sic!]

czimü balladájának tiszteletdiját a bölcsészettanhallgatók segélyegyletének ajándékozta. Ez összeg ötven forint, vagy is annyi, mint a segélyegyletnél egy alapitvány. Ennélfogva a nagy költőt az alapitók sorába iktaták.” [ VU, 25(1878)/9. (márc. 3.), 144.; bővebben lásd AJÖM XIX., 851.] 1878 márciusában Erdélyi Mikes Róza nagyváradi írónő – feltehetően valamely jótékonysági alkalomra – szavalati darabnak akarta kitűzni a verset, ezért néhány szövegrész magyarázatát kérte tól. megmagyarázta a kérdéses helyeket (lásd Magyarázatok), végül megjegyezte: „szavalásra könnyebben s első hallásra megérthető költeményt ajánlanék” ( AJÖM XIX., 410.). A költeményről terjedelmes elemzést írt Moller Ede [ Arany János „Tetemrehívás”-a [!], Figy, 1878, 5. köt., 332–345. = ., Arany János „Tetemre hívás”-a, Bp., 1879, 36 1. (Klny. a Figy-ből, Magyar Könyvesház, VI/53; ua.: Moller 1882, 51–68.)]. Az elemzés vitát gerjesztett [ Mészáros 1879 ; Hoffmann Frigyes, EPhK, 3(1879), 379–384. – Moller Ede, PN, 30(1879)/ 172. (júl. 17., Esti kiadás), 2.; ua.: ., A tetemre hívás vitája = Moller 1882, 69–81.]; válasza újabb kritikát váltott ki. [ Egy figyelmes olvasó, Még egyszer a „Tetemre-hívás” [!], PN, 30(1879)/184. (júl. 31., Esti kiadás), 2.] elemzése (mint klny.) -hoz is eljutott, s lapszéli jegyzetekkel látta el. (A jegyzeteket az AJÖM I., 552–553. alapján közöljük, vastag dőlt betűvel szedve. kivonatosan közli cikkének inkriminált részleteit, ezeket kiegészítjük, és zárójelben megadjuk a Figy oldalszámait. A versből származó idézetekben nem javítottuk a hibákat.) nem reagált a nyílt bírálatra – megjegyzései a félremagyarázásokat illetik. (A kommentár nélkül hagyott bírálat: [az idős Bárczi megszólalásának] „jellemzetessége a szaggatott, szenvedély kurtította szavakban nyilatkozik, a minek azonban nem szabad sem a gondolatok, érzelmek, sem a nyelv sajátosságaival ellenkezőnek lennie. A miben azt hisszük tévedt a költő. A magyar beszéd, még legszélsőbb felindultságainkban sem ferdül ily megtört, megnyesett mondásokká: »lélek az ajtón se be, se ki« vagy »vissza! neki.« Minden lelki hangulatnak megvan a maga beszédmódja, de nem rovására a nyelv szellemének. Itt a költő túlságos jellemzetességre iparkodék, a miért botlott is. Azonkívül a rím keresett tisztasága is messzire csalta s ámbár ekképp a forma igen, nincs megmentve a nyelv formája, a mi semmikép sem idézhet elő összhangot.” 339.) 14. [335–336.] [ Kund Abigél magatartását általánosítva írja:] „Az elzártság, a magába vonulás nincs inyére az embereknek, a kit tisztelnek szemtől-szembe látni, vele találkozni is óhajtanak. Különben kevélységgel, rátartósággal, megvető kevésre becsüléssel vádolják s kiszolgáltatják éles gúnynak, legjobb esetben hideg közönynek, mely legtisztább céljaitól is el s nem ritkán ellenök fordúl” — félek, hogy én is igy járok a szerző urral. 15. [336.] „Addig míg ajkunk a szeretlek-et el nem suttogta, a másik fél bizalmatlankodik” — Regényben. Az életben nem mindig szükséges. 15. [336.] „A holtomiglan tied nem akart Abigél ajkáról leválni, pedig ezt, csak ezt sürgeté Benő kimondhattlan

 [!]

