X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Szerelem és egyéb

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei X. kötet
Alcím: Prózai művek 1.
Dátum: 1962
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Akadémiai Kiadó
ISBN: 9630500396
Szerkesztő: Keresztury Dezső
Sajtó alá rendező: Keresztury Mária
Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen
A kézirat leírása: Kézirata nincs meg.

Keletkezés:

Nyelvek: magyar
Kulcsszavak: eredeti szépprózai mű

Szövegforrások listája:

  • Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás
A kiadásról:
Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Kiadás helye: Budapest
2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

Életképek (szerkesztő:
Frankenburg
Frankenburg Adolf
), 1846. szept. 5. II. 10. sz. Aláírás: Karakány Jónás. Másodszor: Arany Összes Prózai Műveinek 1949-es kiadásában. Kiadásunk az
A.
Arany János
életében megjelent egyetlen kiadás, az Életképekbeli szövegét követi.
X (Close panel)Megjegyzések

Megjegyzések:

Megfigyelhető, hogy
A.
Arany János
milyen hamar túljutott a romantika túlzásain. 1846 tavaszán két rémtörténetet írt, ősszel pedig már parodizálja ugyanezt a stílust. Nem volt ez pillanatnyi szeszély. Erről tanúskodik az is, amit
Szilágyi
Szilágyi István
nak írt
Jókai
Jókai Mór
Büntársáról: „Nekem úgy tetszik, mintha a költő rémes éjfelen, lepedős kísértet alakban üldözné az olvasót, rettegve maga, rettegtetve mást. Én nem hiszem, hogy a költészet célja a hajmeresztés legyen". (1847. jan. 31.) A paródia fegyverével reformkori irodalmunk realisztikus törekvései igyekeztek legyőzni a fejlődést hátráltató, mert élettelenné merevült és üresedett romantikus stílusmaradványokat.
A.
Arany János
ezt a módszert követte akkor is, mikor Az elveszett alkotmánynyal elhárította a Toldi felé vezető út akadályait. Mivel a Parodisztikus rajz álnévvel jelent meg, sokáig nem tudták, hogy
A.
Arany János
írta. Éppen ezért nem is vették fel művei közé, és nem foglalkozott vele senki. Voinovich Géza szerint: „Címét
Arany
Arany János
maga feljegyezte munkáinak egy jegyzékében, a két másik elbeszélés mellett." (
Voinovich
Voinovich Géza
I. 94. 1.)
X (Close panel)Verzió: I : A kritikai kiadás szövege
 
3. SZERELEM ÉS EGYÉB  
  KISÉRLET AZ ,,UGYNEVEZETT'' FÖNSÉGESBEN  
  I.  
  A szélesképü természetnek örök ifju arszlána, a ragyogó nap, búcsucsókat intvén Izé helység tornyának aranyos hegyére, a falu mögött véghossznélküliségben tespedő mocsárokba martá kerek arcát. Bíbor foszlányait hosszan terítette volt a békák őslaka fölé; de, miután az esti lég kósza hullámain kellőleg kiszellőztette volna, ismét összeszedé azokat. A szürkület villitáncot kezde a halandó szemek előtt; az alkony mind fölebb voná kormos ujjaival a homály pókfonaliból szőtt sátorponyvát; egyszersmind siri csönddel, mint óriási csirkeborítóval, terité be a falut. Majd a lázkóros holdvilág kikandikálva egy tarjagos fölleg alól, mint tisztes nénémasszony a szuperlátos nyoszolya taréja mögül; mire a kerítetlen udvarok kuvaszai azonnal összehangozák müszereiket s irigylendő éjzenével tisztelgének a tányérarcu istenségnek.  
  Egyetlen ablak sárga világa folytat még párviadalt a rátolakodó hold savófényével.  
  S ti, buvári az emberi léleknek, kik oly biztosan kutattok az emberi szív rejtekiben, mint vakand a föld alatt; kik megtanulátok ismerni embereiteket, mint a juhász báránykáit s — szamarait, feleljetek: ismertek-e beszélyirót széles e hazában, ki ellenállhatna ilyenkor a kisértetnek: ablak alá suhanni s bepislantatni?  
  Igen! én is gyönge vagyok s lebirkózhatlan vágy cipel az ablak felé. Kőfalon, palánkon átszöknöm pillanat müve — volna, ha t. i. ottan ilyesmi találtatnék.  
  Köszönet neked, sugárdereku kenderszálak enyves unokája, fényes üvegtáblák szerény helyettese — papirdarab! köszönet azért, hogy mig egyik széled bonthatlan csiriznek vonzalmával tapad az ablak keresztfájára: addig a másik szabadon kelepel az esti hűs szellőben, mint didergő gyermek fogai. Felbillentem fátyolodat s legörbedve nézek titkod mélyébe.  
  Legott gyökeret vernek szemembe a burgonyafészkü pipaszurkáló sugárai; de szaglásom müszere most egyszer megelőzi a látásét: az illat, mely csiklándozza érzékimet, viruló — fokhagymák illatárja. Kevés idő mulva látom ezeket, ünnepélyes zöldségökben, sorra fekünni a párducbőrré tintafoltozott fenyüasztal terítetlen lapján; rokonszenvvel nézőket a ,kenyér-szerecsen'-re, mely az asztal egyik szögletén pongyolán guggol. Tul a hagymán s kenyéren, köszvényes nyoszolyában sivalkodó szalmazsákon, neme az embernek ül, kezében egy kés, a bicskák legudvariasb fajából, mely t. i. az emberi kéz legkisebb moccanására kétrét hajolva mély bókot csinál, s megcsókolja hegyével fanyelének gömbölyü bokáját. Az ember fenpiros arca rikoltó ellentétet képez a fokhagyma haragoszöld szinével, épen ugy, mint fejér ingelője mosatlan barnaságban háttérbe szorított ingével. Egyébiránt azon korában van az életnek, melyben, ha fürész-porral táplálkoznék is, vidor életkedv duzzad az ember arcán; és semmi kétség nincs, hogy sült kappanok combjait sem kevesebb étvággyal volna nyelendő, mint a zöld egyenruhás hagymákat.  
  Az ifju ember nem szól, hanem folyvást eszik, jóllehet alkalma volna magánybeszédet tartani s talán, helyében, egy drámahős tenné is azt, körülbelül ilyen formán:  
 
 
 
Enni, vagy nem enni: ez itt a kérdés.
 
Ha jobb-e, valjon, tűrni békésen
 
Makrancos éhség kínos éjjelét,
 
Vagy elszántsággal harcra kelni a
 
Hagymákkal, és küzdvén — megenni őket?
 
Stb. — stb. ———
 
 
  Hanem az ifju ember nem kétkedik igy; s ha ez a nyájas olvasó előtt hihetlennek látszik, értésére adjuk, hogy ő az izéi tanoda nagymestere. — Innen az elszánt hagymaevés!  
  Miután pedig — hogy
Homer
Homérosz
szavaival mondjuk — az étel és ital vágyát kivetette gyomrából, feláll; ajtósarkon függő posztó-öltönyét leveszi s tenyereiből rögtönzött kefével megsimogatván azt, beborítja vele ingének sötétlő szégyenét; azután megríkatja a fakilincses ajtót s ennek ásító nyilatán as keresztül az udvarra lép.  
  II.  
  Hová, hová, te vidor lakója eme lépkóros épületnek? Kalandokra indulsz-e, borzasztókra, melyek képesek az emberi hajszálat ércsodronnyá merevitni? Van-e rejtve csizmaszárid öblében halálhegyü tőr, vagy kulcs, mely hatalmas felnyitni faltömeget épen ugy, mint a szinpad tarka vásznait? Vagy talán boldog pásztorórák élvezésére mégysz, találkozandó az éji kedvessel, kinek angyali szépsége látásán az ép szem elvakul s a vak tündöklő fénytengerben uszik? — Nem felel; kisérjük őt.  
  Kétes hitelű talpbőrei szapora csókokat raknak a kerékvágások keskeny ajkaira; mohó léptei csakhamar fölemésztik a kolbászszerű utca hosszuságát s a falu végső telkébe merülnek be, melyet a többi telkektől illatos gyepü s árok ölelő karjai különítnek el. Az árkon keresztül nyujtozó igénytelen bürü — egyetlen fűzfának golyvás törzséből, faragás nélkül építtetve a természet valamelyik fia által — sokkal erősben áll, hogysem saját irói könnyüségünk alatt leszakadna. Tehát a tér, hová jutánk, udvartelek, melyen, ha nem csalódunk, egy néhai tekintetes és vitézlett házat van szerencsénk kikémlelni.  
  A hely vad regényesen bájoló. Égbetörő laboda s bürökerdő parancsol ,,ne tovább"-at az emberi látásnak, mely (t. i. az erdő, nem a látás) közül, mint
Aegyptus
Egyiptom
gulái, itt-ott óriás trágyahegyek, régi aranyidők gazdag emlékei, nyulnak fel, kertiseprő- s pukkantóbul álló dús növényzettel. Távolabb, mint tekintélyes időjós a birkák apróbb serge közül, két vagy három ősi szilvafa ágaskodik, melyeknek emlékéből az idő régisége már kitörülte az évet, midőn utószor kinálák férges gyümökseikkel a feltátongó földesurat. Mindenütt élet és tenyésztés! A föld háborítlanul táplálja édes szülötteit, melyeket a kertész gyom névvel merészel gunyolni, és a történetírás nem képes nyomába jőni, hogy itt valaha vaseszközök vandalizmusa dult volna a természet kedvenc népe közt. S ha feltekintünk, az eget látjuk, vasárnapi pitykés mellényében, lemosolygani a magyar nemesember ősi telkére, s ölében a gömbölyü holdat, mint óriási macskafőt, bajuszként eregetni sugári lenszálait a bojtorjánok apró gerebenei közé.  
  *  
  Mi bájoló hang az, mely füleinket verdesi? oszlopban táncoló szunyogok csiklándós hangja-e, melyben olykorolykor az éj fülesének tompa huhantásai vegyülnek? Vagy szinte az égi gömbök Strausza hallatja örökös keringőit, a soha senki által nem hallottakat?  
  Oh nem! — ,A mindenséget átkaroló érckapocs éterfinomságu selyemszálain, milliárd hullámzatu érzeménytenger kellőközepén, bájszerelem rózsasugári kebelistenítő pamlagán, mennybe futosó érzelmekkel, s imádó zsolozsmává olvadozott szende kebellel, egy szerencsétlen boldog pár a kelet gyöngyeivel himzett bájhon angyalédes perceinek szemvakitó üdvét élvezi!!'  
  Különben mind az, mi róluk prózalelkü olvasónak mondható, ennyi: Tenyeres-talpas leány ül a vad málva közt, s öléből mesterünk ismeretes feje bámészkodik az igéző orrlyukak felé. Vegyük fel párbeszédök fonalát.  
  — Imádott hölgy! te a mindenség drága kalárisa! tapló-szivemnek csiholó szerszáma! sorsom madzagának megmézelője! barna gondjaim bemeszelője! éltem göröngyeinek utkaparója! Oh mondjad, csak egyszer mondd még, hogy sze-retsz!  
  — Menjen már maga no, hájszen hányszor mondjam még, igen. Szégyenlem én annyiszor mondani, igen.  
  — Oh, látom pirulni arcodon a szemérem tégláját! Gömbölyü kacsóid egy tengert izzadtak már e marok lángoló völgyébe; szived ugy dobog fülembe, mint csertörő timárnak bakozott kölyüe.  
  A leány hallgatott. Nem értett ugyan semmit: de hallgatott.  
  — Oh Zsuzsa! ha tudnám, hogy szived titkon a hetyke komposesor öt vékás szilvására ásítoz; hogy ismét visszafanyalodik lelked a kurta guba istenkáromló lakosához s a szegény iskolamestert hitvány zérusként fogod szived sikamlós táblájáról a feledés nyullábával letörleni!  
  — Vesszek el, száradjak meg, ha szerettem valaha Tyukody Pistát; de tekintetes uramatyám —  
  — Oh! — sohajtott a mester oly hangon, mely viszonzásra hítta fel a falubeli ebeket.  
  — Uramatyám agyonverne, ha megmondanám, hogy nem őt, hanem magát szeretem. Erősen akarja, hogy a Pista felesége legyek, s nekem szót kell fogadnom: de hisz azért nem válunk el örökre. . . A hölgy szemei olvadtak, mint ólomgolyó.  
  A jelenet oly szép, oly isteni volt!  
  Hosszu szünet következett, miről semmi érdekest nem irhatunk.  
  A szünet alatt csend volt, s a csendnek vége lön azáltal, hogy a szerelmes pár egyikének gyomra korogni kezdett.  
  — Talán bizony ehetnék maga? — szólt a hölgy.  
  — Ah édes! ugy hiszem, ten drága szived tájáról jött a bájoló korgás zenéje —  
  — Micsoda? nem szoktam én koplalni, hallja; van nekem mit apritni a tejbe, hallja. Hanem, ha ehetnék, jöjjön a szobába. Tekintetes uramatyámat vártam egy töltött csirkére; de már, látom, nem jő ma haza: bizonyosan megmarasztotta s a vicispán, mert jó barátok együtt. Jőjön!  
  A hölgy könnyedén emelkedék fel ültéből, mint hizott liba, s fülöncsipvén kedvesét, azzal együtt a házba lebegett.  
  Én, meg a hold, künn maradtunk.  
  III.  
  De nemcsak mi ketten. Ott a sóslóromok s lapuk között egy halvány arc rémlik. Tekintete fölér egy télhavi éjszakával: hideg és sötét. Fekete szemei ragyognak, mint fénymázos csizmaorr. Ajkai reszketnek, mint részeges ember keze. Nyaka előre nyult, s egész teste előre hajolt, mint szeméthalomba ütött villanyél.  
  Ez ember lefojtott pezsgőüveg: benne bú és harag, szerelem és boszu forr.  
  A kertiseprők reszketnek iszonyu tekintetétől. A kutyatej elapad; a laboda elhullatja leveleit.  
  A szunyogok elhallgatnak; a hold eltakarja képét egy piszkos felhőronggyal.  
  Nyugoton egy lapos föllegben sürün csiholnak. Fejünk felett halálmadár vijong.  
  A tói békák harmadfél hanggal alább kezdik éneköket.  
  Mindenütt rémület előjele mutatkozik.  
  Valami lesz!  
  IV.  
  Ez alatt egy bágyadt világosság kikönyökölt a néhai tekintetes ház szellős ablakából, annak jeléül, hogy benn mécst gyujtottak. A rémalak oda huzódik s szemeihez kötözi a sugárokat. Lát, de nem nyög, nem sir, nem érez, nem gondol. Esze megállt, mint koldustaliga, melyből az elcsigázott pára már kidőlt! A mestert látja benn, ki a csirkét eszi, és Zsuzsát, az ő jegyesét, ki a mestert majd megeszi.  
  — Ördög és pokol! — kiált vala fel, ha e szép káromkodást valamely szinpadi hőstül szerencséje volt volna eltanulni.  
  Majd hosszu botot ránt kurta gubája alól s kitoldja azzal kezeinek rövidségét.  
  De hirtelen — mintha gyufa lobbanna fel agyában — rémítőt gondol. Meglepni a hűtelent, hirtelen! váratlanul!! rettentően!!! Meglepni őt, mint sirból jött kisértet, mint alvilági rém; mint francia-magyar színművek szörnyei!  
  S a rövid gubának koromsötét lakosa nyugalomba helyezi talpának hosszuságát; csupán lábhegyét veszi használat alá. Kopogása nem hallható emberi fülnek.  
  Legelőször is a pitvar ajtaját akarja felnyitni, de ez nem segit neki, mert — ilyen ajtó nem létezik. Volt valahol, de már nincs. Akadály nélkül belép tehát s botját, kurta gubáját csöndesen levetkezi. Azután felágaskodik s betekint a kürtő fekete torkán, kikémlendő, ha pislog-e valamely tűz a kandalló kebelén. Vizsgáló szemei „nem"-mel felelnek. Most fejét, nyakát dugja öblébe a barna kürtőnek, elhatározott szándékkal, ez uton rohanni a semmit nem gyanító szerelmesek közé.  
  Jaj, jaj, jaj! háromszoros jaj! Vagy ha kell, több is. Költőnek az ismétlés legkevesb fejtörésbe kerül.  
  Jaj, ha őt a leány meglátja, kormosan, fővel alá rohanni boldogságuk édenébe!  
  V.  
  Sokat végeznek Soroksáron, de elrontják az égben.  
  Tyukody is elvégzé magában: bebúni a kürtőn, mint Odysseus a trójai csatornán. De az ármányos kürtő csupán fejét, karjait s derekát bocsátá be: visszatiltá ellenben domboru csipecsontjait; s igy hősünk sem ki-, sem befelé nem moccanhatott. A helyzet drámai lön.  
  És az István szuszogása lön, mint dühös vadkané.  
  — Istenem! az Pista, — monda a lyány remegve — jól ismerem haragos orrának szuszait.  
  — Pista, és a kürtőben akadva, — sugá a mester. — Várj, meglakolsz! — Azzal ágyfenékről penészes szalmát vön elő a furfangos észnek gazdája, a mester, és meggyujtván azt, a kandallóba veté füstölögni. Pista köhögései és tüszkei rettentőek lönek.  
  VI.  
  A cikkek rövidülnek: a történet közelg kifejléséhez. Igy fogynak a napok esztendők vége felé.  
  — Erre, arra, veszett, morgós, dörgős, láncos, lobogós — stb., stb. —  
  — Jaj, tekintetes uramatyám a pitvarban! riadoz a leány. Ismerem őt nemeses szitkairól.  
  Künn vihar dühöng, mennykövek cikáznak: de az elszánt mestert semmi vissza nem tarthatja: rohan ő szobából ablakba, ablakból udvarra, udvarról gyepüre, gyepüről — árokba! Mily ellentét! forró vér hideg vizben!  
  VII.  
  A megérkezett tekintetes ur megrövidité hosszu cimét s most egyszer tettes-sé lön. A nemes urfi hátulsó részei keményen megpáholtatának a tettes ur által. Jajai, mentségei a kandalló sötét ürében hangzának el. Majd, kibontván a ház ura néhány téglát, kivoná az elcséplett szerelmest s kiűzé a tekintetes kuriából.  
  S a hölgy ajkai sirva panaszlák el, miszerint bezárván ajtaját Tyukody előtt, ez a kürtőn által akart rárontani, mit meg is teszen, ha sorsa és csípei nem gátolják.  
  — Nem, nem adlak hozzá feleségül, aki lelke van! — mondá a földesur drastikus káromkodással.  
  VIII.  
  Tekintetes Szilvásy Gáspár ur szavát tartotta: nem adta leányát Tyukodyhoz, miután tapasztalá, hogy ez — a jegygyürüt visszaküldötte.  
  Minthogy pedig a leány holtig-leány nem maradhatott, más kérője pedig nem találkozott: kénytelen lön mesternő asszonyommá válni; mely minőségben él és uralkodik mind e mai napiglan.