Trencséni Csák

A magyar Akadémia által Nádasdy-díjból 100 arannyal koszorúzott történeti költői beszély tíz énekben, Irta Szász Károly.

Pest

Budapest

, 1861. Engel és Mandello tulajdona.

n

Jegyzet – Nádasdy-díjból: az egyik legjelentősebb irodalmi díj volt, melyet Nádasdy Ferenc gróf kalocsai érsek alapított, testvére, Tamás emlékére, abszolút becsű elbeszélő költemény jutalmazására.

A hazai költészet múzsája darab idő óta sóvár szemmel néz a magyar történelemnek ama viharos, nagy szenvedélyek- s roppant alakokban annyira bővelkedő szakára, midőn az utolsó Árpád elhunytával szabad mező nyílt a pártok ónásr küzdelmének, s az oligarchia meghasonlott kebeléből királyi hatalmú dynasták tornyosodtak föl, vészterhes fellegek gyanánt szórva mennyköveiket egymás ellen s az alant fekvő lapályra, a nép alsóbb rétegeire.

n

Jegyzet – A hazai költészet múzsája darab idő óta: persze, a reformkor is beleértendő e „darab ídőbe"; Csák Mátéról maga

A.

Arany János

is tervezett művet a Murány ostromának írása idején (lásd

Petőfi

Petőfi Sándor

A.

Arany János

-hoz, 1847. febr. 23.,

A.

Arany János

Petőfi

Petőfi Sándor

hez, 1847. febr. 28.). A Csákkal foglalkozó többi művekre lásd Ujvárosi Szabó Gyula: Trencséni Csák Máté a magyar drámai és epikus költészetben (A Debreceni Ref. Gimnázium Értesítője. 1914.).

De noha e korszak története a költészetnek, mely örömest oda fordul, ahol nagy szenvedélyeket, erősen kinyomott jellemeket, a közönségesnél tetemesen nagyobb mérvű alakokat szemlél, – kivált az eposznak és drámának, mintegy magától idomba ömlő kész anyaggal látszik szolgálni: mégsem sikerült belőle ez ideig a tárgy követeléseihez méltó művet teremteni meg.

Kisfaludy

Kisfaludy Károly

csonka drámája legkitűnőbb ezen törekvések közt, melyek nagy részét az eredménytelen pályafutás feledsége boritja: de egy éles szemű bírálónk e darab sükere felől is kimondotta már kétségét, mert – úgymond – ,,cselekvénye kettősen indul, s a Csák Máté viszonyából kevés tragikai érdek látszik fejlődni.”

n

Jegyzet –

Kisfaludy

Kisfaludy Károly

csonka drámája: arról a tragédiáról van szó, amelyet Kisfaludy Károly utolsó esztendeiben kezdett el s melyen „még halálos ágyán is dolgozott" ( Kisfaludy Károly Minden munkái. Sajtó alá rendezte Bánóczi József.

Bp.

Budapest

1893. IV. köt. 413. l.)

n

Jegyzet – egy éles szemű bírálónk:

Bajza

Bajza József

volt feltehetőleg; Bánóczi József

Kisfaludy

Kisfaludy Károly

életrajza nyomán legalább erre lehet következtetni ( Kisfaludy Károly és munkái. I–II. köt.

Bp.

Budapest

1882. II. köt. 372., 392. l.)

Én pedig oly véleménnyel vagyok, hogy maga e történet, mely az írót könnyű diadal reményével csalogatja, teszi egyszersmind, ha nem lehetetlenné – mert elvégre sincs lehetetlen a géniusz előtt – de rendkívül nehézzé a feladat megoldását. Igen sok és igen kevés egyszersmind, úgy tetszik nekem, a mit a költőnek nyújt. Sok, mert a csaknem egyenlő magasra felszökő alakok közül, melyek ottan szerepelnek, egyet sem mellőzhet vagy rendelhet a másik alá, úgy, hogy a történeti tudalom fel ne támadjon önkénye ellen. Ki fog írni, például, Csákról, hogy Omode, Apor, Zács Feliczián ne követelje művében az oroszlányrészt: miből a cselekvény kettős vagy többes folyama könnyen származhatik, és az, hogy a költő nehezen bír egy főhőst emelni a kolosszi alakok fölé. De egyúttal kevés is, mert a história nagy drámájában szereplők indokait, viszonyát egymáshoz, a külön csoportokraszakadozó tények egybefüggését stb. nem világítja meg kellően a részletek bősége által; s mert az események haladta új-új sereg történeti személyt hoz színtérre, kikről, a puszta néven kívül, alig tudunk valamit, de a kiket mégis a költő, hogy az eseményekhez hív maradjon, rajzába fölszedni kénytelen.

Midőn Szász Károly, ezelőtt pár évvel, műve alaprajzát e sorok írójával közölte, az utóbbi látván a tények, a cselekvő személyek roppant tömegét, mely itt mozgásba tétetik, azt jegyezte meg rá, hogy ő e tervet egy huszonnégy énekes nagy epopoeában, minő az Iliász, sem tudná költőileg kifejteni, nemhogy egy beszélyben. Tisztelt barátom máskint vala meggyőződve, bízott magához: a költemény itt van. Jól tette, hogy nem hagyta magát elijesztetni kishitű ellenvetésem által: műve mindenesetre nyereség irodalmunknak és én, ki barátom könnyen hangolható lyrai természetét ösmerém, de alakító tehetsége iránt, addigi működése után, nem volt okom valami nagy véleménnyel lenni, – sok tekintetben kedvesen csalatkozva érzem magamat könyve olvasásakor. Nem igen tudnék nevezni. művet újabb költői irodalmunkban, mely a horatiusi ,,plura nitent” fényesebb példáit mutatná föl, mint ép e költemény, még pedig nemcsak festői, vagy lyrai részletekben, – vagy, hogy ismét

Horatius

Flaccus, Quintus Horatius

sal szóljak, a ,,late splendens pannus” dolgában, – hanem egyes nagyobb részek, egész énekek hatályos eposzi vagy drámai alkotása tekintetében is.

n

Jegyzet – ,,plura nitent”: horatiusi kifejezés, az egesz mondat, melyből véve van, így hangzik: Verum ubi plura nitent in carmine, non ego paucis / offendar maculis: Hogy ha a versben a fény több, nem sért már az a pár folt, / mit gondatlanság ejtett. (Ars poetica 351.; Quintus Horatins Flaccus Összes versei.

Bp.

Budapest

1961. 592. l. Muraközy Gyula fordítása.) – ,,late splendens pannus“: egy horatiusi részlet változata ez is; az eredeti így hangzik: Purpureus, late qui splendeat, unus et alter / Adsuitur parmus: itt-ott / vett bíborrongyot varrnak, hogy messze virítson" (Ars poetica. 15. i. m. 575. l.)

Csupán az egyéni erőtlenség bevallása marad-e hát most részemről a fönebbi észrevétel; vagy alapja a művészet örökkévaló törvényein nyugszik: ez az, a minek tisztába hozásával tartozom magamnak, tartozom a szerzőnek, tartozom, mint kritikai lap szerkesztője, az irodalomnak. Es én kimondom, s Trencséni Csák olvasója érezni fogja velem, hogy a költemény legfőbb baja a tények és szereplő egyéniségek roppant halmazából ered, melyek közől amazoknak cselekvénynyé, ezeknek jellemmé fejlesztésére szűk a tér, az idő. Neveli a fogyatkozást szerző modora az expositióban, indokolásban, jellemzésben, mely a felfogást nehezíti, fáradságossá teszi az olvasónak, s ez által csökkenti, nem egyszer paralysálja, a mű élvezéséből származható gyönyört.

A mi az elsőt, – a tények és szereplők sokaságából származó kényelmetlenséget illeti: elég e részben magára a költeményre utalnom. Már az I. ének, mely különben erőteljes alkat, drasticus hatás által kitűnő, túl látszik terhelve eseményekkel. A négy fő tag, melyre oszlik: a Forgács-fiak episodja, a kiátkozási jelenet, az országgyűlési előfondorlatok, végre Porcs jelenete Csákkal– mind ez sok egy nyomra, kivált az első énekben, hol mérsékletre van szükség, nehogy a fokozatos emelkedés lehetetlenné váljon. A többi ének is, kivéve a lyrai hangú V. és VII-ket, szintén érezteti velünk, kisebb nagyobb mértékben e halmozottságot, de egyik sem annyira, mint a VIII-ik és az utolsó, hol a szűk lyrai – inkább balladai mint eposzi – formában események és személyek tarka csoportja üzi egymást oly gyorsan, hogy elkáprázik belé a szem. Jól tudom, mik lehetnek szerző ellenvetései. Először, hogy ily szövevényes szakaszát a históriának, melyben a legfontosabb országos érdekek a családiakkal keresztül-kasúl fonódnak, nem lehet valamely falusi elbeszélés egyszerű tervére szállítani; a mi pedig a harcias jeleneteket nézi, hogy szerző nem hőskölteményt, hanem beszélyt írván, annál inkább joga volt eposzi terjedelmesség helyett a ballada gyorsabb menetét alkalmazni. De én az elsőre azt jegyzem meg, hogy a legbonyolultabb alany(sujet) sem menti fel a költőt azon kötelességtől, miszerint minden tagot kellő evidentiába helyezzen, s e részben a térrel nem szabad fösvénykednie; a másikra, hogy a vége felé szűkebb mederbe szoritott elbeszélés – a catastrophának balladaszerű elnagyolása – olyanforma hatást szül az olvasóban, mintha szerző megúnta volna már vesződni cselekvénye és személyeivel, s össze akarja hányni vetni, hogy valahára szabadúljon tőlök. Legalább, ki az első ének erősen epicai sőt drámai jelenéseit az utolsónak szélűzte felhődarabok gyanánt ,,elmosuló” (sz. szava) tüneményeivel összeveti, nagyon hajlandó ily következtetésre. Igaz marad tehát, hogy a választott forma (k. beszély) nem elég bő mind azon események és jellemek költői fejlesztésire, miket szerzőnk a mű tervébe ölelt.

n

Jegyzet – „elmosuló“ (sz. szava): elmosódó (a szerző szava, ti.

Szász

Szász Károly

é)

n

Jegyzet – „a választott forma (k. beszély)“: (költői beszély)

E kényelmetlenségből ered aztán a másik baj: az expositio, indokolás, jellemzés szaggatottsága. Annyi esemény, annyiféle történeti nevezetesség színpadra hozása temérdek tájékozást, vissza- és körűltekintést igényel, s a költő azon veszélynek van kitéve, hogy vagy terjedelmes expositiók által úntasson, vagy csak futólag, röviden, elszórt vonásokban, mintegy lopva, adja a helyzet felvilágosítására szolgáló körülményeket, a mi ismét az expositiót nehezen felfoghatóvá, a tények összeillesztését az olvasóra nézve fáradalmassá teszi, minél nincs a hatásnak nagyobb ellensége. Es itt meg kell jelölnünk a különbséget, mely van a szerző és olvasó viszonyában valamely költői műhöz. A szerző, kinek lelkében az egész megalakult, tisztán láthatja története minden szálát, egy legkisebb vonás, egy könnyű célzat elég neki, hogy a képet, mely lelkében él, a papíron is teljesnek, hiány nélkül visszaadottnak lássa; minden egyes mozzanatnál, a cselekvény minden fordulatánál, tudja az indokot, előzményt, belátja a fejlődést, a végcélt: s épen azért, mivel előtte mindez világosan áll, könnyen csalódásba eshetik, hogy az olvasó szintén úgy megérti legapróbb célzásait, összeilleszti a szétszórt vonásokat, egy gócba gyűjt minden sugárszálat s a kép hasonló tisztaságban fog állni előtte, mint a szerző lelkében ragyog vala. De, hogy ez történjék, a költő részéről nagy művészetre van szükség, melyben az okos kiszámítás, a magát, tárgyilag, olvasói helyzetébe áttevés nem csekélyebb szerepet játszik, mint maga a költés, a phantasia. Valamint a festő, gyakran és különböző távolra megáll műve előtt, s majd ilyen, majd amolyan világításba szemlélve, igyekszik mintegy idegen szemmel tekinteni azt, hogy hatása felől másokra tisztába jöjjön, ép úgy szükséges, hogy a költő, biztos kiszámítással, meg tudja határozni a világosság azon mértékét, mely épen elég arra, hogy az olvasó nagy fáradság nélkül képes legyen felfogni, átérteni a művet (mert csak így élvez); de sem igen sok, a mi úntat, sem igen kevés, a mi homályt szül. E kellő arányt egyszerü alaptervnél könnyebb eltalálni, mint ott, hol az események és szereplők sokasága már magában szétvonja a figyelmet s a költő részéről nagyon ügyes berendezést kíván.

Szerző modorában, a mit exponál, indokol, van olyas, a mi gyakran nehezíti, nemhogy könnyítené, a viszonyok felfogását. Gyakran megesik nála, hogy előbb meg hagy történni valamely tényt, csak azután, későre ismertet meg az előzménnyel, későn láttatja vagy sejteti az indokot, akkor, midőn már a dolog érdeke elhalványúlt; – ahelyen, hogy előzmény s indok által figyelemgerjesztőleg hatna, s előkészítené az esemény iránti érdekeltséget. Csák és Omodé viszonya például, helyesen van kigondolva, Omodé családi epísodját igen jól köti szerzőnk a fő cselekvényhez, mely Trencséni Máté s Károly küzdelmeit tárgyazza. Omodé, most a király híve, Csák részén volt egykor. Nagyravágyása nem kisebb álomban ringatá, mint hogy idősb fiának, Erzsébet kezével, a koronát fogja megszerezni. E reményben, négy fiával, Erzsébet és Csák mellé esküdött vala. Azonban Csák, midőn koronavágyó tervét fölfedé előtte, úgy látszik, kikacagta vele. Innen halálos gyűlölség Omodéban Csák iránt. Vakmeró tervét füstbe oszolni látván, Károlyhoz áll, hüségét oly drágán vetve árúba, a mint csak lehet. De fiai nem követik lépését, ők meg akarják tartani esküjöket Csák és Erzsébet irányában, S ebből fejlik ki a család tragicuma. Mind ez, említém, igen jól van kigondolva s a kapocs a mű két uralkodo cselekvénye közt szerencsésen találva meg. De lássuk a módot, mely szerint ezt a költő eirponálja. Omodé bemutatásakor (35. l.) mit sem szól e Csák elleni bosszúról, mely őt Károly mellé hajtotta. Említi ugyan a nagyravágyást, hogy az Aba királytól származott főúmak voltak áhnai a trón felől „hat fiából egyik" számára, de most

. . .a nagy világon csak egy szél bir vele,

Mely benyelne mindent, – az önhaszon szele!

s a korona felőli ábrándoknak hátrálníok kell, mert

Nem üres a trón már, Károly ül fen azon . .

Vége az ábrándnak, de még int a haszon!

Ily bevezetés után nem értjük, hogy e csak önhasznot hajhászó ember miért „ugrik fel dühösen, mintha a világ forogna vele” mikor Csák megszólal az országgyülésen, s miért kíáltja: „el kell fogni!" holott Csák nem tett többet, mint azok, kik Dragutint ajánlák királyul. Nem értjük a jelenést (45. l.) Omodé és fiai közt; meglep, megzavar, mint valamely erős csattanás, melynek okát nem tudjuk, de mivel egészen vak esetnek látszik, semmi mélyebb benyomást nem tesz a lélekre. Ignoti nulla cupido: nem gerjeszt várakozást, a mi egészen el van takarva. Már pedig a III-ik énekbe is jól be kell olvasnunk, míg valamícskét megérthetünk, midőn a fiak röviden odavetík (57. l.):

n

Jegyzet – Ignoti nulla cupido: latin szállóige: az ismeretlen nem vonz senkit, nincs vágy az ismeretlen iránt.

Erzsébetért hűséget esküvénk,

S a hit, kimondva, többé nem miénk,

Azzal pedig, hogy Omodé magán boszúja okát sejtsük legalább, szerző mindaddig várakoztat, niíg az apa és négy fiú közötti jelenet, mely a természet legszentebb láncait tépi össze, egészen leviharzott előttünk, s midőn annak megtudása, érdekköltés dolgában, jóformán csak eső utáni köpeny hatásával bír. Mennyivel világosabb, egyszersmind drámaibb lettvolna Omodé gyűlölségét már az első énekbe bészőni, talán scenirozni is, és abból fejleszteni ki a családi tragoediát, mint utólag vetni oda egy versszakban (69. l.):

Én vittem őket, igaz, Csák kezére.

Együtt tevénk Erzsébetért hitet.

Hivém, még trónra juthat Aba vére,

Reményem ahhoz lépcsõt épített;

Hogy Erzsébetnek János lesz a férje . . .

Hah! hallom újra, Csák mikép nevet,

Mikép gúnyol ki! Átok és halál!

Te csak nevess! Omóde boszut áll. . .

A boszú indoka, mely a költeményben aláhúzva sincs, mint itt, könnyen elfutja az olvasó figyelmét s az egész indokolatlannak fog tetszeni előtte.

Hasonló észrevétel alá esik Csák viszonya Erzsébethez, mellyel mindvégig sem tudunk tisztába jönni. Csák jellemrajzában olvassuk, mindjárt elűl (10. l.), hogy ,,ő a világon senkit nem szeret, nem!" Így arra vagyunk készülve, hogy Erzsébettel, a jog védelmén kívül, legfeljebb nagyravágyó céljai vannak, mely véleményben megerősít az is, hogy midőn (85. l.) Omodé Dávid rajongó lelkesedését látja Erzsébetért, ,,gyönyörrel nézi e rajongó bánatot” – tehát semmi jele a féltésnek, sőt olyanformát vélünk kiolvasní, hogy észrevette a fiú szerelmét, s fel akarja használni Erzsébet hazajöttének kieszközlésére. Azonban már feljebb ismét egy nyilatkozatra találunk Csák részéről (82. l.), melyet épen úgy sőt tán inkább vehetni szerelmi fájdalomnak, mint a meghiúsúlt nagyravágyás gyötrelmének.

. . . Csák azt mondja: ,,Vége!

Szép álom, – oda van!" Többet aztán nem szól.

Ám látszik szemében, hogy magával harcol.

A gondolat nyila szivén sebet karcol,

Ő nem gondol vele: hogy vér ömlik abból.

Mihez hozzáadván a catastrophát (220. l.), midőn t. i. Erzsébetnek Dávid iránti szerelme gyanújára előbb: „Csák riad s lelkén bősz sejtelem virad,“ azután, mikor a királyleány egyenes vallomása mi kétséget sem hagy e felől:

Egyszerre Csák mindent megért;

Kardot emel, semmit se' kérd.

,,Vessz el, kigyófaj”! zúgva mond,

„Hogy is hihettem, én bolond!

Omódevér mind ily veszett !"

– ,,Máté! megálj! elment eszed ?”

„Nem az! kiált s Dávidra sújt –

És porba dönti a fiút. –

valóban nem tudjuk, a nagyravágyás büszkesége, vagy a csalódott szerelem követeli-e az áldozatot. Én szivesen meghiszem, hogy Csák „nem szeret senkit,” tehát Erzsébetet sem, de nőül akarta a koronáért, s midőn a Dáviddal font gyöngéd viszony felől bizonyossá lesz, a büszkeségén kapott seb s a már-már veszendő csata miatti elkeseredés teszi oly dühössé, hogy megsemmisíti a terveibe tolakodott ifjat: de mind ez a költeményben nincs oly világosan tartva, hogy zavarba ne hozza még a nem figyelmetlen olvasót is.

Hosszabbra is nyujthatnók ez észrevételeket, ha kicsinyesség vádjától nem tartanánk. Így például azon négy kezdő versszak (3– 5. l.), mely az ország általános helyzetét a cselekvény megindulása előtt – egészen klasszikai rövidséggel – rajzolja, hol négy versbe annyi minden befér, hogy a legjobb véleményt költi szerzőnk elbeszélő ügyessége iránt, – e négy stropha, mondom, hiányul érezteti velünk, hogy már itt nem tétetik említés Károlyról. Képzeljünk olvasót – a mint hogy van elég, kivált a szépnemből – ki nem jártas a hazai történetben: arra nézve alább a szoknyás király, asszony ember s maga Károly neve mint kírályé (12. l.) ídegenül fog hangzani, mert nem volt rákészülve, hogy ily párt, ily trónkövetelő is létezik az országban. Igaz, hogy a Forgács-fiak jelenete csattanósabb így, de amúgy világosabb lett volna a helyzet. Ugyancsak a Károly, a pápai törekvések, a leendő országgyűlés meg a Csákpárt előkészületeí expositiójára (20–24) azt kell megjegyeznünk, hogy igen vázlatos, rohanó, tények s nevekkel túltömött; mely kifogás az országgyülési pártvitákra (II. ének), sőt általában mindenhová kiterjeszthető, hol szerzőnk históriai körülményeket exponál. – A cselekvény indokait, vagy újabb mozzanataít is nem egyszer oly röviden, mulólag, elszigetelten vetí oda, hogy semmi érdeket nem gerjeszt a további fejlődésre. Így például, midőn Csák, hallva, hogy

Kassá

Kassa

t, mely az övé, Omodé kapta adományul a királytól, apródját küldi e városba, oly utasítással: „majd kapsz több parancsot” (87. l.), e rövid mozzanat könnyen elfujta figyelmünket és semmi fejlődést nem várunk

Kassá

Kassa

n az Omodé és Csák közötti antagonismusból. De hagyjuk :ez apró részleteket, csupán jegyezzük meg általában, hogy a nagyon rövidre szorított, azonfeli'il szétszórt sugarakba tördelt expositio és indokolás nehezíti a mű felfogását, csökkenti az érdeket, mellyel különben a további fejlődés iránt viseltetnénk.

Hátra van még azon alkalmatlanságról szólanom, melyet a történeti szereplők s nevek aránylag nagy száma okoz a jellemzésben. Nem lévén hely arra, hogy a költő cselekvés által bontsa ki előttünk kisebb jellemeit, könnyen esik azon hibába, hogy az egyszer-kétszer fellépő egyént minden ok és következmény nélkül bemutassa, kivülről jellemezze, elmondjon róla némi általános jellemvonásokat, melyekből a költemény folytában semmi sem fejlődik. Így vannak jellemezve költőnk másod és harmad rangú szereplői. Ott van például, Zács: szerző leírja külsejét, be hagy píllantaní lelkébe: ,,ólálkodik szemei megül egy kis ravaszság, de – úgymond – ki figyelne arra. .?” ezáltal fölkeltí várakozásunkat, hogy Zács a darabban mint cselszövő fog tán szerepelni, de kivéve mostani fölléptét, miszerint Csáknak hírt hoz a leendő országgyülésről, többé nem is találkozunk vele. Mi haszna tudjuk hát, hogy szines, hízelgő, ravasz stb.? . . . Épen így Druget a furfang olasz; Ujlakí Ugrin; a Csák dalidóján s Károly lakomáján bemutatott egyéniségek, melyek cselekszenek ugyan, a mennyiben később harcolnak, de a kézzel-lábbal működést nem nevezzük költőileg cselekvénynek.

n

Jegyzet – Csák dalidóján: Csák mulatásain, tivornyáin; a dalidó nyelvújitásí szó, melyet ez időben

Lisznyai

Lisznyay Kálmán

és Sárosi Gyula híres ,,dalidói", borral, nótával, versolvasással töltött estéi tettek népszerűvé újra. – ,,sine nomine turba": latin szólásmód: a névtelen tömeg.

Szeretném jól fejezni ki magamat. Nincs nagyobb epikai költemény, hol egy csapat járókelő ember ne volna, a több-kevesebb fontosságú jellemektől kezdve, le a puszta nevekig, sőt a ,,sine nomine turba”-ig. Tehát a mit világ kezdete óta minden epicus gyakorol, azt gáncsolhatnám – épen Szász Károlyban? Isten őrízz! De azt látom én, hogy a derekabb eposzírók – például vehetjük a mi

Zrínyí

Zrínyi Miklós

nket is – nem rajzolnak jellemet hiába, azaz oly oldalról, mi a cselekvénnyel kapcsolatban nincs, nem ,,moliuntur ínepte,” s ha valamely nevet csupán egyszer hoznak is fel, mint ez gyakran megesik a harcleírásokban, azt azért teszík, hogy a névhez a vívás, elesés stb. valami új, festői vagy plasztikai képét ragaszszák; ez által a jelenet változatosságát mozdítván elé ; sokszor egy csomó néven szaladnak át, hogy az ezeket gyorsan elejtő hőst annál inkább emeljék; sokszor a név nélkül, tömegben harcolók képét adják, tömegesen írnak le, jellemeznek mintegy.

n

Jegyzet – ,,moliuntur inepte“: ismét egy horatiusi sor változott formájú része ; eredeti így hangzik: qui nil molitur inepte: aki nem tervez lehetetlent (Ars poetica. 140., i. m. 581. l.)

Mind ebben bizonyos költői célzatosságot lelünk, mely mint a Glaucus cseréje Diomedessel, bár oda nem tartozik szorosan, mégis oda illik.

n

Jegyzet – mint a Glaucus cseréje Diomedessel: az ismert homérosi hősöknek az Ilias V. énekében előforduló cseréjéről van szó.

Ez ,,odaillés” tekintetében esnek kifogás alá nem egyszer szerzőnk apróbb jellemzéseí. Vagy hogy új példát említsünk, miért van Rajcsányi és címere annyira kiemelve (VII. én.) a többi fölött? Értenők, ha például a többíre is címeréről kellene ráismernünk, vagy e hős a többít meghaladná: de e kiemelés itten várakozást költ, is alább semmi különös Rajcsányiban. A VIII. és X. ének rövid alakja azon hátránnyal van költőnk jellernzéseíre, hogy személyeít még a harc s halálnemek változatos festése által sincs ideje egymástól különbözőkké tenni, s leginkább rövid általános természeti hasonlatokra kénytelen szorítkozni. Dömötör mint felhőszakadás, Druget hada mint ércfal, Aba mint sas, Jordán s Aba mint párduc és leopárd, Károly mint oroszlán, Aba népe mint farkasok, Druget mint tigris, Dömötör mint sakál stb. Mindez hét rövid versszakból (209–12. l.) került ki. Egész menageria.

n

Jegyzet – Egész menageria: egész állatsereglet.

Tágabb eposzi formában vohra hely e régi hasonlatokat új vonásokkal frissíteni fel, s ez által a hős egyik vagy másik jellemoldalát jobban, mert egyéniebben, tüntetni szem elé: de itt oly általánosságba foly össze minden vonás, hogy különböztetésül nem marad egyéb a puszta névnél.

Ellenkezően az eddig mondottakkal,

Szász K.

Szász Károly

költészete mindenütt biztos röptet veszen, valahol csak elegendő tért enged neki, hogy szárnyait akadály nélkül kiterjeszsze. Az első ének halmozottsága ellen főkép azért szólánk, mert első ének: de különben annak három kiváló tagja, – ú. m. Csák jelenete a Forgácsokkal, az egyházi átok, az öreg Porcs föllépte, a háttérben zúgó tivornya s mindezek reflexiója Csák lelkében, oly drámai hatással vannak kivive, hogy egészen magával ragad. A második ének eleje s vége, amaz leírásaíval, ez drámai fordulatával, szintén jó benyomást tesz; de sehol sincs a költő annyira teljes erejében, mint az egész III. ének folytán, hol az Omodék családi viszonya rohan a végzetszerű catastropha felé. Kifejtjük alább, miért, hogy e résznek kellett legjobban sikerülni. A IV. ének helyenkint színtelenebb ; de az V. és VII-ik, amaz elegiai, ez idylli kényelmével, ismét tág mezőt nyit szerzőnk költészetének; míg a VI-ik a benne festett polgári zürzavart némileg az előadás zavarán is érezteti. Nagyon jól olvastatja magát a IX-ik is; a VIII. és X-re föntebb előadtuk észrevételünket.

Most térjünk a főszerkezetre. Cselekvény itt három van, melyek közül egy fő, kettő mellékes akar lenni. Főcselekvény Csák viszonya Károly ellenében, mely egyszersmind az országos, a történeti nagy catastrophának is hordozója; episod az Omodé-ház tragikai s Erzsébet szívtörténete. Meg kell adnunk szerzőnek, hogyehárom cselekvényt, terve alapjában, derekasan kapcsolja össze, úgy hogy ellene, én legalább, nem tudnék kifogást tenni:*

n

Jegyzet Egy barátom ítélete szerint ez összefüggés csak politikai.

n

Jegyzet – „Egy barátom ítélete szerint" s később: „egy műértő barátomnak véleményét”: nyílván az általunk

Salamon

Salamon Ferenc

nak tulajdonított s ki nem adott kritika szerzőjéről van szó.

n

Jegyzet Én nem osztom e véleményt. Mi lesz akkor költői, sőt drámai kapcsolat, ha, mint a négy Omodéban, az esküszó szentsége, a sziv régiója, Dávidban a szerelem, a vén Omodéban a nagyravágyásán Csák által ejtett seb stb. csupán politikai motívumok?

az Omodék története egyfelől a tett –eskű, – s az apa hitszegése után a fiaknak ahhoz ragaszkodása, másfelől Dávid rajongó szerelme által mind a főcselekvénybe, mind Erzsébet episodjába nemcsak benyúlik, hanem összeforr ezekkel, úgy hogy egymástól elválasztani nem lehet. Ennyiben hát a compositió jeles. De ha e három cselekvényt a kivitelben, ha ezek arányát egymáshoz tekintjük: azonnal szembe tűnik, hogy az Omodé-tragoedia, episod létére, a főcselekvényhez képest nagyon előtérbe nyomúl, sőt dominálja ezt, nemcsak terjedelem, de a mi legfontosabb, érdek tekintetében is. Mert az Omodék sorsának benső drámai fejlése van; míg a főcselekvény inkább külső történeti motivumokon halad előre; amaz költőileg, ez történetileg igaz. Ott vagyunk vele, hogy a föntebbi idézet szerint „kettős cselekvény" áll előttünk, mely versenyezni látszik egymással, és a versenyben Omodé lesz a győztes, megint azon okból, mi

Kisfaludy

Kisfaludy Károly

drámájára megjegyeztetett: „mivel a Csák viszonyából kevés tragikai érdek fejlődik." Ugy van: Trencséni Máté, kit szerzőnk az első énekben – mondhatnók: a dráma első felvonásában – oly óriási jellem-alakkal állít elénk, a költemény haladtával nemcsak (szerzőként) erkölcsileg sülyed, hanem mint főhős, mint cselekvő jellem is mindinkább halványul, s ezt vallja be mintegy a költő is, az által, hogy míg első énekét ,,Csák Máté" felirattal egészen hősének szenteli, a többiben alig hagyja látnunk egy-két pillanatra. Országgyűlési bukása a II-ik, szaggatott jelenete a I-V-ik énekben, az I-sőhöz képest, száll; aztán eltűnik szemünk elől, csak háttérből intézi ügyeit, míg az utolsó ének rohanó alakjai közt ismét találkozunk vele nehány pillanatra. De már itt: heu, quantum mutatus ab illo Hectore!

n

Jegyzet – De már itt: heu, quanturn mutatus ab illo Hectore !:

Vergilius

Maro, Publius Vergilius

Aeneisének második énekéből való sor (2. 34.) : ,,Jaj, milyen iszonyú volt ! Mily egész más, mint .az a Hector !" ( P. Vergilius Maro Aeneise. Fordította Csengeri János. Szeged 1931. 39. l.)

– Költőnk e tartózkodása hihetőleg a történet iránti nagy tiszteletből ered, mely szerint Csák sehol sem szerepel személyesen, nem vesz részt sem a sárosi, sem a rozgonyi csatában, úgy hogy elég messze vélt menni szerző, ha ez utóbbiban föllépteti. Részünkről megadjuk a históriának, a mi az övé, de nem szeretjük, ha lacunái a költői alakításon is meglátszanak s teljesen osztjuk egy műértő barátunk véleményét e részben, hogy „midőn

Szász K.

Szász Károly

híven teljesítette a történelem iránti kötelességét, nem használta föl eléggé a költő jogait.”

n

Jegyzet – „Egy barátom ítélete szerint" s később: „egy műértő barátomnak véleményét”: nyílván az általunk

Salamon

Salamon Ferenc

nak tulajdonított s ki nem adott kritika szerzőjéről van szó.

n

Jegyzet – ha lacunái a költői alakításon is meglátszanak: lacuna eredetileg mélyedést, mocsarat jelent; itt inkább megszakadás, szakadozottság értelemben áll. A szövegkritika általában „hézagot” ért rajta.