[sic!]

hevességgel. S Abigél hallgatott.” — hát melyik leány szemérme engedne personatus nyilatkozatot, mint egy pedáns professoré? 15–16. [336.] „Édes szavakkal, csábos ölelésekkel, részegítő csókokkal valakit a szédületes űr széléig csalogatni s azután ugyan őt gúnykacajjal belökni.” — huh! 16. [336.] „Abigél sajátkezűleg tétovázás nélkül adta oda a tőrt” — A gonosz; pedig tudta, hogy meg fogja ölni magát! 17. [337.] „Kihűlt testének láttára atyja csakis így kiálthatott fel; »Ime bizonyság Isten előtt: / Gyilkos erőszak ölte meg őt!«” — Nem úgy, hogy: „Oh ti kegyetlen egek! mit látnak szemeim!” 17. [337.] „az atya egyéb gondolatra nem is jöhetett, mint hogy fiát szándékosan megölték” — No, a tőrt nem is láthatta. 21. [338.] „Az anya és nővér halott nézése alkalmat szolgáltathatna mások betolakodásának, mi a részvét jele gyanánt enyhítéskép hatna, de egyszersmind köztudomásra hozná a seb helyét, mivoltát, ejtése módját” — Hisz a nélkül is látták elegen; a falu nem elég? 25. [340.] „Az apai kebel szörnyü bánata ily szózatban tör ki: »Jöjjenek ellenségi, ha voltak!«” — Nem is az apa mondja. A pristald szájába vagy s kanonokéba illik e nyugodt hang. 26. [341.] „Gyermeke iránt való szeretete azt a gondolatot költi, hogy fiának nem lehettek ellenségei. A szülői vonzalom e gyöngéd vonása enyhít a fölkorbácsolt vér zajgásán. S nem is engedi, hogy a hitt ellenségek maguk jelentkezzenek, ő szólítja elő” — Hogy nevezhetné, ha az imént azt sem tudta, vannak-e a világon? 26. [341.] „»Hát ki?….« riad fel Bárczi sötéten.” — Igen, most szólal meg Bárczi először. 26. [341.] „ellenségei után nem a közönyös népet, hanem fia barátait rendeli maga elé” — No, mert azok közül valamelyik könnyebben válhatott ellenségévé, mint a közönyös nép. 27. [341] [, az előbbi mondat folytatásaként, idézi a 8. vsz.-t] — Ezt is a hivatalos személyzet mondja. 27. [341.] [9. vsz.] — Ez már Bárczi hangja. 28. [342.] „»Jöjjön utolszor szép szeretője, / Titkos arája, Kund Abigél!«” — Ez is szelídebb hang, ezt sem Bárczi mondja. 28. [343.] „Nem a gúnyolás kacagó hangján nevezi szépnek, nem a káröröm, a rajtakapás kielégített hahotája mondja titkos arának. Ellenkezőleg: jóság, sajnálkozás rebeg szavaiból, hogy nem a vőlegény, hanem a megundorított halotthoz vezetik; bocsánatkérés szól belőlük, hogy ily gyászesettel kell szerető szíve reményeit eltapodniok s őt is mint gyanúst, ki csak ártatlan lehet, ide vonszolniok.” — Ez mind ferdeség. 30. [343.] — „Abigél megjelenése mindent megmagyaráz: »Döbbenet által a szív ere fagy: ,Lányom, ez ifjú gyilkosa vagy.’« Bárci

 [!]

[sic!]

