Arany János munkái

Megjegyzések:

Keletkezés 1880 körül, . Sem a HV 1888 , sem az AJÖM VI . nem datálja; keletkezésének idejét az valószínűsíti, hogy tematikailag a Hangsúlyos verseléssel rokon, amely a HV 1888 szerint 1880 körül keletkezett (lásd ott). A Szász Károlynak való ajánlás indoka ismeretlen; tekintettel arra, hogy a verscímek alatt szereplő zárójeles megjegyzések rendszerint Arany Lászlótól származnak a HV 1888 -ban, ezt a megjegyzést is a szövegkritikai jegyzetek közt tüntetjük fel. Arra sincs adat, hogy Arany László miért sorolta a verset az Akadémiai papírszeletek közé; mivel nem kapcsolható akadémiai eseményhez, a besorolást nem tartottuk meg. A vers keletkezése összefügg a magyar ritmus alapkérdései körül kibontakozó vitákkal; az egyik a kvalitatív és kvantitatív elv viszonya, a másik a szó- és szólamhangsúly alternatívája. Ami az előbbit illeti, Fogarasi János (aki a hangsúly magyar ritmusban betöltött szerepét felismerte) a természeténél, ill. helyzeténél fogva hosszú szótag mellett a „mennyiségi nyelv”-nek tekintett magyarban kivételesként tekintette lehetségesnek a hangsúly előidézte szótaghosszúságot: „Az önhangzó hosszúnak háromképen vétethetik, u. m. mennyiségi nyelvekben 1. megnyujtás (ékezés) 2. ösztétel (positio) által; és hangsulyos nyelvekben 3. hangsuly által. Ez utolsó a magyarban csak gyéren használtatik.” ( Művelt magyar nyelvtan elemi része, Pest, Heckenast, 1843, Második czikkely, Verselés, Első szakasz, A verstan elemei s alapelvei, 118. §, Verstagok, 317.) Ezzel szemben Toldy Ferenc a magyar verstan átalakítására irányuló kezdeményezését a által „hangsúlyos”-nak minősített német nyelv ritmikai elvére alapozta, amelyben a nyomatékot a szó „gyökértag”-jának (tőszótagjának) hangsúlya adja. ( Schedel [Toldy] 1844 ) szerint a magyar nyelvben – ellentétben a göröggel és a latinnal – a szótaghosszúság elve esetleges a logikai hangsúly szempontjából: „Az időmérték elve anyagi, t. i. a’ külső szó, a’ súlymértéke szellemi, t. i. a’ fogalom”. (252.) „Ellenkező tehát a’ magyar nyelv természetével azon mértékrendszer, melly a’ szótagok külterjén (az időn), nem a’ belterjén (a’ súlyon) alapszik” (253.), s így zavart kelt, ha a nyelv anyagi oldala ellentétbe kerül a szellemivel, vagyis ha a hangsúlyos szótag rövid, vagy a hangsúlytalan szótag hosszú. Emiatt hibáztatja – Kisfaludy Károly mellett – t is, „ki a’ magyar hexametert köz hit szerint is, fény pontjára emelte”; a Zalán futása első négy sorában 12 hibás szótagot talál („súlytalan szótag az arsisban”). A magyar olvasó szerinte úgy győzi le az ellentmondást, hogy a hangsúlyt részesíti előnyben a hosszúsággal szemben; trocheusnak olvassa az olyan jambussorokat, mint pl. „Vigan lebegsz körültem, / Miként Zephyr tavaszkor” (255., a sorpár Berzsenyi Dániel Egy leánykához című verséből való). Ennek az átértelmezésnek felel meg parodisztikus sora, amelyben a Toldy-féle „hangsúlyos hexameter” hangsúlyai egy kivétellel rövid szótagokra esnek, míg a hangsúlytalan szótagok mind hosszúak. olyan verselési gyakorlatot sürgetett, amelyben „az arsisba egyszersmind hosszu ’s a’ thesisbe egyszersmind rövid szótag jut” (258.; arsison és thesisen nyomatékos, vagyis hangsúlyos, ill. nyomatéktalan, vagyis hangsúlytalan szótagot ért). egyik Töredékes gondolatában állapította meg, hogy a magyar ritmusban a kvantitatív és kvalitatív elv független egymástól. A rövid szótaggal kezdődő jambus védelmében írja: „Hogy a hangsúlyozott szó egyszersmind hosszú legyen, azt követelni fölösleges. Igen jól lehet azt röviden pattantani, mégis emelni”. ( Töredékes gondolatok VI., A drámai versalak és pályaműveink, AJÖM X., 555.; a „hangsúlyozott szó” kifejezésben nyilvánvalóan szótag értendő.) Részletesebben lásd Kecskés 1991, 259–260. A hangsúly tekintetében már úgy ítélte meg, hogy minden szóban van egy hangsúlyos szótag; ezt az elvet is magáévá tette. Ezt ugyancsak elvetette; már nak 1856-ban írt levelében cáfolja a szóhangsúly-elvet: „Eddig én is hittem, hogy van grammaticai hangsúly, azaz minden magyar szónak első tagja megnyomatik. Nem vizsgáltam, de annyit fecsegték a fülembe, hogy elhittem. Azonban most, figyelmezvén a dologra, rájöttem, hogy a magyar nyelvben afféle hangsúly (mint a német gyökszótagban) nem létezik; egy szótag sincs, mely néha hangsuly nélkűl is ne mondatnék a beszédben . Ha ezt mondom: »szeretem «: igaz, hogy az első tagot megnyomom, mert ez egy mondat, tehát logicai hangnyomattal ejtem ki; de ha már azt mondom: »nem szeretem,« szeretném látni a fület, bármily hosszú is az, mely a sze-szótagon legkisebb hangsúlyt érezne.” ( AJÖM XVI., 729.) A levélrészlet („most, figyelmezvén a dologra”) nyilván összefügg azzal, hogy ekkor írta A magyar nemzeti vers-idomról című tanulmányát. Ebben így fogalmazza meg a szólamhangsúly elvét: „a mondatban azon szótag, melynek hangját felmondás közben, kissé fölebb emeljük s ezért hangsulyosnak szoktuk nevezni, uralkodik azon szók fölött, melyek hozzá legszorosban tartoznak: ha tehát a sormetszet határai közé egy hangsúlyos szótag s az alárendelt hangsulytalanok esnek, úgy a részarányos felosztás bensőleg is tökéletes. E csoportosulása a gondolat- és szóknak minden ütemben egy góc, a hangsulyos tag körül, bármely nyelvü költészettel közös ugyan, de sehol sem annyira érezhető, mint nálunk: azért ezt úgy tekintem, mint egyik jellemvonását a magyar rhythmusnak.” ( AJÖM X., 229–230.) A szótaghosszúság alárendelése a hangsúlynak, ill. a szóhangsúly-elv együtt vezetett a szólábazás jelenségéhez, amelyet a vers ugyancsak parodizál (a szókezdő hangsúly miatt a „hangsúlyos hexameter”-ben – a verslábak hosszú kezdőszótagjának mindig szókezdetnek kell lennie). Ahogyan a Szász Károly-ajánlásnak nem ismerjük hátterét, úgy annak oka sem ismeretes, miért reagált 1880 körül 1844-es elméletére; Greguss Ágost 1880-ban megjelent verstana ( Magyar költészettan, Bp., Eggenberger) már világosan megkülönbözteti az ütemhangsúlyos és az időmértékes verselést (lásd Kecskés 1991, 297.).