X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Előkelő világ

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei X. kötet
Alcím: Prózai művek 1.
Dátum: 1962
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Akadémiai Kiadó
ISBN: 9630500396
Szerkesztő: Keresztury Dezső
Sajtó alá rendező: Keresztury Mária
Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen
A kézirat leírása:
History:
Kézirata nincs.
Voinovich
Voinovich Géza
még ismerte (
Voinovich
Voinovich Géza
, III. 43. 1.). Valószínűleg
Hely: Buda
ostroma idején pusztult el a Voinovich-villában.

Keletkezés:

Nyelvek: magyar
Kulcsszavak: szépprózai fordítás

Szövegforrások listája:

  • Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia
XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás
A kiadásról:
Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Kiadás helye: Budapest
2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

Az SzF-ben 1860—61. évf. 39. sz. (1861. aug. 1.), 40. sz. (aug. 8.), 41. sz. (aug. 15.), 42. sz. (aug. 22.), 43. sz. (aug. 29.), 44. sz. (szept. 5.), 45. sz. (szept. 12.), 46. sz. (szept. 19.), 47. sz. (szept. 26.) és 48. sz. (okt. 3.) . Aláírás: * Önállóan az Olcsó Könyvtárban. 8. sz. 1875. (Szerkesztő: Gyulai Pál.) A. összes művei közé Összes Prózai Műveinek 1949-es kiadásába vették föl először. Ezt a munkáját a szerkesztés hajszájában a szokottnál egyenetlenebbül javította
A.
Arany János
Jellemző pl. hogy két helyen is — a német szöveget követve —
Moszkau
Moszkva
t ír Moszkva helyett. A szövegben egyébként is sok a helyesírási következetlenség, a rövid, illetőleg hosszú hangzók és a szavak egybe-, illetőleg különírása terén. Ugyanez vonatkozik a személynevek írására is. Csúdin herceget a novella első felében hosszú ú-val, utána nagyrészt röviddel írja; istent ebben a munkájában mindenütt kis i-vel; az idegen szavakat nagyrészt idegen helyesírással. Kiadásunk az SzF-ben megjelent szöveget követi.
X (Close panel)Megjegyzések

Megjegyzések:

A.
Arany János
különösen 1861 augusztusa körül — tehát az Előkelő világ megjelenésének idején — panaszkodík sokat kézirathiány miatt.
Tompá
Tompa Mihály
nak így ír: „A szerkesztés, kivált az ilyen, mint az enyém, hogy folytonos kézirathiánnyal kell küzdenem, nem enged valami jóravalót hoznom létre. Hol egyik rovat nincs, hol a másik, majd főcikket, majd kritikát kell írnom, majd külföldi irodalmat teremtenem elő, majd novellát fordítani, . . . ily nyűgös állapot nem alkalmas költői produkcióra." (1861. aug. 25.) Az SzF nagy kézirathiányára mutat az is, hogy abban a számban, amelyben az Előkelő világ első részlete megjelent, összesen egyetlen nem
A.
Arany János
tollából származó írás van, az is vers. Erre a fordításra még fokozottabban érvényes tehát, mint A köpenyegre, hogy csak kényszerből csinálta.
Arany
Arany János
Sollohub
Sollogub, Vladimir Alexandrovich
novelláját ugyanabból a német könyvből ( Russisches Leben und Dichten,
Leipzig
Lipcse
1851.) fordította, mint A köpenyeget. (
Voinovich
Voinovich Géza
III. 43. 1.) Valószínű, hogy mindkét német fordítást is ugyanaz a szerző készítette, mert ugyanolyan hibák találhatók benne, mint A köpenyegben. ( Komlós Aladár: Gogol és Arany János. Magyar Nemzet 1952. 50. sz.). Kardos Lajos igen nagyra értékeli
A.
Arany János
fordítását: „ Különösen az „Előkelő világ" tárháza a talpraesett, magyarosnál magyarosabb kifejezéseknek. Ami a gondosságot és a tiszta magyaros írásmódot illeti, talán legkiválóbb fordításunk." ( Arany János novellafordításai. Irodalomtörténet, 1915. 101. 1.).
A.
Arany János
nyilatkozataiból ennek ellenkezője derül ki. Természetes nyelvérzéke ugyan még a nagy hajszában és igen nehéz körülmények között készült fordításba is sok jóízű magyaros kifejezést vitt (lásd:
Kardos
Kardos Lajos
 i. m.-ben felsorolt példákat), de különös gondosságról a
Sollohub
Sollogub, Vladimir Alexandrovich
forditás esetében szó sem lehetett. Ezt bizonyítja a sok helyesírási következetlenség, az elnagyolt és németes mondatszerkezetek tömege, vagy Moszkva németes írása, végül
A.
Arany János
következő levele: „Lásd nekem a legnagyobb lelki aggodalmak közt (zugó fejjel) irnom kell mindent: kedv, idő, s azon meggyőződés nélkül, hogy csak türhető is kerül ki tollam alól. . . novellát magam forditok!!! szóval le a napi hirekig és korrekturáig mindent kell csinálnom." (Gyulai Pálnak, 1861. aug. 28.) A szövegben előforduló sok és szinte periodikusan ismétlődő helyesírási és fordítási következetlenségből valószínűnek látszik, hogy
A.
Arany János
számról számra dolgozott, és nem volt ideje átnézni a megelőző folytatást. A korrekturát is sietve csinálta, különben nem hagyott volna annyi hibát a szövegben. Igy érthető, hogy később sohasem említette, és művei közé sem vette fel az Előkelő világ ot.
A.
Arany János
munkája volt irodalmunkban az első Sollohub-fordítás; nemsokára követték a többiek is. ( Kozocsa Sándor: Az orosz irodalom magyar bibliográfiája.
Bp
Budapest
. 1947.) Az Előkelő világ Olcsó Könyvtár-beli kiadása megvolt
A.
Arany János
könyvtárában ( Pesti Napló 1893. 137. sz.).
X (Close panel)Verzió: I : A kritikai kiadás szövege
 
6. ELŐKELŐ VILÁG  
  OROSZ BESZÉLY  
  Gróf
Sollohub
Sollogub, Vladimir Alexandrovich
tól.  
  A nagy szinházban álarcos bál. A földszinti páholyok piperés delnőktől ragyogtak: előttük dominóba burkolt tisztek állongáltak, tréfálva s enyelegve az ifjú szépekkel. Háttérben zene s egy szökőkút hangos locsogása szólt. A teremben s a lépcsőkön gömbölyű kalapú frakkos urak, tarkatollas katonák tolongtak és körülök a minden szinű és alakú álarcosok serege rajlik és suhog vala.  
  Zaj és jókedv mindenfelé.  
  Ez általános csevegés, nevetközés s egy vig szilveszter-éj viharos tombolása közepett meglehetős egykedvűn viselé magát két férfi a közös jókedv irányában. Egyik magas termetű, már nem épen fiatal, fekete angol frakkban; a másik huszár egyenruhában, vállrojtján egy csillag.  
  Az első, ugy látszik, csupán azért veszi semmibe az álarcos bált, hogy már telenézte magát minden ilyessel. Megtetszett rajta, hogy ő már épen igy nézte végig a velencei carnevált s Párizsban az operabálokat; hogy neki minden efféle hiábavaló lárma szokott s unalmas dolog. Ajkain gonosz mosoly rángatódzott, s közeledtére fázott az ember.  
  Társa, még viritó ifju, egészen más okból únta magát. Csak a minap tették vala át egy gárda-ezredhez, s hathónapi tartózkodása után Pétervárott csak most van először álarcos vigalomban. Minden, a mit lát, szokatlan s visszás neki.  
  Egy fekete dominós nőálarcos, ki a teremben magánosan ödöng vala, közeledék most hozzájok, s meghajtva magát, szólt az idősebbhez:  
  — Jó estét.  
  — Jó estét.  
  — Ismerem.  
  — Könnyen meglehet.  
  — Ugye Szafjew ur?  
  — Kitalálta.  
  A fekete dominós az ifjabbikhoz fordult:  
  — Jó estét.  
  — Jó estét.  
  — Ismerem.  
  — Lehet.  
  — Leonin ur, nemde?  
  — Az.  
  — Nem ismer?  
  — Nem.  
  — Dehogy! Igazán nem?  
  — Nem én.  
  — De komolyan, nem ismert volna rám?  
  — Bizony bizony, nem.  
  Szafjew nagyot kacag. — „Az mégis derék, hogy nálunk Éjszakon mily hamar felfogják az álarcosdi szellemét! Képzelem, mily jól mulatják magokat ezen urak és hölgyek. Fel s alá járnak az istenadták, mint a Néva-soron, köszöntik ismerősüket, s nevén szólitják az embert."  
  — De mi mulatságot is lel valaki az ily álarcos játékban? kérdé naivul Leonin.  
  — Oh, ártatlan bárány! válaszolt Szafjew gúnnyal. Mily sok rejtelmes, áthathatlan dolog van még neked e világon! Az álarcosdi titka a nők titka. Nekik e mulatság valami fontos. No, mit bámulsz rám? Hallgasd. Van itt sok hölgy a magasb, van a közép osztályokból, akad olyan is elég, ki semmi osztályhoz sem tartozik. Sok minden cél nélkűl jött ide: ez a legkiállhatlanabb nép; ebből láttál egy példányt az imént; ezek jobbadán erényes családanyák. Ellenben mások valami szerelmes furfangot űznek itt: ez férjét akarja dühbe hozni, az pártütő kapucinját visszahóditani, harmadik csapodár lepkéjén állani bosszút. Majd mindnek van valami lobbja. Itten csak azt a bizonyost keresik, velünk pedig, galambom, egy cseppet sem törődnek. Utoljára egynehány még olyan is van, ki egyedűl becsvágyó célokból őgyeleg itt.  
  — Hogy-hogy? kérdé Leonin.  
  — Ezek a legelőkelőbbek. Lásd, öcsém, ennek férje van mindnek. Valami nagyon különösen nem szeretik: de hát férjeik kitűntetése ő rájok is átszolgál. No, álarc alatt megmondhatni egyet vagy mást, a mit az ember födetlen arccal mégis átallana. Álarcos vigalomban egy finom tréfával, gyöngéd célzással nem egyszer hatalmas férfiu pártfogására tehetni szert. Nézd el csak azokat a fekete-atlaszos hölgyeket, hogyan belécsimpajgóztak ama méltóságosak karjába, s hogyan boldogitják szerelmökkel! Hidd meg, ez az egész gyönyörlihegő állapot egyedűl éleslátásuk következménye. Te még nem tudod, szegény tapasztalatlan ifju, te arkádiai pásztor, mily fontossággal birnak müvelt társaságban a nők, s mennyi kiszámitás van mosolygásukban."  
  — Szomoru, — jegyzé meg Leonin.  
  — Mi haszna! Igy van mindenütt.  
  E percben egy nő-álarcos közeledett feléjök, pompás fekete-csipkés dominó rajta, kezében bokréta fris virágból. Ujjával fenyegeté Szafjewet.  
  — Jó estét, orosz Mephistopheles! Kit rontottál el most megint?  
  — Téged, szép maszk.  
  — Javíthatlan vagy, Mephistopheles. Te kérlelhetlen, gúnyos, hideg maradsz örökké. De hát mindig ilyen voltál, Mephistopheles? Nem valami nő csalt meg valaha?  
  Szafjew ajkát harapta.  
  — Nő engem meg nem csalhat, — monda.  
  — Ne higyen neki, — folytatá az álarcos, Leoninhoz fordúlva — rosz ember; meglássa, rászedi, megfosztja hitétől minden szép iránt. Ha tovább is vele tart, meglássa, minden ingerét elveszti ránézve a szőke haj s kék szem.  
  — Kék szem? — mondá Leonin csudálkozva.  
  — Az hát, no tudja, a melyik tegnap este a szinházban volt, második sor, jobbra, ugyanaz, mely a Kolomnán
n
Jegyzet Városrész
Pétervár
Szentpétervár
ott.
világít s minden vasárnap oly nyájasan néz önre mazurkatánc közben.  
  — Furcsa, — gondolá Leonin.  
  — A mult hónapban el is akarta venni, de nagyanyja irt Orelből, hogy még nagyon fiatal ön, igy hát nem egyezik belé. Ezt igen jól tette nagyanyja. Ily fiatal embertől nagy vigyázatlanság megházasodni. . .  
  — De honnan tudja mindezt? kérdé Leonin.  
  A dominós elnevette magát álarca alatt.  
  — Oh, ez az én dolgom! Egyébiránt, ha kívánja, megmondhatom, hogy Orelből jövök, ott hallottam. Én magam Kursk mellett egy falusi jószágon lakom.  
  A dominós még egyet kacagott, s karon fogva egy csillagos kövér urat, eltünt vele a hullámzó sokaságban.  
  — Ki ez a maszk? — kérdé zavarodva Leonin.  
  Szafjew rámosolygott s felelé vontatva:  
  — Wo-ro-tyn-szki-grófné.  
  — Az lehetetlen! hisz az engem éppen nem ismer.  
  — Ej, kit nem ismernek ezek a delnők, barátocskám. Egyéb dolguk sincs, mint idegen neveket tanúlni, utánajárni kibe ki a szerelmes, ki kit nem szenvedhet. Életöknek jóformán ez a legérdekesb oldala.  
  — Különös, gondolá magában Leonin. — A grófné, ki egyike Pétervár legelső úrhölgyeinek, ismeretes szépsége, kellemei, rendkivüli gazdagsága s társadalmi magas helyzete által, engem, szegény tisztecskét, észrevőn! Ügyet vét rám, tudja, hogy házasodom. Különös, nagyon különös! Mit tartozik ez ő rá? Én nem járok előkelő társaságba, ha a gyakorlatnak vége, honn űlök, csak vasárnap esténkint hajtatok Armidinékhoz. Ide meg a grófné sohasem jár. Mi köze hát velem?  
  Leonin akaratja ellen jobb kedvre derűlt. Karra veté dominóját, szokatlan eltökéltséggel lépett előbbre s bátran szemlélgette a földszinti páholyokban űlő hölgyeket, kik azonban, miután egyenruháját szemügyre vették, közönyösen forditák el róla szemeiket.  
  Szafjew, keresztbe öltött karral állt egyik üres páholy előtt, s komor gondolkozásba látszott merűlve lenni.  
  E közben a sokaság hullámzott fel s alá teremhosszatt. Az álarcosok nagy része egyhangú sorokban métóságosan járt-kelt elé s hátra s kitartó hallgatása által bebizonyitá elvitázhatlan jelentéktelenségét. Mások visongtak, futkostak, körülvéve a vidám ifjuságtól. Az oldaltermekben, rosz vacsoránál, sok úr és hölgy üldögélt, s a pezsgős üvegek dugói verdesték a mennyezetet.  
  Éjfél után három óra vala. A tömeg észrevehetőképen fogyott. Az emelvényen itt-ott még uracsok és álarcos nők mutatkoztak párjával; zsenge-ifju tánchősök büszkén vezetgeték karjokon hölgyeiket. Az álarcos vigalom vége felé járt. Leonin már vagy husszor befutotta valamennyi termet, mind hiába. Senki sem állt vele szóba, föl se vette senki. Lába alig birta, ugy ki volt állva. Tele roszkedvvel már épen haza akart indulni, mert eszébe jutott, hogy korán reggel gyakorlatra kell mennie, hogy hajnalban már talpon kell állnia, s igy keveset alhatik. Ráncba szedte homlokát és összerántá szemöldjeit. Egyszerre a hosszú sor szék közt szemébe ragyogott a fekete-csipkés dominó.  
  Ej, ki mondja meg, miért van a szép asszonyt környező légben valami delejes erő, mely hirűl adja a szépség közellétét? Leonin szíve tüstént fölismerte a grófnét az álarc alatt. Ruhája minden redőjében igéző választékosság tűnt fel; fejét kicsiny kezére hajtá s fáradtnak látszott, de lankadtsága varázs kellemmel volt párosúlva; és a mint székén hátradőlt, s egész lényege szeretetreméltó hanyagságán, valami kimondhatlan öszhangzás vala elömölve.  
  Leonin reszketve közeledék hozzá. „Egyedű!?". . . kérdé tőle elfogúltan.  
  — Úgy. Fáradt vagyok, rettentő fáradt.  
  Hallgatás.  
  — Csak nem neheztel rám? — szólalt meg a grófné.  
  — Oh nem, sőt inkább! — Leonin zavarba jött, s boszszankodék magára elfogultságaért. Alig birt egy gondolathoz jutni. Ily esetben az első szó, mit az ember kiejt, mindig valami ostobaság. Az volt most is.  
  — Rémitő meleg van itt, — monda.  
  — Az ám, felelt a grófné: meleg van, forróság van itt. Terhemre a levegő, terhemre az emberek itten . . . Életem kiállhatlan. Meg kell fúladni. . . Mindig ugyanazon arcok, mindig ugyanaz a mulatság, egy nap, mint más nap. Tud ön franciául?  
  — Tudok, — válaszolt Leonin habozva.  
  A grófné folytatá francia nyelven:  
  — Mi szegény nők legsajnálatosb teremtmények vagyunk a világon. Lelkünk legjobb érzelmeit rejtenünk kell; legszebb indulatainkat nem merjük nyilvánitani. Mi mindent feláldozunk a társadalomnak, mindent az állásnak, melyet abban elfoglalunk. Nekünk oly emberek közt kell élni, kik ellenünkre vannak, s hallgatni értelem s érzés nélkűli beszédet. Oh, ha tudná, ha tudná, mily lelkemből meguntam én mind e nőket, mind e férfiakat! Férfia alávaló, asszonya festett. Ez az egész csillogó cháosz terhemre van és nyommaszt. Aztán vesse szemünkre valaki, hogy nem tudunk érzeni, szeretni! De hogy érezzen valamit, hogy szeressen valakit az ember, a hol mindenki csak magára gondol?  
  — Valóban, — monda Leonin zavarral — ott, hol mindenki csak magára gondol, nem lehetséges a szeretet. De én úgy tartom. . . nekem úgy tetszik . . . én meg vagyok győződve. . . De hát mért is az embernek csupán magára gondolni? Nem minden ember annyira romlott! Olyat kell keresni, a ki. . . Vannak tűzlelkek, magasztosabbak a többinél. Kell lenni igaz szeretetnek; máskép az élet isten parancsának ellent mondana. Ha azt gondolja a grófn . . . ha nagysád azt gondolja, hogy igazi érzés nincs, nem is lehet, úgy csalatkozik.  
  Az álarcos, úgy látszék, csudálkozva hallgatá az ifju szavait. Különösnek, szokatlannak tetszett-e beszéde, vagy más, új gondolattal tépelődött — elég a hozzá, nagy benső felindulásban látszott lenni.  
  — Csalódik nagysád — folytatá a tiszt — az életben sok szép van, sok élvezetes. . . Festészet, zene, a lángelme teremtményei, a századok remekei . . Az élet sok széppel kinálkozik. . . Én ugyan fiatal vagyok, mégis sok örvendetest láttam már e földön. De kivált a nők!. . . Mi lehet szebb, mint a nő!  
  — A nő — vágott szavába az álarcos — csak addig szép, míg fiatal s tetszik a férfiaknak. A nő bálvány, valameddig külszépsége becset ád neki a világ szemében — ha a szépség oda, leomlik a bálvány, s kineveti önnön imádója; és mi marad aztán? Semmi, semmi! Aztán mégis szidnak bennünket, azt mondják, nem tudunk érzeni, nem szeretni.  
  — De nagysádat csak szeretik? — kérdé Leonin szorongva.  
  — Nem hiszem, bár sokan bajlódnak vele, hogy szeressenek. Ön nem ismer engem, igy hát őszintén szólhatok — a mi régóta nem történt rajtam. . . Mondom, sokan akarnának szeretni, de én nem hiszek nekik. Mindegyiknek megvan saját oka, saját számitása. Először is, én férjes nő vagyok: férjem szeret, de csupán azért, mivel szüksége van rám társadalmi egybeköttetései végett. Továbbá szeret bizonyos hadisegéd, mert általam reméli hogy feljebb kapaszkodik; aztán meg egy diplomata, mert ez által különös fontosságot nyer a társaságban. Többen is szeretnek még, mivel nincs egyéb dolguk és mivel — kiállhatatlanok. Ebből megértheti ön, hogy ily érzelmek mellett nem sok élv marad az embernek az életben. Nekem a világ terhemre van, kimondhatlanul terhemre. . . legkivált ma. Nem tudom, hogy érzem magamat. Ez a zaj, ez a zene, s minden egyéb, úgy nekiszomorított, hogy nem tudom, hanyadán vagyok. . . Ön engem sohasem fog megismerni, de én örülök, hogy egyszer legalább kipanaszolhattam magamat, ön pedig, ön még oly fiatal, hogy megért engem. . . Az én helyzetem irtózatos! Ifju, minden gyöngéd érzelemnek kitárott meleg szívvel a mennyet sejteni — mégis örökre a földhöz, hideg, lelketlen emberekhez láncolva lenni és sehol sem találni menhelyet a szerető szivnek! És ez egy nap, mint más nap; sőt még azon joggal sem bírni, hogy kipanaszolja magát az ember!. . . Különösnek látszom ön előtt, úgy-e?. . . De mit csináljak? Lássa, nekem csupán ez álarc alatt lehet őszintén beszélnem. Holnap más álarcot viselek, a mit soha, de soha nem szabad levennem aztán. . .  
  — De hát valóban — kérdé Leonin részvéttel — de hát igazán sohasem volt nagysádnak módja egy hasonérzelmű lélekkel találkozni e földön, egy testvéri kebellel, egy oly emberrel, ki örömest áldozta volna egész életét boldogitására, ki titkos védszelleme volna, ki szeretné, mint gyermekét a szüle, ki imádná, mint földfeletti lényt?  
  Az álarcos megragadá Leonin kezét s megszorítva, szólt:  
  — A mit ön beszél, mind szép az . . . Melyik nő nem álmodott olyas szerencséről? De hol lelni azt fel, hol találni azt meg? Hol akad az ember oly férfira, ki felűlemelkedve minden kicsinyes számitáson, meg birja óvni lelke hevét e fagyos világban, ki képes legyen egy szegény nőt vigasztalni s egész életét állhatatosan, zúgolódás nélkűl annak szentelni? Bizonnyal, ily férfiért mindent oda lehetne adni a világon, s nem lehet, hogy annak szerelme a legnagyobb keservben is vigasztalást ne nyujtana. . . De van-e ily férfi? Én felhagytam a hittel, hogy ily férfi lehetséges.  
  — Kár volt! — vága szavába Leonin élénkül. — Magamról tudom. Én nem is képzelhetek nagyobb boldogságot, mint a földi lét homályos egén egyetlen-egy csillagot kiválasztani. — E csillag fény és láng legyen egyszersmind, melegítse a lelket s világot árasszon a nehéz földi pályára. Arra függeszti az ember legszebb eszményeit, annak szenteli minden erejét. Egész éltünk vezércsillaga ez, magasztos, mennyei: mit föl nem érünk földi gondolattal, hanem ő hinti alá vigasztaló sugárait, melyek világitnak s éltetnek mind a sír sötét üregéig!  
  — Szép az Armidin kisasszony? — kérdé az álarcos némi asszonyi kacérság hangján.  
  A lelkesűlt zászlótartót mintha csak hideg vizzel öntötték volna nyakon.  
  — Az Armidin kisasszony?. . . Hogy jut eszébe?. . . minek kérdezi nagysád Armidin kisasszonyt?  
  — Hát hiszen szerelmes belé.  
  — Én szerelmes? nem . . . egyébaránt . . . nem tudom.  
  — Mintha láttam volna tegnap a szinházban, odafenn. Szőke, ugy tetszik. . .  
  — Az, — felelt Leonin.  
  — Mily rút a világ! mily nyomorúk az emberek!  
  Leonin kétségkivűl derék fiatalember vala. Szive néha valóban pedzé a költészetet, máskülönben sem volt értelem nélkűli és szellemtelen ember. Mégis — csak egy érintésire e világ asszonyának, világi hiúság érzelme zavarta meg képzeletét! Nem bírt gondolni Armidin kisasszonyra némi lenézés nélkűl. A csekély vagyonka, a Kolomnában lakás,
n
Jegyzet Nem a legelegánsabb városrész.
a nevetséges igények nyilt háztartásra, az elhízott mama egészen közönséges, népies nevével: Nimphodora Terentjewna, a törpe inas, meg az öreg Schenk, ki az előszobában mindig szabta házi szükségre a különféle ruhákat — mindez egyszerre szeme előtt termett, mint egy varázslámpai torzkép. Másfelől előtte ragyog vala a grófné dús palotája, tele a fényüzés minden szeszélyes cifraságaival, s e palotában, ennyi pompa közepett ő a grófnét látta, a szépet, bájost, elkényezettet. . .  
  — Sohase láthatom többször nagysádat? kérdé szomorúan.  
  — Nem soha.  
  — Nem is remélhetek?  
  — Nem.  
  — Adjon hát valamit ismerkedésünk emlékéűl.  
  A hölgy odanyujtá neki csomó virágát s felállott.  
  — Isten vele, mondá, maradjon oly fiatal mindég, mint most. S ha valamikor előkelő világban forog, ne felejtse, hogy a nagyvilági hölgyek szivét is sok bú terheli, hogy igaztalanúl vádolják őket, holott csak szánni kellene. Oh, mert ha tudná a világ, mit fel nem áldoznának, hogy e nyugtalan zajból a szív csendéletébe vonulhassanak — ismétlem — mit fel nem áldoznának! . . .  
  — Semmit! vága közbe valaki fenszóval a hátak megett.  
  Az álarcos hátrafordult. Szafjew álla ott örök mosolyával.  
  — Négy óra, nagysás asszony — monda. Ugy látszik, nincs mit várnia tovább. Szép hercege nem jő ma már. Ki tehet róla? Nem minden várakozás teljesűl be!  
  Az álarcos ujját mérgesen nyomta ajkához, szólítá hallgatag nőtársát, ki egyedűl szunyadoz vala egy székben, és sietve eltünt egy oldalajtón.  
  Leonin még ott állt, Szafjew-val szemben.  
  — Nos? — kérdé az utóbbi — nem mondta el, hogy őt nem érti senki, hogy ő magasabb élveket szomjaz, hogy szánandó a nagyvilági hölgy, mivel titkolnia kell legszebb érzéseit?  
  — Nos aztán?  
  Szafjew szánólag tekinte rá; azzal elkezdett kacagni.  
  Leonin megboszankodott, fogta magát, bérkocsit szólita s haza ment.  
  II.  
  Ha én magam ínye-kedve szerint irnám a beszélyt, s hőseműl egy lovagias tulajdonokkal felruházott ifjat választanék, kinek erős vas akarata, de egyszersmind borzasztó titkos szenvedélye volna, mely őt rendkivűl érdekessé tenné minden érzékeny szivű vidéki kisasszony előtt. Szerelmes volna soká, nagyon soká. Kedvese is viszontszeretné soká, nagyon soká. Minden a maga rendjén folyna. Volna benne egy kis patak, egy árnyékos fa, s gyöngéd találkozások; beléjőne minden, a mit a szerelemről s természetről mondanak. Most hirtelen vihar tornyosodnék, a vész elkezdene zúgni, megjelenne egy haragos atya, vagy mérges anya, vagy dühöngő gyám, szóval valami gonosztevő. Egyik akadályt másik tetézne, csupa klasszikai rendben — csak a legvégin, az utolsó előtti lapon derűlne ki, mert a tragikai bezárás nem költ ma már illő részvétet, a közönség jól van vele lakva. A gonosztevő hát egyszerre megjuháznék, s az én szerelmes párom összekelne, hegyen völgyön lakodalom, mindenki boldog lenne, én is meg volnék elégedve magammal.  
  Haj, de én nem választhatom elbeszélésem fő személyét költött világból, mesés emberek közűl, hanem közűletek, pajtás, kiket naponként látlak, s elétalálok, ma a Mihály-szinházban, holnap a vasutnál, másszor meg a Néwa-soron.  
  Már pedig, ti kedves jó fiúk, szeretett barátim, jó pajtások vagytok, az igaz, de hajdani érzelgős lovagok, de mostani regényeink hősei ti nem vagytok. Ti Dumé-hoz jártok ebédre, ti kihívjátok Taglionit, ti táncoltok, gazdag leányokkal vagy híres kacérhölgyekkel. Ti csak olyanok vagytok, mint minden más ember, s őszintén bevallva, valami titokszerűt, regényest én nem látok bennetek. Jó fiuk vagytok, barátim vagytok, egyéb semmi. A való, a rettentő való, melynek engedni kényszerűlök, parancsolja nekem, hogy benneteket hű elbeszélésben, hazug cifra nélkül állitsalak elő.  
  Késő vala már, hogy Leonin haza ért az álarcos bálból. A keskeny előszobában egy szál fagyugyertya leégett s lefolyt. Szolgája Timofej alutt egy padon.  
  — Nem jött valami nekem? kérdé Leonin.  
  — Parancs nagyságodnak: holnap hétkor gyakorlásra.  
  Leonin összerántá homlokát.  
  — Más nem?  
  — Levél a postán; gondolom Nasztászia Alexandrowna küldi.  
  — Volt valaki nálam azalatt?  
  — Setinow herceg.  
  — Jól van.  
  Egy ifjú huszártiszt szobáján kevés a leirni való. Nyereg, pipaszárak, nehány kőrajz, egy bronc tintatartó, egy kis szőnyeg. Taglioni szobrocskája, egy ágy — eddig van.  
  Leonin pipára gyújtott s feltöré a levelet.  
  — Nagyanyámé — monda.  
  Olvasni kezdé.  
  „Édes Misám! Már négy hete, hogy nem kaptam sem egy sort tőled, sem hírt rólad. Csak nem vagy beteg, galambom? Talán csak nem vagy kurtavason? Vigyázz is, lelkem Misám, ne járj a katonai szabályok ellen. Utoljára is egy: szabály szerint vagy szabály ellen; minek hát csupa semmiért rosz fát tenni a tűzre s a feljebbvalók előtt hirbe keverni magad? Fogadj szót előljáróidnak, Misa, őrizkedjél a rosz társaságtól és gonosz tanácstól »Madarat tolláról, embert barátjáról«. . . azt mondja a példabeszéd."  
  Leonin itt megálla, s elgondolkozott. — Mi köze a grófnénak énvelem? Miért beszélt nekem affélét? Talán észrevette az este a szinházban, hogy páholya felé tekinték, mivel ott űlt Setinow. Bizonyosan megtetszettem neki, hogy oly nyájasan beszélt velem, mint meghitt barátjával, s bokrétáját is nekem adta. Ilyesmit nem adnak oly embernek, ki iránt valaki egészen közönyös. Megfoghatatlan!  
  Folytatta az olvasást.  
  „Ne gondold, Misa, hogy nekünk öregeknek már egy csepp eszünk sincs, hanem csupa dőreséget mondunk. A mi tanácsunk mindig jó, még akkor is, ha nektek fiataloknak nincs ínyetekre. Látod, példának okáért, ezelőtt két hónappal nagyon haragudtál rám, a miért nem engedtem, hogy megházasodjál. Azt irod, hogy a leány gyönyörű-szép, angyali arca és szíve, karcsú termete, pompás haja van — mind elhiszem, de hát neked, Misa, hogy van a fejed-alja? Mikor szegény Olinkám, a te édes anyád meghalt, s mindjárt utána atyád is mihelyt — nem akarok roszat mondani utána — mihelyest, mondom, felesége vagyonát eltékozolta, egyedűl az én gondviselésem alá jutottatok, a bátyád, meg te, öt esztendős korodban, meg kéthetes hugocskád. Akkor tehát öreg fejemmel hozzá láttam a gazdasághoz, ha számotokra valamit megkuporithatnék, hogy legyen, ha felnőttök, mihez nyulni. De már el is van gyengűlve az emlékezetem, bizony csak öreg asszony vagyok én már: akármennyit törtem magamat, mégis minden vagyonunk, az enyém is oda számitva, csak négyszázegynehány paraszt. Mi jut ebből neked? Hol vegyek hát én annyi jövedelmet, a miből te, meg a feleséged, tisztességesen élhessetek, mint nemes emberhez illő? Hiszen csak toilette-jére kevés volna összes jövedelmünk. Azért, hogy öreg vagyok, tudom én, mi az, fővárosban lakni: ez is kell, az is kell. Miért van ennek s annak kocsija, nekem meg nincs? Mért van másnak atlac-köntöse, nekem egy szikra sincs? Elhiszem, hogy szép a leány. . ."  
  — Bizony szép az! — gondolta Leonin sohajtva: micsoda haja van neki! Soha sem láttam oly szép hajat. S a beszéde! a mosolygása! — Csak a szeme egy kissé apró, ugy tetszik nekem. Apró biz a, mi tagadás benne. Hanem bezzeg a grófnénak csudaszép szeme van, fekete, mint a szén, ragyogó, mint a csillag. . . Mit ir csak még nagyanyám?  
  „. . .szép a leány. . . De hát tudod-e hogy igazán szeret is? Hogy nem csak egyenruhád, külsőd tetszett meg neki? Mert tudd meg azt, Misa, hogy te igen csinos legény vagy."  
  — Magam is azt tartom nem vagyok épen rutgondolta Leonin elégűlten. — Nem csak az Armidinnak tetszem én. . . Hadd lám:  
  „Hiszen hozzád megy, hozzád szokik. . . azután beáll az unalom, azután . . . nem! attól isten őrizz! . . . Misa, ne is kérj, hogy beléegyezzem . . . gyenge találnék lenni, engednék, s győzhetném aztán a sirást öreg napjaimban miattatok!. . . !"  
  — Édes jó nagyanyám! — gondolta Leonin: most is előttem a képe alacsony házikójában a nagy karszékben, a mint lassan forgatja a biblia levelét, vagy papunkkal, Joan atyával, halkan beszélget. . . Lelkem jó nagyanyám!. . . De mi köze a grófnénak énhozzám? Lám, tudja, hogy nagyanyám nem engedett megházasodnom, azt is tudja, hogy Armidinba szerelmes vagyok. . . különben, hát igazán az vagyok? Lehet, hogy szerelmem csupán a képzelet csalódása. Vagy nem? A bizony meglehet. . .  
  Megint olvassa:  
  „Néha az jut eszembe, Misa, hogy megver az isten, amiért jobban szerettelek s jobban elbecéztelek, mint bátyádat és húgodat. Bátyád már nagy süheder volt, húgod pedig még csak szopos, mikor magamhoz vettelek. De te már szaladgáltál a piros kantusban, hosszu fürtös hajad a válladatverte, megöleltél, a térdemre ültél, megcsókoltál s örökké ezt s hajtottad: „Nagyanyám, én leszek a maga gyámola!" Ekkor tájban született a szomszédasszonynak, jóbarátomnak, a Gorin-nak, második leánya, Nadinka, s tréfából mátkapárnak neveztünk benneteket. Később gyakran s komolyan is beszélgettünk erről s szavunkat adók egymásnak. Most két éve meghalt szegény Gorin — isten nyugossza meg! Halála előtt meglátogattam s rátok fordult a beszéd. „Reád bizom Nadinkát" mondta. „Válasszon férjet szíve tetszése szerint; ez végső akaratom. Ha azonban Misáddal megszeretnék egymást: éljenek boldogul. Gazdagságra nincs szüksége. Egész vagyonomat neki hagyom. Nénje gazdag, s drágán vette gazdagságát; de maga akarta ugy — én semmire sem kényszerítettem leányomat."  
  „Akkor te a vidéki gimnáziumba jártál, aztán csakhamar beálltál az ezredbe, és sokáig nem láthattad az én Nadinkámat. Később Nadinkát, a dajkájával Szavisnával együtt, Pétervárra vitette a nénje, ki ott valami nagy ur felesége. Látod, Misa, az volna egyszer nekedvaló menyasszony! Tizenhárom éves volt, mikor elment innenhazúl, széptermetű, barátném leánya, birtokosa egy nem nagy, de igen csinos és adósság nem terhelte jószágnak; a mellett igen jó indulatu, nincs elkényeztetve, nem szeszélyes. Ez volna egyszer neked való menyasszony, Misa! Látod, az én minden boldogságom a te boldogságod. Ne haragudjál, ha néha kellemetlen szót mondok neked. Hidd el, galambom, a te javadért teszem. Csak szolgálj még, a házasság nem szalad el, ráérsz. Óvd magad a rosz emberektől, de kivált a kártyától. Vasárnap- és ünnepeken eljárj templomba. Vétek ezt elmulasztani, ne terheld a lelkedet vele. Szeretnék, a ti üdvötökért is, egy bucsujárást tenni Kiewbe, a barlangzárdába, az isten-anyja képéhez, s a szent sirjához, Woronesbe. Csak azt nem tudom, hogy győzöm ki erővel meg pénzzel. Tudod, milyen időket élünk: a csűr leégett, a takarás annyi, mintha nem is volna. Te Pétervárt szolgálsz, hátasló kell, szánka s minden egyéb mint fiatal tisztnek; húgod idestova eladó — azt sem ereszthetjük el üres kézzel a más házába! Bátyád, mióta az ezredtől hazajött, unja magát szörnyen; arra a gondolatra jött hát, hogy nagy vadászatokat tartson. Mind erre pénz kell, de mit tegyen az ember; fiatal ember megkivánja, hogy kedvét tölthesse. Váltig mondtam neki, ne hagyja még ott az ezredet, de azt felelte, nem nekivaló."  
  „Egyébaránt jól vagyunk, nincs semmi változás. Vasárnap bucsu volt nálunk. A püspököt várták, de nem jött. Mise után Joan atya (köszönt) magacsinálta szép prédikációt mondott. Isteni tisztelet után a szomszédok: Lidarin-ék, Mitrovicsin-ék, Bobülew-ék
n
Jegyzet Közönséges nevek, mint Szabó, Kovács, Nagy, épen nem divatozók a fő rangúaknál, kik közé most Leonin vágyik. Ez benne a célzás.
nálam maradtak ebéden. A biró is itt volt, meg egy kiszolgált 2-od kapitány, ki Amérikában is járt s mindig a tengerről beszél.  
  „Itt van minden ujságom, Misa. Falun keveset hallani. Csókollak lelkemben. Fogadd anyai áldásomat. Isten tartson meg jó kedvben, egészségben. Vigyázz, meg ne hűtsd magad. Imádkozzál istennek, és ne feledd öreg nagyanyádat  
  Szwerbin Nasztásziát."  
  — De miért mondta nekem a grófné — gondolá Leonin — hogy szánjam a főrangu nőket, ha majd előkelő társaságban forgok? Hát csakugyan foroghatok ott? No bizony, mért ne? Takaros fiú volnék, táncom tűrhető. Ügyetlen sem vagyok a társalgásban; Armidinéknál mindig hínak a mazurkában. . . no s, hátha igazán megtetszettem volna a grófnénak? Pompás volna! Bezzeg irigyelhetné valamennyi gárdabeli piperkőc s párisi frakkos uracs, a kik most ugy édelegnek a grófné körűl. . . És én, a szegény, mellőzött tisztecske, én az első lépéssel feljebb állnék, mint ők valamennyien. . . Csak Setinow-ot kell fölkérnem, ő majd bevezet a legjobb házakhoz. . . s ott összejövök a grófnéval.  
  Ily édes gondolatok közt lefekütt, de sokáig nem jött álom a szemére.  
  Nem vala még oly romlott, vagy oly ravasz, hogy a női kegyet önön emelkedésére lett volna használni szándoka. Mi őt a grófnéhoz vonzotta, mindennek fölött ennek szépsége volt, melyhez fogható nem vala ábrándképei közt. Szeme lángragyujtá szivét, halk, zöngelmes hangja fölizgatá képzelődését. Ifjú vala, szerelmes. . .  
  Vágyai egén már-már lemenőben volt egy halvány csillag, Armidin kisasszony, s méltóságosan kelt a fényes nap, az igéző grófné: uj ismeretlen fény ragyogta be őt. Egyszerre most e napból mélyen, mélyen hatott szívébe egy szikra. Ah! a becsvágy szikrája volt ez. Bármint sajnálom hősem gyengéit bevallani — a valót nem szabad elpalástolnom. Én nem tudom, miért szövődött egybe szerelmes zászlótartónk lelkében a grófné képével az előmenetel, a kitüntetések kecsegtető gondolatja. Talán azért, hogy már szunnyadó félben vala — elég a hozzá, ugy tetszett neki, mintha a grófné rámosolyogna, mintha ő erre szerelemmel függesztené szemeit, hozzá hajolna csöndesen; a grófné meg oly szép, oly dicső, oly igéző volna most is, oly édesen mosolyogna rá, őrá, ki már szárnysegéd, majd ezredes, kereszt a mellén, — aztán tábornok, altábornagy, segédtábornagy, kormányzó tábornagy, miniszter. . .  
  S az elalvás percében méltóságosan borult vállára a Sz.-András szalagja.  
  Hiába ráncigálta aztán Timofej a lábát, s orditá fülébe, hogy hét óra, ideje fölkelni, s menni gyakorlásra. Álmosan rugta el Timofejt magától, s uj méltósága érzetében hosszu, mély álomba hanyatlott.  
  Az ébredés bezzeg nem lőn kellemes. . .  
  Egy ordonnance az ezredtől e parancsot hozá neki: „Leonin zászlótartó tüstint jelenti magát az ezredi irodában, hivatalos közlemény hallása végett." A közlemény a lehető legkurtább volt. Főnöke maga elé sem bocsátá a bűnöst, hanem fogságba küldé három napra.  
  Mily unalmas a fogház! Puszta falak, elűlt bőrszékek — a szögletben porcogó egér — a mellék szobában durván sózott katona-élc — a napi életrend megakadva, s künn az ablak alatt sürgő életzaj bosszantja az embert.  
  Leonin neki szomorodott. Este felé csöndesen elszunyadt, egy nyitott könyvre borúlva. . . Egyszerre hangos kacaj ébreszté föl. Setinow, övesen, tarsolyosan, mint fenszolgáló tiszt, vezeté be Szafjewet. Nevettek. Szafjewet már ismerjük; Setinowval tüstént megismerkedtetem önöket.  
  III.  
  Pétervárott a fiatalemberek majd mind egyformák; ugyanazon szokásaik, ugyanazon modoruk, ugyanazon ruháik, s ugyanazon frizurájok, ugyanazon nyelvök, ugyanazon miveltségök, s körülbelül ugyanazon eszök.  
  Csak nézze el az ember, bizonyos fordulatnál a mazurkában mily egyformán toppantanak sarokkal, s a francia négyesben mily egyforma könnyedséggel lenditik jobb karjokat.  
  Az előkelő világban mind megtartják a legnagyobb illemet. Mértani pontossággal tudják, hol kell meghajolni, hol állva maradni, hol leűlni, hol szólani, vagy hallgatniok. A szalon-taktika tökéletesen a kisujjokban van. De egymás között aztán egész máskép megy: akkor ledobják a frakkot, kigombolják az egyenruhát, szeretik „jó fiuknak" tenni magokat: kártyát az asztalra, pezsgőt ide! — S ime most meg egytől-egyig, különbség nélkűl, mind „jó fiú".  
  Hanem az benne a legfurcsább, hogy ugyanazon arszlán, ki fél órával az előtt cicomás egyenruhájában vagy merőn keményített inggalléra közt oly szorongónak s hozzáférhetlennek látszott, mint egy szemérmes kisasszony, most egyszerre veszettűl ordít, szidja a szaloni feszt s oly lármát csap, mint három őrmester egy rakáson.  
  Két osztályba tehetni valamennyit: katonák, polgáriak. Moszkvában van még egy harmadik osztály is, mely se polgár, se katona; bajuszt visel, meg sarkantyut, katona sipkát, magyar átillát, hanem ehhez semmi közünk; mi egyes egyedűl a pétervári fiatal emberekről akarunk beszélni. A kölcsönös — természetesen társaságbeli — becsűlés fokát nálok, a mint illik, a nagyobb vagy csekélyebb gazdagság határozza. A melyiknek saját kocsija, tulajdon szakácsa, ékesen butorozott szállása van s bérelt helye a szinházban, az ilyen, kivált ha jól hangzik a neve, bizonnyal tisztes rangot fog nyerni a főváros ifjai közt.  
  Ily előnyökkel Setinow ur teljes mértékben meg volt áldva. Ezenkívűl atyja, követ-viseltes ember, jókora birtokot hagyott neki, melybe senki sem köthetett belé, s a természet deli külsővel, tiszta, élénk elmével ajándékozta meg. Még gyermek korában a nagyvilág kellős-közepébe jutott, külföldön képezte magát, aztán visszakerűlt Pétervárra, hol a főbb rangú ifjak közt mindjárt az első polcok egyikét foglalá el. A társaság neki valami megszokott vala, melyet dosztig ismert, mely őt se vissza nem taszitotta, se nem vonzotta, se bámulásra nem gerjesztette; csakhogy gyakran hiányzott neki abban valami, — hogy mi tulajdonkép, azt sokáig nem birta eltalálni.  
  De azért egyik sem értett hozzá, az öreg hölgyeket oly tiszteletteljesen köszönteni s a fiatalokkal oly fesz nélkűl kötődni, mint ő. Élceit, szójátékait minden szalonban emlegették. Csakugy hullott rá a meghivás, fényüző „barátságos" ebédekre, mint a zápor. Minden kisasszony nyájasan mosolygott rá; némelyik, isten bocsássa bűnöm s az emberszólást — keringő alatt, egy-egy szórakozottabb percben, még a kezét is meg találta kissé szorítani. A férjes hölgyek bál alkalmával a vacsoránál mindig tartottak egy kis helyet számára magok mellett. Egyszóval ő volt feje az éjszaki főváros valamennyi s arszlánjának.  
  Pajtásai, nem is tekintve a vagyonaért megillető becsűlést, szivökből szerették; mert igazán jó fiú volt, néha nagyon is jó, ha élénk természete messzebb ragadta. Soha semmi szilajságban túl nem tett rajta egy se tiszttársai közől. Kártyázni, egész éjjel fenkártyázott, egy palack pezsgőt — bocsánat e történelmi pontosságért — egy huzamban fel birt hajtani, erőlködés nélkűl; s ha belemerült a pajzán adomákba vagy bérangeri dalokba, pajtási mindig hangos kacajjal mutatták ki tetszésöket.  
  De hogy vajon e diadalok mámorában meg volt-e magával elégedve — azt nem tudom. Annyi bizonyos, hogy gyakran valami le nem írható ízetlenség szállotta meg. Ilyenkor ugy tetszett neki, mintha barátainak barátságán keresztűl irígység pislogna, mintha a fiatal leányok kész szivessége álarcában szerencsés férjhez menetel gondolatja rejtőznék, mintha főrangú hölgyek azért kecsegtetnék hálójokba, mert ő most a divat, mert ő mind a világnál bent van, s mivel egy ily hóditáson vetélytársaik a szépségben s piperében halálra mérgelődhetnek. Ilyenkor aztán lecsüggeszté fejét az űr s bágyadtság miatt. Melléhez kapott s érezte, hogy abban oly sziv ver, mely nincs zajra, fényre teremtve, hanem egy más életre, egy magasb titok megoldására — akkor roszúl lett belé, s megragadta a bú hegyes körmeivel. Hanem szégyellte is ezt azután, s vággyal, kimondhatlan gyötrelemmel teljes szive dacára megint folytatta pajtásaival a szilaj csapongást, enyelgett a szalon hölgyeivel, s túltett maga magán a piperkőc mesterségben.  
  Igy telt el néhány év. Setinow abba a kellemetlen életszakba fordult midőn az ember kezdi észrevenni, hogy korosodik. Volt ő szerelmes, a hol s a hogy kezére esett, de sokkal jobban ismerte a világot s életet, hogysem lelkéből szerelmes birt volna lenni; igy hát maradt a régi kerékvágásban. Néha rá sem gondolt a szerelemre, másszor pokolba küldte, teljes szivéből.  
  Egy nyári napon zajos fiatal tivornya volt egy kis mezei lakban, mely Worotynszki grófné pompás villája körűl esett. Ittak, nevettek szörnyen. Evés után kártyához űltek s puncsot főztek. Frisiben egy csapat fiatal ember érkezék, lett ujjongás bezzeg. Setinow az asztalfőn ült, ivott, mig tölteni birták, s többet vesztett, mint valamennyi összesen. A kártyázásnak vége hossza nem volt. Egész éjtszaka zörgött az ablak a tomboló mulatságtól, egész éjjel hallatszott a dőzsölők zaja és kurjantásai. Világos viradatkor oszlottak szét. Setinow hűtőzni akart a reggeli fris légben s gyalog indult vissza nyári lakába.  
  Pompás reggel volt. A nap halkan emelkedék fölfelé s a hajnalfény vigan játszadozott a Néva körűli nyaralók tarka födelein. A fák hegye is alig moccant. Madarak röpdestek galyról galyra. A virágok felnyiltak s mosolyogtak a harmat könyei alatt. A lég tiszta volt és illatos. Jobbra egy zöld réten tarka csorda legelt. Távol parasztok mentek dologra s egy pap reggeli misére.  
  Setinow szégyellni kezdé a dolgot. Átallva gondolt az éji dáridóra, eszébe jutott barátjai nekivörösült arca s a mohó vágy, mellyel krétához kaptak, hogy felirják az ő veszteségét. Az egész éjszaka, melyet szilaj mulatságban töltött, oly szenvedhetlennek, lealacsonyitónak tetszett neki a dicső látványhoz képest, mely szeme előtt terűlt.  
  E pillanatban egy tizenhárom éves leányka lebegett eléje, ki fürgén szaladt egy pillangó után. Igéző arcocskája égett a futástól, haja lengett a szélben; nevetve szökdelt és csapongott, még könnyedebben mint a pillangó, az ő légi is vetélytársa. Soha sem látott Setinow szebbet, kellemesbet, mint ez az égi teremtés. Mintha Rafáel valamely képéről, mintha az ő angyalai seregéből lebbent volna ide, hogy a tavaszi virágok, a kelő nap sugárai közé vegyűljön, a természet teljes dicsőségére. Setinow szivében egyszerre megviradt, kitárult előtte a mindenség. Egy könnycsepp reszketett a szempilláján. Sokáig ott állt, leigézve, nézvén a kedves gyermek után, hogy ugrál s szalad tovább-tovább s még távol is hogyan sillámlik majd itt, majd amott az illatos bokrok közűl.  
  Van életünknek olykor egy-egy pillanatja, melyet semmi rendkivűli esemény, semmi fölöttébb szembe ötlő változás nem jelöl ugyan, de mely ránk nézve mindamellett soha sem enyésző s elfeledhetlen fényponttá válik.  
  E csodaszép reggel enyhe benyomása mélyen fészkelte magát Setinow szivébe. Őrizte, mint szentséget, melyet valaki hitetlenek elől rejteget. Természetesen nem mondta senkinek, legjobb barátjával sem közölte volna semmi áron. Mint világfia semmitől sem félt annyira, mint a gunytól, melyet leghamarább a mély szivvonzalom őszinte bevallása idéz elő. Ettől fogva közeledett Setinow Worotynszki grófnéhoz, s a hir nem sokára imádói egyikeül kürtölé ki. A grófné előbb kacérkodott vele egy kicsit, de miután meggyőződött állhatatos voltáról, a nélkűl, hogy őt elvesztené szeme elől, mások ellen fordítá ártatlan támadásait.  
  Hanem a divat-fejedelemnek valami másra, jobbra volt szüksége, nem tudván mire vélni a különös érzést, mely uralkodott benne. Ő, a szalon-hős, ki előtt minden házas férfi remegett féltében s minden nem-házas az irígység miatt, ő, ki senkit sem szeretett, — ő, herceg Setinow, kimondhatlan felindulással s reszketve várta ritka és pillanatnyi megjelenését egy kis leánynak, fehér ruhában, fekete köténnyel, az elmulaszthatlan térdbiccenővel s az elkerülhetlen gouvernante-tal, — s ugy érezte, maga sem tudta miért, hogy annak láttára lelke nagy tehertől könnyebbedik meg. A leány, ki ama szép reggel neki feltűnt, a grófné testvére vala!  
  Zajos vigalma percében maga magát kinevette a világfi ezért. De ha csüggedt, szomorú vala, ha magánosan gondolatokba mélyedett, mindig lelke elé varázsolá a szende-tüneményt, s körül lebegte őt kedves képe a gyermeknek, ki amaz elfeledhetlen reggel őneki a természet minden szépségeit, minden égi enyhét magasztosabbá tette.  
  Ily kettős életben csakhamar eltelt két esztendő. Titkát még csak nem is sejtette senki. Társaságban járt-kelt, mint előbb, s összetartott pajtásival.  
  Ott hagytuk volt el, midőn Szafjew-vel meglátogatta Leoninunkat a fogházban.  
  IV.  
  — No pajtás, hát rajtacsíptek?  
  — A mint látod, édes barátom, jó helyen vagyok. . . Mit csináljon az ember! Tegnap álarcos bálban voltam, s már ma elaluttam a gyakorlást.  
  — De hát mit is keressz te álarcos bálban? Nem tartok annál unalmasabbat. Hajnalig ott őgyeleg az ember valami vén asszonnyal, s nem tudja, hova legyen boldogságában . .  
  — Hanem ezért aztán, barátocskám — veté hozzá Szafjew gunnyal — talán fontos hölgytitkokba lön kegyed beavatva.  
  — Hallod-e, Setinow, — kérdé Leonin — tagja vagy az angolhegy-társaságnak?
n
Jegyzet „Angol hegyeknek" híják azon csinált ereszkedő dombokat a Néwa partján, melyekben a péterváriaknak télen különös mulatsága telik. Faluhelyt nálunk is eleget látni, olcsóbb kiadásban, ily mulatságot.
 
  — A hát; beirassalak?  
  — Be; ha nem sajnálod.  
  — Szivesen; de mit érsz avval? Rettentő hideg van. Azon veszed észre, hogy elfagyott az ujjad, vagy valami ügyesebb úr nyakadat szegte.  
  — Mindegy! Hanem mondd csak, kérlek, miféle vizitkártya most a divat: címerrel, vagy a nélkűl ?  
  — Ej no, barátocskám, hisz az mindegy.  
  — Azt hiszem címerrel, arany betűvel. Az csinosabb. Beggrow-nál csináltatni azt, úgy-e?  
  — Annál.  
  — — — — — — — — — — — — — — — — — —  
  — Tudod mit? nem volnál szíves, ha innen kijutok, egyet lovagolni velem a Néva-soron?  
  — Nem, galambom, köszönöm a hivást. Félek, meghűtöm magam.  
  — Jársz B. grófné estélyeire?  
  — Igen.  
  — — — — — — — — — — — — — — — — — —  
  — Hát az angol követhez látogatóba?  
  — Oda is.  
  — — — — — — — — — — — — — — — — — —  
  — Hogy juthatnék én be a testőrök közé?  
  — Minek?  
  — Hát . . . akkor tán meghívnának az udvari bálba.  
  — Lehet.  
  — Mondd csak, láttad már, hogy járom én a mazurkát?  
  — Valóban arra már nem emlékszem.  
  — — — — — — — — — — — — — — — — — —  
  — Mit gondolsz, rávethetem a fejem egy mazurkára?  
  Setinow elbámult Leoninra. — Mi dolog ez? Honnan ily egyszerre ez az „urhatnám" kedved? Tán csak nem akarsz szalonhős lenni?  
  — No s aztán? ha az akarnék? Hát oly valami lehetetlen az? Nem látsz rá érdemesnek? Hisz én még arra számoltam, hogy segítesz is... Annyi rokonod, ismerősöd van! Könnyen bemutathatsz a legelső házaknál.  
  Setinow fejcsóválva mondá: Nem tanácsolnám. . .  
  — Sajnálod? — vágott szavába Leonin, félig neheztelve.  
  — No bezzeg! Hiszen bemutathatlak, jámbor, a kinek akarod. Először is valamennyi cousine-omnak. Ugyan is, tudd meg, hogy nekem Pétervárt egész sereg cousine-om van: Galinszky hercegné, Krasznozelszky hercegné, Worotynszki grófné . . .  
  — A grófné! — kiálta Leonin s az ifjuság minden tűze ott lángolt arcán. — El fogsz vinni hozzá. Elfogad, ugy-e? Meglátom? beszélek vele?  
  Setinow elmosolyodék. Mindkettő elkezde füstölni s gondolkozóba esett. Ha fiatalember dohányoz és gondolkodik, bizonyosnak vehetni, hogy futó gondolati gőzében selyem hajfürtök, epedő szemek, sylphid-lábacskák, szóval, a női kellem minden bája, minden varázsa ott lebeg.  
  Leonin a grófnét látta lelki szeme előtt, szépsége teljes pompájában, dicsően és ragyogva, a mint őt magához inti arany palotáiba a nagy Pétervámak, — s büszkén legeltette rajta képzelmét.  
  De hát Setinow hová gondolt? Ha már fellebentők titka fátyolát, ezt is könnyen kitalálhatjuk.  
  Ő meg a fehér ruhát, simára fésűlt fejet, szégyellősen lesütött szemeket, a tizenöt éves leánykát látta maga előtt, oly korban, midőn már nem gyerek s még nem hajadon, oly korban, midőn még tanulni kell, de bálba vágy.  
  Szafjew békétlenül dobolt ujjával az ablaktáblán. Végre őszinte szánalmat kifejező tekintettel Leoninhoz fordult.  
  — Tehát, barátocskám, minden áron be akar jutni az előkelő világba? Rögtön szánta rá magát . . . Vigyázzon, ifjú ember! Roszúl talál járni. Önnek nincs befolyásos apja, se befolyásos anyja, ki előre taszitaná.  
  — Kikérek minden tanácsadást — monda Leonin.  
  — Hát csak rajta! — felelt Szafjew. — De én már oly rég őgyelgek a nagy világban, s különböző fővárosok társaságaiban, hogy e szakbeli tanácsaimat minden kezdő haszonnal fölvehetné. Im atyai oktatásom, és a mellőzhetlen szabályok, ha a pétervári Faubourg St. Germainbe bé akarsz lépni. Mindenek előtt — légy mester a walzer táncban. Annak, ki nem dús, nincs jobb eszköz, a társaságban felkapaszkodni. Udvarolj szüntelen a legelső s leghiresebb szépségeknek. Megérts: isten ójon, hogy idétlen szerénységből valami gázruhás szörnyeteggel táncold a mazurkát eleinte. Ezt csak régi mazurkatáncos teheti. Kezdő eltemetné magát ily vigyázatlansággal. Majd sohase beszélj, vagy csak a legmindennapibb dolgokat. Se baj, hadd higyék, hogy kissé ostoba vagy. Ezzel nem ártasz magadnak — sőt inkább! Járj mindig szabályszerűen, katonásan, — se láncon, se lorgnetten ne kapj, se más csecsebecséin a katonai arszlánoknak — szóval semmin se, a mi által viseleted feltűnő lenne. Divatban soha sem léssz a nagy világnál, de megszokhatnak, s megkapod állandó helyedet, negyedik vagy ötödik párnak, minden mazurkában. Neved azok közé fog jutni, melyeket bál előtti este felhoznak, más nap elfelednek. . .  
  Kivált pedig ne mutasd magad tolakodónak, ne siess mindenfelé ismeretséget kötni. Felettébb senki előtt ne hajolj meg. Táncolj s hallgass. Ismeretség, hívogatás, magától megjő lassan-lassan, kivált ha valamely hölgy pártodat fogja, kitől aztán a többi el akar halászni. Egyet azonban jegyezz meg jól. Végcélod az sohsem lehet, hogy rólad ezt mondják: c'est un jeune homme distingué. Ezt dús, vagy igazán genialis embereknek leszesz kénytelen hagyni. Egész célod csak ennyi, hogy fiatal nők ezt mondják rólad: il est vraiment gentil, s a férfiak ásitva vessék oda rá: ou ... i, c'est un joli danseur pour un bal. De ha egyszer felkapaszkodtál, akkor a petit Leonin lesz általános neved, s igy maradsz te, szegény petit Leoninom, örökké petit Leoninnak nyolcvan éves korodig. Im egész pályád. Csinálj vele, a mit tudsz. Nekem haza kell mennem, enni. Pompás borom van, s olyan rostbeef-em, hogy Londonban is csodájára járnának. Jer, Setinow, együk meg ketten.  
  — Nem, édes barátom, ma nem lehet.  
  — Nagy kár, fiam! Nem tudok egyedűl enni. Csak ez a hónap az, melyben nem tudok ellenni társaság nélkül.  
  Vette kalapját s elment.  
  — Önző ! — mondá Leonin.  
  — Különc! — viszonzá Setinow — de mégis igaza van. Egyébaránt szavamat nem vonom vissza. Jővő héten nagy bál lesz a nénémnél. Ha akarod, kerítek egy meghívást.  
  — Igen le fogsz kötelezni — monda Leonin kézszorítással, s hozzátette magában: meglátom őt. . . s akkor. . . legyen, a hogy lesz!  
  V.  
  Most jerünk a Nadinka szobájába. Kicsiny, kétablakos szoba, fehér függönyökkel. Ablakban néhány báb, vastag szótárak mellett; a falnál egy kis asztal, rajta irófüzetek s egy kis album. A mellett olaszfal és tűkör, az olaszfal mögött ágy.  
  Ugy-e, e szobácskában bizonyos lelki frisseség lengedez felénk? Itt a lég tisztább, a világosság világosb, ugy tetszik: Ifjui, romlatlan hatás bélyege mindenen. . .  
  Széken ült Nadinka, s gondolkozva száraz virágokat rendezgetett, melyeket Gretsch „orosz grammatikájába" nyomtatott vala.  
  Az ajtónál Szavisna állt, az öreg dajka, bekötött fejjel s hallgatva szemlélte ifju kisasszonyának elgondolkozó arcocskáját.  
  A leány feléje fordult.  
  — Nos, Szavisna?. . . mi kell?  
  — Semmi, kedves kisasszony; csak ugy jövék be ... hogy lássam egy kicsit. A madame hihetően látogatni ment. Csak a maguk kedvtöltése után járhassanak az ilyen fizetett félék — uram ne hagyj el! — sohse bánják azok a többit. Dehogy jut eszébe, hogy itthagyta kisasszonyát egyedül. Mind ilyen, ha száz volna. Azért jöttem, kedves kisasszony, nincs-e valami baja. . .  
  — Unom magam szörnyen! — mondá a leány, szomorú szemeket vetvén az öregre.  
  — Elhiszem, angyalom!. . . Hát még én! Teljes világi életemet falun töltöttem, az enyéim közt, a magam módja szerint — s ehol, uramfia, vén napjaimra ide hurcolnak Pétervárra egy nagyúri házhoz, hol minden külföldi módra megy, hol minden ember külföldi. Még engem is német ruhába akarnak bujtatni. Nem tekintik az én öreg esztendeimet! Illik az? Minap megint rám estek a grófné szobalányai, tegyek főkötőt. De beszéljenek, a mit akarnak, ily gyalázatra nem hagyom kitenni magam.  
  — Ugy-e jobb volt otthon, a faluban? — kérdé a leány.  
  — Én mondom azt, kedves kisasszony! Más ott a világ. Csak ott van igazán otthon az ember. Bezzeg van ott dolog, ha az embernek kedve van hozzá, s az unalmat azt sem tudja, mi fán terem. Mindég találni dolgot pajtában, a baromfi körűl: a konyha körűl: lehet gyümölcsöt befőzni, gombát elrakni. De minek sok beszéd! Falun. . . ott van igazi élet; hanem itt — itt jegybe gyűrűbe űl az ember, ölébe dugja a kezét, mint egy naplopó, s eszi a jó isten kenyerét hiába, ingyen.  
  Bizony jobb volt ott, gondolá Nadinka is. Ott szaladgálhattam a gouvernante engedelme nélkül. Ott tavasszal korán hajtottak a fák. Ott vidám voltam és szabad; volt kis kertem, sok virágom, kis lovam, barna tehenem. — „Szavisna, jut még eszedbe a barna tehenem?"  
  — Hogy ne jutna, galambom! Az a fehérfoltos ... Gondolom, szegényre most senki sem visel gondot; a házban is, tudom, mindent széllyelhánytak s összetörtek. De mi haszna beszélem!. . . Minden csak tővel-heggyel van ott, mióta édes anyja, a nagyságos asszony meghalt — isten nyugossza haló porában!  
  A dajka sohajtott és keresztet vete magára. A lány nem felelt, szemei könybe lábadtak.  
  — Aztán volt legalább kivel egy szót váltani — folytatá a dajka — nem ugy mint itt, ezekkel a paszományos lokájokkal, kik theátrumról fecsegnek. . . Elmentem az egyházfinéhoz, a kántornéhoz. A kántorné, az már tudja múlattatni az embert, csak ugy repül az idő. Innepnapon meglátogattam a szomszédokat, például Tominisnét, ki Szwerbinné nagyaszszonynál gazdasszony. Elültem nála, beszélgettünk. Néha kijött az öreg nagyasszony is. — „Ah, Szavisna, jó napot, lelkem. — Jó napot, Nasztaszia Alexandrowna asszony." — „Te, aztán theát öntsetek Szavisnának, az én vendégem." — „Köszönöm igen szépen, Nasztaszia Alexandrowna nagyasszony, köszönöm átosan a barátságot." ... Lássa, galambom, ez aztán a nagyságos asszony, ez az én kedvemre való! Nem ugy, mint az itteniek, uram bocsásd! Az az igazi orosz asszonyság, istenfélő, nem nézi le a szegényt. Tartsa meg az isten sokáig erőben egészségben!"  
  Nadinka gondolkozva nyúlt a száraz virághoz.  
  Előtte is kitárult az egykori falusi élet képe. Ott — a folyam partján, a sürü berek lábjában, áll egy zöld ablakos szürke ház. . . E kis házban jött ő a világra. Gyermek korában, emlékszik, sokat hallotta emlegetni a nénjét, kit minden ember szépnek mondott, s ki valóban szép is volt. Az is jut eszébe, mennyi tiszt járt hozzá, egy kivált sűrűbben, mint a többi. Egyszer csak beállított egy nagy úr. Nénje három nap mindig sirt. A katonatiszt haragos volt, lármázott aztán elutazott, s nem kerűlt vissza többé. Aztán sok gyertya égett a templomban; a nagy ur, meg az ő nénje ott állottak az oltár előtt. Lakadalom van, úgy mondták neki. Azután nénje az idegen úrral kocsiba űlt s elutaztak. Ez idő óta egyedűl maradt anyjával, s csöndesen éltek. Néha-néha meglátogatták a szomszédasszonyt, az öreg Szwerbinnét, de legtöbbet otthon ültek. Volt kis báránya, kis lova, barna, fejértarkás tehene, volt fris levegő s mezei szabadság.  
  Tizenkettedik évébe fordult. Oh, erre elevenen emlékszik! Őszi idő vala; a hó sűrű pelyhekben verdeste a homályos ablaküveget; minden oly szomorú szinben látszott. . . Ekkor anyja megbetegvék. . . Az idő mindig rosszabbá lőn — anyja ágyba esett. Sokáig ápolta, ő adta neki az orvosságot, egész éjeket virasztott ágya körűl. . . Majd a tél is befoga; oly rettentő telet soha sem ért. Anyja magához hivá, fejére tette elsoványkodott kezét, megáldá, s elkezde hörgeni. Azután a tükörre fátyolt boritottak, a szoba közepére egy asztalt vittek — az asztalon feküdt alvó anyja, merően s hidegen. Megérkezett a pap is, fekete hosszú ruhában. Koporsóba tevék a halottat, elvitték, s lebocsáták a földbe — s a szürke házban csak a szegény gyermek maradt, ketten Szavisnával, ki fekete kendővel köté be a fejét, s ővele minden nap templomba járt, imádkozott és sirt az uj sirnál.  
  E gondolatra a gyermeki szeretet kitnondhatlan érzésével tekinte Nadinka öreg dajkájára.  
  — Te nem hagytál el engem, jó Szavisna! — monda. — Eljöttél velem Pétervárra, mikor néném idehitt magához. Nem akartál megválni tőlem!  
  — Oh, kedves kisasszony, de hát mit gondol, hogy is tehettem volna azt? Hát hiába lett volna oly jó hozzám a boldogult? Hát háládatlan vagyok én? Nem, nem! akár mi bosszúság ér itt egyszer máskor — de tőled, édes jó angyalom, egy lépést sem tágitok.  
  Aztán mivel cseréltem én föl előbbi éltemet, gondolá Nadinka. Egy rekedt szobával, hol az áblak be van függönyözve, hol meg se férek. Csak a nyári—lakban érzem kissé szabadabban magamat — de már most ott is mindig korlátoz madame Pointue; mindig utánam van és kiabál rám: „álljon egyenesen" — „ne beszéljen oly nagyfelszóval" — „ne siessen ugy" — „ne járjon oly lassan" — „süsse le a szemét" . . . Mire való mind ez?. . . Csak már nagy is volnék mentül elébb. Néném azt igéri, hogy mihelyt nagy leszek, társaságba viszen. Nagyon jó mulatságnak kell ott lenni, mert néném mindig ott lakik. Szinházba, bálba fogok járni, táncolni a fiatal urakkal. Csak azt szeretném tudni, miről beszélgetnek tánc közben. Bizonyosan csupa érdekes dolgokról. . . „Szavisna, itthon a néném?"  
  — Gondolom, kedves kisasszony. Csengetett, talán vendég van nála.  
  Nadinkának nem volt szabad nénjéhez menni, mikor ennek vendége vala: de most nem tudott tovább egy helyben maradni, . . . madame Pointue sem vala honn! . . . Kis arca felvidult s könnyen, mint a madár, kilebegett a szobából.  
  A grófné pamlagán ült, a broncos márvány kandalló előtt. Körülte asztalokon és diszpolcokon ezerféle cifra divatapróság: ó szász porcellán, malachit, legyezők, zsebkönyvek, egész nagy sereg emlék, album alakjában, Karlsbadból, Bécsből, Párisból; csiszolt üvegek, chinai alakok, s üres iró eszközök.  
  A szoba általában pompásan volt butorozva. Az ablakokban valódi középkori üvegtáblák, rajtok Catholicus legendák és lovagi jelenetek ábrázolva. A drága kárpit hires művészek festményeit boritotta. A puha lábszőnyegen Gambnak
n
Jegyzet Legfényesebb bútorraktára van
Pétervár
Szentpétervár
ott.
genialis alkotványai különböző irányokban szét szórva hevertek. Végre az iróasztalon, mely a legfinomabb bécsi iróeszközökkel vala ékesitve, több francia regény hevert, s azok közt, jól megjegyezzük, egy orosz könyv is, mely nem győzte csodálni, hogy ily pompás palotába jutott, először életében.  
  Szemközt a pamlaggal, melyen a grófné henyélt, ült Setinow, nyájas csevegésbe merülten a méltsás asszonnyal. . .  
  — Mi ujság?  
  — Azt mondják, G. úr az ünnepig kamarás lesz. Eddig sok ajtó zárva volt előtte; talán majd megnyitja a kamarás kulcs.  
  — Hát még?  
  — Egy lakadalom. B. hercegné rászánta magát, hogy hozzámegy állhatatos imádójához.  
  — De hiszen nem szenvedheti, két év óta bolondot űz belőle.  
  — Nem tesz semmit: jó örökség szállt rá; a hercegné pedig csupán éveire nézve lett gatdagabb. Tegnap volt a jegyváltás, ma már oly szerelmes belé hogy nem győzi bámulni a világ.  
  — Szegény hercegné! Egyébiránt minden tekintetben hozzáillő szerencse.  
  — Még mást is emlegetnek — folytatá Setinow — az a hire, hogy az én barátom, Csúdin herceg, két millióra házasodik.  
  A grófné mérges pillantást vete Setinowra, aztán mosolygott.  
  — A nem igaz. Üres szóhajtás. Eszébe sincs.  
  — Apropos — mondta Setinow — sok szerencsét az új hóditáshoz.  
  — Már ki az?  
  — Az én barátom, Leonin, ki azt hiszem, még eszét aveszti. Jut eszébe, az a fiatal tiszt, kiről a napokban annyi újságvággyal kérdezősködött. Nem akar békét hagyni, vezessem minden áron a nagy világba. A kolomnai kedvesről szó sincs többé, s ha csak nevét hallja is, zavarba jő, s nekivörösödik, mint egy iskolás gyermek.  
  — Leonin, — mondá a grófné lesütött fejjel — Leonin, az, az lesz bizonyosan. . . A Szwerbinné unokája. . .  
  Egy fekete fiókból néhány öreges, korántsem csinos kéziratu levelet vőn most elő, s forgatta mély sohajtás között.  
  — Miféle gyöngéd levelezés az? kérdé Setinow, — nem vigyázat olyasmiket más előtt olvasgatni.  
  — Boldogult anyám levelei — felelt szomorúan a grófné. Ez itt véghagyása.  
  Setinow lecsüngeszté fejét s hallgatott. Hanem világias vidorsága csakhamar felülkerült.  
  — Mit akar, mit csináljak most már evvel a Leoninnal? kérdé.  
  — Szó sincs róla, hozza el a pénteki bálba és mutassa be nekem. Ismernem kell közelebbről. . .  
  — Oh, oh ! — monda Setinow — hova tudja tenni őket? Hisz már a nélkül is egész sereg sohajtoz utána remény nélkül.  
  — Félre minden tréfával. Komolyan kérem föl.  
  — Parancsa szerint, bájos cousine-om. Tudja, hogy mindent kész vagyok megtenni érte. Ha kivánja, F . . . hez megyek ebédre s minden tál ételt analysálok vele együtt — ha kivánja, egész napot töltök régi imádóival, kik közől egyik Angliát, másik Olaszhont födözte fel — ha kivánja, az orosz szinházba megyek — ha kivánja, whistet játszom süket nénjével, sőt még arra is elszánom magam, hogy L. . . költeményeit és S. . .b
n
Jegyzet Hihetően L. . .
Lermontoff
Lermontov, Mihail Jurjevics
, S. . . b pedig
Sollohub
Sollogub, Vladimir Alexandrovich
, maga az író.
beszélyeit meghallgatom . . . Szóval kész vagyok önért minden áldozatra. Ha parancsolja, táncolok . . . vagy mi az, táncolni! . . . belészeretek minden rútságba, melyekben ez a mi szép Pétervárunk oly rendkivül gazdag . . .  
  Most egyszerre megállott kereke a Setinow elménckedéseinek.  
  A piros ajtófüggöny lassan megnyilt s a mögött Nadinka igéző fejecskéje lőn látható, ki félénken jártatta körűl a szemét; Setinow felugrott helyéből. Minden csélcsap ékesszólása oda lőn. Zavarba jött, hallgatott.  
  A grófné egy elégületlen pillantást vete húgára. Nadinka megjelente kiragadá őt egy csalódásból.  
  Hogy ezt egészen megérthessük, előbb ismernünk kell a nagyvilági hölgy sajátképeni életét. A szük kör, melyben ragyog, az ő egész birodalma — szépsége a királyi pálca — imádói serege az alattvalók. Ennélfogva minden más nő vetélytársa, a szép nő pedig természetes ellensége, ki bájainak erőszaka által birodalmát és alattvalóit elrablással fenyegeti.  
  A grófné nem szerette Setinowot, s mind a világ tudtára egész nyiltan kacérkodott Csúdin herceggel. Mindazáltal Setinow herceg, mint fönebb megmutattuk, hizelgő birtok vala egy divathölgynek. A kielégített önzés sajátságos érzelmével szemlélte őt lábainál a grófné — midőn egyszerre kipattant a való. Azon ösztönnel, mellyel minden nő fel van ruházva, Setinow első mozdulatára kitalálta ennek titkát, s egyszersmind most vevé először észre, hogy huga már nem gyermek, hogy Nadinka szépsége az övét nemsokára el fogja homályositni.  
  — Nadinka, el ment hazulról madame Pointue?  
  — El, mamácskám.  
  Nadinka a nénjét mamának hivta.  
  — No gyere hát, űlj ide közénk. Herceg, ugy-e nem is ösmeri még a húgomat? Engedelmével bemutatom.  
  Setinow meghajtá magát ügyetlenül.  
  — Már volt szerencsém. . .  
  — Ej, ugyan! Hagyja ezt. . . Hisz még csak gyermek. . .  
  Azt gondoltam, hogy nem látta még. — A grófné folyvást Setinowra nézett.  
  Az elpirult.  
  Ördöngös asszonya! gondolá — bizony mindent észrevesz!  
  Nadinka elfogulás nélkül szemlélte a tisztet és jutott eszébe, hogy egyszer egy szép reggelen találkozott vele a nyaraló mellett, mikor még szabad volt kénye szerint futkosnia mint hajdan.  
  A grófné rendkivül bosszús vala ...  
  — Ön ma ugyancsak jó kedvébe van — mondá — minden ember kikap tőle. Tréfája szúrós, mint a kés. Nincs mód attól menekedni. Nem hiába tartják oly gonosz embernek. Gúnyt űzni barátaiból, rokoniból, ez csekélység ön előtt! — Ugy-e való, hogy nem szeret senkit. . . ?  
  — Szeretem barátaimat! — válaszolt Setinow, — vagy, nem bánom Csúdin herceget is; higye el, a mit én neki tanácsolok, az csak javára szolgálhat. . .  
  — Nadinka, fogass be nekem; eredj, öltözz fel, ma téged is elviszlek.  
  Nadinka ment.  
  — Ugy-e szép kis lány? — kérdi a grófné mosolyogva.  
  Setinow ráhagyólag inte.  
  — Még gyermek, ugy látszik, s gondolja csak, már is jegyben jár.  
  — Jegyben? kiálta fel Setinow.  
  — Igazán. Hanem ez, természetesen, még titok. De önnek mint atyafinak, megsughatom. Csak hogy aztán ne mondja senkinek. . . Igen, táncol ma este Taglioni?  
  — Azt hiszem. . . táncol. . .  
  — Jöjjön fel páholyomba. . .  
  Mindketten felálltak.  
  Ez alatt Nadinka csendesen visszatért szobájába.  
  — Szavisna ! — kérdé az öreg dajkától: ismered herceg Setinowot, ki ide jár nénémhez látogatni?  
  — Láttam; ugytetszik, fekete haja van.  
  — Rosz ember, azt mondják.  
  — Lehet, de mi közünk hozzá, édes?  
  — Kár.  
  — Ej, mi kár benne, édes gyermekem, az isten szerelmiért!  
  VI.  
  Armidin kisasszony, az egész Kolomna városrész első szépsége, igazán nem volt rut. Felőle a szerelmes tengerész hadnagyok roppant tűzzel beszéltek pajtásaiknak Kronstadtban. Sok actuarius, de még iroda főnök is őreá gondolt, míg papirja fölé görnyedve űlt, s felejté a szükséges reviziót. Felőle az Izmailow ezredében elragadtatással beszéltek — a Vaszili-szigetben irígységgel gondoltak rá. Valóban igen szép is volt. De, köztünk legyen mondva, ártott szépségének bizonyos pipeskedés, meg némi erőltetett magaviselet. Affektálva beszélt, száját hegyesre szedte, kacsingatott, tette magát, hogy gyönge idegzetű s túlérzékeny, szóval mindenkép azon elavult modort akarta majmolni, melyet a nagy urhölgyeknél szokásban lenni gondolt.  
  Anyja, Nimfodora Terentjewna, egy vagyonán túladott berlőnek özvegye, jólelkű, kövér asszonyság volt, inkább Moszkvába, mint Pétervárra teremtőzve. Híven a régi szokáshoz, nem változtatta meg tősgyökeres orosz életmódját, s a külföldi újitások ragályát kerülte; délben roppant kublijakákat evett, ebéd után kvaszt ivott, kártya közben szitkozódott, s hogy portékáján tuladhasson, a minden anyák hagyományos szokása szerint, minden vasárnap esti mulatság volt nála, is hogy kérőket halásszon — mely fogás, noha régi s nem mindig bizonyult sükeresnek, mindazáltal a Kolomnában és Moszkvában még nagyon dívik.  
  Pétervárott a művelt osztály (értvén ezalatt tisztviselőket, nemes embereket hivatalban vagy a nélkül, egy szóval többé kevésbbé rangbeli személyeket) miként az olvasó tudja, igen különböző rétegekre válik. A felső a „finom társaság" nevet tartja sajátjának; ezt igyekszik aztán a többi, mint Armidin kisasszony is, minden kitelhető módon utánozni. E másodrendű társaság az elsőnek mintegy torzképe. Ennek is megvannak saját szépei, arszlánai — minden ugy, mint amott, csakhogy más mérvben. A szűkkeblű hiúság, mely a magasabb körökben arany és bársony alatt s a társalgás csilláma alatt rejtőzik, — itt szembeötlőbb és bosszantóbb. Itt nem hall az ember másról beszédet, mint nagyuraskodásról, cimekről, magas születésről, leendő kitűntetésekről, hogyez s ez rendszalagot fog kapni, ez s ez karácsonyig udvari hölgy lesz, — ez s ez grófné ruhájáról, ez s ez hercegné hajdíszéről. Egy szóval: mind több akar lenni, mint a mivé isten megteremtette. A mellett feltalálható itt is ugyanazon irigység, ugyanaz a számitás, mely a fensőbb körökben uralkodik, — csak a műveltség ama fénymáza nem, s ama fesztelen bon ton (bocsánat az idegen kitételért), mely egyesegyedűl a magasabb társaság választottjait jellegzi.  
  Leoninnak, ki gyermekségét a nagyanyai gondviselés szárnyai alatt, majd vidéki gymnasiumon töltötte, képzete sem volt efféle alosztályzatról. Mindjárt Pétervárra érkezése után egyik pajtása által bemutatván a Nimfodora Terentjewna házához, igen boldog vala, hogy egy oly kitűnő, eszményi valóságba, mint Armidin kisasszony, belészerethetett. A kisasszony oly igéző volt, oly gyönyörűen ejtette ki e szavakat: Monsieur . . . Leonin, oly kimondhatlanúl kellemes, költői, aetheri, túlvilági lénynek tetszett. . . A zászlótartói képzelet lángra lobbant; minden vasárnap kiköté Leonin a mazurkát, s a kolomnai sylphid széke karjára támaszkodva, sugdosott fülébe édes szavakat a házas élet boldogságáról, s a kölcsönös szerelem édenéről. Lelkesűlten beszélt, tüzes szive vágyait szépen csengő szavakba öntötte s ragyogó szinnel tudta festeni, mily boldogság a szerelem s páros élet mily gyöngy élet.  
  De vajon igazi szerelmes volt belé?. . .  
  Én, ki tudvalevő okokból köteles vagyok minden titkát ösmerni, kénytelennek érzem magamat nyíltan megvallani, hogy: nem. Érzése csupán a tizenkilenc éves ifjunak gyermekes gerjedelme volt, ki minden szép leányban eszménye megtestesültét keresi. Ehhez lopódzott a kielégített önzés hizelgő varázsa is.  
  Armidin kisasszonyra ugyanis, noha legnagyobb mértékben aetheries lény volt, azért a házasság gondolatja, mint minden leányra, különös bájjal birt. Néha Leoninra oly epedve nézett, de oly epedve, s aztán sohajtott. . . És e gyönyörű mosoly, ez érzékeny szó őt illette! őt!. . . Szegény leány, gondolta Leonin, mily nagyon szeret! Egész szivét nekem adta, szerelme határtalan . . . és én, én háladatlan legyek hozzá? Nem, nagyanyám s egész világ dacára meg kell hálálnom a jó leány bizalmát. . . Elveszem, el akarom, el kell vennem!. . .  
  Igy folyt le nehány hó. Eközben a fiatal ember szétnézett, fogalma lett egy más körről, nehány ismeretséget kötött, a többi közt Szafjew-vel, ki őt — noha csodálatos ily jellemnél — rendkivül megszerette s elkezdé neki magyarázni az életet, a maga módja szerint.  
  Egyszercsak szépen elmaradt az én Leoninom a kolomnai as estélyekről. Néhány vasárnap elmult, hogy az Armidin kisasszony melletti széket nem a tüzes zászlótartó foglalta el. A kisasszony oda volt, s még kénytelenebbül nevetkőzött, mint addig.  
  Leonin pedig, a háladatlan Leonin, lassan lassan megszünt róla gondolkozni. A pétervári mulatságok mindinkább elragadták, s túlzajongták lelkiösmerete intő szavát, mely szigorúan feddette magaviseleteért egy oly család iránt, mely őt, mint valamely rokont, keblébe fogadta, s szivesen bánt vele. A grófnéval lett megismerkedése befejezte a hálátlanságot. Mily édes, mily kimondhatlanul boldogitó lenne az, gondolta magában, titkon egy ily hölgy által szerettetni, neki vigaszt, enyhűlést nyujtani a nagyvilági élet csillogó gyötrelmei s mosolygó búbánata közepett.  
  Setinow megvitte neki a hercegné báljára való meghivást. A vigalom napja elérkezett.  
  VII.  
  Leirjam önöknek, micsoda reszketve közelített bérkocsiján a fényesen világított házhoz? Új élet kezdődött neki. Érezte ugyan, hogy az új életben fáradalom s búbaj is várnak reá, de távolból a grófné csodaszép alakja sugárzott feléje, s büszkén érezte, hogy van benne láng és szerelem annyi, hogy mindazt föl se vegye, csakhogy imádottját boldogíthassa társas magányában. Élénken jutott eszébe szenvedélyes meggyónása szenvedélytelen életének. Ismételte magában szórul szóra mindazt, mit tőle az álarcos vigalmon hallott, midőn lelke, egész megfoghatlan lelke csendes panaszokban ömlött, s ohajtást fejezett ki magasabb élvek — egy kimondhatatlan, végnélkűli szerelem csodateljes mennyországa után.  
  A kocsi odaért.  
  A bejáratnál egy rendőr tiszt állt; emberektől nyüzsgött a hely. A lépcsőt, melyre tarka szőnyeg vala terítve, tetejétől aljáig virágok és cserjék illatos erdeje borította — egész nyár a csikorgó hideg közepett. A lépcső fokain párjával bársonylivrées, hercegi cimeres legények csoportoztak. Leonin ment tovább.  
  Egész sor, drága kárpitos, márvány falas terem ezer meg ezer virágtól tündökölt. Csillagos nagy urak sereglettek a játszóasztalok körűl. Távol a zene csalogató hangja szólott. Brillanttal rakott, virágkoszorús hölgyek lebegtek aetheries öltözetükben a tükör simaságu padlózaton a tarka sokaság zaja s egy egész chaosz toll, vállrojt, rendszalag, lorgnon és elégedett arcok közepette.  
  Ti éjszaki szépek! Ti Pétervár szépei! Oh ti örvendetes emlékeim! Miért halnak el neveitek ajkamon, s miért nem merem egész tündöklő seregeteket leábrázolni beszélyemben! Mily sokan vagytok itt most, egyik szebb, igézőbb mint a másik! A szem ide s tova téved rajtatok, a sziv darabokra hasadoz, s a lélek átölel benneteket mind, mind. . . Itt van ön is, feketeszemű dísze Éjszaknak: az ember feledi nézni önt, hogy szavát hallja, feledi hallani, hogy nézze! Ön is itt van, Esmeralda, aetheries, mint a gondolat, s gondtalan mint a boldogság! Itt van ön is Némethon éke — ön is, dalok királynéja, délnek visszhangja éjszakon! — Ön is, szépség varázsnője, uralgva tündér kastélyában — ön is, kivel egykor annyit keringőztem, — ön is, kit nem mertem szeretni — és ön, kit „az egyetlennek" hivtam, mert vetélytársa soha sem volt! — Mind, mind itt vannak, oh kegyesek, felejthetlenek — s a szegény rajongó, szerelem és áhitattól meghatva, áll önök előtt.  
  Hát még Leonin!. . .  
  Armidin asszony kicsi szobájából, hol hat vidéki kisasszony egy kopogó zongora mellett csak üggyel bajjal tipegte a contratáncot, egyszerre ily eszményi tündér világba jutni, hol mindenütt virág, arany, szép hölgyek; hol minden tárgy a szemé, érzelemé, élvezeté!. . .  
  Arra nem eszmélt, hogyan mutatta be Setinow a háziasszonynak, hogy köszönt, az hogyan billenté hidegen fejét, s ő hogyan állt odább — ő csupán egyre gondolt.. . .  
  Szemei a tarka csoportban a grófnéra tapadtak. Setinow mellette állt.  
  Ez igen jó kedvében látszott, karonfogta Leonint s a grófnéhoz vezeté.  
  — Bájos cousine! Itt egy ujonca: Leonin barátom.  
  Mily szép volt a grófné! Gáztunikája, virág és smaragd foglalókkal, mily átlátszóan csillogott pompás fehér ruháján fölül! A mellén brillántok; félig levont kesztyűin ragyogó perecek; fején rózsa és gyémánt hajdisz.  
  Leonin elfogult, s mint először, nevetségesnek s ügyetlennek tetszett maga előtt.  
  A grófné bájosan mosolyga. . . Melyik nő nem érzi önhatalmát? Nehány szót ejte a hőségről, a tolongásról, a fáradtságról, a még hátralevő táncvigalmak számáról, s mindezt oly vidáman, kecsesen, hogy a szegény zászlótartó nem hitt füleinek. Ugyanazon nő áll-e most előtte, kinek szivreható panasza annyira megrendítette lelkét? Multkori benyomásai folytán szomorúnak, andalgónak képzelte az egyetemes zaj közepett, nagy szivbeli bánattal terhelve; azonban legkisebb epedés sem látszott rajta. A grófné a megszemélyesitett táncvigalom vala — legkisebb rejtett gondolat nélkűl, elégült a jelennel, nem névze tovább a közelebbi keringőnél, nem emelkedve fölűl a táncterem falain. A fiatal tiszt már nyitotta száját, hogy vele a mennyei szerelem üdvéről beszéljen; de a grófné gondtalan játszott legyezőjével s tréfás hangon kérdezé: „nem volna kedve, velem járni a harmadik négyest?"  
  Most vete Leonin ügyet a körültök levő sokaságra. Kézen fogva a grófnét, s egy kis helyet tágita nagynehezen, hol alig tudott hölgyével megfordúlni. Megjelentekor halk suttogás szaladt végig a táncolók sorain.  
  — Ki ez a tiszt?  
  — Kivel táncol a grófné?  
  — Honnan kerűlt ide?  
  — Micsoda?  
  — Ki mutatta be?  
  — Setinow herceg mutatta be. Mr. Leonine-nak hivják.  
  — De hát micsoda Mr. Leonine?  
  — Mr. Leonine ... Addig van.  
  — Ah!. . . vagy ugy!. . .  
  A négyes folyt. Leonin vérszemet kapott s elkezde beszélni a grófnéval, téli mulatságokról, bálok-, álarcos vigalmakról.  
  — Szereti nagysád az álarcos bált? kérdé halkan.  
  — Én? mondá a grófné, gyermeki naivsággal tekintve rá. Gondolja csak, azt sem tudom, mi az álarcos bál. Félek a maszktól s minden biztatás dacára sohasem birtam még rávenni magamat, hogy álarcot kössek. Igazán gyermekség.  
  Leonin elbámult. A hang, melyet halla, kétségkivűl az elfelejthetlen dominós hangja. Hát csakugyan ily nagymértékben meg van áldva a grófné képességgel, nyiltan nem-igazat mondani?  
  Egyszerre szó hallatszék a háta mögött.  
  — Jó estét grófné!  
  Egy rendjellel beaggatott tábornok, kalapja a hóna alatt, lépe mostan, bajuszát pödörve, a grófné elé. Leonin kővé meredt: tulajdon chef-je volt az, ki őt minden szemle alkalmával, hogy katonai stilban szóljunk, jól lekorpázta. Már épen vissza akart húzódni, hanem a tábornagy megveregette nyájasan a vállát, s kérdé szerényen:  
  — Nem zavarom?  
  — Oh, sőt inkább; . . . Egy átaljában nem, kegyelmes úr!  
  — Tudom, szép nagysád, nem engem, vén szürkét, szeretne ma itt látni! — monda a tábornok fiatal arcot erőltetve.  
  A grófné fellobbant.  
  — Ne féljen, discretio vén emberek sajátja. . . Toillett-je ma bámulatos, mint mindég. A divat és szivek elismerik királynéúl. Kivéve egyetlen egyet, mindenkinek ez a véleménye.  
  — Igazán?  
  — Kivéve egyetlen egyet.  
  — Már ki az?  
  — No hát, tudnivaló, a férje. . . — válaszolt a gróf nevetve.  
  — Egy kérésem van hozzá, tábornok! mondá a grófné.  
  — Parancsoljon. Tudja, hogy én rabja vagyok parancsinak.  
  — Jőjön el holnap hozzám. Ha nem fél, velem egyedűl is lenni, elvárom holnap, ebéd előtt.  
  — Igyekszem e gyönyörtől magamat meg nem fosztani.  
  A tábornok igen elégűlt arccal pödörte bajuszát, s eltűnt a sokaságban.  
  — Magának a testőrségbe kell jutni — szólt a grófné Leoninhoz.  
  — Meg is van igérve — de nehéz lesz, ugy hallom.  
  — Arra akarom ezt holnap fölkérni. Ugy-e szíves lesz, rám bizza ügyét?  
  — Hogyan? nagysád oly kegyes lenne?  
  Leonin elragadtatással nézett a grófnéra. Mily gyönyörű!. . . gondolá elébb, azután meg ezt hozzá: én pedig a testőrségbe jutok!  
  E percben valaki megfogá a kezét.  
  — Jó estét, szolgám!. . .  
  — Szafjew ! —  
  A grófné hirtelen elfordult. Szafjew állt előtte örök mosolyával. A quadrillenak vége vala. Szafjew karon fogta a zászlótartót s ketten egy oldalszobába mentek, hol magánosan egy selyempamlagra ereszkedének.  
  — Azt hiszem, galambom — monda Szafjew — hogy te valóban dőre vagy. Minek futsz te egy világasszonya után, ki még ráadásul el is van kényeztetve, szép is? Mit akarsz? mit vársz? ... Hát nem tudod, mi egy ily nagyvilági hölgy? Közönyös lény: fele ruha, fele fejkötő. Mesterkélt sugaraknál tenyész, mesterkélt virággal dísziti magát, mesterkélt nyelven szól, mesterkélt szerelemmel szeret. Hidd el, pajtás, hogy mind ez ostobaság! Pétervárott, e sziv nélkűli társaságban, szerelmet kötni megbocsáthatatlan ! …  
  — Mi haszna! válaszolt Leonin. Természetfölötti hatalom befolyása alatt érzem magamat. Látom én jól, hogy a grófné nem az, a kinek először gondoltam, de azért még jobban tetszik, mint valaha. Ez az én sorsom, hogy a grófnét szeressem ... Ne nevess ki — jól is esik, fáj is ez nekem. De azt az egyet érzem, hogy nem szeretni a grófnét, lehetetlen.  
  — Ugyan hát nézz széllyel. Vagy sohasem ötlött volna eszedbe, hogy a szaloni szerelemben van valami parodiaforma? Képzelj egy pompás szobát, benne kárpitok, szőnyegek, képek. Selyemkarszékben űl egy hölgy — szép — az igaz kissé festett — keskeny ujjal, tollak rajta s brillántok. Szemközt vele, szintén selyemszékben, egy arszlán, a legujabb divatkép másolatja, merő inggallérral, sárga keztyűben, lorgnon a szemén, fodros hajjal mint egy uszkár . . . Csevegnek aztán jutalom-játékról, menyegzőkrűl, ujdonságról s néha amugy könnyedén megérintik a szivnek kimagyarázhatlan gerjedelmeit is. — Szerelem volna ez? S nem átallnád az ilyet, pajtás? S te még a sohajtozó szerelmes pityergő szerepét mered elvállalni? Mit remélsz? . . . Azt gondolod tán, hogy állhatatossággal kiviszed, hogy szerelmed át bir hatni, csipkén, bársonyon keresztűl, imádottad szivébe? — Dőreség, mondom! Az itt való hölgyeket bizonyos nyugtalan vágy űzi folytonosan. Eredj, állj szóba az elsővel, ki eléd akad, s figyelj rá: meglásd felel, rád mosolyog, azonban szeme a tarka sokaságon repked, s uj pillantást, uj benyomásokat keres. Mind egyforma ez. Egy mosoly neked szól, lehet, az is csak pillanatra; hanem a vágy, azaz jobban mondva, a beteges sovárgás, hogy tessenek, az nem téged illet, szegény dőre, a te szerelmes, állhatatos szíveddel, hanem mindez — jól megérts! minden sárga keztyűt, minden vállszalagot, minden vállrojtot ...  
  Itt azon vette észre Szafjew, hogy Leonin rá sem hallgat.  
  VIII.  
  A bál vakitó fényben tündöklött, a párok viharos mazurkában forogtak. Oly pillanat állt be, midőn minden arc megélénkűl, minden szem gyöngédebbé, a beszélgetés nyomatékosbbá válik. Lädow bámulatos hangokat csalt ki hegedűjén. Valami hő, balzsamszerű volt a levegőben. Ugy tetszett, az élet teljes díszében fejlik ki.  
  — Volt szerelmes valaha? súgá a grófné fülébe egy hosszu hadsegéd, vállszalágjával játszva.  
  — Volt valaha szerelmes? ismétlé bajuszát simogatva. . . szeretett valaha?. . .  
  Az ifju nő ajkához nyomá legyezőjét, tétova pillantást vete köntösére s válaszolt félig hallhatóan:  
  — Nem tudom.  
  — Ugyan! — szólt a hadsegéd. — Hisz ez nem felelet. . .  
  — Menjen ! — vágott szavába a grófné. — Ki nem állhatom kérdéseivel. Sohase táncolok többször vele. Mi köze hozzá, ha voltam szerelmes, ha nem? Mondjon inkább valami ujságot. Hol volt ma? kit látott?  
  — Ma napos voltam; esedezőkön kivűl nem láttam senkit.  
  — Nem?. . . Lesz az idén angolhegyünk?  
  — Nem lesz. Szereti talán?  
  — Rendkivűl. De hát mért nem lesz az idén?  
  — Nem tudom. De kár.  
  — Nagy kár. . . Milyen hőség van itt!  
  — Rettentő.  
  — Ki kezdi a mazurkát?  
  — G. Sándor.  
  — Fordulóhoz értünk.  
  A grófné Leonint választotta, ki egy szegletben állva majd elnyelte szemével.  
  A vigalom mind élénkebbé lőn. Az éjszaki gráciák csakugy lebegtek a parqueten. Testőrtisztek s fekete frakkos arszlánok siklottak velük tova, báli beszédet susogván nekik. Néhány tábornok az ajtó körül csoportozott, kezök a markolaton, s jobb szemükön lorgnett.  
  Egy oszlopnál karcsú fiatal ember támaszkodott, egy angol dandy minden keresettségével kicsípve, s megvetően tekintett a környező sokaságra. Sardoni mosoly torzitotta ajkát. Nem vett részt a mazurkában. Csúdin herceg volt.  
  — Kétség vagy remény? monda hirtelen a szárnysegéd, két hölgyet vezetvén hozzá.  
  — Kétség! válaszolt hanyagon.  
  A választott hölgy mosolyga.  
  — Ugy látszik, nagyon érzeleg hadsegédével — monda Csúdin herceg gúnyosan, miközben halkan megindult a parqueten. — Vigyázzon, félelmes ember az.  
  — S ellenemre van lelkemből — válaszolt a grófné: — oly unalmas jószág.  
  — Hanem mondja csak, kérem szépen, ki az a szégyellős fiatal ember, a ki szárnyai alatt ma lép először a nagy világba.  
  — Nagyon derék ifju ember, családunk barátja, Mr. Leonine. Igen szeretetreméltó és okos.  
  — Igazán?. . . Örvendek, hogy ráakadt.  
  Fogásom sikerűlt! — gondolá a grófné magában. Bosszankodik. . . nagyon eszi a méreg!  
  Leonin melléje termett.  
  — Grófné, nem szabad még egy táncra kérnem? monda.  
  — Potpourrira, ha tetszik ! — felelt a nő.  
  Boldog, kimondhatlan boldog vagyok! gondolá Leonin távozóban. — Tetszem neki.  
  Most a mazurka keringőbe csapott át. A hajfürtök a vállakon lebegtek. Sokan haza is mentek már. Az evőtermek ajtai feltárultak.  
  Lädov ráhúzta megint. A potpourri kezdődék.  
  A terem hűsebb lőn. Csak egynehány pár keringette a széditő valcert. Leonin repűlt, mintha lába sem érné a földet. A grófné könnyedén karjára dőlt, s mindketten gyönyörtől remegve, ifjuságtól lelkesitve lebegtek a parqueten. S a fiatal ember oly édes, oly boldog érzelmekben ringatta magát — nem tudta, mi jutott hozzá, mintha más világban volna, hol bűbájos dallamok röpitik lelkét a mennyország felé.  
  IX.  
  Két év folyt le. Pétervár mulatoz, táncol, mint rendesen. Barátink, ismerősink arcán nehány uj redő mutatkozik; szépeink vesztettek valamicskét bájokból, nyalkáink (stutzer) egy kissé kimeritették szeretnivalóságukat. Nehány személy, kiket megszoktunk volt a francia szinházban az első sor zártszékein látni, egyszercsak eltünt a nagy világ köreiből, s lefeküdt a Néwa-kolostor rekedt sirboltjába, egyebet sem hagyva maga után, mint egykét elkopott sajnálkozó frázist, pillanatra megszomorodott barátjai ajkán. Pétervár mulatoz, táncol, mint rendesen. Más férfiak, más hölgyek foglalták el a megürült helyeket szinházban, táncvigalomban. Más beszélgetés, más fecsegés ad dolgot a pétervári társaságnak, mely, mint valamely ünnepélyes lakodalom, minden este házról házra jár; ma mint rég fejkötőit frakkjait mutogatja, hegedűszóra lelkesűl vagy szintelen szaloni csevegés mellett szunyókál.  
  Szemlélték-e önök valaha, némán falhoz dőlve, mindazon különös alakokat, melyek, mintegy önök kedviért, oly nyájas mosollyal s oly tiszta keztyűben járnak szemeik előtt? És nem röstelték-e puhatolni mindazon rugókat, melyek őket hajtják? Oh, ha minden egyesnek sorsába belátna az ember, hány megfoghatlan titok lenne világos egyszerre, hány meglepő dráma fejtenék ki! Képzeljék csak, ha előadáskor a szinpad egyszerre kifelé, önök felé fordulna, s a pompás diszítmény helyett egyszerre csak goromba vásznat és köteleket látnának! Azt hiszem, ép oly nevetséges mint borzasztó lenne a mi előkelő világunk fonákját szemlélni! Mennyi cselszövény, mennyi titkos ajándék, mennyi rokon, bátya, mennyi cifra nyomor, mennyi vidám gyülölet. . . s mindenki megy, siet tolakodik előre!  
  Előre, előre . . . feljebb, feljebb . . . de hova, meddig aztán? Nem tudni. Egyetlen egy szó lelkesít, hajszol minden embert. És micsoda szó! ... a legoktalanabb: hiuság!  
  Hiuság tehát a bálvány, melyet a főváros nagy tömege imád. A falusi ember képzelni sem tudja, hány kölcsönkért rubel, hány jövő aratás lesz semmivé csak egy este, hogy valaki bejuthasson oly emberek közé, kiket nem szeret, gyakran nem is becsül. S a mi még roszabb, hány ember, ki teljes világi életében, önállás nélkűl, érdem nélkűl, csupán külső kitüntetést hajhász, hány ily ember lesz betege, irigység miatt, vetélytársai föllebb menetelének, s nyomorultan hal el, minthogy dérhetlen célját, melynek egész éltét áldozá, el nem érte, minthogy kielégithetlen hiuságát nem birta egészen kielégitni!. . . Az előkelő társas osztály ez egyetemes hányából könnyű lesz elbeszélésem egy uj személyének jellemét felfogni, ki még addig nem lépett föl. Eddig mindég csak a grófnéről beszéltem, a grófról egy szót se! Természetes! Ha az ember az asszonyt szemléli, nem igen örömest gondol az urára.  
  De most már, törik szakad, a grófot is elé kell rántanunk s egy pillantást vetnünk magán életébe: nagyon ideje.  
  Bizonyára sokan ismerik már olvasóim közűl, vagy megismerték, a mely pillanatban találkoztak vele. Csakhogy azonnal el is feledték, mert nincs rajta semmi jellemzetes. Egészen közönséges arca, egészen közönséges beszéde van, s maga a közönséges emberek legközönségesbike; de mindig valamely fontos személy mellett áll, mint kimaradhatlan viszfénye a társadalmi nagyságnak. Ő csupán magas rangúak tréfáin nevet, csak miniszterekkel whisztezik, ebédre csupán csillagos, tömött vállrojtos urakat hí. Ugy veszik, mint más személyek pótlékát, egyéni voltára még senki sem gondolt soha.  
  Worotynszki gróf Pétetvarott élte le koraifjuságát, mint régi szabásu gárdatiszt. Hogy atyja meghalt s az örökség az ő kezére birt, laktanyai semmirekellőből azonnal frakkos lovelace-szé vált, ki gyönyört hajhász a külföldön s kérkedik s hóditásaival.  
  Igy töltött nehány évet a karlsbadi fürdőszak érzelmes bárónéi s az apró színházak coulisse-istennői között. Eltelve a boldog lécsapás gyönyöreivel, mint kiábrándult arszlán érkezett vissza Pétervárra.  
  Akkor vette észre nagy bosszuságára, hogy már minden fiatalkori pajtása messzi elhagyta az érdemek, kitüntetések utján, sőt hogy némelyik szinte pártfogói hangon beszél hozzá.  
  A gróf nem volt rosz ember, nem volt ostoba ember, de hiú ember volt. Szerfölött boszantá az, hogy ő semmi legyen ott, a hol minden ember valami. Feltette magában, hogy ha vetélytársait utól nem érheti is, azt legalább megszerzi, a mire nekünk oroszban, istennek hála, még nincs kitételünk, s a minek franciául une position dans le monde a neve. Egy véletlen eset nagyon elősegité szándékát. Gazdasági intézkedés végett jószágaira ment volt, s ottan a szomszédban egy oly szépséget pillanta meg, ki előtt öröm és bámulás fogta el. Nem a szerelem láza volt ez, hanem ügyes számitása az élesszemű hiúságnak. Mint sokat látott ember, tudta ő jól, mit tehet egy szép asszony a nagy világban. Előtte, mint tetemes adósságba egészen még el nem süllyedt uradalom birtokosa s egy szép asszony férje előtt, kinek elegans háztartása, jó szakácsa — a legragyogóbb tekintélyre nyilt kilátás Pétervár társas köreiben. Aristocrata érzelmét ugyan egy kissé szúrta e házasság — de kinek jut eszébe Pétervárott neje őseit tudakozni, ha szép neje van? S ha egyszer az ő nevét viseli, nem könnyű lesz-e a multat mélységes titokba burkolnia?. . .  
  Megkinálá kezével. Hallotta ugyan a gróf mellesleg, hogy a fiatal leány már valami katonatisztnek adta szivét. De a gróf nem félt ettől. No bizony! hát egy uri hangzású név, nagy név, nagy jövedelem és mindenféle világi kecsegtetés ne tudná eloszlatni egy idylli szerelem varázsát? Fájdalom, nem csalatkozott. Nehánynapi gyötrelmes küzdés után a szegény leányka lemondott kedveséről s elfogadá a gróf ajánlatát. Nemsokára meg is esküttek — egy őszi reggel.  
  A templom üres vala. A szögletben állt egy kis leány, meg dajkája Szavisna. Sirtak mind a ketten. Az öreg, mivel sajnálta kisasszonyát, a gyermek, mivel látta, hogy az öreg sir. Még aznap reggel kocsira űlt a gróf ifjú nejével s elvitte örökre a faluból, hol ez oly sokáig élt boldogan, a világ hiú kényei s aprólékos vágyai nélkül.  
  Isten mentsen a gondolattól, hogy grófnémat rágalmazzam, s a rosz szándéktól, hogy megvetés bélyegét süssem rá s s odadobjam az érzelgős kisasszonyok itélőszéke elé! Oh jaj! semmi sem állandó, minden mulandó itt a földön. Ne kárhoztassátok szegény leányt, hogy a fényt és zajt elibe tette a csendes házi boldogságnak! Ah, hiszen mi oly okosak vagyunk, hogy előre kiokosodjuk tulajdon szivünk jövendő sorsát. . . Az én szegény grófném nem érzette magát elég szilárdnak, hogy életét egy táborozó őrnaggyal nyomorú viskókban, sátorban s a szegényes bivouac-élet szakadatlan nyugtalansági között töltse.  
  Szerelme tunya volt. Visszarettent a fáradtságtól és a mostoha valótól. Kecsegtetve mosolyga rá egy másforma élet, csupa bibor meg arany. Sírva fakadt az árva, és oda nyujtá kezét ... Szegény grófné! De már látom, megint elfeledtem a grófot — pedig, hiába, okvetlen szükség van rá beszélyemben. Lépjünk szobáiba.  
  Itt minden gazdag, pompás; Mindenütt bronc, festmény, mindenütt a divat és művészvilág csodái. De jól szemügyre véve a grófi háznak csillogón összehalmozott drágaságait, első tekintettel látja az ember, hogy tulajdonkép nem birtokosuk gyönyöréűl, nem annak házi kéjelmére szolgálnak, hanem hiú kirakat gyanánt a látogatók elvakítására — egy szóval parádé-luxus gyanánt, mely a luxus valamennyi neme közt legostobább.  
  Egy szép kabinetben, mely tele érintetlen könyvekkel rakott pokozattal, hevert a gróf török diványon, selyem házi köntösben, s felette izgatottnak látszott. Kezében francia hirlap, de gondolatai messze jártak a francia politikai vitáktól. Ugy tetszett, valakit vár, s e miatti nyugtalanságban, akaratján kivűl, össze nem függő szavakat mormolt magában.  
  — Elfogadjam? ne fogadjam? Egy ily ember, mint én, nem compromittálhatja magát. Nem fogadom el, addig van. . . De hátha még roszabb lesz ugy? Hire fut, hogy nem fogadtam el. S aztán ha megtudják, hogy el nem fogadtam? .. Meg aztán a feleségem. . . Mit mond a világ?. . . El pedig lehetetlen fogadnom . . . Semmi módon ... Egy oly ember mint én . . . a magunkféle emberek. . . Ninc.s benne mód. . .  
  Most léptek hallatszának a mellék szobában. A gróf felugrott pamlagáról; az ajtó megnyilt és Szafjew lépett a szobába.  
  Udvariasan, de hidegen s egy szó nélkűl köszöntek egymásnak. A gróf nagyon el volt fogulva, Szafjew is komolyabbnak látszott, mint rendesen.  
  Az utóbbi megszólalt végre.  
  — Leonin ur — monda — engem azon szerencsében részesíte, hogy sekundánsaul választott.  
  A gróf meghajtá magát és felelt habozva:  
  — Tudja, hogy én, — hogy mi — hogy engem Setinow herceg keresett meg . . .  
  — Éppen azért van szerencsém itt lenni. Tanakodnunk kell a párbaj ideje s helye felől, pisztolyt választanunk, a fiatal embereket felállitnunk.  
  A gróf elsápadt. Mit mond ehhez B. herceg? Mit mond ehhez G. gróf? Oly ember, mint ő, efféle históriába keveredni! Ha kisűl, örökre pusztulnia kell Pétervárról.  
  — Azt hiszi tehát — suttogá eröltetve, hogy lehetetlen összebékéltetni a fiatalokat?  
  Szerintem — válaszolt Szafjew — mindennemű párbaj rettentő ostobaság. Először, egyetlen egy ember sincs, a ki valami nagy gyönyört találna az agyonlövésben. Rendesen mind a két fél epedve várja, hogy megijedjen a másik. S aztán mi a vége? Ha elesik ellenfelem, az egész gyilkosság nem érdemlett annyi cerimoniát: ha én esem el — ugy én voltam a szamár. Ezenfelűl, látja, sokkál jobban lenézem az emberi fajt, hogy sem víjak vele.  
  Szafjew le nem vette szemét a grófról. Ez még zavartabb lőn.  
  — Vannak sértések — folytatá Szafjew — melyek fölűlmúlnak minden lehető elégtételt. Nem igaz?  
  — Meglehet.  
  — Például, ha mátkáját elrabolják valakitől. Némely ember vína ezért, átkozódnék s elpusztulna. Nem igaz?. . . öntől kérdem, nem ugy van? — De lássa én azzal tartom, a legszebb ara sem ér annyit, mint egy pohár bor — jó bor as persze, nem kell sérteni a nőket ... Azonban nem erről van szó. Mondhatom önnek, hogy az emberem rettentő mérges, semmiféle magyrázat nem kell neki, s nem akar víni másként, csak életre halálra. Holnap reggel.  
  — Holnap reggel, viszonzá a gróf.  
  — A Wolkowi, temető megett — hét órakor.  
  — De . . . — vágott közbe a gróf.  
  — A péce tiz lépés.  
  — Engedelmet . . . kezdé megint a gróf.  
  — Mindenik hátra vonul a pécétől öt lépésnyire.  
  — Hanem. . . — rebegte a gróf.  
  — Egyszerre lő mindenik. Ki elhibázza, tartozik a pécéhei állni. Természetesen lesz gondunk rá, hogy ne törs ténjék hibás lövés.  
  — De hát teljességgel nem lehetséges? . . . jajveszékle a gróf.  
  — A mi a pisztolyokat nézi, ne aggodjék. Gyönyörű pisztolyaim vannak, habár szabályszerűen célgomb nélkül, de mondom, felséges pisztolyok.  
  A gróf kétségbe volt esve. Nincs mód, hogy semmi részt ne vegyen a párbajban. Pedig másfelől a legszomorúbb jövendő mutatkozott neki. Oda lesz minden társadalmi tekintélye; ő, kit fontos, büszkén komoly embernek tartóttak, most egyszerre, mint valami pajzán fickó, segéd legyen fiatal emberek párbajánál. Minden esetre tisztulnia kell aztán Pétervárról, holott már az aranyhimes egyenruhát is megigérték neki, s maga a miniszter két izben hívta ebédre.  
  Hirtelen megnyilt az ajtó s belépett rajta a grófné bő, lobogós ujju reggeli köntösben, kisded csipkés fejkötőben, bájos, viritó szépségben, mint mindig.  
  — A miniszter küldöttje van itt, — monda férjének.  
  A gróf törte magát az előszobába.  
  A grófné közelebb ment Szafjewhez.  
  — Holnap, monda sebesen. . . lőnek? Az istenért, ne hagyja!  
  — Gyönyörű lakása van — monda Szafjew föl sem véve. — Ma van először szerencsém önnél lenni. Minden annak rendi szerint. A kapu fénymázas, alatta kövér portás, szalaggal, bottal. Felséges egy kapus!  
  A grófné folytatá:  
  — Az istenért, ne hagyja, hogy párbajra kerűljön a dolog ! Hisz rajta áll.  
  — Továbbá — mondja Szafjew — szobrok a lépcsőn s igen választékos szőnyeg. Jó izlése van, grófné; mindig tudtam én azt.  
  — Oh, ha tudná, mily kinban vagyok! Az egész éjjel nem aludtam.  
  — Mindazáltal gyönyörű szinben van, ruhája is csodaszép, fejkötője szintén. Azt meg kell önnek adni, grófné, felségesen öltözik.  
  A grófné eltakarta kezével arcát és sirva fakadt. Szafjew hallgatva állt mellette, és gunnyal mosolygott. . .  
  — Mit tegyek hát? kérdé sokára, kissé lágyabb hangon.  
  — Ne hagyja víni őket! Békítse meg!  
  — Ej, grófné, nálunk Pétervárott sokan vínak szóval, de pisztollyal — erre már nem igen akad mükedvelő. Mi higgadt emberek tudjuk, hogy ostobaság az. S miért tépelődik excellentiád ily rettentő dolgokkal? Talán nincs még ruhája készen a holnapi bálra — vagy, mitől isten őrizz! nem tudja talán még, milyen virágot tegyen föl?  
  A grófné szép szemeiben, a könnyek alatt, harag és gyűlölet szikrázott.  
  — Oh! monda bosszúsan — maga kőbűl van ! Maga örökké irgalmatlan, kérlelhetlen marad én irántam!  
  — De minek is volnék lágy? — felelt Szafjew. — Nagy örömem telik benne, ha van egy divat-gróf, meg egy divat-grófné, a ki Szafjewtől retteg, gyűlöli. Elmult az idő, mikor Szafjew huszártiszt volt, tudott szeretni, mint egy gyermek, és hinni az élet minden bohózatában. Most Szafjew más ember: megtanúlta, hogy a mai világban mindenek előtt pénzt kell szerezni, még pedig nem mások számára, hanem a magáéra; Szafjew tehát pénzmagra tőn szert és éldegél nem másnak, hanem magának. Fő gyönyöre azonban előkelő társaságba járni. Miért ne tegye? Mostanság az nem jut be az előkelő világba, a ki nem akar. Táncolni ugyan nem táncol Szafjew, mert nem tud, ügyetlen is, vén is már egy kissé. Aztán meg nem hajhász ő semmit — se rangot, se nőt. Neki nem kell semmi: csupán egy célja, egy kedvtöltése van . . . Miért ne töltené kedvét ő is? Csupán egyet akar ő: látni Pétervár legszebb asszonyát, találkozni a nővel, a ki hajdan, mikor még tnindketten egyszerű, igénytelen fiatalok voltak, neki a legszebb szavakban hűséget esküdt, aztán első alkalommal odahagyta egy olyanért, kit előtalált. E nő elmaradhatlan kisérője Szafjew: Pétervárt van, ő is ott, külföldre utaz, ő is utána, — beszél, ő hallgatózik, mosolyog, ő találgatja: miért, könyez, ő találgatja miért — álarcban van, ő nevén szólítja; ő ez asszonynak egy örökös szemrehányás, örökös biró, örökös, elválhatlan árnyék — és szüntelen árnyéka fog maradni! No de, hiába! Neki ebben öröme telik — minden embernek kell, hogy örömét lelje valamiben, táncolni pedig nem tud Szafjew! A grófné retteg Szafjewtől, mert ő excellentiájának nincs tiszta lelkiösmerete, a gróf is retteg Szafjewtől mert ő excellentiájának sincs tiszta lelkiösmerete — hanem Szafjew nem fél senkitől, de azért nem ví párbajt, nem is lövi agyon magát, mert az osotobaság!  
  Mig Szafjew igy, a maga módja szerint, sebzett szívének engesztelhetlen dühét kiontá, a grófné arca mindegyre hízelgőbb kifejezést ölte. Még nedves szemében igéző ellágyúlás mutatkozott, s hirtelen, csaknem gyermekies mozdulattal Szafjew vállára dőlve, füléhez hajlott s rég nem hallott de felejthetlen hangon susogta:  
  — Kérlek, ha szerettél valaha, engeszteld ki őket!  
  Szafjew megrázkódott, mintha rögtön villanyerő csapta volna meg. Szilárdsága elhagyá. Szólani, felelni akart ... E pillanatban a gróf ismét a szobába lépett. Szafjew mosolygott.  
  — Épen most mondom a grófnénak — szólala meg — hogy gyönyörű szép lakásuk van.  
  — Igazán? felelt a gróf, jól esvén hiuságának a dicséret. — No, megjárja. Közelebb a miniszter nagyon dicsérte a piros vendégszobát. Gondolom, azt nem látta még, ugy-e? Nem volna kedve betekinteni?  
  — Köszönöm alássan. Most nem érek rá. Holnap — folytatá lassu szóval — a Wolkowi temető megett, hét órakor reggel . . . de aztán el ne késsék.  
  Azzal tisztelet teljesen köszönt a grófnénak és ment. A gróf hajlongva kisérte az előszobáig.  
  — Nincs más mód! — gondolá a grófné miután egyedűl maradt. — Nincs más mód! Tábornokomhoz kell folyamodnom.  
  X.  
  Én rettentő uram, birálóm, ön ki olvassa kötelességből az én gyámoltalan beszélyemet, ön nem egyszer tette már rá hihetően azon gáncsoló megjegyzést, hogy nem elég érdekes, hogy se meglepő fodulatokban se hathatós eseményekben s megrázó benyomásokban nem bővelkedik.  
  De mondja csak, én mérges birálóm, sok ily regényes drámát élt-e már meg, ugyan? Nemde nem ugy folyt-e el az ön élete is, mint a miénk, a legközönségesb jövés-menésben?. . . Reggel egy séta, felső kabátban, aztán délre minél jobb ebéd, az után, ha lehet, szép asszonyokkal mulatni, s ottan-ottan irkálni valamit. Ugyan minek keresnénk hát mi idegen életet, s minek járnánk cothurnusban vagy falábon?  
  Vélekedésem szerint, a minden külső események hiánya nemcsak ismertető-jele, hanem célja az előkelő világnak, sőt azt is ki merném mondani, ha ön, kritikus ur, nagyon meg nem haragudnék, hogy a pétervári társaskörökben némi szárazság uralkodik, mely minden költői leleményt illendő távolba űz.  
  Töltsön csak, mig ifju, egy víg telet Péterváron; emlékezzék arra aztán, mint fénypontjára életének; jusson eszébe minden pajkos csinja, minden szivkaland pajtásai és a szorongó szépek között, kik ifjui álmait legelőször felgerjeszték. — Jőjön aztán megint tiz év mulva, fáradtan az élet gondjaitól, vissza Pétervárra. Mit tapasztal? Ismét feltalálja egykori életét, magának ugyan már elhervadva, de másnak épen az állapotban, mint ön hagyta. Látni fogja egykori pajtásait, a mint egykori szépeinek udvarolnak, még mindig a régi lábon — se hátrább se elébb. Ugyanazon élceket hallja, melyeken oly jóizűt nevetett, ugyanazon szerelmi vallomást, melyben oly határtalanul hitt, melynek annyi jámbor, őszinte sohajban áldozott vala.  
  „Mindig ugyanaz!" fogja mondani, és fájni fog önnek, hogy multját egész meztelen kitárva látja. Tiz év, melyet ön gond és fáradságban élt át, ugy repült el Pétervár felett, mint tiz báléj, csevegés meg bók, lábcsiszolás (Kratzfuss) és mazurka közt!  
  Bocsásson meg hát, biráló ur, én szigorú itélőbirám, szépen kérem, ha beszélyemben, mely már címénél fogva sem akar egyéb lenni, mint halvány másolata az előkelő világ szintelen ábrázatának, nem is talál mást, mint a legközönségesebb, legmindennapibb dolgot.  
  A benső élet mozgalmas játéka a szív mélyében, a kabinet csöndes magányában rejtve marad, távol a gunyos szemektől — mig a külső egyformán, illedelmesen foly, változások és szenvedélyek nélkűl.  
  Én nem tudom, történt-e sok változatos kaland a mi Leoninunkon azon két év alatt, mióta ez uj pályára lépett; nem tudom, köszönt-e még azután sokszor a bálban generáljának, vagy ült-e fogházban többször ennek parancsára gyakorlat végeztével. Nem tudom, járta-e még sokszor a mazurkát, volt-e sokszor színházban — én csak azt az egyet tudom, hogy Szafjew jóslata teljesűlt, meg hogy a szegény fiatal tiszt élete sok apró de keserű bántalmakkal lőn teljes.  
  Ki sohasem volt megszorulva, ki fele-Pétervár nyomorúságos fényüzését nem ismeri egészen, az nem foghatja föl Leonin szenvedéseit.  
  A nagyanyja fáradhatlan törekvései által befolyt szük jövedelem korántsem vala elegendő mind azon költségekre, melyekről a szegény asszonynak képzete sem volt. Báli egyenruha és katonai diszviselet, koncert jegyek, előkelő asszonyságok által rátukmálva, kik szeretik a művészt jutalmazni — más pénzéből, bérelt kocsik, piquenique-ek hol a férfiak fizetnek, a nők pedig csak kacérkodnak; szánkázás, hol ki kell tenni magáért szánnal, lóval; sorsjegyek a szegények javára — egy szóval minden, mi az előtt neki hallatlan pazarlásnak tetszett, most a legkikerűlhetlenebb szükség vala, mihelyt ama divatangyal eskűtt imádói közé bekapott. Szegény Leonin! bezzeg megtanulta most a szükséget, a gyötrő szükséget, melyet addig nem ismert vala. A nagy világban sok holmi van, a minek okvetlen meg kell lenni. Inkább tegyen roszat, inkább lopjon valaki, mint ellegyen azok nélkűl, s haljon meg inkább szégyenletében, mint bevallja, hogy nincs! Micsoda orcával mégy szeretett hölgyed szemei elé, ha tudja, hogy egy rosz droskén jöttél a bálba, husz ezüst kopekért, s még arra is alkudtál — ha egyenruhád viseltes, ha kesztyűd nem elég tiszta, ha társasági életedben itt vagy amott rongy kandikál elé? Mily szakadatlan fáradtságba, minő küzdésbe kerűl a keserű valót minden szem elől eltakarni és megtanulni az utolsó fillér hegyke kidobásának mesterségét!  
  A szükségen kivűl megismerte Leonin az irigységet is. De hát nem is boszantó az, egykorú pajtásokkal élni, velök barátságos viszonyban állni és mégis sokkal szegényebb lenni, mint ők? Az irigység szivébe fészkelte magát.  
  Az irígységen kivűl megaláztatást érzett. Ő tiem volt az, a mit jó szerencsének (partie) szokás nevezni. Eladó lyányos anyák rá sem néztek. A hölgykeringőt roszul járta, soha sem hívták. Jövedelmes polcocskára sem birt vergődni, nem értett hozzá rosz nyelvvel ijesztgetni az embereket. A fiatal hölgyek nem kacérkodtak vele; sok estélyből kifeledték, látogatását senki sem adta vissza; ebédre soha nem hívták.  
  Mindezt látta ő, felfogta ő, de egy az emberrel veleszületett érzésnél fogva mégis állhatatos maradt, mert ugy akarta minden áron.  
  A grófnét csaknem minden nap látta, s minden nap közel gondolta szíve meghóditását. Egyedűl ritkán lelte; de ha megesett olykor, a grófné epedő szemmel nézett rá, beszélt a társas élet kérlelhetlen törvényeiről s érinté futólag a szép, magasztos szerelmet. Leonin kezde már mindezekben kötve hinni — de mégis hitt az árva, s a grófné iránti szív viszonyát illetőleg örökké a remény és kétség, közöny és szerelem válpontján lebegve maradt. Némelykor, ha a grófné megszorítá kezét, vagy mintegy akaratján kívül gyöngéd pillantást s vete rá, örült, mint a bolond. Másszor meg rá se nézett, szeme láttára vígan kacérkodott mással; ilyenkor a szegény Leonin oda volt mérgében s a tehetetlen féltés miatt.  
  A grófné, csak nehány éves asszony létire, egészen tudta már a nagy világ códexét, kis ujjában volt az, első betűtől az utolsóig. Kitanulta, hogy széles imádó kör első feltétel a divathölgységre, aztán kitapogatta, hogy kell imádókat halászni, még pedig a legelső, legdúsabb, legtekintélyesb fajtából. Az elbájolás művészetének minden titkát alaposan kinyomozta, s bámulatos sikerrel alkalmazta is a gyakorlati életben: egyiknek ilyen s ilyen köntös, másiknak ez s ez a virág; egyiknek mosoly, másiknak haragos kép. A beszéd minden árnyalatát, a pillantás minden fokozatait, a mozdulatok valamennyi változatát a legfinomabb részletekig betanulta. Meglett korú férfiakkal társalgásba eredt; fiatal emberek előtt,kik már elérték ifjuságuk második szakát, pazarul fejté ki élces szelleme minden bájait, szemei, alakja minden varázsát. De olyas ifjoncok előtt, kik csak most léptek a világba, méltóságos, hozzáférhetlen vala, mint egy istennő — szóval az emberi életkor minden lépcsője számára külön taktikával élt.  
  Leonin látta mindezt.  
  Édes barátaim! A kacér nő nem azért veszedelmes ránk nézve, hogy nem tartja meg, a mit igér, hanem mivel sokat elrabol tőlünk, legbuzgóbb hitünktől foszt meg. Látva, mily könnyedén játszik a sziv legdrágább szentségeivel, akaratunk ellen utánozzuk, szégyelljük pásztori egyszerűségünket s nem vesszük észre hogyan hervadnak el körében lelkünk legszebb virágai.  
  Egyébaránt voltak a grófnénak valóban szomorú percei as is. Ilyenkor felszakadtak szíve sebei, búnak eresztés kimondhatlan fájdalmába burkolta magát, mint valamely gyász öltönybe. De mindamellett, jól mondá Szafjew, oda nem adta volna semmi áron a csillogó aristocrata életet, melyhez már hozzá vala szokva. Faluja, a szomszédság, a táblaülnök, a Lindarin, Mitrowicsin, Bobylew had valódi szörnyetegűl tűnt előtte fel. Luxus által elkényeztetve, s grófi cimerére bűszke lévén, ugy tetszett neki, hogy ő a nagy világért s a nagy világ ő érte van teremtve.  
  Csak egy látszott különösnek, megfoghatlannak a világ előtt: nem, hogy Csúdin herceggel kacérkodott, meg Krasznoszelszki herceggel — mert ez rendin volt: csak azt csodálta minden ember, hogy a kis Leoninnal elmegy táncolni hogy a petit Leonine szinházban sokszor páholyában űl — hogy, a mint látszék, Leonint minden áron hálójában akarja tartani.  
  Egyébaránt senki sem következtetett ebből valami nagyot. Tudta minden, hogy hiszen ha a grófné valakit igazán szeretni akarna, bizony különb embert választana, mint Leonint.  
  Igy telt el, mondám, két esztendő. Sokszor volt már azon ponton, hogy kitárja teljes szívét, már lángszavak jelenték az elszabadult szenvedély viharát: de a grófné ügyes tréfával ütötte el a dolgot. Gyakran kétségbeesésig jutott, ilyenkor a grófné felbátoritá egy mosollyal. A gróf nem fogadta köszöntését, ügyet sem vetett rá. Az idő pedig elfolyt. . .  
  Egy reggel csak eszébe juta Armidin kisasszony.  
  Azelőtti este a grófné karonfogva sétált Csúdin herceggel az álarcos bálban — Leonin megismerte, de a grófné elfordult mintha észre sem venné, hogy ép azon széken űl nagy szomorúan, a melyen először hallotta vallomását.  
  Szegény Armidin! sohajta magában. Micsoda haja van pedig! a grófnénak nincs olyan haja. No meg, az Armidin tizennyolc éves, ellenben a grófné, ha szép is, de bizony már. . már kezd . . . egy kicsit. . . hm, hm!. . . Armidin legalább szeret, ellenben a grófné, ugy látszik, soha senkit se szeretett. Szegény leányt megcsaltam, elcsábitottam képzeletét. . . háladatlan vagyok, gonosztevő, szörnyeteg ! . . . Leonin elszörnyedt magától, s azon szilárd eltökéléssel, hogy az elhagyott szépet megvigasztalja, feltette magában, hogy jövő vasárnap ellátogat a Kolomnába s beszél a barátság és szerelem üdvéről, mint hajdanában.  
  XI.  
  Mint divatos szabású ember, későn ment. A gyengén világított előszoba teli volt bundával. Az álmos inas levette róla köpenyét.  
  Leollin rendbe simitá haját, s illemteljes modorral a szobába nyitott, melyben a tánc folyt. A szoba, mint rendesen, sötétes vala. Egy szegletben a fogadott zenész gyötörte inagát a zongorán. Épen mazurkát jártak. Fönn, első helyen űlt Armidin kisasszony egy jól megtermett vasas tiszttel, ki minduntalan simogatta rettentő bajuszát. Könnyed meghajlás után Leonin nagy művészettel a másik szobába osont, hol Nimphodora Terentjewna három öreg asszonysággal bostont játszott. Beléptére a vén asszonyok felüték fejkötőiket, csodálkozva, mint az ily öreg nők szokása. Nimphodora Terentjewna rá sandalitott, s igen szárazon fogadta köszöntését e szavakkal: Ah, jó estét, tisztelt ur! Micsoda szél hajtja hozzánk? Ugy elkevélyedett, hogy felénk se jő. Halljuk, hogy nagy udvaronc. . . coeur ász. . . Honnan ez a nem várt szerencse most? Hiszen mi csak közönséges emberek vagyunk.  
  Leonin meglehetős fonák helyzetben érzette magát s visszament a táncoló szobába.  
  Nehányan előbbi pajtásai közöl körűlfogák itten, és majd megölék a kérdéssel: Honnan jösz? Mért nem látni most is soha? Kell vis-á-vis? ... Legkiállhatlanabb volt egy apró termetű uracs, à la moujik fodrozva, megrakva lánccal és lorgnonnal. Ez nem hagyott neki békét.  
  — Ah! bon jour, igen örvendek, hogy itt találom. Szinházban gyakran látjuk egymást. Melyik tetszik önnek jobban, az Allan, vagy a Taglioni? Gondolja csak, én már tizenötször láttam a „Cigánynőt". Én csak a francia szinházba járok. Hiába no. . . ha az ember szerelmes Allanba. Mi hatan mindig együtt vagyunk: a Péter, a Jancsi. . . Csak ismeri tán a Pétert, gróf W. Pétert, meg Jancsi herceget? Felséges fattyuk! Mi elválhatlanok vagyunk. Majd minden nap együtt ebédelünk, Coulonnál vagy Legrandnál. Melyiket tartja többre, Legrandot, vagy Coulont? Legrand pompás; egy kissé drágás ugyan, nem tagadhatni, de mester a maga szakjában.— Ugy hallom, sokat jár társaságba. Mondja csak, könyörgöm: et fu connu afec les Tschunfyrin et les Curmyzin? — „Nem." — Kár! őnálok az ember legjobban amüzirozza magát. Nem olyan estélyek vannak ott (folytatá gonosz mosollyal, Leonin füléhez hajolva) nem olyan estélyek, mint ez: csinosabban megy ott minden. A teremvilágitás dicső, és a soupernál nem kap az ember — tudj' az ördög mit. Curmyzinék soká laktak külföldön, s egészen külföldi lábon élnek. — Pompás estélyek! Engem nagyon szívesen látnak ott. Ha kivánja, bemutatom. Én igen jó barátságban élek velök. . .  
  Leonin hátat fordita neki s remegve közeledék Armidin kisasszonyhoz. Mlle Armidine felvállról köszönt neki. Szemében se öröm se bosszúság nem mutatkozott. Az óriás kürazér görbe szemmel nézett Leoninra, s megsodorta erdőforma bajuszát.  
  — Nem találok szavakat mentségűl. . .  
  — Mentségűl? miért? kérdé Armidin kisasszony hidegen.  
  — Hogy oly rég nem voltam önnél.  
  — Ah ugy! azért! Csakugyan, most jut eszembe, hogy rég nem volt nálunk.  
  — Oh ! gondolta Leonin magában, — mily kontár a férfinem a tettetés művészetében.  
  A mazurka folyt. Leonin, mintha ott sem lett volna, állt egy szögletben. Egyszer se hívták táncolni. Hanem Armidin kisasszony még most is oly szép, oly étheries vala, mint másszor. Szőke fürtei még dúsabban lebegtek válla körűl, mint valaha, sohajtozva el-elgondolkozott s forgatta szemeit az ég felé. A vasas áthajolt széke karján s gyöngéd szavakat sugdosott fülébe, miről, nem tudni, de nagyon valószinű, hogy ama boldogságról, mely igy kezdődik „Páros élet a gyöngy élet". . .  
  Az ajtó megett állt egy pohos ur hivatalnoki egyenruhában, óraláncán vaskos carneol pecsétnyomó.  
  Az apró uracs ismét eőlfogta Leonint.  
  — Ett fu connu afecMr. Kriwuchin, amaz urral, ki az ajtó mögött áll? Oly keveset mutat — az ember azt hinné, szegény hivatalnok: pedig főnök ám, s háromszázezer van a fiókjában, készpénz. Mit mond hozzá? Nem bolond ember az, ugy-e? Ki gondolná róla. Kár, hogy nem kártyás. Szokott ön kártyázni? Én csak egy kis whistet játszom néha. Péter gróf, Jancsi herceg meg én, sokszor három négy óra hosszat elpüföljük egymást vele. Pompás gyerekek! Erővel a nagy világba akarnak voncolni, R....hez, B....hez, K.... grófnéhoz, de nekem nem kell. Feszes, unalmas világ az. Inkább megnézem a Taglionit, az Allant ... oh, hogy szeretem ezt az Allant! Mily bámulatos actrice az! Egyébaránt, őszintén megvallva, a mi Assenkowunk sem rút, kivált huszáröltözetben. Péter gróf, Jancsi herceg, és én mindig kihívjuk.  
  Leonin rohant az ajtó felé. Üggyel bajjal megkereste köpenyét s haza hajtatott.  
  Kimondhatlan szomorúság szállotta meg.  
  Ismét egy csalódással kevesebbje lőn — ismét tapasztalá, hogy ő, magában, magáért semmit se nyom, hogy csak szinből, kilátásból hizelgettek neki, s amint visszahúzódék, senki sem törődött vele tovább. Ő nem szerette Armidin kisasszonyt, s érezte, hogy minden affektálása most még kevésbbé hatna reá — mindazáltal — különös ellenmondás az emberi szívben! — mindazáltal a vasas tisztnek óriás alakja ellenére volt, gyűlölte.  
  Egy hét mulva megtudá aztán, hűgi Armidin kisasszony jegyet váltott a kövér főnökkel.  
  XII.  
  E közben az öreg Szavisnának feje sem volt szabad a sok dologtól. Nadinka társaságba lépendő vala. Nadinka már tizenhét éves volt. Nem vala oly szép, mint a grófné, de kedvesebb, tetszőbb. Három fő némberi előnynek volt teljes birtokában, s ezek valának: mind inkább vonzó külseje, továbbá szerény, mintegy szerető gyámolért esdő magaviselete, végre ama határozatlan csin mozdulatiban s egész valóján, melyben a női varázs legfőkép rejlik.  
  Szavisnának szerfelett sok dolga volt. Majd a báli ruhát vasalta, melyben Nadinka először fog a nagy világ szakértő szemeinek itélőszéke előtt megjelenni, majd kikelt, hogy a hajdisz felől nem az ő tanácsát fogadták el, majd sohajtozott és keresztet hányt, eszébe jutván szegény jó asszonya, ki már régen sirban fekszik, s nem örűlhet bálba öltözött leányának.  
  A pétervári előkelő társaság aristocrata szokása szerint minden szem elől gondosan elrejtve tartották Nadinkát egészen világba lépése döntő pillanatáig. E pillanat most közeledék, hanem ő aggodalom vagy elragadtatás nélkűl várta azt be.  
  Szűzies ábrándjaiban, virágok és zenehangok között, talán sugott neki valamit egy ismeretlen szózat, talán átrezgé egy sejtelmes érzelem. . . De ki hatna be egy fiatal lány lelke mozzanatiba? Kinek szive oly romlatlan, hogy felfoghassa egy szűzi lélek első érzelmeit, első gondolatját, első homályos nyilatkozatit? egy oly lélekét, mely minden szépnek jónak nyitva áll?  
  Az öreg hercegné — Setinow nénjének — háza volt kijelölve Nadinka első megjelenése helyéűl a szalonvilágban.  
  A vigalom napja elérkezett.  
  Minden pompás, tündöklő mint rendesen. Hosszu sor hintó vonult a fényes világítású ház elé. Minden percben as felpattant egy kocsiajtó, s a kocsiból cicomás leányok röpültek, jó-testes mamák döcögtek, apródok bújtak elé.  
  Leonin is megjelent a bálban, szokása szerint. Délelőtt nem volt nyugta hitelezőitől. Parancsnoka, mulasztásért, a gárdából kicsapással fenyegette. A grófné nem fogadta el, főfájás ürűgye alatt, pedig három szánka is állt kapuja előtt. Leoninhátszörnyen le vala verve. Arca halvány, nézése merő volt. Minden ember látta, senki sem akarta észrevenni ottlételét.  
  Hanem a bál pompás volt. A röpke társalgás hangos zsibajban folyt össze. Virággal díszes, ragyogó szemű, briliántos hölgyek odadöltek a lovagok vállára, s forogtak velök a keringő mámorában.  
  Mind ez visszásan hatott Leoninra. A vigalom fényét egy tekintetre sem méltatta s legyőzhetlen undort érze minden iránt, ami körűlte van.  
  Most a grófné lépett a nagy terembe. Fejét ezüsttel himzett turbán körítette, sötét bársony ruha emelte nyakának bámulatos fehérségét. A teremben általános mozgalom keletkezett.  
  A grófnét egy fiatal lány követte kékvirágos fehér ruhában.  
  „Testvére!" suttogták mindenfelé. Mindenki vizsga szemet vete rá. Még. a selyem kárpitos szalonban whistező öreg urak is akaratjok ellen méltaták egy futó, helybenhagyó tekintetre, sőt a hölgyek is jó idulattal néztek rá.  
  Leonin látta már nehányszor futólag a grófnénál, de számba is alig vette. Mit is nézett volna egy házias öltözetű, lesütött szemű leányon a grófné mellett, ki kacérsága minden bűbáját s a párizsi divat minden csillogó találmányait rápazarolta? Most ugy tetszett neki, mintha először látná Nadinkát. S amint nézte, könnyebbült a szíve, akaratlan közelebb ment hozzá, s épen mellé esett a francia négyesben.  
  — Nos — kérdé — micsoda benyomást tesz önre az első bál?  
  — Nagyon szép, nagyon szép — válaszolt Nadinka — de én szebbnek gondoltam. Azt gondoltam, hogy igen jól mulatok.  
  — S hát nem?  
  — Nem mondhatom, hogy únom magamat — hanem olyan furcsa . . . Mindenki megnéz, tetőtül talpig. Aztán mindig félek, hogy valamelyik ur elszakitja ruhámat; meg oly hőség van itt.  
  — Ugy van, hőség, forróság van itt. Mint mindég a társaságban ! . . . Mindég ugyanazon férfiak, ugyanazon nők. Férfia alávaló, asszonya festett. . .  
  Ismétlé akaratja ellen az álarcos bálban hallott szavakat.  
  Nadinka csudálkozva tekinte rá.  
  — De hát mi gondunk arra? Ha az asszonyok festik magukat, annál roszabb nekik; ha a férfiak alávalók, annál nagyobb gyalázat nekik.  
  Igaz! gondolta Leonin.  
  — S miért az emberen csak a roszat látni meg? folytatá Nadinka. Azt hiszem én, a társaságnak vannak egyetemes hibái, de azért minden egyesnek van saját jó tulajdona. Ezeket kéne fölkeresni, ugy gondolom én, nem pedig azt hányni szemökre az embereknek, ami társas életöknek számitható be.  
  Ime, a tapasztalatlan lyánka nehány szóval megmagyarázá a fiatal piperkőcnek a nagyvilági élet egész titkát.  
  A következő négyest Leonin a grófnéval járta.  
  — Grófné — mondá neki — két évvel ezelőtt az álarcos bálban egy női maszk legmélyebb részvétemet költötte fel. Ismeretlenűl hozzám fordult, mint barátjához, és fölfedezte szíve minden sebét.  
  — Igazán? kérdé a grófné szórakozva, s legyezőjét ajakán tartva.  
  — Az a nő valóban szánalomra méltó vala — folytatá Leonin. Senki sem szerette, s ő epedt a boldogságért, hogy egy szerető lelket találjon. Az a maszk ön vala, grófné!  
  — Ne mondja!. . .  
  — Tudom én, bizonyosan. Legott kiragadám magam előbbi életviszonyaimból, elhagyám minden ismerősömet, elváltam egy leánytól, aki szeretett, uj körbe tolakodám, hol mindenféle megaláztatást és bántalmat kelle szenvednem; tul mentem vagyonom korlátain, s az ön lába nyomához tapadék ... önért, magáért csupán! É:s ha kellettem, parancsára álltam örökké, s ha ön előttem utált emberekkel kacérkodott, hallgattam. . . Azt hittem, meghatja önt állhatatosságom, szerelmem, azt hittem, hogy érette kiállott annyi gyötrelmem jutalmául lesz számomra egy könyörűlő pillantása, hogy nem lesz irántam közönyös. . .  
  — De hát mit akar? kérdé a grófné.  
  — Tudni akarom, szeret-e?. . .  
  A grófné büszkén emelte föl fejét.  
  — Azt hiszem, megőrűlt ! — monda.  
  Hangjában annyi megvetés volt, hogy a szegény Leonin mint egy elbódúltan szédelgett a másik szobába.  
  Azon percben más oldalról közeledett Csúdin herceg lassu léptekkel a grófnéhoz.  
  — Bájos grófné — monda — csak egy pár szót. Két éve már, hogy a világ azt beszéli, szerelmes vagyok önbe. Mit gondol: való-e az?  
  — Nem tudom, — felelt a grófné nevetve.  
  — No hisz az mind meglehetne — mondá a divathős — csakhogy én teljességgel nem tudok sohajtani, sirni és ájuldozni. Nekem a kis kutya szerepe, mely asszonyának szolgálni, ugrándozni köteles, kiállhatatlan. Én szegődött alkut, határozott feleletet kivánok: széna vagy szalma. Senki kedvéért nem mutatom magam érzelgősnek. Ez már szokásom. . . Tetszik már most felelni?  
  — Azt hiszem, megőrűlt ! monda a grófné kacagva s az előttünk már ismeretes generálnak nyujtá kezét, ki azt lovagi háládatosság érzelmével szorítá meg, mire mindketten leűltek egy divánra a mellék szoba szögletében és senkire sem ügyelve, beszédbe ereszkedtek. A tábornok igen boldog vala. Nyájasan nyujtá kezét a grófné urának, ki tiszteletteljesen haladt el előtte s nehányad magával kártyaasztalhoz űlt.  
  A mazurkát rákezdték. A párok körbe álltak. Setinow a grófnéval táncolt. A legfrivolabb jó kedvében vala, gúnyolódott, kacagott. Átalában nincs léhább dolog, mint a mazurka alatt fecsegés, még ha sziv-indulat járul is hozzá. Már a hőség, a tolongás, a kénytelenség minden percben felállani, ha soros az ember, a fáradság, késő fönnlétel elég rá, hogy a legtüzesebb szeretőnek is elvegye minden beszédességét. Ilyenkor az ember, akarja, nem akarja, a legközönségesebb szókat, gondolatokat keresi; a hölgy szája önkénytelen ásitásra nyilik, csupán illemből zárul mosolygással.  
  — Grófné — monda Setinow, — nem vesz észre egy uj különösséget Pétervárt? A fiatal lányokat egészen mellőzik. Nézze csak hogy űlnek minden szögletben, rosszkedvű arccal, táncos reménye nélkűl. A mi művelt társas köreinkben föl se veszik a leányokat, cousinjaik, vagy a házi barátok gondjaira bizzák; t. i. a legkiállhatlanabb emberekére a világon. — Csak belejön a zsebkönyvbe, ugy-e?  
  — Nem. Egyébaránt nem is lesz abból a zsebkönyvből semmi.  
  — Sőt inkább, ide s tova megjelenik szép hölgyeink arcképeivel. Önt illeti az első hely.  
  — Köszönöm szépen: hanem az én képem nem lesz ott. Talán nem vagyok elég szép, vagy elég bon genre ily tiszteletre.  
  — A bon genre-t nem mondja már senki, grófné, azt mondják genre Fracas. Ez uj szó és jobban is kifejezi nemde?  
  Ha tegnap bálban volt — Fracas! Imádójával mazurt táncolt — Fracas! Ha elgondolkozott, ha sohajtott, ha csak egy szót is ejtett, amiből szive megindulását lehetne gyanítani. . . Fracas ! Fracas ! Minden, ami tőlünk származik, vagy ránk s viszonyúl — minden olyasnak a neve Fracas ! — De hova tűnt az én kedves barátom, Mr. Leonine, állhatatos imádója, a reménytelen sohajtozó, a megtestesült Grandison ur? Látja, ez már egyáltalában nem Fracas ám!  
  — Képzelje csak — felelt a grófné nevetve — az imént komoly nyilatkozásra akart venni: valljam be én neki, hogy szeretem-e!. . . Már most haragszik, sápadtan dühösen jár kél, mint a Hamlet apja lelke.  
  — Igen örűlök — monda Setinow, ő is nevetve — igen örülök, ez talán leszoktatja a szenvedélyről, hogy mindig egy egész csorda imádót tartson maga körűl. Mit csinál annyival?  
  — Oh, ezt az egyet ki kellett tüntetnem a többi felett, arra különös okaim voltak! Tehetek én róla, hogy mind csupa szerelemnek vette, ami csak udvariasság volt? Azonban lehet, hogy én is hibáztam egy kicsit. De ugyan kérem, melyik nő nem kelleti magát egy kissé?  
  — De hát meri mondani, hogy nem szereti az én „szomoru termetű lovagomat!"  
  — Oh, ami azt illeti, cseppet se búsúljon! Nem ostoba, azt nem mondhatom, de nemcsak hogy nem Fracas, hanem egyenesen mauvais genre és őszintén kimondva, néha nagyon is rosz tónusú. Ha kellene, különbet is választhatnék.  
  — Oh, szegény megtestesült Grandison ur! — folytatá Setinow nevetve: oh sentimentalis fiatal ember!  
  — Már csak meg kell vallanom — tevé hozzá a grófné — hogy az ön barátja némelykor szerfelett unalmas: hallgat meg sohajtoz, sohajtoz meg hallgat. Aztán . . . két évvel ezelőtt szükségem volt rá; most már mehet Isten hirével!  
  Csúdin herceg odanyujtá kezét hanyagúl a grófnénak; ez elmosolyodék, felállt helyéről s tova lebegett a piramidfordulóra.  
  — Herceg — szólala most meg egy reszkető hang Setinow füle körül. Ez hátrafordult. Széke mögött Leonin állt halvány ajakkal, s Leonin mögött Szafjew örökös mosolyával.  
  — Herceg, folytatá Leonin, a „Grandison' cimű regényben hiányzik egy fejezet — a párbaj. Tudja, hogy mainap egy regény sem folyhat le párbaj nélkűl. Nem volna kedve betölteni a hézagot?  
  — Szivesen, felelt Setinow — ohajtom, hogy e fejezet legyen egyike a legjobbaknak az ön regényében. Ki a segéd?  
  — Szafjew ur — válaszolt Leonin. — Ugy-e?  
  — Véleményem szerint, monda Szafjew, minden párbaj nagy ostobaság. Mivel azonban te, kincsem, nem sok műkedvelőre fogsz itt akadni, hát örömest leszek segéded. Csak egyre kérlek aztán: ne avatkozz semmibe, bízz mindent én rám. Kihez parancsolja, hogy forduljak (tevé hozzá, meghajolva Setinow előtt) a szükséges intézkedés végett?  
  — Gróf Worotynszkit fogom felkérni segédeműl — viszonza Setinow.  
  — A grófot! a grófot! — monda Szafjew csodálkozva. — No de annyi mint a, nem bánom: elmegyek a grófhoz.  
  Csúdin herceg helyére vezette a grófnét, fölvette kalapját a földről, és üvegezett szemmel a nemtáncolók közé állt.  
  Setinow folytatta a beszélgetést, mintha közben semmisem történt volna, csakhogy többet csúfolódott, kacagott mint rendesen. A mazurka vígan folyt s képzelemdús fordulatokban váltakozott.  
  A grófné kitalálta egy pillantásra, mi történt távolléte alatt. De mint tapasztalt nő, el tudá titkolni réműletét, sőt még annál elevenebb, vidorabb lőn, szeme szikrázott, arcán élénk pír játszadozott. Tréfára tréfával, mosolyra mosollyal felelt, s oly elfogulás nélküli vidámsággal lebegett tova a táncosok közt, hogy az egész bálba ő öntött lelket. Talán sohasem volt még annyira vonzó és kecses. Körében az elragadtatás suttogása hallatszott; egyszivvel őt vallák az est királynéjának — s valóban nem is lehetett ránézni, hogy ne tessék. Nemes, életdús alakja, szemében lázas tűz, vállát verdeső hosszú fürteivel, csakugy repűlt alig érintve a földet lábával, és megtestesité a minden szenvedélyes ifjui ábránd, ifjui vágyak eszményi képét. Körülte össze-vissza hullámzott a nép. Fiatal emberek, fiatal hölgyek perdűltek a táncban, mind sürübben, mind gyorsabban, a zene hangosabban szólt, a gyertyák tisztább fénnyel égtek, a virágok több illatot lehelltek.  
  — Felséges bál! mondák az idősb férfiak, a jókedvű ifjuság láttára fellelkesítve ön emlékeik által.  
  — Gyönyörű szép bál! — mondák a hölgyek, leblezve arcukat legyezőjökkel.  
  — Igéző bál ! kiálták a fiatalok, hóditásaik üdvérzetében.  
  S e zaj, e diadalittas embercháosz közepett állt egy ifju lyányka, elmerengve, nem véve részt a köz örömben, melyet nem értett. Szerény bámulással emelte nagy kék szemeit az örvendő sokaságra. Teljességgel nem érezte otthon magát a s társas elragadtatás ezen ritka kitörése közepett, s ami mást kéjre gyujtott, őt csak zavarba hozta. Minden arcon viharos gerjedelem mutatkozott, csak az ő vonásaiban tükröződött bizonyos lelki nyugalom, a mennyei ártatlanság és tiszta, fel nem zavart gondolatok visszasugárzó fénye.  
  Leonin fájdalmas merengéssel támaszkodott az ajtóhoz, szeme csak ugy tétovázott a nagy gyülekezeten, mely őt másszor annyira vonzotta, annyira elvette szeme fényét. Egyszerre Nadinka nyugalmas szép arcán akadt meg, s képzetei legott más irányba eredének.  
  Azonnal belátta tisztán: mi az előkelő világ. Átlátta ennek minden törekvése csupa semmi voltát, s a magasztos csöndes érzelem határtalan gyönyörűségét. Szeme, szive mindinkább oda tapadt Nadinka nyugalmas arcára, mesterkéletlen mozdulatira. Soká elnézte, soká, némi rajongó búbánattal a kedves leányt.  
  De hirtelen, mintegy delejes ösztönné! fogva, egybetalálkozott szeme a Setinowéval. Mindketten egyszerre Nadinkára pillantottak, majd egy kölcsönös tekintetben véres kihivás, gyülölet, féltés lobogó lángjait válták egymással.  
  XIII.  
  Ki a kocsilámpa világánál egy pillantást vetett volna a grófnéra, amint húgával s férjével a mulatságból hazafelé ment, nem ismert volna benne a vidor, gondtalan szép aszszonyra, ki egyedül fel birta lelkesítni a feszes társaságot. Haja lebomolva rendetlenül csüngött arca körül, ajka halvány volt — szemében testi-lelki bágyadtság tükrödzött. Azon percek egyike vőn rajta erőt, melyek, mint említém, gyakran elnyomják a nagyvilági embert. Az élet neki terhére, az emberek utálságnak, az egész kör, melyben élt, lealacsonyitónak látszott. Mint akkor-este, midőn Leoninnal megismerkedett, most is legyőzhetlen szomoruság fogta el. Mellette űlt Nadinka, eltörődve a szokatlan zajtól, s feje szelíden a kocsi atlaszvánkosára hajolt. A gróf igen ingerűltnek látszott és időrül időre nagyokat fútt. Végre észrevevén, hogy Nadinka szépen alszik, nejéhez fordúlt e kérdéssel:  
  — Ugyan mondja már, hogy van ez a bolond história? Ott állok a svéd követtel, meg Alexandrovics Péter senatorral, meg Danilovics Péter herceggel — tanakodunk, hogy rendezzük a csütörtöki játékpartie-t. Egyszer csak oda rohan a másik szobából Setinow, mint egy őrűlt, egyenest én hozzám, azt se nézi, kivel vagyok ott — se kérd se hall, egyenest nekem jő, s mondja, a nélkül, hogy engedelmet kérne, hogy valami fontos mondanivalója van. Csak néztem rá. Setinow ugyan úri ember, illemtudó ember, de hiába ő is csak fiatal ember, viselete nekem illetlennek látszott egy kissé, oly férfiú irányában, mint én. Azonban nem volt mit tenni, félre mentem vele.  
  — Arra kérte ugy-e, hogy legyen segéde? kérdé a grófné sebesen.  
  — Csak gondolja, minő ostobaság volna egy rangombeli férfiútól fiatal emberek ügyébe avatkozni, kiket nem is ösmerek, kikről tudomást sem illik vennem — vigye el őket az ördög!  
  — Nem vállalta? kérdé a grófné.  
  — Éppen amiatt vagyok nagy habozásban. Elútasitni Setinowot, azt nem tehetem. Azt mondja, önért kapott össze Leoninnal — s mennyre földre kért, hogy ne is gyanittassam önnel — az egész dolog maradjon a lehető legmélyebb titokban, különben ő, Leonin, meg ön, ki lesznek téve az egész város nyelvének és pletykájának.  
  — Isten őrizz! monda a grófné akaratlanúl.  
  — Mit csináljak már most? Elfogadni ostobaság lenne — nem fogadni — azt meg nem merem. Lássa, ön mind ennek az oka, kegyelmes asszonyom!  
  — Én? kérdé a grófné.  
  — Bizony nem is más ... Mikor én önt elhoztam falujából, mi volt ön akkor? Semmi, legfeljebb egy falusi kisasszony. Most meg micsoda? Grófné, az én nőm, kit irigyel mind a világ.  
  — Oh, a mi azt illeti — felelt a grófné bosszúsan — nem vagyunk adósa egymásnak. Hát ön mi volt az előtt? Semmi, egy oly ember, ki még táncolni sem tudott; — de most minden nagy emberrel összeköttetésben áll, mert én vagyok a neje.  
  — No hát, monda a gróf, miért nem marad ezen körben? Mi köze avval a kis Leoninnal, aki tudj' az ördög micsoda, tudj' az ördög honnan kerűlt, még is szüntelen a nyomában jár, mint az árnyék? Ezt nem vártam öntől, hogy épen ily semmi ember miatt kockára tegye minden kilátásunkat. Lássa, ha mégis például Csúdin herceg volna, az csak menthetőbb dolog. . .  
  — S mit mondott volna akkor, vága szavába a grófné — ha anyám végrendelete szerint Leonin, a helyett hogy az én imádóm legyen, húgom férjévé lett volna s az ön szalonját csupa Leonin, Szwerbin, Libarin haddal tömte volna meg, a mennyi csak ily nevű ember az Orlow kerűletben lakik?  
  — Micsoda? hogy értsem ezt? kérdé csudálkozva a gróf. E percben a kocsi megálla a grófi ház előtt, s egy hosszú inas, ki hirtelen a hágcsónál termett, félbeszakasztá a megkezdett felvilágosítást. Nadinka mindent hallott, és maga is megijedt a benyomáson, melyet tőn rá a beszéd. Egész éjjel a szemét sem birta behúnyni. Majd aggódott Setinow felől, hogy vínia kell, majd bosszankodott rá, hogy nem táncolt vele, majd meg tisztelettel és fájdalommal gondolt anyjára meg Leoninra egyszersmind. Igy telt el egy nap. — Szavisna töprengve szemlélte ifju kisasszonyát, messziről keresztet hánya rá és nem tudta mire vélni, miért oly gondolkozó. . .  
  Akkor nap a grófné háza csupa szomorúság volt, s akkor volt Szafjew a grófnál.  
  Hétfőn reggel Nadinka épen a nagy karosszékben űlt gondolkozva, midőn Szavisna benyita hozzá.  
  — Mi ujság, dajka?  
  — Igen különös, galambom, levelet kapott.  
  — Én .. . az lehetetlen. — Nadinka mohón futá keresztűl az iratot.  
  Ezt olvasta belőle:  
  „Holnap hat órakor lövünk. Ha e levelet megkapja, ugy már nem élek.  
  Igazán nem tudom, fájlaljam-e az életet, vagy örüljek a halálnak. Csak egyet nem szeretnék, Nadinka, ugy halni meg, hogy szivemet önnek ki ne tárjam! Szeretnék önnek egy búcsúszót mondani, s felkérni, imádkozzék síromon.  
  Korántsem ismer engem. Ugy hallott emlegetni szüntelen, mint divatembert, és talán lenézve gondol semmiségemre — s megvet.  
  E gondolatot én el nem birom. Hallgasson ki, olvassa e sorokat. A halál lesz bizonyságom, s meggyőzi, hogy valót mondok.  
  Egyedűl, a szülői szeretet élvezése nélkűl nőttem fel, mely pedig emlékezetünket oly szorosan kapcsolja éltünk első éveihez. Bérenc had versenyzett körülem, hogy unalommal töltsön el a jelen, aggódással a jövő iránt. Egész gyermekkoromban nincs egyetlen világos pont, melyre gyönyörrel gondolhatnék, melyre lelkem derűlt mosollyal nézhetne vissza. — Igazi, mély bánattal mondom ezt. — Egész gyermekségem egy börtön volt, hol ablakom rostélya közűl csupán fényes equipage-okat, cifra bérruhát, bálokat, szinházat, brillántot és kéjelmet láttam ragyogni magam előtt. Ezekre volt irányozva minden érzékem. De a gyermekkor ártatlan örömeit soha meg nem ismerhettem, csak most, midőn fürteim közt ősz szál is van már, csak most jöttem rá, mennyi lelki friseség lengett tova fejem körűl, a nélkűl, hogy engem érintene, ami rám nézve örökre oda van.  
  Midőn a vállrojtot feltüzém, már előre nem volt előttem uj semmi, — nem titka semmi a társaságnak. Zilált életem a kéjek örvényébe sodrott. Oly férfiak barátságát keresém, kiket nem szenvedhettem, oly nők szerelme után jártam, kiket nem szerettem — holott lelkem üres vala és kihalt; fagyos közöny vett rajtam erőt minden iránt a világon. — Igy folyt életem sokáig esztelen élvek mámorában, s majd elvesztem a szellemi tunyaság s halálos unalom terhe alatt.  
  Hanem akkor láttam önt egyszer, a mezei laknál. Még gyermek volt; de nem tudom micsoda természet fölötti erő által minden lelki erőm ön felé irányult. Egy szende, szent érzet vonza felé, melyben valami atyai is volt, meg valami nem e földről való. Megfoghatlan ellenmondása az emberi szívnek. Ön oly ártatlan mint az idvezűltek gondolatja, és én, ki az emberi szenvedélyek poharát fenékig ürítettem — mindazáltal érzem, hogy ön egy fényes sugárt lövellt életem homályába, hogy ön ada értelmet világi létemnek. Ezóta lelkemben hordom önt, ezóta fitymálok minden kételyt, ezóta oly vigasztaló, áldott, mennyei érzés szállt meg, aminőt sohasem hittem volna. Önben vala mindaz, ami engem így átalakított, önnek köszönöm, hogy az életet undor, a halált rettegés nélkül tekinthetem.  
  De remény nélkűl szerettem önt. Tudtam nénjétől, hogy gyermekkora óta másnak van eljegyezve. Mélyen rejtettem magamba fájdalmomat, a közöny színe alá — de most, midőn rám nézve mindennek vége, gyötör ez a gondolat. . .  
  Legyen hát boldog! De soha se adja oda szíve tisztaságát a világnak, s ne engedje magát világi kecsegtetés által elsodortatni! Higyen a hangnak, mely a sir széliről szól hozzá! S ha majd valaha szomorú lesz, Nadinka, jusson eszébe a férfi, ki oly soká, oly igazán, oly végtelen szerette!"  
  — Dajka! — kiálta Nadinka, nyakába esvén a megijedt Szavisnának — jer, menjünk vissza falunkba!  
  S özönnel húllt a köny a szegény leány szeméből.  
  — Dajka! vigy engem innét! Iszonyú hely ez! Egyik s üldözi a másikat. . . Azt is megölték már ma. . . miért ölték meg? Jerünk, jerünk innen messze, messze!  
  — Nyugtasd magad, lelkem! Az ur megerősíti szívedet!  
  — Hisz magam sem tudom, mi lelt — monda Nadinka — ugy szeretnék meghalni!  
  E percben a grófné benyitá az ajtót s megállt a küszöbön.  
  Egy levél volt a kezében.  
  — Ne félj, Nadinka — mondá — nem fognak víni.  
  XIV.  
  Még nem virradt, mikor egy elegans kocsi robogott el a wolkowi temető mellett és megállt a párbajra kitűzött puszta helyen. A kocsiból Setinow szállt le, köpenyébe jól beburkoltan, és a gróf, bekecsben, a hideg miatt felhajtott gallérral. Szó nélkül mentek tovább, kiki saját érzelmétől felindulva. Setinow Nadinkára gondolt s a levélre, melyet az kilenc órakor megkaphat, ha ő ez időre haza nem érkezik. Egyébaránt hideg elszánással készült a véres játékhoz. A gróf igen békétlennek látszott és egyre morgott magában.  
  — A kölkök ! — monda magában — a kölkök! Egy ilyen embert, mint én, mernek háborgatni! Mit mond a miniszter, ha megtudja, hogy én ily őrűltségbe keveredtem! De mit tegyen az ember? Setinowot le nem rázhattam a nyakamról. Merte volna csak más valaki, hogy engem segédűl válasszon! De ha Setinownak nem vállalom, ugy csúffá tesz, hogy többé emberek közé sem mehetek. Vigye el az ördög ! . . . Aztán meg nőm is belé van keveredve; védnem kell jó hirnevem. . . Pedig mit tudott szeretni ezen a Leoninon? Hányszor pöröltem e miatt vele! Még is ha valamilyen ember lett volna, vagy hát francia — de egy ilyen zászlótartó ! Brrr. . .  
  Setinow megállt. — „Azt hiszem, ez a hely az" mondá. A gróf körülnézett aggodalmasan és igy szóla büszkén: Micsoda neveletlenség az ! . . . Az ellenfél még sincs itt. Pedig hisz csak tudhatnák, hogy oly emberek, mint mi, nem arra vagyunk teremtve, hogy várjunk.  
  — Talán elkéstek — monda Setinow.  
  — Elkéstek? Talán bizony csak tudják, kivel van dolguk: ha mi őket azon tiszteletre méltatjuk, hogy megvíjunk velök, ugy gondolom, idejében itt tarthatnák az orrukat.  
  Setinow leűlt egy gerendára az útfélen, s gondolkozásba mélyedt. A gróf mind két kezét zsebbe dugva, összeráncolt szemöldökkel járkánni kezdett fel s alá. Fél óra elmult.  
  — Brr. . . beh hideg van — monda a gróf: bizony csonttá fagy az orrom. Nézze csak, kérem szeretettel. Tudja mit? haza megyünk szépen. Oly férfiú, mint én, nem szokott ugy kocsikázni, hogy ily hidegben künn ácsorogjon.  
  — Mit gondol, kérem? viszonza Setinow. — Már hogy tehetnők azt? Hisz mindjárt itt lesznek.  
  — Ahogy tetszik, akkor megyek magam. S a gróf megindúlt ujra fel s alá, nagy-komoran. Ismét eltelt egy fél óra.  
  — No de már, isten uttse, megyek! — kiálta — megyek okvetlen, megyek tüstént . . . Mi a veszett . . . bolondot űznek belőlünk?  
  — Az isten szerelméért — monda Setinow — várjon még egy kicsinyig!  
  E közben egészen megviradt: körös-körül hó, egy fehér sikság. Távol csillámlottak a wolkowi temető sírkövei, s ezek mögött kezde már hallatszani első zsibaja az ébredő városnak.  
  — Nem kiálta a gróf, — ez már a soknál is több. Isten áldja!. . . majd megmutatom én e fickóknak, hogy kell egy magamféle emberrel igy tenni föl! Kapjam csak elő majd megtanítom én őket — majd, majd. . .  
  Rögtön félbehagyta.  
  Messziről egy kocsi vágtatott, feléjök egyenesen.  
  — Valahára! — monda Setinow.  
  — Én azt gondolom — jegyzé meg a gróf — hogy a neveletlen bánásmód után, melyet irányunkban elkövettek, jobb volna most már haza hajtatnunk, hadd várnának ők a hidegen.  
  Setinow elmosolyodék.  
  A kocsi közelebb robogott s végre a párbaj helyére vonák a tajtékzó lovak. Szafjew kiugrott belőle.  
  — Csak maga? kiáltá a gróf.  
  — Csak maga? kérdé bámúlva Setinow.  
  Szafjew Setinow elé sietett.  
  — Herceg — monda — egy szóra négy szem közt.  
  Félrementek.  
  — Hát bizony — folytatá, Leonin elútazott. Hogy, hogy nem, a párbaj kipattant — elég az hozzá, hogy az én barátocskámnak kiadták az utlevelét.  
  — Lódulok utána! szólt hévvel Setinow.  
  — Nem szükség. Leonin nem fog, nem akar megvíni. Tudja-e, hogy Nadinka vőlegénye volt?  
  — Nadinkáé?!  
  — A hát, hisz ez a dolog bibéje. Önnek hagyja, mert tudja, hogy szereti.  
  — Ki mondta meg neki?  
  — Én. . .  
  Setinow mozdulatlan állt, bámuló szemeit Szafjewre szegezvén, ki eltalálta szivének legmélyebb titkát.  
  — Leonin bocsánatot kér öntől — folytatá Szafjew. Sajnálom: jó fiú, csak a szive oktalan egy kissé!  
  — Hajtsunk hozzá! kiálta Setinow. Mielőtt elútazna, hadd ölelem meg, hadd esküszöm örök barátságot neki.  
  — Ami azt nézi — monda Szafjew hidegvérrel — e már megint ostobaság.  
  Amint a gróf észrevevé, hogy semmiféle gyilkos intézkedés nem veszélyezi nyugalmát, helyén látta a beszédbe avatkozni, még pedig sértett méltóság hangján.  
  — Felettébb csudálom — szóla. . .  
  Szafjew egy szigorú pillantást vete rá.  
  — Különösnek tetszik előttem — folytatá — hogy önök ilyen embereket, mint például a herceg, vagy inint például én, igy megvárakoztatnak. Igaz, hogy jelen esetben semmiféle rosz szándékot nem tehetni föl, de akárhogy mint van. . . bizony csak meggondolhatták volna ... sőt bizony ugy illett volna. . .  
  — Á! monda Szafjew — kegyelmességed haragszik, hogy oly soká várattuk? No hát, ininek erre a szót vesztegetni? Véleményem szerint ininden párbaj rettentő ostobaság — de hogy excellentiádnak kedvét töltsem, én kész vagyok. Tudja a régi szabályt: ha valamely akadály miatt a párbaj a felek közt meg nem történhetik: akkor helyettök a segédek lőnek. Nem méltóztatnék, könyörgöm, visszavonúlni tizenöt lépésre? Egy olyan ember, mint én, csak megvíhat egy oly emberrel, mint ön?  
  — Köszöm alássan — felelt a gróf erőltetett nevetéssel. — Ugy össze vagyok fagyva, alig várom, hogy haza érjek. A miniszter vár rám tiz órakor pontban. Borzasztó hideg van — nem igaz? Brr, brr . . .  
  Azzal megfordult és nyakra főre kocsijához sietett.  
  — Menjünk Leoninhoz ! kiálta Setinow. — Majd az uton elbeszél mindent.  
  — Jó, menjünk.  
  S örömében megfelejtkezék Setinow, hogy már kilenc óra s hogy azóta hű legénye a Nadinkának szóló levelet elvihette ám a W orotynszki grófné portásához.  
  XV.  
  Két órával azelőtt ilyes dolog történt.  
  Még sötét volt odakünn, de egy a láthatár szélén rezgő halvány csík jelenté már a téli hajnalt. Az utcákon mély csend uralkodott. Leonin kis szobájában egy leégett gyertya hosszú árnyékot vetett a környező tárgyakra. Ő maga sötét gondolkozásba merülve ült egy papirral tele rakott asztalnál, ottanottan felrezzent szomorú töprengéseiből s elkezdé rakosgatni leveleit és holmiját, mint aki végrendelethez készűl.  
  — Nagyanyám levelei! — gondolta szomorúan, s az öreges, nagy betükkel irott, hosszú leveleket egy csomóba rakta, összekötötte zsinórral s megcsókolta.  
  — Szegény nagyanyám! Két év óta eszembe is alig jutott. Ön egész életét nekem áldozta — én pedig, hálátlan, csak akkor irtam önnek, ha pénz kellett, nem olvastam el intéseit, nem ügyeltem szavaira. Hálátlanság! hálátlanság ezzel, csupán ezzel viszonoztam szivességét, gondjait, szeretetét. Édes jó nagyanyám! De meg is van boszulva, bezzeg!. . .  
  — S íme a grófné levelkéi — folytatá Leonin — illatosak, simák, mint egész élete. Itt a bokréta is, melyet mintegy kezemben feledett, ehol a könyv, melyet olvasott, a szalagok, melyeket viselt.  
  — Félre velök! kiálta — csupa álnokság, hazugság mind! — Az elkeseredett fiatalember széttépte a levelkéket, összemorzsolta a bokrétát s a könyvet egykori szerelme többi talizmánaival együtt mérgesen a földhöz csapta.  
  E pillanatban megszólalt egy hang az ajtóbul: minek ez a nagy tűz, barátocskám?  
  — Ah, Szafjew, ideje is! Nálad a pisztolyok?  
  — Hát. Csak siess, galambom. Ebűl vagyunk. A grófné hirűl adta parancsnokodnak a historiát. Még egyszer megjóslom sorsodat — ne haragudj, lelkem: visszatesznek előbbi ezrededhez, vagy még tovább — minden esetre nagy útra lehetsz készen. Öltözz hamar, hogy itt ne kapjanak. A vivó téren meg csak én rám hallgass. Én majd ugy állitlak, hogy nem ér golyó. Véleményem szerint minden párbaj rettentő s ostobaság; de ha már víni kell, mindig jobb, hogy ellenfelét ölje meg az ember, mint hogy magát ölesse meg. Ápropos: miért is akartatok verekedni?  
  — Egy vérigható bántalomért. Setinow a grófnéval kigunyolt.  
  — Csak ezért, galambom? Azt gondolám, hogy ez csupán ürűgy. Hanem eljár az idő! Készen vagy?  
  — Készen.  
  E pillanatban nyikorgott valami a kapu előtt, s Timofej lelkéndezve szaladt be ez örömkiáltással:  
  — A nagyságos asszony feljött! a nagyságos asszony feljött!  
  Az előszobában nesz hallék: két bundás legény karonfogva vezetett be egy összegörnyedt kis öregasszonyt, ki keresztet hányva s lihegve a fáradságtól megszólalt gyenge hangon:  
  — Misa, Misa ! hol van az én Misám?. . .  
  — Nagyanyám ! kiáltott Leonin — nagyanyám!  
  A fiatal ember hév felindulással rogyott az aggnő lábaihoz.  
  — Misa, Misa; Misa! Édes istenem! Édes istenem! Dicsértessék neved, Mindenható! Hála neked, én istenem! Állj fel, Misa, vagy mi lelt? Nagy üggyel-bajjal érhettem ide, szörnyű fáradt vagyok . . . De lám, megadta isten, hogy láthatlak!  
  Különös csoportozat volt ez. A gyertya bágyadt fénye s a szürkűlet világa mellett egy fiatal ember az őt áldó, görnyedt aggnő lábainál; melletök Szafjew hosszu alakja, pisztoly a kezében; a falnál nehány szolga.  
  Ekkor egy pecsétes csomagot hoztak.  
  — Ah, monda Szafjew — előre láttam ezt! Most már nincs mit tenni. Majd eligazítom én ügyedet Setinow-val.  
  Az öreg nő elbámult, és köszönt Szafjewnek. — Hogy van, Alexandrovics Szergei? Rég ideje nem láttuk egymást, ugyan meg is változtunk mind a ketten. Hja! eljár az idő ...  
  — El bizony, Nasztaszia Alexandrowna.  
  — Hát ismered nagyanyámat? kérdé Leonin csudálkozva.  
  — Igen ám, huszártiszt koromban voltam szállva a helységben, hol nagyanyád lakik.  
  — Misa! — szólalt meg az öreg — tudod miért jöttem fel? Holnap az én Nadinkám betölti a tizenhét évet, már pedig tizenhét esztendős korában ki kell jelentenie, van-e kedve, boldogult anyja végrendelete szerint, hozzád menni feleségűl.  
  — Oh, most értek mindent! monda Szafjew.  
  Leonin feltöré a csomagot.  
  — Hát csakugyan az — monda — itt a parancs, hogy haladék nélkűl távoznom kell. Nagyanyám, lássa, megint megbúsítom! Tüstént el kell utaznom.  
  — Mi már az? kérdé az öreg: nem tudok belőle kiokosodni. Misa, mondj meg igazán mindent. . . Isten tanácsa végire mehetetlen.  
  — Én felvilágositom az egészről — szólt Szafjew — csak jőjjön a másik szobába.  
  — Azt mondja — kérdé, midőn a másik szobába értek — azt mondja, hogy a grófné testvére jegyese Leoninnak? — Azt én, édes Alexandrovics Szergei; e volt az én Nadinkám boldogult anyjának végső akarata: ha a tizenhét esztendőt eléri, hát menjen férjhez az én Misámhoz, ha csak más iránt nem lesz hajlandósága. A grófnénak nincs joga beleavatkozni — ez tulajdon édes anyjok szava — mert eladná testvérét is, mint magát eladta. De minek mondom én ezt önnek! Hisz tudja ezt Alexandrovics Szergei, jobban, mint én. Az én kedves jó szomszéd asszonyom — isten nyugossza haló porában! — egész vagyonát Nadinkának meg az én Misámnak szánta, kit gyermeksége óta ugy szeretett, mint tulajdon fiát. Sokszor elmondta szegény: az én grófné lyányom nem szorúlt rá, minden, amim van, gyermekeinké. Ennek ugyan édes ur, Nadinka felnőttéig titokban kellett volna maradni köztünk; de én két évvel ezelőtt, egy Misához irt levélben, ki találtam belőle szalasztani egy keveset.  
  Leonin eltakará kezével ábrázatját. Nagyanyja levelei azóta félrehányva, el is alig olvasva hevertek nála . . .  
  — No most értek én mindent — folytatá Szafjew. — A grófnénak levelei voltak elhunyt anyjától, s kétségkivűl meg volt neki hagyva, hogy testvére házasságába ne avatkozzék, hanem tizenhét éves korában — előbb ne — tudassa vele, hogy boldogult anyja Leonint nézte ki jegyeséűl, és haló percében is azt ohajtá, hogy a fiu tetszésére legyen Nadinkának. Nem ugy van?  
  — Ugy csillagom, ugy!  
  — Megengedjen, Nasztaszia Alexandrowna, magyarán kell beszélnem vele. Unokája Leonin jó fiu, derék fiu, de a nagy világban, édes Nasztaszia Alexandrowna, annyi mint — semmi. Ő ott a kis Leonin, addig van, egy meglehetős szegény tisztecske, se rokona ott, se semmije; a neve is, Leonin, olyan vaudeville-beli név hangzású, nincs benne semmi aristokrati, azaz előkelő — egy szóval, a maga Misája társaságban kevesebbet nyom a semminél. Mondtam én ezt neki, de nem hitte. Ellenben a grófné Nasztaszia Alexandrowna, kit mindketten egyszerű, kedves leánynak ismertünk, a grófné, mondom, oly előkelő, válogatós, finom világasszonya lett, hogy megölné a gondolat, hogy testvére Leoninné asszony, a kis Leonin felesége legyen. Átalában oly nők, kik szerény családi körből jutottak ezen mi előkelő világunkba, még inkább ragaszkodnak az uri gőg minden apróságaihoz, mint az igazi nagy származásuak. Meg vagyok győződve, hogy a grófné, kinek talán még nem egészen romlott lelkében van némi titkos kegyelet az anyai parancs iránt, sokat adott volna érte, hogy azt megmásíthassa, — hogy igazi sajnálattal nézte húga sorsát. Végre ily dolog ötlött eszébe: minthogy anyja lelkére kötötte volt, hogy Leonint lássa szivesen magánál, tehát minden női mesterfogásait felhasználta, hogy önmagába szerettesse belé, s ez által elvonja testvérétől.  
  — Hanem, kérem szépen — vágott szavába az öreg, valódi falusi naivsággal: — hisz férje van!  
  Szafjew elmosolyodék.  
  — Ez már igy a szokás. Minél több sohajtozó szeretőt tart valamely asszony maga körül, annál jobban irígylik, e szerint annál divatosb hölgy. Aztán meg, egy Leonin féle ember egy oly nőnek, mint a grófné, valóságos kincs: általa tartja fel az egyensulyt imádói közt. Paizsa kacérkodásinak. . . Ezt maga nem érti, Nasztaszia Alexandrowna, minek is értené! . . . Szóval, az álarcos bálban megkezdé a grófné támadásait unokája ellen — ez meg hitt, az uradta, minden intésem dacára, kecsegtetésének, belészeretett a bolondulásig, elkezde mindenütt utána járni, mig a grófné, egész ország-világ tudtára, egy ismeretes nyalkával, bizonyos Csúdin herceggel szeretkőzött, ha ugyan képes szeretni valakit. Unokája pedig, vagyon nélkűl, rokonság nélkűl, egybeköttetések nélkűl a nagy világ örvényébe rohant, betolakodott minden antichambre-be, köszöngetett az elhizott dámáknak, a katonai szolgálatot elhanyagolta, terhes adósságokba sűllyedt, örökös lázban élt, s ime mostan, két évi gyötrelmes élet után odajutott, hogy ma legjobb barátjával párbajra kell mennie, mert ez a grófnéval kicsufolta együgyűsége miatt.  
  De ne féljen, nem fognak víni. A grófné megijedt a maga saját tettén, s miután minden rangú és korú imádói vannak, levelet irt a Leonin parancsnokának. A párbajt törvény tiltja: igy hát nincs hova menni. Unokáját szépen elküldik lábalól.  
  Szafjew Leoninhoz fordult:  
  — Mondtam én azt, öcsém, hogy rosz lesz a vége. . . Most már nincs mit tenni. Indúljon, bizza rám dolgát. Meglátom, hogy lehet fordítani rajta. Sokkal adós; én adhatok pénzt kölcsön — természetesen nagyanyja jótállása mellett.  
  Leonin Szafjewhez rohant, hogy szivéhez ölelje. Szafjew hidegvérrel tartá vissza.  
  — Nyolc procent, barátocskám. A mi házasságod illeti szörnyen sajnálom, hogy semmi sincs belőle. Nadinkád mindenesetre derék leány, én azt hiszem. Később olyan lesz ő is, mint a többi. . . most még nem.  
  — Pedig szerettem! kiálta Leonin kétségbe esve — érzem, hogy örökké szeretni is fogom!  
  — Na, csillagom, hát sajnállak, de már ennek vége! Nadinka soha sem fog szeretni, nem is ösmer, hanem Setinowért eped. Aztán meg, galambom, Setinow herceg is, gazdag is, csinos is, világfi, amellett szerelmes — de mi vagy te?. . . Indulj isten hirével! Nem kell már neked se grófné, se Setinow, se nagyvilági kaland. . . Indulj a Kaukázus felé — én meg a wolkowi mezőre sietek, hol azóta, gyanítom, dúlnak-fúlnak elleneink a nagy hidegben.  
  — Megállj csak, szólt Leonin, mondjad Setinownak, hogy visszavonom kihivásomat, hogy megkövetem, hogy nem akarok víni — mondj neki, amit akarsz. Kivánom, legyen boldog, boldog azzal, kit én örökké szeretni fogok. Isten veled, Szafjew. Köszönöm keserű barátságodat, jobb az, mint a világfiak hizelgő gyülölete. Sohasem jövök Pétervárra többet: mit keresnék én itt? Ha Nadinkával találkozol, mondd meg neki, hogy van a világon, messze messze, egy ember, ki érette kész meghalni . . . de mégse, ne mondj semmit, semmit, egy szót se . . . Isten veled Szafjew! Várnak. Isten veled!  
  Szafjew szó nélkül szoritá meg Leonin kezét, s kocsijába veté magát.  
  Künn már világos volt. Leonin hallgatott. Soká állt igy nagyanyja előtt. Mindketten lesütötték szemöket, mindketten hallgattak. . . Egyszercsak, valami benső ösztöntől kényszerítve, ifjú és öreg egymás nyakába omlott. . .  
  XVI.  
  Ugyanaz nap estéjén a nagy szinházban Taglioni táncolt. Uj balett-ot adtak, — mi Pétervárott ünnepélyes esemény. A társaság fashionable-ei, joguk szerint, első előadáson ott lenni mindig, megtölték a páholyokat és a földszintet. Mindenütt a tollas kalap, meztelen nyak, csillogó lorgnon, általános csevegés, köszöngetés, hajlongás páholyból a földszintre, földszintről páholyba. Valami ünnepélyes volt a légben; minden pipere ragyogóbb s a sokaság tömöttebb mint akármikor. A legismertebb nagyok az orchesterhez döltek s társalogtak, olykor-olykor a harmadik, negyedik sor zártszékiből fogadván az alázatos köszönéseket. Minden rendes szinházba járónak fehér nyakkendője vala, s ugy látszott, több dolguk van mint másszor, futkosva egyik ismerőstől a másikhoz, mintha ők volnának a várvavárt előadás indítói, vagy közre játszanának abban. A páholynyitóknak ezer volt a dolga, s végre az első emeleti üres páholyok is megteltek az egyfelvonásos orosz dalmű után, melyet csak nehány, faluról érkezett földesur, s Mentoraik mellől a páholyból kihajladozó gyermek hallgatott végig.  
  Az első emeleti páholyok egyikében űlt, briliántos fejjel, a nem rég párosult Kriwucsinné asszony, ki a minapában még Armidin kisasszony nevezet alatt bájolta el a Kolomnát. Mellette kushadt alázatosan az iroda-főnök, nyakán az Anna rendjel, s közöttük pompázott sárga kesztyűben a már előttünk ismeretes uracs, ki lehető hangosan ékelt és udvarolt, remélvén ez által magára vonni a szájtátók figyelmét, s örülvén retteneteskép, hogy elsőemeleti páholyban, briliántos hölgy mellett fitogathatja magát.  
  Kriwucsinné asszonnyal egy soron levő páholyban űlt so Worotynszki grófné, ragyogva, mint mindig, leirhatlan elegáncia zamatját és női varázst lehellve, mint mindig. Bájló mosolygását a potrohos felcsillagzott tábornok felé irányozta, ki előtte a földszinten állt; mire az örvendező tábornok lovagias hódolattal s jelentékeny visszamosolygással hajtogatta fejét. A grófné páholyában egymást érte a sok egyenruha, sárga keztyű, járta a mindenféle társalgás, kérdezték, miért nincs szinházban a grófné huga, sugdosták a hirt, hogy Setinow herceg jegyese már. A grófné felelt is nem is, megigazítá szellős ruhaujját s megfordúlt, kettős látcsövét hanyagon a többi páholyra irányozni s vetélytárs jóbarátjai toilett-jét birálgatni. Leoninról egy szó se, egy betű se — él-e vagy hal, hova tűnt, minek? — azzal nem törődik senki. Leonin sokkal semmibb ember vala, hogysem a társaság figyelmét magára vonja. A párbajról nem tudott, de nem is akart tudni vagy mondani senki semmit. A grófné vidámnak, gondtalannak látszott, mint rendesen. De tapasztalt szemlélő könnyen kitalálhatta volna szemöldöke akaratlan mozgásából, hogy valami kiállhatlan üldözés háborgatja. S valóban, ott is állt, földszint, a hatodik sor zártszék irányában, örök mosolyával Szafjew, s fáradhatlanul üldözte a grófnét mindent észrevevő, szúrós tekintetével. A nő lebilincselve érzé magát delejes hatalma alatt e szemnek, melyben gunyt, szemrehányást s kielégithetlen boszút olvasott. A gróf el vala bújva neje pompás turbánja mögé, valami nagy méltóságosnak engedvén átal helyét a grófné mellett.  
  Most megszünt az általános zsibaj a szinházban. A zene rázendűlt, s a ballet elkezdődék. A közönség neki-éledt ... Egyszerre csak kilebben egy szinfal mögűl a mi étheri vendégünk, tamburin a kezében; könnyedén, mint madár, körüllebegte három ugrásban a szinpadot, akkor megállt s üdvözlé éjszaki tisztelőit. Az addig néma sokaság egyszerre felriadt, föllelkesűlt, mennydörgő tetszés-zaj áradozott, jobban mind jobban, mint bérc zuhatagja, rázván a terem boltozatit. Minden szem ragyogott, minden érzés megifjult s mintegy elkapva az általános elragadtatástól verte a Guitana a tamburint, s repkedett gyorsan, örömmel, majd büszkén emelve karját, majd szemérmes, kimondhatlan bágyadásban mintegy édesen elalélva. . .  
  Ez idő tájt a Moszkva felé vivő uton, Ishora mögött, egy nyomorú kibitka haladt a postacsengő keserves csilingelése mellett. A bakon egy legény űlt, szomoruan lelógó fejjel; a kibitkában egy tiszt henyélt.  
  Az éj sötét vala. Fütyölt a szél a sikságon, szórta erősen a havat, hogy megvakult belé az utazó. A lovak alig birtak lépni. Szomorú vala a természet, még szomorúbb a tiszt kebele. Fekütt és gondolkozott.  
  Elgondolá, hogy semmiért, de semmiért eltemette ifjuságát élve; elgondolá; hogy nem azt hagyta már ő Pétervárott, ki születése óta neki volt szánva, kiért ő született. . . Minél inkább távozott, annál jobban erőt veve rajta a Nadinkára gondolás. De az érzelem, mely benne e leány iránt zajlott, nem vala kicsinyes, becsvágyó, nyugtalan, mint szerelme a grófnéhoz, nem mesterkélt, mint viszonya Armidinnal — csöndes érzelem volt az, búbánattal s egy kipótolhatlan veszteség öntudatával párosulva, mindazáltal némi gyötrelmes élvezet is vala benne. Igy érezheti magát a világtalan, ha sejti, hogy a lég tiszta, illatos, de a mennybolt határtalan szépségét s azurkék szinét csak következtetni tudja. Mint s kínos szemrehányás nyomult mind beljebb-beljebb Nadinka képe a fiatal ember képzeletébe. Gondolati Pétervárhoz láncolva maradtak ...  
  Pétervári lakásán pedig egész akkor éjjel égett a gyertya egy szentkép előtt. Az aranyos kerettől visszavert rezgő sugár halvány világa egy hosszu fekete ruhás, kiaszott aggnőre esett, ki térdre bocsátkozva, lehorgasztott fővel, ájtatosan imádkozik vala. Majd buzgón összetette kezeit, majd a földre borúlva suttogta szivből szakadt imáit, mialatt könnyek, nagy fényes könycseppek tolultak gyönge szemébe s egymás után peregtek alá redős arca mély barázdáin.