, a rettentő boszúra fenekedő apa annyira megborzad, hogy tiporni készűlt büntetése, erőtlen szavakba töredezik, mi több, a mit fia életében talán soha nem tett volna, lányának nevezi a magára vallott gyilkost, de még a büntetést sem mondja ki rá, hanem egyszerűen rá mutat, a mit úgyis mindenki tud, hogy ő a gyilkos. S épen e zabolátlan harag és váratlan engedékenység e megrázó ellentetében rejlik a részrehajlatlan igazság érvényesülése.” — Nagy hiba volna így. 31. [343.] „Abigél sátáni tréfából lesz gyilkos”, „tette szörnyü látásán őrül meg.” — tréfája szörnyű hatásán. 32. [344.] „A szerelmétől igazán áthatott teremtés jajveszékelve borulna oda a holttestre, hogy ballépéseért önkeblét mardosva, vezekeljen.” — vén asszony meg végig siratná. 32. [344.] „Vallomása, hogy a tőrt ő adta Benőnek, már az őrültségnek szózata, amit szintoly egykedvüen kimond, mint mentséget” — tán nem. 34. [344.] „A ledérség ugyanazon hányavetiségével beszéli el csapodárságát, mint beszélt magával Benővel, olthatatlan szerelmű kedvesével.” — No persze! tán közben legyezőjével is játszik. 34. [345.] „Azon nőkhöz merném hasonlítani, a kik többfelé szeretik osztogatni kegyöket, s nem a szívben keresik a valódi érzelmet, hanem a hódolók hízelegvehajlongó seregében találják gyönyörüségüket; a kik egyik pillantásukkal vonzanak, a másikkal ugyanannyira visszalöknek, a szerint, a mint szeszélyes hajlamuk vagy az új hódítás viszketege izgatja. S azután, ha komolyra hajlik a dolog, ők színlik a neheztelést s furcsálják viseleltök okolását” — Nem is őrül az meg soha! 35. [345.] „A kényes tárgy, melyet költőnk az eszme kidolgozására választott, a kettős csomó, melyet vigyázva meg kelle fejtenie, imitt-amott nehézségekkel járt és pedig alakilag és tartalmilag; ez utóbbi főleg Bárci

 [!]

[sic!]

, az apa jellemének lélektani fejlődésében mutatkozik, midőn indulatának heve fokozatosan csökken s szinte a részvétig leszáll, amit a költő nem elég kifejezően, nem elég észrevehetően rajzolt.” — Nem tudta, hogy önnek írja. 35–36. [345.] „Nem kevésbé nélkülözzük Abigél rögtönös ijedségéből származó lelki kuszáltságában azt a következetesen előálló lelki mozzanatot, mely tébolyának váratlan, de mégis támadó jelleget kölcsönöz.” — tehát lassú hozzákészület kellett volna? Kritikatörténet Riedl Frigyes szerint a tragikum -ra jellemző típusa, hogy egy jelentéktelen tettnek súlyos következményei lesznek; „mily aprólékosságon fordul meg a Tetemre hívás; Kund Abigél kacér ingerkedése a katasztrófáknak egész sorát vonja maga után, mint Toldinak egy tréfája: hogy Tar Lőrinc sisakjában harcol, következményeiben feldúlja saját életét és Piroska boldogságát.” „Abigél éppoly borzasztóan lakol egy kacér ötletért, mint Toldi Miklós egy harcjátéki csínyért. világfelfogása szerint néhány kivetett szem könnyelműségének véres lehet az aratása.” Ami a „balladai homály”-t illeti, Kund Abigél „bűnét nem takarja ily sötét fátyol ], de mégis rekonstruálásra szorul az olvasó részéről”. ( Riedl 1982 [1887], 105., 237.) szerint a ballada „Hősnője Kund Abigél bátor, elszánt leány, mint Rozgonyiné vagy az egri leány, rideg, de mélyérzésű és épen e sajátságos lelki alkata okozza tragikumát. Ezért nem érti meg Bárczi Benőt, ez kergeti őrületbe jegyese holtteste mellett.” ( Zlinszky 1900, 261.) Greguss Ágost így összegzi a cselekmény ismertetését: „Abigél abban hibázott, hogy Benő komoly szavait tréfára vette, Benő abban, hogy Abigél tréfáját komolyan. Abigél, enyelgése szörnyű következését meglátva, megtébolyodik, s a mű esyméje

 [!]

