DÓZSA DÁNIEL: ZANDIRHÁM
Székel hőskõltemény a kilencedik századból. (Az iró tulajdona.) Kolozsvártt, Stein János
bizománya.
E cím alatt, már jó ideje, egy 296 lapra terjedő sűrű és apró betűkkel nyomott költemény
jelent meg. A napi sajtó röviden, mint szokása, fölemlíté; egy pár felületes – nem
annyira ismertetést, mint ajánló bókot is olvasánk róla: azzal vége, csendes minden. A
szerző, talán évek óta, lelkesűl valamely magasztos célért, gondolat fogamzik elméjében,
s hordja azt, talán évekig, mielőtt a megtestesülés pillanata bekövetkeznék; a kivitel
ismét éveibe, nappali s éjjeli gondjaiba kerülhet: s midőn a mű kész, midőn a friss
nyomdaszagú példányok szétküldettek, mi jutalom vár rá? Egy kis lágymeleg ajánlás,
boszantóbb az indokolt gáncsoknál; rövid ismertetés, minő a szerkesztői példányok
felvágatlan lapjairól telhetik, visszatetszőbb bármily keserű, de tanulságos birálatnál.
A közönség a stereotyp ajánlgatások, obligat dicséretek közt nem tudja magát tájékozni;
értelmesb lévén, hogy sem mindent jónak tartson, a mi előtte köznapi szavakbaıı
feldicsértetik, hajlandó a jobbat is selejtesnek ítélni. Ily eljárás – vagy inkább el
nem járás – alig hiszem, hogy akár a szerzőre buzdító, akár a
közönségre lelkesítő hatást gyakorolna.
Pedig Zandirhámnak már pusztán megjelenése nevezetes tünemény költészetünk mai
állapotában. Jelenleg, midőn minden tehetség (s tehetlenség) lyrai koszorúk után kapkod,
legkönnyebbnek gondolván a vers azon nemét, mely alakban is legrövidebb,– midőn az
alkotó költészet fáradalmas előkészületei, hosszú tanulmány kétes sükerért, komoly
törekvés messze célra, mindenkit visszariasztanak, – jelenleg, mondom, egy ily
költeménynek már létrejötte is elösmerést, méltánylást érdemel. Volt idő, mikor ifjaink
nemes hévvel, kitartó buzgalommal készültek az írói pályára; óvatos szemmel néztek körűl
a költészet tág mezején, s a mely ösvény leginkább vonzotta hajlamukat, vagy, géniuszok
irányánál fogva legbiztosabb haladást igért a süker felé, azon indúltak el.
Csalódhattak, csalódtak is nem egyszer, de a törekvés komolysága még akkor is némi
tiszteletre gerjeszt, ha célját nem érheti. Most a fiatal ember nem akar egyéb lenni,
csak (!)
Petőfi
, S
mihelyt „bordái alatt hatalmasabb ütéssel kótog a bekérgezett szű:" legott igyekszik
elfoglalni helyét a népies lapok olcsó Pantheonjában.
Petőfi Sándor
Mi lehet oka ez egyoldalúságnak? Amaz általános emberi természetből folyó utánzási
hajlam-e, mely a sereget mindég és mindenütt a legközelebb kivívott koszorú irányában
kergeti? Nagy részt ez. De nem volnánk igazságosak, ha korunktól minden jóravaló, önálló
tehetséget megtagadnánk; ha a „servum pecus” metsző sarcasmusát csak kiebb terjesztenők
is, mint az más időszakban terjedt. Utánzók mindenkor voltak és lesznek, Csobánc és Somló után ép úgy láttuk
felsarjadzani a Hősregéket, a Márévárát, a Szöszvárt, miként Zalán
futása nyomán a csikorgó hatosokban írt hőskölteményeket, melyekre senki sem
emlékszik többé; mikép Kont diadala után a hamis pathoszszal
rikácsoló balladákat; s mint most az északi ballada nyomain amaz ostobán naiv
catechesist, mely elégnek tartja a száraz történetet kérdéseks feleletekbe foglalni.
Ezekkel semmi közünk. De miért, hogy azok is, kiknek művein saját egyéni bélyeg, tehát
kisebbnagyobb önállóság ismerhető fel, kizárólag a lyra, a
Petőfi
– vagy legfölebb az ő általa kedvelt
Petőfi Sándor
Beranger
és Béranger, Theodore
Heine
lyrája körében mozognak? Talán mert
egyéni hajlamuk csupán e fajjal rokonszenvez. Lehet; bár kétlem, hogy a költői tehetség
bizonyos korban mind lyricusnak, egy határozott iránnyal, másban mind epicusnak teremne.
A hajlam többnyire studiumaink szerint irányúl: Heine, Heinrich
Byron
, a kiválóan lyrai természet,
lyrája nagy s legszebb részét elbeszélő formába öntötte, s bár nem tisztán eposzi, mégis
becses dolgokat nyújtott e vegyes téren. Ugyanez áll, több–kevesebb módosulással,
Kisfaludy Sándor és Byron, George Gordon Noel
Vörösmarty
elbeszélő műveiről. Mindkettő lyrai
tehetség, nem elégelte, örökké dalokat és ismét dalokat hallatni: s a közönség hálásan
fogadta e változtatást húrjaikon.
Vörösmarty Mihály
De az eposz kora lejárt, mondják, ama hősvilággal együtt, melynek tetteit zengeni volt
feladata. Helyét a regény foglalta el; s a mi költészet ezen kívül iparvilágunkban
élvezhető fenmarad, az csak a drámában és lyrában nyilatkozhatik. Való, hogy a föld, a
mint most forog „keserű levében”, összes productiv erejével sem képes ma már egy Iliászt hozni létre, s az óriás szenvedélyek, minőket egy
Nibelungen-Noth csatára zúdit, épen úgy ismeretlenek napjainkban, mint az ősvilág
sarában hömpölygő megalosaurus, vagy az erdőket legelő mammuth. De ha egy
Virgil
nek a római, egy Maro, Publius Vergilius
Tassó
nak az olasz míveltség fénykorában
lehetett, a naiv hőskor és a kifejlett polgárosodás szerencsés combnálásai által örök
életű műveket hagyni hátra: véleményem szerint ma sincs zárva az út annak, kire bőven
árasztá kegyeit Calliope. Azonban tegyük fel, hogy a sajátlag vett eposz, vagy inkább a
classicai epopoeia korunkban többé nem lehetséges: vajon a több-kevesebb romanticai
vegyülettel modernizált eposz: egy Frithjof–rege, egy Childe
Harold, egy Onégin, szinte lehetetlen–e?
Tasso, Torquato
Mi tehát az oka, hogy költőink csaknem kizárólag a lyra, ennek is egy–két divatos faja
után esnek? Részben, lehet, nem nagy ismeretség aminden korok és nemzetek jeleseivel;
ennélfogva hiánya ama gyakorlott ízlésnek, mely a szépet minden alakban élvezhetővé
teszi; épen úgy
Homér
egyszerű, de nagy, de
biztos vonásaiban, mint az Aeneis vagy Gerusalemme csiszolt formái alatt, vagy Homeros
Pulci
és Pulci, Luigi
Ariosto
gonosz mosolyával szemben; úgy a Mahábhárata ,,elefánti“ dúlakodásai közt, mint a ,,Paradicsominak"
(Firdusi) nemzetségről nemzetségre szálló
szenvedély-viharában, vagy az ellen szívét kitépő s megrágó ,,Sigurd“ hőseinél. Hiányzani látszik költőinkben, amaz
önbeleélés, ha ki bírnám fejezni, nagy példányokba, mely fogyatkozás, ha
egyrészről nıeghagyja nekünk a naturalisták eredetiségét, s a nemzeti zsinórt és sújtást
épen nem hozza veszélybe, más részről nem enged túl látni gémes kútainkon, s valljuk
meg, több a kár benne, mint a nyereség. Aztán nem is áll, hogy idegen minták szemlélése
jóravaló tehetsége kiforgatna eredetiségéből, hogy szükségképen letörlené róla a nemzeti
zománcot. Ariosto, Ludovico
Virgil
a hellének
nyomán képezte magát: melyik költő inkább római, mint Maro, Publius Vergilius
Virgil
? A Jeruzsálem dallója egy képet is alig mer használni, mely nem Maro, Publius Vergilius
Virgil
é; mégis előttünk áll a
szenteskedő, a kéjsovár, a lágy érzelmű olasz. A mi Maro, Publius Vergilius
Zrínyi
nk e kettőt nem csak nyomon követi, de néhol
épen kiírja: azonban, dacára az idegen műveltségnek, nem látjuk-e szűntelen a XVII-ik
század horvát-magyarját, ki szóban fukar, szenvedélyben erős, érzületben magasztos,
utolsó csöp véreig hazafi? Bizonyára, míg a „Hermann és Dorottya"
szemben a zIliászszal s Odysszeával
eredeti és kiválóan német költemény marad: addig nincs okunk idegen mesterművek
tanulmányozásától azért borzadni viszsza, hogy elsatnyul bennünk az eredetiség, s
lehámlik rólunk a nemzeti máz.
Zrínyi Miklós
Mindazáltal nem ez a fő ok, mely költőinket hosszabb lélekzetű compositióktól
visszatartja. Ki akarna palotát emelni földrengés után, midőn a talajt még mindegyre
hullámzani véli lába alatt? Egy napról más napra élünk; elfogadjuk, de elégeljük is a
perc benyomását; messze célra törekedni hiányzik az ösztön, a kitartás, a szellem
ruganyossága; beëfjük azzal, mit a jelen óra önkényt hoz, s nem törődünk vele, ha a
következő ismét elviszi. Ezen, hogy úgy mondjam, nomád állapot a
kedélyvilágban, fejti leginkább meg az uralkodó lyrai hangulatot, s általában lyránk
jellemét.
Szerző, maga is székely, e kicsiny, de vitéz hegyi nép tetteit akarja dicsöíteni. Helyes
tapintattal választja meg a kort, a székely önállóság, függetlenség korát.
Ha a székelyek, minthagyomány és krónika egyaránt bizonyítják, Etele húnjainak a bérces
hazában visszamaradt töredéke, mely a magyarok bejöveteleig képes vala megőrzeni
függetlenségét: csak is ez önálló kora az, mely eposzilag fölvehető. Korábban a székely,
mint székely, nem is létezett; Árpád után sorsa a
magyaréval fonódik össze. A hún és magyar időszak közötti századok egyikébe kellett
tehát szerzőnek eposzát helyezni: de melyikébe? Nem tekintve azt, hogy a hún birodalom
enyésztére közvetlen következő időszak se mondai, se történeti alapot nem nyújt, – már
azért sem lehete a költemény idejét ez első századokba tenni, mert a hún nemzeti
hanyatlás leverő hatását a bármily hősi fényben felmutatott székely ivadék dicsősége nem
ellensúlyozhatta volna. Szerencsés gondolat volt hát az elbeszélés korául a IX. század
második felét, a székely önállóság utolsó éveit, választani, midőn a magyarok előre
kilátásba helyezett dicsteljes megjelenése az egész eposz folytán lélekemelő hatást
gyakorol.
Mondai s illetőleg történeti alapját tekintve, jelen költemény részint az élő
néphagyományra, részint s főleg azon sem elég teljes, sem eléggé világos feljegyzésekre
támaszkodik, melyeket „Székely krónika" néven ismerünk. Nem
egyszer volt már feszegetve, múlhatlan kellék–e eposzban a történeti vagy mondai alap.
Vajon az afféle hősköltemény, mint például Tündérvölgy, Széplak, Két szomszédvár, Magyarvár, melyek, tudtommal semmi hagyományon nem épülnek, legfölebb ha némi
történeti hátterök van, veszít–e lényegesen e fogyatkozás által. A költő, mondják, azért
költő, hogy teremtsen: kort és viszonyokat, hősöket és jellemeket, isteneket és
mythologiát, szóval mindent, mindent; ez fog a phantasia próbaköve lenni. Szép feladat,
de még nem ismerek oly nagy epicust, ki ezt megoldotta volna.
Homér
ugyanazon mondakörhöz tapad, melyet utána, s
valószínűleg előtte is – százan meg százan. énekeltek; Homeros
Virgil
fáradságosan szedi össze az Aeneas felől keringő hagyományos emlékeket és halászsza ki ezek
tengeréből a céljára tartozót; Firdusi a shah
levéltáraiban, gyűjteményeiben évtizedeken át buvárolja nemzete múltját; vajon ezek s a
többiek mind, phantasia nélküli szegény fuvolások voltak–e s azért kutatták a
hagyományt, a históriát, mert képzeletből alkotni mit sem tudtak? Maro, Publius Vergilius
Homér
, például, nem lett volna–e képes Odysseus vagy
Agamemnon helyett más, szem nem látott, fül nem hallott hőst teremteni? Azt hiszem,
alakító tehetsége így is vonzó művet hozott volna létre; de nem hiszem, hogy mi azt
olvasnók. Ily légből szedett eposz talán gyönyörködtet vala némelyeket; de soha sem
fogott a görög nemzet vérébe átfolyni, a rhapsodok ezrei által firól–fira plántáltatni.
De a görög ugyanazon mondákat, regéket hallá az Iliaszból, melyek
bölcsője óta nyomon kiséıik, csakhogy itt szebb, vonzóbb, teljesebb alakban. A monda
évszázadok során históriai meggyőződéssé, nemzeti hitté változott: innen az eposz
roppant hatása és népszerűsége. – Hogy újabb példát említsek, Ossiannak minden bűbája
elvesz, mihelyt föltesszük, hogy az Homeros
Macpherson
koholmánya; hogy Ossian meg hős atyja Fingal, hős fia
Oscar, légi káprázat s a bárdok éneke felhős Caledoniában, ha zengett is valaha,
elzengett örökre, viszhang nélkül, nyomtalanul. A mű ugyanaz, de mily különböző a
hatás!
Macpherson, James
Ily fontos lévén, hogy az eposz a nemzetnek, melyre hatni akar, ne csak jelleme, szokásai
s erkölcsében, hanem történeti s hagyományos emlékeiben is gyökerezzék: nem ok nélkül
törekedett szerzőnk megadni hőskölteményének azt, a mit én eposzi hitelnek
szoktam nevezni. Van ugyanis történeti hitel, mely a tények valóságán épül, ezzel
szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e a dolog,
de igen, hogy él-e az a nemzet a nép tudalmában, emlékei- s hitében, s az utóbbiakhoz,
mennyiben a költői cél engedi, makacsúl tapad. Nem költ semmit, a míg hagyomány van,
miből összerakni lehet; nem ferdít, hol az eltérés a nép tudalmával ellenkeznék: de a
monda variansai közt szabadon válogat. Szerző, mint ajárıló leveléből is kitetszik,
érezte ily hitel szükségét: „hogy eposzt lehessen előállítni, úgymond, legelőbb is az ős
nemzeti élet alapjával, annak ős szerkezetével kellett tisztába jönnöm” – s feljebb:
„csak egyet nem örökölhettünk: tiszta tudalmat nemzetünk őskoráról." (VI. l.) De nem
elég csupán az ős nemzeti élet alapjaival, szerkezetével jönni tisztába: ez csak háttér,
csak keretje a rajznak. Magát a fő cselekvényt, nevezetesb episodjaival, kitűnőbb
hőseivel, oly alapon kell kifejteni, hogy minél több támaszát lelje nemzeti
emlékezésben. Szerzőnk e részt is dicsérendő lelkiösmeretességet tanusít. – A széke1y
krónika szerint valóban Zandirhám neve ama rabonbánnak, ki a
bejövő magyarokat fogadja, neje ennek csakugyan bizonyos Magor leánya, kinek rejtélyes
személye ott ködlik a hagyományban; a többi (legalább) nevek is, melyeket a költő
használ, ős székely nemzetségek nevei, s ezek leírásában, túlzott hűséggel, a régi
helyesírást is megtartja, mint: Boudham, Zandour,
Mikow, Uspoulat stb. Boudvár, a krónika
szerint is, a székelyek áldozati és gyűlhelye ; ott áll a hat kő-vért,
melyre írvák a székelyek törvényei; a főrabonbán hármas tiszte: ,,ad castra metienda
contra exteras gentes, ad jura sacra et profana edicenda" – terjed; ő áldozik a nép
előtt: vérfrigy a kókuszdió kehely által, a tribusok és nemzetségek stb.
stb. mind a nemzeti hagyományon épűltek. Episodjai közt legkitűnőbb a Rapsonné leánya,
mely régi mondán alapúl; a többieket is igyekszik a szerző mondákból venni, vagy
legalább hagyományos nevekhez, személyekhez és helyekhez csatolni; s általában a
topographia biztossága egyike fő gondjainak.
Az eposz tizenkét költeményre s ezek mindenike több énekre oszlik. Költemény
egy kikerekített szakasz, de nem önálló, nem független az egésztől, sőt épen úgy ennek
egységéhez tartozik, mint valamely regény külön fejezetei. Tartalma az eposznak röviden
ez. Boudham kimúltával az ifjú Zandirhám főrabonbánná
választatik, mely alkalommal Magor a főpap megjósolja neki, hogy alatta nagy
dolgok történnek, a kúnfaj visszanyeri Etele régi birodalmát. – Másnap, ősi
szokás szeıint nőt választ, Jolánt, ki miatt háború keveredik
Posel–lel a besenyők chánjával. E háború folyama, episodjai, képezik az
elbeszélés nagyobb részét. A székely egy ideig győztesen veıi vissza az ellenséges
megtámadást, de miután a besenyők Gely és Glad szomszéd fejdelmeket is szövetségökbe
vonják, több oldalról támadtatik meg a maroknyi népfaj, s vesztét már bizonyosnak
vélvén, élet–halál harcát víja; midőn a honkereső magyarok megjelenése kiragadja a
veszélyből. E segítség váratlan a székelyekre, de nem az olvasóra nézve, ki erre
előkészíttetik a Barnavitéz megjelenése által. Az ismeretlen hős
nem egyéb, mint Árpád, Álmos vezér fia, ki már a háború kezdetekor Posel
chánnál időzött, hogy az új hont környező népek szokásait, erkölcseit,
hadakozás módját stb. kitanúlja; segité előbb a besenyőt harcban, de majd a székelyekben
rokonaira ismer, elfogatván, köztök tartózkodik, míg egyszer rejtélyesen búcsút vesz
tőlök ,,s eltűnik, senki sem tudja, hová." Azaz visszatér magyarjaihoz, hogy őket
segélyül kihozza.
E rövid tartalomból is látható, hogy az alap szerencsésen van kigondolva. A székelyek
küzdelme fajok fenmaradásáért,bármi1y hősi, bármily megható legyen az, magában véve nem
bírna az epopoeia nagyszerűségével: épen úgy, mint Aeneas küzdelmei
kisszerűekmaradnának, ha Róma leendő nagysága nem emelné a
cselekvényt, az egyes hősöket. Az idegen népek közt egyedül álló székely, ha visszaverné
is elleneit, győzelme nem volna biztosítva újabb veszélyek ellen: de így, a magyarok
megjelenése minden aggályt eloszlat, a küzdelem célját érte, a székely mindenkorra
biztosítva van. Ugy is, a monda szerint, a székely csak azért maradt Erdély bércei közt, hogy Etele honát a később kijövendő magyarok számára
meg– őrizze; az őrhad tisztét híven betölté, fentartotta magát a derék sereg
megérkeztéig, s ezzel hivatása be van végezve. – Ha valaki ellenvetné, hogy a magyarok
megjelenése oly kívülről jövő esemény, mely deus ex machina gyanánt vág a
cselekvény folyamába, azt ez épen most mondottak meggyőzhetík, hogy szükségkép így kelle
az eposznak befejeztetni. E befejezés, mint föntebb éıintettem, az olvasóra nem is
váratlan: már az újonválasztott rabonbánnak meg van jósolva, s azután a Barnavitéz által mindig éber figyelmünkben tartatik.