X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Beszély-töredékek

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei X. kötet
Alcím: Prózai művek 1.
Dátum: 1962
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Akadémiai Kiadó
ISBN: 9630500396
Szerkesztő: Keresztury Dezső
Sajtó alá rendező: Keresztury Mária
Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen
A kézirat leírása:
History:
Kéziratuk nincs meg. Arany László szerint a szerkesztői évek iratcsomagjaiból kerültek elő. Azóta nyomuk veszett.

Keletkezés:

Nyelvek: magyar
Kulcsszavak: eredeti szépprózai mű

Szövegforrások listája:

  • Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás
A kiadásról:
Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Kiadás helye: Budapest
2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

A költő életében nem jelentek meg a töredékek. Először Arany László vette fel őket a Hátrahagyott Prózai dolgozatok közé, „mint mulatságos curiosumot", melyet „talán szívesen vesz ha más nem — legalább a biograph." Kiadásunk az Arany László gondozásában közrebocsátott szöveget követi. A szövegben feltűnő, hogy az
A.
Arany János
-ra annyira jellemző rövid magánhangzók helyett gyakran találunk hosszút. Feltehető, hogy ez a kiadás sajtó alá rendezőjének változtatása.
X (Close panel)Megjegyzések

Megjegyzések:

(A kétablakú ház. — Címtelen. — Látogatás egy barátomnál.) Arany László megjegyzéséből ( Arany János Hátrahagyott iratai és levelezése II. 68.) arra kell következtetnünk, hogy
A.
Arany János
a Beszélytöredékeket a szerkesztőségi évek alatt írta. Tény, hogy
A.
Arany János
állandóan kézirathiánnyal küszködött, különösen szépprózát nemigen kapott. „Senki nem akar nekem írni, beszélyírót nem kapok, még fiatalt sem." (
Gyulai
Gyulai Pál
nak, 1860. dec. 21.)
Jókai
Jókai Mór
nak pl. két novellát sürgető verset is írt. Érthető, hogy ilyen körülmények között maga is újra megpróbálkozott a szépprózával. Sajnos, ezek a beszélyei is befejezetlenek maradtak, mint annyi más munkája. De még így, töredékes állapotukban is mutatják azt a fejlődést, amit
A.
Arany János
a realizmus felé megtett. Velük egy időben írhatta a Koszorút bevezető Irodalmi Hitvallásunkban (1863. 1. e kiadás XI. kötetét.): „A prózai elbeszélés elhányta cafrangjait. Hajborzasztó kalandok, csuda meglepetések, vagy theoriák személyesitései helyett a legjobb uton látszik lenni a lelkiállapotok, az élet, különösen a magyar élet cselekvény általi festéséhez. Nem tagadhatni, sok még itt a sekélyes, a félszeg — felfogásban a kellő mélység, kivitelben a biztos kéz hiánya: de maga az irány éppen az, melytől beszélyirodalmunk jóravaló kifejlését várjuk." Kardos Lajos
Gogol
Gogol, Nyikolaj Vasziljevics
hatását véli felfedezni a Beszélytöredékekben. ( Kardos Lajos: Arany János novellafordításai, Irodalomtörténet 1915. 96—101. l.)
X (Close panel)Verzió: I : A kritikai kiadás szövege
 
4. BESZÉLY-TÖREDÉKEK  
  I.  
  A KÉTABLAKÚ HÁZ  
  Azt hiszem, hogy nem egy lesz nyájas olvasóim között, ki megfordúlt Lapisfalván, habár csak mint keresztűl útazó is; minthogy e helység a szolnok-nagyváradi, vagy szolnok-aradi útvonalban, tehát a legjártabb országút szélén esik. Így hát kétségkívül emlékezni fog a sugár toronyra, mely csak néhány évvel ezelőtt épülvén, újdon-új meszeletével, mint egy földbe szúrt facövek, tűn fel a sík láthatár mesgyéjén, hol az ég a földdel összeborúl. Az országút, mely e torony felé vezet, ma is oly széles, mint valaha, azaz néhol egyenlő kiterjedésű a végtelen közlegelővel, másutt huszonnégy ölnyi távolban futó párhuzamos árkok közé szorúl, de ez utóbbi csak oly helyen történik, hol a jövőmenő, az útban fekvő posvány miatt, máskép a szántóföldekre volna kénytelen kerűlni. Ama gát sem lesz még feledve tisztelt olvasóm előtt, mely félóra hosszan vezet egy mocsáron keresztűl, itt-ott csonka-béna fűzfáktól bámulva végig, melyek, majd közelebb, majd távolabb, egymást várni látszanak. E gát, vagy töltés, a harmadévi esős tavaszon sokat szenvedett; de a lapisfalvi érdemes helyhatóság már az elmúlt nyáron meghordotta jó buzatermő földdel, úgyhogy jelenleg az ormó, hosszát leszámítva, nem hasonlótlan koporsófödélhez, melynek gerince, természetesen, aligha szekérrel járható, de két oldala, le az árok fenekéig, annál dülősebb. Egyébiránt a mi szélességéből hiányzik, az magasságában kárpótoltatott, s ha alapja, egyenes átmetszetben, nem ütné is meg a két ölet: púpján keresztül, négy ölre csak szemmértékkel is bátran tehetni. A mocsáron, tavaly óta, csupán egy helyt kell átgázolni, mert az egyik híd, noha csak nádból rögtönözve, s földdel meghordva, már akkor helyre állíttatott; a másiknak cölöpjei szinte állnak, de deszkái a falu gazdájának múlt évi számadásán kívül, sehol sincsenek. A gazda ugyan, Rátarti Mózes uram, igazolja magát, hogy a már megvett s falu erején hazahordott híddeszkákat az árvák atyja Nyúzó Sándor, „megadom" fejébe elvitette, de ez utóbbi Jó Balázsra hivatkozik, mint a kitől vette az új birkaólához felhasznált épületfákat; ellenben Tikos, a levélhordó, egypohár szesztől hevülten, azt találtakiejteni, hogy ha Rátarti uramnak hidlása nem volna az istálóban, nem kellene neki a Hosszúgáton levetni csizmáját, — azonban e rágalmat józan fővel visszavonta.  
  Akármint legyen a dolog, e hídfőt tanácsos kikerűlni, már csak azért is, mert rajta, a fennálló cölöpök s magas part miatt, átmenni lehetetlen. Ez akadályt mellőzve, békén halad a gát, egész a falu tulsó végeig, honnan, mintegy dolgát megbánva, visszafordúl, s be a faluba. Nem szükség a nyájas olvasót a helység leírásával untatnom, írva találja azt tulajdon becses emlékezetében. Ott van a szőlőskert, árokkal szegélyezve, mely ember nagyságnyi nádat terem, s a föntebb leírt Hosszú-tóval barátságos közlekedésben áll. A szőlőtövek közt is buján tenyésző nád fölöslegessé tesz minden karózást, s helyben terem a hinár, mely a szőlővesszők kötözésére kívántatik. — Ott van a falu végső háza, a „strázsaház" mint ez kopott falán még ma is olvasható, noha födele, mingyárt a 831-ki cholera után, elpusztult, s maga Csubó Ferke is, a híres hétalvó, kit az egész falu Heveré gúnyneven ismer, kénytelen volt odahagyni az ajtó- s ablaktalan düledéket. E romtól a faluig ismét legelőn: az úgynevezett „libanyomáson" viszen az út; majd egyfelől vályogvető gödrök, — mint himlőhelyek — lepik el a mezőt, más felől házsor kezdődik, mely fél utcát valaki pihent ésszel, bár nem eléggé csinosan, „fél gatyaszárnak" nevezett el. A falu e sugarát újabb telepedők toldták oda, kik sokkal szerényebbek voltak, hogysem a Lapisfalván ember-emlékezet óta divatban levő építésmódtól csak egy hajszálnyira is eltérjenek; e szerint a házak, pár ölnyivel beljebb mint az utcasor, visszavonúlva, a kandiság vádját annyival inkább elhárítják magukról, mert mindnyájan csak egy-egy ablakkal bírnak az utca felé, s így, ha törpék nem volnának, amaz óriás néphez lehetne őket hasonlítnom, mely homlokán egy szemet visel. Különben az udvarok ép oly puszták és kietlenek, mint ezelőtt voltak, sőt a Buga Márton kerítése, mit az ősszel szomszédai, Sós Péter és Faragó Mihály gúnymosolyai dacára, szalmával vegyes utcasárból, mint valamely „kőfalat" lapátolt vala össze, az idei hóolvadáskor egészen tönkre ment. E csekély változást leszámítva, minden úgy van, mint a közelebbi években, s ha a kegyes olvasó, velem együtt, a Lapuközön áthaladva, a Kovács Mihály házsarkánál jobbra fordúl, aztán szíves lesz követni a „nagy csapszékig", onnan balra a Tót Péter háza megett el, az égett pálinka-házig, onnan vissza vagy száz lépésnyire a falu száraz malmáig s ott keresztűl a Szép Józsep udvarán, ki egészen a Pataváig: azonnal a helység kellő közepén, a torony mellett szedjük fel magunkat.  
  Említém, hogy a lapisfalvi építésmódnak azon sajátsága van, miszerint a házak fél szemmel jönnek a világra. „Két szem csak kényesség" szokta mondani, kinek nincs — s a lapisfalvai százados meggyőződés igazolja e mondást. Sőt az öregebb lakosok még a kinyíló ablak ellen is ejtenek szót, mely korcs divat mindazáltal, az ifjabbak „újságon kapása" miatt, már csaknem közönségessé vált. „Igen, — hallottam az öreg Jámbor Tamástól, — jobb világ volt másszor, igen; nem kellett ennyi cifraság, igen; az a kinyíló ablak is mirevaló? igen; másszor, ha egy ablakot betapasztottunk a falba, megbírta, míg a ház, igen; ha kitört, hólyaggal vontuk be, igen; de volt is ám pénz; három márjás volt egy köböl búza, igen; egy poltura egy pint bor, igen." „Oh édes apám, — felelt Sára, a menye — régen volt az, még akkor a kő is lágy volt; aztán meg ha füst van a házban, vagy gőz, vagy a kotló s kis gyermek alkalmatlanságot csinál, csak ki kell nyitni az ablakot?" — Az öreg Tamás fejét csóválta s morogva ült félre, mondván, csak látja ő már, hogy elvész a világ.  
  E szerint, történetünk kezdetéig, az egész Lapisfalván nem találtatott két ablakú ház. Ez mindazáltal nem zárja ki, hogy három, sőt plane négy ablakú is ne volt legyen: de azok „paloták" s épen nem közönséges épületek valának. A jegyző lakása, például, három ablakkal nézett ki az utcára, a mennyiben a lecsuszkált náderesz engedte, mely az avúlt épületnek, mint valamely kalap-ernyő, haragosan szemébe volt vonva. A másik „palota", a tiszteletesé, szakasztott mása volt a jegyzői laknak; de mióta a jegyzőné, isten nyugossza, a papné sárga viganóját kisebbítni merészelte, nem átallván ezt mondani a mestemének: „ej no! be kackiás az a komámasszony papnéja!" s a két asszony közt halálos gyűlölség támadt: azon időtől fogva a tiszteletes asszony nem szűnt meg sarkantyúzni férjét, a jámbor Dienes uram őkegyelmét, míg a nótároson valami „istikk"-et nem ejt, mi egy tanuló szobának a házhoz toldatása által nagyban meg is történt, s Dienesné tiszteletes asszony megérte az édes örömet, hogy egy vasárnap délután, felváltva négy ablakból vethetett haragos szemeket az átellenes jegyzői lakra. Mosolygasz, nyájas olvasó? a hiúság ördöge falun úgy, mint városon megmérgezi a társas életet, s átkúl fordítja üdvözítőnk szavait: „valahol ketten-hárman egybegyültök, ott leszek tiveletek."  
  A ki Lapisfalván ezelőtt tíz-tizenkét évvel megfordúlt, hallhatta hírét egy vásott fiúnak, ki mihelyt szerét tehette, mingyárt a torony és templom körűl csavargott, s majd a legfelső toronygomb bensejéből szedett le vércsefiúkat, majd a templom gerincén sétált végig, mint valamely holdkóros, majd egy kirugó párkányzaton állta meg az úgynevezett „tótágast", fővel alá, lábait égnek meresztve; mely műtételei az iskolamester, s később, midőn annak vesszeje alól kikerűlt, a becsűletes tanács részéről, nem egyszer méltó elismerésben részesültek. Mindazáltal ő, sógora Cziba Lukács, a harangozó, kegyéből, kit gyakran helyettesíte, meg-meg visszatért előbbi szenvedélyéhez; miért is a faluban egyszerűen csak „Toronymászó Pista" lőn a neve, jóllehet apja után Futó Istvánnak kellett volna mondani. Már, hogy apja, Futó Gazsi, családi jogon bírta-e a Futó nevet, vagy csak hivatalos foglalkozása után ragadt rá, ez, míg a jegyzőnél általam megrendelt bizonyítványok megérkeznek, kétséges marad. Ő ugyanis, mióta a jelen öltőbeli ember emlékszik, szűntelen borjúcsordás volt; s ha a lopótökre helyes e talány: „míg él mindig fut, holta után mindig lop" — : ugyanez, legalább első részében, Gazsi bácsira is áll. Mihelyt a nyári nap kelő sugarai megaranyozták a lapisfalvi ócska torony tetejét, azonnal látni és hallani lehetett Futó Gazsit és pattogó ostorát végig az utcán, a mint riogatják az ártatlan veres borjúkat. S az ifjú ökör nemzedék, tanulatlan hevében, ki jobbra, ki balra fut, a hány darab, annyi felé; természetes, hogy Gáspárnak is aztán futni kellett, mindenfelé, azaz egymagának annyit, mint a gondviselése alá bízott borjúk összesen. E minden nap megújuló testgyakorlat nem engedé elpohosodni a serény férfiút, ki épen azért öregkoráig „vékony pénzű" marada, nem mintha pénz véknyan lett volna körüle (ámbár ez is valószínű), de, mert köpcössége sokban hasonlított ama vékony ezüst pénzekhez, milyenek I. Ferdinánd korából gyakran találtatnak a földben. Mintha most is látnám, konya és rőtszínű kalappal, sovány, vöröses arccal, ritka nyúlbajusszal, kifordított rövid bundában, mely térdéig sem ér, azon alól madárhúsú vékony lábszáraihoz szorosan odafűzött bocskorban, versenyt futni az „erkölcsös" borjúkkal s pattogtatni viszhangzó ostorát. De fájdalom, a múlt nyári cholera, annyi jelesekkel együtt, őt is elragadta.  
  Fia, Toronymászó Pista, eredetileg arra volt szánva, hogy kárpótolja a veszteséget, mely egykor, apja kidőltével a falut érni fogja. De Istók öcsém kényelmetlennek találta, minden isten-adott hajnalon, a harmat csillogó gyöngyeiben áztatni kérges bocskorát, s apja mellett a bojtár és kuvasz kötelességeit végezni egy személyben; azért sógora Cziba Lukács pártfogására támaszkodván, csakhamar eloldá a kereket s harangozó-bojtárnak csapott fel; mely minőségben, a torony híves-szellős ablakából, kevesebb fáradsággal, szintoly széles, vagy még tán szélesebb kilátásai nyiltak, mintha csordás maradt volna. Ekkortájt történt, hogy a lapisfalvi község, használván az 1836-ki törvény által kiterjesztett szabad bíróválasztás jogát, Borsos uramat választá meg egy szívvel-szájjal, ki, mint a szigorú erkölcsü feddhetlen életű, a mellett nem tökkel-ütött ember, közbecsülésben állt vala. Nem csekély érdeméűl rovatott fel az is, hogy a „rúgott" tanáccsal, kik húzamos időn keresztűl mintegy belé-hájasodtak volt már a bírói s eskütti székbe, legkisebb rokon-, sógor-, vagy komasági viszonyban sem állt, és nem egyszer kelt ki azok visszaélései ellen. De a következés megmutatta, mennyire csalódott a nép Borsos uramban, kit alig félévi hivatalkodása folytán már „Heródes" névvel tisztelt meg, s nehezen várta a „Mindszent" napot, hogy szabaduljon zsarnokától. Ez ugyanis nemcsak a számadási és adóhátrányokat utolsó fillérig behajtotta — ürügyül adván a bő termést, — nemcsak mindenféle vízvezető árkokat ásatott keresztűl-kasúl a helységben: hanem a régi templomotis, hét egész lábnyival, feljebb s boltozat alá vétette, a tornyot kijavíttatta, új tetővel cifráztatta föl, s mindezt koránsem a maga, hanem a falu erején! Régi számadásokból kinyomozta, hogy a rozzant templom újból építésére, Csontos uram bírósága óta, ki az 1817-ki nagy szükség idején viselte a bírói pálcát, négy ízben vettetett nagy mennyiségű tégla a falu és egyház költségén; s miután e kazal téglából annyit sem talált, mennyivel egy diót megtörhetne, nem elégedett meg egyik vagy másik „benforgó" személy feleletével, hogy: „elpusztulódott az!" — hanem vallatás, nyomozás, esketés útján kisütötte, hogy részint Nyúzó uram, az árvák atyja, hordatott el új kéményéhez pár ezeret, részint Balog Miklós, a volt törvénybíró, állott jót vejeért Faragó Mihályért öt ezerig, ki azt az „új űlésen" épült házába falazta be, a vályog közé; részint jegyző úr adott el, utólagos jóváhagyás reményében, tíz ezret a helybeli zsidónak, s árával épen most akart beszámolni; szóval, hogy a téglát hordta boldog boldogtalan, s még a szegény Tikos, a levélhordó is, vitt el abból egy katlanhoz valót, bár az könybe-lábadó szemmel bizonyozta, hogy abban, mit ő elhordott, egy se volt nagyobb, mint a fél ökle, s így épülethez már úgy sem lehetett volna használni. De a „Heródes" Nyúzó uramon kezdve Tikosig minden embert azzal fenyegetett, hogy, ha a tégla, vagy ára, meg nem lesz, széthányatja épületét, s így mire kitavaszodott, annyi tégla állt a parochia udvarán, hogy a templom s újításhoz bátran hozzá lehetett fogni. Ily „vérrel-bottal" épült fel az isten hajléka Lapisfalván; nem csoda hát, ha a templomjáró öreg emberek eleinte pár évig nem is akartak abba a „cifra" templomba menni.  
  Ha kérdi, szíves olvasóm, mikép függ ez össze hősünk történetével, kit Toronymászó Pistában már is sejdíthete: egyszerű és rövid a felelet. Mivelhogy István gazda, mint említők, épen a harangozói pályára képezte magát: alkalma lőn a templom építésénél az első tégla letételétől az utolsó zsindely-koccanásig jelen lehetni. E körülmény döntő hatással bírt egész életére. Eleinte csupán téglahordással foglalkozék, nem ugyan túlbuzgóságból az ekklézia iránt, melyhez, harangjain kívül, nem nagy vonzalommal viseltetett, de mint műkedvelő napszámos, ki néhány garasért egyik-másik özvegyasszony helyett a rájok szabott közmunkát szívesen elvállalta s így némi tőkepénzre is tőn szert, mely nem a „Dárius kincse" volt ugyan, de neki oly soknak tetszett, midőn a déli pihenő órában, avúlt szűrén leolvasva, számlálgatta a kövér susztákokat! De miután Prámer urat, a Sarkadról hozott építőmestert, legényei kezdék elhagyogatni: Pistának mind több alkalom nyílt a „mojterbe" mártani kanalát. Az eset körűlbelűl ez. Prámer úr, hírneves építő egyéniség, nem csak Sarkadon, hanem ottan körűl egész Okányig és Vésztőig, egy gyulai kőmíves kijátszásával, megalkudta a lapisfalvi torony építését 5649 forint 37 és fél krajcárért váltó pénzben, oly módon, hogy az összeg nem egyszerre, hanem részenkint, a hogy és mikor az idő és a munka haladása kívánja, fizettessék le. Az idő úgy kívánta, hogy a pénznek mintegy fele része előre leszámláltassék, mert különben a vadréti templom építése, melyet Prámer úr tavaly be nem végezhetett, fenakadást szenvedett volna; másik fele, az állásgerendák beszerzése végett, szükségessé vált, hogy a lapisfalvi toronyhoz kezdhessen; s bár mily eszélyes ember volt különben a bíró, Borsos uram, egyszer „benne lévén", úgy vala kénytelen járni, a hogy Prámer úr fújta; s mire észrevette magát, nem volt Prámer úrnál egyéb biztosíték, mint ama 37 és 1/2 krajcár, mely apró pénz hiányában, fizetetlen talált maradni. A munka, mindamellett, szépen nekiindúlt: Prámer úr oly erős hat legénnyel állított be Lapisfalvára, hogy bármelyik őrvezető káplár sem különbekkel; s bíztatta magát, hogy oly hamar felfújja az épületet, mint egy hólyagot. De az első legény, mingyárt a munka kezdetén, összepörölt vele, mert jobban akart tudni hozzá, mint mestere, Prámer úr; noha ennek véleménye a helybeli kovács és a kisbíró Csorba Samu által is helybehagyatott. A többi legények egyelőre belenyugodtak volt, hogy Prámer úr hetenkint csak félbéröket fizesse ki, felét pedig a munka bevégzése után egy összegben adja kezökbe; de miután egy részről megsejték, hogy a többször említett Prámer úr a helységtől már minden pénzt kiszedett, más részről a bor ára, mely itcénként eddig csak hat krajcár volt váltóban, most egyszerre nyolcra emelkedék: egy délyesti órán úgy vágták a mésztartóba kanalaikat, hogy a csípős folyadék egyenesen Prámer úr szemei közé loccsant. Mindazáltal Borsos uram közbenjárásának sikerűlt a pártosok közűl vagy kettőt, a sete Mihályt, s a nagyfejű, szőke, borzas hajú, kancsi Vendelt kiengesztelni, — a többi úgy elment, mint a tavaszi hó. Ez napságtól fogva nem egy kövér csepp gördűlt alá magának Prámer úrnak is ripacsos homlokán, kénytelen lévén saját műértő kezeivel támogatni falhoz a meszes ölmérőt , s domború hasával görnyedezni a „habarcs" után. Így történt az, hogy Pista segédnyújtása, majd egy tégla helyre igazításában, melyet a kancsi Vendel ferdén állíta, majd a vízmérték odaillesztésében, ha az Mihálynak „nem esett kezére", — szívesen fogadtatott. „Ez a kölök született kőműves; a kis körmét sem adnám értetek, ti nagy szamarak!" mondá ilyenkor Prámer úr; a mi természetesen nem kissé nevelte Pista önbizalmát.  
  Gyarapodék hát István öcsénk az ismeretben. Jó szemmértéke s ügyes keze lévén, hamar elsajátítá a falrakás minden csinját-binját, s mire az építés be lőn fejezve, már mint első legény szerepelt Prámer úr oldalán, a mennyiben második nem létezett. Ugyanis a kancsi Vendel, megirígyelvén a húsvágó Lőrinc boldogságát, ki a templommal szemközti mészárszékben felaggatott birkacombok közűl, szemébe piroslott, — ehhez álla be nyúzó legénynek; Mihály pedig, Prámer úr biztatásait a fizetésre nézve megúnván, mesterének sötétzöld vasárnapi bekesével világlátni ment. Ekkép Pista akár első legénynek, akár utolsó inasnak tekinthette magát; sőt Prámer úr, ha jó kedvében volt, vállait megveregetve szokta mondani: „Te Pista, te Pista, jer hozzám inasnak, két év múlva felszabadítlak, engem üccse! felszabadítlak." És bár Pista nem tudá, hogy Prámer úr ez igéretet aligha teljesíthetné, a mennyiben ő ugyan a C betűt ismerte, de őt egy céh sem ismeré el tagjának: szépen megköszönte, s nem vállalta, győzvén benne a szülőfölde iránti szeretet. Ha majd egyszer, üres időm lévén, rávetem fejemet, hogy a Prámer úr történetét megírjam: akkor ki fog tűnni, mily erejére esett a lapisfalvi templom bevégzése ezen derék férfiúnak. Midőn még felemunka hátra volt, már panaszkodott, hogy a szegődség szerinti öszletből egy fillére sincs; átkozta magát, hogy oly olcsón felvállalta, folyamodott kárpótlásért, s felfogadta, hogy soha, de soha míg él, több templom építésbe még csak kanalát se mártja; e mellett, az egész falut elárasztó kontóval, hitelezett csapszékben, mészárszékben, boltban, mindenütt; s annyi adósságot hagyott hátra, hogy elmenetele után a lapisfalvi ekklésia egyszerre több száz forinttal gazdagodott, minthogy a hitelezők oda ajándékozták követeléseiket, melyeknek behajtásához legkisebb reményök sem volt. Ily körűlmények közt képzelhetni, mily jól esett Prámer úrnak a Pista ragaszkodása, ki úgy szólván, keze-lába volt, és — harangozói jövedelméből tengetvén magát, — semmi bért nem követele.  
  Mindazáltal, kettejök közt, így is Pista részén volt a nyereség. Mert Prámer úr, folytonos zaklatással gyötörve, legény-, pénz-, idő- s türelemből kifogyva, a Lapisfalván töltött nyarat teljességgel nem írta oda, „hol boldog évei följegyezve vannak", mint mondja Petőfi; ellenben Pista oly tőkére tett szert, mely a borjú csordásságtól kezdve, föl, a harangkötélig bármelyik falusi „hivatallal" fölért. Nehogy pedig az állítással a sulykot messze vetni láttassam: ihol közlöm a lapisfalvi magistratus évi fizetését, az 1838-ki bírói számadásból hitelesen kivonva:  
 
I. Öregbíró fizetése rforint ...... 20 vcéd.
Item,... csizma, új........... 1 pár.
Item, ... csizma fejelés ...… 1 pár.
2. Törvénybíró fizetése rforint... 8 vcéd.
Item: ... csizma, új........ 1 pár.
3. Bírák uraimék fizetése, fejenkint csizma ..................... 1 pár, a helység bőréből.
4. Árvák atyja fizetése rforint ... 5 vcéd.
Item: csizma ................ 2 pár, az árvák bőréből.
Kisbíró fizetése: készpénz: a mit az uraságtól kap.
Item: katona szállásoláskor naponkint ...................... 1 itce bor a helység kocsmáján.
6. Ármás legények fizetése ....… — —
 
  Minden újházas fiatal ember, 25 rft vagy 25 pálca büntetés terhe alatt köteles az úgynevezett ármási hivatalt, avagy szolgálatot esztendeig ingyen viselni.  
 
7. Bakter fizetése ...... 2 fr. v. c. Ezért a kéményeket is tartoznak kotrani.
Item, minden kéménytől ¼ véka búza.
 
  8. Harangozó fizetése (Vide: bakter).  
  (Tovább nincs.)  
  II.  
  Egy locsogós februári délután, 18..-ban, négyesbe fogott gyékényfedelű kocsi állt meg a debreceni főiskola nyugoti kapuja előtt. A szénaülésről ott hagyva már kopottas, ó pergamenszerű irhás bundáját, egy zömök, piros-pozsgás, középidejű férfi hámlott ki, sötétkék, magyar dolmányban, mely nem látta szükségesnek deréknál alább nyulni, mivel ottan hasonló színű, mérsékelt zsinórzatú nadrág váltotta fel, széles karamú, a népi viselettől fordított bödön alakú teteje által elütő félmagas kalapban; s miután a csatlóspálca segélyével földre jutott, elébb a nehéz szőrmekalapot emelinté le fejéről, s mi közben ásító bámulással nyelte be a főiskola harmadfél emeletes homlokzatának aesthetikai szépségeit, hosszú barna haját a benne lakó görbe fésűvel hátrasimogatta, egyet rántott derékszíján, s intve a kocsisnak, hogy kövesse, az ácsorgó múzsák közt útat háríta magának a kapu-üregbe.  
  Az őgyelgő fiatalság, egyéb látnivaló hiányában, mintegy félóráig élvezhette a kocsi szemlélését. A bámész sereg nem apadt, csak folytonosan felfrissűlt, mint a víz, melynek szabad mozgása van, régiek eltűnvén, újak nyomúlván elő. Egy kocsi az iskola kapujában, ha nem is rendkívüli eset, mindig képes a tanulónál némi érdeket költeni. Először a változatosság: hogy a hol rendesen puszta ürességet, vagy hosszú kalapban, fekete szoknyában járó-kelő hasonmásaikat szokták látni, most valami egyéb tárgy vonja magára figyelmöket. Továbbá a mohó képzelet is elkezdi játékát: felűl a bakra, megsuhintgatja az ostort a négy pej fölött, kiereszti a gyeplőt, azzal haj rá! szűnnapokra vagy legatióba, hogy szintúgy porzik belé az út. Mindazáltal nem akadt közülök eléggé vakmerő, vagy pajkos, ki a phantasia-beli útazást, habár kisebb mérvben, csak egy fordulattal a nagy templom körűl, valósítni akarta volna. Megelégedtek a puszta szemléléssel, s néhány észrevétellel kocsi, ló, szerszám stb. felől, még Bagoly Peti is, a sebes nyelvű novicius, elégnek tartotta felugrani egyszer a kocsis helyére, s ostort gyeplőt ragadva, úgy tenni, mintha hajtani akarna.  
  — Tóth uramat viszik tanítónak Bakszélre — monda most egy újon érkezett kopasz szájú fimúzsa, kinek szája az örök mosolytól egészen a füléhez szokott.  
  A „Tóth uram" kiáltásra élénk derű futotta el a jelenlevők arcát. A hosszú, bamba képek egyszerre megrövidültek, s fodrosan játszó vonásaikból kitetszett, mennyire érdekli őket ama név viselője.  
  — Hát nem itt hal meg, a collegiumban? — kérdé csodálkozva egyik.  
  — Képzeljétek Tóth uramat, hosszú öltöny nélkül! — szörnyűködék a mellette álló.  
  — Talán még meg is házasodik! kiálta egy a kapuszögből.  
  — Nem megházasodik az, — férjhez megy! igazítá ki a negyedik, mire általános kacaj recsegett. Annyira talpraesett élcnek találták, hogy Tóth uram férjhez megy. . .  
  III.  
  LÁTOGATÁS EGY BARÁTOMNÁL  
  Tudja-e tisztelt olvasóm, hol van Pesten a Magdolna-utca? A Józsefváros ellapúló szélein keresse, hol az építkezési ösztön semmivel sem rátartóbb mint Kerepesen, vagy Bugyiban, honnan bevándorolt. Ide még nem hatott el a háziúri intézmény, e modern kiskirályság, mely messze túltesz a mi hajdani pusztai basa-rendszerünkün. Selejtes házikók, nád vagy zsupfedéllel, utcasorba állítva, két ablak az utcára, sem több, sem kevesebb, két szoba, egyik innen, másik túl a konyhán, pünkösdre egy kis meszelési luxus; deszkás rozzant udvartáj holmi szerszámfákkal, vagy zöldséges kert árnyéktalan murok-ágyai, néhutt egy öreg akác, dísze udvarnak és utcának, vasárnapi kiülő pad: imhol képe a nagy, a szép Pest azon részének, hová olvasómat vezetem.  
  Azaz csupán magam megyek. A hosszú stáció-utcán, melynek semmi politikai változás nem talált magyarabb nevet, végig haladok. Látom a calvariát, kőszentjeivel s térdeplő Magdolnáival. Meglábolom a szőlőhegy-utca bokáig érő fövenyét. Onnan kifordulok a Magdolna-utcára. Már érzem a gyepszél üdébb levegőjét: azaz a széna- és baromvásár, a temető-környék fölvert homokját, a légszeszgyár füstjével összekeverve. Megállok a kétablakú házacskák egyike előtt. Az utcabeli gyermekek nagyot bámulnak öltözetemen, s ebek concertje üdvözli jöttömet. Még egyszer rátekintek a kapufélen kiszegezett házszámra, s az udvarba nyitok.  
  Itt lakik az én barátom, Jakab János, elvonultan a világtól, mint névrokona
Jean Jacques (Rousseau)
Rousseau, Jean-Jacques
. Valaha költői ambitiója s már egy kis neve is volt. Ama háládatlan tehetség osztályosa volt ő is, mely egy-két jó műben nagyot igér, azután évekig meddő marad, ellustúl, kimerűl. Hajdan egy-két verse általános figyelmet ébreszte neve iránt, mely nem Jakab János volt, hanem álnév. A költemény szívéből buggyant, de kibuggyant egyszersmind. Hosszú időközökkel egymásután öt vagy hat művecskéje csillant fel az irodalmi nagy-világban. Mindenik tetszett. A szerkesztő megcsillagozta, s valamelyik akkor élő első rangú költőt sejtete az álnév alatt. Azután hosszú hallgatás lőn. Senki sem tudta, mi lett a húrból, mely amaz édes hangokat zengé vala, mi lett a szívből, harmoniás fájdalmaival. Szellő hoz néha tördelt hangokat valami távol zenéből: ki nyomozná, honnan jöttek, hova tűntek!  
  A költőnek híre-pora sem volt már: de Jakab János, az ember, ott görnyedt valamely külvárosi irodában. Reggeltől késő éjig tartott a munka,. . .