AJOM10

Megjegyzések:

Mikor — elégedetlensége miatt — félretette Bánk bánnal kapcsolatos munkáját, hamarosan új értekezésbe kezdett. „Másba kaptam, s tán, hogy azt is elhajitsam" — írja nak. (1859. jún. 4.) Ez a „más" valószínűleg a Zrínyi-tanulmány; legalábbis nincs rá adat, hogy időközben esetleg még valami egyébre is gondolt. A tanulmányhoz Szász Károly adhatta a közvetlen indítást. Mikor ti. megtudta, hogy Bánk bánról értekezik, csodálkozik: „azt hittem, te majd ról, vagy ről, vagy a krónikások és epikusokról általán fogsz értekezni, s választásod egészen meglepett ..." (1859. márc. 21.) Lehet, hogy ekkor gondolt először re. Ez a tárgy közel állt hozzá, addig is sokat foglalkozott vele; az előtanulmányok egy részét már elvégezte. vel valószínűleg még Szilágyi István hatására kezdett komolyabban foglalkozni. írt is egy Zrínyi című drámát, és amikor 1846 nyarán néhány hetet -nál töltött n, bizonyára beszélgettek róla, mert a költőben felmerült a terv, hogy a darabot átdolgozza. , ról eltávozva, levélben is ad még az átdolgozásra vonatkozó útmutatásokat: „... Szóval, ha lehet és erdemes, teremtsen belőle újat, kedves barátom, olyat, mely talán színpadon is megjelenhetne." (1846. szept. 25.) -nak tetszik a munka: „ is itt van, majd nekifekszem." (nak, 1847. jan. 9.) még márciusban is biztatja: „Ha Zrínyi-mre nem sajnálna kezet-vetni, édes barátom ..." (1847. márc. 12.), pedig így felel: „Ha több időm lesz, előveszem Zrínyit." (1847. Nagypéntek.) Az átdolgozásról nem írnak többet, de nak újabb ötlete támad. Elküldi -nak a Niebelung-ének Simrock-féle fordítását, és azt ajánlja, hogy ennek példájára próbálkozzék meg ő is a Zrínyiász átdolgozásával: „Hogy tetszik a Niebelungen Lied? Nálam azóta az eredeti is volt; mert a Simrock-é fordítás. S tudja-e kegyed, mi jutott eszembe? ... . Kegyednek a Zrínyiászt le kell fordítani!. . ." (1848. jan. 17.) nem zárkózik el az ötlettől, „ről majd gondolkozom" — válaszolja. (1848. jan. 27.) Mindez bizonyossá teszi, hogy már a negyvenes években komolyan tanulmányozta a Zrínyiászt. Nem tudjuk, hogy a közbeeső időben foglalkozott-e vele, de 1854-ben újra elővette. Iskolai olvasókönyvet készített ebben az évben, és Voinovich Géza szerint „bőven írt ki" a Zrínyiászból, sőt tartalmát is összefoglalta. ( , II. 397. 1.) Ekkor azonban — bár elismeri ről, hogy nagy költő (vö. Csengery Antalnak írott levelét, 1854. márc. 30.) — a művet még „merő utánzat"-nak tartja. (Szilágyi Istvánnak, 1854. márc. 9.) Már alaposan megismerte Vergiliust, t és t, és így észrevette a közös vonásokat. Minél többet foglalkozott azonban a világirodalom nagy eposzaival, annál többre értékelte t. Vermes Imre írja, hogy az 1855—56-os években az iskolában feladott írásbeli tételek „jórésze a történelemből és az epikai költészet mezejéről van kiszemelve;. . . különösen képezi több oldalról a fejtegetések tárgyát: majd az eposzi mese, majd a szerkezet, majd az epizódok szempontjából." ( Vermes Imre: Adalékok Arany János tanári működéséhez. Országos Tanáregyesületi Közlöny; 1884. 466. 1.) Körülbelül ebből az időből való a Zrínyiász első énekének átdolgozása is. Mikor székfoglalója után a lapok híresztelik, hogy Zrínyit átdolgozza, és efelől megkérdi. így felel: „Hogy Zrínyit én átdolgozom és kivált ugy, mint a lapok emlegették, abban semmi sincs. De annyi van a dolgoban, hogy én pár évvel ezelőtt megkísértettem, mire mehetnék Zrínyivel, meghagyva ugy amint van, csupán verselését téve élvezhetőbbé az által, hogy caesurátlan sorait a szavak máskép rendezésével, caesurássá változtatnám, és ahol a rime nagyon rossz, mással pótolnám, tulajdon szavaiból. Ily módon az első éneken át is mentem, s még akkor felolvastam volt nak, ki úgy látszott akkor, nem igen kap rajta. . . Oly nyelvbeli s más forma átöntés, milyet a lapok elnlegetnek, soha, eszem ágában sem fordult meg, nem is hiszem, hogy valaha igaz költő olyat merészlene." (nak, 1860. márc. 30.) „ot, t és ot. . . nem csak örömmel tanultam, hanem igyekeztem az iskolában nem olvasott helyeket is átbuvárlani" írja önéletrajzi levelében. az egykorú iskolák tananyagának közepén állott; természetes, hogy irodalomrajongó jótanulóként sokat foglalkozott vele. Újra meg újra átolvasta s ismerte a magyar forditásokat is; Baróti Szabó Dávid magyar Aeneisét nagyra becsülte. A maga költői gyakorlatában nem engedte mélyebbre hatolni a nagy latin költő befolyását; Homérosz közelebb is állt hozzá, s irodalompolitikai okokból is elevenebb tekintély, rangot adóbb mintakép volt számára. Az elveszett alkotmány, köztudomásúlag, nem kis mértékben éppen a nyomán kialakult nemesi-romantikus epikai stílus persziflázsa is. költői nagyságát azonban soha nem vonta kétségbe. „Lehet, hogy , nagyságához mérve, alkotás: ban, jellemzésben gyarlóbb: de ha egyebe nem volna, mint nyelvbeli tökélye, azzal is megérdemelné, hogy mindenkor minden nemzet költészetének iskolája legyen." ( Bírálat Remete József Aeneis-fordításáról. Hátrahagyott prózai dolgozatok. 282. 1.) Csengery János szerint: „Tudjuk, hogy sokat foglalkozott vele, fordított is belőle, s azokban az eposzaiban, melyekben szubjektív érzelmeinek is tért enged, észre lehet venni annak a nak hatását, akinek érzékeny lelkületével oly nagy rokonsága van mimóza-természetének... Legfontosabb az a hatás, amelyet az átgondolt kompozíció s a személlyel és tárggyal harmoniában levő előadás dolgában tett rá." ( Csengery János: Vergilius a magyar költészetben. . 1931. Irodtörténeti Füzetek 29—30. 1.) A tanulmánnyal kapcsolatban nyilván újra felelevenítette emlékeit. De nemcsak t és t, hanem t, t és t is olvassa. nak írja a szünidő végén 1856-ban: „Egyébiránt, ha érdekelné, azt is megirnám kigyelmednek, hogy az egész két hónapos szünidő alatt egy árva betűt sem dolgoztam. . . itthon ültem és olvastam t meg t, meg t — most először eredeti nyelven." (1856. okt. 4.) t már régebben is ismerte, német fordítása megvolt neki; egyik hősnőjét, Bradamantét A nagyidai cigányok harmadik énekének variánsában meg is említi. Komolyabban azonban most foglalkozik vele először. A szöveg szélére sok megjegyzést tesz. Megkísérli a fordítást is; 1857 pünkösdjén megmutatja ezt a nála levő nak. (Szilágyi Istvánnak, 1857. dec. 3.) később levélben elkéri a fordítás egy részletét az UMM számára: „Mióta ről eljöttem, igen sokszor akartam szabadságot venni magamnak, hivatkozva nagybecsű igéretére, egy darabka t kérni." (1857. aug. 7.) Ugyanezen a nyáron újra belemerült művébe is. nek írja: „Itthon töltöttem a szünidőt. — Nem sok haszonnal, mert azt, hogy az olasz nyelvet, melyben el voltam maradva, annyira vittem, hogy t olvashattam, azt már én — koromban — , nyereségnek nem tekinthetem." (1856. okt. 3.) t magyarul már 1831-ben olvasta, Tanárki János prózai forditásában. (Önéletrajzi levele Gyulaihoz, 1855.). Később német fordítását olvashatta; ez a munka is megvolt könyvei között. Az olasz eredetivel a következő, könyvtárában színtén meglevő műben ismerkedett meg: Il Parnaso Italiano, ovvero i quatro poeti celeberrimi Italiani. Edizione giusta gli ottimi testi antichi con note istoriche e critiche omate di quatro ritratti secondo . , 1826. Ebben a könyvben — tanubizonysága szerint — a szöveg széle tele volt jegyzeteivel. hatását már Az elveszett alkotmányban is érezni lehet, különösen „varázs Armida" alakjának megformálásában. de felfedezhetők nyomai a Toldiban is. Voinovich Géza írja: „Szemmel kiséri az eposz szerkezeti elemeit, fejlődését, sűrűn tűnnek föl jelei az állandó szólamok és hasonlatok mellett, elkísérve azokat egyrészt eredetök, , , , és néha a Biblia felé is, másrészt innén további útjukon -, -, főképpen hez." ( , II. 369. 1.) 1856 nyara után már nem hagyja abba az epikusokkal való foglalkozást. szerint: „Az olasz epikusok tanulmánya hosszan leköti figyelmét. Esztendőkön keresztül alig ír kisebb verset." (, uo.) Két évvel később, 1858. nyarán, újra az olaszokból próbál fordítgatní: „Aztán az olaszokból kísérlettem meg egyes strophákat — ból, ból, — de nem megy. Mathusalemi kort kellene élnem, ha akármelyiket be akarnám végezni." (nak, 1858. jún. 5.) Az olaszok mellett ről sem felejtkezik el. A Zrínyiász t a Toldy Ferenc szerkesztésében megjelenő Nemzeti Könyvtár kiadásában olvasta. „A lapok szélén folyvást gyűlnek jegyzetei, , , nevei tűnnek fel a sorok mellett, pontos utalásokkal... Nevek, események dolgában nyomon kiséri történeti nagy művét; a hadi dolgok leírásánál saját takitikai munkáira utal." ( , II. 398—399. l.) Barátai tudnak jegyzeteiről. Salamon Ferencnek írja: „Kértél édes barátom, hogy utánzásait, amennyiben t, t vagy t követte, mutassam ki. E tárgy huzamosabb tanulásra volna méltó, s jókora essay-t irhatna róla, kinek ideje s kedve lenne ... Én röviden jegyzem ide azon nyomokat, melyek figyelmem el nem kerülték." Szépszámú párhuzamos helyet sorol fel, majd így folytatja: „De mind a mellett, hogy Zrínyin nyomai látszanak, általában nem mondható lopásnak, plágiumnak, oly szabadon bánik a tárggyal. Sok helyen szebbé teszi az átvett helyet, módosítja ..." (1857. máj. 2.) Három évvel azelőtt még „merő utánzat"-nak nevezte a Zrínyiászt; most már jobban látja eredeti értékeit. Az eredetiség helyesebb megismerésében még egy körülmény segítette -t. Az olasz epikusok olvasása közben csodálkozva bukkant olyan helyekre, amelyek saját műveinek egy-egy részére emlékeztettek. Ezeket mind ki is jegyzi a lap szélére. Voinovich Géza felsorol néhány ilyen párhuzamot. ( , II. 367. 1.) Így nyílik ki a szeme a közös eposzt kincs meglátására, és így ébred rá lassan, hogy ami nél utánzásnak látszik, az nem más, mint a közös eposzi hagyomány öntudatlan felbukkanása, amelyből is éppen ugy merített, mint . — is tud a jegyzetekről, kéri is őket a BpSz számára: „Igen leköteleznél, ha a naiv költészetről irt értekezésedet is beküldenéd; vagy ről tett jegyzeteidet állítanád össze." (1858. ápr. 19.) Ilyen előmunkálatok után természetesnek látszik, hogy antikor felhagyott a Bánk-bán tanulmányokkal, hez fordult. A székfoglaló megírását a nyári szünidőre tervezi: „A nyári szűnnapokat, hihetően, ismét unalmai közt fogom tölteni. Akkorra bíztatom magam, hogy elkészítem a beköszöntőt. De, ha itthon űlök, hol veszem hozzá a friss lelket, ha faluzni megyek, hogyan lesz készen. Ez ama két szarvu dilemma, mely mostanság éjjel-nappal döfös szarvaival." (nek, 1859. júl. 1.) Valóban nem is mozdul el ről, de a „gyönyörü apathia", melyben „a napokat egymás után átsinylem", nem hagyja dolgozni (uo.). Augusztus közepéig sem készül el jóformán semmi: „Időm nekem mindig van, több is mint kellene, miután minden percemet órává nyujtja a tétlen unalom... Sajnos, hogy ez így van, még sajnosabb, hogy akaratom ellenére van így." Pedig sietnie kellene a munkával, mert Tompáékat augusztus végére várják: „mostanra halasztottam akadémiai beköszöntőm megírását, mert, ha Tompáék itt lesznek, dolgozni nem lehet, igy hát ennek még augusztusban jóformán el kellene készülnie s még egy betű sincs, noha már 15-ot irunk." (nek, 1859. aug. 15.) Szeptember 13-án Tompáék még nincsenek ugyan ön, de semmi hír a munkáról. (nek, 1859. szept. 13.) Alig egy héttel a ünnepély előtt még így ír: "Én a magam fölrándulását attól függesztém vala fel, ha akkorra elkészithetem ama bizonyos mondókát, melynek de dato heute még csupán exordiumát huzgáltam le! Es igy dacára minden ostromnak — vagy plane ostornak — jobb lesz nekem itt a sutban — mint odafenn mutogatni érdemes személyemet." (nak, 1859. okt. 22.) A levélből kiderül, hogy nagyon dolgozik, azert is nem ír hosszabban, és talán ezért van olyan tréfás hangulatban is. A nyomasztó munkaképtelenség elmúltával felderül. Egy későbbi leveléből is az látszik, hogy az utolsó napokban megfeszített erővel dolgozott — „törtem magam kegyetlenül, hogy székfoglalómat akkorra bevégezhessem", de — mint akkortájt általában — reménytelennek látja a munkát: „látván a lehetetlenséget, lemondtam a reményről, hogy elkészíthessem s így arról is, hogy az ünnepélyen mutatkozzam". (nak, 1859. nov. 2.) Elhatározta, hogy nem megy fel, de az utolsó pillanatban belátta, hogy nem maradhat otthon „bortány nélkül". „Mivel menthetném honmaradásomat? Hogy beteg vagyok, senki sem hiszi, — egyéb mentség ily nagy nemzeti ünnepélyről elmaradnom, nincs. Desperatiomban az indulás előtti délután, összecsaptam értekezésem meglevő részét, s elszántam magam a felrándulásra, oly határozattal, hogy kedvező esetben nem jövök haza, mig nem olvasok. Az eset kedvezőleg fordult, a mennyiben, nek felolvasván kéziratomat, ő neki-biztatott, hogy jó lesz, elég lesz, s igy fennmaradtam hétfőn estig, mikor osztályunk ülése fogott lenni. Egy szó mint száz: bejelentém olvasási szándékomat, s október 31-kén délután ötkor kiűltem a szégyenpadra, vagy másfél óráig olvastam ..." (uo.) így számol be az olvasásról: „Okt. 31. Nyelv és széptud. oszt. Mindenekelőtt Arany János rendes tag foglalá el széket... A legnagyszerűbb tanulmány, melyet magyar írórol írtak mindeddig. A legnagyszerűbb már terjedelménél fogva is. Tovább egy óránál olvasott értekező, s a bevezetésen csak alig haladt túl. Ívekre terjedő nagyszerű monographia lesz az egész, mely sokkal többet ad, mint amennyit ígér." ( Budapesti Szemle, 1859. VII. köt. 389. 1.) Úgy látszik, hogy az ünnepély előtti megfeszitett és sikeres munka, valamint az irodalmi megemlékezésből nemzeti üggyé nőtt Kazinczy-ünnepély lelkesítő hatása, és az, hogy barátaival találkozott, kissé felrázta -t. Egyelőre lendületesen folytatja a tanulmány írását, bár egészségi állapota nem a legjobb: „most is, miután keresztül estem az olvasáson, még sok dolgom van hátra, mert csak egy része volt meg, s a többit hozzá kell irnom. Ettől azonban — friss erővel — dolgozhatnám: ez nincs, a friss erő." (Tomori Anasztáznak, 1859. nov. 10.) Mégis, most benne van a munkában, és minden mást félretesz: „Én folytatom »székfoglalómat«, azaz, miután nagy feneket keritettem, már most nem ugyan kénytelenség, de becsületbeli dolog lassankint be is végezni. Most már benne vagyok, nem engedem meghűlni. is sürget a forditással, de biz az pihen még. Nem kaphatok annyiba — én kivált!" (nak, 1859. nov. 10.) A tanulmány további részét kéri a BpSz számára. nek írja : „Most »Zrinyi« folytatom, melyből székfoglalónak csupán töredékét olvastam volt föl. A »Budapesti Szemle« időről-időre közölni fogja, igy nem vesz kárba, ha dolgozom. De veszett nagy moles készül válni belőle." (1859. nov. 23.) Munkakedve sajnos nem sokáig tart. December elején már újra fáradt: „Voltam en, olvastam az Akadémiában valamit. A tárgy megérdemelne egy jó kidolgozást, de az enyém nem lesz az. Mikor neki ülök, már belefáradtam." (Szilágyi Istvánnak, 1859. dec. 6.) Felolvasásának folytatását, a BpSz második közleményét, 1860. január 4-én küldi fel: „Itt küldöm a Zrínyi harmadik énekét a Szemlébe. Úgy hiszem egy fogásra elég lesz. Olvasd el, kérlek, és tudasd velem itéletedet róla, mert magam csak itt-ott vagyok vele megelégedve." (nek, 1860. jan. 4.) nem ír bírálatot: „ Cikked folytatását örömmel vettem. Épen kéziratért jöttek a nyomdából, s én átadám, anélkül, hogy elolvastam volna. Amit írsz, amit küldesz, rögtön nyomatom. A correcturát leküldöm. Alig várom, hogy magam is olvashassam." (1860. jan. 12.) A korrektúra említése azért érdekes, mert egyébként alig van arra adat, hogy cikkeit a nagykőrösi években maga korrigálta. A BpSz szövege valóban egyenletesebb helyesírást mutat, mint a PD-é. A jan. 4-i küldemény volt az utolsó részlet, amelyik a BpSz-ben és azután a PD-ben megjelent. azonban nem hagyja abba a munkát. „Én most akadémiai értekezésem folytatását irom, a Szemlébe. Hosszu lesz, de tán csak majd bevégzem. Még nem úntam belé." (nak, 1860. jan. 25.) Két akadály tűnik fel újra. Az egyik kiújuló betesége, a másik a re-költözés gondolata. vel és más pesti barátaival már levelez erről; nak is említi: „Gondold el, miben töröm fejemet. Abban, hogy e boldogtalan schulmeisterséget még boldogtalanabb állapottal cseréljem fel. Barátom, kivénülök, kibetegszem ebből. És talán e helyzet az oka, hogy lelkem elvesztette minden rugékonyságát... Hátha más körben — például en, még visszanyerné lelkem hajlékonyságát?" (nak, uo.) tiszteletdíjat küld a cikkekért, erre írja: „Csak önfejű ember vagy te, nem boldogulok veled: pedig oly szívesen dolgoznám a Szemlé-be a nélkül is. Bezzeg! ha nekem 24 óra alatt be kellett volna nyujtanom a székfoglalót. Egyébiránt méltányos dolog." (1860. febr. 7.) annyira ragaszkodott a folytatáshoz, hogy — részben azért is, hogy anyagi segítséget szerezzen barátjának — megbeszélte Ráth Mórral az egész tanulmány könyvalakban való kiadását. (nak, 1860. febr. 27.) válasza azt mutatja, hogy már alig dolgozik tanulmányán, a „pestezhetném" megtette hatását: „Fáradozásod a Ráth-féle ügyben nagyon köszönöm: de elvem ellen van lekötni oly munkát, mely még nem kész. Mégis, ha már csak kevés volna hátra! de még, hogy hirlapilag szóljak, nem vagyok túl „a kezdet végén". Mikor lesz ez befejezve, kivált, ha ugy dolgozom rajta, mint mostanában! Ez a „pestezhetném" egészen kihozott a munka sodrából. A te Szemlé-det majd csak elbiztatom szóval: de a könyvárus megölne." (1860. márc. 18.) — Valóban alig halad. A Zrínyiász negyedik részé- nek elemző egybevetését félbehagyja, munkájának második része, a párhuzamos helyek összeállítása is töredékes marad, s ami még ezenfelül előkerült hagyatékából, csak olyan jegyzetanyag, amelyet már soha nem dolgozott fel, és amelynek jórészét régebben is írhatta. Közben lebeszéli ről, s ezzel újabb okot ad a töprengésre: „Oh édes barátom! ne menj te arra a re! kínlódjál ön, kínlódj bárhol, de re nem menj! Ott lennél igazán beteg, beteg lélekben, testben és hitben." (1860. febr. 1.) egy hónap múlva válaszol nak: „Igazad van, nem megyek én re. . . Pedig, ha tudnád, mily gyötrő ez állapot. Nem anyagilag — az engem kevésbbé nyomna — hanem szellemileg. . . . egészen megnyomorodtam. E folytonos szenvedés, e folytonos érzése annak, hogy az ember hivatásán kívüli helyzetben működik — nem tudom mi lesz ennek vége, ha soká folytatom." (1860. márc. 30.) Ilyen állapotban valóban nem lehet dolgozni; nincs mit csodálkozni azon, hogy t mind egyre azzal biztatja: majd, majd. „Hát a Szemle, úgy-e? Bizony hát! De beteges valék, mondom. Majd, majd." (1860. ápr. 23.) Később: „A Szemle szíveskedjék várni egy kevés ideig. Kijöttem a hangulatból. Sokat aggódom a jövőn: nincs dolgozni kellő nyugalmam." (1860. júl. 9.) Levelezésükben ezután többet nem is említik már a Zrínyi és Tassót, szinte kizárólag a pesti dolgokkal, közvetlen jövőjével foglalkoznak. A változás annyira elfoglalja a költőt, hogy már nem jut sem ideje, sem energiája arra, hogy félbemaradt tanulmányával törődjék. A szerkesztősegi évek megint nem alkalmasak a munka folytatására. értekezését, töredékes volta ellenére is, nagy érdeklődéssel fogadták. Már idéztük nek a BpSz-be — közvetlenül a székfoglaló után — írt lelkes sorait. Az a tény, hogy hajlandó volt a dolgozatnak csak kis részét ismerve is, az egész kiadására vállalkozni, szintén az érdeklődésre mutat. Heinrich Gusztáv úgy beszél róla, mint amit általánosan ismernek: „Zrinyi és Tasso, a kötet legremekebb darabja, mely sokkal ismertebb, semmint egyebet mondjunk róla, mint hogy töredékes voltát mélyen fájlaljuk", majd így folytatja: „ Zrínyi és Tasso vagy Naiv eposzunk című cikkei valóban impozáns tudományos készűltségről tanuskodnak, — melyet ugynevezett »szakférfiainknál« egy-kettő kivételével, bizony nem igen találunk. . . Nincs mindig igaza, de amit mond, az mindig széles alapon nyugszik, önálló felfogás eredménye." ( Heinrich Gusztáv: Arany János prózai dolgozatai. Fővárosi Lapok 1829. 81. sz.) szerint: „ Zrínyi és Tasso-ja tanulmány a költő psychológiájához. Látjuk belőle, hogy gyakran utánoz, de mindig bizonyos eredetiséggel; még azon is amit átvesz, észrevehetők szellemének fő sajátságai. . . bámulatos gonddal nyomozza ki az átvételeket a Zrínyiászban. Emlékező tehetségét e részben csak költői tapintata mulja fölül, mellyel egyes passzusok rokonságát fölismeri ... S vajon találhatna-e a Zrínyiász avatottabb magyarázót mint a Buda Halála szerzőjét." ( Riedl Frigyes: Arany János prózai dolgozatai BpSz, 1880. XXI. köt. 215. 1.) Császár Elemér is a hun trilógiához hasonlítja: „Csak egy ötödrésze készült el, s így is száz lapra terjed: a legnagyobbszabású irodalomtörténeti részletmunka, a konpceció nagyságban méltó párja a hún trilogiának. . ." Kiemeli, hogy az összehasonlító módszert „először alkalmazza irodalmunkban következetesen, tudományos alapossággal. . . Nem elégszik meg tiszta összevetéssel, hanem mélyebbre hatol, több irányban is, mindenütt a legnagyobb óvatossággal, és módszerességgel." A munka eredményéről: „Az utolsó lépést már nem tehette meg, de értekezésének bevezetése és kompozíciója vallja, hogy az egész elemzés erre irányult, mint végcélra: az átvett és eredeti részek arányából, a változtatások mértékéből és módjából meg akarta állapítani a Szigeti Veszedelem relatív függetlenségét és abszolut értékét." Végül: „. . . a Zrinyi és Tasso, bár alapjában filológus munka, részleteíben esztétikai fejtegetéssé emelkedik, s egy ihletett mivész, egy alkotó költő fölfogását tükrözi." ( Arany János mint irodalomtörténetíró. Irodalomtörténet 1917. 231—234. 1.) műve ösztönzőleg hatott a további kutatásra is. Többen meg próbálták Zrínyit mai nyelvre átirní; akadtak olyanok is, akik a tanulmányt folytatták. Ezek: Greksa Kázmér: A Zrinyiász viszonya Tasso-, Vergilius-, Homeros- és Istvánffyhoz. (Székesfehérvári fiúgimnázium értesítője, 1889 ; később külön is.) és: dr. Mally Ferenc: Zrinyi Szigeti veszedelme és Tasso Gerusalemme Conquistatája. Szeged 1929. Klaniczay Tibor 1954-ben megjelent Zrínyi-könyvében is igen sokat hivatkozik a tanulmányra, és nagymértékben felhasználja eredményeit. Különösen a Külföldi eposzok hatása című fejezetben: „A Szigeti Veszedelem külföldi mintáinak vizsgálatánál klasszikus tanulmányára támaszkodom" ( Klaniczai Tibor: Zrínyi Miklós. . 1954. 84. 1. 51. jegyz.), és a mű elemzésével foglalkozó részben merít sokat -ból. Itt írja: „Arany János nagyszerű elemzéséhez (III. ének) sok újat hozzátenni azonban igen nehéz, az ő megállapításait egyszerűen megismételni pedig fölösleges lenne." (i. m. 159. 1.) Végül -nak a Zrínyi-kutatásban elfoglalt egyedülálló helyéről így ír: „Arany János klasszikus tanulmánya mutatta meg első ízben eredeti költői nagyságát, s emelte őt végérvényesen a magyar irodalom legnagyobbjainak sorába." (I. m. 531. 1.) A tanulmány fejlődéstörténeti jelentőségét már fölismerte: „... amint gyakorlatban megelőzte a legmodernebb naturalista és l'art-pour-l'art-os irányokat, úgy elméletben többszörösen megelőzte t, először módszerben, alkalmazva a milieu- és race-elméletet írói arcképeiben és a Zrínyi és Tassóban; azután az eszményítés elméletében, megírva a Vojtinát hat évvel a híres előadásai előtt. . ." ( Babits Mihály: Petőfi és Arany. Nyugat 1910. II. köt. 1577—1790.1.) Ihletének személyes forrásaira Trencsényi Károly hívta fel a figyelmet: „. . . önigazulásul írta. Mert mindaz, amit epikai közvagyonként szinte leltárszerűen kimutat, azok a módok, ahogyan e közvagyonnak egyes részeit a költők birtokukba vették s fölhasználták: epikai alkotásaiban is rendre föltalálhatók." ( Trencsényi Károly: Arany János és az eposzi közvagyon. . 1928. 6.1.) Alaposabban kifejti ezt Barta János: „Az a buzgalom, amellyel a világirodalom nagy költőinek eredetiségét boncolgatja, jelzi, hogy nem puszta szaktudományi kérdésről van szó, hanem olyan személyes problémáról, amely éppen ezekben az években saját költői fejlődésében is uralkodik. A kérdés látszólag ez: mennyire lehet a világirodalomban még a nagy költő is eredeti? ból kölcsönzött, t fosztogatta, elképzelhetetlen Homérosz mintaképe nélkül. . . . szerint. . . a feltalálás és a művészi megformálás válaszútjáról van szó s ő csak az utóbbin lát lehetőséget az eredetiségre . . . Az eredetiség ilynemű felfogásával pedig igazolni, legalábbis menteni akarja azt, hogy kezd elzárkózni költészetében a korszerű, az akkori magyar társadalomból meríthető élmények felhasználásától." ( Barta János: Arany János. . 1953. 126—27. 1.) Megállapítását követi Hermann István: „miután a költő elszakadt attól a közösségtől, melynek énekelni szeretett volna, igyekszik egy járható utat lelni. Ez az út azt jelentette volna, hogy nem a korproblémák közvetlen érintésével, hanem azok szellemében meg lehessen ragadni egy olyan kérdést, melyet eposzilag ábrázolni lehet, vagyis egy össznemzeti jelentőségű problémát, mely azonban, bár hosszú időszakok érlelték, változtatták, mégis a kor kérdése is . . . A két költő, és összehasonlítása. . . számára csak alkalom arra, hogy tisztázza az eposz elméleti alapkérdéseit." ( Arany János esztétikája. 216. l.)