AJOM10

Megjegyzések:

sokáig nem engedte meg, hogy a költészet iránt szenvedélyesen érdeklődő tanítványa megjelentesse verseit. Tisza Domokos azonban olaszországi útjáról hazatérve, nem bírta tovább a hallgatást: „Most pedig következik egy nagyszerű vallomás! Én bácsinak azon horáci intésit, hogy legalább huszadik évemig ne tegyek semmit közre, híven megtartottam, s nak, a kísértőnek, minden biztatásait megvetém; de most hazajőve önkényt szólítám fel, hogy nem ál, de saját nevem alatti fellépésre, még ittlétem alatt, segíteni sziveskedjék. Okaim voltak: Szerencsétlen betegségem minden élvezettől, munkától elfog, úgyhogy én teljes pangásra vagyok ítélve; fiatal vagyok, s ennélfogva némi inger, némi élet, némi szellemi, hébekorbai érdekeltetés nekem elkerülhetetlenül szükséges, hogy kedélyem, mely úgysem igen acélos, elfásultságából visszarughassa magát. Hova fordultam volna e stimulánsért máshová, mint azon pályához, melyet magaménak álmodok s magamévá tenni törekszem, melynek életemet szentelni akarom?" (-nak, 1855. júl. 6.) méltányolja a kérést, csak arra figyelmezteti tanítványát „hogy választása oly műre essék, mely képes legyen figyelmet gerjesztem. Mert annyi új névvel találkozunk naponként a költői irodalomban, hogy valami középszerű versecske úgy elvesz, mint csöpp az óceánban. Költeményei között vannak szépek, de nagy részök ezeknek politikai célzás miatt nem jelenhet meg; pedig gyöngébb darabbal lépni föl, nem tanácslanám. Én ugyan könnyen tudnék bármelyik költeményének utat csinálni a lapokban, mert ajánlásom elegendő lenne azokat a szerkesztőkkel elfogadtatni; de én azt szeretem, hogy magok a versek törjenek utat magoknak." (1855. júl. 20.) Tisza Domokos mintegy tíz verset szeretne közrebocsátani (-hoz 1855. júl. 26.); ezek közül több meg is jelent a Délibábban, a Budapesti Visszhangban és Árvízkönyvében. Tisza Domokos halála után a költő közölt hármat a nekrológ kísérőjéül, pedig, ugyancsak a megemlékezéssel együtt, kettőt jelentetett meg. Kovács János a halálhírt közlő levelében elküldte Tisza Domokos Feljajdulás című versét, azzal, hogy a költő tegye közzé. Az így válaszolt: „A megküldött költeménnyel majd meglátom, mit teszek. De nem lenne-e jó gyűjteményéből egy füzetkét válogatni s azt sírjára letenni, mintegy engesztelő áldozatul." (1856. jún. 25.) Úgy látszik a szülők örömmel fogadták ötletét s mivel -nál csak kevés volt meg a versekből, lemásolta őket: „ költeményeinek összeírásával most foglalkozom, s mihelyt tisztán le lesznek írva, azokat neked egyszerre elküldöm; mert a szülék téged fognak megkérni, hogy amelyek mostani alakjokban kiadhatók, azokat szedd öszve nyomtatás alá, — nem kereskedésbe adás, hanem a jó barátok közti kiosztás végett." (1856. aug. 4.) Közben azonban, két hónappal fia halála után, Tisza Lajos is meghalt, ezért a kötet dolga csak néhány hónap múlva került újra előtérbe. A terv annyiban megváltozott, hogy Tisza Domokos anyja a bevételből valamely költő árváit akarja segíteni. A Garay-árvák kapják a kötet jövedelmét. Érdekes megemlíteni, hogy halálakor Tisza Domokos lekicsinylően írt róla; azonban így igazítja helyre ítéletét: „Ő korának hű képviselője s ha talán az általános mértéket meg nem üti is (melyikünk dicsekedhetik ezzel?) kora szempontjából fogva fel, becsületesen betölté helyét s pályája korántsem dicstelen." (1853. dec. 4.) nagy szeretettel készíti el a kötetet. nak így ír róla : ,… én is akarok most egy füzetet kiadni — a eból. Nem előfizetés utján, nem is eladni, csak elajándékozni. Mind a mellett, hogy privát kiadás lesz, irodalmi becs tekintetében is mérkőzni fog némely ifju óriáséval, ugy hiszem. 200-nál számosabb verséből 80-at válogattam ki, egy sem üres egészen." (1857. aug. 4.) A kiadással járó fáradozásért tiszteletdijat ajánlott fel az özvegy. udvarias határozottsággal elhárította ezt: „Kérem, nagyon kérem Méltóságodat, engedje meg nekem azt a szomoru örömet, hogy azon csekély fáradtságot dij és fizetés nélkül tettem légyen, hogy tisztán áldoztam légyen az elhunyt kedves fiu emlékének. Sajnálnám, ha a rendezési akadályok részletes elszámolása, mellyel a késedelmet némileg menthetni véltem, Méltóságodnál azon gondolatot keltette volna fel, hogy jutalmat várok. Meg vagyok győződve Méltóságod tiszta indulatjáról, mellyel az ajándékot nyujtja: de engedje meg, hogy azt a nyomtatási költségre fordíthassam." (Tisza Lajosnénak, 1857. aug. 4.)