A nagymérvű országos viszonyok külsőleges természete, bármily hű történeti rajzolatban, meg kell, hogy hátráljon az Omodék benső drámaisága mellett; ha csak amazok is a szív mélyébe nem verték hatalmas gyökereiket; mely eset itt nincsen eléggé kifejtve, miután, a mikép fönebb érintők, Csák érzelmeivel Erzsébet iránt tisztába sem birunk jőni.

Csák jellemének felfogását szerző szükségesnek látta igazolni s egyszersmind a mű alapeszméjét kijelenteni az előbeszédben; mivel – úgymond – „Kisfaludy Károly óta Csák Máté úgy él az irodalmi közvéleményben, sőt némileg a históriai tudalomban is, mint a szeplőtlen szabadság hőse. E nagy írónk költészete oly dicssugárokkal vevé körül Trencsén egykori hatalmas urát, hogy a későbbi költő, ki más felfogással merít a történelemből, a köztudalommal szemben sikamlós helyzetbe jő. Pedig a historia critica előtt Csák Máté nem egyéb, rakoncátlan dynastánál, önfejű és önző kényúrnál s végre középkori rablólovagnál. . . Azonban érzem – folytatja hogy egészen valóhű felfogása Csáknak kevéssé lenne költői s így a két örvény közt: a rideg való és alaptalan költés közt, középútat kelle tartanom. Ugy fogtam azért fel s úgy akartam elétűntetni Csákot, mint ki a szabad királyválasztás valódi és jogos elvéből indulván ki, kezdetben az igazság terén áll, legalább fél lábbal, s midőn történetünk megnyílik, Csák még a nemzeti jogok véde, – és Károly (ki az országba nem az ajtón, hanem az ablakon, nem a nemzeti választás, hanem a pápai erőszakolás útján jött be) kétségtelenül bitorló. Azonban a helyzet lassan – s mivel az olvasó szemei előtt: úgy vélem drámailag – változik. Csák nyomról-nyomra hagyja el a jog terét s sülyed féktelen rablóvá; Károly – egyedüli szabadító a fejetlenségből – nemes jellemével oly mértékben emelkedik az ország közvéleményében s az olvasó rokonszenvében, – a mint amaz száll alá. Ime ez a mű alapeszméje s a szerkezetnek főrúgója. Ezt az eszmét képviseli s a darabnak, úgy szólván, lelkiismerete, a jó öreg Porcs."

Hogy szerző Csákot nem mint a ,,szeplőtlen szabadság” (vagy: szabadság szeplőtlen) hősét fogja fel: e miatt az értők szemében nem szorúl igazolásra. Hallottunk ugyan éretlen ítéletet, hogy

Szász K.

Szász Károly

e művében az idegen befolyást magasztalja a nemzeti iránnyal szemközt: de az ily gáncs szót sem érdemel. Míg Károly a bitorlás terén áll, szerzőnk épen nem védi ügyét: mikor pedig törvényes királlyá van emelve, nincs oka és joga gyalázni a dynastiát, mely egy Nagy Lajossal ajándékozta meg a nemzetet, csupán azért, hogy egy rablót félistenné emeljen, vagy hogy az akkori viszonyokat modern politikai célzások hordozójává tegye. De nem is csak a történetnek hódol, mikor Trencsénit kivetkőzteti az ideál fényből; hanem egyszersmind költői helyes érzékéről teszen bizonyságot, s ha egyebet nem tett volna, az is nagy érdeme, hogy megtörte az útat egy későbbi tragoediának. Mert Csák, a szabadsághős, ki önhibáján kívül az elnyomó párt gonoszságának esnék áldozatul, épen oly kevéssé volna tragikai egyén, mint azon nagy hazafi jellemek, melyek sehogy sem akarnak lefogyrii a mi deszkáinkról, s melyek sok hazafias dictió után vagy az ármány, vagy a nyers erőszak vértanúiként múlnak ki. Hogy viszont Csáknak egészen történethű felfogása, minden engesztelő vonás nélkül jellemében, ismét nem volna költői: ebben is teljes igaza van szerzőnknek.Csupán az tehát vizsgálandó, vajon e felfogásnak megfelelő-e a kivitel; vajon a mű alapeszméjét ép oly szabatosan visszatükrözi-e a költemény, mikép azt szerzőnk előszavában formulázza.

,,Csák a szabad királyválasztás valódi és jogos elvéből indulván ki, kezdetben az igazság terén áll, legalább fél lábbal, s midőn történetünk megnyílik, Csák még a nemzeti jogok véde . . . (aztán) nyomról-nyomra hagyja el a jog terét s sülyed féktelen rablóvá." Ezt mondj a szerzőnk. – Különböztessük meg az erkölcsi tért és a jog terét. Erkölcsi tekintetben Máté mélyen van már sülyedve, mikor a cselekvény kezdődik. Hogy ne? A felvidék egy füstölgő üszök. A söpredék gyújt, rabol; az osztozáson a kard joga végez s ilyenkor:

Csák, mint oroszlán, közbe-közbe lép,

A többi reszket – s minden az övé lesz! (6.l.)

A Forgácsok várát, megannyi zsivány-, mint pártszenvedéllyel, feldulja, magokat kivégezteti; templomokat feltört, ereklyét kihányt, oltárt megrabolt stb. A fél láb tehát, melyről fönebb szó van, nem az erkölcsi láb, hanem a jogi, a menynyiben III. Endre leányának jogát védi a távolabbi leányágé, s a királyválasztás jogát a pápa önkénye ellen. E jogi állás ugyanaz marad mindaddig, míg törvényesen meg nem választja Róbert Károlyt az országgyűlés, hol Trencséni is jelen volt, felszólalt, de kisebbségben maradt. Sőt Csák szempontjából még tovább is ki lehet terjeszteni e jogi állás határát, mert a rákosi gyűlés, miként szerzőnk adja, nem a szabad választásé, hanem az erőszaké, hol Trencséni szóhoz is alig juthat, s indítványaért élete. forog veszélyben. Csak akkor hagyná tehát el a jog terét, midőn Erzsébet végkép desavouálja, s ő mégis folytatja dacos ellenállását; azonban a királyhölgy ismét rábiratik, hogy engedje jogait érvényesítni: úgy hogy valóban nehéz kijelölni a pontot, a hol Csák, szerzőkint, ,,elhagyja a jog terét s féktelen rablóvá sülyed." Erkölcsileg féktelen rabló volt már a darab kezdete előtt, jogilag a végén sem látszik annak, mert akkor is Erzsébet közelebbi jogáért küzd egy viharos országgyűlés határozata ellen, mely e jog szabad versenyét erőszakkal meggátolta. A ,,quid juris” tehát, úgy látszik, mindig az ő részén marad, – Károly pártja a „quid consilii" mellett harcol.

n

Jegyzet – A ,,quid juris" . . a ,,quid consilii": cicerói latin kifejezés: mi jogon, milyen határozat alapján.

– E baj on talán úgy lehetett volna segíteni, ha Csák, teszem elkésés miatt, akkor jőne pártjával az országgyűlésre, mikor a törvényes módon kelt határozat már ki van mondva, s akkor igyekeznék zavart idézni elő Erzsébet érdekiben, kinek trónkövetelésit elmulasztá annak idején érvényre hozni. Ily módon meg lehetne jelölni a pontot, melyen túl „lába alól kisiklik a törVeny."

." Ha tehát az öreg Porcs, ki szerző szerint ,,a darab le1kiismerete”, már az első énekben elhagyja Csákot, ezt nem jogi, hanem erkölcsi – legfölebb a ,,quid consilii" szempontjából teszi, és csupán arra szolgál, hogy a főhős erkölcsi sülyedésének mértékét mutassa, melyet nála nélkül is elég drasticus vonásokkal fest az első ének ; továbbá, hogy Trencséni átalkodott jelleméről tegyen bizonyságot. De igazat kell adnunk Csáknak, hogy jogi állását még akkor föl nem adja az öreg sopánkodásira.

A közelebb mondottakból világos következtetésül az jő ki, hogy a helyzet lassankénti, drámai változása, „Csák nyomról-nyomra síilyedése Károly emelkedésével szemben" mikép azt szerzőnk fönebb idézett sorai oly szépen formulázzák, – nincs a költemény folytán oly szabatossággal s tisztán állítva szem elé, mint azt költőnk, bár annyira helyes felfogásból indulva, eszközleni vélte. Károly ,,emelkedése fokozatait” sem annyira magának a királynak cselekvésében látjuk, mint inkább azon dicsfényben, melyet környezete sugároz reá. Károly jelleme, mindjárt első bemutatáskor, jól van leírva (34. l.), de azontúl keveset látjuk cselekedni, mindössze két jellemző jelenete van: egyik Omodéval, mikor ildomát látjuk, hogyan tudja magán büszkeségét a politikai hasznosságnak alája rendelni; másik az öreg Porcscsal, mikor kegyelmes voltában ismét nagy része van a politikai számitásnak. Csatajelenetei sokkal futóbban vázolvák, hogysem a király jellemzésire elegendő tér volna; a muló „gondolat árnya," mely a sárosi harc alkalmával ellebben képén:

„Egy arany keretért (korona), ennyi temérdek vért

Méltó-e kiontani?

csakis királyi gondolat, mely sohasem vette komoly magábatéréssel a miatta hulló áldozatokat. Ha mégis a magyar nemzet rajong e királyért (II., VII. ének), ez inkább a honi állapotok megszilárdulása reményében, az erőre kapni kezdő trón körűl csoportozó monarchiai érzületben és udvaronci hajlamokban leli indokát, mint Károly előttünk nyilatkozó jellemében. Tárgyilag, történetileg így van jól a király – mert hogy ilyen volt, kétségtelen – de e jellem aztán nem is mondható oly határozottan ,,nemesnek“ – mint szerzőnk előbeszéde, Csákkal ellentétben, felállítja.

Hosszúra kellene nyújtanunk már is terjedelmes vizsgálatunkat, ha a költemény minden szereplőjét hasonló részletességgel akarnók bonckés alá vetni. Azért legyen szabad a többi jellem s a műszerkezet egyéb részei iránt rövid észrevételekre szoiítkoznunk. Az öreg Omodé jelleme, ha alapjául inkább az oligarcha gőgöt, mint az önhaszonkeresést vesszük, igen sikerűltnek mondható. Épen úgy, a szenvedő Omodé-anya mi kivánni valót sem hagy; kivéve egy homályt az előadásban. (138. l.)

. . . Szive azonközben

Kin nélkül megszakad . . . így leli a reggel;

ezt lehetetlen máskép értenünk, mint hogy meghalt búvában, pedig (165. l.) azután is él. A négy fiú egyenkinti bemutatása (54–56) kissé stereotyp; az ily kivülrőli jellemzésre fönebb megmondtuk észrevételünket; de máskint elég következetesek maradnak. Dávid, – ha megengedjük, hogy helyzetében, mely a reménytelen szerelmesé (mert mi kilátása lehet Erzsébetet valaha bírni), az a könnyű vér, az a szerelmi boldogság lehetséges, – szintén jól van tartva, egész haláláig. A két kisebb fiúra nézve az tűnt nekem föl, hogy a IV. énekben még naiv gyermekek, a VI-ikban (egy év múlva) már harcképes ifjak, s az utolsóban megint bizonyos naivság környezi őket. Homály az is, hogy oly soká tudjuk meg, melyik Omode fiú a VII. ének lantosa. A VIII. énekben két egyforma mozzanaton alapuló jelenés az Omode fiak közt (182., 183. l.) épen ez ismétlés által stereotyppá válik. – Dacára ez apró hiányoknak, az Omode-család története, mint már kifejtők, legsikerűltebb a költeményben. – Erzsébet, a királyleány, szintén teljes mértékben érdemli részvétünket. Az ő lelki állapotához igen jól illik a lyrai révedezés; forma, környezet, leírások, minden összehat, hogy az V. éneket a legkedvesebbé tegye a darabban. Nem oly sötét, mint a végzetteljes III-ik, ez tragoedia, az egy lemondó, de a vágynak mégis oly önkint megnyíló női szív elegiája. Kevesebb dicséret illeti Endre leányának fölléptét az utolsó énekben: a csatába hurcolás, a vékony indok mellett is, hogy t. i. jelenlétével Csák katonáiba lelket öntsön, nagyon csináltnak tűnik fel; az pedig, hogy harcol is, még szerelmi kétségbeesés közt sem illik szenvedő, lemondó jelleméhez. Vannak ily tettre képes nők, de azok jelleme egyébkor is szenvedélyesebb, mint a minőnek az Erzsébetét, az V. ének folytán, megismertük. – Utoljára még egy szót Gentilisről. Az. olasz bibornok ügyesebb a históriában. Nem bakot lő szónoklatával, hanem ravaszul a pápa jogát akarja becsempészni. S mikor látja, hogy nem megy, elég ügyes megfordítani a beszédet. Költőnk szintén elmondja felőle, hogy ,,ékes, sima olasz, okos is, szelid is,“ továbbá, hogy „bízik is magához: bármint zúg a tömeg: mégis ő határoz.” De midőn letorkolják, csak úgy kip-kap zavarában. ,,Beszélhetsz Gentilis, nem hallgatják már azt!" Ugy tűnik fel, mint hebehurgya ember. ,,Mint a ki a nyilat kilövi gondatlan: úgy lövé ki a szót” – s „későn látja a pap, hogy mi nagyot vétett” (40. l.). Ez nem a história hatalmas cardinálja: ez egy tehetetlen öreg.

n

Jegyzet

Szász

Szász Károly

munkájának a kritikában is említett főbb történeti hősei közül kettő él kevéssé a köztudatban. Az egyik Erzsébet hercegnő, az Árpádok utolsó egyenesági sarjadéka, III. Endre első házasságából, 1291- vagy 92-ben született leánya. Vencel cseh trónörökössel jegyezték el, de az később mást vett feleségül. Erzsébet ekkor már apja második felesége, Ágnes osztrák hercegnő rokonsága körében élt ugyan, de visszautasította Ágnes testvérének házassági ajánlatát. Kolostorba vonult s a svájci tössi zárdában halt meg magára hagyva 1338-ban. Nevét a versengő pártok valóban bevonták viszályajikba, de õ maga, a történelem tanúsága szerint, távol maradt ezektől. – A másik Gentilis bíboros, aki előkelő olasz családból származott s a középkorvég széles látókörű, nagy erélyű, nagy becsvágyú pápai diplomatáínak jellegzetes típusát testesítette meg. 1308-ban jött hazánkba s négy esztendõn át maradt, sokat téve Róbert Károly ellenfeleínek megnyeréséért, illetőleg leküzdéséért. 1312-ben halt meg.

Mit mondjunk a költői szólam erejéről, a leírások, képek nagy gazdagságáról, a versnemek oly különféle s választékos szerkezetéről. Szerzőnk dictiója, melyet eddig csupán lyrai pompáj ában ismertünk, e művében sokszor nagy szerencsével ölti magára az eposz tárgyias – valamint a dráma szenves jellemét is. Idézzük-e az elsőre ama, nemcsak tárgyban, hanem formában is objectiv előadást, mely az első énekben a kiátkozó iraton elömlik, – az utóbbira, sok közől, Csák jelenetét a Forgácsokkal? Lehet-e valami erőteljesb, rövidségben hatályosabb, mégis keresetlenebb, mint midőn Csák mondja:

,,Itt állotok, Forgács, Ivánka, Andor!

S én hazaárulóknak mondalak !“

Iván kiált: ,,Hazudsz, cudar kalandor!"

Az ilyesekben – pedig sok van – a költészet valódi (genuin) nyelve szól. De vannak egyenlőtlenségek is. A szólam néha frivol, mint a fönebb idézett helyen, mikor Csák levágja Dávidot s ez (vagy ki?) vissza akarja tartóztatni: ,,Máté, megállj! elment eszed ?" S Máté felelii ,,Nem az!" – Vagy (183. l.) szerző felkiáltása Lászlóhoz, ki megölte öccsét: „Látod, gyilkos Kain!" . (Lám megmondtam Angyal Bandi . . .) Az efféle vagy visszatetszik, vagy, mint jelen esetekben is, komikai hatást okoz. – Leírásait nem szükség az olvasó figyelmébe ajánlanunk. Ott van a schaffhauseni zuhatag – mi sem lehet szebb annál. Képei, hasonlatai közt –mint mindig–sokvan új, sikerült; de hibákatis tudnánk kijelölni. A hiba leginkább onnan ered, hogy vagy nincs igazság a képben, vagy nem illik a tárgyra. Midőn például Erzsébetet liliomhoz hasonlítja, „melynek vinilása nincsen, ha véresővel öntözik tövét” eszünkbe jut, hogy kertészemberek– csenevész fa tápszeréül marhavért ajánlanak. E sorokban

Sokat éget mély seb, titkon, vagy itt vagy ott;

Mint kívül a kardon kő s arany van ékűl,

Benn az ártó acél, melyen vér sötétűl .

a kép nem illik mására. A kit (szívben) mély seb éget, az maga szenved, míg hüvelyben az acél ártó, s a vér rajta nem övé.

Jegyzetek hosszú sora hever előttünk egyes szépségekről s hibákról. De minek fárasszuk tovább a figyelmet. Az olvasó úgy is megleli a szép helyeket s bírálatunk már eddig is nagyon hibakeresőnek tűnhetik föl, annyival inkább, mert lapunkban eleinte óvakodánk absolut mértékkel mérni s az elismerésben több oly tehetség is részesült, mely sok tekintetben hátra marad

Szász K.

Szász Károly

mögött. De épen a viszony, melyben szerző lapunkhoz áll, – ki e viszonyból eredhető minden lágyságot kétségkívül sértett önérzettel utasítna viszsza, kényszeríte mintegy, hogy művét egészen tárgyiasan, mintha rég elhunyt íróé volna – s általános becsmérték szerint vegyük vizsgálat alá. Relativ becse van annyi, hogy habozás nélkül irodalmunk nyereménye gyanánt tekinthetjük: egy idő óta parlagon heverő eposzi költészetünknek minden esetre szép gyarapodásul szolgál*

[szerkesztői feloldás]

E bírálat a SzF-ben a következő nyílt levél kíséretében jelent meg:E bírálat a

n

Jegyzet Nyilt levél Arany Jánoshoz.

n

Jegyzet Megbecsülhetlen barátságod és bizalmad új jelét adtad akkor, midőn ez ismertetést, mielőtt sajtó alá menne, azon kijelentéssel közléd velem, ho ha azt igazságtalannak, túlszigorúnak tartom, készebb vagy kiaäštlan hagyni. Első gondolatom volt, olvasatlanul küldeni vissza, mert igazságszeretetedben ép oly határtalanúl bízom, mint ítélőtehetségedben; s ha netalán szigorú volna is bitálatod, nagy gyávaság volna a szigortól visszarettennem, ki magam is szigort követelek. És megvallom, egyedül a kíváncsiság nem engedé, ez első gondolat mellett maradnom. Jól tettem. Most azon megnyugvással bocsátom vissza kéziratodat, hogy művemet igazságosan ítélted meg, és én neked sok hálával tartozom a tanúságokért, miket nyujtottál. Egy s más apróságra tán tehetnék viszonzást: de minek volna az? Mondhatnám, hogy némely hibát mit kijelölsz, – későn, midőn művemet nyomtatásban olvasám (mint a festő illendő távolban nézi művét) magam is észrevettem; de mit javítna ez ügyemen? Add, kérlek bírálatodat a mint van; engem érdemem fölött megtiszteltél avval, hogy művemet méltónak tartád arra, hogy általános, – s legmagasb mértékét alkalmazz reá.

n

Jegyzet Szász Károly

AJOM11

Megjegyzések: