Nyugot-felföldi népmondák

(Popular Tales of the West Highlands.) Élő szájról gyűjté, s mellékelt (angol) fordttással kiadta

Campbell, John Francis

Két kötet. (

Edinburgh

, Edmonston és Dnglas; London, Hamilton, Adams és Társa.)

n

Jegyzet Hazai könyvtárakban jelenleg nem található. A bécsi Nationalbibliothek példánya alapján (162155-B) szólunk róla röviden. A mű angol címlapja ez: „ Popular Tales of the West Highlands – Orally collected – With a Translation – By

J. F. Campbell

Campbell, John Francis

– Vol. I.–IV. – Edinburgh: Edmonston and Douglas. 1860. [ill.:] 1862. " Az

A.

Arany János

által jelzett: ,,Hamilton, Adams és Társának" a címlapon sehol semmi nyoma ; nyilván az Athenaeum által megadott, propagált könyvkereskedő cég volt ez. A mű egyes köteteinek terjedelme 350–400 lap körül mozog. Hosszú, 132 lapos Bevezető (Introduction) áll az első kötet élén ; ezenkívül még egy Utóirat (Postscript) s egy hosszabb Ajánlás (Dedication) előzi meg a meseszövegeket, meg egy táblázat arról, mikor, hol s ki gyűjtötte az egyes meséket. A Régi dán balladák bevezetése, bár kompilációnak látszott, tudományterületén járatos, kitűnő ismeretekkel rendelkező szakemberről vallott. Ennek a munkának a bevezetője viszont erősen műkedvelő jellegű. Fölépítése, probléma-válogatása, vonalvezetése teljesen esetleges, szeszélyesen önkényes: hol személyes élményeit adja elő a gyűjtéssel kapcsolatban, hol a skót hegyvidék idilli életét jeleníti meg, hol a maga családjának múltjáról elmélkedik, hol pedig, meglehetősen naivan, a népmese esztétikai problémáit s a folklorisztika tudományos kérdéseit boncolja, a romantikus és pozitivisztikus folklor-szemlélet sajátos vegyülékével vonva be az egész problematikát. S bár

Benfey

Benfey, Theodor

t nem említi, legállandóbb eleme elmélkedéseinek mégis az, hogy a mesekincs, a mesemotívumok vándorohiak s szülőföldjükéhez hasonló környezetben meggyökeresednek. Egészében azonban inkább írói, mint tudományos munka, bár annak is műkedvelő. Szerzőjét a nagy összefoglaló munkák nem tartják szánion, csupán a The Cambridge History of English Literaturenek a XIX. sz. közepe irodalmával foglalkozó kötetében találtunk rá, e művének említésével, de, jellemző módon, a részletesen nem tárgyalt, csak megemlített novellisták, szépprózaírók listájában (XIII. köt. II. részkötet, Cambridge 1922. 561. l.).

Ily című könyvről az Athenaeum egyik közelebbi cikke az alább olvasható ismertetést hozza, melyet közleni annál szűkségesbnek látunk, mert a hazai népmonda gyüjtését egyik halaszthatlan teendőnek tartjuk, s minden alkalmat megragadunk, mellyel a figyelmet e tárgyra irányozhatjuk. Az Athenaeum cikke így szól:

Mióta tény gyanánt van elismerve, hogy mi nem származunk sem Brutustól, sem más valamely trójai vezértől, hanem be kell émünk elődökül a scythákkal, kik ellenségeik kaponyájából itták le magokat, vagy a massagetákkal, kik lóvérben gyönyörködtek, a mindenféle népies mondák tanulmánya roppant fejlődésnek indúlt.

n

Jegyzet – nem származunk sem Brutustól: a régebbi angol történetírásban is megvolt az a törekvés, hogy Britannia római klasszikus örökségét állítsa előtérbe, főképp aművelődés terén; a romantika viszont a „barbár” germán-kelta s kereszt ny elemeket állította előtérbe.

Többen a legtudósabb, legélesb látással biró itészek közől szentelték magukat minden országban ama népi irodalom mellőzött kincsének összegyűjtésére, bírálatára, egybevetésére, mely írott vagy nem írott alakjában részint könyvtárakban volt felhahnozva, részint a nép emlékezetében élt. Elég lesz idéznünk egy Percy, Herder, Sir

Walter Scott

Scott, Walter

,

Jamieson

Bronwell Jamieson, Anna

n

Jegyzet – Jamiesonz alighanem nyomdahiba csúszott a névbe; ily nevű szerzőt nem találtunk; valószínűleg

Anna Brownell Jameson

Brownell Jameson, Anna

(1794–1860) angol prózaírónőről van szó, aki meséket, régi mondákat is gyűjtött és földolgozta elbeszéléseiben is azokat.

