Arany László: Bevezetés

Arany László. BEVEZETÉS

A magyar olvasó közönség azon részének, mely

Arany János

költői munkásságát érdeklő figyelemmel kísérte, rég tudomása van arról, hogy hátrahagyott kéziratai között kiadatlan művek is maradtak fenn: befejezetlen eposzok s költői beszélyek töredékei és egy új sorozat a kisebb költeményekből.

Mily okok miatt maradtak az előbbiek befejezetlenül, elmondta ő maga Elegyes darabok című műveihez 1867. március 1-jén és Toldi szerelméhez 1879. május közepén írt előszavában*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

Lásd: Arany János Összes munkái. Budapest, 1883–1885. Kiadja Ráth Mór. Nyolc kötet. II. köt. 120. és IV. köt. 319. 11.

Elmondta költeményeiben is többször.

„Bányász a költő: hányszor kergeti

Mély föld alatt vakon a vak eret!

Bizvást elindul, meddő szirt mered

Eléjez s ő áll e szirtnél merőbben,

Sápadva színben, fogyva kedv- s erőben !”

(Bolond Istók. I. 124.)

. . Bevallom gyöngeségemet:

Nem dolgozom, csak ha valami hajt;

Egyébkor lusta mélabú temet,

Mely elefántnak néz szunyognyi bajt.

(U. o. II. 12.)

Íme e hátrahagyott művek utolsó gyűjteménye, most már igazán de funere domini rapta.

Megvallom, nem csekély tépelődes után szántam el magamat kézzétételökre. Az a kétség, amit maga a szerző érzett, mikor töredékes dolgozatai egy részét fiókja rejtekéből először kiadta, elfogott engem is.

Vajon érdekkel fogadja-e mindezt a közönség? Vajon épen a leginkább érdeklődők nem csalódnak-e várakozásukban, amit a hírlapok ismételt tulzó hírei talán nagyon is fölcsigázhattak.

Az ilyen hír haladtában nőttön nő, s a ki végre, a könyv megjelentekor, nem azt kapja, amit talán a hírek után gondolt, elkedvetlenedésében becsét könnyen alább teszi a valónál.

De vajon nem ártok-e a közzététellel a boldogult emléke iránt tartozó kegyeletnek is? Szabad-e az alkotó művész műtermének minden forgácsát köz-szemlélre tenni? Szabad-e a költő terveinek, eszméinek, ötleteinek kidolgozatlan vagy félig kész darabjait föltárni a világ előtt?

S ha egykor majd lehetne is: elérkezett-e már erre az idő? Eddig is szándékosan halogattam a közzétételt, várva, míg az Összes művek folyamatban volt új kiadása, amit atyám maga rendezett sajtó alá, egészen befejeztetett. Nem jobb volna-e várakoznom még tovább is? Vagy legalább megválogatnom a gyűjteményt? Egy részét adni most, a többit tartogatni más időkre ?

De kétkedéseim közt is éreztem, hogy azok felfogásában is ,,van valami", akik e kiadást már évek óta sürgetve, késlekedésemet csaknem egy tartozó kötelesség elhanyagolásának kezdték feltüntetni. Egy tekintélyes tudósunk épen kétségbe is vonta, van-e jogom ily kéziratokat hosszabb ideig elvonni az irodalomtól? Atyám barátai, akikkel a gyűjteményt közöltem – különben egy részét már rég óta ismerték – nemcsak azért voltak a halogatás ellen, mert azt hiszik, hogy e töredékek egyes darabjai bizvást oda tehetők szerzőjök legfényesebb lapjai mellé, hanem azért is, mert nincs semmi oly természetű ok, amiért e gyűjteményt a kortársak előtt inkább kellene rejtegetni, mint talán később. Pedig előbb-utóbb úgy is megjelennének, az kétségtelen.

Ami a megválogatást illeti: az nehéz volna. Minden válogatás önkényes. Mondhatni, ízlés dolga. Ami egynek érdekesebb, másnak talán kevésbbé. Ami aesthetikai tekintetből talán mellőztetnék, meglehet, mint jellemző vonás, életrajzi adatként volna érdekes. Valóban, aki válogatni akar, olyanba avatkozik, amire csak maga a szerző lehetne hivatva.

Végre is legjobbnak véltem lehetőleg teljes gyűjteményt adni, összefoglalni egy posthumus kiadásban mindazt, ami a hátrahagyott kéziratokból, az Összes művek utolsó kiadásába föl nem vett régebbi dolgozatokból s atyám baráti levelezéseiből birtokomba jutott és egyáltalán közölhető.

Négy kötetre van az egész tervezve. Az első a verses maradványok, a másodikat a prózai dolgozatok, a harmadikat és negyediket a levelezés foglalja el.

Ily összeállításban, különösen a levelezés belevétele által, a gyűjtemény részben biographiai jelleművé lett, s ezért helyesnek véltem az egész kiadást atyám 1858-ban itt Önéletrajzával nyitni meg, – kiegészítve ezt az akadémiai almanachban Gyulai Pál által közlött rövid és vázlatos életrajzi adatokkal.

Így az olvasó, ha egyik-másik költemény vagy levél keletkezésének körülményeiről fölvilágosítást keres, az adatokat mindjárt kéznél leli. A költői művek között legnagyobb és legjelentékenyebb Csaba királyfi, a hun eposzi trilogia maradványa.

Mi volt e trilogia terve, a töredékek élén közölt vázlatokból eléggé megérthető.

Az Attiláról szóló eposz tervével talán mindjárt a forradalom után kezdett atyám foglalkozni. Azonban a kéziratokra itt-ott följegyzett évszámokból ítélve, csak 1852– 53 körül fogott először a terv kivitelébe. Ez időből valók a legrégebbi maradványok, melyek alexandrinekben és még egészen az első Toldi népies hangján vannak írva. Terv-vázlat ez időből nem maradt; a későbbi hármas beosztás (trilogia) terve talán akkor még nem is volt meg; legalább a fennmaradt énekek annak meg nem felelnek. E kidolgozásból megvan az első ének, a másodikból két töredék és a hatodikból, melybe az akkori terv szerint Keveháza is be lett volna szőve, az ennek bevezetésére szánt sorok. A kézirat címlapján föl van írva szép betűkkel: Csaba, s későbbi írással szomorkás rímnek oda-vetve: „Maradt végkép a'ba."

De még akkor nem végkép. Pár év múlva, 1855– 1856-ban, új kidolgozáshoz kezdett, nibelung-strophákban, egészen mellőzve az előbbi maradványokat. Ily vers-formában a trilogia első részéből (,,Buda halála") egy egész ének s a második énekből némi töredék, a trilogia harmadik részéből pedig („Csaba”) negyedfél ének maradt fenn.

Harmad ízben Buda halála készült el, oly alakban, amint meg is jelent. Kéziratán följegyezte, hogy kezdette 1862. február végén, befejezte 1863. május 6-án. A nibelung-verseket végkép félretette s visszatért az alexandrinekhez, de az 1852– 53. évi első dolgozatból alig egy-két versszakot vett át. Ez időben, vagy kevéssel korábban, vethette papírra a töredékek élén közlött egyik tervvázlatot is.

S azután újabb két évtized múltával, 1881-ben még egyszer kézbe vette az annyiszor letett munkát, s a tervvázlatot emlékezetében megújítva, hamarjában, három hét alatt, meg is irt két éneket; kézirata elején föl van jegyezve: „Kezdtem 1881. augusztus 2.“; a végén pedig: „Eddig augusztus 20-án; aztán beteg lettem."

A Daliás idők című töredék, mint az olvasók nagy többsége kétségkívül tudni fogja, a Toldi-trilogia középső részének vo t első kidolgozása; tehát ugyanazon résznek, ami később Toldi szerelme címet nyert. De meséje is más nyomon indul és részletei is többnyire egészen mások, ismeretlenek. Kétségkívül elég ok arra, hogy a közzétételnek érdeket adjon, de egyszersmind egy okkal több, hogy növelje kétkedésemet. Vajon ez eltérő cselekvény nem fogja-e az olvasót, legalább a naivabb kedélyeket, a költemény által ébresztett illusióikban zavarni? Nem csökken-e az érdek, amit az események folyama s a részvét, amit a szereplők sorsa iránt Toldi szerelmé-nek olvasása után nyertek? Nem veszít-e ez által az epikai hitel is, amit atyám olyan fontosnak vallott? Igaz, hogy e változtatások sem a szereplő egyének jellemét nem érintik – ezek már itt is ugyanazok, mint Toldi szerelmé-ben – sem magát a mű jellemét nem mutatják más színben. Az is igaz, hogy egy-egy megkezdett költői műnek lényegesebb megváltoztatására is van plélda, a világirodalomban elismert nagy nevű íróknál is. De azért az első kidolgozás töredékét aligha adtam volna ki, létezése az íróasztal titka lenne: De épen nem titok. Atyám maga lelkiismeretesen számot adott róla Toldi szerelme előszavában, s a megkezdett műből már azelőtt közzé is tett három éneket: az elsőt a Losonczi Phönix-ben ( Emlékkönyv; kiadta Vahot Imre.

Pest

Budapest

, 1851. I. kötet); a másodikat a Szépirodalmi Figyelő 1862. évi s a harmadikat a Koszorú 1863. évi folyamában.

E közzé tett három ének közül azonban csak az első ének maradt meg változatlanul. Ez ugyanaz Toldi szerelmé-nek első énekével, csak néhány versszakkal az utóbbiban megtoldva. A második és harmadik ének már egészen más nyomon indult; ezek mind a jelen kiadásban közölt első töredéktől, mind Toldi szerelmé-nek II. és III. énekeitől lényegesen különböznek.

Mert e művet atyám három ízben kezdte újra, egymástól messze eső időközök után, s tervén mindannyiszor tett több-kevesebb módosítást, melyek miatt a már közrebocsátott énekek sem maradhattak eredeti alakjokban. Az első kidolgozás még a forradalom idején, mindjárt a Toldi megjelenése s az akkor már szintén kész, de aztán öt évig asztalfiókban tartott Toldi estéjé-nek befejezte után,

Petőfi

Petőfi Sándor

buzdító ösztönzésére indult meg. Címe akkor Daliás idők lett volna. A jelen kiadásban foglalt első szöveg ebből az időből maradt fenn; egészen rajta is van még a „barna hajjal” és ,,játszi elmével“ ifjonta elmondott két első résznek naiv üdesége. Azonban a szerző maga csakhamar elégületlen lett vele; 1853. november 22-én kelt levelében irja

Tompá

Tompa Mihály

-nak, hogy Toldi második részét elvitte hat vagy hét énekig s aztán ismét elül kezdte: azt hiszi, úgymond, hogy ezt a részt csak „reá disputálták" azért nem bír boldogulni vele.

Ez „elül-kezdett" második kidolgozás tervének és beosztásának felel meg a Figyelő-ben és a Koszoru-ban közzétett két ének. Buda halála félre tétele után, 1863– 64-ben még dolgozgatott rajta, de – mint maga mondja – ,,egészen subjectiv természetű szenvedések miatt" ismét hosszú időre abban kellett ezt is hagynia. Újabb egész évtized telt le, míg régi töredékeit 1874 után néha-néha ismét kezébe vehette s véglegesen megállapodott abban a tervben, amit aztán „fehérülő hajjal" Toldi szerelmé-ben befejezett.

A hun-eposz-trilogia és a Daliás idők hármas újra kezdésének időpontjai jelölik egyszersmind atyám egész költői munkásságának három külön időben s egymástól messze eső éveit. A negyedfél évtizedből, mely az ő irodalmi első föllépte idejétől haláláig lefolyt (1847– 1882), másfelet is alig tennének ki azok az évek, amelyekben költői dolgozatokkal foglalkozhatott, de e másfél évtizednek talán fele sem volt olyan, amidőn nagyobb művei alkotására teljesen meg volt a

Kedv, ihlet, alkalom és érzemény,

Erő, kitartás, ízlés, akarat –

Egy szóval ami kell

(Bolond Istók. II. 14.)

Az igazi ifjúi munkásság időszaka – a Sturm und Drang lelkesedésének s fáradhatatlanságának szép kora – nála alig tartott három évig, fölléptétől a forradalom végéig. Ez alatt sem volt az olyan heves és olyan erejében duzzadozó, mint a nagy német költőé, kinek irodalmi föllépése e jellemző elnevezést emlékezetessé tette, sem oly merész és követelő, mint

Petőfi

Petőfi Sándor

é, de önérzetes és öntudatos volt, teljesen tisztában a céllal, melyre törekedett s bizalommal a saját erejében, hogy e kitűzött célt el is fogja érni. Bizonyítják Szilágyi István -hoz és

Petőfi

Petőfi Sándor

-hez ez időben írt levelei.*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete

[szerkesztői feloldás]

* „Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán." Írta

Szilágyi

Szilágyi István

-nak 1847. szeptember 6. Mintha egész költői pályája fejlődését előre látta volna ! S hogy mi volt fogalma a népiességről, azt is igen határozottan formulázta ez időbeli leveleiben. Lásd többek közt Szilágyi István -hoz 1847. nagypéntek napján,

Petőfi

Petőfi Sándor

-hez 1847. február 28.; május 27. ; augusztus 5-én, Szász Károly -hoz 1847. október 11-én kelt leveleit s

Tompa

Tompa Mihály

1848. március 2-ki válaszát e kérdésben hozzá írt levelére.* „Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később majd pusztán." Írta

E három évből a Daliás idők akkor kezdett énekein kívül nem maradt semmi töredékes dolgozata, semmi csonka műve. Terhes hivatala mellett is – mely elfoglalta reggeltől estig – elég volt akkor néhány hét, hogy a késő éjjeli órák föláldozásával megalkosson egy-egy oly terjedelmű művet, mint az Elveszett alkotmány, Toldi, Toldi estéje, Murány ostroma, Rózsa és Ibolya, Losonczi István, Szent-László füve, stb.

A forradalom bukása és

Petőfi

Petőfi Sándor

elvesztése azonban ez ifjúi szép kornak nagyon korán végét vetette:

„Oda vagy, érzem, oda vagy

Oh lelkem ifjusága !"

sóhajt fájdalmasan már 1850-ben, s valóban csakhamar bekövetkeztek azon szomorú évei, midőn, mint fájó emlékezettel panaszolja, minden kísérlet, hogy megkezdett nagyobb műveit egész kitartással révpartra vonszolja, csak fájdalmas elégedetlenségben végződött és csak ,,lyrai sóhajokban kellett széttördelnie fájó lelkét." Ez évekből való csaknem valamennyi töredéke. ,,A sok első ének” – ,,a sok kerített óriás fenék.” Ez évekből Csaba királyfi töredékeinek nagy része, a Mátyás-diadalünnepe című béke-eposz kezdete, Bolond Istók első éneke, Furkó Tamás, A falu bolondja, Vojtina levelei, a fordítások

Tassó

Tasso, Torquato

ból és

Ariostó

Ariosto, Ludovico

ból – amint mindezekről ő maga megemlékezett Elegyes darabjai-hoz írt (most Összes művei IV kötetébe foglalt) előszavában. És ez évekből valók a jelen kiadásban közölt maradványok is: Édua, az Öldöklő angyal, Csanád, Az utolsó magyar töredékei s az a sok apró forgács, ami a kötet végéhez függelékül van csatolva. Valószínűleg úgy volt mindenikkel, mint Az utolsó magyar-ral, melyről 1858. február 9-ki levelében írja

Tompá

Tompa Mihály

hoz, hogy bár nem ifjúi hévvel, de kitartó csendes szorgalommal írogatja „nulla dies sine linea", pár hónappal később azonban (1858. június 5-én kelt levelében) fásult megnyugvással írja meg azt is, hogy nem bírja, belefáradt; pedig e művet „közös vigasztalásukra“ szánta, az akkori szomorú napokban.

Ily sikertelen kísérletek közt folyt év év után. Az ötvenes évek elején még jelent meg tőle évenkint néhány lyrai költemény, 1854– 55-ben is még néhány ballada, s azután következnek a költői elnémulás hosszú, szomorú évei.

Nem bír dolgozni, nem bízik erejében, nem mer megnyugodni ön kritikájában; bizalmatlanság vesz lelkén erőt. Midőn 1860-ban az akadémia megtisztelő megbízásából Széchenyi emlékezetét kell megírnia, hetekig tartó aggodalom kínozza, vajon e megbizatást el merje-e vállalni, s midőn végre belátja, hogy visszautasítania nem szabad, ismét hetekig tartó aggodalmas kétkedések és lelki vádak után jő létre a költemény. De e súlyos évek alatt is mindig egész reménnyel és hittel csügg a gondolaton, hogy ha tanári állásától szabadulhatna s kőrösi életének elszigeteltségét írótársai és barátai társaságának pezsdítő befolyásával cserélhetné föl, szelleme még visszanyerné egykori ruganyosságát s magános óráiban ismét bekopogtatna ajtaján a régen tova röppent múzsa. Minél erősebbé válik nála e hit, annál nyomasztóbbnak érzi akkori állását, annál nyűgösebbnek a vele járó feladatokat. Ólomként súlyosodnak ezek lelkére, s midőn végre teljesedik a régi vágy, hogy kötelékeiből kíbontakozva, más viszonyok között más életet próbáljon, egész megkönnyebbültnek s szabadnak érzi szellemét. Pedig a pesti új életpályán a „kenyérkereső mindennapi munka" nemcsak kevesebb nem lett, mint kőrösi tanársága alatt volt, sőt nagyon megszaporodott. Lapot szerkeszt, annak jó nagy részét maga írja, novellákat fordít, sőt lapja számára eredeti tárca-beszélyeket is kezd írni,*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

* Ezek maradványait, mint curiosumot, érdekesnek hittem a jelen kiadásba fölvenni.

újdonságokat szed össze, korrigál, levelez, a Kisfaludy–Társaság újra szervezésének, s kivált e társaságnál a ,,pártoló tagok" intézményének tömérdek aprólékos irkálással, pénzkezeléssel, könyvvezetéssel, számadásokkal, a másfélezer pártoló tag nevének s lakásának nyilvántartásával, igényeik, panaszaik, rec amátióik kielégítésével járó teendőket végzi, saját kezével vonaloz rovatos foliansokat, indexeket szed betűrendbe, e mellett szerkeszti a társaság pártoló könyvtárát, javítgatja „bársonyos kézzel" egyik-másik író vagy fordító stílusát s mindezt azzal a lelkiismeretességgel, mely őt minden dolgában jellemezte. Hogy olykor minő bajlódásokkal járt az ılyen munka, legyen el g csak Kazinczy Gábor -ral és Szemere Miklós -sal ez időben folytatott levelezésére utalni. Ennyi teendői közt bizonyára alig maradhatott csak annyi szabad ideje is, mint előbb a kőrösi tanárkodás alatt. S mégis az az erős hit, hogy régi nyűgét lerázhatta, elég volt neki, hogy költői munkakedve visszatérjen. Újra előveszi – 1862 tavaszán – Csaba királyfit s egy huzamban meg is írja a hun trilogia első részét, Buda halálát. E mű kozrebocsátása azonban zsibbasztóan hatott munkakedvére. Nem azért, mintha fogadtatása nem járt volna elég fényes sikerrel. Az akadémiánál megnyerte a Nádasdy-díjat, a bíráló bizottság jelentése nagy elismeréssel nyilatkozott róla, s a lapok ismertetései is általában magasztaló hangon szóltak. De ő úgy érezte, mintha mindebben inkább bizonyos succes d'estime nyilatkoznék, ami nem volt elég arra, hogy megerősítse őt azon bizalomban, mellyel e nagy munkájához hozzáfogott:

,,Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: irjad !

