Arany László. BEVEZETÉS
A magyar olvasó közönség azon részének, mely
Arany
költői munkásságát érdeklő figyelemmel kísérte, rég tudomása van
arról, hogy hátrahagyott kéziratai között kiadatlan művek is maradtak fenn: befejezetlen
eposzok s költői beszélyek töredékei és egy új sorozat a kisebb költeményekből.
Arany János
Mily okok miatt maradtak az előbbiek befejezetlenül, elmondta ő maga Elegyes darabok című műveihez 1867. március 1-jén és Toldi szerelméhez 1879. május közepén írt
előszavában*
n
Elmondta költeményeiben is
többször.
Jegyzet
Lásd:
Arany János Összes
munkái. Budapest, 1883–1885. Kiadja Ráth Mór. Nyolc kötet. II. köt.
120. és IV. köt. 319. 11.
[szerkesztői feloldás]
Arany László lábjegyzete:
Megvallom, nem csekély tépelődes után szántam el magamat kézzétételökre. Az a kétség,
amit maga a szerző érzett, mikor töredékes dolgozatai egy részét fiókja rejtekéből
először kiadta, elfogott engem is.
Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Vajon épen a leginkább érdeklődők nem
csalódnak-e várakozásukban, amit a hírlapok ismételt tulzó hírei talán nagyon is
fölcsigázhattak.
Az ilyen hír haladtában nőttön nő, s a ki végre, a könyv megjelentekor, nem azt kapja,
amit talán a hírek után gondolt, elkedvetlenedésében becsét könnyen alább teszi a
valónál.
De vajon nem ártok-e a közzététellel a boldogult emléke iránt tartozó kegyeletnek is?
Szabad-e az alkotó művész műtermének minden forgácsát köz-szemlélre tenni? Szabad-e a
költő terveinek, eszméinek, ötleteinek kidolgozatlan vagy félig kész darabjait föltárni
a világ előtt?
S ha egykor majd lehetne is: elérkezett-e már erre az idő? Eddig is szándékosan
halogattam a közzétételt, várva, míg az Összes művek
folyamatban volt új kiadása, amit atyám maga rendezett sajtó alá, egészen befejeztetett.
Nem jobb volna-e várakoznom még tovább is? Vagy legalább megválogatnom a gyűjteményt?
Egy részét adni most, a többit tartogatni más időkre ?
De kétkedéseim közt is éreztem, hogy azok felfogásában is ,,van valami", akik e kiadást
már évek óta sürgetve, késlekedésemet csaknem egy tartozó kötelesség elhanyagolásának
kezdték feltüntetni. Egy tekintélyes tudósunk épen kétségbe is vonta, van-e jogom ily
kéziratokat hosszabb ideig elvonni az irodalomtól? Atyám barátai, akikkel a gyűjteményt
közöltem – különben egy részét már rég óta ismerték – nemcsak azért voltak a halogatás
ellen, mert azt hiszik, hogy e töredékek egyes darabjai bizvást oda tehetők szerzőjök
legfényesebb lapjai mellé, hanem azért is, mert nincs semmi oly természetű ok, amiért e
gyűjteményt a kortársak előtt inkább kellene rejtegetni, mint talán később. Pedig
előbb-utóbb úgy is megjelennének, az kétségtelen.
Ami a megválogatást illeti: az nehéz volna. Minden válogatás önkényes. Mondhatni, ízlés
dolga. Ami egynek érdekesebb, másnak talán kevésbbé. Ami aesthetikai tekintetből talán
mellőztetnék, meglehet, mint jellemző vonás, életrajzi adatként volna érdekes. Valóban,
aki válogatni akar, olyanba avatkozik, amire csak maga a szerző lehetne hivatva.
Végre is legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyűjteményt adni, összefoglalni egy posthumus
kiadásban mindazt, ami a hátrahagyott kéziratokból, az Összes
művek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti
levelezéseiből birtokomba jutott és egyáltalán közölhető.
Négy kötetre van az egész tervezve. Az első a verses maradványok, a másodikat a prózai
dolgozatok, a harmadikat és negyediket a levelezés foglalja el.
Ily összeállításban, különösen a levelezés belevétele által, a gyűjtemény részben
biographiai jelleművé lett, s ezért helyesnek véltem az egész kiadást atyám 1858-ban itt Önéletrajzával nyitni meg, – kiegészítve ezt az akadémiai almanachban
Gyulai Pál által közlött rövid és vázlatos
életrajzi adatokkal.
Így az olvasó, ha egyik-másik költemény vagy levél keletkezésének körülményeiről
fölvilágosítást keres, az adatokat mindjárt kéznél leli. A költői művek között
legnagyobb és legjelentékenyebb Csaba királyfi, a hun eposzi
trilogia maradványa.
Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám
foglalkozni. Azonban a kéziratokra itt-ott följegyzett évszámokból ítélve, csak 1852– 53 körül fogott először a terv
kivitelébe. Ez időből valók a legrégebbi maradványok, melyek alexandrinekben és még
egészen az első Toldi népies hangján vannak írva. Terv-vázlat
ez időből nem maradt; a későbbi hármas beosztás (trilogia) terve talán
akkor még nem is volt meg; legalább a fennmaradt énekek annak meg nem felelnek. E
kidolgozásból megvan az első ének, a másodikból két töredék és
a hatodikból, melybe az akkori terv szerint Keveháza is be lett volna szőve, az ennek bevezetésére szánt sorok. A kézirat
címlapján föl van írva szép betűkkel: Csaba, s későbbi írással szomorkás
rímnek oda-vetve: „Maradt végkép a'ba."
De még akkor nem végkép. Pár év múlva, 1855–
1856-ban, új kidolgozáshoz kezdett, nibelung-strophákban, egészen mellőzve
az előbbi maradványokat. Ily vers-formában a trilogia első részéből (,,Buda halála") egy egész ének s a második énekből némi töredék,
a trilogia harmadik részéből pedig („Csaba”) negyedfél ének maradt
fenn.
Harmad ízben Buda halála készült el, oly alakban, amint meg is
jelent. Kéziratán följegyezte, hogy kezdette 1862. február végén, befejezte 1863. május 6-án. A nibelung-verseket végkép félretette s visszatért az
alexandrinekhez, de az 1852– 53. évi
első dolgozatból alig egy-két versszakot vett át. Ez időben, vagy kevéssel korábban,
vethette papírra a töredékek élén közlött egyik tervvázlatot is.
S azután újabb két évtized múltával, 1881-ben még egyszer kézbe vette az annyiszor letett munkát, s a
tervvázlatot emlékezetében megújítva, hamarjában, három hét alatt, meg is irt két
éneket; kézirata elején föl van jegyezve: „Kezdtem 1881. augusztus 2.“; a végén pedig: „Eddig augusztus 20-án; aztán beteg
lettem."
A Daliás idők című töredék, mint az olvasók nagy többsége
kétségkívül tudni fogja, a Toldi-trilogia középső részének vo
t első kidolgozása; tehát ugyanazon résznek, ami később Toldi
szerelme címet nyert. De meséje is más nyomon indul és részletei is többnyire
egészen mások, ismeretlenek. Kétségkívül elég ok arra, hogy a közzétételnek érdeket
adjon, de egyszersmind egy okkal több, hogy növelje kétkedésemet. Vajon ez eltérő
cselekvény nem fogja-e az olvasót, legalább a naivabb kedélyeket, a költemény által
ébresztett illusióikban zavarni? Nem csökken-e az érdek, amit az események folyama s a
részvét, amit a szereplők sorsa iránt Toldi szerelmé-nek
olvasása után nyertek? Nem veszít-e ez által az epikai hitel is, amit atyám
olyan fontosnak vallott? Igaz, hogy e változtatások sem a szereplő egyének jellemét nem
érintik – ezek már itt is ugyanazok, mint Toldi szerelmé-ben
– sem magát a mű jellemét nem mutatják más színben. Az is igaz, hogy egy-egy megkezdett
költői műnek lényegesebb megváltoztatására is van plélda, a világirodalomban elismert
nagy nevű íróknál is. De azért az első kidolgozás töredékét aligha adtam volna ki,
létezése az íróasztal titka lenne: De épen nem titok. Atyám maga lelkiismeretesen számot
adott róla Toldi szerelme előszavában, s a megkezdett műből
már azelőtt közzé is tett három éneket: az elsőt a Losonczi
Phönix-ben (
Emlékkönyv; kiadta Vahot Imre.
Pest
, 1851. I. kötet); a másodikat a Szépirodalmi Figyelő
1862. évi s a harmadikat a Koszorú
1863. évi folyamában.
Budapest
E közzé tett három ének közül azonban csak az első ének maradt meg változatlanul. Ez
ugyanaz Toldi szerelmé-nek első énekével, csak néhány
versszakkal az utóbbiban megtoldva. A második és harmadik ének már egészen más nyomon
indult; ezek mind a jelen kiadásban közölt első töredéktől, mind Toldi szerelmé-nek II. és III. énekeitől lényegesen különböznek.
Mert e művet atyám három ízben kezdte újra, egymástól messze eső időközök után, s tervén
mindannyiszor tett több-kevesebb módosítást, melyek miatt a már közrebocsátott énekek
sem maradhattak eredeti alakjokban. Az első kidolgozás még a forradalom idején, mindjárt
a Toldi megjelenése s az akkor már szintén kész, de aztán öt
évig asztalfiókban tartott Toldi estéjé-nek befejezte után,
Petőfi
buzdító
ösztönzésére indult meg. Címe akkor Daliás idők lett volna. A
jelen kiadásban foglalt első szöveg ebből az időből maradt fenn; egészen rajta is van
még a „barna hajjal” és ,,játszi elmével“ ifjonta elmondott két első résznek naiv
üdesége. Azonban a szerző maga csakhamar elégületlen lett vele; 1853. november 22-én kelt levelében irja
Petőfi Sándor
Tompá
-nak, hogy
Toldi második részét elvitte hat vagy hét énekig s aztán
ismét elül kezdte: azt hiszi, úgymond, hogy ezt a részt csak „reá disputálták" azért nem
bír boldogulni vele.
Tompa Mihály
Ez „elül-kezdett" második kidolgozás tervének és beosztásának felel meg a Figyelő-ben és a Koszoru-ban közzétett
két ének. Buda halála félre tétele után, 1863– 64-ben még dolgozgatott rajta, de – mint maga
mondja – ,,egészen subjectiv természetű szenvedések miatt" ismét hosszú időre abban
kellett ezt is hagynia. Újabb egész évtized telt le, míg régi töredékeit 1874 után néha-néha ismét kezébe vehette s véglegesen
megállapodott abban a tervben, amit aztán „fehérülő hajjal" Toldi
szerelmé-ben befejezett.
A hun-eposz-trilogia és a Daliás idők hármas újra kezdésének
időpontjai jelölik egyszersmind atyám egész költői munkásságának három külön időben s
egymástól messze eső éveit. A negyedfél évtizedből, mely az ő irodalmi első föllépte
idejétől haláláig lefolyt (1847– 1882),
másfelet is alig tennének ki azok az évek, amelyekben költői dolgozatokkal
foglalkozhatott, de e másfél évtizednek talán fele sem volt olyan, amidőn nagyobb művei
alkotására teljesen meg volt a
Az igazi ifjúi munkásság időszaka – a Sturm und Drang lelkesedésének s
fáradhatatlanságának szép kora – nála alig tartott három évig, fölléptétől a forradalom
végéig. Ez alatt sem volt az olyan heves és olyan erejében duzzadozó, mint a nagy német
költőé, kinek irodalmi föllépése e jellemző elnevezést emlékezetessé tette, sem oly
merész és követelő, mint
Petőfi
é, de önérzetes és öntudatos volt, teljesen tisztában a
céllal, melyre törekedett s bizalommal a saját erejében, hogy e kitűzött célt el is
fogja érni. Bizonyítják
Szilágyi István
-hoz és
Petőfi Sándor
Petőfi
-hez ez időben írt
levelei.*Petőfi Sándor
n
Jegyzet
[szerkesztői feloldás]
* „Szeretem a
nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán." Írta
Szilágyi
-nak 1847. szeptember 6. Mintha egész költői pályája fejlődését előre
látta volna ! S hogy mi volt fogalma a népiességről, azt is igen határozottan
formulázta ez időbeli leveleiben. Lásd többek közt
Szilágyi István
-hoz 1847. nagypéntek napján,
Szilágyi István
Petőfi
-hez 1847. február 28.; május 27. ; augusztus 5-én,
Szász Károly
-hoz
1847. október 11-én kelt
leveleit s
Petőfi Sándor
Tompa
1848. március 2-ki válaszát e
kérdésben hozzá írt levelére.* „Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán." ÍrtaTompa Mihály
E három évből a Daliás idők akkor kezdett énekein kívül nem
maradt semmi töredékes dolgozata, semmi csonka műve. Terhes hivatala mellett is – mely
elfoglalta reggeltől estig – elég volt akkor néhány hét, hogy a késő éjjeli órák
föláldozásával megalkosson egy-egy oly terjedelmű művet, mint az Elveszett alkotmány, Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma, Rózsa és Ibolya, Losonczi István, Szent-László füve, stb.
A forradalom bukása és
Petőfi
elvesztése azonban ez ifjúi szép kornak nagyon korán végét vetette:
Petőfi Sándor
sóhajt fájdalmasan már 1850-ben, s valóban
csakhamar bekövetkeztek azon szomorú évei, midőn, mint fájó emlékezettel panaszolja,
minden kísérlet, hogy megkezdett nagyobb műveit egész kitartással révpartra vonszolja,
csak fájdalmas elégedetlenségben végződött és csak ,,lyrai sóhajokban kellett
széttördelnie fájó lelkét." Ez évekből való csaknem valamennyi töredéke. ,,A sok első
ének” – ,,a sok kerített óriás fenék.” Ez évekből Csaba
királyfi töredékeinek nagy része, a Mátyás-diadalünnepe című béke-eposz kezdete, Bolond
Istók első éneke, Furkó Tamás, A falu bolondja, Vojtina levelei, a fordítások
Tassó
ból és Tasso, Torquato
Ariostó
ból – amint mindezekről ő maga
megemlékezett Elegyes darabjai-hoz írt (most Összes művei IV kötetébe foglalt) előszavában. És ez évekből valók a jelen
kiadásban közölt maradványok is: Édua, az Öldöklő angyal, Csanád, Az utolsó magyar töredékei s az a sok apró forgács, ami a
kötet végéhez függelékül van csatolva. Valószínűleg úgy volt mindenikkel, mint Az utolsó magyar-ral, melyről 1858. február 9-ki levelében írja
Ariosto, Ludovico
Tompá
hoz, hogy bár nem ifjúi hévvel, de
kitartó csendes szorgalommal írogatja „nulla dies sine linea", pár hónappal később
azonban (1858. június 5-én kelt
levelében) fásult megnyugvással írja meg azt is, hogy nem bírja, belefáradt; pedig e
művet „közös vigasztalásukra“ szánta, az akkori szomorú napokban.
Tompa Mihály
Ily sikertelen kísérletek közt folyt év év után. Az ötvenes évek elején még jelent meg
tőle évenkint néhány lyrai költemény, 1854–
55-ben is még néhány ballada, s azután következnek a költői elnémulás
hosszú, szomorú évei.
Nem bír dolgozni, nem bízik erejében, nem mer megnyugodni ön kritikájában; bizalmatlanság
vesz lelkén erőt. Midőn 1860-ban az
akadémia megtisztelő megbízásából Széchenyi emlékezetét kell
megírnia, hetekig tartó aggodalom kínozza, vajon e megbizatást el merje-e vállalni, s
midőn végre belátja, hogy visszautasítania nem szabad, ismét hetekig tartó aggodalmas
kétkedések és lelki vádak után jő létre a költemény. De e súlyos évek alatt is mindig
egész reménnyel és hittel csügg a gondolaton, hogy ha tanári állásától szabadulhatna s
kőrösi életének elszigeteltségét írótársai és barátai társaságának pezsdítő befolyásával
cserélhetné föl, szelleme még visszanyerné egykori ruganyosságát s magános óráiban ismét
bekopogtatna ajtaján a régen tova röppent múzsa. Minél erősebbé válik nála e hit, annál
nyomasztóbbnak érzi akkori állását, annál nyűgösebbnek a vele járó feladatokat. Ólomként
súlyosodnak ezek lelkére, s midőn végre teljesedik a régi vágy, hogy kötelékeiből
kíbontakozva, más viszonyok között más életet próbáljon, egész megkönnyebbültnek s
szabadnak érzi szellemét. Pedig a pesti új életpályán a „kenyérkereső mindennapi munka"
nemcsak kevesebb nem lett, mint kőrösi tanársága alatt volt, sőt nagyon megszaporodott.
Lapot szerkeszt, annak jó nagy részét maga írja, novellákat fordít, sőt lapja számára
eredeti tárca-beszélyeket is kezd írni,*
n
újdonságokat szed össze, korrigál, levelez, a
Kisfaludy–Társaság újra szervezésének, s kivált e társaságnál a
,,pártoló tagok" intézményének tömérdek aprólékos irkálással, pénzkezeléssel,
könyvvezetéssel, számadásokkal, a másfélezer pártoló tag nevének s lakásának
nyilvántartásával, igényeik, panaszaik, rec amátióik kielégítésével járó teendőket
végzi, saját kezével vonaloz rovatos foliansokat, indexeket szed betűrendbe, e mellett
szerkeszti a társaság pártoló könyvtárát, javítgatja „bársonyos kézzel" egyik-másik író
vagy fordító stílusát s mindezt azzal a lelkiismeretességgel, mely őt minden dolgában
jellemezte. Hogy olykor minő bajlódásokkal járt az ılyen munka, legyen el g csak
Kazinczy Gábor
-ral és
Szemere Miklós
-sal ez időben
folytatott levelezésére utalni. Ennyi teendői közt bizonyára alig maradhatott csak annyi
szabad ideje is, mint előbb a kőrösi tanárkodás alatt. S mégis az az erős hit, hogy régi
nyűgét lerázhatta, elég volt neki, hogy költői munkakedve visszatérjen. Újra előveszi –
1862 tavaszán – Csaba királyfit s egy huzamban meg is írja a hun trilogia első részét, Buda halálát. E mű kozrebocsátása azonban zsibbasztóan hatott
munkakedvére. Nem azért, mintha fogadtatása nem járt volna elég fényes sikerrel. Az
akadémiánál megnyerte a Nádasdy-díjat, a bíráló bizottság jelentése nagy elismeréssel
nyilatkozott róla, s a lapok ismertetései is általában magasztaló hangon szóltak. De ő
úgy érezte, mintha mindebben inkább bizonyos succes d'estime nyilatkoznék,
ami nem volt elég arra, hogy megerősítse őt azon bizalomban, mellyel e nagy munkájához
hozzáfogott:
Jegyzet
* Ezek
maradványait, mint curiosumot, érdekesnek hittem a jelen kiadásba
fölvenni.
Régi kétségei újra feltámadtak s elkedvetlenedését növelte egy terjedelmes anonym
bírálat,**
n
mely Buda halálát
mind conceptiójában, mind kivitelében elhibázottnak ítélte, s melyről irodalmi körökben
az a hír járt, hogy névtelen írójának álarca alatt egy jeles költőnk és műbíránk
rejtezik. Maga a bírálat hihetőleg nem tett volna reá hatást, de nagyon bántotta, egyéni
viszonyoknál fogva is, a vélt támadónak személye. Nem sokára kitűnt ugyan, hogy ez a
gyanú teljesen alaptalan volt: a kritikát más írta; de az elkedvetlenedés megmaradt s a
hun trilogia folytatására a kellő hangulat többé nem akart visszatérni. Később, évek
múlva, fájdalmasan említette előttem, mennyire sajnálja, hogy Buda
halálát pályázatra küldte s egyáltalán kiadta a kezéből. ,,Ha akkor, ki nem
téve ma amat a nyilvános bíráltatás izgalmainak, rejtekemben zavartalanul tovább
dolgozom, megvolt az ihlet hozzá, hogy egy huzamban befejezzem az egész művet; a
nyilvánosság herce-hurcája, conventionálís dicséretei nem kevésbbé, mint rosszaló
hangjai, kizaklattak lelkem nyugalmából S most már e munka végképen csonka marad."
A félre tett hun eposz helyett akkor Toldi középső részét
vette elő. De, mint fentebb említém, jöttek a ,,subjectiv szenvedések" évei, betegsége,
leánya halála. És jött egy uj hivatal, az akadémiai titkárság. Talán könnyű hivatal lett
volna másnak, de terhes járom neki, aki télen nyáron, napra napra pontosan megtartotta a
hivatalos órákat, ezeknek áldozta délelőttjeit, napja többi részét pedig nem ritkán az
aprólékos teendők miatti gondok rontották meg s a „kötelesség vámpyrvádja hált folyton
vele . . ."
Költői műveire gondolni sem tudott s egész studiummal kellett elméjét valamely
foglalkozáshoz törnie, hogy bánatától, gondjaitól, mély gyászának érzelmétől kissé
szabadulni tudjon. Valóságos ,,szellemi gymnastikákat'' vett elő, egyszer arra vetette
magát, hogy megtanulja az angol kiejtést nyelvtanokból és szótárból. Mert tudott ugyan
angolul – könyv szerint – , már ifjúkora óta, de nem volt módja élőszóval tanulni s a
kiejtést nem sajátíthatta el. Most neki állott s csinált magának kiejtési szabályokat; e
szabályok természetesen csakhamar százakra szaporodtak s minden szabály alól megannyira
a kivétel; hogy aztán ezeket emlékezetében mégis megtarthassa, fogta magát, visszatért a
múlt századi latin grammatikusok módszerére s szabályait és kivételeit hexameterbe
szedte. Türelme természetesen nem bírta odáig, hogy ily módon versbe szedje az angol
kiejtés egész rengetegét, de fölvitte egy pár száz hexameterig, melyek később, angol
nyelvtanával együtt, könyvtára fenekére dobva, véletlenül meg is maradtak. Kárba veszett
munka, mert hogy az angol nyelv jó kiejtését efféle szabályokból el nem lehet
sajátítani, a felől, aki angolul tud, tisztában lehet s talán ő maga is tisztában volt
már akkor is, mikor e munkájához hozzá kezdett.
Másszor a latin klasszikusokat kezdte tanulni könyv nélkül.
Horatius
ból
fölvitte vagy száz ódáig,
Flaccus, Quintus Horatius
Vergilius
-ból is talán egy énekig.
Maro, Publius Vergilius
Nem tudom, ez időből való-e, vagy talán még a kőrösi évekből, Bánk
bán kezdetétől egy pár jelenetnek fordítása angolra, ötös jambusban. De ez
csak tréfa lehetett; későbbi írással ez van jegyezve a kéziratra: „Szamárkodás; hanem
igazán szeretném Bánkot angolul olvasni. Olyan
Shakespeare
-ies."Emlékezem, hogy saját Dante című költeményét is egyszer a hatvanas évek közepe körül (mikor
Shakespeare, William
Dante
ötszázéves jubileumát ülte a világ) angolra fordította, de ennek kéziratát irományai
közt nem találom.
Dante Alighieri
Majd csillapodottabb lélekkel reá tért régi kedvenceinek forgatására.
Shakespeare
t újra olvasta, összes drámai
műveit, elbeszéléseit, sonettjeit, teljes élvezettel. Egy megjegyzése ez időből még
eszembe jut: „Shakespeare, William
Shakespeare
írói
talentumáról elmondhatni, amit a zsoltár zeng az úrról: Nagy vagy uram a nagyokban, és
nagy vagy a kicsinyekben.“ Shakespeare, William
Shakespeare
t még néhány angol költő és prózaíró követte:
Moore Tamás
költeményei – úgy
emlékezem, inkább a lyraiak – Washington Irving
Sketch-Book-ja,
Shakespeare, William
Fielding
: Joseph Andrews-e, sőt,
ha nem csalódom, Marryat kapitány tengerész-regényeiből is egy-kettő;
mindannyi már ifjúkorában ismert művek. Mintha akkori benyomásait igyekezett volna
általok föleleveníteni s visszavarázsolni lelkét ama szebb időkbe, midőn
Fielding, Henry
Ifjúkori kedveltjei közül csak
Byron
t nem emlékezem, hogy ez időben újra elővette volna.
Pedig egykor lelkesedett érte (lásd Bolond Istók I. ének 71.
versszak) s hatása meg is látszik Katalin-ján és a jelen
kiadásban közölt Éduán. Don Juan-jából
még írói föllépte előtt lefordította az ,, Új görög dalnok
éneket" s később, talán Byron, George, Gordon Noel
Kőrös
ön, megkezdte
Sardanapal-ja fordítását is, de ebben egy fél felvonásig
sem haladt. Azon időből való kedvence volt
Nagykőrös
Burns
is; e tette egyszer előttem, hogy a Családi kör című költeménye egészen
Burns, Robert
Burns
Szombatestéjé-nek hatása alatt szülemlett, annyira, hogy első
közlésekor gondolkozóban volt, nem volna-e kötelessége ezt meg is említeni, s csak azért
nem tette, hogy a „béna magyar harcos" által akkor kelteni óhajtott hatást ne rontsa.
Burns, Robert
Burns
most az
újabb olvasáskor sem veszített nála egykori hatásából semmit; sokáig foglalkozott vele;
örömest bajlódott skót dialektusa nehézségeínek leküzdésével s néhány költeményének
fordítgatását is megpróbálta; e fordítások közül Kóbor Tamást
néhány évvel később (1873)
Burns, Robert
Gyulai
sürgetésére
befejezte s átadta a Budapesti Szemlé-nek; ,,Az ördög elvitte a fináncot" fordítását a jelen kötetben veszi
az olvasó; még egy párnak, mint: The Lazy Mist Hangs – The Vowels –
Ae Fond Kiss... - fordításaiból csak csonka töredékek maradtak fenn.
Gyulai Pál
Az angol íróktól később visszatért még ifjabbkori tanulmánya és csodálata tárgyához,
Homer
-hoz. Újra
olvasta az Iliaszt, Odüsszeiát,
Béka–egér-harcot. S aztán végkép meg is maradt a
classicai világ irodalma mellett. Végig ment a római írókon: újra olvasta
Homeros
Virgil
t, kinek eposzát Zrinyi és Tasso
tanulmánya írásakor – mint a jelen kiadásban közölt jegyzetei is tanusítják –
sokszorosan tanulmányozta; újra olvasta
Maro, Publius Vergilius
Ovidius
t, kinek Metamorphosisát mint kőrösi tanár évekig tanította az
iskolában, aztán
Naso, Publius Ovidius
Lucanus
Pharsaliáját, Lucanus, Marcus Annaeus
Caesar
és
Caesar, Caius Iulius
Tacitus
műveit. Ezeket követték a vígjátékírók:
Terentius
és
Tacitus, Publius Cornelius
Plautus
(ez utóbbit hasonlíthatatlanul eredetibb és erősebb teremtő geniusnak tartotta). Majd
sorba vette a görög historicusokat;
Herodotus
,
Xenophon
,
Thukydides
,
Pausanias
– aztán a tragédia írók:
Aeschylos
,
Sophokles
,
Euripides
sorban vándoroltak föl hozzá az akadémia
könyvtárából. Így jutott el
Aristophanes
ig. Ezt is ismerte már, legalább egyes darabjait
ifjúkora óta. De most sokkal mélyebben hatott kedélyére. Durva, de hatalmas és
elementaris erejű humora magával ragadta őt, mert mint
Imre Sándor
beható elmével
fejtegeti,*Plautus, Titus Maccius
n
jellemök és kedélyök ellenkező volta dacára, az
athenaei kíméletlen satyricus műveiben sok oly vonás van, amivel
Jegyzet
Lásd a
Budapesti Szemle
1885. évi XLI. kötetét. 91
l.
Arany
humora egy tőről fakadt. De különben
is, mintha korunk erkölcsi felfogása és kiábrándult nézetei közelebb hozták volna
hozzánk
Aristophanest s fogékonyabbá
tették volna a kedélyeket az ő erősen józan eszű, minden phantasmagoriát és minden
szédelgést kigúnyoló, de azért élénk képzeletű es örökké leleményes elméje játszi
szüleményeinek méltánylására. Addig-addig olvasgatta, míg kedvet kapott egyes
jeleneteivel megbirkózni; később mind jobban belemelegedett a munkába; szórakoztatta ez
a „szellemi gymnastica”, gyönyörűségét lelte a görög népies komikum nyelvének,
tréfáinak, szójátékainak magyarrá tételében s addig „babrált" vele, míg egyszer aztán
komolyan is neki fogott és szerencsésen elkészült az egész
Aristophanes
-szel.
Arany János
E hosszú évtized – tulajdonképpen tizenkét év – alatt (1865– 1876) eredeti művein alig dolgozott valamit. Egy ízben
(1873) megkísérlette elővenni Bolond Istókot, „mint öreg asszony a letett kötést“, de csak
egy énekig haladt vele; majd 1874 óta
Toldit próbálta néhány versszakkal tovább ,,vonszolni“ – de
pár heti munka után mindannyiszor fájdalmas lélekkel kellett meggyőződnie, hogy a munka
„nem megy".
Elnyomták a hivatalos apró gondok. De, mint kőrösi tanársága utolsó éveiben, úgy biztatta
magát most is a reménnyel, hogy ha hivatala nyűgeitől szabadulhatna, ismét tudna
dolgozni. Csakhogy most már nem egy újabb életpálya változott munkakörébe akart átëéãmi,
hanem független nyugalomba, melyben „ne legyen senki bábja“. Év év után folyt, míg e
vágy teljesültét megérhette. Idő közben a magyar kormány részéről két ízben is
felajánlották neki, hogy az országgyűlésen egy állandó, tisztes évdíjat hoznak
javaslatba részére, de ezt nem fogadta el. Tűrt, vártíuigyekezett vagyonát gondosan
gyarapítani, számadási könyvecskéjének címlapjára jegyezve mintegy jeligéül,
Horatius
nak Apollóhoz írt ódájából e sorokat:
n
Jegyzet
* Engedd, Apolló, hogy fáradságom eredményének ép
erővel és ép elmével örvendhessek; öregségem ne legyen gyámoltalan s lantja se
hiányozzék.
Így táplálta lelkét azon jobb jövő reményével, mikor majd kedve szerint, napja legjobb
részében igazán magának fog dolgozhatni. Ez a remény és ez a hit adott lelkének erőt;
mondhatni az tartotta őt fönn. Egyetlen vágya, reménye, célja, törekvése volt, hogy
költői művei folytatását még egyszer megkísérthesse. Egész lénye e munkavágyban
pontosult össze; talán nem is volt már abban írói ambitió, csak az az önkénytelen
vágy,
S valóban, mintha e régóta táplált óhajtás még megtört testének gyöngeségén is
győzedelmeskedett volna, mikor végre 1877-ben hivatalát letehette, csaknem megifjodott kedvvel és kitartással
kezdett munkához. Akkor nyáron, a
Margit-sziget
en két
hó alatt több költeménye készült el, mint – az 1861 – 63. éveket kivéve – huszonöt év óta együtt véve. Kedvvel,
kitartással, mondhatni „egy lélekzet alatt” megírt egy egész sorozat lyrai verset,
balladát, genret.
Budapest
Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve, mellyel valamikor régen
Gyulai
ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta,
elindult vele a sziget néptelenebb utain s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az
ihlet perce, vagy gyönyörködve a szorgalmas kertész munkálkodásában, akivel szívesen
el-elbeszélgetett. (Ennek emléke a „Semmi természet" című
költemény.) A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta
senkinek, még anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ez idő- , hanem
már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, akikről tudta, hogy az
ily meglepetés nekik örömet okoz. Mi pedig azzal igyekeztünk viszonozni e gyöngédséget,
hogy nem kérdeztük mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin
dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstelte, ha valaki figyelemmel kíséri,
mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége.
Várni kellett, míg ő maga önkényt mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával
ez nem egy hamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak
fölolvasott belőlök néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére
Gyulai Pál
Gyulai
-nak és
Szász Károly
-nak. Hogy
ezekből valamit közre bocsásson, arról sokáig hallani sem akart. Mily érzés volt az –
csaknem a félelemmel határos tartózkodás – ami a nyilvánosságot visszatartotta, elmondta
Gyulai Pál
Gyulai
-hoz írt
levelében, mikor
Gyulai Pál
Gyulai
a
kapcsos könyvből először erőszakolt ki egy
verset.*Gyulai Pál
n
Pedig e kérdésben
Gyulai
-nak igaza volt, vagy talán jobban
mondva, mind a kettejöknek igazok volt.
Gyulai Pál
Gyulai
-nak annyiban, hogy a közlött költemények valóban
sikert arattak – nagyobb, zajosabb külső sikert, mint régebben kiadott költeményei – s
ennek számos gyöngéd nyilvánulása a beteg költőnek is örömet szerzett, megaranyozta
hanyatló élte alkonyat. De igaza volt neki magának is, mikor úgy érezte, hogy a
közzététel után e sorozatba több költeményt írni nem fog. Valóban nem is írt, bár talán
nem csupán e kizavartatás volt az oka, hogy nem írt.
Gyulai Pál
Vajon ő maga voltaképen minő szándékban volt a kapcsos könyvébe zárt költeményekkel,
mikor azokat írta: alig mondhatnám meg. Mintha csak a maga kedvére dalolgatott volna; a
nyilvános közzétételre eleinte aligha gondolt. Később volt idő, mikor azt tervezte, hogy
egy részöket kinyomatja kézirat gyanánt Őszikék cím alatt
vagy ötven példányban s szétosztja barátai és rokonai között. E száudékára azonban
Gyulai
tréfásan azt
jegyezte meg, hogy az nagyon aristocraticus: ,,Te, Gyulai Pál
János
, már ide s tova írón sem akarnád tartani magadat, s úgy
beszélsz, mint valami nagy úri dilettáns, aki kerülni akarja, hogy a közönséges írók
közé elegyedjék." Ezzel az észrevétellel persze egyszerre el volt vágva a külön kiadás
útja. Másszor, úgy látszik, arra gondolt, hogy e verseit kéziratban hagyja maga
után:
Arany János
De ez a szándék sem teljesült, legalább nem az egész cyclusra nézve. Miután
Gyulai
egy
költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvből
napvilágra jutott tizenöt költemény: A lepke, Epilogus, Vásárban, A tölgyek alatt, Kortársam R. A.
halálán, Kosmopolita költészet, Hídavatás, Tengeri-hántás, Vörös rébék, Éjféli párbaj, Ének a pesti ligetről, Tetemre
hívás, Harminc év múlva, Nem
kell dér . . ., A jóságos özvegynek. Ezek aztán
Összes művei új kiadásába is felvétettek. A többit a
jelen kötetben veszi az olvasó. Jónak láttam megtartani egykor tervezett címöket s Őszikék név alatt venni fel e posthumus kötetbe, hogy így a
cyclusnak ez a része mégis együtt maradjon.Gyulai Pál
n
Jegyzet
* Őszike – colchicum autumnale – egy faj, mely késő
ősszel virágzik.
[szerkesztői feloldás]
Arany László lábjegyzete:
Az Őszikék félretétele után vette elő és fejezte be atyám Toldi szerelmét. De éppen olyan nehezen tudta ennek
közrebocsátására is elszánni magát. S mikor végre engedett barátai sürgetéseinek: valami
olyan félig-nyilvános kiadást akart vele próbálni. Nem adta át kiadónak, mert az majd
„zajt üt vele s nyakára küldi az embereknek, hogy kénytelenek legyenek megvenni, vagy
akarják, vagy sem." Kinyomatta tehát a saját költségére s átadta az egész kiadást az
akadémia könyvkiadóboltjába, hogy onnan csak az vegyen belőle, akinek kedve
van. Hogy pár nap alatt az egész kiadást elkapkodták: oly eredmény volt, amire sem ő,
sem más nem számított.
Toldi szerelme után dolgozni kezdett többi régi beszélyei
töredékein is. Az Utolsó magyar és Édua kéziratán világosan fölismerhető, hogy amannak XII-ik, ennek VI-ik
szakaszát az utolsó években írta. De hamar félretette mindeniket.
Talán fárasztotta az a nehéz versforma, melyben e művek írva vannak; vagy talán Csaba királyfit vette elő ismét, amit aztán, fentebb idézett
jegyzete szerint, addig folytatott, míg a betegség ki nem ragadta kezéből a tollat.
A régebbi évekből négy kisebb költeménye maradt, melyek Összes
művei új kiadásában nem jelentek meg. Kettő a forradalom idejéből: Rózsa Sándor s egy honvéd-dal; mind a kettő a Szabadság zengő hárfája című
füzetekben*
n
jelent meg először, s azóta feledségbe
mentek. Továbbá A honvéd özvegye és az Ártatlan dac, melyeket atyám, műveinek minden korábbi kiadásából szándékosan
hagyott ki; az előbbit, gondolom, azért, mert „a honvéd özvegye” még életben volt, az
utóbbit, a hozzá írt jegyzetében érintett okból.
Jegyzet
* Lásd ezekről a jelen kötet
végén közölt jegyzeteket.
De maradt, mind a régi időből, mind az utolsó évekből, néhány alkalmi rögtönzés és néhány
kisebb töredék: vázlatok, röpke ötletek, megkezdett strophák.
Úgy hittem, e posthumus kötetből ezeknek sem szabad hiányozniok; Függelék-ként kiadhatom a félremagyarázás kockázata nélkül. Egy részök már
úgy is közkézen forog évek óta. Az alkalmi rigmusok kíszivárogtak a szűkebb baráti
körből, melynek pillanatnyi fölvidítására szánva voltak, s részint kéziratban, részint –
kivált az atyám halála után megjelent hírlapi közlemények által – nyomtatásban is
elterjedtek a közönség között. Ő maga nemigen tartotta meg ezek kéziratát; ami megmaradt
belőlök, leginkább barátai őrizték meg, akik az efféle apróságokat is kegyeletes becsben
tartották.
„Számtalan példát tudnék idézni reá – írja egyik jellemrajzában
Szász Károly
**
n
– hogy
Arany
egyik-másik munkáján
hogy dolgozott évekig; hogy rejtegette, félig készen, egészen készen is, évekig. De
tudok ám példát mondani arra is, hogy amit csak úgy rázott ki a köntöse ujjából, az is
milyen ép-kéz-láb, s mily tökéletes formában jött ki onnan. Rögtönzései is olyan
tökéletesek a magok nemében, mint geniusának legtovább melengetett és legérleltebb
gyümölcsei."
A kőrösi tanárság éveiből megmaradt apróságokat leginkább
Szász Károly
és
Szilágyi Sándor
rakosgatták félre.
Az „akadémiai papírszeletek” eredetét
Jókai
egy (1865-ben írt) tréfás jellemrajzban következőleg adja elő:
Jókai Mór
„Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak izengetni. Én
karrikatúrákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz.
„Egyet közlök belőlök. Arról folyt épen az értekezés, hogy a história csak azoknak a
neveit jegyzi fel, akik szellemökkel hatottak, vagy akik vérengző hadjáratokat
viseltek.
„Az ilyen papír rongyokat, – folytatja tréfásan
Jókai
– én rakásra gyűjtöm, s majd a mind a ketten
meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és
angolok lesznek, ezereket fognak érte kapni – az örököseim." Egy pár
ilyen papír szeletkét még
Jókai Mór
Toldi Ferenc
és
Ponori Thewrewk Emil
őriztek meg, néhányat pedig én tettem félre.
Toldy Ferenc
Van azonban az alább közölt rögtönzések között sok, amit nem is barátai számára írt,
hanem egyesegyedül csak önmagának. Mintha az élet apró nyomorúságai elől a saját
humorához menekült volna, s aki egykor lelkének nagy convulsiói, kedélyének
meghasonlása, hazája sorsa miatti aggodalmai s a végzet által reá mért megpróbáltatások,
küzdelmek, bánat és gyász ellen a költészetben keresett enyhületet, utóbb az apró-cseprő
boszúságok, kicsinyes sérelmek, sőt a gyarló testi szervezet gyötrelmei ellen is, humora
játékában kereste volna az orvoslást. Soha sem szeretett panaszkodni; ha bántotta
valami, nem fakadt ki érte, némán viselte bajait, félre vonult, s aztán – mintha múzsája
szállott volna le hozzá vigasztalására – vagy egy sóhajtás-szerű versecskében nyertek
érzelmei alakot, vagy egy stoicus mosollyal rázta le az apró mizeriákat lelkéről.
Mennyi ment az efféle alpróságokból veszendőbe, nem tudom. Amit e kötet függelékében
közlök, azok fiókjai fenekéről, író-mappája ráncai közül, könyvek borítékáról, újságok
széléről, meghívók hátlapjáról, sőt a legutolsók zsebeiből, a fidibusznak szánt
papirdarabok közül kerültek elõ. Volt köztök néhány, amit már ismertem, ő maga mondta
el, vagy mutatta meg; de egy részöket én is csak holta után láttam először.
Bár többnyire inkább csak életrajzi – lélektani – tekintetben lehet érdekök, lehetőleg
teljesen közlöm, ami a kezemhez jutott. Ez utolsó időbeli apróságok olvasásakor nem
szabad megfeledkezni a súlyos, gyötrelmes bajokról, melyek az ő utolsó éveit, mondhatni,
a szünet nélküli szenvedés állapotává tették s egykori örömeitől, szórakozásaitól
egészen megfosztották. Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrő mell-baja néha órákon
át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad lélekzet-vételt sem;
megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve, annál inkább, mert
szokott gyöngédségével attól félt, hogy azzal talán másoknak is alkalmatlanságára válik;
s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira
megromlottak, hogy minden olvasással végképen föl kellett hagynia. Ez volt reá a
legsúlyosabb csapás. Addig azt hitte, – mint
Tompá
-hoz egyik levelében írja –, hogy elpusztíthatatlan,
tartós myops szemei vannak, melyekkel a szabadban nem messze lát ugyan, de a szobában
fáradhatatlanul olvashatja a vékony görög betűket s az angol Athenaeum és Academy apró, sűrű sorait. Mert
egyebet már ez időben alig olvasott. S egyszerre váratlanul vége lett ez utolsó
élvezetének is. Nem a látás szűnt meg nála, mert egy-két sort a legpicinyebb betűkből is
el bírt olvasni és írása mind végig szép és szabályos maradt, de pár percnél tovább nem
lehetett olvasnia, szemidegei megfájdultak s a sorok összefolytak előtte. Hogy más
olvasson fel neki, arról alig lehetett szó: legfeljebb az újságot, vagy egy-egy szemlei
cikket. De ami őt leginkább érdekelte: görögöt, angolt, mástól hallva, meg sem tudta
volna érteni. Hiszen ezeket a nyelveket csak a szeme által ismerte.
Tompa Mihály
Mintha összecsapott volna élete fölött a hullám s a gondviselés az ó- testamentom
önmegtagadó alakjainak nehéz megpróbáltatásait akarta volna re merm.
De ő e megpróbáltatásokat zúgolódás nélkül viselte el s testi szenvedésein
diadalmaskodott lelkének nyugalma. Mert ez sohasem tört meg, türelme a végzet ellen
sohasem lázadt kifakadásokra s kedélyének alaphangulata, e hosszú szenvedések egész
időszakán át, az utolsó percekig, a sorsában való megnyugvás, a környezői és embertársai
iránt való szeretet és jóindulat s az a csendes humor maradt, amit nem bírt megtörni
semmi nyomorúság. Soha sem vetette magát oda a tétlen apathiának. Ha egyebet nem
tehetett, keresett valami kézi babrálást, amivel foglalkozzék. Egykor, évekkel azelőtt,
a betegsége miatt zúgolódó
Tompá
-nak azt a tanácsot adta: „Csinálj akármit, ha
gyalogszéket vagy kerekes rokkát is; fúrj, faragj, kertészkedjél
stb.“*Tompa Mihály
n
Most ő maga híven követte ezt a tanácsot. Fúrni-faragni nem
volt ugyan módja, de legalább igyekezett maga körül minden dolgát maga végezni. Úgy élt
a fővárosi modern életmód ezernyi szüksége, kényelme, igényei közepett, hogy remete sem
élhetne egyszerűbben. Amit maga megcsinálhatott, nem adta ki a kezéből. Efféle apró
foglalkozásai közül fölemlítek egyet, ami, a következményeknél fogva, mélyen hatott
reám.
Nagyon óvakodnia kellett a széltől, mert baját minden csekély meghűlés tetemesen
súlyosbíthatta. Azonban ablaka (az akadémia palotájában) az épület külső oszlopai s
díszítményei között oly mélyen esett, hogy ott a szélnek se erejét, se irányát megítélni
nem lehetett. Készített tehát magának egy szélmérő alkotmányt: picike fehér lobogót
varrt egy félrőfnyi hosszú drótnyélre, s ezt külső ablakán függő hévmérőjéhez
erősítette, hogy a lobogó az ablak mélyedéséből kinyúljék a szabadba, ahol az ékitmények
a szeleket meg nem törik. E készüléket e szavakkal mutatta be nekem: ,,Nézd, itt van az
én utolsó művem.” Akkor nem gondoltam, hogy e tréfa oly hamar megvalósuljon. Igazán ez
lett az ő utolsó műve.
Ha efféle babrálásaiból is kifogyott, elővette régi gitárját s elmélázott vele,
előkeresgélve ifjúkori emlékeiből valami régi dalt, amit évtizedek óta nem hallott s ami
már csak sejtelemként villant meg emlékezetében, mint csendes estén egy távolból hangzó
zene halk hullámai.
De „leírt” néhányat ezekből
Bartalus István
, s később ki is
adta.**
n
Szórakozást tudott keresni a saját
gondolataiban is. Próbára tette emlékező tehetségét, azzal mulatva magát, hogy egy-egy
véletlenül eszébe ötlő verssorból –
Horatius
,
Flaccus, Quintus Horatius
Virgil
,
Ovidius
,
Maro, Publius Vergilius
Tasso
,
Tasso, Torquato
Byron
, vagy a régi magyar
költők:
Byron, George Gordon Noel
Gyöngyösi
,
Rádai Pál
,
Gyöngyösi István
Amade
,
Amade László
Faludi
,
Faludi Ferenc
Csokonai
stb. valamely
költeményének egy-egy darabkájából – a félig elfelejtett részeket addig görgesse és
csiszolja emlékezetében, míg végre az egészet kikerekítheti. Megtörtént nem egyszer,
hogy egy-egy horatiusi ódát két-három napig sem bírt kiegészíteni, s ha meglátogattam,
tréfásan panaszolta, mily boszantó fennakadása van. Könnyű lett volna könyvtárából
elővennem s kikeresnem a konok költeményt, de nem engedte. Ne rontsam az ő időtöltését.
Mert épen a problema megfejtése volt az, ami neki szórakozást nyújtott.
Csokonai Vitéz Mihály
Egy-egy horatiusi vagy anacreoni töredékét, így emlékezet után, le is fordıtgatott; ami
ezekből megmaradt, azt is oda tettem a Forgácsok közé. Ez
időben sem volt tehát az élete olyan „humor nélküli puszta nyomorúság” mint az Őszikék utolsó költeményében panaszolja. Sőt azt hiszem, épen
abban van kivételes humorának ritka bizonyítéka, hogy mind ama nyomorúság között is, ha
egészen magára és saját gondolataira maradt, lelkét zúgolódás vagy elfásult önmegadás
nem zsibbasztotta el, hanem humoros ötletekben talált szórakozást. Csinált rébuszt,
betűjátékot, mesterséges rímeket, parodiákat stb.
Érdekes tarkasága van ezeknek az akadémiai almanach 1882. évi példányán. Jóformán ez volt az egyetlen könyv, amit az utolsó
nyáron, a
Margit-sziget
en még keze ügyében tartott.
Halvány zöldes borítékára nézni jól esett beteg és érzékeny szemeinek, melyeket
fájdalmasan sértett minden fénylő tárgy, és minden élénkebb szín. Ebbe írta jegyzeteit
az időjárásról, egészsége nagyobb változásairól s ami egyéb írni vagy firkálni való épen
eszébe jutott, azt is ennek üres lapjain jegyezte föl. Van ott egy sereg nyelvészeti me
jegyzés, gúnyos paródiája erőszakos etymologizálásnak, mesterkélt rímek, rébuszok,
betűjátékok, Gyöngyösi-féle leoninus hexameterek, vers az időjárásról:
Budapest
Van egy pár bohó rím a saját testi gyarlóságairól (nem közölhetők). Aztán egy névjegyzéke
azoknak – vagy száz név – akikkel tíz év alatt Carlsbadban megismerkedett Šbizonyára
emlékezetének próbára tétele végett írta össze); egy másik hosszú névjegyzéke azon
kortársainak – irodalmi férfiak és ifjúkori szalontai'ismerősök nevei – akik nála
fiatalabb életkorban haltak el s e névsor végén góth betűkkel írva a Halottas Beszédből vett ez idézet
Hasonló előérzést fejez ki ugyanez Almanach egyik üres la ján az a
Sejtelem című versecske, mely a jelen kiadásban a
rögtönzések közé van fölvéve s egy másik lapon ez az észrevétel: „Minden emberen
megtörténik az az injuria, hogy egyszer aztán neki is meg kell halni, nem egyik vagy
másik szomszédjának. ''
Aki az utolsó évben úgy távolabbról látta őt, megtört alakjával, fájdalmasan komoly
arccal, elvonulva, csaknem félénken mélázni a
Margit-sziget
félreeső utain, alig sejthette, hogy lelkében még mindig
maradt az egykori derültségnek egy ki nem alvó szikrája. Úgy hittem, jellemének s
hangulatának e nem közönséges vonását semmi sem tünteti föl inkább, mint bohókás, apró,
rögtönzött versei. Szolgáljon ez igazolásomra közzétételökért.
Budapest