Bulcsú Károly költeményei

1850–1860. Kecskeméten, nyomatott Szilády Károlynál. 1860.

A közelebb lefolyt tíz év, mely e verskötet homlokán áll, nemcsak politikai, hanem széptani, költészeti szempontból is bő anyagot nyújtana elmélkedésre. Költői irodalmunk e szomorú tíz év alatt bizonyos egyformaságot tűntet fel, mely sokban hasonlít az e korban iélvezett politikai egyenlőséghez. A szellemek egyéni szabadsága nem kevésbé látszott nyügözve a képzelet országában, mint a polgáré a gonoszhírű paragraphok hálói között. Nem azt a nyomást értem itten, mely a közélet mostoha viszonyaiból természetesen irodalmunkra is nehézkedett; ámbár ennek, mint fő tényezőnek, nagy horderejét elismerem. Hogyne? mikor a gondolatot már szülemlése percében meg kelle nyesni, mëgfosztani legnemesb tenyészmagvától, mielőtt szóvá mert volna alakúlui. Azonban e szellemi embryo-vesztés, e bár oly kínos műtétel hatása még magában nem lett volna oly enyészetes. A tiltott fa gyümölcsén kívül sok virág és gyümölcs kínálkozott még a leszakasztásra; s miután a szellemet a legügyesb kaloda-rendszer sem képes dugházban tartani, hanem úgy jár vele, mint gyermek az eltaposni akart napsugárral, hogy midőn talpa alatt hiszi, már ismét feljül ragyog, – volt alkalom egyet-mást, habár leplezetten, kimondani; sőt e lepel némileg szebbé tette a gondolatot, – s az előbb rikító hang, a billentyűkre alkalmazott hangfogó által, ha vesztett is erőben, bájban még nyert. Isten óvjon, hogy ez átkos időszak szószólója legyek: de az tény, elvitázni nem lehet, hogy a költészet sohasem hatott nálunk kevesebb hűhóval, és így annyira saját nemes eszközeivel, mint ép e szomorú napok kezdetén. Elég volna csak nehány költeményre hivatkoznom, mely, mint titkos fájdalom, sajgott keresztűl az ország egyik szélétől a másikig; noha a hatás eszközei nem valának a költészet határain kívülről szedve. A „babyloni vizek" elégiája volt ez: misem lehete jogosabb a költészetben. Nem a kényszerített öngyilkosságot értem tehát, nem is ama nagyobb, veszélyesebb jelenséget, mely az idegen erőszak nyomása eredményeül már-már elkezde mutatkozni. Azt tapasztalók ugyanis, hogy a haza fogalma, életben úgy, mint irodalomban, egész ivadéknál egy határozatlan ködképpé foly szét ; hogy nem tárgyi a korlát, hanem alanyi, nem külső, de benső a szellemeken. Előbb mély hallgatás bizonyos rétegekben, – majd egyes hangok bátorodnak fel, de mennyire különbözők ama régibb hazafias költészet – először hév epedésű, majd szilajan felviharzó, végre fájdalomba enyésző hangjaitól. Üres, léha, frivol pengetése a haza nevének, olcsó kérkedés a hon s történeti nagyjai dicsőségével kezde lábrakapni, melyben az eszmét legtöbbször (a nyomda ritkított betűi képviselék. Jellemző erre, mit nem rég olvasánk egy versben. ,,Veszve minden, még a szabadság is" mond a költő, de legott vigasztalja magát: „csak a haza éljen !"

n

Jegyzet – ,,Veszve minden, még a szabadság is“: e sorokat

A.

Arany János

Ormódi Bertalan verseskötetéből, a Csak a haza éljen című költeményből vette. (

Ormódi B.

Ormódi Bertalan

: Magyarhon ébredése.

Pest

Budapest

1860. 14. l.) E kötetről előbb már (SzF I. 13. sz.) rövid bírálatot adott, de ott ezt a sort és problémát nem érintette. (Lásd az Ormódi-kritika jegyzeteit.) Arra nézve, hogy

A.

Arany János

itt egy félszázadon át mérgezően ható téveszmét ragadott meg, amely persze, egyáltalán nem

Ormódi

Ormódi Bertalan

sajátja, hanem az általános közvélekedése volt, érdemes megjegyezni, hogy Ábrányi Emil, aki e félszázadban a demokrácia és szabadság hivatalosan bejegyzett költőjének számított, e mondat parafrázisát írta 1896-ban megjelent gyűjteményes kötete homlokára. Adalék arra is, mennyire pusztába kiáltó szó maradt

A.

Arany János

és nemzedéke szava.

Imhol a tíz év növendéke, ki a haza életét külön tudja választani a szabadságtól és mindentől a minek elvesztését siratja. Csupán megjelölém ez állapotot a nélkül, hogy vádat emelnék az illetőkre, kik nem okai, s kárhoztatnék egyebet a lélekölő rendszer nyomásán kívül. Adja isten, hogy a kezdődni látszó politikai élet mihamar végét vesse ez állapotnak is.

De nem célom ezúttal, mondám fönebb, a költő-egyéni szabad mozgás, fejlődés azon gátjairól beszélni, melyek a közéletből, vagyis inkább annak hiányából származnak. Úgy látszik, e szabad mozgást, ez egyéni fejlődést költőinknél jobban korlátozá egy géniusz hatalma, mint közállapotunk nyűgei; s hogy a fönebb jelölt egyformaságot épen az idézte elő. Mindenki tudja,

Petőfi

Petőfi Sándor

befolyását értem. Szándékos utánzásról nem szólok, noha bizony van elég ; egyes helyek reminiscentiáit sem bolygatom, bár kevesen maradánk azoktól szűzen. De értem a lángelme azon erejét, hogy költészetünket hosszú időre egy bizonyos irányba terelte, hogy megszabta mintegy a költői észjárás, a kifejezés útjátmódját, s a varázs körből, melynek határait ő vonta meg, a legjobb sem igen tud menekülni. Ő lyrában volt nagy: egész nemzedék nem láta üdvet a lyrán kívül; ő e nemben is bizonyos fajok, módon iránt vala előszeretettel: százak tanúsíták ugyanazon hajlamot; őt némely tárgy kiválóbban ihlé: egész csapat az ő tárgyaiba lőn szerelmes; neki voltak sajátságai: csodálatos! majd minden költő ez egyéni sajátságokkal kezde születni. A hegylakó nem győz vala betelni a puszta dícséretével, pedig nála a csikós csorda őre lőn; másik túl a délibábon szikrázni látta a betyár lova patkóját; mindenkinek volt egy jó öreg apja, anyja, hogy az elsőt némi lenéző humorral, az utóbbit érzelmesen megverselje; „Ambrus gazda” ,,Pató Pál"-féle genre-ket észlele minden költő; a cigánytanyák iránt is nagy figyelem gerjedt; ez egy–, az másfajta költeményeit

Petőfi

Petőfi Sándor

-nek mondatott megtalálni, s újabban a ,,kisöcseség" lőn felfedezve szépítő kifejezésül. Mindez nem utánzás: ki mondaná annak! Például, ha

Petőfi

Petőfi Sándor

atyja, kit megénekel, mészáros vagy csaplár: a Kis Pálé, Varga Mihályé már szabó, vagy kefekötő: hát nem különbség ez? – Ne ámítsuk magunkat. Mondjuk ki tisztán, hogy

Petőfi

Petőfi Sándor

befolyása – mint minden nagy sükerrel nyilatkozó géniuszé – gátolta és gátolja nálunk még most is a költők egyéni fejlődését; így vagy amúgy, de még folyvást az ő képére és hasonlatosságára teremtettünk. Hogy nem mindenki egészen olyan, mint ő, annak első és legnagyobb oka, mert nem képes olyan lenni ;másik, hogy a jóravaló tehetség minden áron akarna menekülni az ő befolyása alól, s ez bizonyos pontig síkerülvén, némi különbségeket hoz be. De sok törekvés, sok tanulmánya a kül- s belföld remekíróinak kell még ahhoz, hogy az egyéni fejlődés szabadságát e szellem magábaszívó (absorbeáló) hatalma ellen biztosítsuk. Pedig ezt tennünk kell, mert az ő útján csak mögötte kullogó, messzemaradt pályafutók dicsősége vár.

Fogja kérdeni az olvasó: miértwmindezt épen

Bulcsú

Bulcsú Károly

költeményei alkalmával mondanom el. Tehát először, mert általában szükségesnek láttam elmondani; azután, mert e verskötet jellemzésére nem választhatok helyesebb' induló pontot, mint ha mindenek előtt a címlapján jelölt`tíz év költészetéhez való viszonyában tárgyalom. Szerzőnk ugyanis, némely nyilatkozataiból s egész működéséből ítélve, mind elméletileg, mind, a mennyiben rajta áll, gyakorlatilag azon van, hogy ellenzéket, ne mondjam visszahatást képezzen ez időszak túlnyomó iránya ellen.

n

Jegyzet – Szerzőnk ugyanis, némely nyilatkozataiból s egész működéséből ítélve:

A.

Arany János

itt nyilván szóbeli, baráti körben, barátok által közvetített nyilatkozatokra gondol, s a

Bulcsú

Bulcsú Károly

kötetében találhatókra. Ebben jelentékeny teret foglalnak el az esztétikai tanversek, mindenekelőtt a Költészet korai

[szerkesztői feloldás]

korszakai

cimű, amely történetileg tekinti át a világköltészet útját (53–67. l.) és az Eszthetikai tanversezet egy magyar hölgynek (291–341. l.), amely viszont, hogy úgy mondjuk, ismeretelméletileg tekinti át a „széptanát" a következő részletcímekkel: 1. A nő, 2. Jó. Igaz. Szép 3. Szép: a természetben, 4. Szép az életben, 5. Szép: enszívemben, 6. Érzelem. Emlékezet. Vágyak. 7. Tanulmány. 8. A szép, külön-külön: a) Komoly szép / Mi a fönséges ?, Nagyszerű, Az ünnepélyes, A nemes, Megillető és érzelmes, Indulatos és szomorú, Regényes, csodás, félelmes, b) Vidám szép / Te gyérmetég vagy, kecses vagy lányka, A kégy, A bájoló, c) Nevetséges, 9. Végszó. Egyéb, nyomtatásban megjelent esztétikai „nyilatkozatai”

Bulcsú

Bulcsú Károly

nak nincsenek.

Nyiltan kijelenti panaszát ennek képviselőire:

Nem a költészetet

Hozzák az életbe,

De a pór-életet

A szép költészetbe. (65. l.)

s több helyen is találni hasonló, noha rejtettebb, vonatkozásokat nála. Ő az alföld síkját magasztaló költeményekre ellendarabot ír, (,,Pusztán” 20. l.); ő, ha olykor a népieshez lebocsátkozik is, ott sem tagadja meg föllengősb igényeit. „Szelet vág a karton kabát” riadja ,,Csárdás" című költeményében (67. l.) a széleskedvű vigadó: s e jellemző „karton kabát" az, minek szárnya lebbenését szerző majd minden népies tárgyú költeményén érezzük. Nem a nép fia szól azokban, hanem

Bulcsú

Bulcsú Károly

bevallott elvei szerint, a mível költő. Olvassuk a „Hajnali szél. . ." kezdetű, kétségkívül népinek szánt dalt (mert hisz' benne a legény: ,,furulyával őrzi kedvese álmait"): azon régibb iskola hamis hangját fogjuk benne találni, mely a nép „magához emelésének" örve alatt feláldozta épen azt, a mi leglényegesb a népdalban: a jellemzőt.

n

Jegyzet – azon régibb iskola hamis hangját fogjuk benne találni:

Bulcsú

Bulcsú Károly

egész kötete erős. Kölcsey-hatásról, Kölcsey-remimszcenciákról tanúskodik. E „régibb iskola" eljárására

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

nél valóban jellemző példákat lehetne találm. Maga mondja: ,,

Kölcsé

Kölcse

n és

Cseké

Szatmárcseke

n igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől hajnalig szobámban járkáltam, s ha sötét képeim engedték, a paraszt dal tonját találgatám. Felvettem valami rímról ré, tárgyról tárgyra ugráló paraszt dalt s annak formájára csináltam előbb 'a legmindennapibb, keresetlen pór kitételekkél dalt s aztán úgy nemesítém meg egyik sort a másik után' ' (idézi Riedl Frigyes: Kölcsey Ferenc.

Bp.

Budapest

é. n. 1938.. 62. l.). Ismeretes, miként „emelte föl“, ,,nemesítetté meg"

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály

kis remeket A rózsa bimbóhozt is. Mindazonáltal

A.

Arany János

megrovása nyilván nem

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

t illeti, akinél nagyobbra alig becsült valakit is a regebbi magyar esztétikai eszmelkedők közül, s akinek szerepet a népiesség fejlődésében nagyon is méltányolta, hanem a Kölcsey-féle elfogás megkésett epigonjait.

A „Cigány gyermek bölcsőjénél" (245. l.), hol maga a cigányanya viszi a szót, efféle helyek fordulnak elő:

Lelked most hallgatja

Szeráfok énekét, –

S kezded betanúlni

Az édesbús magyar zenét.

s hol nem ugyan népi, de naiv hangot várnánk, a „Gyermekek imáját” így kezdi (256. l.):

Isten! a ki úr vagy szív és szellem felett,

Ki előtt eltörpűl a lángész és képzelet;

A nap szemednek csak parányi szikrája:

Becses nálad mégis egy gyermek imája.

Mind ezek és hasonlók törekvést mutatnak szerzőben alacsony tárgyakat a költészet által megnemesíteni, csakhogy annak nem ez a módja. Eltörölni a jellemzetest, tárgy és előadás közt dissonantiát csinálni: ez nem fölemelése a tárgynak, hanem sárbaejtése. Maga szerzőnk csinos ellenpéldával bizonyítja állításomat. Nem tudom, mit tart „Fonogat a kis lyány” kezdetű költeményére (46. l.): ez a legkedvesebb, legépebb kis valami, mondhatnám egész kötetében.

n

Jegyzet – Az

A.

Arany János

által dicsért zsánerképszerű dal első versszaka – mutatványul: Fonogat a kis lány, / Csendesen fonogat, / A tiszta len szálán / Ujjával pattogat. / Lesüti a szemét, / Ha orsaját nézi . . / S beszédét a pajkos' / Diák igy intézi:

Pedig lám itt semmi sincs abból az emelni, fellengőssé tenni akaró hangból; a tárgy egyszerűségének megfelel az előadás fris naivsága s a nyelv egyszerűsége.

Nem helyeslem tehát, a mint

B.

Bulcsú Károly

többnyire bánik a népiessel; de e bánás maga jellemzi őt, ez is mutatja irányát költészetének; mely föllengésre hajlandó még ott is, hol az alany (sujet) más nemét kívánná az előadásnak. Egyébiránt e fajta költemény kevés van nála: ő csaknem folyvást a magasabb régiókba tör; s azok után, miket e bevezetésben mondottam, e törekvést nemhogy kárhoztatni kellene, sőt egyenesen dícsérni való. Ki fogná rosszallani, hogy nem a szokott ösvényen jár, mely bizony mai nap ,,országútnak" is nevezhető; hogy részint komoly föllengésben, részint föllengő tanirányban keresi megoldandó feladatát a költészetnek: hogy képdús, emelkedett előadásra törekszik, s némi lenézéssel fordúl el oly tárgyaktól, oly nyelvtől, melyek szerinte nem valók költészetbe. Mi csak örülni tudnánk ez elütő hangnak, mi oly sok

Petőfi

Petőfi Sándor

után végre szívesen üdvözlenénk egy

Byron

Byron, George Gordon Noel

t (nem gúnyból említjük e nevet), ha mégoly szerény kiadásban is, csak hatna, győzne meg bennünket igazsága költészetének. De a tíz év jelen ajándoka nem tett vizsgálóra ily hatást.

Bulcsú

Bulcsú Károly

– a mint e gyűjteménye után benyomáskép marad lelkünkben – sajátságos véleményt táplálhat a költészetről. Nem akarjuk őt „Ferenczy Teréz koporsójánál“ mondott szavaiból ítélni meg, hol így szól:

n

Jegyzet – Ferenczy Teréz (1830–1853): nógradi polgárcsaládbol származott; a nagy szobrásznak, Ferenczy Istvánnak unokahuga.

Pest

Budapest

en, nála tartózkodtakor ismerkedett meg behatóbban az irodalommal. Versei az ún. almanach-lírához kapcsolják, de már áthajlással a népies felé. Dalait többnyire vagy elégikus hang, vagy heves vallomás és rövid ellentétező szerkezet jellemzi. Szerelmi csalódása miatt szíven lőtte magát. Verseit

Bulcsú

Bulcsú Károly

gyűjtötte össze s adta ki ( Ferenczy Teréz hagyományaiból.

Bp.

Budapest

1854. )

Szent őrűltség a költészet maga, –

Levegője vad világfájdalom, –

Kialszik itt a gyönyör csillaga,

S meghal a lélek mindenik dalon (49. l.);

ez lehet tárgyias, a szerencsétlen költőleány életviszonyából összetett rajz, vagy szintén a tárgy szemléletéből fakadó alanyi feljajdulás, melyet igaztalanság volna a költő határozott, állandó nézetének s nem pillanatnyi érzelem kitörésnek venni. De ezen kívül is akármennyi hely bizonyítja, sőt szerzőnek, mondhatni, egész iránya oda mutat, hogy ő e szóban: költészet, – olyanforma értelmet keres, miszerint a költőnek teljesen ki kell rúgnia láb alól e földi világot, s röpűlni a határozatlanba, a nemlétezőbe, s ott alkotni képzeletének soha szem-nemlátta föllegvárait. Ugy látszik, előtte nem az a költészet: az emberi szív rejtélyeit akár alanyilag (lyrában), akár tárgyilag (epikai költeményben) minél igazabb kifejezés által feltüntetni; hanem a reáltól borzadtában, minden concrét valóságból sietni oda, „hol nincs szív és érzemény" Például hozhatom költői beszélyeit általában, melyek közt egy sincs, hogy emberi viszonyokon fordúlna le. „Csák dalleánya" ez ábrándkép, mely úgy nem hasonlít a történeti Erzsébethez, mint semmi élő lényhez,

n

Jegyzet – Erzsébet hercegnőről, az utolsó vér szerinti Árpádról, III. Endre lányáról van szó (lásd a Trencséni Csákról szóló bírálatot).

– „A boldog", mely allegoriás ábrázolat, – ,,Napkelet hőse", mely, bár nincs emelkedés nélkül, ismét allegoriai phantasmákkal szövi egybe Attila históriai alakját; a négy énekes ,,Keme Tuba", hol azt várjuk, hogy a pogány apa, s keresztyén ifjat szerető leány összeütközéséből fog a szerelem tragicuma kifejleni, de a történet végre is holdkóros álommá ködlik el; a ,,Brít bujdosók" mely tisztán történeti beszély volna, de megint ábrándos, tündérszerü, vagy jelképző catastropha zárja be; végre a „Viadár" című – magyar tündérrege szerzőkint – de valósággal a természeti erők allegoriai személyesítése: – mindez, mondom, igazolja fönebbi megjegyzésemet, hogy

B.

Bulcsú Károly

bizonyos túlvilági, érzékfölötti dolgok teremtésében helyezi a költészetet. Igaza van-e? Az ó- és újkor...összes remekíróinak tanúsága azt bizonyítja, hogy nincs; hogy a költészet minden korban s népnél nem azáltal nyerte hatását, hogy kítörekedett volna az emberiből a semmibe, sőt inkább, megfordítva, hogy a képzelem szülöttjeit is minél emberibb vonásokkal bírta felruházni. De nem úgy, mint e beszélyekben, hol a personifícált fogalom, vagy természeti tárgy minden nyomon érezteti velünk, hogy ő, noha szól, jár, gyűlöl, szeret stb. mégsem egyéb, mint elfoszló allegoriai váz.

Ez ábrándos, mindig és minden áron fellengzeni akaró móddal különös ellentétet képez a józan tanirány, mely átvonúl szerzőnk összes költészetén. Mi a didaxisnak épen úgy nem vagyunk ellene, mint az emelkedett hangnak, föltéve, hogy mindenik a maga helyén használtatik. Említém feljebb, hogy a jelen gyüjtemény három nagyocska didaktikumot is foglal magában: az első mü (,,Ifjú költőkhöz“) is már az, továbbá a „Költészet korai" (53. l.) s végre, mely mindeniknél terjedelmesb: ,,Eszthetikai tanversezet egy magyar hölgynek" (291. l.). Mind ez ellen nemcsak semmi kifogásunk, sőt az előrebocsájtottak szerint örülünk, hogy valahára nemben, tárgyban, alakban különbözőt látunk az eddigiektől. Kifogás csak az, hogy szerző nem különíti el az előadás nemeit: didaxisában igen föllengős – fellengéseiben igen didacticus. Pedig e kettő: elragadtatás és józanság bajosan fér össze s harmoniátlanságot szül. Hallottunk ugyan már tan-dithyrambról, forgattunk is belőle mutatványt, hol prózától az óda röptéig minden össze van keverve

n

Jegyzet – Hallottunk ugyan már tan-dithyrambról.' az öreg Szemere Pál írt Tandithyramb című tanköltéményt, amelyben

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

Fóti dalát magyarázta. Ezt a cenzúra 1851-ben lefoglalta, de kéziratáról Halász Dezsőtől, Szemere s

Csengery

Csengery Antal

közös kéziratmásolójától hallhatott

A.

Arany János

már most (lásd a Szemere Pálról írt nekrológot).

: hanem e különös M. D. S. (misce, detur, signetur) költői hatásáról még nem hozhatunk ítéletet.

n

Jegyzet – M. D. S. (misce, detur, signetur): e szállóigeszérű latin szabálynak s rövidítésének eredetét nem ismerjük; jelentése: vegyítsd össze, (í ) adassék, (s aztán) jegyezd föl a használati utasítást; régente (de néha még ma is) a recepteken volt olvasható.

Annyi áll, hogy ezideig a tankölteményt bizonyos józanság s mérséklet jellemezte, mely dithyrambi hevülésnek nem igen adott helyet, inkább nyomatékos mondatosságban, az előadás egyenlő szabatos folyamában, a gondolatok rövid, hatályos kifejezésében, a vers mesteri alkotásában (

Boileau

Boileau, Despréaux

,

Pope

Pope, Alexander

stb.) tüntette ki hatalmát.

n

Jegyzet – A francia klasszicizmus nagy elméletfogalmazójának,

Despréaux Boileau

Boileau, Despréaux

-nak (1636–1711) Art poétique című, 1674- ben megjelent főművéről van szó, amelyet Erdélyi János 1855-ben A költészetről címen fordított és adott ki, s

Alexander Pope

Pope, Alexander

-nak (1668–1744), a jeles angol költőnek Essay of Criticism (1711.)

Horatius

Flaccus, Quintus Horatius

és

Boileau

Boileau, Despréaux

nyomán írt munkájáról, amelyet Lukács Móric fordított le ( A műbirálatról.

Bp.

Budapest

1894. )

Bulcsú

Bulcsú Károly

e helyett az alak szaggatottsága, a költői nyelv felcsigázása s némi folytonos raptus által ódai hangban kívánná tartani tankölteményeit, a mi, ily hosszú daraboknál, természetesen fárasztó, szerzőre, olvasóra egyaránt. Ezenkívül összhanghiány keletkezik a negélyzett hevűlés meg a józan tanítás között. – Megfordítva, midőn érzelmi költészete váratlanul a tanító hangba esik alá, szintén ugyanaz a harmoniátlanság támad. Például hozhatjuk ez utóbbi esetre legszebb költeményei egyikét, melynek címe: „Pusztán" (20. l.). A felvidéki költő, ellenkezően a Petőfiesdikkel-csak kietlen sívatagot lát az alföld lapályain, hol: „forró lázban szenved a homokos mező, nincs hűvös árnyék, csalit és fészkén a kis zengedező" Fölmerül lelkében a hegyi táj, hova most méginkább vágyik az ellentétnél fogva, s maga a délibáb, melynek költőiségét nem tagadja meg, hanem igaz lyrai módon saját vágyai és képzelme tárgyára viszi által, – maga a délibáb csak azért létez neki, hogy kedves felföldjére emlékeztesse:

Mi az a délibáb? a puszta tájnak, mely

Kiterítve alszik, – felföldrőli álma,

Hol rajzanak rezge fényes fátyolképek, –

Bárcsak el ne szállna !

Csalárd tükréből hadd mosolyogna reám

Egy felföldi vidék, szülőföldem, képed!

Erdőt, szirtet, csermelyt felismernek talán

Mínt álmodott szépet.

Mindez igen szép, tiszta való költészet. Ellenben a pusztán, nem kevésbbé mesterileg rajzolva:

Egy árva kútágas a vidék fejfája,

Mint iratlan lapon a felkiáltó jel,

Itt-ott a nyomornak ínséges tanyája,

Bekörítve szennyel.

Vendéglátó magyar nemesnek várlakát

Viruló kerttel itt hiába keresed:

Elõtted a betyár sötéten ballag át.

S szól durván – keveset.

De ha már most e valódi költői hangulatból a végén egyszerre hasznossági elmélkedésbe esünk alá; ha azt kérdi költő, mikor fogja az ipar (ízléssel párosulva ugyan, de az mindegy) e sivatag pusztát tündérkertté varázslani, szóval érzés helyébe didaxis jő: dacára minden utílítarius szépségnek, inkább azon másik költő barbar fájdalma mellett maradunk, ki ellenkezően szerzőnkkel felsóhajt:

Oh puszta, elvész nemsokára

Vadon költészeted ! . . . stb.

n

Jegyzet – „Oh puszta“:

Tompa

Tompa Mihály

Pusztán című (1850.) verséből való ez idézet.

Messze vinne célomtól, ha szerző tankölteményeit egyenkint részletezni s a bennök foglalt állításokat, tantételeket boncolni akarnám. Röviden annyit mondok: van azokban jó, de némi fonák is. Aesthetikai nagyobb költeményére azt jegyzem meg különösenfhogy felosztása, berendezése iskolás, kézikönyvi modorra mutat, gyakran rá is lehetne keresni bizonyos compendiumban, melynek menetét szem előtt tartja. Nem hagyhatom szó nélkül a mint e tankölteményt berekeszti, mert fogalomzavart idézhet elő. Végszavában (340. l.) így ír:

Az emberiség, édes hölgyem!

Imádta hajdan a szép istenét;

Majd a vérrel szentelt kereszten

Az igazságra emelé szemét.

A jövő kor tiszta lehelletén

Új tavaszt látok én kikelni

Hol a közös jó istenének is

Fog a költészet énekelni stb.

Ha ennek értelme az, hogy a költészet végcélja az ó-korban a szép, a keresztyén aera kezdete óta mostanig az igaz, jövőben, szerzőnk óhajtása szerint a (nem bánom: közös) jó leend: tagadom, hogy múltban, jövőben a költészet főcélja egyéb lehessen, mint a szép, vagy megszűnt költészet lenni ; tárgya pedig, mint régen, úgy ma és ezután lehet igaz is, jó is; sőt bizonyos tekintetben örökké annak kell maradnia. Így a föntebbi különböztetés zavarnál egyébre nem való.

Ami illeti

Bulcsú

Bulcsú Károly

epicumát: elbeszélő költeményei tulajdonkép nem is azok. Itt is ama lyrai, feszített föllengés játssza szerepét, mely szerzőnk csaknem minden művén uralkodik. Sajátképeni compositióról alig lehet szó. „Csák dalleányában” a zárdából megszökött Erzsébet, ismeretlenül, zengi Csáknak és vitézeinek a hét vezér véresküjét, hogy ezáltal az Árpád nemzetség trónjoga iránt lelkesítse; azonban jő Csák fejére a papi átok, melynek mintegy ellendarabjául Erzsébet (szépen írott) áldása rekesztí be a költeményt. ,,A boldog" című elbeszélés egy allegoria; tartalma ennyi. Egy király, mielőtt fiának átadná országát, küldi ezt világlátni, oly különös paranccsal, hogy vissza ne térjen, míg boldog embert nem talál, s ha talál: „annak ingét vegye magára” s úgy jelenjék meg atyja előtt.

n

Jegyzet – „annak ingét vegye magára : érdekes, hogy

A.

Arany János

ezt a

Bulcsú

Bulcsú Károly

által fölhasznált mesemotívumot, amely szent Elek vagy Alexius legendájának egyik epizód variációja, nem ismerte. (Lásd Elek Oszkár i. m.,

Illés Gy.

Illés Gyula

: Szent Elek legendája és az Elek legenda forrásai.

Bp.

Budapest

1913. és Sík Sándor mesejátékát: A boldog ember inge.

Bp.

Budapest

1929. )

E furcsa ing-fölvétellel nem tudom, mit akart szerző. Ismerek egy közmondást: „kinek nem inge, ne vegye magára” s egy másikat: ,,ráadni a vizesinget” De az felső azt teszi: kit nem illet valami (vád, megrovás) ne értse magára, a másik betű szerint: jól elverni, aztán átvitt értelemben: „megadni neki a magáét". Ha szerző előtt, mint gondolom, az első közmondás lebegett, nyílván rosszúl használta fel. Vége a történetnek az, hogy a királyfi, sok sikertelen keresés után, talál egy szerelmes dalnokot, ki boldognak vallja magát. De midőn ingét kéri tőle ez azt válaszolja, nem adhat, mert inge nincs neki. – Ha ez nem egyéb frivol célzásnál a költők szegénységére, (mely szerzőnél több költeményben újra meg újra előkerül) alig lehet ízetlenebb valami. Ez az ing-fölvétel, hozzá a bő köpeny, mely alatt ifjú és kedvese rejtőznek, oly bizarr, s a köpeny dacára oly lepletlen képzelet, (társa a megrovás nélkül nem hagyható „Kéjálomnak” 236. l.) mely bánt.

n

Jegyzet – a megrovás nélkül nem hagyható ,,Kéjálom“: valóban meglepően hat ebben a föllengzőeir eszmenyies kötetben, mivel alig egy-két „költői“,' romantikus-szentimentáhs elemmel díszített, módosított, meglehetősen hű és nyers leírása éq erotikus álomnak.

Szintén allegoria; de sokkal magasabb számyalatú költemény a ,,Napkelet hőse” Egy tündér, Napkelet, boszúra hívja fel a nap fiát, Etelét, testvére Napnyugot ellen. Az megy, dúl,

Rómá

Róma

ig hat, hol a pap (Leó) beszédére magába tér, legyőzi magát. A napkelet tündére megátkozza ezért nagylelkűséggel a hún királyt és utódait, s azzal, hogy nyugot halvány gyermekei legyenek úrrá nemzetségén. Költő végül kilátásba teszi azon időt, mikor az „átok lassan elenyész . . . és kibékül Kelet Nyugottal“ – Dithyrambi föllengés, utóljára didaxis: a mint szerzőt fentebb jellemzém. ,,Keme Tuba" egy leány: Tuba, leánya Kemének. (E vezeték és keresztnév használatát. I. Endre korában élt pogánynál szerzőre hagyom igazolni.) – Tuba szeret egy ifjat, kiről még nem tudja, hogy keresztyén. Megtudja. El akarná taszítani, de nem képes, olyanynyira szereti. Vata lázadásakor ősz Keme a pogányok közt harcolván, elejt egy magát nem védő ifjat a keresztyén táborból, kiben, a mint sisakját felnyitja, vejére ismer. Bősz vakdühvel tombol rajta, s haza száguldván leányának felmutatja kardján jegyese párolgó vérét. Tuba megsíratja, s kéri a holdat (egyik istenét az ősvallásnak), hogy támaszsza fel. Ipoly – ez az ifjú neve – holdkóros, túlvilági életre támad, s magával viszi az alvó Tubát is egy szírttetőre, honnan az apa mélységbe nyilazza őket s maga is szédülten roskad össze. Mindez nincsen költészet nélkül, de igazolja föntebbi állításunkat, hogyan szeret költőnk a konkrét világból az ábrándok ködébe szabadúlni. Előtte volt a tragikai összeütközés leány és ifjú, továbbá leány és apa között, de ő azt mellőzve s az érzelmek harcából támadó emberi érdeket ki nem zsákmányolva, az álmok országába siet. – A „Britt bujdosók" ama két angol királyfi, kik száműzetésben I. István királyunknál találnak menhelyet. A 17 lapra terjedő költői beszélyből 8 lapot az expositió foglal el (egész addig: „S ha kardomra" . . . 130. l.), s azontúl semmi, de semmi cselekvény nincs, kivéve, hogy a két ifjú megházasodik. E házasságot némi „rózsák” simbolicája s egy kis fiú, Bertók, hozza létre csodálatosképen, s ez utóbbi

. . .ki álmak szép honából

S rózsahalálból les le títkokat,

Ez emlékűl Lesle nevet kapott

ugyanaz a gyermekes etymologiai játék, mely nálunk egy időben tudomány színét bítorolta, de mely most már költeményben is nevetséges. Szerzőnk ez élő-haló rózsákkal akarta megadni beszélyének, mi abban bensőleg épen nincs, a költészetet, s egyszersmind tanúsítá hajlamát: a legconcretabb históriai elbeszélést, mely még a monda kerekdedségével sem bír, phantastícus világba játszani át. – „Viadár” tündérrege legalább nyíltan bevallott allegoria (,,A vihar lelke, Víadár“), benne a természeti erők nyílt megszemélyítéssel szereplenek, s tudjuk, mifajta költeménnyel van dolgunk. Alkotása is, a népmeséből vett hármas szerkezettel – miszerint Viadár maga iránt hálára kötelezi 1. a virág, 2. a gyöngy, 3. a hajnal tündérét, kik aztán bajában megsegélik – gömbölyübbé van téve, mint szerzőnk egyéb elbeszéléseinél. De maga a genre nem nagyon ajánlatos.

Az elbeszélő nem felé gravitáló költemények közől ki kell még emelnünk „Hunyadi végső diadalát", mely balladai hangon van tartva, de a ballada tömött, cselekvényes, fordulatos menetele helyett csupán egy mozzanat festői felfogására szorítkozik, azon egy időpontra, mikor

Hunyadi

Hunyadi János

a nádori győzelemből diadalmasan megtér, s úgy látszik, mintha egyenesen az ismert kép magyarázatául volna írva.

n

Jegyzet – mintha egyenesen az ismert kép magyarázatául volna írva: Schmidt Józsefnek Hunyadi Mátyás lovaggá emeltetése atyja által, Belgrád bevétele után című, ezekben az évtizedekben igen népszerű képéről van szó. Ezt a később Bécsbe települt– középszerű – mester a híres 1840-es redout-beli tárlaton állította ki s aztán számtalan kőnyomat készült róla. ( Szana Tamás: Száz év a magyar művészet történetéből.

Bp.

Budapest

1901. 45 l.)

Ezenkívül hibás azáltal is, hogy az érzület egysége ez öröm pillanatban Capistrán jóslataival és magának szerzőnek, a korhoz s tárgyhoz épen nem illő, hanem a közelebbi orosz-török háború keltette török sympathiáival van megrontva.

n

Jegyzet – közelebbi orosz-török háború: az 1853–56-os, I. Miklós cár által viselt, ún. krími háborúról van szó, amelyben a nyugati államoktól támogatott török csapatok meg tudták tartani pozícióikat. A magyar közvélemény – a 49-es események következtében – általában a törökökkel rokonszenvezett.

Továbbá szintén balladaszerű a „Salamon bünjegye” című költemény, de a balladának concentrált rövidsége nélkül. Salamon és anyja vitája igen hosszúra van nyújtva.

n

Jegyzet – ,,Salamon bűnjegye“: a hányatott életű Árpádházi királyról van szó, a korszak – ez időben inkább már csak epigon - irodalmának, epikájának kedvenc figurájáról.

„A vértanú küzdelme” – szerzőkint legenda, – minden cselekvény nélküli rajongása egy máglyára ítéltnek, hangban, előadásban semmi legendai. Az évszám (1852) mely föl van jegyezve, olyan formát sejtet, de csak sejtet, hogy e költemény szerzőnek alanyi tépelődése. „A legelső színész" nem annyira elbeszélés, mint allegoria, sajátságos, nehezen utánképzelhető allegoria, mint többnyire a

Bulcsú

Bulcsú Károly

é. Az ős korban, midőn még szőlőlugas az emberi hajlék, egy anya azt álmodja, hogy száz arcú fia születik, s a vész szelleme mind e száz arcot elpusztítja, egyen kívül, s mind a száz kebel vére ez egy arcra foly, „hol az éhségnek sárga színe mutatja: ő nyomor fia” A gyermek valóban megszületik, nő, színész lesz, dicsőség koszorúzza, de, mint anyja álmodá, egyszer csak „oda lesz a sok élet, oda" – hanem végre a költő megjelen lantjával,

Hogy az álomba ringassa át

Őt az idétlen dicsőség fiát.

„S a ki szemeit befogta, őt, a költőt, a jól tevőt, ilyeténkép megáldotta" – t. i. hogy az legyen ,,a színészet ápoló dajkája”. Tehát a színészet előbb virágzik, aztán elhal, haldoklásában megáldja a költőt, hogy az legyen ezentúl a színészet ápoló dajkája. Én valóban nem értem. A ,,Hadúr dalnoka" című rege is, mely tulajdonkép

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

apotheosisa, efféle allegoriai ábrázolat, nem minden emelkedés nélkül, sok “szép részlettel, de mégis megsokalljuk elébb a hősök, aztán a költők egyenkinti felidézését, hogy utoljára

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

ra kerüljön a sor. Nem is számítva a ,,Termények gyűlését" Alpáron, melyben az ásvány- és növényország minden képviselői közt vas és kender (vas és papir) nyeri el a diadalt, – ez allegoriai túlságos ajlam elannyira uralkodik szerzőnk költészetén, hogy ,,Emlékszózat egy orvos ravatalán" című gyászversében sem talált érzelmeinek méltóbb kifejezést, mintha az Életet és Halált versengve lépteti föl; „Életkorok" című költeménye (fölírva: Shakspere után, de megvallom, nem kerestem rá), „A bor" miszerint Noé elébb bárány, aztán oroszlán, végre disznóvért önt a szőlőtő alá, mind efféle tanábrázolatok, melyek

B.

Bulcsú Károly

didactico-allegorikus irányát bizonyítják, s a költői gondolat s annak előadása közt ama meghasonlást éreztetik, melyről fönebb szólottam.

n

Jegyzet – Shakespeare-forditó:

Bulcsú

Bulcsú Károly

Életkorok című verse gondolat, tárgy, stílus tekintetében csakugyan „Shakespeare-ies", de Shakespeare-versek között nem találtuk a párját. Talán valamely dráma lírai részlete, esetleg annak parafrázisa.

De nemcsak az eszme és kifejezés közti kettősség az, mi e gyűjtemény sok darabjának árt, hanem magának az előadásnak egyenlőtlensége is. Nem volna

Bulcsú

Bulcsú Károly

nál költői hangulat, eszme, kifejezés? De igen, mindenik. Ábrándos lelke sokszor túlon túl is költői, hangulata többnyire emelkedett, kifejezése a részletekben többnyire erőteljes. De a hangulat feszül ott is, hol nem kellene, aztán aláesik: az egységet ritka költeményében tudja végig megtartani; a kifejezés olykor valóban szép, hogy következő soron már dagályba puffadjon, vagy fagypont alatti színvonalra bukjék. Ott van mindjárt ,,Ajánlása" (Teleki grófnéhoz), mely ódai szárnyalással kezdi, hogy sok föllengés után egy régi, kopott, fagyos szójátékon végezze, melyet a grófné nevéből csinál (Teleki = tele kí), feláldozván ennek nemcsak ódája hangját, de még a nyelvtant is. ép az utolsó szóban!

n

Jegyzet –

Bulcsú

Bulcsú Károly

kötetének ajánlása ez: ,,Méltóságos gróf széki

Teleky Sándorné

Teleki Sándorné

, született gróf széki

Teleky Jozéfa

Teleki Sándorné

úrhölgy ő nagyságának, a magyar nemzeti irodalom és művelődés buzgó pártfogójának, kegyelettel a szerző." Ez a Teleki grófné

Petőfi

Petőfi Sándor

hires barátjának első felesége.

Ő, ki a gyermekkorról oly találó költőiséggel mondja ,,Ifjú költőkhöz” címzett versében:

Az íllatos tavasz

Lényünket áthatja,

Ránk a cseresnyefa

Vírágít hullatja . . . (I. l.)

minél a természet és emberi élet tavaszát, a gyermekkor vágyaival, kedvteléseivel (a kedves piros cseresznye!) összhangzóbban, rövidebben, költőibben kifejezni alig lehet, máshol ,,gyémánt-szirten leomló mézpatak" (11. l.) „mézes kenyért termő keserű füst" (29. l.) stb. képtelenséget ír; ő ki a ,,napkelet hősét" bár allegóriásan, de emelkedett hangon zengi, ugyancsak Eteléről azt mondja, hogy vadat álmodik; ő ki a fonó kis leányról írt' költeményben végig naiv hangot tud tartani, a gyermekek szájába (257. l.) e szavakat adja:

Ma az élet útját sok kígyó bejárja,

S a ferde műveltség pokoli vad árja

Győző lába alá tiptaná korunkat –

tehát oly valamit, a mi azok élettapasztalásával s ártatlan derült világnézetével merőben ellenkezik; ugyanazon sok szép részlettel bíró költeményben, melyet fönebb dícsérve hoztam fel (,,Pusztán"), miután azt kérdi: „Hol lelünk egy követ, egy történeti jelt, rajt' a kihalt múltat s a jelent siratni ?" hogy e kihalt multat sirathassa, vajjon kinek emlékét fogja keresni? Árboczét és Törtelét!

Igen, hol nyugszanak: kiknek csókjaitól

S gyilkaitól veszett ki Árpádnak háza?

tehát ez is egy panasz a puszta ellen, hogy épen az Árbocz és Törtel meg nem őrizte! Íme, hogy romlott meg a hang, következetlenség által. Még szembeötlőbb a következetlenség a ,,Gracchusok anyja" című költeményben. A római matróna, márvány oszlopok közt, melyekről gazdagság és művészet mosolyg, szö és fon. Rubintos rokkája, gyémántos orsaja, fején a diadém nemzetek vagyona. Jőnek hozzá látogatók, barátnéi, gyöngyök-, gyémántok-, smaragdtól fénylők. E fényűző nőknek mondja aztán a rubint rokkás anya: „az én kincseimet rajtam nem látjátok" s vezeti gyermekeihez. Mivel nagyobb fényűzők a látogatók, mint ez az anya, kinek fején nemzetek vagyona a diadém? – Mint a hangok legtarkább vegyületét, a ,,Tompához“ írt költeményt emelem ki, mely valóságos olla potrida.

n

Jegyzet – olla potrida: francia-spanyol kifejezés: erősen elzárt fazék, illetőleg a benne összefőtt sokfajta húsból, zöldségből, hagymából készült étel; általában: keverék.

A ,,génius szellem ujjától" ,,tyűha! teringettéig" van ebben minden. Egyenkint véve majd minden szakasz jó: az összes hatás nagyon visszatetsző. Mily szép, érzelmes hely, midőn emlékezteti barátját:

Álmodánk egy szalmazsákon

Arról mi szép a világon;

vagy alább a jellemző vonás

Tompá

Tompa Mihály

ra:

Falra írván költeményed,

Megraboltad a fél éjet. –

De aztán átcsap a legburleszkebb hangba, mely magában szintén jó volna, de az előbbiek után kirívó helytelenségnek tűnik fel:

Egy tót alszik rokkant ágyon

Azva vágyon igen nágyon,

s aztán a diák tréfa, hogy a tót „pátri"-nak bajuszát ,,koppantóval elnyikkintják" Lehetlen e költeményt meg nem sajnálnunk a kárbaveszett jó részletekért.

Tompá

Tompa Mihály

ról emlékezve, nem hallgathatunk el egy jellemző észrevételt. Nem hiába, hogy

B.

Bulcsú Károly

minden kortársai közül csupán e költőnk iránt fejezi ki rokonszenvét: az allegoriás,( képdús modor, melyet használ, sokban hasonlít

Tompa

Tompa Mihály

előadási módjához, amint negyvennyolc előtt írt. De a „Temetői hangok", „Jégvirágok” stb. költője, noha kissé pazarúl bánt a képekkel, s kímélet nélkül szórta virágait, nem lehet mondani, hogy ezek hamis virágok lettek volna.

n

Jegyzet –

Tompa

Tompa Mihály

: Temetői hangok, Jégvirágok: mindkettő 1847-ből való vers, de nem annyira allegorikusak, mint inkább – különösen az első – sejtelmes, látomásos hangulattal teltek.

Bulcsú

Bulcsú Károly

éi gyakran lelünk hamisakat. Metaphorái sokszor erőszakoltak. Bármennyi példával szolgálhatnánk. ,,Könyed gyémánttá szűri az igazság” (5. l.) „És ekkor, ifjú, kebled tiszta tenger . . . hullámain dobzódik a vihar" (9. l.) „bajsza a béke galambjának két szárnya" – comicus hatású, komoly helyen (13. l.) „vérbe mártsam tollamat, mely itt aludt meg szobád szőnyegén ?” szörnyű. (49. l.). ,,Szárnyad a kintól kinőve magát . . ." hamis metafora, mert szárny, tag nem szokott nőni kintól. (48. l.). „Lezárta szeme tiszta tükörét" – igen csinált: a lecsukó tűkörre emlékeztet (51. lap). A közelebbi idézetek „Ferenczy Teréz koporsójánál" című verséből vannak véve, mely csodálatos vegyülete a szörnyűnek, dagályosnak és szendének. Mily szép részlet az ilyen:

Mint átfúrt szíved, oly csendes szobád.

Tavaszszellőben lelked lebeg itt;

Felém sohajt az édes hársvirág, –

S lalpozgatom rendezett müveid.

Őrült szerelem, – titkolt fájdalom –

S reménytelenség mindenik dalon !

A szív, melyből ennyi keserv fakadt,

Jobb igy, kihűlve, hideg sir alatt.

Vagy nem ezerte szebb-e az ilyen, mint a mely sorokat fönebb ugyane költeményből idéztünk?

Verselését szerzőnek csupán egy-két szóval érintjük. Többnyire jó az: de mégis fordúlnak elő szabálytalanságok, melyek a rhythmus egységét kellemetlenül zavarják. Ilyen főleg szerző nagy előszeretete a versszaktalan, hosszabb rövidebb sorokból álló verselés iránt, a hogy e kötet legnagyobb része írva van. Ilyen az, hogy néha az egymással rímelő sorok sem egyforma méretűek, hanem egyik hosszabb, másik rövidebb; péld.:

Midőn éjfélkor fölsikolt a gyer || mek . . .

De az anyácska úgy fél, úgy remeg.

egyik jambus catalecticus, másik nem az, egy rím nő, hím a másik.

n

Jegyzet – jambus catalecticus: tiszta, teljes jambikus lábbal záródó jambikus sor.

Ilyen, hogy a strophaszerkezet sincs ugyanazon versben végig egyenlően tartva: például 31. vagy 48. lapon, nehány versszak tisztán ötös sorokból áll, csak azután jőnek a hatodfelesek. Ilyen rimszóban különféle hangzók használata; nemcsak efféle: hazában = történettan, csillámlik = talpig, kedvesed = tested, féltő se = kedvese, hanem ilyen Molnár Albertfélék is: zsámolyán = fiam, csókolván = álomban, Jolánt = hant, Jolán == boldogtalan stb. a miből már kinőttünk egy pár század óta. Oly nem kezdő költőtől, mint

Bulcsú

Bulcsú Károly

, nemcsak az effélének kerülését, de azt is megvárnók: hogy ha két ríme (140. l.) elem = elem volt, a rákövetkező harmadik ne legyen alom, vagy ha két ríme (38. l.) ének = ének volt, utána más kettő ne legyen ának = ának, vagy hogy (a 90. lapon: ,,Mintha, vihar . . . ") egész szakasz minden sora (négyet kivéve) ne végződjék csupa k betűn stb. – Ezenkívül megjelöljük nyelvtani tekintetben: kélnek (90. lap, az é csak a gyökben hosszú), vésznek (34. l.), csapodárkodj (92. l.), alhatsz (110. l.), álmodj (113. l.) nyilat ivezni (ívet ajzani 116. l.), sejteni valamire (123. l.), apámnak, vasderekú Edmund(nak), célzatát (126. l.) stb. – Szafó (54. l. p). Daphne (u. o. Danaé helyen)

Ciceró

Cicero, Marcus Tullius

(59. l.: hogyan jő a poéták közé?) bírok hazát (66. lap) s. t. e. f. –

Bulcsú

Bulcsú Károly

jelen kötetében annyi szép egyes rész van, hogy fájlalnunk kell, miért nem tud azokból összhangzó egészet alkotni. Túlfeszültség – lohadás: e kettő váltakozik folyvást műveiben, mint a gőzkatlannál. Ha nem akarna igen költői lenni, bizonnyal költőibb volna. Mert nem hiányzik nála sem a képzelet, sem a hevűlés: de ő túlozza mindeniket. A természettől is elég szép arcot minek fésteni ? vajon szebb lesz-e úgy? Mintha csak magáról írná, az „ifjú költőhöz” szóló tanversében e sorokat:

Ah, mint a költőé,

Nincsen oly szenvedély . . .

Csak keble vihara

Ne lenne féktelen !?

Így nem csoda: ha babért nem talált.

AJOM11

Megjegyzések: