AJOM10

Megjegyzések:

Pap Károly ezt írja: „A tervezett Olvasókönyvvel és Széptani jegyzeteivel körülbelül egyidőben, vagy talán még későbben írja harmadik, legbecsesebb kompendiumát: az irodalomtörténetit, amelynek összeállítására, noha kedv és tudás egyformán ösztönözhették, igazában maga a szükség vitte a költőt" ( Arany János magyar irodalomtörténete. . 1911. 20. 1.). Ennek ellentmond és . Ezek szerint az Irodalomtörténet első változatát még másik két tankönyve előtt megírta. ( Benkó Imre: Arany János tanársága Nagykőrösön, Nagykőrös 1897.). Ez teljesen érthető, hiszen éppen irodalomtörténeti kézikönyvben volt a legnagyobb hiány. Tanári működésének első esztendejében ugyan már megvolt Toldy Ferenc: A magyar nemzeti irodalom története című munkája; Szilády Áron szerint az első tanítói esztendőben ezt is használta ( Arany János magyar irodalomtörténete. Irodalomtörténeti Közlemények 1911. 251. l.); de ez a könyv csak a mohácsi vészig ismertette az anyagot. Az új- és újabb kor történetét már a legelején „kézirattal pótolta" (uo.). 1854-ben megjelent következő munkája: A magyar költészet története. Ez már a legújabb korig, azaz Kisfaludy Sándorig halad. Bár könyvei a kornak megfelelő magas színvonalat képviseltek, mégsem voltak alkalmas tankönyvek, „már terjedelmüknél és bibliographiai részletességüknél fogva sem". ( : Magyar Tanügy. 1883. 9. 1.) Tőrös László írja: „Bár Toldy Ferenc kitűnő kézikönyveket adogatott ki akkoriban, amelyeket a mai tanár is sikerrel használhat... megalkudott a lehetőségekkel, s inkább vett magának fáradságot arra, hogy megfelelő könyv hijján, maga szerkesszen tanítványainak vezérfonalat." ( Protestáns Tanügyi Szemle 1932. 269. 1.) már kezdetben is kiliagyott egyes részeket könyvéből: „Kézi példányában zárjelek "közé fogta a nehezebb részeket, mintegy kézikönyvvé rövidítette. ( II. 269. 1.) Később azonban „ezeket az első évben megtanultatott részeket. . . is a maga világosabb szövegezésében tanította, most kiadott kézirata szerint." ( Szilády Áron i. m.) Az így összeszerkesztett jegyzetet eleinte maga diktálta, később — Pap Károly szerint — odaadta másolásra: „Mint több egykorú tanítvány nyilatkozatából tudjuk, a kompendiumot mindig maga diktálgatta, csak később adta át egy egy jobb növendékének, hogy társaival együtt odahaza másolják le." (I. m. 49. 1.) Tulajdonképpen csak a VII—VIII. osztályok számára írta jegyzetét. nak küldött egyik levelében részletesen ismerteti tanmenetét. (1858. febr. 24.) Az V. osztályban csak „verstant és irályt" gyakoroltat. A hatodik osztályban kezdi az irodalomtörténetet tanítani — előre bocsájtván az irodalomtörténet felosztását — a legújabb korral (1772-től), mivel „Ez könnyebb a gyermekeknek mint a zumtuchel, vonzóbb is." Ekkor még az olvasókönyvből olvas fel, s a felolvasottakhoz fűz; szóbeli magyarázatokat; írott jegyzetet még nem ad a tanulók kezébe. A VII. osztályban az ó-, közép- és újkort tanítja, most már jegyzet alapján: „Pár ivnyi rövid extractust adok kezökbe, hogy az összefüggést lássák, s fel tudják mondani." Végül a VIII-ban a legújabb kort ismétli: „A VIII. osztályban már nem kellene irodalomtörténet. De tekintve, hogy némelyik oly gymnasiumból lépett ez osztályba, hol a magyar Litteratura historiának nevéről sem hallott, vagy legfölebb irodalomtörténete első §-ait magolta be s a középkorig haladt: hogy az ilyen is tudjon az érettségi vizsgán valamit, a legújabb kor-t ismétlem. De nem annyira olvasással, mint a VI-ban, hanem rövid kivonatban 3—4 iven összeállítva." (Uo.) A tananyagnak ugyanezt a felosztását végig kísérhetjük a diákok jegyzeteiben is. Az egyik, Sigray Pál pl. mindig megjelölte a leírás időpontját jegyzetében. ( 1859-ben érettségizett, jegyzete a Ráday-levéltárban. található.) Jegyzete két részből áll, külön lapszámozással. A kezdettől az újkorig terjedő rész leírását 1857. dec. 31-én fejezte be, tehát a VII. osztály első félévében. 1858. jún. 23-án jutott el az újkor végéig. Jegyzete 71 oldal. A legújabb kort 1859. jan. 15-én, tehát a VIII. osztályban fejezte be, 64 oldalon. Terjedelemre nézve a két rész tehát majdnem egyforma. Gyulai Pál tudomást szerez jegyzeteiről, s arra kéri, hogy küldje el őket neki. A költő így válaszolt: „Az irodalomtörténetet kéziratból tanitom, de mivel az nem egyéb, mint extractusa, nincs miért elküldenem." (1858. dec. 22.) Valóban, munkáira, közelebbről A magyar nemzeti irodalom történetére és A magyar költészet történetére épít, különösen az ó- és középkort tárgyaló részekben. Pap Károly szerint az említetteken kívül még a következő munkákat használta: : A magyar költészet kézikönyve; : Régi magyar nyelvemlékek; : Történeti emlékek és adalékok; : Nyelvkincsek; Ferenczy Zs. Jakab: Irodalomtörténet; rövidebb irodalmi dolgozatai, a Nemzeti és az Ujabb Nemzeti Könyvtár kötetei, valamint az UMM-ban megjelent tanulmányok és egyes költőkkel foglalkozó más monográfiák. Valószínűleg figyelembe vette Szilágyi Sándor: Erdély irodalomtörténete és Irodalomtörténeti vázlatok című munkáit is. ( Pap Károly i. m. 22—23. 1.) Pap Károly az Irodalomtörténet elé írott bevezetésében részletesen kimutatja, hogy mennyi volt az idegen és mennyi a saját anyag jegyzetében. „Valóban az Ó-, Közép- és részben az Újkori irodalom mezején csaknem egészen a alapjára helyezkedik..." (I. m. uo.). Ezekben a részekben is önálló azonban az Ókor előtti áttekintés, a hun—magyar rokonság és nyelvi hasonlóság tárgyalása, a középkori részben a saját olvasmányai alapján történt válogatás és a énál sokkal világosabb rendszerezés. Az Újkor tárgyalásában még sokkal több eredeti részletet találunk. A legjelentősebbek: a XVI—XVII. század külső viszonyainak, a vallásos és tudományos életnek festése, a XVII. század kialakuló könyvnyelvének és a XVIII. sz. politikai arculatának, valamint prózairodalmának ismertetése. Különösen kiemelkedik itt is a válogatás, amelyet Pap Károly szerint „annyi mély gonddal és történetírói szemmel" végzett, „hogy a valódi értékek kijelölésében nem egyszer szerencsésebb nál" (i. m. 31. 1.). Érdekes, hogy az Újkor tárgyalásában csak a költői irodalom ismertetését végzi szorosan költészettörténetének nyomán. A Legújabb kor tárgyalásában a legönállóbb. Felosztása és rendszerezése egészen új; csak a költői iskolák ismertetésében, főként a fejezet elején (1772—1811) támaszkodik szorosabban : A magyar költészet története c. munkájára. Pap Károly szerint az átvétel „... annyi didaktikai finomsággal a tárgyalásban, annyi közvetlenséggel az írók és törekvéseik, a műfajok és műformák bemutatása körül, hogy a különben is szétszórt anyagát mintegy újonnan látszik fogalmazni. Amellett lépten-nyomon érzik, hogy amit mond, egyszersmind a saját közvetlen benyomásai és szempontjai alapján is mondja, mintha ítéletei sem lennének egyebek, mint a dolgok természetéből folyó véletlen találkozások a éval" (i. m. 34. 1.). A Legújabb kor második részét (1811—48-ig) egész önállóan tárgyalja. Méltán mondja Pap Károly, hogy: „A legszebb s kétségkívül legértékesebb fejezete e kis irodalomtörténetnek a Legújabb kor második szakasza" és, hogy ehhez hasonlót 1865-ben megjelent műve előtt nem is találunk. (I. m. uo.) Ebben a részben nem is támaszkodhatott semmilyen kézikönyvre, teljesen önállóan írt. Voinovich Géza hívja fel a figyelmet annak jelentőségére, hogy az iskolák rossz szokásával szemben, nem tér ki a legújabb, még kortársi irodalom tárgyalása elől. ( II. 271. 1.) A ről írott részek különösen kiemelkedő fejezetei e jegyzetnek. A Legújabb kor tárgyalásában Pap Károly nagyon lényeges felfogásbeli különbséget vesz észre és között. (I. m. 46. 1.) Míg ugyanis a „romantikus iskola sikereiben látja költészetünk legmagasabb emelkedését. . . amihez képest mindaz, ami még jött legfeljebb »uj lendület«, addig nem „fejteget. . . és nem polemizál, de nyiltan és nyomatékkal jelzi, hogy itt egy egészen új irányról, új eszmékről és új törekvésekről van szó. . . ami a természetes fejlődés eredménye, amelyben a »nemzeti« és a »müvészi« még magasabb fokon egyesül. Hogy itt valami rendkívüli változás történt tárgyban, felfogásban, formákban és nyelvben egyaránt, amely hivatva van egész költészetünket átteremteni; oly hangon szólván, amely már az egész népet magába foglaló nemzet szívéig hasson." A szerkezetről, előadásmódról ezt írja: „Nem kisebb érdeme e kompendiumnak az az arányosan tagolt, tiszta szerkezet, amellyel az egyes korok anyagát beosztja és tárgyalja, s az a nyugodt folyású, logikus erő, amellyel azok uralkodó jellemét és főbb mozzanatait elénk állítja. S mindezt ilyen szűk keretek közt is mennyi történetírói érzékkel, az organikus fejlesztés és megokolás bizonyos ösztönszerű adományával" ( Pap Károly i. m. 40. 1.) tanítványainak számtalan visszaemlékezéséből egész nyilvánvalóan kitűnik, hogy mennyire szerették őt magát és előadásait. Jegyzeteinek híre hamar elterjedt. Kartársai, barátai érdeklődnek utána. Így pl. (1858. febr. 21.); , aki a rossz tankönyvek helyett jobbat akart szerkeszteni, és ehhez kéri az -ét: „Ha kéziratodat számomra használat végett leíratnád, nagy jót tennél vélem. Kérlek hát, barátom, írasd le kéziratodat február végére, midőn... könnyen átvehetnéms a leíratás árát is kifizethetném." (1858. nov. 28.). Szász Károly az akadémiai Bánk bán előadásra készülve kéri idevonatkozó jegyzetét: „Sógorom, ki egykor ön előadásaidat hallgatta, emlegeti, hogy te Bánk-bán-ról annak rendében egy óráig tartó előadást tartottál tanitványaid előtt... Bármily szerénytelennek lássék is kérésem, kérlek közöld azokat velem, egyedül csak velem, a lehető legnagyobb discretioval fogom felhasználni ." (1859. márc. 17.) Pap Károly kimutatja, hogy jegyzetét is felhasználta a hatvanas évek elején írott teljes magyar irodalomtörténetéhez. (I. m. 57—58. 1.) Több vonatkozásban szorosan -t követi Imre Sándor: A magyar irodalom és nyelv rövid története. Debrecen 1865. című sok kiadást ért munkája. Szomor Károly 1872-ben megjelent: A magyar nemzeti irodalom története vázlatban című könyvében „a legvakmerőbb szerénytelenséggel" ( Pap Károly i. m. 59. 1.) szinte szóról szóra átvette jegyzetét; Komáromy Lajos szerint munkája nem más, mint „ kéziratának lelketlen kiollózása és sok helyütt értetlenségből származó eltorzítása". ( i. m. 10. 1.) Ugyancsak mutat rá, hogy „. . . önálló felfogásának némi nyomai meglátszanak Beöthy Zsolt Irodalomtörténetén, ki hozzáértő kézzel illesztette be az tól megfigyelt jellemvonásokat a saját, sokkal részletesebben kidolgozott jellemzéseibe" (uo.). A kortársak nagyrabecsülték jegyzeteit, az utókor véleménye sok szempontból megoszlik. halálakor a Nemzet-ben így ír: „Az irodalomtörténeti tankönyvet sem nyomatta ki. . . bizonyos, hogy azt mint tankönyvet nem engedélyezték volna. . . nem tartotta bevégzett munkának, pedig az volt. Egyik-másik adatát az irodalomtörténet újabb kutatásai megváltoztathatták. De ítéletei igazsága ma is felül áll minden kétségen." ( Visszaemlékezés Arany Jánosra. Nemzet 1882. okt. 23. ) különösen értékesnek tartja a „kiválóan ügyes csoportosítást, a rövid találó jellemzéseket, a folyékony, világos nyelvet". ( Koltai Virgil: Arany János élete és költészete. Győr 1886. 96. 1.) Gálos Rezső a által közölt szövegrésszel kapcsolatban ezt írja: „ túlbecsüli e vázlatok értékét, mikor a kegyeletinél több jelentőséget tulajdonít nekik. Mondhatni, semmi újat nem tett véleményéhez (ti.) s csak nagyon keveset javitott azon... irodalomtörténete tehát valóban csak a kegyeleté, s legföljebb sokoldalúságának és alaposságának újabb bizonyítéka." ( Arany János irodalomtörténete. Egyetemes Philologiai Közlöny. 1910. 383—384. 1.) Oláh Gábor szerint: „Eredetiség, a fogalmazáson kívül kevés van ebben a reliquiában; de ez a kevés igen érdekes, mert a kortársairól mond bennük ítéletet." Emellett sok furcsaságot talál benne: „Mintha csak a jó Horváth Istvánt hallanánk. Személyi érdekességen kívül semmi jelentősége sincs különben irodalomtörténetének." ( Oláh Gábor: Arany János irodalomtörténete, Nyugat 1910. II. köt. 1669. 1.) Hatvani Lajos így ír: „E jegyzetek oly vázlatosak, hogy azok nyomán még az előadó professzor képét is alig lehet visszaképzelní. Ez a kompendium általában nem lehet egyéb, mint irodalomtörténetének a vizsgára készülő diákok számára tollba mondott vázlata... szent apróságként marad nekünk kedves irodalomtörténete, még ha nem is tartjuk kötelességünknek, hogy Pap Károly módjára »színes, meleg rajzokat, kiváló részleteket« fedezzünk fel." ( Hatvany Lajos: Arany János magyar irodalomtörténete, Nyugat 1910. II. köt. 1639. 1.) Sokkal többre értékelte azonban a művet ugyancsak a Nyugatban Babits Mihály: „ban, mint irodalomtörténészben az esztétikai ízlés és tudás egyesül a múlt iránti nagy érzékkel" — írja, kiemeli kíváló s modern pedagógiai érzékét s igen elismerően szól stílusáról: „... meglep bennünket a rendkívül gondos tömörség és szabatosság, mely minden mondatát jellemzi. Ez is művészet: a legérettebb logikai művészet. És néha, mint a villám, egy-egy pillanatra egy epigrammai fordulat, egy kitűnő jelző, (a vizeszű Zsigmond) felvillan az iskolás kifejezések közt." Ő is kiemeli, hogy „ről szól legtöbbet , védelmezve őt a vádak ellen, körülbelül olyan hangon, mint az utóbbi években t volt szokás védelmezni." ( Petőfi és Arany. Nyugat 1910. II. köt: 1577—1790. 1.) Gálos Rezső így ír: „Arany Jánosnak egy becses kísérletéről van szó, amelynek önmagában való értéke is nagy, jóval nagyobb mint saját, túlságosan szerény megjegyzéseiből. . . gondolhatnánk. . . Az irodalomtörténetnek vannak (bár nem nagy számban) önálló eredményei is. Vannak azonban aránytalanságai, hiányai is." Ilyenekül és tárgyalásmódját ítéli. ( Arany János irodalomtörténete. Uránia 1910. 509—10. 1.) Az Erdélyi Múzeum szerint „Irodalmunknak: valóságos eseménye, hogy ismeretlen műve megjelent". (— rd —, 1910. 406. 1.) A BpSzben Gyulai Ágost ír: „ mint tudós napjainkban éli igazi renessaince-át. . . a néma forradalomban részes is e kis kompendiumával, mikor lelkesen tanítja a jövendő nemzedék előtt nemzete irodalmának: nagyságát. . . Ez ítéletek. . . nem egészen vagy nem mind tól valók, de az, hogy ő — ki erős kritikai szellem, s esztétikai érzék dolgában oly kiváló lélek volt — ezeket elfogadta, magáévá tette, s világosan fogalmazta, teljesen övéinek minősíti őket. . . maga csak szükségből létrehozott, csupán iskolai használatra szánt tankönyvpótló töredékes jegyzetet látott benne, Pap Károly s általa mi, az azóta egész értékében megnyilatkozott költő-fejedelemnek felfogását ismerjük meg belőle nemzeti életünk legbecsesebb megnyilvánulásáról, irodalmunkról." ( Arany János irodalomtörténete Budapesti Szemle 1910. 466. 1.) Napjainkban újra megerősödött az érdeklődés az irodalomtörténet iránt. „Olyan rendszerbe foglalta kora irodalmát, amelyben a legtöbb író még ma is őrzi akkor kapott irodalomtörténeti helyét. . . Tanítványai haladó eszmeiségű irodalmi ízlést és szemléletet kaptak tőle akkor, amikor az 50-es években burjánozni és hódítani kezdtek idejétmúlt irodalmi irányok. . . Ezt a munkát nem lehet az idejétmúlt középiskolai tankönyvek sírjába, a könyvtárak: elhagyatott, sötét mélyébe helyeznünk. . . irodalomtörténetét középiskolás diákok számára készítette ugyan, de — különösen igazi megismerését, nyelvünk gazdag árnyalatú értékeit — ma is egy nemzet tanulhatja belőle." ( Hegedüs András: Arany János a katedrán. . 1957. 67—79. 1.)