, Achim von Armin, Brentano Kelemen,

Geijer

Geijer, Erik Gustaf

,

n

Jegyzet – Geijer, Erik Gustaf (1783–1847): svéd költő, tudós, történész. A svéd romantika képviselője, a svéd múlt megéneklője és ébresztője. Sok népi és régi költői szöveget adott ki.

Afzelius

Afzelius, Arvich August

,

n

Jegyzet – Afzelius, Arvich August (1785–1871): svéd költő és néprajztudós. Õ is a romantika képviselője s őt is a népköltészet s a nagy germán irodalmi hagyomány ihlette; nagyarányú gyűjtő s kiadói tevékenységet végzett.

Finnur Magnussen

Magnusson, Finnur

,

n

Jegyzet –

Finnur Magnussen

Magnusson, Finnur

: (nevét inkább Magnusson-nak szokták irni, 1781 – 1847) izlandi származású történész és nyelvész, aki egyebek közt az Edda kérdésével, keletkezésével is sokat foglalkozott.

Weinhold

Weinhold, Karl

,

n

Jegyzet - Weinhold, Karl (1823– 1901): neves német germanista, aki a folklór területén is nagy nevet szerzett, főképp a népi játékok gyűjtésével és értelmezésével.

Fauriel

Fauriel, Claude-Charles

,

n

Jegyzet – Fauriel, Claude-Charles (1772– 1844): francia kritikus, aki azáltal jutott a folklorísztikában is jelentőséghez, hogy a gall és provánszi mondákat is kutatta s fölhasználta.

a Thierry testvérek,

n

Jegyzet – Thierry testvérek:

Amédée-Simon-Dominique

Thierry, Amédée-Simon-Dominique

(1797– 1873) s

Augustin-Jacques-Nicolas

Thierry, Augustin-Jacques-Nicolas

(1795–1856) ; a két híres francia történész annyiban játszott szerepet a népköltészet tudományában, hogy nagy hangsúlyt vetettek a régi (főképp francia és angol) mondákban rejlő adatokra, emlékekre.

a Grimm testvérek, Dasent nevét,

n

Jegyzet –

Dasent, Sir Georg

Dasent, Georg

(1817–1896): angol író és filológus, aki az Eddát prózában angolra fordította s több monda- és mesegyűjteményt adott ki, főkepp Skandinávia népeitől.

és másokat, hogy kitűnjék, mennyire különböző becsülésben tartja e század az ős hagyományokat attól, melyben elébb részesültek. A régi ének, ballada és monda Európa minden tartományában életre szökkent, oly frissen, oly ragyogóan, mint a tündérvilág, melyet képviselnek, s új életerőben, mint az egyiptomi mumiák poláiban talált gabnaszemek, melyek, annyi századon keresztül, túlélték az enyészetet és a feledést. E tanulmányok nem csupán korunk költészetére, regényes irodalmára voltak extensiv és maradandó hatással, hanem úgy találtuk, hogy képesek a történelmi fény csillamát is vetni időszakokon kereszti'íl, és a fajok vándorlásaira, rokonságára, melyek arra látszottak kárhoztatva lenni, hogy örökké megfejthetlen homályban maradjanak; úgy hogy most a legegyügyűbb elbeszélés, vagy a legképtelenebb monda szövétnekké válik a történelmi bölcselő kezében, mely az emberiség évlapjainak épen legsötétebb tájait világosítja meg. A népszerű tündér és dajkamese az, mely legkésőbb gerjeszté föl a figyelmet; és főleg a Grimm testvéreké az érdem, hogy méltatták annak jelentőségét, s az abbeli buvárkodást tudománnyá emelték.

n

Jegyzet – főleg a Grimm testvéreké az érdem: a Grimm testvérek Európa-szerte óriási hatású, híres mesegyűjteményének (Kinder– and Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm) első kötete 1812-ben, a második 1814-ben jelent meg.

Az ő, és a rokon nyelvtudósok s egyéb kutatók felfedezései által lehetségessé vált valamely dajkamesét németből az izlándiig, Izlandból a zend-ig, vagy sanscritig, s onnan egész a pyramisok papyrusaiig nyomozni, úgy hogy végre nagy hihetőség áll elő, hogy annak első keletkezése az Imaus-hegy árnyas völgyeiben az őseredeti árja törzs gyermekeinek mulatságára történt; és hogy a „The House that Jack buil" (A Jakab-építette ház) fordított renddel, egymás után gyönyörködtette, néhány századnyi időközökben, a norvégiai Kékfogú Harald, a havaselvi Brennus, Tiglath-Pileser és Psammetichus csecsemő korát.

n

Jegyzet – Imaus-hegy: a Himalája antik neve, amely azonban átvitt értelemben a világ végét is jelentette.

n

Jegyzet – a norvégiai Kékfogú Harald: valódi, történeti szemely-e ez vagy mondabeli, nem tudtuk megállapítani.

n

Jegyzet – a havaselvi Brennus, Tiglath-Pileser és Psammetichus: arról a Brennusról van szó, aki az Al-Duna vidékéről Thessalián keresztül i. e. 280-ban a görög városokra tört; ezért nevezi ,,havaselvi"-nek; Tiglath-Pileser asszíriai király (i. e. 746–727), aki kitűnően szervezett hadseregével

Elő-Ázsiá

Ázsia

t meghódította; Psammetichus: az ily nevű egyiptomi fáraók közül valószínűleg az elsőre (i. e. 663–610) történik utalás, aki sikeres hadjárataival megszabadította országát az asszír uralomtól.

Mellesleg azonban megjegyezhetjük a Grimm testvérekről, hogy a tündérmesének, úgy látszik, legalább is néhány évezredesnek kell lenni, ha előttök némi becsre tart igényt, miután

Andersen János

Andersen, Hans Christian

úgy találta, világos elégületlenségére, a tesvérek egyikénél Berlinben tett látogatása alkalmával, hogy gyönyörű meséi, melyek őneki európai hírnevet szereztek, teljesen ismeretlenek valának a férfiú előtt, ki a „Little Red Riding-Hood" (Kis vörös lovar-sipka) meséjét minden ismert nyelv einlékein s hierogliph-jain keresztül bírta nyomozni.

n

Jegyzet –

Andersen János

Andersen, Hans Christian

ugy találta:

Hans Christian Andersen

Andersen, Hans Christian

re (1805–1875), a jeles dán íróra, meseköltőre utal.

Jelen könyv is becses adalék az irodalom ezen osztályához, s méltó követője

Asbiornsenx

Asbjörnsen, Peter Christen

Moe „Norvég Meséinek" (Norse Tales of Asbiomsenx Moe), mely 1834-ben jelent meg,

Tieck Lajos

Tieck, Ludwig

által, egy előbeszéddel 1847-ben németre fordíttatott és Mr.

Dasent

Dasent, Georg

által, valóban érdekes előszóval angolra, 1859-ben.

n

Jegyzet –

Asbiornsen

Asbjörnsen, Peter Christen

x

Moe

Moe, Jorgen

: itt tulajdonképp két szerző művéről van szó:

Jorgen Moe

Moe, Jorgen

(1813– 1882) s

Peter Christen Asbjörnsen

Asbjörnsen, Peter Christen

(1812 – 1885) norvég írók és folkloristák művéről; az utóbbi nevét nyilván a nyomda torzította el.

n

Jegyzet –

Tieck Lajos

Tieck, Ludwig

:

Ludwig Tieck

Tieck, Ludwig

(1773– 1853), a jeles német romantikus, nem forditotta le e gyűjteményt.

Ch. Bresemann

Bresemann, Ch.

fordította le s

Tieck

Tieck, Ludwig

csak előszóval látta el, amelyet igen fontosnak tartanak e tárgykörben. ( Nordische Volksmärchen. Herausgegeben und übersetzt von

Klara Stroebe

Stroebe, Klara

. I–II. köt. Jena é. n. [1922. 1940.] II. köt. 338. l.)

Mr.

Campbell

Campbell, John Francis

, ki ez új adót hozza a tudománynak, melyet ő rege- vagy mesetannak („Storyology") nevez, a „Clan Dhiarmaid" tagja és könyvét Lorn marquisnak, mint főnöke fiának ajánlja.

n

Jegyzet

John Francis Campbell

Campbell, John Francis

(18 22–1885), amint ez az előszóból sejthető, a skót felföld amaz ismert nemesi családjából származott, melyhez az e félszázadban sokat szereplő Sir

Colin Campbell

Campbell, Colin

, Clyde lordja is tartozott. Az egész bevezetőt áthatja a megkésett filantrópia s valami hamisan romantikus nép- és múltszeretet s a nép és a múlt idealizálása. A szövegek erősen irodalmiasítottak s szinte az egész europai mondavilág, főképp pedig, germán megtalálható benne, ,,speciális gael" változatban, úgyhogy a, gyüjtő nevének, a gyűjtés helyének es idejenek pontos mellékelése ellenére is élnünk kell a gyanúperrel, hogy ha nem a kötet osszeállitojának muvei is, a ,,gyűjtést" a lehető legtágabb 19. századi romantikus értelemben fogták föl a, kötet munkatársai.

Andersen

Andersen, Hans Christian

Grimm-mel való esetének rosszalló kipoentírozása, az utóbbi rovására, is e szemlélet, ez eljárásmód jellemző következménye. Ezért mondottuk, hogy ha ismerte volna

A.

Arany János

magukat a köteteket, aligha hagyott volna el egy-két erőteljes kritikai megjegyzést, hisz a Merényi-kötetnek éppoly vonásait kifogásolta, melyekkel rendelkezett bőven ez a mű is.

n

Jegyzet – ,,'Clan Dhiarmaid“ tagja és könyvét Lorn marquisnak: ez a clan egyike volt a leghíresebbeknek, amelynek ,,feje" Lorne mindenkori márkija volt; számtalan monda fűződött hozzá s összetartozás-tudata még a XIX. században is élt s, persze, a romantika mindezeket a patriarchalis-törzsi elemeket messze fölnagyította s kiszínezte. Maga e mű szerzője is a clanhoz tartozónak tudta magát s így ajánlotta művét: ,,Do Jain Mac Sheorais Mac Callen Mor, Marquess of Lorne ! My Dear Lorne, I dedicate this collection of West Country Stories to you as the son of my Chief, in the hope that it may add to the interest which you already feel in a people, of whom a large number look with respect on ,Mac Callen Mor' as the head of their tribe." (V.)

Az előszóban érdekesen ismertet meg e mesék gyűjtése módjával. Első nehézség vala felfödözni a mese leggazdagabb fészkeit, – aztán kicsalni a mesemondóktól; s ez utóbbi volt működésének legnehezebb része, mert a hegyi lakos büszke volt és tartózkodó, azt gondolván, hogy kinevetik meséit, míg néhány gaël nyelven ejtett szó bizalmassá nem tette és szívesség, rábeszélés által nem sikerült belőle kicsalni a mesét. (Jegyezzék meg ezt magyar mesegyüjtőink !) De akkor is emberekre lőn szükség, kik gaël nyelven írni képesek, készek is legyenek. Mr.

Campbell

Campbell, John Francis

végre ilyeneket is lelt egy erdész s egy iskolamester személyében. Mindazáltal mások is segítették, kik közöl egy öntanult, élemedett korú férfit, Dewar nevűt emel ki leginkább.

n

Jegyzet – egy öntanult: nyilván az autodidakta fordítása ez a szó.

Dewar nagyon sok ily mesét tudott könyvnélkül s így adja elő a módot, melyen e tudományára szert tőn:

,,Emlékezem, hogy téli éjszakákon néhány öreg ember összegyűlve, mese-mondással tölték az időt, melyeket hagyományból tudtak. Figyelmesen szoktam hallgatni mikor a ceatharnaich – vagyis martalócokról beszéltek, kik rabolni jártak a tartományba, marhát hajtani, és hogyan gyülekeztek össze elődeik, hogy sajátjokért viaskodjanak, – elbeszélték a harcokat, a fegyverek minőségét, elődeik szokását, öltözetét, különböző viszontagságait.

n

Jegyzet – ceatharnaich: nem adják az angol szótárak, nyilván csak a gaelben él.

Néha gaël románcok hallgatásában gyönyörködtem, melyeket nyelvükön sgeulachd-oknak neveztek. Szokása volt az ifjú népnek összegyűlni egy házba, vagy tétlenül, vagy olyas munkával, mint harizsnyakötés, fonás és vagy valami ártatlan játékkal mulatozni, vagy sgeulachd-okat mondani. Akkor-időben szabók, vargák házról-házra jártak, dolgozni ott, a hol dolguk akadt, és szüntelen járva-kelve az országban temérdek mesét tanultak és hordtak széllyel, s mivel a falusi nép, téli mulatságul mindig beszéli s hallgatja azokat, alig veszett el belőlök valami.“*

n

Jegyzet A mi

Angliá

Anglia

ban már csak kivétel, az nálunk még rendes dolog. Minden falu, minden tűzhely megannyi mesefészek, minden pórfiú egy élő gyűjtemény. Azt várjuk-e, hogy a polgárosodás, a műveltség terjedése, a napi üzlet gondjai kıszorltsák közõlünk a népi költészet maradványait, elűzzék a tündéreket, s akkor fogjunk a gyűjtéshez? Még van idõ, de nem lesz soká. A mint a könyv- és lapirodalom nagyobb-nagyobb hódítást tesz a nép alsó rétegeiben a szerint fog az élõ hagyomány, a rege, a mese, sõt az eredeti népdal is mind gyérebb és apróbb szigetekre szorúlni, lenézés, nevetség tárgya lenni. Amazok helyét józan ismeretek, de a költészetét, félő, bizonyos csinált, az irodalmi hangot affectáló modor foglalja el, épen úgy, mint népzenénk már is sokat vesztett eredeti zamatjából. Mentsük meg, a mit lehet. A Kisfaludy-társaság oly központ, hová minden gyűjtés befolyhat; s az angol gyűjtő eljárása némileg irányadóul szolgál, hogyan kell a népmondák nyitjára akadni.

E mesék gyűjtése alkalmával Mr.

Campbell

Campbell, John Francis

úgy találta, hogy – „minden rangú emberek hasonlítnak egymáshoz; hogy a népi szájmonda minden ágának megvannak külön avatottjai, valamint az irodalmi ágaknak a tanultak között; hogy egyik ember paraszt történelmész, s a clan-ok csatáiról beszél, – a másik egy élő családfa-könyv, ismeri

Scotia

Skócia

legtöbb családainak származását; mások regemondók, és órjásokról tudnak beszélni; mások erkölcstanárok s az okoskodó prózabeszélyt kedvellik, melynek jelentése, erkölcsi célja van; némelyik tudja egyes helyek történetét, vagy a régiségtant üzi. Sokan mindezt lenézik mint léhaságot, – ezek gyakorlati mai emberek, megfelelők a társadalom más fokozatain található gyakorlati embereknek. De bár mindenik saját szakmája iránt van legtöbb előszeretettel, a legjobb felföldi regemondók minden fajtából tudnak. Vegye szóra őket az ember, vége-hossza nincs, annyit beszélnek. Utánnéztem egynek az időt, egy teljes óráig beszélt pihenés, akadozás, szóismétlés nélkül. Meséje a ,,Connal Gulban" című vala, s a mint mondá, nyolcvanat tud.

n

Jegyzet – Connal Gulban: ez az I. köt. VII. meséje s mindössze ötlaipnyiz „a három este" tehát nyilván a mesemondó variációs készségére uta .

A ,,Karcsu barna vitéz" (Slim Swarthy Champion) négy óráig szokott tartani, ,,Connal Gulban" három este, – a ki végig .akarta hallgatni, újra Odajött. Hallottam esetet, hogy elaludt az ember a tüznél, s mikor fölébredt, egyre folyt a mese, másnap reggel.

n

Jegyzet – Slim Swarthy Champion: ez az I. köt. XVII. meséje; érdekes a mesélés időtartamának megadása itt is, hisz mindössze tizenkét lap hosszú (289–300. l.).

Campbell

Campbell, John Francis

úr azonban nem bízott egészen a gyüjtőkre. Maga járt fel s alá egy tarisznyával

éjszak- s dél-Uist

Skócia

hegylakosai közt s a népet igen közlékenynek találta.

n

Jegyzet – éjszak- és dél-Uist: Skócia egyik északnyugati, szigetekkel, félszigetekkel tarkított, hegyes, szakadékos része.

„Minden ló, melyet útamban előtaláltam, megálla önkint. Minden ember kérdezősködött: ,honnan tetszik sétálnom, hol lakom, mi járatban vagyok?' A nyereg gyakran egy zsák, a kengyel egy kötélhurok, vagy gúzs, kantár hasonló, s a zabola némelykor egy darab fa volt. Az öltözet durva, de jó; hanem az a jószívű előzékenység mindenekfölött, ez az, mit semmi más tartományban nem találni otthonszőtt ruhák alatt. Ha kérdeztek, feleltem, elmondtam járómat és boldogultam velök. ,Hisz én nem valék kupec, ki marhavenni jött a vásárra. Sem kalmár, noha batyút hordék.' ,Én az a gentleman voltam, ki sgeulachd-ok után jár.' Gyüjtőm elhiresztelte volt nevemet. Gaëlül beszéltem, úgy feleltem kérdéseikre. Magokfajtának néztek, így pompásan ment a dolog. Minden korú férfiak, nők, tudtak nekem mesét mondani, mindenféle kisebb-nagyobb gyermek hallgatta őket" . . stb.

E regék megjelenése némi fontossággal biró eseményül tekinthető a gaul és kimri nagy néptörzs történetében, a mely, midőn egész éjszaki Európa erdőből és legelőből áll, és –

Massilia

Marseille

, phocaeai gyarmat kivételével – egyetlen város sem létezett a bálti tengertől a Rhone torkolatáig – szilaj szabadságban csatangolt az egész szárazföldön, lecsapván időrűl időre

Hellasz

Görögország

és Róma határaira.

n

Jegyzet – Massilia, phocaeai gyarmat kivételével: Marseille volt az egyik első görög gyarmatváros a Földközi-tenger nyugati medencéjében, i. e. 600 körül alapították.

„Mitől féltek?“ monda Nagy Sándor a nála látogatást tevő fejeiknek. „Félnénk attól, ha az ég leszakadna" feleltek „hanem azért becsüljük a hozzád hasonló emberek barátságát !" s a válasz nem esett ínyére

Sándor

Nagy Sándor

nak. A leírás, melyet rólok görög 'és római történetíróknál olvashatunk, nagyon összevág a gaël mondák regés hőseinek rajzával. A szőke haj, mit, ha magától elég vörös nem volt, lángszínre festettek – tömött, berzengő vala mint a lósörény, vas nem érinté soha. Hosszú, lecsüngő bajszok volt, színe „ruadh" „rooss" ,,verhenyő."

n

Jegyzet – ruadh, rooss: az első szót nem adják az angol szótárak, nyilván gael, az utóbbit is csak skót nyelvjárásban mutatják ki, dicsérni és kihúzni jelentéssel, de ahogy a szöveg mondja, ,,vöröset“, ,,vörhenyeset“ jelent itt.

,,Fejökön vadak fejbőrét viselték sisakul, kiterjesztett sas-szárnyakkal, vagy vadállatok szarvaival díszítve. Arany nyakláncaik, hosszú kardjok, láncsájok, festett pajzsaik valának. Szűntelen vagy belső vagy külső háborút folytattak, és elleneik fejét a vadászat díszjeleivel együtt kunyhójuk vagy házuk ajtaja körül kiszegezve tartották. Ily emberek voltak azok, kiktől, minden valószínűség szerint, e mesék leszármaznak; – és ámbár legtöbb esetben a mese alapzatával máshol is feltalálható, de az események a nép geniuszához képest vannak újra öltöztetve s helyi színezettel ékesítve azon vidék sajátságai szeiint, hol legutójára gyökeredzett meg.

„A mi igaz egy gaël mondáról, az áll csaknem mindenikről; mindnyája magán viseli annak bélyegét, hogy régen meghonosodtak a tartományban és hogy keletről szakadtak oda. De akárhonnan kerültek, most már a nép sajátjai, s úgy látszik, a nyelvéi is. Egyik osztályában e mondáknak, mely átalában pusztán elbeszélő, s mely az ősvad korból látszik eredettnek, oly időszakot sejtünk árnyalva, mikor még nagyon ritka s ennélfogva bűbájos volt a vas fegyver, – talán az Eirina és Lochlann háborúi előtt; midőn a fésű elég új és csodás találmány volt, hogy szintén bűbájosnak tartassék; midőn a lovak szentek, a madarak jóstehetséggel birók valának; alma, tölgyfa, kút, sertés, szent vagy bűvös.

n

Jegyzet – talán az Eirina és Lochlann háborúi előtt: nem tudtuk a rendelkezésünkre álló lexikonok segítségével megállapítani, miféle háborúra történik utalás.

Ezekben a hideg acél érintése minden varázst megtör; az elbűvölt királyfinak csak fejét kell venni, hogy megszabaduljon; a hideg szablya érintése megfagyasztja a velőt, ha az óriás levágott feje megint fel akar ugrani. Így Hercules is vassal – noha izzóval – pusztítja el a hydrát. A fehér fénykard, mely annyira világít, hogy az óriás rőthajú szolgája fáklya gyanánt megy vele éjtszaka vízért – valaha bizonyosan fényes acél kard volt, mikor még a többi bronc, hacsak annál is nem régibb, s nem a villámlás mythologiai képlete.”

A fehér fénykard után, legkeresettebb dolog e mesékben – a fésű. Az ó balladák, mondák ismerője emlékezni fog, micsoda szerepet játszik azokban a fésű, s mennyire kényesnek találja az ember, szintúgy a vad, mint a művelt fajokat a hajdíszítés kőrűl. .A régi mondák fésűi varázserejűek: mindig aranyból, ezüstből vannak. A királyfi arany, ezüst port fésűl azokkal fejéből. A „Cherie-királyfi” francia mesében a gyermekek drága köveket fésűlnek hajokból. Fésű megmutatja a leánynak szeretőjét, varázs-álomba ejti az embert; a hős óriásokkal viaskodik érte. Mr.

Campbell

Campbell, John Francis

szerint „kell okának lenni, hogy a fésűnek ily nagy fontosság van adva.”

,,Megjegyzendő először is, hogy ámbár ma minden polgárosúlt férfi és nő bír fésüvel, mindazáltal az oly iparműcikk, mely szükségesképen szerszámok használatát s meglehetős kézmüvesi ügyességet föltételez. Kinek egy késinél egyéb eszköze nem volna, baj osan tudna fésűt csinálni, s a kovakő fegyverű vad embernek az sem volt. Az az ember tehát, kinek fésűje van, egyszersmind olyan ember, ki polgárosodni indúlt; a fésűtlen ember pedig a vad, ki, ha megtanulta használatát, igen kácsingózhatott olyas birtokra. Ha egy fekete hajú vadember a hideg éjszakon haját fésűlni találta fagyos éjjel, nagyon feltehető, hogy ugyanaz történt, a mi most is megesik, ha szép nők, vagy polgárosúlt emberek fésűlködnek. Pattogó villanyszikra állt elő bizonnyal, midőn az emberek először fésűlték hajokat csont-fésüvel; s úgy látszik csupán egy kis képzelődés, meg idő hossza kellett hozzá, hogy a fényes szikrák ragyogó drágakővé, csillogó ezüstté, arannyá és ragyogó csillagokká változzanak, és hogy varázserővel ruházzák fel a ritka és drága eszközt, mely ily csodákat bír létrehozni.”

Az alma is bűvös tulajdonokkal bírt, emlékezet haladó időtől fogva. Ha a királyfi át akar kelni a tengeren, tizenhat almát dob belé, s a vizen egyikről a másikra lépdel. Az almát fölszelik s minden darabja megszólal; – az óriást nem lehet megölni, míg a bűbájos ló körme egy almát össze nem tapos: mert az óriás szive az almában van. Az alma minden más népnél hasonló varázzsal bírt a történelem kezdete óta; de nem emlékszünk, hogy valaha ennek elfogadható okát hallottuk volna. A gaël monda tündérei, vizi szellemei nagyon hasonlítnak a scandinav eredetűekhez, de nem olyan emberiek, és kivált a vizi szellemek nem játszanak oly feltünő szerepet. Egyik legszebb norvég tündérmese a „Pap és Neck”, vagy vizi szellem, hol a vizi szellemet sírás-roham szállja meg, mely mindaddig tart, míg az örvendetes újságot nem hallja, hogy ő is üdvezűlni fog, s ez utóbbi megint bizonysága azon nagyobb rokonszenvnek, mellyel éjszakon e csodás lényeket tekintik; – és az említett monda nyomán megállapított pontnak látszik a svéd tündérvilágban jártas egyének előtt, hogy az ,,elf" népségnek is fog lenni jövendő létele. Más tekintetben a scot-felföldiek tündérei nagyon hasonlók norvég rokonaikhoz: apró kúpos dombok alatt laknak – ,,onnan kukkannak elő, ha házukon jártában valaki megzavarja őket – gyermeket is lopnak.” Hajlékuk az év bizonyos szakában nyitva áll – szeretik a zenét, a táncot, arany-ezüsttel rakott szekrényeik vannak.

Campbell

Campbell, John Francis

úr azt hiszi, hogy a képzelet a lappokból teremté e tündéreket; de mi alig tudnánk Oberon és Titania udvarának ily nagyon földi származást tulajdonítni.

n

Jegyzet – Oberon és Titania udvarának ily nagyon földi szánnazást: a mai Shakespeare-irodalom a germán mesékből és történelemből való származtatás mellett és előtt inkább a reneszánsz főúri-polgári műveltségből és szokásból, főképp a masque és antimasque játékokban látja e darab elemeinek kezdetét ( Shakespeare összes drámai művei, I–IV. köt.

Bp.

Budapest

é. n. III. köt. 860–862. l.).

Egyik legjobb előadású mese köztük a „Madarak harca”, melynek szakasztott mása létezik a norvég versiókban.

n

Jegyzet – „Madarak harca“: ma is él e mese, lásd Nordische Volksmärchen. I–II. köt. Übersetzt von

Klara Stroebe

Stroebe, Klara

, Jena 1922.: II. köt. Murmel Gänseei. 211. l.).

Aligha kellemes bizonyítvány az emberi természetnek ugyanazonsága felől idő- és világszerte, hogy a „remek tolvaj” kalandja, melyet Herodotus elbeszél, miszerint az ügyes tolvaj nagy becsületre tesz szert az által, hogy nehéz tolvajcsíneket visz véghez rajtavesztés nélkül, – igen kedvenc elbeszélése lőn minden ajkú népnek.

n

Jegyzet – a „remek tolvaj" kalandja, melyet Herodotus elbeszél: az előbb idézett norvég mesegyűjtemény jegyzetei szerint ez az eredetileg nem is Herodotostól, hanem már az egyiptomiaknál is föllelhető mese sok változatban élt északon is (lásd i. m. II. köt. Der Meisterdieb. 331. l.).

A rövidebb mesék közt a következő egyik legjobb. Előre bocsátjuk, hogy a kigyót mindenkor bölcseség állatjának tartották, s hogy a monda szerint Scott Mihály kigyólevestől nyerte tudományát:

n

Jegyzet – Scott Mihály kigyólevestől nyerte tudományát: mily mesemotívumra utal, nem tudtuk megállapítani.

,,Fearachnr Leigh,

Sutherland

Skócia

-ből.”

n

Jegyzet –

Sutherland

Skócia

: Skócia egyik északnyugati grófsága.

,,Hát, Farquhar hajdan barompásztor volt a Reay országban, aztán a Gollick-völgyből

Angliá

Anglia

ba ment (talán Falkirkbe) marha-eladás végett; egy mogyorópálca volt a kezében. Egy napon találkozik vele egy doktor: ,Mi az a kezedben?' kérdi. – ,Hát e bizony mogyorópálca.' – ,Hol vágtad azt hé?' – ,Én bíz' a Gollick-völgyben vágtam, éjszakon, a Lord Reay országában.” – Tudod a helyet, meg a fát, hol van?' – ,Tudom hát.” – ,Meglelnéd a fát?' – ,Szem-behunyvást is.' – ,No jó: annyi aranyt adok, hogy fel se birod, ha visszamégy oda és vágsz nekem egy vesszőt arról a mogyorófáról; hanem többet is mondok: nesze ez a palack, aztán még egyszer annyi aranyt kapsz tőlem. Állj lesbe a fa tövéhez, van ott egy lyuk, tartsd a palackot az elé; hanem előbb kijön majd hat kigyó, azt ereszd dolgára, a hetediket zárd az üvegbe, de egy léleknek se mondd, hanem jőj vissza tüstént.' No hát Farquhar fogta, visszament a völgybe, a mogyorófához, lenyesett néhány galyat, oztán nézte, hol a lyuk, a miről a doktor beszélt. Hát lelkemadta, egyszer kijön hat kígyó, fekete mint a vipera. Ezeket útnak ereszté, akkor oda nyomta az üveg száját a lyukhoz; csak leste, csak leste, jön-e még több. Hát egyszer egy fejér kígyó tekergődzik kifelé. Nosza beleköti Farquhar a palackba, s aló vissza véle

Angliá

Anglia

ba! A doktor adott is neki ezüstöt, annyit, hogy akár Reay országot is megvehette volna rajta, hanem arra kérte, hogy várjon egy kicsit, segítsen a fehér kigyót elkészíteni. Fogták, tüzet élesztettek a mogyorópálcákból, s a kigyót fazékba tették hadd főjön. A doktor azt mondja Farquhárnak: vigyázz rá hé, senkit se hagyj hozzányulni, se ne engedd, hogy a gőze kijőjön, nehogy megtudják, mit csinálunk. Farquhar papirossal becsavarta az edény száját, de még nem elég szorosan, mikor a viz kezdett forrni s a pára jönni kifelé egy helyen. Látta ezt Farquhar, gondolta hogy majd lecsinálja a papírt az izé széle körül; oda nyomta újját a helyre, azután beszopta, mert megnedvesedett a létől. Csudák csudája! abban a percben mindent tudott, lelki szemei meg voltak nyilva. „Hanem azért hallgatok vele” gondolta magában. Kis idő múlva visszatér a doktor, s elvette az edényt a tűztől. Felemelte a papiros szélit, s újját a gőzcseppekbe mártva, beszopta; de már elment volt az ereje, csak mintha vizet nyalt volna. „Ki nyúlt ehez?” rivalkodék, s mindjárt észrevette Farquhar képén, hogy ő volt. „Ha megetted a levét, edd meg a húsát is”, így kiáltott mérgesen, s hozzá vágta mindenestűl a fazokat. – Már most Farquhar mindentudó lett és kiadta magát doktornak. Semmi titok nem volt előtte, nem betegség, hogy meg ne tudta volna gyógyítani. Faluról falura járt, gyógyított, a miért úgy hitták, hogy Farquhar Leigheach (az orvos). Egyszer meghallotta, hogy a király beteg, kapta magát, felment a király városába, hogy megtudjamie fáj neki. „Hát biz' annak a térde fáj” – mondá minden ember – „sok doktor van körülötte, nagy fizetést ad nekik; néha segítnek is rajta, hogy könnyebben lesz, de nem sokáig; azután még jobban előveszi a nyavalya, éjjel-nappal ordít kínjában a térdjével, mert épen a térdekalácsában van a fájdalom.” Kapta magát Farquhar, egy nap elkezdett járkálni a palota előtt, s mindig ezt kiabálta: „Fekete bogár a fehér csontban !" A népség bámult s elkezdte rebesgetni egymás közt, hogy a Reay országból való idegen ember mindenlátó. Másnap Farquhar a kapu elébe állott s megint csak ezt hajtotta mindig: „Fekete bogár a fehér csontban !” A király leküldött, nézzék meg, ki ordít odakünn s mi baja.– ,,Egy idegen ember, azt mondják doktor". – Nohát a király behivatta, mert már nem tudott hova lenni kínjában; Farquhar pedig a király elébe állott, s megint csak azt mondta „Fekete bogár a fehér csontban !" – Akkor sült ki minden. A doktorok, hogy a király mindig beteg legyen s ők húzzák a nagy fizetést, egy fekete bogarat tettek néha-néha a király térdjén való sebbe, az a bogár oztán mindig ette csontjáthúsát, hogy éjjel-nappal ordított belé. Mikor oztán nagyon odáig volt, kivették a doktorok a férget, hogy meg ne haljon; de ha könnyebben lett, megismét beletették. Farquhar mindezt megtudta a kigyóbölcseség által, mihelyest az újját a fogához értette; a király meggyógyúlt s a doktorokat mind felköttette. Akkor a király mondta Farquharnak, hogy kérjen a mit akar, pénzt, vagy földet, mindent ad neki. Farquhar a király leányát kérte, meg a mennyi szigetet a tenger körül foly Point Storr-tól Stromness-ig, az

Orkney-kben

Orkney-szigetek

; a király tehát levelet adott neki mind e szigetekről. De Farquhar doktorból sohsem lett Farquhar király, mert egy rossz embere mérget adott neki, attól meghalt.”

A könyv bizonyára sokak tetszését meg fogja nyerni.

AJOM11

Megjegyzések: