AJOM1

Megjegyzések:

A költeményt külön lapon kinyomatták : Széchenyi emlékezete, tól. Olvastatott az Akadémia Széchenyi-ünnepélyén, okt. XIII-án. MDCCCLX. Emich Gusztáv akadémiai nyomdász betűivel. — Ezt az ünnepélyen osztogatták. — A költő is egy ilyen példányból olvasta fel, aztán ott hagyta a felolvasó asztalon. Kiss Károly r. tag éltette s a Muzeum könyvtárának ajándékozta — Másodszor közölte a Budapesti Szemle (szerk. Csengery Antal), 1860.X.491.l., emlékbeszédével együtt. — Harmadszor a M. T. Akadémia Évkönyveiben, X . 115. l. — Negyedszer Emich Gusztáv Magyar- és Erdélyországi Nagy Képes Naptára., 1861. évre (szerk. Vahot Imre). Ötödször az ÖK. közt. 1860. ápr. 8-án, húsvét napján, kioltotta életét. 10-én az Akadémia ülésén elhatározták, hogy gyászünnepet tartanak. Emlékbeszéd írására Eötvös Józsefet kérték fel. »Hogy a nagy férfiú nevét dicsőítő költemény is készíttessék . . . az igazgatótanács 100 arany tiszteletdíjt ajánlott a költőnek, akit az Akadémia bizalma evégett felszólít «írta a BSZ (IX. k. 235.l.). Tudva van a lapokból, hogy az Akadémia osztatlan bizalma Arany Jánost hívta föl. » előre értesíti a határozatról (ápr. 18.) A költő azt írja válaszában (ápr. 23.) : »Megkísértem, vedd őszinte ígéretemet, de nem tudom, hogy megbírom-e. Annyival kétesb a süker, hogy e nagy nemzeti gyász nagyobb, mintsem szóval ki volna mondható, s igy méltólag meg sem énekelhető ; aztán az én múzsácskám — egészséges korában is — visszariadt volna ily magas tárgytól. — « Azt ajánlja, szólítsanak fel többeket az Akadémia tagjai közül s a legjobb verset olvassák fel. A hivatalos felkérésre is így felel Toldy Ferencnek : »Én, ki évek óta — és bizony nem önkényes — hallgatásban sínylek, most rjak, és írjak egy ről, amilyet róla, amilyet tőlem várnak : valóban ez elnyom, s ha akarnék is, minden sornál, melyet papírra teszek, előttem áll, semmivel sem hagy megelégednem, zaklat, üldöz, visszariaszt.» (1860. május 26.) »A szünidőt várom, mert ihletés nélkül és szakadozva nem megy az« (nek, júl. 9.). Ez időben nagyon levert. A tanárságot nyűgnek érzi. Élete fordulat előtt áll: a re költözés és lapalapítás szándékán töpreng. »Megkisértem oly nyugodt lenni, hogy a Széchenyi-verset összeüthessem« — írja nek (aug. 10.). Az óda műfaji nehézségeit is látja : »Frázist csinálni nem tudok — vezércikk-félét nem akarnék: inspiráció kellene, de az megjön-e, nagy kérdés.« (nak, 1860. máj. 26.) A nagyság és gyász általános képei hamarabb feltünedeznek, egy-egy gondolatot, egyes sorokat, sőt egész strófát feljegyez zsebkönyvébe séta közben ceruzával. Ime a gondolatok: »Még reng, hullámzik a kebel ama villámcsapás után, midőn a szó átnyilallott a hazán, megrendült a föld. Midőn a Hír, mely a szót kimondta, megdöbbent magától, önvisszhangjától stb. Midőn a nagy szó felverte a hazát: nincs, az első megdöbbenéskor ijedve kérdezők : vagyunk-e hát mi ? — Mert ha élni nem csak állati vagy növényi tengés, hanem valami nemesebb ennél: ő általa lettünk, ő általa vagyunk. Mert élni hogyha nem fajulva tengés, De vérben, érben oly üdébb kerengés — Itt érdemei fölsorolása, főhelyen az Akadémia. Azután félreértetése, kétségbeesése. Cassandra. Jóslata : »A magyar lesz — macbethi jóslat — hogy legyen.« Aztán emelő buzdítások. — Főeszme : a magyar faj biztosítása 1. Akadémia, szellemi haladás; 2. Alkotmány átidomítás; 3. Anyagi jólét előmozdítása. Társulati szellem. magyar város, középpont. A »kisded makk« szépen növésnek indult, vihar tépte meg lombját, stb. de elgázolva még nincs, — még új hajtásra képes. Példád lelkesítsen, vagy hiszen lelkesülni könnyű, az a vérnek pillanatnyi hevülése — példád tanítson, a hazaszeretetei nem csak lelkesülésül, de kötelességül tartani, annak szentelni egész életünket, minden csepp vérünket, szivünk minden dobbanását. Látszó hidegsége a védő hólepel volt, hogy meg ne fagyjanak a gyenge csirák, melyeket szivének szeretete oly melegen ápolt. »Értünk hév ült, miattunk megszakadt sziv.« El kelle buknunk, hogy megismerjük őt. Ez is egy tanulság. Ha már megismertük, kövessük. Emléket mit állítsunk neked, hogy hozzád méltók legyünk? A mi emlékeink elporlanak, de neved ragyogása, a hatás, melyet nemzetedre től — örök. Sőt, ha a nemzet elveszne, sem vész el, mert amely nemzetnek oly fia volt, mint te, az örökéletű. Szentebb a föld, honunk alapja, Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol, Szentebb a múlt Mióta hozzá tartozol. Nem halnak meg a nagy férfiak, hanem elvesztvén, ami bennök földi, anyagi volt, eszmévé változnak át, melyért nemzedékek élni és halni készek. Te is csak a családnak haltál meg, a nemzetnek élsz, élsz tisztább, szellemibb, örök életet. Egy nemzet gyásza nemcsak leverő, mint egyesek gyásza, hanem emelő is. A nemzet, mely gyászolni tudja jeleseit, remény-és önérzettel teljes még .— — — « A feljegyzések után mindjárt következik az 1. strófa, hézagosan, a 13. és 14. készen. Nehezebb feladat sokoldalú terveit, vezéreszméit, alkotásait költői alakba foglalni, ódái magasságba emelni. Áttanulja könyveit, tőle kölcsönöz képeket, kifejezéseket. Oly pontos, mintha történelmi értekezést írna, de közben lélektani távlatokat nyit. Szept. 7-én írja nek : ». . .négy-öt versszakkal be lenne végezve.« Szept. 29. a vers készen van.» Alkalmi poéma lett biz az — mondja nak — és nagyon meglátszik rajta a morális kényszerítés, melynek nyomása alatt világraj ött. Hanem legalább megtettem, amit rám parancsoltak.« A részleteket felvilágosító jegyzetekkel kísérte Riedl Frigyes, iskolai Poétikájában, és Márki Sándor, versszakonként, a kolozsvári egyetemnek 1910-ben tartott Széchenyi-ünnepi felolvasásán.» Acta Universitatis litterarum Regiae Hungaricae Francisco-Josephinae, . Anni: MCMIX. 36— 50. l.) Okt. 13-án volt az Akadémia ünnepélye. A Pesti Napló tudósítása azt írta (okt. 14.) : » szavait mint ét, szűnni nem akaró éljenzés követé s a költő felé . . . mindenfelől tódulának öregek és ifjak, — ez utóbbiak közt a két Széchenyi — hogy meghatott szivök köszönetét egy-egy kézszorításban nyilatkoztassák, a távolabb levők karjókat nyujták, kalapjókat, kucsmájókat lengeték feléje.« — Németül: Sturm Albert, Literarische Berichte aus Ungarn, 1880. — Szemere László, Budap. Tagblatt, 1910. 83. sz.