AJOM10

Megjegyzések:

-nak ez első nyomtatásban megjelent cikke, amelyet eddig ismerünk. Nem nevével jegyezte ugyan, de a cikk végére írt álnévről (ról, Biharbul) kétseget kizáróan megállapítható szerzősége. Francia köntösbe bújtatott nevét máskor is használta álnévül. Hogy miért nem említette ezt a cikkét később sohasem, nem tudjuk. Valószínű, hogy csak megfeledkezett róla. De az is lehet, hogy nem tartotta megörökítendőnek. Álnéven közölt írásaínak nagyobb részét egyébként sem vette fel művei közé. A cikk keletkezésének körülményeíről semmi adatunk sincs. Figyelemre méltó, hogy körülbelül egy évvel azelőtt írhatta, mielőtt Szilágyi István Nagyszalontára került. Eggyel több érv ez amellett, hogy a mozgékony barátnak csak bátorítani, táplálni, de nem felkelteni kellett közéleti és írói érdeklődését. A cikket aligha mások biztatására írta a költő. A benne tárgyalt kérdések közvetlen tapasztalásból merülhettek fel benne. 1839 januárjában — mert nem érzett magában erőt arra, hogy olyan terhes pályán haláláig megmaradhasson, és mert gazdálkodás nélkül, amire a lelkiismeretes tanítónak nem juthat elég ideje, mint házas ember megélni nem tudott — lemondott korrektor-tanítói állásáról. Ősszel írnok lett, s nem sokkal később másodjegyzővé választották. Másfél év alatt aztán megtapasztalhatta új foglalkozásának nehézségeit. Szokása szerint ezeket is „alapos studium tárgyává tette". Cikke azt mutatja, hogy akkor is munkakörének elvi kérdései, a jegyzői hivatás erkölcsi problémái, függetlenségének gondjai érdekelték. Az 1830-as évek megélénkülő közéleti irodalmában — cikkének tanúsága szerint is — egyre fontosabb helyet foglaltel a nép. Népen akkor természetesen mást értettek, mint ma. A népnevelés is sokkal többet jelentett tehát ezekben a vitákban a szokásos iskolai vagy akár iskolánkívüli népművelésnél. cikke sem iskolai kérdésekkel foglalkozik. A kor politikai szempontból is igen lényeges kérdését, a falu világi vezetőinek, a politikai szervezés rendkívül fontos embereinek, a jegyzőknek szerepét, hovatartozását, függését vizsgálva a felnőtt nép politikában és emberségben való nevelésével foglalkozik. A cikk hangja — bár mai tudásunkkal észrevehetünk benne némi személyes érdekeltséget — higgadt, tárgyilagos. A hely, ahol megjelent, nem is tett volna lehetőve mást. A Társalkodó a konzervatívok hirlapjának, a Jelenkornak volt melléklapja. Ezen persze nem a szó mai jelentése értendő. Volt a Társalkodóban minden, ami később a lapok tárcarovatába került: a napi híreken és a szorosabban vett publicisztikán túlmenő mindenféle olvasmány. A lapot 1832—37-ig Bajza József szerkesztette, azután 1848-ig Helmeczy Mihály. Hetenként kétszer jelent meg, s a maga módján elég jó színvonalat tartott. A harmincas évek vége felé mindig nagyobb helyet kapott benne a nem napi kérdésekkel foglalkozó közirodalom. az ország minden részéről közölt beküldött cikkeket. Ezeknek a cikkeknek írói a vidéki értelmiség köréből kerültek ki: orvosok, mérnökök, tanítók, lelkészek, jegyzők szóltak hozzá a vitatott kérdésekhez. Legtöbbször foglalkozásukat is megjelölték nevük mellett. Az 1840—41-es évfolyamban számos cikk foglalkozik az iskolai, főiskolai reformtörekvésekkel, a népművelés nemzetiségi vonatkozásaival, a tanítók és jegyzők kérdeseivel stb. Lehet, hogy egy cikkében olvasható utalás egy Kecskés Lajos nevű író közleményére vonatkozik: Átalányos szempontok a népjegyzői hivatalról, a jan. 27. és 30-i számban; ebben egyébként is vannak rokon gondolatok. Árbocz és Jenő ugyanúgy kezdi Gondolat-töredék az 1841. év elején című évfolyamnyitó cikkét, mint az övét: Haladunk! Ugyanezek a szerzők Népnevelés címen a költőéivel egybehangzó gondolatokat vetnek fel (Febr. 27.), tehát általánosan vitatott kérdésekhez kapcsolódott a maga megjegyzéseivel. A javaslat, amellyel a jegyzőket függetleníteni szeretne a helyi hatalmasságoktól, s ezt a népnevelés szempontjából annyira fontos hivatalt mentesítem akarja a szokásos korrupciótól, a centralisták alkotmányreformjaínak szellemével tart rokonságot. A vidéki élet visszásságának rajzában, egy-egy tömören megrajzolt kép elevenségében, a mondatok zsúfolt nehézkességében, de főképpen a cikkíró egész magatartásában pedig van valami, ami Az elveszett alkotmány költőjét idézi emlékezetünkbe.