Régi kétségei újra feltámadtak s elkedvetlenedését növelte egy terjedelmes anonym bírálat,**

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

** A Török János által szerkesztett Pesti Hirnök-ben.

mely Buda halálát mind conceptiójában, mind kivitelében elhibázottnak ítélte, s melyről irodalmi körökben az a hír járt, hogy névtelen írójának álarca alatt egy jeles költőnk és műbíránk rejtezik. Maga a bírálat hihetőleg nem tett volna reá hatást, de nagyon bántotta, egyéni viszonyoknál fogva is, a vélt támadónak személye. Nem sokára kitűnt ugyan, hogy ez a gyanú teljesen alaptalan volt: a kritikát más írta; de az elkedvetlenedés megmaradt s a hun trilogia folytatására a kellő hangulat többé nem akart visszatérni. Később, évek múlva, fájdalmasan említette előttem, mennyire sajnálja, hogy Buda halálát pályázatra küldte s egyáltalán kiadta a kezéből. ,,Ha akkor, ki nem téve ma amat a nyilvános bíráltatás izgalmainak, rejtekemben zavartalanul tovább dolgozom, megvolt az ihlet hozzá, hogy egy huzamban befejezzem az egész művet; a nyilvánosság herce-hurcája, conventionálís dicséretei nem kevésbbé, mint rosszaló hangjai, kizaklattak lelkem nyugalmából S most már e munka végképen csonka marad."

A félre tett hun eposz helyett akkor Toldi középső részét vette elő. De, mint fentebb említém, jöttek a ,,subjectiv szenvedések" évei, betegsége, leánya halála. És jött egy uj hivatal, az akadémiai titkárság. Talán könnyű hivatal lett volna másnak, de terhes járom neki, aki télen nyáron, napra napra pontosan megtartotta a hivatalos órákat, ezeknek áldozta délelőttjeit, napja többi részét pedig nem ritkán az aprólékos teendők miatti gondok rontották meg s a „kötelesség vámpyrvádja hált folyton vele . . ."

Költői műveire gondolni sem tudott s egész studiummal kellett elméjét valamely foglalkozáshoz törnie, hogy bánatától, gondjaitól, mély gyászának érzelmétől kissé szabadulni tudjon. Valóságos ,,szellemi gymnastikákat'' vett elő, egyszer arra vetette magát, hogy megtanulja az angol kiejtést nyelvtanokból és szótárból. Mert tudott ugyan angolul – könyv szerint – , már ifjúkora óta, de nem volt módja élőszóval tanulni s a kiejtést nem sajátíthatta el. Most neki állott s csinált magának kiejtési szabályokat; e szabályok természetesen csakhamar százakra szaporodtak s minden szabály alól megannyira a kivétel; hogy aztán ezeket emlékezetében mégis megtarthassa, fogta magát, visszatért a múlt századi latin grammatikusok módszerére s szabályait és kivételeit hexameterbe szedte. Türelme természetesen nem bírta odáig, hogy ily módon versbe szedje az angol kiejtés egész rengetegét, de fölvitte egy pár száz hexameterig, melyek később, angol nyelvtanával együtt, könyvtára fenekére dobva, véletlenül meg is maradtak. Kárba veszett munka, mert hogy az angol nyelv jó kiejtését efféle szabályokból el nem lehet sajátítani, a felől, aki angolul tud, tisztában lehet s talán ő maga is tisztában volt már akkor is, mikor e munkájához hozzá kezdett.

Másszor a latin klasszikusokat kezdte tanulni könyv nélkül.

Horatius

Flaccus, Quintus Horatius

ból fölvitte vagy száz ódáig,

Vergilius

Maro, Publius Vergilius

-ból is talán egy énekig.

Nem tudom, ez időből való-e, vagy talán még a kőrösi évekből, Bánk bán kezdetétől egy pár jelenetnek fordítása angolra, ötös jambusban. De ez csak tréfa lehetett; későbbi írással ez van jegyezve a kéziratra: „Szamárkodás; hanem igazán szeretném Bánkot angolul olvasni. Olyan

Shakespeare

Shakespeare, William

-ies."Emlékezem, hogy saját Dante című költeményét is egyszer a hatvanas évek közepe körül (mikor

Dante

Dante Alighieri

ötszázéves jubileumát ülte a világ) angolra fordította, de ennek kéziratát irományai közt nem találom.

Majd csillapodottabb lélekkel reá tért régi kedvenceinek forgatására.

Shakespeare

Shakespeare, William

t újra olvasta, összes drámai műveit, elbeszéléseit, sonettjeit, teljes élvezettel. Egy megjegyzése ez időből még eszembe jut: „

Shakespeare

Shakespeare, William

írói talentumáról elmondhatni, amit a zsoltár zeng az úrról: Nagy vagy uram a nagyokban, és nagy vagy a kicsinyekben.“

Shakespeare

Shakespeare, William

t még néhány angol költő és prózaíró követte: Moore Tamás költeményei – úgy emlékezem, inkább a lyraiak – Washington Irving Sketch-Book-ja,

Fielding

Fielding, Henry

: Joseph Andrews-e, sőt, ha nem csalódom, Marryat kapitány tengerész-regényeiből is egy-kettő; mindannyi már ifjúkorában ismert művek. Mintha akkori benyomásait igyekezett volna általok föleleveníteni s visszavarázsolni lelkét ama szebb időkbe, midőn

„Madár zengett minden bokorban,

Füszeresebb az esti szél,

Himzettebb volt a rét virága."

Ifjúkori kedveltjei közül csak

Byron

Byron, George, Gordon Noel

t nem emlékezem, hogy ez időben újra elővette volna. Pedig egykor lelkesedett érte (lásd Bolond Istók I. ének 71. versszak) s hatása meg is látszik Katalin-ján és a jelen kiadásban közölt Éduán. Don Juan-jából még írói föllépte előtt lefordította az ,, Új görög dalnok éneket" s később, talán

Kőrös

Nagykőrös

ön, megkezdte Sardanapal-ja fordítását is, de ebben egy fél felvonásig sem haladt. Azon időből való kedvence volt

Burns

Burns, Robert

is; e tette egyszer előttem, hogy a Családi kör című költeménye egészen

Burns

Burns, Robert

Szombatestéjé-nek hatása alatt szülemlett, annyira, hogy első közlésekor gondolkozóban volt, nem volna-e kötelessége ezt meg is említeni, s csak azért nem tette, hogy a „béna magyar harcos" által akkor kelteni óhajtott hatást ne rontsa.

Burns

Burns, Robert

most az újabb olvasáskor sem veszített nála egykori hatásából semmit; sokáig foglalkozott vele; örömest bajlódott skót dialektusa nehézségeínek leküzdésével s néhány költeményének fordítgatását is megpróbálta; e fordítások közül Kóbor Tamást néhány évvel később (1873)

Gyulai

Gyulai Pál

sürgetésére befejezte s átadta a Budapesti Szemlé-nek; ,,Az ördög elvitte a fináncot" fordítását a jelen kötetben veszi az olvasó; még egy párnak, mint: The Lazy Mist Hangs – The Vowels – Ae Fond Kiss... - fordításaiból csak csonka töredékek maradtak fenn.

Az angol íróktól később visszatért még ifjabbkori tanulmánya és csodálata tárgyához,

Homer

Homeros

-hoz. Újra olvasta az Iliaszt, Odüsszeiát, Béka–egér-harcot. S aztán végkép meg is maradt a classicai világ irodalma mellett. Végig ment a római írókon: újra olvasta

Virgil

Maro, Publius Vergilius

t, kinek eposzát Zrinyi és Tasso tanulmánya írásakor – mint a jelen kiadásban közölt jegyzetei is tanusítják – sokszorosan tanulmányozta; újra olvasta

Ovidius

Naso, Publius Ovidius

t, kinek Metamorphosisát mint kőrösi tanár évekig tanította az iskolában, aztán

Lucanus

Lucanus, Marcus Annaeus

Pharsaliáját,

Caesar

Caesar, Caius Iulius

és

Tacitus

Tacitus, Publius Cornelius

műveit. Ezeket követték a vígjátékírók: Terentius és

Plautus

Plautus, Titus Maccius

(ez utóbbit hasonlíthatatlanul eredetibb és erősebb teremtő geniusnak tartotta). Majd sorba vette a görög historicusokat; Herodotus , Xenophon , Thukydides , Pausanias – aztán a tragédia írók: Aeschylos , Sophokles , Euripides sorban vándoroltak föl hozzá az akadémia könyvtárából. Így jutott el Aristophanes ig. Ezt is ismerte már, legalább egyes darabjait ifjúkora óta. De most sokkal mélyebben hatott kedélyére. Durva, de hatalmas és elementaris erejű humora magával ragadta őt, mert mint Imre Sándor beható elmével fejtegeti,*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

Lásd a Budapesti Szemle 1885. évi XLI. kötetét. 91 l.

jellemök és kedélyök ellenkező volta dacára, az athenaei kíméletlen satyricus műveiben sok oly vonás van, amivel

Arany

Arany János

humora egy tőről fakadt. De különben is, mintha korunk erkölcsi felfogása és kiábrándult nézetei közelebb hozták volna hozzánk Aristophanest s fogékonyabbá tették volna a kedélyeket az ő erősen józan eszű, minden phantasmagoriát és minden szédelgést kigúnyoló, de azért élénk képzeletű es örökké leleményes elméje játszi szüleményeinek méltánylására. Addig-addig olvasgatta, míg kedvet kapott egyes jeleneteivel megbirkózni; később mind jobban belemelegedett a munkába; szórakoztatta ez a „szellemi gymnastica”, gyönyörűségét lelte a görög népies komikum nyelvének, tréfáinak, szójátékainak magyarrá tételében s addig „babrált" vele, míg egyszer aztán komolyan is neki fogott és szerencsésen elkészült az egész Aristophanes -szel.

E hosszú évtized – tulajdonképpen tizenkét év – alatt (1865– 1876) eredeti művein alig dolgozott valamit. Egy ízben (1873) megkísérlette elővenni Bolond Istókot, „mint öreg asszony a letett kötést“, de csak egy énekig haladt vele; majd 1874 óta Toldit próbálta néhány versszakkal tovább ,,vonszolni“ – de pár heti munka után mindannyiszor fájdalmas lélekkel kellett meggyőződnie, hogy a munka „nem megy".

Elnyomták a hivatalos apró gondok. De, mint kőrösi tanársága utolsó éveiben, úgy biztatta magát most is a reménnyel, hogy ha hivatala nyűgeitől szabadulhatna, ismét tudna dolgozni. Csakhogy most már nem egy újabb életpálya változott munkakörébe akart átëéãmi, hanem független nyugalomba, melyben „ne legyen senki bábja“. Év év után folyt, míg e vágy teljesültét megérhette. Idő közben a magyar kormány részéről két ízben is felajánlották neki, hogy az országgyűlésen egy állandó, tisztes évdíjat hoznak javaslatba részére, de ezt nem fogadta el. Tűrt, vártíuigyekezett vagyonát gondosan gyarapítani, számadási könyvecskéjének címlapjára jegyezve mintegy jeligéül, Horatius nak Apollóhoz írt ódájából e sorokat:

,,Frui paratis, et valido mihi

Latoë, dones, et, precor, integra

Cum mente; nec turpem senectam

Degere, nec cithara carentem.*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete

* Engedd, Apolló, hogy fáradságom eredményének ép erővel és ép elmével örvendhessek; öregségem ne legyen gyámoltalan s lantja se hiányozzék.

Így táplálta lelkét azon jobb jövő reményével, mikor majd kedve szerint, napja legjobb részében igazán magának fog dolgozhatni. Ez a remény és ez a hit adott lelkének erőt; mondhatni az tartotta őt fönn. Egyetlen vágya, reménye, célja, törekvése volt, hogy költői művei folytatását még egyszer megkísérthesse. Egész lénye e munkavágyban pontosult össze; talán nem is volt már abban írói ambitió, csak az az önkénytelen vágy,

„mely csilingel az égi madárban,

Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban;

Mely a pók fonalát százszor megfonatja,

Noha füstbe százszor menjen áldozatja . . ."

S valóban, mintha e régóta táplált óhajtás még megtört testének gyöngeségén is győzedelmeskedett volna, mikor végre 1877-ben hivatalát letehette, csaknem megifjodott kedvvel és kitartással kezdett munkához. Akkor nyáron, a

Margit-sziget

Budapest

en két hó alatt több költeménye készült el, mint – az 1861 – 63. éveket kivéve – huszonöt év óta együtt véve. Kedvvel, kitartással, mondhatni „egy lélekzet alatt” megírt egy egész sorozat lyrai verset, balladát, genret.

Volt egy kulccsal zárható kapcsos könyve, mellyel valamikor régen

Gyulai

Gyulai Pál

ajándékozta meg; ezt hóna alá fogta, elindult vele a sziget néptelenebb utain s háborítatlanul mélázgatott, írva, ha jött az ihlet perce, vagy gyönyörködve a szorgalmas kertész munkálkodásában, akivel szívesen el-elbeszélgetett. (Ennek emléke a „Semmi természet" című költemény.) A kapcsos könyv tiszta lapjai gyorsan kezdtek telni, de jó ideig nem mutatta senkinek, még anyámnak és nekem sem. Mert naiv öröme telt benne, nemcsak ez idő- , hanem már régebben is, ha egy-egy kész munkával lephette meg azokat, akikről tudta, hogy az ily meglepetés nekik örömet okoz. Mi pedig azzal igyekeztünk viszonozni e gyöngédséget, hogy nem kérdeztük mit dolgozik, sőt nem is mutattuk, hogy észrevennők, ha valamin dolgozott. A korai kérdezősködés háborgatta; röstelte, ha valaki figyelemmel kíséri, mivel tölti az idejét. E részben is teljes függetlenségre és szabadságra volt szüksége. Várni kellett, míg ő maga önkényt mutatja meg a kész művet. A kapcsos könyv tartalmával ez nem egy hamar következett be. Már jó sorozat volt lapjain, mikor végre anyámnak fölolvasott belőlök néhányat; az ő kérelmére mutatta aztán meg nekem s kettőnk kértére

Gyulai

Gyulai Pál

-nak és Szász Károly -nak. Hogy ezekből valamit közre bocsásson, arról sokáig hallani sem akart. Mily érzés volt az – csaknem a félelemmel határos tartózkodás – ami a nyilvánosságot visszatartotta, elmondta

Gyulai

Gyulai Pál

-hoz írt levelében, mikor

Gyulai

Gyulai Pál

a kapcsos könyvből először erőszakolt ki egy verset.*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete

Lásd 1877. október 20–22. kelt leveleiket.

Pedig e kérdésben

Gyulai

Gyulai Pál

-nak igaza volt, vagy talán jobban mondva, mind a kettejöknek igazok volt.

Gyulai

Gyulai Pál

-nak annyiban, hogy a közlött költemények valóban sikert arattak – nagyobb, zajosabb külső sikert, mint régebben kiadott költeményei – s ennek számos gyöngéd nyilvánulása a beteg költőnek is örömet szerzett, megaranyozta hanyatló élte alkonyat. De igaza volt neki magának is, mikor úgy érezte, hogy a közzététel után e sorozatba több költeményt írni nem fog. Valóban nem is írt, bár talán nem csupán e kizavartatás volt az oka, hogy nem írt.

Vajon ő maga voltaképen minő szándékban volt a kapcsos könyvébe zárt költeményekkel, mikor azokat írta: alig mondhatnám meg. Mintha csak a maga kedvére dalolgatott volna; a nyilvános közzétételre eleinte aligha gondolt. Később volt idő, mikor azt tervezte, hogy egy részöket kinyomatja kézirat gyanánt Őszikék cím alatt vagy ötven példányban s szétosztja barátai és rokonai között. E száudékára azonban

Gyulai

Gyulai Pál

tréfásan azt jegyezte meg, hogy az nagyon aristocraticus: ,,Te,

János

Arany János

, már ide s tova írón sem akarnád tartani magadat, s úgy beszélsz, mint valami nagy úri dilettáns, aki kerülni akarja, hogy a közönséges írók közé elegyedjék." Ezzel az észrevétellel persze egyszerre el volt vágva a külön kiadás útja. Másszor, úgy látszik, arra gondolt, hogy e verseit kéziratban hagyja maga után:

És ne haljak meg mint koldus,

Aki semmit sem hagyott*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

** Lásd Hagyaték című versét.

De ez a szándék sem teljesült, legalább nem az egész cyclusra nézve. Miután

Gyulai

Gyulai Pál

egy költeményt kicsikart tőle, csakhamar zaklatták mások is, s ily módon a kapcsos könyvből napvilágra jutott tizenöt költemény: A lepke, Epilogus, Vásárban, A tölgyek alatt, Kortársam R. A. halálán, Kosmopolita költészet, Hídavatás, Tengeri-hántás, Vörös rébék, Éjféli párbaj, Ének a pesti ligetről, Tetemre hívás, Harminc év múlva, Nem kell dér . . ., A jóságos özvegynek. Ezek aztán Összes művei új kiadásába is felvétettek. A többit a jelen kötetben veszi az olvasó. Jónak láttam megtartani egykor tervezett címöket s Őszikék név alatt venni fel e posthumus kötetbe, hogy így a cyclusnak ez a része mégis együtt maradjon.

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

* Őszike – colchicum autumnale – egy faj, mely késő ősszel virágzik.

Az Őszikék félretétele után vette elő és fejezte be atyám Toldi szerelmét. De éppen olyan nehezen tudta ennek közrebocsátására is elszánni magát. S mikor végre engedett barátai sürgetéseinek: valami olyan félig-nyilvános kiadást akart vele próbálni. Nem adta át kiadónak, mert az majd „zajt üt vele s nyakára küldi az embereknek, hogy kénytelenek legyenek megvenni, vagy akarják, vagy sem." Kinyomatta tehát a saját költségére s átadta az egész kiadást az akadémia könyvkiadóboltjába, hogy onnan csak az vegyen belőle, akinek kedve van. Hogy pár nap alatt az egész kiadást elkapkodták: oly eredmény volt, amire sem ő, sem más nem számított.

Toldi szerelme után dolgozni kezdett többi régi beszélyei töredékein is. Az Utolsó magyar és Édua kéziratán világosan fölismerhető, hogy amannak XII-ik, ennek VI-ik szakaszát az utolsó években írta. De hamar félretette mindeniket.

Talán fárasztotta az a nehéz versforma, melyben e művek írva vannak; vagy talán Csaba királyfit vette elő ismét, amit aztán, fentebb idézett jegyzete szerint, addig folytatott, míg a betegség ki nem ragadta kezéből a tollat.

Buzgón megtartotta, amit nyugalomba-vonultakor föltett magában:

„A lantot, a lantot

Szorítsd kebeledhez,

Ha jő a halál !"

A régebbi évekből négy kisebb költeménye maradt, melyek Összes művei új kiadásában nem jelentek meg. Kettő a forradalom idejéből: Rózsa Sándor s egy honvéd-dal; mind a kettő a Szabadság zengő hárfája című füzetekben*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete

* Lásd ezekről a jelen kötet végén közölt jegyzeteket.

jelent meg először, s azóta feledségbe mentek. Továbbá A honvéd özvegye és az Ártatlan dac, melyeket atyám, műveinek minden korábbi kiadásából szándékosan hagyott ki; az előbbit, gondolom, azért, mert „a honvéd özvegye” még életben volt, az utóbbit, a hozzá írt jegyzetében érintett okból.

De maradt, mind a régi időből, mind az utolsó évekből, néhány alkalmi rögtönzés és néhány kisebb töredék: vázlatok, röpke ötletek, megkezdett strophák.

Úgy hittem, e posthumus kötetből ezeknek sem szabad hiányozniok; Függelék-ként kiadhatom a félremagyarázás kockázata nélkül. Egy részök már úgy is közkézen forog évek óta. Az alkalmi rigmusok kíszivárogtak a szűkebb baráti körből, melynek pillanatnyi fölvidítására szánva voltak, s részint kéziratban, részint – kivált az atyám halála után megjelent hírlapi közlemények által – nyomtatásban is elterjedtek a közönség között. Ő maga nemigen tartotta meg ezek kéziratát; ami megmaradt belőlök, leginkább barátai őrizték meg, akik az efféle apróságokat is kegyeletes becsben tartották.

„Számtalan példát tudnék idézni reá – írja egyik jellemrajzában Szász Károly **

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

** Vasárnapi Ujság 1882. évi 44. sz.

– hogy Arany egyik-másik munkáján hogy dolgozott évekig; hogy rejtegette, félig készen, egészen készen is, évekig. De tudok ám példát mondani arra is, hogy amit csak úgy rázott ki a köntöse ujjából, az is milyen ép-kéz-láb, s mily tökéletes formában jött ki onnan. Rögtönzései is olyan tökéletesek a magok nemében, mint geniusának legtovább melengetett és legérleltebb gyümölcsei."

A kőrösi tanárság éveiből megmaradt apróságokat leginkább Szász Károly és Szilágyi Sándor rakosgatták félre.

Az „akadémiai papírszeletek” eredetét

Jókai

Jókai Mór

egy (1865-ben írt) tréfás jellemrajzban következőleg adja elő:

„Az akadémiai üléseken dirib-darab papirosokon szoktunk egymásnak izengetni. Én karrikatúrákat mázolok neki, ő meg nekem epigrammokat küldöz.

„Egyet közlök belőlök. Arról folyt épen az értekezés, hogy a história csak azoknak a neveit jegyzi fel, akik szellemökkel hatottak, vagy akik vérengző hadjáratokat viseltek.

„A papír-rongyra, mit hozzám röpített, ez volt írva:

Az emberi öltőt nagy feledékenység

Elnyeli, mint tenger;

Csak kettő marad fenn az emlékezetben:

Der Denker und Henker.

„Az ilyen papír rongyokat, – folytatja tréfásan

Jókai

Jókai Mór

– én rakásra gyűjtöm, s majd a mind a ketten meghaltunk, majd ha a magyar uraságok belgák és angolok lesznek, ezereket fognak érte kapni – az örököseim." Egy pár ilyen papír szeletkét még

Toldi Ferenc

Toldy Ferenc

és Ponori Thewrewk Emil őriztek meg, néhányat pedig én tettem félre.

Van azonban az alább közölt rögtönzések között sok, amit nem is barátai számára írt, hanem egyesegyedül csak önmagának. Mintha az élet apró nyomorúságai elől a saját humorához menekült volna, s aki egykor lelkének nagy convulsiói, kedélyének meghasonlása, hazája sorsa miatti aggodalmai s a végzet által reá mért megpróbáltatások, küzdelmek, bánat és gyász ellen a költészetben keresett enyhületet, utóbb az apró-cseprő boszúságok, kicsinyes sérelmek, sőt a gyarló testi szervezet gyötrelmei ellen is, humora játékában kereste volna az orvoslást. Soha sem szeretett panaszkodni; ha bántotta valami, nem fakadt ki érte, némán viselte bajait, félre vonult, s aztán – mintha múzsája szállott volna le hozzá vigasztalására – vagy egy sóhajtás-szerű versecskében nyertek érzelmei alakot, vagy egy stoicus mosollyal rázta le az apró mizeriákat lelkéről.

Mennyi ment az efféle alpróságokból veszendőbe, nem tudom. Amit e kötet függelékében közlök, azok fiókjai fenekéről, író-mappája ráncai közül, könyvek borítékáról, újságok széléről, meghívók hátlapjáról, sőt a legutolsók zsebeiből, a fidibusznak szánt papirdarabok közül kerültek elõ. Volt köztök néhány, amit már ismertem, ő maga mondta el, vagy mutatta meg; de egy részöket én is csak holta után láttam először.

Bár többnyire inkább csak életrajzi – lélektani – tekintetben lehet érdekök, lehetőleg teljesen közlöm, ami a kezemhez jutott. Ez utolsó időbeli apróságok olvasásakor nem szabad megfeledkezni a súlyos, gyötrelmes bajokról, melyek az ő utolsó éveit, mondhatni, a szünet nélküli szenvedés állapotává tették s egykori örömeitől, szórakozásaitól egészen megfosztották. Teste, úgy szólva, össze volt törve; gyötrő mell-baja néha órákon át nem hagyott neki csak néhány percnyi megnyugvást, néhány szabad lélekzet-vételt sem; megnehezült hallása miatt minden társalgás terhessé vált reá nézve, annál inkább, mert szokott gyöngédségével attól félt, hogy azzal talán másoknak is alkalmatlanságára válik; s utoljára még szemei is (1877 óta) annyira megromlottak, hogy minden olvasással végképen föl kellett hagynia. Ez volt reá a legsúlyosabb csapás. Addig azt hitte, – mint

Tompá

Tompa Mihály

-hoz egyik levelében írja –, hogy elpusztíthatatlan, tartós myops szemei vannak, melyekkel a szabadban nem messze lát ugyan, de a szobában fáradhatatlanul olvashatja a vékony görög betűket s az angol Athenaeum és Academy apró, sűrű sorait. Mert egyebet már ez időben alig olvasott. S egyszerre váratlanul vége lett ez utolsó élvezetének is. Nem a látás szűnt meg nála, mert egy-két sort a legpicinyebb betűkből is el bírt olvasni és írása mind végig szép és szabályos maradt, de pár percnél tovább nem lehetett olvasnia, szemidegei megfájdultak s a sorok összefolytak előtte. Hogy más olvasson fel neki, arról alig lehetett szó: legfeljebb az újságot, vagy egy-egy szemlei cikket. De ami őt leginkább érdekelte: görögöt, angolt, mástól hallva, meg sem tudta volna érteni. Hiszen ezeket a nyelveket csak a szeme által ismerte.

Mintha összecsapott volna élete fölött a hullám s a gondviselés az ó- testamentom önmegtagadó alakjainak nehéz megpróbáltatásait akarta volna re merm.

De ő e megpróbáltatásokat zúgolódás nélkül viselte el s testi szenvedésein diadalmaskodott lelkének nyugalma. Mert ez sohasem tört meg, türelme a végzet ellen sohasem lázadt kifakadásokra s kedélyének alaphangulata, e hosszú szenvedések egész időszakán át, az utolsó percekig, a sorsában való megnyugvás, a környezői és embertársai iránt való szeretet és jóindulat s az a csendes humor maradt, amit nem bírt megtörni semmi nyomorúság. Soha sem vetette magát oda a tétlen apathiának. Ha egyebet nem tehetett, keresett valami kézi babrálást, amivel foglalkozzék. Egykor, évekkel azelőtt, a betegsége miatt zúgolódó

Tompá

Tompa Mihály

-nak azt a tanácsot adta: „Csinálj akármit, ha gyalogszéket vagy kerekes rokkát is; fúrj, faragj, kertészkedjél stb.“*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

* Lásd 1866. február 18-iki levelét.

Most ő maga híven követte ezt a tanácsot. Fúrni-faragni nem volt ugyan módja, de legalább igyekezett maga körül minden dolgát maga végezni. Úgy élt a fővárosi modern életmód ezernyi szüksége, kényelme, igényei közepett, hogy remete sem élhetne egyszerűbben. Amit maga megcsinálhatott, nem adta ki a kezéből. Efféle apró foglalkozásai közül fölemlítek egyet, ami, a következményeknél fogva, mélyen hatott reám.

Nagyon óvakodnia kellett a széltől, mert baját minden csekély meghűlés tetemesen súlyosbíthatta. Azonban ablaka (az akadémia palotájában) az épület külső oszlopai s díszítményei között oly mélyen esett, hogy ott a szélnek se erejét, se irányát megítélni nem lehetett. Készített tehát magának egy szélmérő alkotmányt: picike fehér lobogót varrt egy félrőfnyi hosszú drótnyélre, s ezt külső ablakán függő hévmérőjéhez erősítette, hogy a lobogó az ablak mélyedéséből kinyúljék a szabadba, ahol az ékitmények a szeleket meg nem törik. E készüléket e szavakkal mutatta be nekem: ,,Nézd, itt van az én utolsó művem.” Akkor nem gondoltam, hogy e tréfa oly hamar megvalósuljon. Igazán ez lett az ő utolsó műve.

Ha efféle babrálásaiból is kifogyott, elővette régi gitárját s elmélázott vele, előkeresgélve ifjúkori emlékeiből valami régi dalt, amit évtizedek óta nem hallott s ami már csak sejtelemként villant meg emlékezetében, mint csendes estén egy távolból hangzó zene halk hullámai.

,,Néha egy uj dalt terem önkint hurja,

S felejti legott, már ő le nem írja;

Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? – tünődik."

De „leírt” néhányat ezekből Bartalus István , s később ki is adta.**

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete:

** Arany János dalai. Énekre és zongorára feldolgozta Bartalus István. Budapest, 1884.

Szórakozást tudott keresni a saját gondolataiban is. Próbára tette emlékező tehetségét, azzal mulatva magát, hogy egy-egy véletlenül eszébe ötlő verssorból –

Horatius

Flaccus, Quintus Horatius

Virgil

Maro, Publius Vergilius

, Ovidius ,

Tasso

Tasso, Torquato

Byron

Byron, George Gordon Noel

, vagy a régi magyar költők:

Gyöngyösi

Gyöngyösi István

, Rádai Pál ,

Amade

Amade László

Faludi

Faludi Ferenc

Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály

stb. valamely költeményének egy-egy darabkájából – a félig elfelejtett részeket addig görgesse és csiszolja emlékezetében, míg végre az egészet kikerekítheti. Megtörtént nem egyszer, hogy egy-egy horatiusi ódát két-három napig sem bírt kiegészíteni, s ha meglátogattam, tréfásan panaszolta, mily boszantó fennakadása van. Könnyű lett volna könyvtárából elővennem s kikeresnem a konok költeményt, de nem engedte. Ne rontsam az ő időtöltését. Mert épen a problema megfejtése volt az, ami neki szórakozást nyújtott.

Egy-egy horatiusi vagy anacreoni töredékét, így emlékezet után, le is fordıtgatott; ami ezekből megmaradt, azt is oda tettem a Forgácsok közé. Ez időben sem volt tehát az élete olyan „humor nélküli puszta nyomorúság” mint az Őszikék utolsó költeményében panaszolja. Sőt azt hiszem, épen abban van kivételes humorának ritka bizonyítéka, hogy mind ama nyomorúság között is, ha egészen magára és saját gondolataira maradt, lelkét zúgolódás vagy elfásult önmegadás nem zsibbasztotta el, hanem humoros ötletekben talált szórakozást. Csinált rébuszt, betűjátékot, mesterséges rímeket, parodiákat stb.

Érdekes tarkasága van ezeknek az akadémiai almanach 1882. évi példányán. Jóformán ez volt az egyetlen könyv, amit az utolsó nyáron, a

Margit-sziget

Budapest

en még keze ügyében tartott. Halvány zöldes borítékára nézni jól esett beteg és érzékeny szemeinek, melyeket fájdalmasan sértett minden fénylő tárgy, és minden élénkebb szín. Ebbe írta jegyzeteit az időjárásról, egészsége nagyobb változásairól s ami egyéb írni vagy firkálni való épen eszébe jutott, azt is ennek üres lapjain jegyezte föl. Van ott egy sereg nyelvészeti me jegyzés, gúnyos paródiája erőszakos etymologizálásnak, mesterkélt rímek, rébuszok, betűjátékok, Gyöngyösi-féle leoninus hexameterek, vers az időjárásról:

,,Ha napfényes vizkereszt

Megcsorditja az ereszt,

Akkor évben jól ereszt

A kalász és a gerezd.

Öregektől tudom ezt,

Higyjük el, probatum est.

Kelt: hoc anno, Buda-Peszt".*

Jegyzet

[szerkesztői feloldás]

Arany László lábjegyzete

:*Megjegyzi, hogy 1882-ben napfényes volt.

Van egy pár bohó rím a saját testi gyarlóságairól (nem közölhetők). Aztán egy névjegyzéke azoknak – vagy száz név – akikkel tíz év alatt Carlsbadban megismerkedett Šbizonyára emlékezetének próbára tétele végett írta össze); egy másik hosszú névjegyzéke azon kortársainak – irodalmi férfiak és ifjúkori szalontai'ismerősök nevei – akik nála fiatalabb életkorban haltak el s e névsor végén góth betűkkel írva a Halottas Beszédből vett ez idézet

ysa mend ozchuz iarov vogmuc !

Hasonló előérzést fejez ki ugyanez Almanach egyik üres la ján az a Sejtelem című versecske, mely a jelen kiadásban a rögtönzések közé van fölvéve s egy másik lapon ez az észrevétel: „Minden emberen megtörténik az az injuria, hogy egyszer aztán neki is meg kell halni, nem egyik vagy másik szomszédjának. ''

Aki az utolsó évben úgy távolabbról látta őt, megtört alakjával, fájdalmasan komoly arccal, elvonulva, csaknem félénken mélázni a

Margit-sziget

Budapest

félreeső utain, alig sejthette, hogy lelkében még mindig maradt az egykori derültségnek egy ki nem alvó szikrája. Úgy hittem, jellemének s hangulatának e nem közönséges vonását semmi sem tünteti föl inkább, mint bohókás, apró, rögtönzött versei. Szolgáljon ez igazolásomra közzétételökért.

Budapesten, 1886. május hóban.

Arany László