[sic!]

azon tanulságban áll elénk, hogy a szívvel nem szabad játszani.” Ezt követően részletesen elemzi a vers daktilusi lejtését, végül – nak rel folytatott vitáját mintegy kiteljesítve – drámai szöveggé alakítva a balladát, azonosítja az egyes szövegrészek beszélőjét; „szereposztása” mindenütt egyezik az éval. ( Greguss 1900, 124., 125., 126–129.) Ujhelyi Mária mint jellegzetesen drámai balladát írja le; „egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy nem hosszabb cselekménysort bont ki, hanem egy cselekménysor egyetlen pontját, pillanatát ragadja meg, méghozzá a drámai összeütközés pillanatát. A színhely változatlan, az esemény rövid idő alatt zajlik le. Az elbeszélő elemek a párbeszédekkel szemben csak a körülményekre utalás alárendelt szerepét töltik be. Maguk a párbeszédek nem idézetszerűek, tehát nem vezeti be őket az elbeszélő. A párbeszédek szövegei erősen retorizált, evokatív jellegű alakzatok, felkiáltó, kérdő, felszólító mondatok, melyeket látványos, színpadias gesztusok kísérnek (…). Ezek a gesztusok bizonyos értelemben megint csak érzelmi-pszichikai folyamatok külső kivetítései . Mindezek a vonások színpadi jelenet hatását keltik, a Tetemre hívás szerkezetét tekintve tehát egy miniatűr dráma lehetne.” ( Ujhelyi 1972, 36–37.) Sőtér István a boldogság, a győzelem eljátszásának témájával hozza kapcsolatba: „az Őszikék-ben véglegesen és jóvátehetetlenül játszotta el már mindenki az életét és a boldogságát. Kund Abigél éppúgy eljátszotta – mint az ország.” ( Sőtér 1987 [1963], 669.) Barta János szerint nak „rendkívül fejlett az érzéke a lelki aberrációk iránt; a balladák tele vannak megrendült lelkű hősökkel. A tragikus vétség, a morális egyensúly elvesztése valaminő patologikus tünetben robban ki. Kund Abigél esetében az úgynevezett nevető őrültséget jeleníti meg szakkönyvekhez illő minuciozitással.” a bűnügyi történetekre jellemző szerkezetet azonosít a balladában: e versben „az úgynevezett analitikus szerkesztést alkalmazza, egy kicsit a bűnügyi műfajok modorában. Egy megadott tényállásból, Bárczi Benő holttestének feltalálásából indul ki, s ennek fejti ki lépésről lépésre az előzményeit.” végül annak a – többször kifejtett – meggyőződésének alátámasztását látja a versben, hogy – „más nagy költőtípusokkal ellentétben – nem a lélek archaikus mélységeiből táplálkozik”; a kései Arany-balladák titka abban van, hogy „a fantasztikum, az archaikum művészi dimenzióvá válik”. ( Barta 1987 [1982a], 136–137.) A Tetemre hívás, úgymond, azért nem váltja ki a tragikumra jellemző félelmet és részvétet, mert „bizonyos művészi distanciából közeledett tárgyához, és erősen kidolgozta a műalkotásjelleget. Ez ebben az esetben az emberi tartalom rovására a virtuozitás nagyfokú művésziesség jellegét nyomja a műre.” [ Barta János, Tetemrehívás [!], Alföld, 33(1982)/6, 41–43.; ua.: Barta 1987, 144–148.: 145., 146., 148.] Imre László a kései balladák virtuozitásának példájaként említi, megállapítva, hogy „a mesterkéltség, a bravúrkeltő művészieskedés közelébe jutunk”; ezt később úgy magyarázza, hogy Abigél „kissé valószínűtlen formában válik vőlegénye, Bárczi Benő gyilkosává”. A balladát „reformkori, szélsőségesen romantikus verses epikájá”-val, ill. Katalin című elbeszélő költeményével rokonítja, s az 1850-es évek lélektani balladáinak s a kései korszak „félelmetes, babonás, középkorias légköré”-nek találkozását látja benne. ( Imre 1988, 64., 72–73.) Bárczi Ildikó és Sápi Nóra Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát vonatkozó szöveghelyeire utalva megállapítják: „Es ist anzunehmen, dass beim Schreiben der Ballade Tetemre hívás (Bahrgericht) diesen in unseren Augen ziemlich barbarischen, aber offensichtlich durch die Autorität der Kirche lange Zeit bestätigten Rechtsbrauch im 19. Jahrhundert in gewisser Weise noch als lebendige Tradition empfand. In diesem Fall können wir also Zeugen der Umgestaltung eines Motivs zu einem Stoff sein – die Figurengestaltung und die Dramaturgie des Gedichtes sind s eigene Erfindung.” (Feltehető, hogy Arany János a Tetemre hívás c. balladája írásakor ezt a mi szemünkben meglehetősen barbár, de az egyház tekintélye által sokáig nyilvánvalóan igazolt joggyakorlatot a 19. században bizonyos módon még eleven hagyománynak érzékelte. Ebben az esetben tehát egy motívum nyersanyaggá való átalakításának lehetünk tanúi – az alakok megformálása és a költemény dramaturgiája Arany egyéni leleménye. – , Inventio exemplorum. Antike und mittelalterliche Erzählsoffe in geduckten lateinischen Predigtsammlungen des Spätmittelalters = Fortunatus, Melusine, Genovefa: Internationale Erzählstoffe in der deutschen und ungarischen Literatur der frühen Neuzeit, Hrsg. und , , Bern–Berlin–Bruxelles–Frankfurt am Main–New York–Oxford–Wien, 2010, 17–34.: 26.) J. Soltész Katalin – Az ünneprontók és Az ördög elvitte a finánczot című versekre visszautalva – állapítja meg, hogy az anapesztikus ritmus „Kund Abigél őrjöngését” festi alá ( J. Soltész 1987, 242.). Lásd még: Gyulai Pálnak, ki a „Tetemre hívás” engedély nélküli közléséért a sajtót élesen vádolta… FL, 15(1878)/62. (márc. 15.), 306. Kérdés a „Nyelvőr” olvasóihoz. Létezik-e oly néphit, mely szerint a „gyilkos erőszak által megölt” ember sebének vére újra megindul…? MNyr, 10(1881)/6, 275–276. Greguss Ágost, Arany János: Tetemre hívás = Magyar balladák: Magyarázták . és Beöthy Zsolt, Bp., Franklin, 1885, 179–185. Szabó Pál, A szegény ember tyúkja, Szabad Szó, 49(1947)/40. (febr. 16.), 6. Bóka László, Pál kontra János, Haladás, 3(1947)/9. (febr. 27.), 3. Szabó T. Attila, Sebből pirosan buzog a vér…, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 14(1970)/1, 133–139. Szuromi Lajos, Arany János: Tetemre hívás (Metrikai elemzés), ItK, 78(1974)/4, 461–467. Szili 1996, 192–196. Bagoly Csilla, Arany János: Tetemre hívás. Egy /ön/gyilkosság /szöveg/nyomozása, Új holnap, 13(1997), 39–62. Fordítások Angol: Call to the ordeal (William N. Loew) = Loew 1881, 73–75.; ua.: Loew 1887, [an.]; ua.: Loew 1889, 306–308.; ua.: Arany 1914, 164–166. Call of the Corpse (Gyula Dienes) = http://youtubescript.bizhat.com/video/ t6wjRsMnzeM/Arany-János-Tetemre-hívás-A-Szabad-Színház-filmje.html Bier-right or Ordeal by Blood (Peter Zollman) = Makkai 2000, 330–332. Bolgár: Зовът на мъртвото тяло (Невена Стефанова) = Аран 2009, 141–143. Cseh: Boží soud (Kamil Bednář–Ladislav Hradský) = Arany 1957b, 148–151. Eszperantó: Sangjuĝo (Kálmán Kalocsay) = Kálmán Kalocsay, Eterna Bukedo: Poemoj el dudekdu lingvoj, Bp., Literatura Mondo, 1931, 193–195.; ua.: Hungara Vivo 3(1963)/1, 5–6. Észt: Surnulekutsumine (Sander Liivak) = Arany 1999, 49–51.; ua.: http://www. scribd.com; ua.: www.babelmatrix.org Francia: La confrontation devant le cadavre = Polignac 1896, 31–34. (a ford. megjelölése nélkül) L’ordalie du cadavre (Georges-Philippe Dhas) = Poèmes Hongrois, Bp., Springer, 1935, 41–46. L’ordalie du cadavre (Amadée Saissy) = Kálmán 1906, 32–35. Német: Bahrgericht. Ballade nach dem Ungarischen des Johann Arany (Neugebauer László), Neue Illustrierte Zeitung [Wien/Leipzig], 11(1883)/5, 71. [lásd Ujvári Hedvig, A Neue Illustrierte Zeitung helye és jelentősége a magyarországi sajtó történetében, MKSz 128(2012)/4, 460.] Das Bahrgericht (Heinrich Glücksmann), Ungarische Revue, 1889 [an.] Bahrgericht. Ballade (Dóczi Lajos), Pester Journal, 1895, [an.]; ua.: Dóczi 1903, 29–32.; ua.: Jung Ungarn, [Berlin] 1911/2, 212–213. [lásd Rózsa Mária, Magyar irodalom a Jung Ungarn című folyóiratban, MKSz 118(2002)/3, 319.]; ua.: Anton Lábán, Ungarn in seiner Dichtung, Amalthea Verlag, Zürich–Leipzig–Wien, [1923], 158–160. Das Bahrgericht (Irene Hecht-Cserhalmi) = Ungarischer Dichterwald, Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart–Lepzig, 1897, 132–135. Das Bahrgericht = Ungarische Lyrik von Alex[ander] Kisfaludy bis zur Gegenwart nebst biographischen Anmerkungen und einer Skizze des magyarischen Schrifttums von D.[avid] Haek, Halle a. d. S., Otto Hendel, [189?], 59–61. (a ford. megjelölése nélkül) Das Bahrgericht (Adolf Handmann sen.) = Johann Arany’s ausgewählte Gedichte: Aus dem Ungarischen übertragen von Adolf Handmann sen. Herausgegeben von Adolf Handmann jun., Kassa, Koczányi [1908], 157–159. Das Bahrgericht (Hedwig Lüdecke) = Gragger–Lüdecke 1926, 107–109. Das Bahrgericht (Szemere László) = Szemere 1933, 38–40.; ua.: Szemere 1935, 210–212. Blutgericht (Gyuláné Preinreich-Rupprecht) = Preinreich-Rupprecht 1935, 18–20. Olasz: I giudizio di Dio (Le ordiale) (prózaford., Francesco Sirola) = Sirola 1914, 39–41. La chiamata al cadavere (Silvio Gigante) = Gigante 1922, [an.]; ua.: Oscar Márffy (red.), Palpiti del cuore magiaro nella sua letteratura: antologia in versioni italiane, Torino, G.[iovanni] B.[attista] Paravia, 1937, 149–151. Orosz: Кровь обличает (Леонид Мартынов) = Арань 1962, 125–129. Román: Proba de sânge (Teodor Muraşanu), Pagini Literare, [Turda], 6(1939), 109– 110.; Mărturia sîngelui (Costa Carei); ua.: Arany, 1960, 340–349.; ua.: Lőrinczi–Majtényi–Szász 1966, 221–223. Szerb: Дозиваниjе на лемину (Благоjе Бранчич) = Из маҕарског Перивоjа, Нови-Сад, 1907 [an.] Szlovák: Pohona pred mary (Hviezdoslav Pavol Országh) = Preklady z Mad’arskych Básnikov, Turčiánsky Sv. Martin, 1942 [an.] Ukrán: Виклик до трупа (Юрій Шкробинець) = Балади − Толді, Київ, Днипро, 1969, 68–70. Feldolgozások Irodalmi A Tetemrehivás [!] paródiája. Irta: Jókay Mór. Leirta: Szappanos Károly IIod éves ref. papnöv. Bpest 885, OSzK Kézirattára, Analekta, 3) App–Babits A–H, 240/1–2. Tetemre hívás [obszcén változat], OSzK Kézirattára, Analekta, 3) App–Babits A–H, 240/5–8. dr. Cserba Elemér rákospalotai ügyvéd, Tetemre hívás, Előadva 1910. július 30-án, Bp, [k. n.], 1910. Képzőművészeti Baditz Ottó illusztrációja: MTAK Kt K 512/26 Gyárfás Jenő: Tetemre hívás, vázlat, 1879, olaj, vászon, 109×158,5 cm, MNG Gyárfás Jenő: Tetemre hívás, 1881, olaj, vászon, 192,5×283,5 cm, MNG Zichy Mihály illusztrációi (négy lap; 6 szövegközi és 1 egész oldalas rajz), 1894, lavírozott tus, 437×352 mm, MNG; ua.: Arany–Zichy 1895–98, I., o. n.; ua.: Arany–Zichy 2016, 31–37. Zenei Révfy Géza, melodráma énekhangra, zongorára (, Op. 55.) Versényi György–Farkas Ödön: (dalmű, 1 felv., 2 kép, ősbem. bp.-i Opera, 1900. okt. 5.) Nemes Elemér (Kolozsvár, 1932) Szokolay Sándor (balett, 1962) Kaláka: Tetemre hívás, Hangzó klasszikusok, verseskötet CD-melléklettel, Helikon – Magyar Hangoskönyv Kiadók Egyesülete, 2008. Szirtes Edina Mókus, Előadók: Kováts Kriszta, Farkas Gábor Gábriel, Fool Moon énekegyüttes, Keönch László Farkas = Kováts Kriszta, Arany-óra: Arany János balladái a capella (CD; Bp., Gryllus, 2008) Tetemre hívás – Arany János remekműveiből, a Révkomáromi Jókai Színház művészei, Esztergom, Vár-Színház 2012. július 6., Televízió Körzeti, 5’ 30’ (Youtube) Film Janovich Jenő–Garas Márton [a felvétel helyszíne a Vajdahunyadvár és környéke, a szerepeket a kolozsvári Nemzeti Színház színészei játszották. Bem.: Apollo-színház, 1915. okt. 30.; ism.: Vértesy Jenő, A „Tetemre hívás” filmen, EPhK, 40(1916), 345–346.] Tetemre hívás (fekete-fehér némafilm zongorakísérettel), a forgatókönyvet írta Dénes Zoltán és Hatházi András, zene: Selmeczi György, fényképezte: Dénes Zoltán, rendezte: Hatházi András, Duna Műhely (2002), 15’ 53” Tetemre hívás, fényképezte és vágta Balogh Mihály, a forgatókönyvet írta Szabó Miklós Bence, rendezte Nagy Judit, Szabad Színház, Székesfehérvár (2013), 9’ 04” Hangfelvételek Arany János: Balladák, Sinkovits Imre, Hungaroton, SLPX 13903, 1982, 4’ 55”; ua.: Magyar költők, Arany János: Balladák, Hungaroton Classics, HCD 14262, 1998 Arany János versei Bálint András előadásában, Bp., Kossuth–Mojzer, 2006, 4’ 09” Vers napról napra, Tímár Béla, Kossuth rádió, 2017. jún. 28., 4’ 29” Hallgatni Aranyt = www.hallgatniaranyt.hu [2017], Schell Judit, 5’ 52” Sunyovszky Szilvia, 4’ 47” (Youtube)