Aranysárkány fejléc kép
MegjegyzésekBibliográfiai adatok
 
HADSHI-JURT  
  Prinz
Emil van Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
-tól.
M. Frankfurt
Frankfurt am Main
. Irodalmi intézet. Rütten és Lõningnél, 1860.  
  Ki, ki e vén
Európá
Európa
ból ! Hagyjuk e nyugati polgárosodást, finom ármányaival, unalmas elteltségével, üzéri zaklatásival. Forduljunk el e testi lelki nyomortól, melynek meztelensége kandikál szintúgy a bársony mint daróc megől. Mit keressen ily világban a költészet, kivált meg az eposz? A hadvezért magasztalja-e, ki évület (praescriptio) által jutott érdemeihez, ki csupán azért első, mint fa az erdő szélén, hogy kivágták előle a többit?
n
Jegyzet – évület (praescriptio): azaz a hivatali idő hosszabb volta által;
A.
Arany János
többször tesz cikkeiben e cikkében is szóajánlást (decoratio: díszület).
Ama piperkőc legyen-e hőse, kinek kedélye mankóra jutott húsz éves korában? Vagy azon nagy férfiú, ki a diplomatia róka útján csavarogva, soha sem ott van, a hol keressük, mint a Hamlet apjának szelleme?
n
Jegyzet – a Hamlet apjának szelleme: a SZF-ben „a Machbeth apjának szelleme" áll, nyilván tollhibából, elirásból; a PD-ban már Hamlet (506. l.): ismeretes, az apa szellemének megjelenése inditja el a Hamletben a cselekményt.
A békés polgárt zengje-e, kinek vaskonyháink terjedése óta, a nyárs sem fegyvere többé? Láttuk,
Hebbel
Hebbel, Christian Friedrich
példáján, minő eposzra alkalmas a mai Európa. El, el ! a vad népek, a veresbőrű indiánok, a hottentoták, malájok, otahájtiak közé!
n
Jegyzet – Otahajtiak: Tahiti sziget lakói.
Ott még találunk eposzi jellemeket. Az egyéni fejlődés ott még nincs ezer meg ezer paragraph korláti közé szorítva. A személyes vitézség fejbőrökben számíttatik, mint egykor a veréb- s varjúpusztítás megyéinkben. A testi erő, ügyesség épen úgy számot tesz, mint hajdan a gyorslábú Achillesnél. Vagy, ha messziljük az útat, állapodjunk meg a Tisza rónáin. Ott is fogunk találni egy félvad, sőt civilisatióra képtelen fajt: ez a „Tschikoschen-Volk".
n
Jegyzet – Tschikoschen-Volk:
A.
Arany János
kifejezése gúnyosan utal azokra, a német szellemi életben elterjedt s az abszolutizmus által lelkesen propagált közhelyekre, mely szerint a magyarság pusztai, sztyeppei, félig ázsiai népség.
Vagy végre, ha az egyhangú rónaságnál változatosb sceneria, a csárdai dulakodás helyett harci riadalom kell, siessünk a
Kaukáz
Kaukázus
rengetegei közé: a csecsenc–kozák háború, mely a polgárisodás javára s a győzhetlen cár dicsőségére, csak mostanában, bevégződött, alkalmas tárgyat fog szolgáltatni egy új-Iliászra!  
  Hadshi-Jurt is efféle csecsenc eposz. A címszó egy falu neve a
Kaukáz
Kaukázus
ban, nem messze az orosz határszélhez. Ott lakik Issa, a darab hőse. Kaukázi tájképek, csecsenc és kozák harci s békejelenetek vonúlnak el tarka változatban szemünk előtt. A mű I–X számmal jelölt szakaszokra van osztva, 8 és 7 szótagú váltó sorokban foly, mint
Kisfaludy
Kisfaludy Sándor
nk regéi, de strópha-szerkezet nélkül. Kis nyolcadban 272 lap.  
  Ha egy orosz költő, egy
Lermontoff Mihály
Lermontov, Mikhail Yuryevich
, nehéz kényszerűség által arra kárhoztatva, hogy ifjúi esztendeit a
Kaukáz
Kaukázus
vadonjában, prometheuszi kínok között, töltse, – felhasználja helyzetét, s mint költő, azon élményekből táplálkozik, melyeket a közvetlen szemlélet, a mindennapi benyomások nyújtanak, – ki venné tőle rossz néven? Sőt inkább az ily eredeti benyomások frissesége, külsőleg a díszítmény, bensőleg az érzület igaz volta, nemcsak az újdonság, a változat, hanem egyszersmind a valódiság ama bájával is ragad meg bennünket, mely költészetben a hatásnak oly nélkülözhetlen eszköze. Nem hiába emlegeti
Byron
Bíron, George Gordon Noel
annyiszor a truth, truth (igaz) kifejezést; költeni, mégis igaz maradni: ez a nagy feladat, melynek megoldásától függ a poétai süker. Hozzá még, ha a költő mint hazafi is oly boldogtalan, hogy el kell fordulnia hona vérenvett dicsőségétől, mely bajonettekre támaszkodik, el, hogy ,,ábrándos nyugalommal nézze a részeg parasztok vasárnapi tombolását, kik az egész hét nyomorát táncban, ivásban feledik –" és egy szilaj, de szabad s szabadságaért életrehalálra küzdő néptörzs iránt vallania részvétet, mikép
Lermontoff
Lermontov, Mikhail Yuryevich
: bizonyosan a mi részvétünk sem marad el a költő iránt.
n
Jegyzet – el kell fordulnia a hona véren vett dicsőségétől . .: e resz részint szó szerinti fordítása (nyilván
Bodenstedt
Bodenstedt, Friedrich
nyomán), részint parafrázisa
Lermontov
Lermontov, Mikhail Yuryevich
említett Hazám című költeményének, melynek 1865-ben készült fordítása (ugyancsak nyomán) fiánál, Arany Lászlónál így hangzik: „Sem a múltnak, sem a jelennek lelkesedni / Nem tudnék én a barbárságaért, / Nem kell dicsőség, melynek ára vér, / Nem szeretem a büszke önhitet, / Mely bizodalmat szuronyokba vet.", „És mily öröm – s ezt nem mindenki érzi – / Összel a gabnatelt szérüket nézni, / Parasztházak zsuppal fedett hiuját, / Az ablakok faragványos fiókját, / Vagy szenderegve – ugy vasárnapon – / Mulatni a lármás paraszthadon, / Ha léptöket tombolva táncra lejti , / Zaj- és kedvben a hét baját felejtik." ( ÖM
Bp.
Budapest
1901. II. köt. 27–28. l.)
De ha látom, miként rohan a cosmopolita faj a világ négy sarka felé, a tigrisek és cethalak honába, miként telepszik majd egy karcsú pálma legyezője alá, majd az elláthatlan prairie-k embernyi magas fűvébe, vagyis, igazábban szólva, hogyan temetkezik utazási, nép- s földirati könyvek tetemes foliántjai közé, hogy a költészetben valami újat, érdekest, csiklandóst (piquant) , valami ,,nie da gewesen''-t állítson elé s az ihlet hiányát kelmeiséggel, az emberi természet igaz és hű festéseit a flamingó és kajdács színeivel, a cselekvényfalakok domborúságát lapos táj képekkel, az alkotás erejét gygási erőlködéssel pótolja: nem irígylem hódításait.
n
Jegyzet – Cosmopolita faj, később: cosmopolita szomszéd: a német szellemi élet gyakran hivalkodott ez időben azzal, hogy gyűjtőmedencéje a különböző népek és korok műveltségének. Volt is ebben valami igazság: a német forditásirodalom mérhetetlenül nagy volt, de kétarcú jelenség, mert igen gyakran a valódi, szerves földolgozása hiányzott ez átvételeknek.
n
Jegyzet – nie dagewesen németből átjött, nálunk is használatos kiszólás: ilyen még nem volt !
A kelme csak kelme, akár manchesteri gyárban, akár a Csendes-tenger valamely szigetén fahéjból összekallva, készült.
Shakspere
Shakespere, William
, idegen tárgyú drámáiban, mily felületes e kelmeiséget, az öltöztetést illetőleg, de azért hatása örök, mert abban, a mi emberi, egyéni, sőt abban is, a mi népfaji, benső igazsággal bír.  
  Midőn az újabb német költészet egyik tévirányát, mely már „nem leli honját a hazában" megrovom, – mivel nem szeretném ha a példa nálunk is utánzókat csőditene, korán sincs eszemben állitni, hogy a költő idegen tárgyat nem kereshet. Bízvást. Csak soha ne feledje, hogy a tárgy nem mert idegen, hanem mert költőileg van felfogva, feldolgozva, lészenbecsessé. Ha látjuk, hogy a költő lelkéből szűz frisseségben fakadt az érzelem, eszme; vagy, hogy képzelete megnépesült élő, mozgó, cselekvő alakokkal, melyek egyenkint és összehatva embeiien igazak; ama pótlék, melyet idő, hely, körülmény hű, érdekes jellemzetes rajza ad hozzá, bizonyosan nevelni fogja munkája érdemét. De ha ellenkezően arról győz meg a mű olvasása, hogy a költő e másodrendű kellékre helyezi a fősúlyt, hogy például eposzban az elbeszélt történet csak hordozója azon külső adatgyűjteménynek, melyet az író akár öntapasztalás, akár tanúlmány által szerzett: hűsége, legyen az táj-, népirati, vagy történelmi, nyilván kárba vesz, s benne a költő helyett csak a szemes touristát vagy adatbúvárt fogjuk találni.  
 
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
 költeménye az utóbbi osztályba esik. Valószínüleg öntapasztalásból, nagyon ismeri a Kaukázust, a kozák-orosz életet, a hegyi fajokat. Nem akarván, hogy dús tapasztalása kárba menjen – miután a keret nála megvolt, beleillő képről gondoskodott.
Lermontoff
Lermontov, Mikhail Yuryevich
példája sikerrel biztatá. Közönséges csalódása az utánzóknak, hogy előképük hatását ennek tárgyában, formáiban, külső jellegében keresik. Ha
Lermontoff
Lermontov, Mikhail Yuryevich
nak sikerült a Kaukázust költői hírbe hozni, miért ne
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
nak, ki szintúgy, még talán jobban ismer helyet, népszokást, körülményeket? Ha egyéb nem kell, mint a kozákcsecsenc élet betűhív rajza, ki tudja jobban, mint ő? Egy mesét költe hát, melyre, mint valami zsinórra, felfűzhesse tapasztalása gyöngyeit. E gyöngyökkel annyira meg is van rakva az elbeszélés, hogy csak itt-ott fehérlik ki fonala s mindannyiszor inkább zavaró, mint kellemes hatást gyakorol. Alig tudjuk képzeletben összekötni azzal, a mit már olvastunk, alig költi fel érdeklettségünket az iránt, a mit még olvasni fogunk. Az emberek jönnek, mennek, mozognak, majd előbukkanva, majd eltünve: még sincs valódi, összpontosított cselekvény. Fő dolog a külső sceneria, az öltöztetés, a leírás.  
  Hadshi-Jurt, mondám, egy csecsenc falu neve. Ide menekül, a darab elején, Issa csecsenc hős, Inalök boszúja elől. Ez utóbbinak atyja, mint az expositióból megértjük, megölte Issa atyját, Issa viszont megtorlásúl az Inalökét. Ezért 30 év óta a két férfi egymás életére tör, de eredmény nélkül. Egy ideig Issa és lelki barátja Dzsattahász volt a hatalmasabb, Inalök elnyomva kibújdosott. Issa és Dzsattahász nőt vettek, amazé gyermektelen maradt, ennek szép lánya született: Tawa nevű. De most Inalök négy erős fiával hazajövén, Issán vala a sor menekülni. Nejét Dzsattahász gondjaira bízva, Hadshi-Jurt faluba szökik, hova később neje is követi. Ennyi az első ének.  
  Ily expositio után azt várnók, hogy az Issa és Inalök közti vérboszúból fejlik ki valamely cselekvény. Dehogy. Issa és Inalök párszor véletlenül összetalálkoznak a költemény folytán, de ismét a véletlen meggátolja az élethalálra kezdett viadalt, míg végre, az utolsó énekben, miután Hadshi-Jurt a kozákok által feldúlatott, egymás keze által elvesznek. Az egész boszú-história nem lendít egyebet, hanem hogy Issát remegésben, az olvasót hiú várakozásban tartja, s amazt menekülni kényszeríti, hogy Hadshi-Jurtba tegye lakását, mely falunak dicsőséges bevétele lesz végcélja e kozák epopoeának. – A másik (mert kettő van), a valódi cselekvény, Tawa személye körül csoportozik. Tawa, leánya Dzsattahásznak. Issa és Dzsattahász együtt nevelkedtek, az utóbbinak atyja házánál, s elválhatlan barátság egyesíti őket. Dzsattahász mindjárt a darab elején egy orosz csatában elesik, haldokolva Issát kéri fel leánya atyjául. Issa magához veszi Tawát, ki deli hajadonná serdült; hanem még idegen a szerelemtől. Egy szegény, de szilaj és vitéz csecsenc kalandor, Elbusörk, nagyon megszereti, de szegénysége miatt nem mer föllépni mint kérő. Hogy meggazdagodjék: áruló orosz kém lesz, ki a kozák vezérnek ismételve besúgja a csecsencek minden hadmozdulatait. Fölpénzelve magát, nyíltan merészkedik nőül kérni a leányt. Issa hajlandó is volna, mert nem tudja hogy kém, csak vitéz tetteiről ismeri a fickót, de Tawa sértő daccal utasítja el, mert már – szerelmes. A dolog így történt. Issa valamely rabló kicsapás alkalmával zsákmányúl egy orosz fogollyal tért meg. Aiminoff, így hívták a kozákot, az első szenvedélyes szerelem tüzét lobbantj a fel Tawa szívében ; a leány csak alkalomra vár, hogy megszöktesse, mi egy harci vak lárma alkalmával sikerül is: gyámatyja kedvenc lován, a Dshanem-en elszökteti az oroszt, maga is lóra kap, de a viharos éjben nem bírja követni, leesik, s ájúltan hozzák vissza az erdőből. Ez eset után történik a fönebbi kérő, Elbusörk, visszautalása. Pár év telik így, a lány nem bírja feledni kozákját, okkal móddal, egy vén asszony által izen neki. Aiminoffnak otthon rosszúl van a feje alja: ő házas, gyermeke is van: de az asszony hűtlen, kicsapongó. Most hatalmasabban, mint valaha, támad föl benne a csecsenc leány emléke: ott hagyja nejét, gyermekét, jő. A dühös Issát és a csecsenceket, részint Dshanem a kedvenc, a gyakran megsiratott ló visszahozása, részint az izlamra térés által kiengeszteli, Tawát nőül veszi. De boldog lenni nem tud. Feltámad benne a lelkiösmeret szava: hazája, hite, gyermeke gyötri. Az utóbbinak nevét álmában egyszer kiejti, ez által csecsenc nője a titok nyomára jő: hogy férje házas, gyermekes. Aiminoff ügyesen odaviszi a dolgot, hogy Tawa megbocsát neki, nemcsak, hanem azt is igéri, hogy anyja lesz a fiúnak, ha elhozza férje. A merény, a fiúcska elrablása, sikerűl; de oly tett árán, mely a kozák lelkiösmeretén kitörölhetlen vérfoltot hagy: a rablás és üldözés alkalmával kifejtett tusában kedves keresztkomáját (nagy dolog az óhitűeknél) ölte meg. Ennek karóra szegzett véres feje üldözi; el akarva némítani benső gyötrelmét, folytonos rablókalandokban keres eltompulást, a falu, Hadshi-Jurt, rémületesbbé válik az orosz előtt, mint valaha, a veszett kozák dúlongása tűrhetetlenné, s az orosz vezér, Slepzoff, elszánja magát, egy téli meglepetéssel semmivé tenni a falut. Elbusörk, a kém, nagy óvatossággal viszi kalauz szerepét, a csecsenc falut meglepi a kozák had, fegyver és láng martalékáúl adja. Elbusörk, fogadása szerint, Aiminoffot élve fogja el, Issa és Inalök egymás vérében oltják ki régi boszújokat, Elbusörk a menekülni akaró Tawát elfogja, de az, egy gyilkolási kísérlet után, a hózivatar segélyével megszabadúl tőle, s a hóban elvész. Elbusörk, a gazember, életben marad fájdalmával.  
  Ím ez a történet, lehető legrövidebbre vonva. De megfárad az olvasó, míg ezt így össze bírja állítani képzeletében. A mestermű egyik ismertető jele az, hogy meséje, alakjai önkénytelenűl nyomódnak az emlékezetbe: mire átolvastuk, a történet kereken áll lelkünk előtt, az alakok, mint élő személyek vannak megtestesűlve.
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
elbeszélése nem tette ránk e hatást. Úgy voltunk vele, mint a ki rengetegben, kanyargós folyam mentén utaz: minden fordulatkor elő- előtűnik a folyó, s az utas nem tudja, az-e ez, melyet már látott, vagy egészen más. A változatos, gazdag, hellyelhellyel meglepően szép díszület (decoratio, mint: készűlet) közől ki-kibukkan a cselekvény, s mindannyiszor némi fátyolozottság van rajta, minden ilyes futó jelentést egy-egy elszórt motivumnak gondolunk, melyet meg kell tartani emlékezetünkben, holott gyakran csak népjellem, népszokás stb. rajza. Így már, mint említők, az első ének, az expositio, mely Issa és Inalök vérboszújának adja történetét, nagyon vékony összefüggésben áll a következőkkel: csupán azért van, hogy a kaukázi „vendettával” megismertessen. A II-dik szakaszban egy hosszú csatakép nem való egyébre, csupán hogy Dzsattahász elesik, s lányát Issára hagyja. Maga ez a Dzsattahász – s barátsága Issával – egészen henye dolog, nem volt szükség színpadra hozni. Szóval mindjárt-mindjárt azon veszszük észre, hogy egy-egy cselekvény, melybe már belétanulni kezdtünk, egy-egy részlet, melyet magában csinosnak találtunk, az egészszel vagy semmi kapcsolatban nem áll, vagy csak külsőleg van hozzáragasztva, vagy kis eredménynek nagyon előtérbe állított indokolását képezi, s utóbb az ,,inepte molitur" lehangoló érzelmével hat az olvasóra.
n
Jegyzet – az 'inepte molitur': horatiusi kifejezés (az Ars poeticaból, 140. l.): szükségtelenül, hasztalan fáradozik.
 
  Azt is nehéz volna eldönteni, melyik a darab fő hőse. Az események Issa körül csoportoznak, a szerző is ezt mutatja be legelébb s legnagyobb körülményességgel. De Issa csak típus, faja nemesbjeinek képviselője, valamint Elbusörk a romlott csecsencé. Azonfelül, hogy boszúja percét lesi, mitsem cselekszik, t. i. bensőleg; a hatásokat csak kívülről fogadja, szóval minden vitézsége, harci kalandjai dacára szenvedő jellem. Elbusörk és Aiminoff – szerelemből mindenik gazemberré, honárulóvá lesz; amaz cselekvőbb jellem, mint ez: mert a kozák inkább a körülmények által sodortatik bajba; de szerepe még sem olyan, hogy főhős lehetne. Még legtöbb fordúl meg a leány –Tawa – szerelmén: de az a történet, melynek ő a központja, bármint előtérbe nyomúljon is, az egészhez képest csak epizód jellemével bír. Leginkább eltaláljuk a valót, ha Slepzoff-ot a kozák fővezért tekintjük az eposz hőséül, kinek magasztalására van írva az egész. Igen, ez nem egyéb, mint Slepzoffiád.  
 
Prinz von Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
, nevéről ítélve német, azon szellemileg naturalizált oroszok közé látszik tartozni, kik ellenkezően a
Puskin
Puskin, Aleksandr Sergeyevich
ok,
Lermontoff
Lermontov, Mikhail Yuryevich
ok mélyen borongó hazaszerelmével, abban találják boldogságukat, hogy a nagy cár hódítói, civilisatori dicsősége napsugárain sütkérezzenek. Mily boldognak festi a kozákot, hogy fajiságát elvesztve, a hatalmas cár pártfogása alatt holtra ihatja magát! Mily nagy ember ez a Slepzoff, ki a csecsencek erejét megtörte; ravaszság, lekenyerezés, erkölcsrontás által több hegyi törzset arra bírt, hogy a síkra, kozák ótalom alá, telepedjék ! A prinzköltő nem győzi magasztalni emberszeretetét. Csak ,,unbedingte Unterwerfung” kell neki a hegyi fajok részéről: azontúl nincs áldottabb ember nála.
n
Jegyzet – Csak ,unbedingte Unterwerfung' kell neki: ügyesen elbújtatott célzás
A.
Arany János
Windischgrätz herceg ismert kijelentésére, hogy Magyarország csak föltétel nélküli megadás esetén kaphat békét
Maga a hegyi népség dalokban örökíti emlékét, oly kellemes zsarnok a dicső! Kár, hogy a csecsenc nép, ha ugyan rejt még a
Kaukáz
Kaukázus
valamely zúga behódolatlan törzset, nem olvashatja
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
gyönyörű német verseit. Bizonnyal szívére venné a rebell „Hadshi-Jurt” siralmas történetét és rohanna kezet csókolni a Slepzoffoknak. S a prinzköltő elmondhatná, hogy egyetlen költeménye többet használt a cár dicsőségének, mint annyi armada, mely a Kaukázusban veszett.
n
Jegyzet
– a rebell Hadshi-Jurt: az abszolutizmus kedvenc szóhasználatával, melynek a rebellis volt a magyarságra a legkedvencebb megbélyegző jelzője, a rendszeren üt
A.
Arany János
Azonban így sincs a költemény hatása elveszve: ha csak fele azon nem tudom hány milliónak, mely anyanyelvén olvassa, fog osztozni a költő bámulatában, melylyel az orosz bajonettek fényének áldozik, már ez is mily roppant erkölcsi nyeremény az európai polgárisodás ügyére nézve! Pedig a cosmopolita szomszéd nagyon is hajlandó efféle bámulatra, – s a költeményben sok részlet van, mely kitűnő szépsége által képes behízelegni magát. Ha ez nincs, nem is tartottuk vohia érdemesnek szóba hozni.  
  Mindjárt az expositió (I. szakasz) oly ügyesen van adva, hogy igen kedvező véleményt képes támasztani költőnk alkotó erejéről, mellyel pedig, mint láttuk, nem bír nagy mértékben. Issa, a mint egy erdőn bújdokol, az őt környező tárgyak láttára, melyek egyszersmind a költői leírás anyagát képezik, visszamélyed emlékeibe, s ez által alkalmat nyújt szerzőnek, hogy hőse múltjából megismertesse velünk, a mi az expositióra szükséges. A vadkan, például, megriad tőle, ki maga is iiadva fut: ez eszébe juttatja egykori futását, midőn atyja áldozata lőn az ellen boszújának, mely őt magát is fenyegette. Így vezet a költő folyvást kültárgyakról hőse lelkébe s onnan a múltba; de legszebb az a hely, midőn a vérbosszúról beszélvén, egyszerre, minden átmenet nélkül, Issának adja a szót, s ez még most is, 30 év múltával, felbőszül a gondolaton és szenvedélyes, drámai apostrophe-val zárja beszédét:  
 
 
 
És eljött a férfigondok,
 
A vérbosszú ideje:
 
Issának feledhetetlen
 
Lõn az óra, a mikor
 
Félrehiván így szólt ő, ki
 
Atyja helyett atyja volt:
 
Elfelejtéd már az ellent,
 
Ki atyádnak gyilkosa?'
 
„Dzsánem, Dzsánem, hű lovacskám!
 
Halkan lépdelj, lassan járj:
 
Ezer füle van az éjnek –
 
Patkód el ne áruljon;
 
Akkor bátrabban ügettünk;
 
Csendes, tiszta volt az ég:
 
,Bosszú !' súgta atyám vére;
 
Bizton vélte a cudar
 
Életét egy rosz gyerektől:
 
Hanem gyönge kézzel a
 
Gyermek, tőrét nyers szivedben
 
Gazkölök! megforgatá . "
 
 
  Vagy midőn a gondolatra, hogy hátrahagyott nője Dzsattahásznál lelt menedéket, igazán keleti áldást buzog barátjára; mit nagyobb hatás kedviért eredetiben írunk ki:  
 
 
 
,,In des Freundes sich'rer Hütte
 
Kehrte meine Gattin ein;
 
Meine Flucht hat er beschützet;
 
Möge Gott ihm gnädig seyn!
 
Mög' er seine Schwelle segnen
 
Und sein Weib und Kind und Ross,
 
Und die Waffen, die er führet,
 
Und das Brad, das er genoss !“
 
 
  Hasonlóan szép keleti zamatú hely sok van a költeményben. Így Issa, midőn barátját, a harcon elesett Dzsattahászt siratja, valódi érzéssel, de mégis ama keleti affectatióval, mely nem tehet róla, hogy dagályban nyilatkozik:  
  „Mintegy villámtól lesújtva, dőlt reményem fája meg! Sorsom a végzet folyóján buborékká változik! Jaj ! ki fogja védni kunyhóm, majd ha én elbújdosom? (azaz: meghal). Éltemnek ki lesz gyönyörje? ki halálom boszuja?”  
  „Mint bükk a csalitban, álltál férfiak tanácsa közt! Mint légből a sólyom, csaptál harcias tettekre le ! Szádban ezüst – és aranydús volt szívedben minden ér! És gyílokhegy volt haragod és szerelmed tölt pohár!"  
  „Jaj a nőnek, ki halálra ilyen hősi szívet szült! Jaj tinektek, árva, gyönge, kiknek védje, őre volt! Jaj a lónak, mely nyihogva ríná vissza a nemest ! Jaj a rozsdaett acélnak, melyet már nem fényesít !"  
  ,,Néked szenteljék a lányok legszebb daluk hangjait. Ifjú hősöknek halálod példa és ösztön legyen. Permetezve fog lenézni a felhő sírodra majd; és virágok kelnek abból és madár zeng ottkörűl."  
  Ilyen Elbusörk átka, midőn elutasított szerelmével boszura gerjed Issa ellen, s éjtszaka, lóhátról ordítja ennek kapuja előtt:  
  ,,Issa, hervadjon ki a fű, melyen árnyad elhaladt! Kórt idézzen köszönésed, kézfogásod bőrfekélyt! Vendégedet a legelső korty vized őrítse meg! Apád sírján dúlakodjék, marakodjék ebcsoport! Ha elszunnyadsz, a fejednél álljon, rázzon rettegés! Ebren a gyanú tekerje képed a tarkód felé ! Nőjön a hajad (gyász jele) örökké, nőjön bár az övedig, szüntelen bú- és panaszban, míg a szíved megszakad! S én ne leljek védhajlékot, jó barátom ne legyen, és imát én ne lehelljek: vesztedért csak! – Látni fogsz!"  
  A lélektani ábrázolások közül azt találtuk valóban sükerültnek, midőn Aiminoff, a szökevény kozák, ébrenlevő neje, Tawa mellett alszik, álmában fiát és elhagyott nejét szólítja, miáltal felkölti a csecsenc nő féltékenységét, de egy jóltalált felelettel ismét elnémítja. Íme a fő mozzanat:  
  „Most megmozdúl és beszél; csitt! »Hol vagy?« kérdi csöndesen »Wasilicska! jer, kicsínyem: úgy-e bántott rossz anyád? Visszajött apád, no látod; szép játékot hoz neked.« S tompa fönnedéssel zúgja: »oh te rosz, rosz feleség !«“  
  „Erre Tawa féltő szívét bősz ijedség fogja el; összeborzad és felugrik, féktelen kín csap belé. »Ki?« – és rázza férje karját, hogy fölretten az, s mohó kapkodással; álmosan nyúl fegyverért a fal felé. »Ki? –« s merően a szemébe süpped átható szeme: de legott magához térvén, kacag a férj: »ki? bohó! Hát ki volna? az, kit érted szerelemből hagytam el. Igen, az !« – S gyönyörben olvad Tawa szíve lelke föl.”  
  Végre, hogy szerzőnk leíró képességével megösmerkedjünk, ide teszem könyve utoljáról a pusztai hóförgeteg rajzát, ugyanazét, melynek Tawa áldozatja lesz.  
  „A halálnak éje volt ez, ritka ehhez fogható. – Megeredve napkeletről felvonúlt a Szélara; föliiasztá vad döféssel a megdermedt tájakat, s bősz ugrásokban forogva kezde győzelemfutást. "  
  „Szörnyű szép, ha tavasz-árban hótul duzzad száz patak s őrült kéjjel ömlikla már Olvadó mezőkre ki; a folyam, mely tengerré nőtt, zúgva tépi gátjait, és utólfog minden élőt, s egy rohammal vízbe fojt !"  
  „Szörnyű szép az is, ha nyári hévtől aszván a vadon meggyúl és a láng, – vihartól ostorozva, fut tovább: szisztereg a magas fűben, pattog a tar galy között és a füstbeburkolt égre ölti véres nyelveit !"  
  „Ám, vigasztalan szörnyű, ha fölkel a hóförgeteg s tompa zúgással közelget a ködterhes éjszakán; ha, ezer torokkal mintegy, jajgat, rí a síkon át, s tépve dúlva, semmisítve, mindent a halálba űz! Nincs, mi ellent bírjon állni bősz dühének. Kél tömött oszlopokban a zimankó; minden szál fű él, mozog. Porzik a hó a magasban, csúsz a földön s nyílhamar tornyosodva meg' felorsóz, s ködbe, szélbe foszlik el. Éles metsző hidegétől, melyet a vihar lehell, megfagy a vér az erekben; gyökeréig zsibbadoz zord dühétől a természet; halál-álmot küzdve lesz kővé minden mozgó élet, ajka dermesztő lehén. Jaj az útasnak, kit a vész utólérve megrohant ! Szemét szúrja, elvakítja; lelkét a megzsibbadás butasága nyügzi össze: egy tapodtat sem bírt a dúlt ösvényből már kivenni; mindenütt rom, pusztaság! Bódultan köröng egy helyben: nyom, csapás sehol, sehol! csak a hó, mely zűrve nyargal a vadhullámzó teren; csak a vész jaj-ordítása; csak köd sűrű éjjele, mely velőit megfagyasztja csontjában s a vért erén. Kinszeredve áll meg aztán; összemarjúlt izmait elhagyá az élet-inger; – és befonva álmosan, csúsz a halk halál szívére: ő leroskad, elpíhen: – és fehér dombot szitál rá sírhahnúl a förgeteg.”  
  Mindent összevéve, Hadshi-Jurt oly költemény, melyben ugyan ,,plura nitent” de nem cum ,,paucis maculis".
n
Jegyzet – Plura nitent: horatiusi kifejezés: sok fénylő, jeles részlet, de nem kevés hibával, fogyatkozással (Ars poetica, 351. l.)
Az alapszerkezet hibáit, a részekben semmi költői díszítmény, s föl-föllebbenő hangulat jóvá nem teheti.  
 

Megjegyzések:

Ez a bírálat, mint a bevezető sorokban maga
A.
Arany János
is utal rá, közvetlenül kapcsolódik
Hebbel
Hebbel, Christian Friedrich
Mutter und Kindjének kritikájához.`A két bírálat jellege mégis meglehetősen különbözik egymásétól. Ez utóbbi nem folytatása az előbbinek, hanem inkább kiegészítő illusztrációja. Ott
A.
Arany János
az eposz korszerűsítésének elvi kérdéseit is fölvázolta már, a bírálatra választott mű elemzése, kritikája mellett; itt tehát inkább, mint első bekezdése ezt világosan tanúsítja,
Hebbel
Hebbel, Christian Friedrich
félresiklott kísérlete után a korszerűsítés kísérleteinek egy újabb fajtáját, mégpedig e újabb tévútját, típusát kívánja bemutatni. Egy harmadik tipusú kísérletről, mégpedig olyanról, mely szerinte e kettőnél több lehetősgggel kecsegtet a megújulásra,
Frankl
Frankl, Ludwig August
művének bemutatásakor (Hősök és dalok könyve.) számol majd be.
A.
Arany János
-t, mondja Barta János, ,,nyilvánvalóan tárgya miatt érdekelte"
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
műve ( Arany János válogatott művei.
Bp.
Budapest
1953. 500. l.). Valóban,
A.
Arany János
mindhárom emlitett bírálatának – s már előzményüknek, a Zandirhám-bírálatnak is – magva, alapja, középponti problémája –
A.
Arany János
esztétikája tartalmi voltának megfelelően – az: a műfaj s a választott tárgy összhangban van-e, nyújt-e választott tárgy lehetőséget a műfaj megújítására. Rendkívül éles támadása, megrovása ,,az újabb német költészet egyik téviránya" ellen e tartalmi esztétika, műfajszemlélet alapjáról érthető. A német irodalomban az 50-es évektől ugyanis egy oly irány jut – legalább látszólag – az irodalmi élet középpontjába, a közönség érdeklődésének homlokterébe, amelynek tárgykörét földrajzi, néprajzi és történelmi egzotikumok szolgáltatják. Rokona ez, sőt ihletője is jórészben a hatvanas években nálunk is feltűnő ún. újroinantikus iskolának. Valójában pszeudoromantika ez, mely csak a kelléktárát használja a romantikának. Csupa olyan költő képviseli ez irányt, akiket az irodalomtörténetírás azóta a perifériára tolt, s eppen csak megemlitésükre szorítkozik. Akkor azonban ünnepeltek voltak. Fő képviselőik
Otto Roquette
Roqette, Otto
,
O. R. Redenitz
Redewitz, Oscar Robert
,
Hermann Lingg
Lingg, Hermann
. Ez utóbbit különösen fölkapták. Cikkek százai magasztalták, ismertették;
A.
Arany János
lapja is hozott róla cikket, egy német folyóirat nyomán, Zilahy Károly fordításában, de, jellemző módon, olyat, inely bizonyos kétkedéssel szemlélte ünneplését ( Lingg Herrmann és az újabb német líra. SzF I. I. 9. sz. 135–136. l.). Balladákat írt Mohamedről, Timurról, a lepantói csatáról, Andronikusról s más távoli s történeti személyiségekről, később „bizánci novellákat" s népvándorlási eposzt. Rajta kívül elsősorban az ún. ,,Münchener Dichterkreis" vitte ez irányt, de mások is. Bár sokféle szemléletű költőt vonzott ez az irány, a liberál-radikális Moritz Hartmantól, a patetikus-liberális, dilettáns-autodidakta áltörténeti
Hamerling
Hamerling, Robert
en át, a reakciós
Oscar Robert Redewitz
Redewitz, Oscar Robert
ig és
Otto Roquett
Roquette, Otto
ig, az egész irányzat keletkezésének egyik alapvető indoka a 48-as polgári forradalmak bukása volt. Nem lehet tagadni, hogy egy-két jelentősebb név is kapcsolatba került vele, legalábbis egy időre (pl.
Freiligrath
Freiligrath, Ferdinand
), de jellemző módon: legnevesebb képviselője,
Paul Heyse
Heyse, Paul
, is túlélte műveit, holott ő később jórészt levetette e tarka épszeudoromantikus vonásokat s klasszicisztikus irányba fordult (Lásd e kérdésre
Richard M. Meyer
Meyer, Richard M.
: Die deutsche Literatur des neunzehnten jahrhunderts. Berlin 1900. 514–520., 537., 552., l. stb.). Természetesen, a keletkezéskörülmények e tartalmi-tárgyi tényezői mellett számba kell venni, különösen a kritika hangnemét illetően – mint erre
Barta
Barta János
is utal (i. m. 500. l.) – az időpontot is, melyben keletkezett: 1860 végén, 1861 elején országszerte magasra csapott az ellenszenv és ' y az ingadozó rendszer „civilizációs misszi já"-val, a tudákos osztrák-nãinl-ilat szellemi élettel, a „cosmopolita” lexikon-műveltséggel szemben. S
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
esetében
A.
Arany János
-nál még fokozta ezt az ellenszenvet, mint
Riedl
Riedl Frigyes
hangsúlyozza, ,,oroszbarát" volta, a cári abszolutizmust magasztaló, kiszolgáló magatartása, iránya, hangneme. ( Riedl, 264. l., ugyanígy
Barta
Barta János
is, i. m. 500. l.) Mindazonáltal csak reszben szol a tárgynak az érdeklődés; mint
Barta
Barta János
lektori jelentésében nyomatékosan kiemeli: a műfaj, a verses nagyepika kérdésének is szól legalább annyira. A szakirodalom, érthető módon, jóval kevesebbszer idézi ezt, mint a Hebbel-bírálatot;
A.
Arany János
esztétikai nézeteire kevesebb adalékot szolgáltat, mint az utóbbi. Sőtér István azonban rámutat, hogy az „ideál-reál" A.-féle felfogásához ez a cikk is fontos támpont s e problémának A sárkányban legpregnánsabban, legtömörebben megfogalmazott felfogását látjuk- itt is viszont. ( Sőtér, 649. l.) Egy tekintetben azonban igen gyakran hivatkoznak e cikkre:
A.
Arany János
és az orosz irodalom, különösen pedig
Puskin
Puskin, Aleksander Sergeyevich
és Lermontov kapcsolatát illetően (lásd Rejtő István: Az orosz irodalom fogadtatása Magyarországon.
Bp.
Budapest
1958., 26–29., 30–35. l.). Érdekes megjegyezni, hogy Arany László 1865-ös lelkes Lermontov-tanulmánya nézeteinek egy része csírájában már itt megvan.
Lermontov
Lermontov, Mikhail Yuryevich
nak
A.
Arany János
is abból a verséből – a Hazámból – idéz, a cím megjelölése nélkül, egyetértő gyönyörködéssel, amelyet majd fia is magasztal s citál többször, valósággal saját álláspontja kifejezéseként. (Lásd ÖM II. köt. 5–52., 27., 48. l.) Az eposz szerzője,
Emil von Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
herceg ama számos német nemesi és arisztokrata család egyikének tagja, melyek cári szolgálatba állottnak s rendszerint magas katonai s közhivatali méltóságot töltöttek be. Ő előbb a hesseni nagyherceg szolgálatába állt, később, már a cáréban több hadjáratban vett részt, főképp az ez időben sorra meghódított kaukázusi kis népek ellen vezetettekben, így az 1848-ikiben és az 1852-ikiben. Tájleírásokat, verseket, hadi emlékezéseket irt s több ,,Heldengedichtet", hőskölteményt is (a Hadshi-Jurton kívül pl. az Asszlan-Agát). E művének tárgy-anyagát, mint az eposz egy szerzői lábjegyzete mutatja, főképp azokból az eseményekből és emlékekből meritette, melyek ,,Woronzoff" herceg, cári főparancsnok 1845-ben kezdődő véres hadjáratában mentek végbe, ill. amelyek ezekhez fűződtek (lásd az első ének végét, 26. l.). Műve hazai könyvtárakban egyáltalán nincs meg, s – mint a nemzetközi könyvtárközi kölcsönzés menete bizonyította – a nagy német könyvtárakban is rendkívül ritka. Ezért az
A.
Arany János
-tól lefordított idézeteket adjuk, a Wiesbadenből kölcsönzött példány alapján; annál is inkább, mivel egy részüket
A.
Arany János
maga is versben fordította, s a többit is egyre inkább műfordításnak tekinti az A.-irodalom, pl. Képes Géza (lásd cikkét, ItK 1965. 6. sz.), aki kimutatja: oly szigorú ritmikai, versmondattani, verstechnikai szabályok érvényesülnek e fordított részletekben, mint a valóságos műforditásokban. S e felfogás jogosítására maga
A.
Arany János
is elégséges alapot szolgáltat, hisz azért közli e részleteket, hogy a szerző részletekben megnyilatkozó művészi képességét, ihletettségét illusztrálja. A német eredeti tehát így hangzik: (,,És eljött a férfigondok [ . . ] Gazkölök! megforgatá“): „Und die Zeit der Mannessorgen / Und der Blutesrache kam: / Unvergesslich blieb die Stunde, / Als er sie zusammen nahm, / Er, der ihre Jugend lenkte, / Und zu Issa mahnend sprach: / Hast den Todfeind du vergessen, / Der den Vater dir erstach? / ,,Dshanem, du mein Ross, mein treues ! / ,,Trete leise ! trete sacht, / ,,Dass dein Huf uns nicht verrathe! / ,,Tausend Ohren hat die Nacht ! / ,,Froher ritten wir von dannen, / ,,Als ich jetzt ! die Nacht War hell: / ,,Rache ! schrie das Blut des Vaters; / ,,Sicher wähnte der Gesell / ,,Sich vor eines Knaben Waffen; / ,,Doch des Knaben schwache Hand / „Hat den Dolch in deínem Herzen, / ,,Schurke ! um und um gewandt !" (Első ének, 5 –6; a kiemelés, a kurziválás itt is, mint a későbbiekben is, mindenütt
A.
Arany János
-tól van,
Wittgenstein
Wittgenstein, Emil von
egyáltalán nem használja.) (,,Mintegy villámtól lesújtva[ . ] és madár zeng ottkörűl“): ,,Wie vom Blitz getroffen stürzte / ,,Nieder meiner Hoffnung Baum! / ,,In dem Strome des Geschickes / ,,Wandelt sich mein Glück zu Schaum! / ,,Wehe ! wer wird meiner Hütte, / ,,Wenn ich wand're, Schutz verleih'n? / ,,Wer wird meines Lebens Wonne, / ,,Meines Todes Rache sein? / ,,Wie die Buche im Gestrüppe / „Ragtest du im Männerrath! / ,,Wie der Falke aus den Lüften / ,,Stürzest du zur kühnen That! / ,,Silber lag in deínem Munde, / „Gold in jedem Herzenszug! / „Dolcheschärfe war dein Zümen, / ,,Deine Lieb' ein voller Krug! / ,,Weh der Mutter, die zum Tode / ,,Solches Heldenherz gebar! / ,,Weh den Schwachen, den Verwaisten, / ,,Deren Schirm und Schutz er war ! / ,,Weh dem Rosse, traurig wiehernd, / ,,Wenn es nach dem Edel'n frägt ! / ,,Weh den Waffen, leidverrostet, / „Die er nimmer hegt und trägt !" / „Ihrer Lieder beste Klänge / ,,Sollen dir die Mädchen weih'n. / ,,Reizend soll den jungen Kriegern / ,,Noch dein Tod ein Beispiel sein. / ,,Thaubeladen wird die Wolke / „Auf dein Grab herniederschau'n; / ,,Blumen werden ihm entkeimen, / ,,Vögel zirpend es umbau'n !” (Harmadik ének, 62–64 . l.) (,,Issa! hervadjon ki a fű[. . ] Látni fogsz !"). ,,Issa! dorren soll der Rasen, / ,,Ueber den dein Schatten lief ! / Krankheit folge deínem Gnrusse ! / ,,Aussatz deínem Händedruck! / ,,Blödsinn bringe deínem Gaste / ,,Deines Wassers erster Schluck ! / „Auf dem Grabe deines Vaters / „Tummle sich der Hunde Schar ! / „Aus den Lenden deines Weibes / ,,Winde sich ein Zwergepaar ! / ,,Wenn du schlummerst, soll der Schrecken / ,,Rüttelnd dir zu Häupten stehn! / ,,Wachend soll beständ'ger Argwohn / ,,In's Genick dein Antlitz drehn! / „Und so lang ich dir im Leibe / ,,Nicht das Herz gebrochen hab', / ,,Mögen meine Haare wachsen, / ,,Sei es bis zum Gurt hinab, / „Mag kein Obdach mich beschirmen, / ,,Mir kein Freund zur Seite stehn, / „Kein Gebet mein Athem hauchen, / ,,Als run dich ! – Auf Wiedersehn !" (Hetedik ének, 178–179. l.) (,,Most megmozdúl és beszél[.. ] S gyönyörbe olvad Tawa szíve lelke föl"): „jetzt bewegt er sich, und redet; / Horch! ,,Wo bist du?" – ruft er sacht: – / ,,Wasilitschka ! komm, mein Junge I / ,,Haben sie dir Angst gemacht? / ,,Schau, dein Vater kehret wieder, / ,,Bringet Spiel und Zeitvertieb !” / Und mit dumpfer Drohung raunt er: / ,,O ! du schlimmes, schlimmes Weib !” / Da erfasst ein eifersücht'ger / Toller Schrecken Tawa's Herz: / Schaudernd fährt sie in die Höhe / In unbänd'gem jähem Schmerz: / „Wer ?” – und rüttelt ihn am Arme, / Dass er aufspringt mid die Hand, / In Bestürzung taumelnd, ausstreckt / Nach der Büchse an der Wand: / ,,Wer? – und ihre Blicke saugen / Sich in seine Augen ein: / Aber alsobald besonnen / Lacht er: „Närrín ! wer soll's sein? / „Die ich dir zu lieb verlassen, / ,,Ist es !” – O ! da strömt von Lust / Ihre ganze Seele über ! " (Kilencedik ének, 222–223. l.) (,,A halálnak éje volt ez, ritka ehhez fogható[. . ] és fehér dombot szitál rá sírhalmúl a förgeteg"): ,,Eine Nacht des Todes war es, / Wie sie wenige erschaut. – / In dem Osten losgelassen / Stieg empor die Windesbraut, / Weckte mit gewalt'gen Stössen / Die erstarrten Lande auf, / Und begann, in tollen Sprüngen / Wirbelnd, ihren Siegeslauf. / / Grässlich schön ist's, wenn die Bäche, / Schneegeschwollen, frühlingswild, / Sich in toller Lust ergiessen / Ueber's thauende Gefild; / Wenn der Fluss, zum Meer geworden, / Tosend seine Dämme sprengt, / Und das überraschte Leben / Stürmisch einholt imd ertränkt! / / Grässlich schön auch, wenn die Steppe, / Die des Sommers Gluth verdorrtt,–/ Sich entzündet: wenn die Flamme, / Windgepetschet, fort und fort / Durch die hohen Gräser knistert, / Prasselnd in das Reisig fällt, / Und zum rauchumhang'nen Himmel / Ihre rothen Zungen schnellt ! / / Aber trostlos grässlich ist es, / Wenn der Wintersturm erwacht, / Und mit dumpfem Brausen nahet / Durch die nebelschwang're Nacht; / Wenn er, wie mit tausend Stimmen / Heulend, durch die Oede klagt, / Und vemichtend, wuhlend, 'Alles / Vor sich her zu Tode jagt! / Nichts vermag zu wiederstehen / Seinem Andrang. Blendend hebt / Sich der Schnee in dichten Massen; / Jeder Halm der Steppe lebt. / Wirbelnd stäaubt es durch die Lüfte, / Kriecht am Boden, pfeilgeschwind, / Thürmt sich wankend in die Höhe, / Und zerstiebt in Duft und Wind. / Vor der grimmig scharfen Kälte / Seines Hauches friert das Blut / In den Adern der Geschöpfe; / Fesselnd lähmet seine Wuth / Die Natur in ihren Wurzeln; / Ringend mit dem Todesschlaf, / Wird zu Stein das rege Leben, / Das sein starrer Odem traf. / Weh dem Wand'rer, den des Sturmes / Jäher Einbruch überfällt! / Stechend, blendet's seine Augen; / Der Erstarriing Wahnsinn hält / Den verirrten Geist gefangen: / Keinen Schritt weit kann er mehr / Den zerstörten Pfad erkennen; / Wust, Vernichtung rings umher ! / Irrend kreist er um sich selber: / Kein Geleise, keine Spur! / Nur der Schnee, chaotisch treibend / Auf der wild bewegten Flur, / Nur des Sturmes Wehgeheule, / Nur des Nebels dichte Nacht, / Die das Mark in seínen Knochen, / Die sein Blut gerinnen macht. / Trostlos endlich bleibt er stehen: / Aus den starren Gliedern weicht / Abgestumpft des Lebens Wille: / Schlummerhaft umgarnend schleicht / Langsam ihm der Tod in's Herze; / Nieder sinket er, zur Ruh: – / Und mit weissem Grabeshügel / Schüttet ihn der Winter zu." (Tizedik, utolsó ének, 265–267. l.) Érdekes megjegyezni, hogy a nevek átírásában
A.
Arany János
nem volt következetes: a Dzsattahász-t átírta (Dshattahass), a többit nem (Issa: nem Isszá-t, Elbusörk: nem Elbuszörk-öt írt), vagy csak félig (Wasilitschka: Wasilicska).