Hősök és dalok könyve

e percben egy tündöklő kéz nyúl le hozzá a kulcsért; másnap reggel a főpapot villámsújtottan halva lelik. E költeményt a „Hősök és dalok könyvének" szerzője,

Frankl

Frankl, August Ludwig

írta. Mennyiben eredeti az, mennyiben átdolgozása valamely talmudi mondának, nincs módunkban eldönteni: de már az említett gyűjteményben olvasva is annyira modernnek találtuk az eszmejárást benne, miszerint gyanúba vettük, hogy csak „pia fallacia" útján kerűlt az agadai költemények közé.

n

Jegyzet – pia fallacia: kegyes csalás, kegyes hűtlenség, a pia fraus változata.

Lehet azonban, hogy csirája csakugyan valamely talmudi monda ; hanem az alakítás, felfogás, kivitel mai szerzőé, erre sokat mernénk tenni. De a költemény szép, s igen alkalmas, hogy kedvező véleményt támaszszon

Frankl

Frankl, August Ludwig

múzsája iránt. Ezért hivatkoztunk rá először is.

A „Hősök és dalok könyve", címének megfelelően, két részre szakad: elbeszélőre és lyraira. Amaz sokkal nagyobb. A 416 lapra terjedő kötet három negyede leginkább apró elbeszéléseket tartalmaz, csak egy negyede lyra, s ennek kicsiny része szerelmi. Az epikai osztály ismét alosztályokra ágazik; ú. m. I. Hősök. 2. Hitbajnokok. 3. Művészek. 4. Próféták. 5. Tarka képek ; s a lyrai: I. Természetképek. 2. Szerelem. 3. Vegyes költemények. – Valóban kedvesen hatott e sorok írójára egy ily kötet, a mi örökös szerelmi nyögdelésink után. Nem, mintha az emberiség leghatalmasb egyszersmind legédesb érzetét a lyrának méltó és mindenkori tárgyául nem vallaná; hanem mert sok a mi sok, – és a mily bűvös hatalommal ragadja meg a lelket egy igazán költői eroticum, épen oly unalmas középszerű turbékolását hallgatni a szerelemnek.

n

Jegyzet – költői eroticum: az eroticumot olyféle összefoglaló szóként használja, mint szokás hunnicum, hungaricumról beszélni: szerelmi tárgyú költészet.

Sappho töredék ódája,

Burns

Burns, Robert

„Egy hév csókja" minden koron és népen keresztűl édes reszketésbe fogja hozni a szíveket:

n

Jegyzet – Sappho töredék ódája: a nagy görög költőnőnek, ismeretes, mindössze néhány verse maradt fenn ép egészen. Töredéke, ódatöredéke több is. Melyikre gondol

A.

Arany János

, nem tudni.

n

Jegyzet –

Burns

Burns, Robert

: Egy hév csók, A fond kiss című, 1791-ben keletkezett versének 24 sorából, az első és utolsó strófából 1870 körül

A.

Arany János

lefordított 4-4 sort. Arany János összes versei.

Bp.

Budapest

1961. 651. l. Teljes fordítás Szabó Lőrinctől: Róbert Burns válogatott versei.

Bp.

Budapest

1952. Még egy csók címmel. 262. l.

de már

Petrarca

Petrarca, Francesco

s nálunk

Kisfaludy

Kisfaludy Károly

, fáraszt a thema örök azonságával; hát még Kis Péter vagy Zöld Pál ! Ellenben az epikai nem, egy kis lélekkel s előadási ügyességgel, kevésbbé pregnans elmétől is nyújthat élvezetest, főkép a nálunk annyira mellőzött rövid elbeszélésekben, milyekkel a német irodalom bővelkedik, s hol a különféleség, az úgyszólván lapról-lapra változó tárgy érdeke`növeli az olvasás ingerét; míg a mi hasonló gyűjtelékes dalkönyveinkben előre tudjuk, hogy „az a szőke vagy barna kis lyány” ha az első lapon liliom volt, a következőn rózsa lesz, aztán csillag, aztán hattyú, később tündér stb. . . a véghetetlen unalomig. Ezért nem ajánlhatjuk eléggé, kivált ifjabb költőinknek, mint a kik semmi genre-be nem rögzöttek még belé, hogy tekintsenek szét „menny és föld határain", keressenek új tárgyakat a költészetre, a tárggyal együtt az előadás formája is változni fog, különféleséget nyer; míg most az előadásnak egy (utánzott) nemébe rekedvén, tehetségöknek annyi érvényt sem tudnak szerezni, a mennyi azt megilletné. Ne akarjanak csillagok lenni nappal: a nap ragyogása elnyomja halvány fényöket.

n

Jegyzet – A liraözön ellen

A.

Arany János

több, a SzFben addig megjelent cikkében is kikelt, pl. A naiv eposzunk címűben (JKK XI. köt.) vagy a

Hebbel

Hebbel, Christian Friedrich

ről írottban (JKK XI. köt.).

E talán már ismételt, de soha eléggé nem ismételhető vonatkozás után költészeti állapotunkra, térjünk vissza az előttünk fekvő gyűjteményhez. A „Hősök” feliratú szakaszban első helyen áll egy nagyobb költői elbeszélés (79. lap), címe: Egy magyar király". Dacára a rokonszenvnek, melyet szerző a magyar nemzet és története iránt tanusít e művében, nem számíthatjuk azt legsikerűltebb darabjai közé. Az „egy magyar király" Salamon: ennek viszontagságos élete képezi a költemény tárgyát. A választás jó: szerzőnk különösen jó személlel bír, megkapni a történet vagy hagyományban azt, a mi költői alakításra alkalmas. A bukott király története már magától eposszá gömbölyűl, a minthogy valószínűen eposzból származott Túróczyba: de nem is tett hozzá a magáéból

Frankl

Frankl, August Ludwig

, a külső felöltöztetésen kivűl, semmit, vagy ha igen, nincs köszönet benne. Lehet, hogy a nem magyar olvasó dicsérni fogja compositióját: de mi csak Túróczy nehány fejezetét látjuk – igaz hogy csinos – versekbe öltöztetve, s a tárgy annyira ismeretes előttünk, hogy nálunk az utolsó ember is megbotránkozik már első lapjain a költeménynek, hol szerző a „korona és kard” epísodját, mely Endre és Béla közt esett, Salamon és László által játszatja el.

n

Jegyzet –

Túróczy

Thuróczy János

Krónikája, ismeretes, a reformkor egész történeti tárgyú irodalmának egyik fő forrása volt, mert amint éppen

A.

Arany János

mutatott rá (Naiv eposzunk), zárt kompozíciójú mondakörök maradványa rejlik benne ( Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei.

Bp.

Budapest

1944. 67. l.).

A szakaszok címei: I. Korona és kard. 2. Ima és árulás, (Túróczy: LII). 3. Az ütközet (Mogyoród, Túróczy, u. o.). 4. A gyűrű (Salamon szabadon bocsáttatása Sz. István teste fölemelése alkalmával). 5. Az apáca (folytatása az előbbi szakasznak). 6. Anya és fiú. (Salamon kezet emel anyjára, szerzőnknél tőrt). 7. Az ország klenodiumai (melyeket Salamon elhány magáról s eltűnik).

n

Jegyzet – klenodium: ékszer, kincs, drágafémből készült edények.

8. Király és koldús (Salamon mint koldús, László ünnepélyén). 9. Az ének vége (Salamon mint remete). Mindebben mi kevés újat lelünk, hanem itt-amott a szembetűnően idegen felfogást, s a nyelv meg öltöztetés díszeit, a külső leírásokat, képeket stb. Azon módja ez az epikai előadásnak, mely pár tízév előtt nálunk is uralkodó vala: történetek egybefüggő sorát lehetőleg csinos külformába önteni, a belalakítással nem sokat törődvén. S ez annál felötlőbb e gyűjtelékben, mert a többi apró elbeszélés nem a részek külső ,,kifestegetése“, hanem az alapgondolat, vagy a cselekvés főmozzanatának kiemelése felé irányúl, s így sokkal helyesb úton jár. Valamely kész történetet fölvenni, descriptiókkal vagy itt-ott a működő személy lelki állapotának külső, nem tetteiben nyilatkozó rajzával felékesgetni: ez könnyű, de gyermekes módja is az eposzírásnak, hasonló ahhoz, mint mikor a költészeti osztályban feladott tárgyat kell kiszélesíteni, s azé a diadal, ki legcsinosabb külsőbe tudja öltöztetni a más gondolatját, a kész eseményt. Hanem az ily feldolgozás ne tartson aztánigényt a költészet magasztos nevére: ahhoz egyéb is kell. Szándékosan időzünk e tárgynál egykissé hosszabban: mert éppen e nyavalya az, melyből sehogy sem tud a mi elbeszélő költészetünk kilábolni. Balladaíróink, tíz közűl kilenc esetben, megolvas a históriából egy nevezetes tényt: ez s amaz hős mikép vette be a várat, hogyan vágta le ellenségét, mily vitézül esett el, kevesed magával roppant túlerő által elborítva, stb: gondolja, ez neki jó tárgy. Tíz-húsz évvel ezelőtt igen hatalmas dictiót adott volna hőse szájába, aztán leírta volna a harcot, hogyan esik el, utolsó szava is a hon dicsősége stb. Most némi komázó discursusba elegyíti ellenfelével: „add meg magad Hasszán basa" – „Nem adom biz én Csór vitéz” – s miután egymást jól leszidták, a vége ismét az, hogy megöli ez amazt. Tehát semmi alapeszme, alaphang, alapérzés, melyből az egész kifejlődjék, semmi összeütközés, bonyolódás, lélektani fejlés, semmi cselekvény, mely belűl, az érzésben, elhatározásban, jellemben menne véghez, semmi fordulat; szóval mi sem mutatja, hogy az író megragadta volna tárgyának költői oldalát, vagy életet lehellt volna a holt eseménybe, mely a nélkül csak oly puszta anyag, mint a márvány, melyből a szobrász képezi alakját. Így aztán ott lehet a párbeszéd, a refrain, a középrím s mindazon külsőség, melyeket eltanulni könnyű: a lényeg mit sem változott, csak az irály.

Frankl

Frankl, August Ludwig

apró elbeszélései nem balladák, de azért többnyire megvan bennök egy költői alapgondolat, s bírván saját hangulattal, képesek az olvasóban hasonlót támasztani. Ő a mondában vagy történetben megkapja azon ,,valamit", a mely lelke annak mintegy, s legigénytelenebb darabja is bír legalább egy költői anecdoton érdekével. Hanem rendesen több ennél. Így „Ottó császár temetése" (Kaiser Otto's Leichenzug), mely mingyárt „Salamon” után következik, sajátságos erővel ragadja meg képzeletünket.

n

Jegyzet – Kaiser Otto's Leichenzug: Nagy Ottó unokája, az ifjú, enervált III. Ottó (983– 1002)

Ravenná

Ravenna

ból Róma ellen vonulva, útközben meghalt; katonái, akik rajongtak érte, az ekkor ellenséges itáliai földről Aachenbe vitték. A középkori irodalomnak, majd a romantikának egyaránt egyik gyakran feldolgozott témája volt az ifjú császár szerencsétlen sorsa éppúgy, mint ez a „halotti menet” is.

Az olasz földön titkos méreg által elhúnyt császár koporsóját négy hű szolgája vállra veszi, s kevésszámú, csak 300 főből álló kísérete azon merényre vetemedik, hogy fejedelmök holt testét, ellenséges tartományokon keresztűl, német földre szállítsa eltemetni. A gyászmenet indúl, városokon, mezőkön áthalad, a harangok zúgnak a merre vonúl, néha ellencsapat támadását kell visszavernie, s megfogyva, de buzgalmában nem csüggedve érkezik a német hazába. – Az „Egy éj" hibásabb compositio. Rablók támadnak meg éjjel egy várat. Miután mindent megöltek, kiraboltak, felgyújtottak, észreveszik, hogy a vezér nincs sehol. Ez nem tud menekülni a lángoló épületből, kétségbeesetten futkos a fenyegető, csodásan üldöző lángok között. Végre egy szobába nyit, hol a megölt várúr két csecsemője, fiú és leány, alszik. Ezeket, mentő angyalúl, ölébe ragadja, istenhez fohászkodván, hogy életökért tartsa meg az övét, s egy elszánt ugrással a mélybe zuhan, társai közé, sértetlenül maga is és a gyermekek. Ez esemény forduló pont életében. Istenhez tér: neveli a csecsemőket. A fiú, midőn felserdűl, s a volt rabló elbeszéli neki atyja mikénti halálát, bajvivásra kényszeríti nevelőjét, ez elesik, megismeri, hogy méltán; s halála percét a leány gyöngédsége s a fiú megbánása engeszteli. – Mindez egy kissé túl van csinálva. A szabadulási mozzanat jó, de elég is lett volna annyi. Isten irgalma nem játszik az emberrel, ,,ő nem akarja, hogy a bűnös elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen". Ezt az Irás mondja, de az aesthetika is hasonlót követel. Ha egyszer a bűnös (=tragikai egyén) lelkében megtörött, azontúl élete vagy halála közönyös dolog. S a rabló megtörése már az éji jelenettel, nem a külső boszúval történt, mely e szerint nem is hat ránk semmit. – „Dávid király halotti menete” nem ér föl a másik temetéssel, melyről fönebb volt szó. Hogy egy sas a Libánonról kiterjeszti szárnyait a kisérők felett, ennek nincs az a megragadó hatása, mert tisztán jelkép, mint az Ottó császár bujdosó holttestének. – ,,Oroszlánszívű Richárd és Szaladin” ügyesen használja fel a keleties allegoriai beszédmódot. Richárd és Szaladin szemközt állnak a csatatéren, s az első szeretne fegyvernyugvást kötni, mert hada éhet, szomjat szenved. Ellensége nagylelkűségéhez folyamodik hát, de úgy, hogy magát se alázza meg. „Kétszáz solymot küldenék – izeni – de a hőség miatt megbetegültek, küldj kétszáz galambot, a mitől megerősödjenek.” Szaladin elérti a képbeszédet: békét ajánl és eleséget küld. – Az egész egy adoma, de mennyivel kedvesb olvasmány mint X úr szívgyötrelme vagy boldogsága hol édes, hol savanyú lében eresztve föl!

A „Hősök” osztályát még ,,Sándor-regék” cím alatt négy, s ,,Napoleon-alakok” közös felirattal három költemény szaporítja.

n

Jegyzet – Sándor-regék: ismertebb néven Sándor-regényről szoktunk beszélni, amely, ismeretes, a világirodalom egyik leggazdagabb mondakincsének, a Nagy Sándorról szólónak egy részét fogta össze; valószínű, a XIV. századi Pseudo-Kallisthenes munkája, s szinte minden európai irodalomba átkerült.

A Sándor-félékből egy szintén megjelent volt agadai mutatványúl a fönemlített gyűjteményben; címe: „A kaponya” (Der Todtenkopf).

n

Jegyzet – A kaponya: nem elírás, a továbbiakban többször is a-val irja, nyelvjárási változat, amelyet a MTSZ is számontart.

Ez már inkább elárulja ódon eredetét, mint az idézett ,,Főpap", s úgy látszik, lényegében talmudi, szerzőé csupán a kidolgozás.

Sándor

Nagy Sándor

, a nagy király, kiről

Frankl

Frankl, August Ludwig

egy másik költeményében írja, hogy„neve szent a zsidók előtt, mert tisztelettel lépett vala templomukba, s üdvözlé papjaikat", ki ,,pergamentjeikből a monda aranyfényében. ragyog és róla beszél a kegyes Talmud” – a világbíró fejdelem, miután a földön hódítni valót nem talál, kedvet kap leszállni a holtak országába. De csakhamar nem jól érzi magát a rideg tartományban, visszakívánkozik, s az alvilág kapusa egy halálfejet nyom kezébe, jelűl, hogy odalenn járt. A kaponya elébb könnyű, de mind súlyosabb lesz, majd a földre rántja vivőjét. Csodálkozva megméreti: elébb vassal, aztán arannyal, utóbb koronáját veti a serpenyőbe, de a kaponya nem is billen. Végre egyik bölcse tanácsára: „annyi földet teszen a mérlegbe, mennyi az emberből lesz a sírban” s a fő, mint pehely röpűl a magasba. – Könnyen gondolható tanúlság zárja be az egészet; és a didacticus irány nagyon valószínűvé teszi, hogy a talmudi eredet nem pusztán ráfogás. Kevesebb költészet van a ,,Sírok remetéje” című mondában.

Sándor

Nagy Sándor

, diadalmai közt, bizonyos országba ér, hol egykor hatalmas királyok uralkodtak vala, de már elhaltak. ,,Alakjuk alig kivehető már az emlékeken – nevök alig olvasható kiásott, elkopott arany pénzeiken.” A nagy király kérdezi: él-e még e királyház valami sarja. Él, mondják, egy remete a sírok közt.

Sándor

Nagy Sándor

meglátogatja egész kiséretével, s kérdésére, miért lakik temetőben, felel a királyutód, épen egy pár kaponyát forgatva kezén: „A különbséget akarom puhatolni: kírályé vagy szolgáé volt-e valamelyik e csontok közől.” – A ,,Királyfi tanítója” és ,,Halhatlanság itala” egészen mai szabásúak, s kivált az utóbbi, mely rövidebb költői beszéllyé nyúlik, nem üres a költészettől. – A ,,Napoleon-alakok” közől a két utolsó: „Belerophon” és ,,II. Napoleon” – nem annyira elbeszélő, mint alkalmi költemény. Amaz a nagy császár hamvainak átköltöztetését rajzolja a címben nevezett hajón, melynek ,,lelke reszket, a delejtű”; ez a reichstadti herceg maneseinek van szentelve. Mindkettő a napoleoni eszmék diadalát hirdeti a régi politikas népvaksággal szemközt, emelkedett hangon, mindazáltal kissé puffaszkodó előadással. Egyszerűbb, s epigrammai rövidsége mellett a gondolat erélye által megkapóbb: „A császár képe.” Egy festő felszólítja Napoleont, engedné levenni magát. Jó, de mi állásban? kérdi a császár; mert nemcsak az arcvonások, az állás a kifejező. A festő, harctéren, kardjára támaszkodva, gondolja. ,,Nem, mester! – felel az újvilág hérosza – nem kard víja ki a népek harcát: fess engem márvány-nyugodtan egy bősz paripán !”

A ,,Hitbajnokok” osztálya igen különböző hangú s becsű költeményeket tartalmaz. Mint elbeszélés, formában, hangban legteljesebb a már említett „Főpap”, mely itt a Jolowitz-féle kiadástól némileg eltér, s ,,Az utolsó főpap” címet visel. „Jochananben Sakai” egy héber hitbajnok neve, ki a szent város pusztulásakor az ostromló római táborba menekűlvén, azt kéri kegyelműl a vezértől, engedtessék meg neki az ifjúság tanítása. A római vezér teljesíti kívánságát, nem is gyanítva hogy ezáltal a zsidó nép örök felvilágosodása van megadva, s hogy „az érc Róma el fog veszni, sok népet elfú a vihar, de Juda szelleme feltámad, miként sas a romok fölött". Szerző t. i. mint azt az eddigiekből is gyaníthattuk, héber. Meggyőződéséből nem csinál titkot, lelkesűl hitéért, melyet úgy fog fel, s csak annyiban méltányol, mint a tiszta szellemi világosság vallását, hitsorsosit és tanítóit pedig, mint „Jehova szent nomádjait, kik eszmenyájakat legeltetnek széllyel a földön”; de másrészt nem késik ostorát emelni önfeleire, látván, hogy szellemi hivatásuk betöltése helyett az „arany borjú” imádásába vannak merűlve. Ez átható, mély meggyőződés, mint minden a mi lélekből jön, tiszteletre gerjeszt, s ama valódiságot adja költészetének, mely el nem hibázhatja útját az olvasó rokonszenvéhez. Légy meghatva erős hittől akármiben, s tudd azt költőileg kifejezni: veled érzünk mi is bizonnyal, noha véleményben külön járunk. Így a „Ben Sakai” költeményt olvasván, a felekezetesség szava sem képes elnyomni költőnk diadalát, midőn felkiált, hogy a máglyán „ugyanazon zsoltárok zengése mellett hamvaszták el az ő hitfeleit, melyek először az ő királyköltőjök ajkán hangzottak vala". – ,,Chanina ben Teradjon” is egy ily vértanú, kinek állhatatosságán annyira megindul pogány őre, hogy rajongó lelkesedéssel osztozik máglyája dicsőségében. E költemény hangja is magasztos. A törvény kőtábláiról így emlékezik: „Alkotmánya az égnek, melyet a királyok királya örök márványlapokba vésett világos gyémánt ujjaival.” S a bölcs rabbi, midőn tanítványit oktatja, egész keletien: ,,merít a szó arany vedreivel az örök fénygondolatok tengeréből” t. i. a sz. Írásból. – Egy harmadik ,,Az újonmegtalált” melyben egy áttérni kényszerűlt zsidó lélekgyötrelmei és tűzhalála rajzoltatnak, csekélyebb értékű, s a mellett némileg szerző egy külön beszélyében: „A primator” – ismételve is lőn az alapeszme, némi változtatással. De sajátszerű benyomást tesz ránk a rövid költemény, melynek címe: ,,Sír az isten.” Egy rabbi van ebben feltűntetve, ki soha sem meri élvezni az élet vidámságát, mert a Kabalah írásai azt mondják, hogy Jehova szíve minden nap egy másodpercig siratja választott és büntetett népét; a rabbi tehát attól fél, hogy azon percben találna örűlni, mikor isten sir. Ujabb bizonysága ez szerző tehetségének, hogyan tudja megragadni a költői mozzanatot, még a Kabalah avúlt pergamentjein is.

n

Jegyzet – Kabalah: eredetileg, átöröklést, áthagyományozást, hagyományt jelent a szó; szorosabb s gyakoribb értelemben azt a XII. századtól induló zsidó vallási, okkult misztikus irányzatot s annak tanait, legendáit is.

Ezt szeretném, ha mi eltanúlnók tőle, midőn régi krónikáinkat forgatjuk. Sokszor egy mellékesen odavetett szó, egy homályos záradék, oly magot képez, mely a költő lelkében megfoganva a legszebb virággá fejlődhetik.

De nemcsak a héber hitvallók és vértanúk eszmeharca ragadja költőnket tiszteletre: ő mindenütt lelkesedik, hol a szellem szabadsága megveti az anyagi kényszer korlátait. „Jeromos Kosztniczban” a börtön és máglya rettentései közt már-már megtántorodik, midőn

Huss

Hus, Jan

árnyéka megjelenvén erőt ad neki, hogy vidáman léphessen a lángok közé. ,,Hutten végrendelete” egyszerűségében oly megható, hogy kedvünk volna lefordítani. A világosság bátor bajnoka, az ,,epistolae obscurorum virorum” lángszellemű írója, halálos ágyán fekszik.

n

Jegyzet – epistolae obscurorum virorum: sötét férfiak levelei, azaz névtelenek, jelentéktelenek levelei. Ezt a címet adták annak a gyűjteménynek, amelyet német humanisták írtak, főképp

Th. Hutten

Hutten, Theodor von

(1488–1523), nagy társuk,

Joh. Reuchlín

Reuchlin, Johannes

(1455–1522) vedelmében, mivel azt a maradi egyháziak, elsősorban szerzetesek részéről folyvást támadták, egyebek közt zsidóbarátsága miatt is. E szatírikus gyűjtemény levelekből áll, melyeket szerzőik a barátok kigúnyolására, pompás konyha-latinsággal írtak.

A halál eltanulta tőle jelmondatát: „Jacta alea !” és most a fény és szabadság viadora élettelen hever.

n

Jegyzet – Jacta alea: az elvetett kocka, a híres latin szólás variálása.

A sötétség emberei könnyebben és vidáman lélekzenek a hírre, hogy

Hutten

Hutten, Theodor von

kiadta lelkét.

n

Jegyzet

Mint ujjong a csoport, mely másszor bagolyként riad vala széllyel, ha ő fényes szövétnekét azok sötét éjébe sütötte. De ő e hitben halt meg: „nem örökös az éj, s a szabadság harca, bár sokszor megvesztve, utoljára győz”. Most egy ember lép a szűk szobába. Nem úgy, lassabban járj

Zwingli

Zwingli, Ulrich

épen most szunnyada el. Jöttél a szeretet hű szavával köszönteni barátodat: de ő, – nyugtalan, tudod! mint mindig, – sietve elköltözött. És

Zwingli

Zwingli, Ulrich

áll megrendűlten és könnye görög, mintha szívébő egy darab szakadna ki. Aztán lehajlik a halotthoz és örök frigy jeléűl keresztet csókol annak homlokára, szemeire, szájára. Majd fölemelkedve széttekint: mily szegényes minden a szobába! Egy kard, a biblia, egy rövidre használt írótoll – mind ez, a mit barátja keresett életében: „puha nyugalomra oly kevés, harcra és győzelemre oly sok!" – A nap rikító fénye süt a szegényes hajlék e holmijára, – és a bajnok arcán a halál fennsége nyugszik.

Zwingli

Zwingli, Ulrich

pedig komolyhatározottan veszi a tollat, könyvet, kardot: „én vagyok örökösöd, Uli! (Ulrik), ha isten akarja, méltó is hozzád". – Fesse ezt valaki, s ime a megható kép! – „Egy lángünnep”, mely a hindu nőégetést ábrázolja, részünkről annyiban kifogás alá esik, hogy a babona rajongóit nem kellett volna az eszme és meggyőződés bajnokai közé keverni. A galamb, mely az önkéntes áldozatok fejéről a lángok közül égbe szárnyalván, a halhatlan lelket jelképezi, megadja ugyan e költeménynek is az eszmei szökellést: de mégis levon a ,,szabadság és világosság hőseinek" rajzából, ha velök egy sorban az emberi nem sötét tévedése, mint hasonlóan meggyőződés harca, emeltetik ki. – A „Jezsuita és cimbalom” – hogy a zeneüldöző bigot végre is halála óráján a zene hangjaiban talál enyhülést – nem méltó e hitbajnokok közé; a „Mai legenda” is alább, a tarka képek közé illett volna. Ez utóbbinak tartalma ennyi. Egy ifjú prédikátor, éjjel, ágyban, készűl a holnapi egyházi-beszédre. Álom veszi körűl, s egy halvány árnyat lát bejőni, mely kirántja kezéből szépen megírott prédikációját, s elégeti a gyertyán. Reggel, ébredve, örűl, hogy csak álom volt: keresi az iratot: hát a szép beszédnek csupán hamvát leli, arcán, vánkosán elhintve, (t. i. álma a valót szőtte be; írása csakugyan meggyúlt s elégett a gyertyán) ; de a textus, isten igéje, épen maradt a lángoktól. Alapeszméjét könnyű kitalálni: a szentirás örök; emberi magyarázata veszendő. S ezzel a ,,Hitbajnokok” osztálya be van rekesztve.

Nem fogjuk a hátralevő darabokat hasonló részletességgel ismertetni. A „művészek” osztálya leginkább egyes adomákon alapúl. ,,Tizián és V. Károly” a nagyon ismeretes ecset-fölvételt adja; a ,,Haydn-fiúk”-ban, ezek szülőhelyére, Rohrauba, vezet a költő bennünket. „Mozart fülmiléje” a nagy mester halálakor még egyet énekel, mit a látogatók

Mozart

Mozart, Wolfgang Amadeus

lelkének gondolnak, aztán megreped a szíve. „Goethe és Beethoven” egy adomát ír le e két nagy művészről, melyben a compositor szerénysége mellett ,,ő excellenciája” húzza a rövidebbet, ki egy séta alkalmával zúgolódván a szüntelen köszöngető sokaságra, válaszúl nyeri

Beethoven

Beethoven, Ludwig von

től: ,,ej, Exzellenz ! ne szidja szegény embereket, hátha nekem köszönnek !"

Beethoven

Beethoven, Ludwig von

ről még más két adomát is veszünk: hogyan térnek ki előle a paraszt fuvarosok, midőn elmerűlve ábrándozik az út közepén; és hogyan ingerli a bikát, hogy bassus hangjában gyönyörködjék, s midőn életveszélyből ragadják ki barátai, hogyan dícséri annak legalsó F-jét, nem gondolván szarvaira. De valamennyi közt legsikerűltebb ,,Schiller, mint hadisebész”.

Schiller

Schiller, Friedrich

a parancsnok elé van rendelve „rapportra”, – s ez a goromba úr szidja, mikép csak subordinatust szidni lehet: hogy tönkre teszi a kórházat, nem értimesterségét, rabló-komédiákat firkál s több efféle. A szegény sebész szóhoz sem juthat, csupán ezt remegi folyvást: „Herr Kommandant” – de mindannyiszor félbeszakíttatik. Végre a „Herr Kommandant” kiadja az útat a hadseregtől.

n

Jegyzet – Herr Kommandant: Parancsnok úr.

,,És

Schiller

Schiller, Friedrich

a poéták közé állt” – végzi be szerzőnk nyomatékkal. Igen jó fonna. A „Herr von Schiller” kevesebbet ér, – de megint szép, s már nem pusztán anecdoton, hanem balladai lendűlettel bíró a ,,Rouget de Lisle”. Ez neve a marseillaise költőjének. A júliusi forradalomkor egy kis padlásszobában lakik a 89-diki agg. Egyszer hall lármát, fegyvercsörgést alant az utcán s az ,,Allons enfants de la patrie !" harsogó hangjait. Lelkében fölmerűlnek (s ez a gyönyörű lélektani vonás) – nem a régi dicsőség, lelkesedés, az első forradalom fényoldalai, hanem, mint félénk, kiábrándult öreghez illik, a nyaktiló véres jelenetei, s mind azon szörnyűségek, melyek az ő dala hangjainál elkövetve lőnek. – De költőnk vigasztalja: ,,Rouget de Lisle! fejér hajad kárhoztatja ifjúságod tüzét; a szabadság férfiainak dalod szent volt s lesz örökké. Rouget de Lisle ! jut eszedbe az éj, midőn lángolva bortól szerelemtől szavaid (értsd: a versszöveg) csatájához a rohamzenét költötted? S midőn aztán kedvesed eldalolta reggel barátid körében: hangjánál egy fényes szellem (t. i. a szabadság) jelent meg közöttük. Elsápadtak, könyjük csordult, némán ölelék meg egymást – aztán az utcán zendűlt az meg, mindig erősebben. Ki a kapun, át hegyen-völgyön, kunyhóban és palotákban; mint csataének, győzelmi vagy halál-ünnepen. S mint dicsőség hymnusa s gyalázat éneke a guillotine villámlása mellett, zúg és növekszik vala folyvást, mint egy éneklő lavina. Es felhangzik az mindenütt, hol nehéz lánc csörög, az egész földön: sereg nem vitt soha diadalmasabb harcokat, hogy győzelemre jusson a szabadság. »Allons enfants«, hangzik ismét fel a júliusi naphoz. Rouget de Lisle ! a mi téged elborzaszt, az az ifjú szabadság győzelemkéje.”

n

Jegyzet – Rouget de Lisle, Claude-Joseph (1760– 1836.): francia műszaki tiszt, aki 1792-ben az osztrák támadás idején írta híres, francia nemzeti dallá lett harci versét (Chant de guerre pour l'armée du Rhin: dal a rajnai hadsereg számára), amelyet a marseille-i felkelők tettek ismertté, s innét ragadt rá a Marseillaise név.

Azon szakasz, mely ,,Próféták” felírással van jelölve, mint várni lehet, legnagyobb részt a héber előkorban játszik. Rachelre, a zsidók ősanyjára, ki talmudi hit szerint mindig feltámad, ha fiainak vigasztalásra, segélyre, mennyei világosságra van szüksége, e madonnaszerű jelképére a közös anyai szeretetnek, vonatkozó darab van öt: „Rachel temetése”, „József”, „Saul", ,,Bujdosás a számkivetésbe”, ,,Óhajtás Rachel után.” A négy első epikai, az utolsó egészen subjectiv panaszt, vágyat fejez ki, s gyönyörű elégia. ,,Kanaán, atyáink földe – folytatja – hol patakban foly a méz, hol szünetlen kék menny ömlik a cédrus-tetők körűl; hárfák és zsoltárok honja, istenigért csodaföld, pálmáid árnyából néped számkivetve, űzve bolyg! A föld égő pusztaságin, túl hegyen és völgyön és minden tenger partvidékén, szétfuvallva hímlik el.” Egy Benóni (fájdalom fia) itt e földön, Messiásban hisz s bolyong, és reméli, hogy megváltva őshonába eljut még . . . Ah, de hosszú szolgaságban, már-már önfeledve teng, s a kicsúfolt átkos népen űl sötétlő hatalom. Fél-gonoszan, fél-őrülten egy bálvány felé hajolt, és mint hajdan, eszeveszve lejt arany borjú körűl. Páskha-éjen a pohárt még piros borral tölti, és várja, egy láthatlan ivó (Illyés próféta) szabadítni eljövend. Páskha-éjen félig értett dallamát is zengi még: ,,ki vezérli, uram, vissza néped Kanaán felé? Ah, de nyisd meg minden ország kapuját és – ő marad ! minden tenger kikötőjét – s hívó szódra nem figyel! Régi rabkint börtönéből szabadúlni vágya nincs, bántja a sugár és féli a szabadság nappalát” stb. – Azután Rachelhez fordúl, mennyi bensőséggel, azt csak az eredeti szöveg olvasásakor érezzük s nem tehetjük, hogy föl ne gerjedjen rokonszenvünk a fájdalom ez őszinte hangja iránt:

Geist der Mutter, Geist des Trostes,

Sehnsucht füllt das Herz nach dir !

Ach, verlasse dein bemoostes

Grab, sie harren lange hier!

– – – – – – – –

Lehre Heimweh deínem Volke;

In ein Kanaan will sein Herz?

Führe denn als Feuerwolke

Seine Sehnsucht himmelwärts

Mózest érdeklő költemény van e szakaszban négy, egyik sem valami kitűnő ; és három arab monda.

A „Tarka Képek” csoportjából egy balladai alakítású mondát kell kiemelnünk, címe: ,,Troján király". Ama daemoni balladák közűl való, hol csodás sejtelmek, titkos hatalmak működése, vagy a népmonda ábrándjai vannak a képzelemre erősen ható cselekvénnyé domborítva. ,,Troján király uralg éjjel magános várlakában; csak éjjel száll csatára is, fekete ménen robogva. Sötét palástban éjjel űl csupán törvény-tanácsot. Napfény nem látta őt soha, s ő szüntelen csak éjet. – Fenn a csillag rég tündököl, széltől zúg a haraszt; sötét ménjén fut a király: ,,Hallo! virrad napom !" Király elől, apród után, kíséri tűzlidérc, üvöltve a csikasz vad is rájok szemet mereszt. Tüskén-bokron, völgyön-hegyen száguld az éji pár, mikéntha légben őszi szél zuhogva kotraná. Felhőserényt a barna mén hogy úsztat a szelen ! s hő vágyban lángol két szeme szikrázó csillaga. Most egy sötétlő sziklavár előtt mondakirály: ,,Ho! tartsd meg, apród a lovam; mielőtt virrad, megyünk." Hűs szirtteremben a király szép hölgy ölén pihen; apródja másodszor kopog: méned tombol, prüszög !” „Hadd tomboljon, hadd prüszögjön! elérünk hajnalig !” De nemsokára visszatér az apród és koppg: ,,Fel, fel királyom, kél a reg !” ,,Ha! ébred gyilkosom? Ugy, szép arám, isten veled, míg újra éj leszen.” Fel, lóra, fel; száguldanak, most itt és már amott mén viszi a királyt, avagy mindkettőt a vihar? Hogy nyúlik el a barna mén, felhőserénye úsz. ,,No még, lovam, most rajta még – a míg jó helyt leszünk.” Szürkűl – beburkolódzva hajt hegy-völgyön a király. ,,Oh, egy szép asszony tönkre tesz ! jaj, ott kél a sugár.” Démonilag szökell a mén, vadúl zúg, mint a szél. ,,Utánam fényláncsát dobál a nap; jaj ! elhalok." Zúgó lováról, mely neki bokrodzott s nyugta nincs, a földre dobja most magát: ,,szolgám, takarj be jól!" Az megteszi s bérc-odvba tűn, világos lesz az ég; hűs légben reszket a bogáncs, s úgy izzad a király. A mén prüszög, tajtékot hány, s fogával a köpenyt lovagjáról lerántja s fölnyerítve száll tova; száll bérceken a szirt-ürig s habzón alárohan, lengő sörénye reggeli felhőkint szétfoszol. Es haldokolva a király fetreng s `a fény, előtt világos harmattá foly el, besírván a mezőt. – Az olvasó észre fogta venni az allegoriai alapeszmét e költeményben, de az ily allegoria nem tartozik ama rosszhírűek közé, mert úgy van adva, hogy inkább a képzelemre hasson, mint az értelemre s a forma szerencsésen van választva hozzá: mint ballada úgyis megállhat, ha semmi célzást nem keresünk benne. – A „Tűz van! tűz van!" komikai legenda, mely szintén érdemli, hogy tartalmát érintsük nehány szóval. Egy bölcs és erényes rabbihoz szép nő száll éjszakára. Megvendégli, nyugalomra bocsátja, háza lapos tetején; maga is lefekszik földszint. A kisértő azonban nem hagyja alunni, éjfélkor a szent férfiú fölkel, létrát támaszt a födélhez s megindúl fölfelé. Szíve dobog, nemesebb része küzd benne az indulattal, s megijedvén magától, hogy a kisértéstől szabadúljon, fellármázza cselédségét: „tűz van! tűz van !” Hol? – kérdik. ,,Itt bennem! – jobb egy percig a ti gúnyotoktól lenni sújtva, mint istentől egy örökléten átal.” – A ,,Gyermektelen” ugyanaz a népmonda, melyet „Anna” cím alatt

Lenau

Lenau, Nikolaus

is feldolgozott és jobban, mint szerzőnk. Tartalma ismeretes: egy ara, testi hiúságból feláldozza – búzaszemek jelképében babonásan leőrölteti – leendő magzatait, s ezért keményen lakol.

Lenau

Lenau, Nikolaus

inkább balladai formában adja, szerzőnknél jobban elterped az olasz terzinákban. – Kiemelendő még e csoportból: ,,Zsidók és cigányok” – melyben e két keleti faj érdekes párhuzamba tétetik, és: ,,Milits, a zászlótartó” – mely egy szerb eposz minden kellékével bír; nem tudjuk, eredeti-e; ha utánzás, nagyon ügyes. S ezzel bezárhatjuk a „Tarka képeket”, – lyrai költeményeit pedig szerzőnknek, melyek formában csinosak, olykor velősek is, de mégsem képezik erősb oldalát, a legutolsó verssel, noha csak elnagyolt fordításban:

A géniusz bilincsben.

Bármennyi bölcs szállt már le a verembe,

S örök dalt zenge költő édes ajka,

Bármennyi hőst dicsőlt a borostyán,

Bármennyi szó, dal, tett hangzott e földön:

Egy bölcs sem adta legbensőbb világát,

Egy költő sem zengé legszebb dalát el,

Legfőbb tettét egy hős sem vitte véghez,

Mire képes lett voln' egy sem tehette.

Még mind szomorgva jártak itt e földön,

Csupán törődött visz énye valójok

Szent tűzhelyének az, mit adni bírtak,

Futó villám, legbensőbb életökből.

Ezért, kik szó, dal, tett által dicsőek,

Nem óhatják, hogy egy sötét borongás

Ne lengjen ajkukon, szemök tüzében

Mint kósza füst az oltár tiszta lángján.

S ha, mit szépen, bátran véghez vivének,

Dicséri más, – mosolygnak fájdalommal,

S mit mester képze, vitt, gondolt előttünk,

Csak mély alázatra serkenti őket. –

Mindezek után nem a mi dolgunk, hogy kiszabjuk

Frankl

Frankl, August Ludwig

helyét a német Parnassuson. Munkája nekünk élvezetet nyújta, s ennyiben megérdemlé, hogy ismertessük.

n

Jegyzet – (e cikk jegyzeteinek ellenőrzéséért köszönetet kell mondanom Scheiber Sándornak, a jeles hebraistának.)

AJOM11

Megjegyzések: