Bibliográfiai adatok
Naiv eposzunk
Szerző: Arany János
Bibliográfiai adatok
Cím: Arany János Összes Művei X. kötet
Alcím: Prózai művek 1.
Dátum: 1962
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Akadémiai Kiadó
ISBN: 9630500396
Szerkesztő: Keresztury Dezső
Sajtó alá rendező: Keresztury Mária
Lektor: Barta János
Kézirat leírása:
Ország: Ismeretlen
A kézirat leírása:
History:
Kézirata nincs meg.Keletkezés:
Nyelvek:
magyar
Kulcsszavak:
tanulmány
Szövegforrások listája:
- Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege
Elektronikus kiadás adatai:
A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence
Kiadás:
Digitális kritikai kiadásMegjelenés:
Szépirodalmi Figyelő 1860. 1, 2, 3. sz. (nov. 7, 14, 21.). Arany János Prózai Dolgozatai.Bp
. 1879. 67—76.
1.
A SzF helyesírási sajátosságai: az ü az utolsó szótagban
rendszerint hosszú (keresztűl, egyedűl, kivűl, körűl stb.), az i általában rövid,
összetett szóban gyakran hosszú (irás — történetírás), helyett helyett helyent ír,
tárgyhalmaz helyett tényhalmazt, általában helyett átalábant, esküdtebb helyett
esküttebbet, mindjárt helyett mingyártat. Budapest
Ilosvai
t, mint egyébként is, gyakran
Ilosvai Selymes Péter
Illosvai
nak írja,
Ilosvai Selymes Péter
Galeotti
t egyhelyütt,
talán sajtóhibával Galeotto, Marzio
Galeoti
nak.
Effajta következetlenségek egyébként is találhatók.
Kiadásunk, mivel a SzF helyesírása semmivel sem
következetesebb a PD-nél, az Galeotto, Marzio
A.
életében utolsóul megjelent szöveget, a PD-belit követi.
Arany János
Megjegyzések
Megjegyzések:
Voinovich Géza egyszer azt írja, hogyA.
mint szerkesztő kezdett
értekezést Naiv eposzunkról (
Arany János
Voinovich
, III. 19. 1.). A második
kötetben (385. 1.) viszont azt írja, hogy már 1857-ben megírta, vagy legalábbis elkezdette a tanulmányt. Bár a munka
valóban csak Voinovich Géza
A.
szerkesztősége
idején jelent meg, több adat bizonyítja, hogy már régebben keletkezett.
Arany János
A.
ezt az értekezését is külső
ösztönzésre írta. A Naív eposzunk első sorai adnak számot
az indítékról: „Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül
kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti
eposzunk?" Az idegen eposz, amelyről itt ír, egy XIII. századi cseh eposzmaradvány. 1817-ben Arany János
W. Hanka
, a kraludvorszki templomtoronyban Ziska idejéből származó nyilak között bukkant egy — Dobrowsky szerint — 1290 és 1310 között keletkezett régi énekgyűjteményre.
Néhány év múlva ki is adta (
Königinhofer Handschrift.
Sammlung altböhmischer lyrisch-epischer Gesänge, nebst andern altböhmischen
Gedichten. Aufgefunden und herausgegeben von Hanka, Wenceslaw
W. Hanka
. Verteutscht... von W. A.
Swoboda. Hanka, Wenceslaw
Prag
. 1829.). Toldy Ferenc
Prágában jártakor látta az eredeti kéziratot, és elég
terjedelmesen írt is róla a Tudományos Gyüjtemény
1830. VI. kötetében (Ó-cseh literatura. 117—124. 1.) : „Figyelmessé akartam tenni hazámfiait
is, kik a középkor maradványaiban gyönyörködnek, ezen gyűjteményre." Szerinte „A
cseh nemzetnek egynél több oka van mind ezen régiségeinek örülni. Ha azok kevésbbé
szépek volnának is, mégsem szünnének meg egy hajdani, erővel teljes nemzeti élet
tanúi lenni, tanúi annak, hogy a nemzetnek voltak dalosai, hogy a nemzet írt." A
gyűjtemény Európa-szerte híres lett. Prága
Goethe
, Goethe, Johann Wolfgang von
De la Motte Fouque
magasztaló szavakkal írt róla, Siskov oroszra, Kucharsky és
Brodrinsky lengyelre fordította; angolra
is hamarosan átültették. (Lásd:
Fouqué, Friedrich Heinrich Karl de la Motte
Toldy
i. h .) Ilyen előzmények után jelent meg a magyar
fordítás Riedl Szende tollából, aki abban az
időben prágai tanár volt. (
A királyudvari kézirat,
költemények a cseh őskorból. Magyarította Riedl Szende. Toldy Ferenc
Bp
. 1856.)
Budapest
A.
-nak is megvolt ez a könyve, a
következő beírással: „Arany Jánosnak
Csengery Antal, ápril. 16-án, 1857." Arany János
Csengery
a húsvéti ünnepek alkalmából volt
Csengery Antal
A.
-nál Nagykőrösön. (Arany János
Arany
levele Arany János
Tompá
nak, 1857. ápril. 19.) Valószínűleg akkor
vitte le a könyvet. Feltehető, hogy határozott célja volt az ajándékkal. Amikor
1857-ben újra megindította a BpSz-t — amint ez levelezésükből látszik — nagyon
számított a költő munkásságára, és bizonyára remélte, hogy a könyv inspiráló
hatással lesz a költőre. Nem is csalódott. Tompa Mihály
A.
a könyv kézhezvétele után három nappal már így ír Arany János
Tompá
nak: „Most olvasom a Tompa Mihály
Riedl
prágai tanár által fordított cseh
költeményeket. Erőteljes néppoézis maradványai a messze hajdanból. Csak nekünk nincs
semmink!! Mythológiát csinálni kell, régies eposzt csinálni kell — különben ür és
pusztaság". Ő még nem tudhatta, hogy a kézirat később hamisítványnak bizonyul majd.
Régóta izgatta a magyar őseposz kérdése, márcsak saját költői gyakorlata miatt is.
Szilárd meggyőződése volt, hogy az újkori, műköltői, nemzeti eposznak valamely már
meglevő népeposzra vagy monqára kell épülnie. Riedl Szende
Gyulai
nak írt önéletrajzi levelében ezt olvassuk: „En pedíg az
eposzt mondára, a nép tudatában is élő mondára szeretem alapitni, a
légből kapott eposzok iránt ellenszenvvel viseltetem, hiányozván azokból az, amit én
eposzi hitelnek nevezek." (Lásd még:
Tolnai Vilmos: Arany János az eposzi
hitelről és Pap Illés: Arany János az eposzi hitelről, Egyetemes Philologiai Közlöny
1902. 73. 1.,ill. uo. 248.
1.). A csehek gazdag anyagát olvasva, fokozottabb erővel támad fel benne
a hasonló magyar emlékek iránti érdeklődés. Valószínűleg hamarosan hozzáfog az
értekezéshez. Júniusban közli
Gyulai Pál
Tompá
val: „Verset nem írtam
ősz óta — legalább semmi egészet; majd ezentúl prózát irok. Képtelen az, mi rossz az
én prózám, régóta nem gyakorolván azt. Tompa Mihály
Csengery
Szemléjébe ha telik, küldök valami prózát, az Uj M. Muzeumba is szándékozom. Nyelvészeti s
aesthetico—litteraturai dolgokat morzsolgatok. Igy, barátom, kinek lova
nincs, járjon gyalog. De a munka, bármily lassan halad, enyhit, s nekem
az kell." (1857. jún. 26.)
Csengery Antal
Csengery
nek valószínűleg a Naiv eposzunkról írott fejtegetést szánta. Csengery Antal
Gyulai
nak azonban decemberben már azt írja, hogy abbahagyta a munkát:
„Kezdtem írni valamit a cseh költeményekről, a kraludvorski kéziratról. Azaz hogy
erről még semmit sem irtam, de egy nagy előbeszédet kerekitettem a magyar naiv
eposzról. Láttam aztán, hogy az ajtó nagyobb, mint a ház, abbahagytam. Ha
dolgozhatnám rendesen, még üthetnék össze valamit, de én bajom miatt csak ritkán
vagyok oly állapotban: délután vagy este, mikor ráérnék, soha." (1857. dec. 1.) Valószínűleg még a
vakáció előtt abbahagyta a munkát. „Egy betüt sem dolgoztam, még csak nem is
olvastam" — írja a szünidőről, és „Azóta sem birom a munkát, s egy idő óta gyakran
szédülök. A tavaszon, nyáron, már jobban voltam, most súlyosodni érzem a bajt."
(Gyulai Pál
Tompá
nak, 1857. okt. 4.)
Tompa Mihály
Csengery
nem feledkezik el a
dolgozatról; többször is kéri. Csengery Antal
A.
1858. ápr. 6-i levelének
válaszsorai mutatják, hogy Arany János
Csengery
prózát kért: „Prózai dolgozat helyett, ami sehogy sem
akar menni nekem, talán e fordítás jó lesz a Szemlébe."
Csengery Antal
Csengery
azonban következő
levelében újra kéri: „Köszönöm a verset... Igen leköteleznél, ha a naiv költészetről
írt értekezésedet is beküldenéd." (1858.
ápr. 19.) Csengery Antal
A.
valójában
prózájának lebecsülése miatt nem küldi fel dolgozatát. Még decemberben írja Arany János
Gyulai
nak: „Nekem pedíg kéziratom nincs a Szemlé-be. Oly nagy respektussal vagyok iránta, hogy csupa respektusból
mitsem tudok csinálni. Versem nincs; ha volna, azzal inkább ki mernék rukkolni.
Prózám pedig: hah az én prózám! Minden periodus hat ökör erejével születik meg, s
úgy nyikorog, mint az oláh kerék." (1857.
dec. 1.) Ha másnak nem küldte is el a naiv eposzról szóló tanulmányát,
szerkesztő korában mégis rákényszerül, hogy kiadja. Lehet, hogy csak akkor fejezi be
régebben abbahagyott munkáját, bár nem valószínű, hogy a szerkesztés első heteiben
tudott volna erre időt szakítani. Feltehető, hogy az „abbahagyás"-t úgy értette,
hogy az „előbeszéd" után mégsem írt a cseh költeményekről.
A kritika örömmel fogadta a tanulmányt. Heinrich Gusztáv szerint: ez „Arany Jánosnak egyik legszebb, legvonzóbb kis műve. . . Az olvasó valódi
élvezettel kíséri az előadásban, mint nyom nyomhoz csatlakozik, elem elem mellé
kerül, míg végre az eredmény a felvetett kérdés kedvező elintézését nyújtja." (Fővárosi Lapok, 1879. 80. sz.) Nem ért azonban egyet Gyulai Pál
A.
-nyal az eredményre vonatkozóan. Lehetett volna
nagy nemzeti eposzunk, de a történelmi helyzet alakulása következtében népünk „az
eposzalkotó láz leglényegesebb eszközeit és elemeit elvesztette, mielőtt a nemzeti
eposzt megteremthette volna". (Uo.) Arany János
Szinnyei
és az ő nyomán Voinovich Géza szerint: Szinnyei Ferenc
Heinrich
félreértette Heinrich Gusztáv
A.
-t, mert ő „nem egy nagy epopoeiáról álmodott, hanem csak
különböző tárgykörbe illő mondai vonásokat vett észre". (
Arany János
Voinovich
II. 387. 1.) Voinovich Géza
A.
legtöbb bírálója azonban a Arany János
Heinrich
ével azonos felfogást vall.
Heinrich Gusztáv
Riedl
azt mondja, hogy
„Riedl Szende
Arany
finom érzékkel érezte ki
a krónikákban az epikai ér lüktetését; a mai tudomány gyér adatai alapján azonban
alig lehet azon egyes aranyfonalakból, melyek krónikaíróink szövetében mutatkoznak,
egy nagy kapcsolatos eposz létezését kimutatni". (
Riedl Frigyes: Arany János prózai
dolgozatai. Budapesti Szemle
1880. 21. köt. 212 1.)
Császár Elemér szerint is: „a nagy
művészettel és szaktudással fölépített alkotmány, mellyel Arany János
Arany
naiv eposzunkról vallott föltevését
támogatta, összedőlt. . . Ma általános meggyőződés, hogy nem volt." (
Arany János mint irodalomtörténetíró, Irodalomtörténet
1917. 228. 1.)
Király György, aki a magyar ősköltészetről
szóló irodalom egészét rendkívül alaposan és igen erős kritikával megrostálta, nagy
tisztelettel szól a tanulmányról, s természetesen a költő „kritikai aggodalmait"
emeli ki. Az egész koncepciót azonban elveti: „Arany János
Anonymus lélektelen adataiba a maga hatalmas
szerkesztő fantáziájával egy magyar honfoglalási eposznak körvonalait akarta
belelátni". (
Király György: A magyar ősköltészet. Arany János
Bp
. 1921. 64.
1.) Hermann István ezt a tanulmányt
is a költő fejlődésének menetébe állítja, a következőképpen. „Budapest
Arany
nemcsak azt mondta ki, hogy miért volt
lehetséges epikai fejlődés, naiv eposz a nemzetségi társadalomban, hanem azt is,
hogy miért nem valósítható meg az igazi eposzírás saját korában. . . a naiv eposz
kutatója rájött arra, amire a naiv eposz megteremtésére készülő költőnek kellett
rájönnie, hogy a népi eposz kora, bárhogyan is álmodott róla még ebben az időszakban
is, végérvényesen lejárt." (
Arany János
esztetikája. Arany János
Bp
. 221. 1.)
Budapest
15. NAIV EPOSZUNK
Valahányszor idegen népköltészet egy-egy régi maradványa kerül kezembe, mindig elborultan
kérdem magamtól: volt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk? Vajon a nép, mely daltermő
képességét mostanig megtartotta, sőt egypár becses s románcát is mutathat fel, a nép,
melynek tündérmeséi, műalkat (compositio) tekintetében, bármely népfaj hasonló
beszélyivel kiállják a versenyt, mindig oly kevés hajlamot érzett-e a mondai s történeti
költemény iránt, mint napjainkban? Mert nagy önáltatás nélkül nem mondhatni, hogy a
jelen öltő effélékben gazdag, ilyenek létrehozásában termékeny volna. Egy-egy rideg
monda, töredékben, zilált prózában, hullong ittamott; rajta műalkatnak semmi nyoma.
Mátyás
előtti királyait, vezéreit
elfeledte a magyar; s a mi keveset az „Isten ostoráról" tud, nagyrészben, s talán
egészen, Losonczi István népszerű könyvének
köszöni. De a mit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bir; és ha a
hagyomány némely töredékét megőrzeni, a jelen korra juttatni képes volt, nem látszik,
hogy ebben a műalak által elősegéltetett volna. A közelebbi korok állameseményei: a
törökkel folyt utóküzdelmek, a mult század elején és derekán (Péró-lázadás) történt népi
mozgalmak, sőt a legújabban elzúgott politikai vihar is, nyom nélkűl maradtak a naïv
eposzra nézve. Járd be a hazát, keresd föl a népet, pásztor-tüzénél és kunyhóiban, a
sarlónál és lakomáin, a műhelyek és laktanyák pihenő óráiban, szóval mindenütt, hol az
élet fáradalmait költészettel enyhíti, hol, mint egy jelesünk mondja, lelke ünnepel:
fogsz hallani népdalt, édes-bájos dalt, szomorút, vígat, kedélyest, szesszenőt; fogsz
hallani gyöngyös-aranyos tündérregét; de oly éneket, mely a nemzet multjára vonatkoznék,
alig. Mintha pusztáink rövid emlékezetű Kalliopéja nem eszmélne tovább, csupán a
közelebbi divat-haramiáig: mintha népünket nem érdekelné sorsa a nemzetnek, mely őt
századokon keresztűl dolog (res) gyanánt tekintette.
I. Mátyás
Költészetünk írott maradványaival sincs különben.
Priscus
tól Priscus Panites
Galeotti
ig, Etelétől Galeotto, Marzio
Mátyás
ig, hány
krónikás emlegeti az énekmondókat, kik az ősök, a hősök tetteit élő dalban örökíték. S
ha hiszünk e történeti nyomoknak, a mint hogy hinnünk kell, ily énekes egyik-másik
fejedelmünk udvarában nem elszigetelt jelenség volt, nem csellengő tünemény, melyet a
véletlen dobott felszínre: költők egész raja, osztálya létezett, mely az énekszerzést
szakmányul űzte. I. Mátyás
Endre
királyaink közül
az utolsónak egy oklevele tanúskodik arról, hogy a királyi dalnokok tartására fekvő
jószágok voltak rendelve; III. Endre
Galeotti
bizonysága azon énekesekről, kiket Galeotto, Marzio
Mátyás
az
atyja és önudvarában hallgatott, kétségbe nem vonható. Hol vannak e dalok, hol e
dalszerzők? Az ének elhangzott, az énekmondó nevét feledség borítja. Egyedűl ama
Gábor (Gabriel is ille hungarus) bukkan fel mint puszta név, a tenger
homályából, ki, újabb fölfedezés szerint, I. Mátyás
Mátyás
korában élt s „gyönyörű dalokat, verseket szerzett anyai
nyelvén, honfi társai örömére, oly szerencsével, hogy azokban I. Mátyás
Mátyás
, a pannonok tudós királya is kedvét találná". —
És milyenek lehettek ama történeti darabok, melyek a nemzet multját, jelenét örökbe
adták, örökbe vették? Volt-e azokban költői érték, volt-e különösen műalkat, mely
eposzban oly lényeges? Ha költészetünk írott maradványait nézem, le a
XVII. századig, ábrándos hevűletem
amaz énekvilág felől jóformán lelohad. A honzs foglalást tárgyazó történeti költemény,
mely e nemben legrégibb emlék, csak helyenként gyaníttatja a népileg naiv eposz
befolyását;. egészben véve idomtalan rímkrónika. Mit mondjak a XVI. század nagyszámú verselőiről, a Tinódiak,
Ilosvaiak talentumáról? Nem a verselés ügyetlensége, a költői szólam hiánya idézi elő
feljajdulásomat. Lehet a vers darabos, a dictio fejletlen, mindamellett a költemény
becses. Azzá a költői mese, a cselekvény és jellemek alkotása, szóval a benső idom
teljessége teszi. I. Mátyás
Tinódi
technikájával, Tinódi Lantos Sebestyén
Ilosvai
nyelvén, meg lehetett volna írni a magyar Nibelungot. A műalkotás
az, mi e kor epikusainál teljesen hiányzik, mi iránt legkisebb érzékök sem volt. Midőn
ily költőkkel szemben műalkatról beszélek, nehogy félreértessem. Távol legyen, hogy ama
klasszikai epopoeának mesterséges kompozícióját tartsam szem előtt, mely Homérosz örökbecsű költeményei után az arisztoteleszi
szabályok által szentesítve s Ilosvai Selymes Péter
Virgil
eposzában mindenkori példányul állítva föl, egy Publius Vergilius Maro
Tasso
, egy Tasso, Torquato
Camoëns
, egy Camões, Luís Vaz de
Zrínyi
mintaképe lőn. A költészet tágas országában
Caledoniától a Gangesig, Ossiantól a Mahabhârâtáig számtalan formája
tűnik fel az eposznak, s elszomorító kiskorúságra mutatna (mint nálunk olykor történt)
valamely hősköltemény talpraesettségét egyedül a Zrínyi Miklós
Virgil
formái (sokszor csupán
vers-formái) követéséből határozni meg. A klasszikai epopoeák eme
ragyogó naprendszerén kivűl még nagyon sok bolygó és üstökös kereng az elbeszélő poézis
egén, melyek bár különböző irányban futnak, s különböző kördedségű útat írnak le,
annyiban mindnyájan egyeznek, hogy pályájok nem egyenes vonalként halad a sivár
végtelenbe, hanem azon pontra, honnan kiindúlt, visszatér; vagy — mellőzve a kissé
mindig biccentő hasonlítást — mindnyájan kerek egésszé, életműves költői alkotmánnyá
hajlandók idomúlni. E hajlam a népileg naïv elbeszéléseket is kitűnően jellemzi; sőt
épen e költői idom az, mely a hagyományos mondákat írás segélye nélkül, nemzedékről
nemzedékre átörökíteni képes; e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen
széthúllna az emlékezetből. De XVI.
századbeli epikusainknál ez alakitási hajlam oly igen hiányzik, hogy kivéve
egy-két idegen tárgyú, más irodalomból kölcsönzött elbeszélést, melynek műszerkezetjét a
magyar átdolgozó nem annyira megőrizte, mint nem ronthatta el egészen, alig-alig
mutathatunk fel oly darabot, melynek szerzője, csak némi öntudatossággal is, költői
kompozicióra törekedett volna. Töbet mondok: a XVII. és XVIII. század
epikusai sem jobbak e tekintetben, az egy, az egyetlen Publius Vergilius Maro
Zrínyi
t kivéve; Zrínyi Miklós
Liszti
„Mohácsi
Veszedelmétől" Liszti László
Etédi
„Magyar Gyászáig" a „Phoenixtől" a „Hunniásig" ugyan azon idomtalan idomítás. Három századon keresztűl
zengett a magyar eposz, naïv és tudákos modorban, a nélkül, hogy akár a népies
énekmondók látszó örökösei, a XVI-ik, —
akár a klaszikai tejet felhigitó énekesek a XVII. és XVIII-ik század
folytán, az egység, a műegész felől, nem mondom világos tudattal, de csak ösztönszerű
sejtéssel is birtak, — anélkül, hogy e három század hosszú folyama, mint csermely a
követ, a költői elbeszélést kerekebbre görgette volna. S az egykorúak ízlése nem kivánt
jobbat: eposz helyett elfogadta a históriát, műalak helyett a tények egymásutánját, s
midőn ehhez még Etédi (Sós) Márton
Ovid
festései is járultak,
nem törődött egyébbel. Ovidius
Tinódi
, Tinódi Lantos Sebestyén
Gyöngyösi
, Horváth Ádám a kor
izléseinek kifejezői lettek. Méltán kérdhetni: lehetséges-e az, hogy Gyöngyösi István
Mátyás
korában még a hagyományos eposz népileg naïv, de
költői idomban zengett, — s alig fél századdal utóbb ez idom iránt minden érzék
kiveszett, századokra kiveszett az énekszerzők öntudatából, a nép és nemzet
ízléséből?
I. Mátyás
A nemzeti nagy szerencsétlenség, a katasztrófa, mely
Mohác
csal kezdődik, szokott felhozatni, mint oly csapás, mely korábbi
emlékeinket semmivé tette. Való, hogy a haza legnagyobb s legmagyarabb részén oly soká
dühöngött pusztításnak számtalan eshetett áldozatúl írott emlékeink közűl: de e
pusztítás eleinte még nem volt oly terjedelmű, hogy Mohács
Tinódi
kor- és kartársai az apák
írott énekeit is át ne örökölhették volna. A vész csak lassan terjedt,
az epikusok egész raját halljuk országszerte zengeni, mielőtt a dúlás nagyobb tért
foglalna el. S mit énekelnek ezen örökösei a Tinódi Lantos Sebestyén
Mátyás
alatt oly virágzó eposznak? Hazai tárgyat, a jelenből,
szárazhíven, a mint valami esemény megtörtént; hazai tárgyat a multból, de nem magyar
ének, hanem latin historia nyomán; bibliai tárgyat, erkölcsi ösztövér
tanulság kedviért; regényes tárgyat, idegen irodalomtól kölcsönözve. Hol van itt az
előbbi század fényes eposzának nyoma? Hol a nemzeti mondák hirhedett gazdagsága? Minden,
minden elveszett-e egyik század végétől a másik század elejéig? S ha el nem veszett, ha
nagy rész még fenn volt, hogyan esik, hogy semmit át nem vettek a XVI. század epikusai, hanem inkább sovány
historiához, külföldi mesékhez folyamodtak? az egy Toldi-mondán kivűl alig hangzott
valami átal ez állítólag oly dús mondavilágból; s ez is minő feldolgozóra talált
I. Mátyás
Ilosvai
ban! — De tegyük
fel, hogy amaz énekek közül, melyek a XV.
század vége felé még oly hatalmasan zengettek, igen kevés, vagy talán semmi
sem volt irásba foglalva. Ez annál valóbbszinű, minél inkább meggyőződünk
egy külön dalnokraj léteztéről, mely az énekszerzést, énekmondást szakmányul, s mintegy
céhszerűen űzte. Apa fiúra, mester tanitványra szállíthatta dalait; élő szájjal történt
átadás jobban biztositá az avatottak tulajdonjogát, mint az áruló betű. Hanem még ez
esetben is nagy kérdés marad: el kellett-e veszni mindennek, habár a nagy királyok
lehanyatló dicsőségével ama dalnokkar elnémult is? Az ifjú, ki Ilosvai Selymes Péter
Mátyás
asztalánál pöngette hegedőjét, őszbe vegyült
fejjel Tinódiék mestere lehetett; a Hunyadiak dicsőségét I. Mátyás
Bonfin
segélye nélkül is zengheték a XVI. század költői. De föltéve, hogy mind
az, mit ama kor hegedősei dallottak, az énekmondókkal együtt, nyomtalanúl sírba szállt;
hogy semmi kész költemény nem jutott el az újabb nemzedékre: azért maga a
mesterség, a teljes idom iránti fogékonyság kienyészett-e oly rövid idő
folytán az énekmondó és hallgató izléséből? Nem méltán követelhetni-e, hogy e bárdok
énekein gyakorlott fül, négy-öt évtizeddel később, ne tűrte legyen a laza históriákat;
hogy századok lefolytán kerekké görgetett magyar eposz ne sűlyedt legyen oly egyszerre
teljes formátlanságba?
Bonfini, Antonio
Nyomós kérdések. De ki hinné, hogy épen az a körűlmény, miszerint a XVI. század nem ismerte, vagy nem méltányolta,
elfeledte, — gyaníttatja velünk ez énekek költőiségét. Minél közelebb visszük őket a
szorosan úgynevezett néphez, annál több okunk van föltenni, hogy költői
idomban nyilatkoztak. A nép hagyományos elbeszélései, melyek nem támaszkodnak irás
segedelmére, mindig és mindenütt birnak a benső alkotás némi erejével, idomosságával.
Forgassuk át a magyar népmesék gyűjteményeit: a történet e naïv elbeszélésekben (hacsak
valamikép meg nincs csonkítva) mindig kerek, egész: a királyfi, a mesehős teljesen
epikai bonyolódások között harcol az ellenszegülő hatalmakkal, míg kivívja a győzelmet.
Oly mese, a melyben az események összefüggetlenűl, egymás után adatnának elő, a nép közt
se hallgatót nem nyerne, se föl nem tarthatná magát az élő ajkon. A hármas vagy kilences
szám is (jelképi jelentését mellőzve) a teljesebb alakítást mozdítja elé; a három
veszély, mit a mesehősnek rendesen leküzdenie kell, gömbölyűbbé teszi az idomot. E
prózai előadású költemény, melyet népmesének hívunk, nem regénye a népnek, hanem
valóságos eposza: benne a hőst segitő vagy gátló csodás hatalmak az epopoea
gépezetének (machina) felelnek meg. A népmondákban — melyek már időhöz, helyhez vagy
történeti személyhez kötvék — nem találjuk ugyan mindig az alakitás oly teljét, mint a
népmesékben: de itt is határozott hajlam tűnik fel a gömbölyítésre. A hagyományos
népmonda is, minden nemzetnél, csak kerek idomban tarthatja fenn magát; bár ez nem
annyira költeménye már a népnek, mint a mese. Az utóbbit ugyanis a nép,
tudva, mint költeményt hallgatja és beszéli el; míg a mondát, mely
mindig valami határozotthoz vagy létezőhöz van kapcsolva, hívő kegyelettel hallgatja s
adja tovább. Amaz eposza a népnek, ez története. De a
történetirás is eleinte mindenütt költői idomban nyilatkozott; annál
inkább szüksége volt el nem írt, csupán emlékezetben tartott tényeknek a
gömbölyü alkatra; s innen a népmondák kerekdedsége.
Ha már a naïv elbeszélés prózában is ily költőileg nyilatkozik, s e tekintetben a mi
népfajunk kivételt nem képez: mennyivel inkább föltehető, hogy azon verses elbeszélés,
mely egyenesen a nép közt támadt és írás segélye nélkül, szájhagyományban élt tovább,
nem lehetett idomtalan tárgy-halmaz. Mostani népköltészetünk: ugyan nem gazdag az
ilyesekben: de a mivel birunk:, az kétségtelenül magán hordja a költői alakítás
bélyegét, elannyira, hogy némelyik, kompozicióját tekintve, mesterművekkel kiállja a
versenyt. Csak a Fehér László című zsiványballadára hivatkozom,
melynek benső alkata, dacára a silány verselésnek, tökéletes költői kompozicio; vagy a
közelebb
Gyulai
által ismertetett Ajgó Mártont hozom fel, melyet szebben műköltő sem alkothata. Meg
van tehát, nagyon meg van népünknél a forma iránti érzék elbeszélő költeményeknél is;
csakhogy az alkotó tehetség, darab idő óta, gyéren mutatkozik. De azért ne higyje senki,
hogy a népet gondatlanúl összefércelt históriákkal ki lehessen elégíteni.
Gyulai Pál
Ez ösztönszerű jó ízlés, e költői érzék a népben nemcsak a jelenkor sajátja; megvolt az
mindig. Sőt. megvolt még inkább akkor, midőn a nép és nemzet elnevezés egy
jelentéssel bírt; midőn a nemzet színe, java, bár külsőleg míveltebb, csinosabb,
daliásabb — szellemileg ép oly naïv állapotban élt, mint a köznép. Ily korban a naïv
elbeszélés határa nem csupán együgyű mesékig, rabló kalandokig terjedt; a nép, mely
énekelt, a nép, mely azt hallgatta, egy-azonos volt a cselekvő, a hódító, a harcoló
nemzettel. A naïv eposznak mily bő tárgya, anyaga mindenütt! Ha krónikásaink nem
emlegetnék is, tény gyanánt vehetnők, hogy vezéreink, Árpád- és vegyes házbeli
királyaink alatt, az énekszerzés, énekmondás e népi módja virágzott. Annál készebben
elhihetjük följegyzéseiket. S ha e nyomokon lefelé haladva
Mátyás
ig, kétely szállana meg, vajon a „tudós" király
asztala körül a népi eposz zengett-e, vagy a tények olyszerű elgajdolása
volt napi renden, minő a XVI. században
divatozott: az olasz I. Mátyás
Galeotti
egy
helye világosít. „Vannak — úgymond — zenészek és hegedősök, kik a vitézek tetteit honi
nyelven az asztalnál lant mellett éneklik. Mindig valamely jeles tett énekeltetik; nem
is hiányzik az anyag" ... „Mert a magyarok, akár nemesek, akár parasztok, majdnem
ugyanazon szavakkal élnek s minden különbség nélkűl szólanak; ugyanazon kiejtés,
ugyanazon szavak, ugyanazon hangsúly mindenütt" ... „Innen van, hogy a magyar nyelven
szerzett ének parasztnak és polgárnak, közép s alrendűnek egyformán
érthető." Ezt Galeotto, Marzio
Galeotti
a
nyelvre vonatkozólag mondja, de miért épen itt? Nem azt fejezi-e ki általa, hogy
Galeotto, Marzio
Mátyás
a népi éneket
hallgatta s király létére is megértette; s hogy a palotában zengett ének a
kunyhóban is kelendő volt? Nem száraz ténykrónika tehát, hanem az élő
népköltészet, a naïv eposz az, miről itt szó van. Hogy e neme az eposznak, századok
során, a vezérektől I. Mátyás
Mátyás
ig,
szakemberek, külön dalnokosztály által ápolva, fejtve, tökélyesítve, az idomteljesség
nevezetes fokáig gömbölyülhetett, a dolog természetében fekszik.
I. Mátyás
De nem szorúlunk puszta okoskodásra, hogy meggyőződést szerezzünk, miszerint a történeti
és mondai eposz valaha költőibb alakot viselt, mint a XVI. század verselőinél. Sajátságos sorsunk, hogy míg
szerencsésb nemzetek legrégibb történetöket, hová a história nem ér, költői
maradványokban nyomozzák: nekünk, megfordítva, a história nyújt némi vezérfonalat régi
költészetünkhöz. Krónikásaink, minden józanságuk dacára sem tehetik, hogy át ne
villantsák ottanottan a költői forrást, melyből gyakran merítenek. Vajha többször tegyék
ezt! vajha több figyelemre méltassák, mesés részleteiben, is a hazai mondát!
Történetíróink örvendve emlegetik a józanságot, mely krónikásainknál már a legrégibb
korban mutatkozik. Én nem örülök e kora józanságnak. Mitológiánk, mondavilágunk,
úgyszólva elveszett: fölér-e e veszteséggel a históriai nyeremény? Ha krónikásaink, mint
közösen véljük, nagy részben népi énekekből merítettek: mivel biztosabb az átvett, mint
a kihagyott részek hitelessége? Azért, hogy valószínű amit felhasználtak,
következik-e, hogy való is egyszersmind?
Azonban dacára annak, hogy legrégibb történetirásunk, tudós naïvságában megvetni, lenézni
látszik a naïv költészetet: az átszivárgott egyes helyek nemcsak ily eposzi nyomokat
sejtetnek velünk, hanem egyszersmind a mese idomára is következtetést engednek húzni. A
részletesség, mellyel
Béla Névtelenje
a
honfoglalás személyeit s eseményeit, egész egyes adomákig ösmeri, kétségkivűl az eposz
részletessége; s ha nem is „egy magyar Nibelungen óriási izmait",
(mikép Anonymus
Szalay
nk előszavában
óvakodik), de mindenesetre nagyrészt az élőhagyomány és népköltészet maradványait kell
sajdítanunk e följegyzésekben. Árpád és
Zsolt kora nyújthatott legbővebb anyagot az
énekszerzőnek: Árpád és Zsolt kora az, melyet Szalay László
Névtelen
ünk legrészletesebben ismer: Anonymus
Takson
és Géza idejéből
alig-alig tud valamicskét említeni. A honfoglalás hősei, kiknek Árpád volt középpontja, még fia körül is sereglenek; azok elhunytával
megnémul az eposz; mint a trójai hősök hazatérte fejezi be ama nevezetes hellén
mondakört. Idomilag is tehát kikerekedik az eposz-ciklus körrajza; részletekben pedig
nem egy hely tünteti föl a költői eredetet. Idézem e leírást, noha másrészről nem
tagadom a tényt, hogy e hely Dares Phrygius egy
leirásából látszik kölcsönzöttnek; de lehet, hogy a nép-énekkel is egyező: „Vala pedig
Álmos arcára ékes, de barna; fekete szemei valának, de nagyok; termete magas, karcsú.
Kezei izmosak, ujjai hosszúk. Maga pedig Álmos kegyes, jóindulatú, bőkezű, bölcs, jó
katona volt, vidám ajándékozója mind azoknak, kik Scythiában
azidett valának vitézek." Ez nem a krónikák száraz nyelve, ez teljes költői
ethopoea.
Taksony
Ha mindazáltal a honfoglalás egyes episodjait, mikép Anonymus fentartotta, költői idom szempontjából vizsgáljuk, meg kell
vallanunk, hogy ott a leirt események összefüggése inkább csak történeti, mint költői.
Félénk józansággal kerüli a Névtelen mindazt, mi neki meseszerűnek, kalandosnak lát-· 15
szik; sőt különös gondot fordít arra, hogy az elbeszélt eseményeket maga korában
ismeretes helyhez, névhez, nemzetséghez kösse, azoknak ez által teljes történeti
színezetet adandó. — Hanem a krónika-ciklus, mely
Kézai
val kezdődik és Kézai Simon
Turóczi
n végződik, számos epizódban annyira megtartotta az eposzi
szerkezetet, hogy kész mesével szolgál ujabb költőknek. Árpád, a mint az országot előbb jelképek által birtokába veszi, s
aztán elfoglalja, kész költői alkat. Lehel és
Bulcsú halálra vitetnek, az elbúsult
Lehel még egyszer kürtölni óhajt, s kürtjével
bosszút áll ellenén: kerek egész, mai költő sem adhatna semmit e meséhez. Konstantinápoly ostroma (Turóczi János
Turóczi
nál) a naïv eposzt nemcsak egészben, de részben is
visszatükrözi. Imhol a Botond monda, Turóczi János
Turóczi
előadása szerint. Nem azért irjuk ki,
mintha nagyon ismeretes nem volna, hanem hogy kerekdedsége feltűnjék. Opour (Apor, Apa ur), a magyarok vezére, hadával az aranykapú
előtt áll. Egy görög, nagy mint óriás, kijő a városból. „Két magyarral akarok, úgymond,
megvíni, s ha le nem győzöm, a görögök császárja adót fizet a magyaroknak." Opour
Botondot egymagát szemeli ki a viadalra; ez
büszkén lép elő, mondván: „Én Botond vagyok, igaz
magyar, legkisebb a magyarok közt; végy magad mellé még két görögöt, hogy egyik kimenő
lelkedet tartsa, másik testedet eltemesse; mert bizonyára adófizetőjévé· teszem a görög
császárt nemzetemnek." Ezzel délcegen megy bárdjával az érckapu ellen, hogy erejét
megmutassa, s egy csapással oly lyukat vág rajta, melyen egy ötéves gyermek ki s
bejárhatna. Ekkor elkezdődik a viadal. A magyarok egyfelől, a görögök a város falain,
bástyáin másfelől feszült várakozással nézik. Maga a császár és a császárné a bástyán
állnak. A két hős összerobban; a görög, ellene által, lováról a földre taszíttatik, hogy
azonnal kilehelli lelkét. A császár és neje, roppant szégyenökben elfordítják arcukat, s
visszasietnek a palotába. Az adót azonban a császár, mérgében, megtagadja, miért
tartományai elpusztításával állnak boszút a magyarok, és gazdag zsákmánnyal térnek
hazájokba. — Im egy teljes, minden részleteiben fentartott, költői mese!
Turóczi János
Hosszas volna kimutatni a krónikákból mindazon helyeket, hol az eposzi eredet
kisebb-nagyobb mértékben átérzik. A modern költészet ismeri azokat, részben
felhasználta, mert bennök kész mesét kapott.
Béla
párviadala, a korona és kard, a cserhalmi leányrablás, mind kész
gömbölyű maradványai a népi éneknek. Salamon
király háborúit, viszontagságit I. Béla
Turóczi
nál nem lehet olvasni a nélkül, hogy minden nyomon ne érezzük
az eposz lehelletét. Im egy homéri hely. Salamon és a hercegek, Géza,
László, már két hónap óta ostromolják Nándorfehérvárat. A saracénok gyakran kicsapnak a
várból, de kemény harc után mindannyiszor visszatolatnak. Egyszer három saracén hős,
kopjákkal, lándzsákkal, nyilakkal fegyverkezve, kiugrik a városból, rettenetes
pusztítást tevén a magyarok közt. De Salamon, a
király ostromgépésze, egyet azok közűl az ostromgéppel villám módra lesújt: kinek
holttestét a magyarok elragadni törekesznek, de társai erősen harcolva, védik. A király
és herceg látván ez összecsapást, biztatják a körülálló vitézeket: „Vajha a maccabaeusok
szíve és vére buzogna fel a magyarokban, hogy a saracén hulláját ragadnák el!" Ezt
hallván
Opus, György és Bors
harcos
leventék, villám módra rohannak a holttest védőire. Opus túlmerészen egész a város kapujáig üldözi őket; az ostromlottak
hiába szórnak rá köveket és nyilakat a vár bástyáiról: sértetlenül visszatér.
György pedig és Bors az alatt elragadják a hullát és csúnyaságba (in turpitudinem)
vetik. — Nem a trójaiak és görögök harca-e ez Patroclus tetemei felett?
Turóczi János
Azt hiszem, hogy a felidézett nyomokból is kiviláglik as már, hogy volt
nálunk naiv eposz s hogy az, mint átalában a népköltemény, költői formában
nyilatkozott. Mikép esik tehát, hogy a XVI.
század epikája oly keveset örökölt elődétől; hogy a könyvsajtó korában fel
nem támadtak a hegedősök énekei, sőt maga az eposzköltés mestersége is csaknem teljes
feloszlásba ment át? Oly kérdés, melyre nehéz megfelelni, mindazáltal megkisértem.
Már első krónikásainknál látjuk a józanságot, mellyel a történetileg valót a mesétől,
költeménytől igyekeznek elválasztani. Béla
Névtelen
je gondosan ovakodik a parasztok csácsogó énekei ellen: noha
máskor meg hivatkozik rájok. A fönebbi Botond-mondát, például, épen azért mellőzi, mert
csak népi énekekből hallotta, sehol krónikában említve nem találja. „Némelyek — igy
folytatja — azt mondják, hogy ők (Lél, Anonymus
Bulcs
, Botond)
egész Konstantinápolyig mentek és hogy Botond K. arany kapuját bárdjával beütötte: de én, mivel a
történetirók egy könyvében sem találtam, csupán a parasztok hazug meséiből hallottam,
azért jelen munkámba felvenni nem akarám." Kézai Simon nemcsak Bulcsú
Orosius
meséjében botránkozik meg, hol a magyarok bizonyos feslett
nőktől és incubus szellemektől eredeztetnek, tagadván „ut spiritus generare possint":
hanem a Lehel monda végét, hogy t. i. kürtjével a császárt
lesujtotta, sem tartja elfogadhatónak: is „mert a bűnvád terhelt személyeket kötött
kezekkel szokás a fejedelmek elé vezetni". E kora lengedezése a kritikai szellemnek
mindenesetre feltűnő; de nem azért örvendetes, mintha igy már krónikásaink adatait
habozás nélkül elfogadhatnók: mert feltéve, hogy a hagyományból is merítettek, csupán a
valószínűtlent, de nem egyszersmind a valótlant is, állt
módjukban eltávoztatni; hanem örvendetes azért, mivel ama józan itéletről tesz
bizonyságot, mely nemzetünk jellemében gyökerezik. Azonban e józanság hátrányos vala
népköltészetünk emlékeire, hátrányosabb talán, mint maga a keresztyén vallás
terjesztése: mert ez csak hitregénknek üzent hadat; míg a korai kritika dere hagyományos
költészetünk virágait fonnyasztá el, midőn a történetből száműzni akar vala minden
regeszerűt. Mert nincs a naïvnak esküdtebb ellensége, mint azon kezdetleges, szintén
naïv állapot, midőn valamely egyén vagy nemzet gyermeki elfogultságából kibontakozni
kezd. Ilyenkor egy hitében megtértnek buzgalmával indít háborút azon tévelygés ellen,
melynek előbb önmaga is rabja volt, gyűlöli azt, mert értelme világánál szégyenli, hogy
valaha szerette. A kezdő tanultság ez állapota, melyet tudós naïvságnak nevezhetnénk,
nálunk korán mutatkozott, a mi becsületére szolgál józan eszünknek; de hogy oly soká,
mondhatnám költészetben a legújabb korig tartott, ez, ha végzetes helyzetünkkel menthető
is, büszkeségre okot épen nem ad. Az értelemnek ez idő előtti fölülkerekedése a
képzelmen, okozta szerintem, hogy irott költészetünk mindjárt eleve
különvált a népiestől, lenézte, megtagadta ezt, s míg ezáltal az utóbbinak lassú
hervadását, majdnem végenyészetét idézte elő, önmagát is megfosztotta az egyedül biztos
alaptól, melyen a nemzeti költészet csarnoka emelkedhetik. Fogunk-e mi
utódok, ez alap hiányában, az elbeszélő költészet terén valami jóravalót hozni létre,
nem tudom; részemről e hiányt fájdalommal érzem; de azért idegen népi-beszélyek
követésében annál s nagyobb ovatosságot ajánlok, mivel félő, hogy azokkal idegen szellem
lopózik költészetünkbe; a mi aztán semmivel sem jobb, mint akár az ó-klasszikai, akár
más valamely poézis utánzásába rekedni.
Orosius Paulus