Szász Gerő költeményei

SZÁSZ GERŐ KÖLTEMÉNYEI

Budapest

. Nyomatott Herz Jánosnál. 1861.

A vén cigány, ha egy eljátszott darab felől ítéletét kérdik, egyszerű fejbillentéssel veti oda, hogy az jól, vagy nem jól volt csinálva: s ha még tovább faggatják, a helyett, hogy hosszú értekezésbe bocsátkoznék a felfogás vagy kivitel hiányairól, kapja a nyirettyűt, s néhány rántással újra játszván a neki nem tetsző részt, egykedvűen nyújtja vissza hangszerét a kérdezőnek: igy! A csupán gyakorlott festő, ifjabb pályatársa képtámlája előtt, odamutat egy-egy hibás részletre, melyet okol, hogy a mű nem tőn rá kedvező hatást, noha érzi, hogy e részlet megjavítása után is maradna még valami fogyatkozás de, mit kimagyarázni nehéz, könnyebb volna újból teremteni. A mit a zenész csak mutat, festőnk mint kimagyarázhatatlant érez lelkében visszamaradni, azt elmélkedve, szavakban fölfejteni tiszte a műbirónak. O nem csinálja újra, képes sem volna legtöbb esetben, mint a zenész ; ő nem keresi részletben, mint festőnk, a mi az egészre tartozik; innen van, hogy bár ítélete alaposabb, mint ama gyakorlóké, ezek példája vagy észrevétele olykor tanulságosabb. Mert a példa követése, mely félig ösztönszerű cselekedet könnyebb, mint értelem útján venni irányt az érzés, képzelem műveihez; s mert a legalább részletben újjal mutatott hiba mindenesetre oly gyakorlati útba-igazítás, melyet az is megért, kinek az egészről, az általánosról még csak ködös sejtelmei vannak. Ép ebben állt előnye a módnak, mely firól-fira, kézről-kézre mesterség gyanánt adta a művészeteket, a mai kritika irányadásai, tanításai fölött. A rhapsód, vagy hegedős, a régi szobrász vagy fazekas (κεραμεύς), a középkori festő, építőmester átadta fiának, tanitványának a mesterség minden gyakorlati fogásait, beleszoktatta művészetének eltanulható részébe, s a tanítvány, ha benne lélek volt, a jeles példák után s önmagából hozzá teremté a többit.

Jegyzet – vagy fazekas (κεραμεύς): nyilván azért adja

Arany János

a görög szót is, hogy felhívja a figyelmet, nem a köznapi iparosra gondol, hanem a múvészrangúra, arra, akit manapság keramikus néven emlegetünk.

Való, hogy így is ezer középszerű tehetségre esett egy lángész, de a középszerűk is legalább a technikai hibátlanság színvonalán álltak, s míg egyrészről a geniusz útját egyengeték, s a vestatüzet, melynél felgyulhasson a lángelme, kialunni nem hagyák, másrészt tömegesen virágoztatják vala a művészetet. Eszközöl-e mai napság csak ennyit is a széptani elmélet és kritika, mely a dolgok veleje s nem héja körűl forog? Lelket ő sem adhat, s minél magasabbra tűzi szempontjait, s óvakodik általánosból a részletekbe ereszkedni, hatása annál kétesb a gyakorló művészetre. Igen, ha mindig tudománnyá képzett ízléssel volna ügye; de hányszor tetszenek önkényes ráfogásnak a megbírált szemében oly gáncsai, melyek nem forognak az épen kézzel foghatók körűl.

Ezért sokszor kedvünk volna, ha nem is újrahegedűln, a vén cigánnyal, legalább a festővel kimutogatni egyenkinti részletesen, hogy ez vagy amaz költeményfüzetnek ez s ez darabjában itt meg itt a hiba, így meg úgy kellett volna csinálni. A szerző, vagy ha ez fület dugna ily preceptorkodás ellen, a bírálat ifjú olvasója mindenesetre nyerne annyit, hogy figyelmessé tétetnék, mennyi bibéje van a költő mesterségnek, azon categoricus szabályokon kivül is még, melyeket a költészettani könyvekből, vagy osztályban, meg lehet tanulni. De egy az, hogy ily módon ösztövér füzetke is ívekre dagasztaná bírálatunkat, más megint s a fő, hogy a kritika, hiába, ma már ép úgy nem térhet vissza a rhapsod vagy bárd szoktató, begyakorló rendszeréhez, a mint irott és

Gutenberg

Gutenberg, Johannes

festékétül párolgó költészetünk nem a hagyományos énekszerzés többé.

Jegyzet –

Gutenberg

Gutenberg, Johannes

festékétül: ez amotívum a Vojtina ars poeticajának 32. sorában is előfordul.

Részletes hibák kimutatása nem célja, csupán eszköze, vagy arra, hogy ezekből általános nézetre emelkedjék, vagy arra, hogy általános ítéletét ezekkel, mint példákkal igazolja. Csak annyit veszen hát belőlök, a mennyi céljára szükséges, a többit hagyja; sőt olykor kimondja ítéletét, s rámutat csak a darabokra, melyek által az igazolva leend a hozzáértő előtt, nem törődve, vajon a szerző megtalálja-e bennök, a min a bíráló gáncsa épűlt. Innen egyrészről magában a kritikában tér nyílik önkényes állításoknak, másrészről az elfogúlt szerző a leghelyesebb bírálat által is bántva érzi magát, sehogysem tudván a kimondott ítéletet alkalmazni művére. X úr költeményeiben hiányzik az egység: ő nem találja úgy, hacsak ki nem mutattad, hol és mi által van megtörve. Y. úr nem tud egészet alkotni: ő nézi, nem leli hiját a költeménynek; üres-nek mondod: pedig ő az ég minden csillagát, a mező minden virágát belerakta; érzelemhiányt, dictióban fagyot vetsz szemére: holottő expresse emlékszik, hogy sírt, igen, könnye potyogott épenedarabra, még most is látszanak foltjai a kéziraton. Mit tenni hát? felhagyni minden birálattal? Ez talán mégsem volna jó. De kívánatos, hogy az itész (megenged t. munkatársunk, °°

Brassai

Brassai Sámuel

, rostásnak a kritikust csak nem nevezhetjük), a mennyiben tere engedi, ne irtózzék nagyon a részletezéstől: ha fő eszméi, elvonásai dugúlt fülekbe ütköznek is, a gyakorlati, részbeli tanulság itt-ott megragad és ez mindig valami, kivált nálunk.

Jegyzet – De kívánatos, hogy az itész (megenged t. munkatársunk,

Brassai

Brassai Sámuel

, rostásnak a kritikust csak nem nevezhetjük):

Brassai

Brassai Sámuel

szokásos parlagi, öreges, tudós ötleteinek, szóajánlásainak egyíkére utal

Arany János

,,E jó szót

[szerkesztői feloldás]

rostáló közlönyök

– a melyet korábbi íróink szãlliiben használtak és minden olvasó előtt civitate donatus

[szerkesztői feloldás]

közismert

vala, mely hibátlan szerkezetű, eredeti magyar képre alkotott metaphora és végre a 'crisis' szónak értelmileg tökéletesen megfelel – mire való volt kidobni, és helyette a monstrum horrendum informa

[szerkesztői feloldás]

a borzasztó formátlan monstrumot

: 'itészet'-et hozni be? Ezt nevezem én aztán nemzet ellen való bűnnek, a nyelv lelketlen és tudatlan mívelésinek." ( Mégis valami a forditásról. SzF I. 20., 306. l.).

Szász G.

Szász Gerő

költeményei alkamával, de nem őrá, mondók el ezeket. Durva sértést követnénk el rajta, föltévén, hogy ő kevésbbé képes fölemelkedni általános eszmékhez, vagy hogy kézzelfoghatóbb magyarázást kíván, mint bárki a jelen irodalom méltóbb növendékei közűl. Állása, tudományos készűltsége, már-már jóhangzású irodalmi neve egyaránt tiltja, hogy épen ránézve tegyünk ilyet föl. De, olvasván műveit, nem egyszer a vén cigány helyzetében éreztük magunkat. Nem egyszer ösztönze a vágy, kimutogatni: ezitt hibás, meg ez, meg ez; így s így kellett volna. Tanárkodás lelke szállott meg; s mielőtt abstractióba emelkednénk, szerettük volna elcsevegni az olvasás közben támadt apró észrevételeket. Ily kritika, egész kötet versnél, már terjedelme miatt is, sem célszerű, sem kivihető; de nem állhatjuk, hogy legalább egy költeményén próbát ne tegyünk vele; tán ki fog tűnni, hogy ez eljárás, ha kivihető, nem volna egészen sárba esett munka; aztán ily boncolás szintén kezünkbe adja a fogantyút költőnk általános jellemzéséhiez.

Vegyük a gyüjtemény első darabját: Odahaza. Első, mondom, mert az Édes hazám, mely azt megelőzi, valószinűen utóbbi keletű: csupán hatás végett jutott a könyv elejére.

Odahaza voltam, mintha álom lenne,

Ugy tetszett lelkemnek, a mint benyitottam:

Oda lett hajdani vidám tekintete,

A hol emlékimnek legelső pontja van! . . .

Az a szalmás kimyhó rozzant fedelével

Még áll, de a vihar elvonult felette,

Mint a hervadt mezőn ősz közeledtével;

S a szegénységet az idő ott feledte.

Mindjárt az első négy sorban két hely fordúl elő, hol a kifejezés, ha nem mondható is épen homályosnak, mert elvégre megértjük, de hiányát érezteti velünk amaz erélynek, határozottságnak, szókötési szabatosságnak, melyet a próza is, annál inkább a költői nyelv kíván. „Mintha álom lenne (volna) úgy tetszett lelkemnek, a mint benyitottam.” Mi lenne álom? Főnévi alanyt keres a teljesség iránti érzet. Épen úgy a következőben: „hajdani vidám tekintete (a helynek), ,hol emlékeim legelső pontja van," nélkíilözünk valamit. Ugyde, hallom az ellenvetést, épen ebben áll a költői rövidség, az ellipsis, a szólam hatálya.

Jegyzet – ellipsis: szó, illetőleg mondatkihagyás.

Igen, ha a kihagyás a megmaradt résznek fokozott erélye által pótoltatik. De itt az az eset nincsen. A mondatok oly puhán kötvék, hogy e kötésből csak véletlenül kihulltnak tetszik a hiányzó rész. Nem önkintes szabadságra, hanem szükségre mutat a beszéd használatában. Pedig nincs lehangolóbb, mint érezni, hogy a művész (bármi csekélységben) korlátoztatik eszközei által. A költő ecsetje, vésűje a nyelv: bosszant, ha nem úgy fog, mint ő akarja. Ama rövidséget nem ismerné magáénak sem

Tacitus

Tacitus, Publius Cornelius

, sem

Virgil

Maro, Publius Vergilius

. – Továbbá: ,,oda lett vidám tekintete (a helynek), hol emlékeim legelső pontja van.” A hely vidám tekintete, tehát egy egész kis tájkép, és ottan az emlék pontjai, valami helytelenséget éreztet a metaphorában. Kimagyarázni nehéz, de olyan összefoglalás ez, a mi nem ad képet, nem tudjuk képzelni. A költő, nemcsak hosszabb leirásaiban, de metaphorában is úgy vessen oda egy-két jellemző vonást, hogy abból a képzelet meg tudja teremteni épen azt, a mi a költő lelkében meg vala teremve; egy körűlbelűl, vaktába felkapott phrasis mindent elront. – Menjünk odább. „Az a szalmás kunyhó rozzant fedelével még áll, de a vihar elvonúlt felette.” Elvonúlt: ez a szórend legtermészetesb kifejezése szerint azt tenné: hogy a mi aggasztó vala, már elmúlt: e szókötés legalább is kétértelmű. Hanem a szokott értelem annyira túlnyomó, hogy csak újraolvasás után jöttünk rá, mit akart mondani szerző. Pedig határozottabb szórend könnyen segített volna. ,,Az a kunyhó még áll, hanem vihar vonúlt el felette, mint a hervadt mezőn, ősz közeledtével.” Így aztán nem lehet másra érteni. – Szerző az apai házat képben mutatja föl ; olyan az, mint az őszi vihar által megtarolt mező. Jól van. De az utolsó sor megint új metaphorát vagy személyítést hoz: „S a szegénységet az idő ott feledte.” Erős gyanúnk van, hogy az ,,ott feledte” csak a rímért ugrott ide. Hervadt mező volt az előbbi kép, melyhez e sor kapcsoltatik. Az idő, meg a vihar nem ott feledi a szegénységet, pusztúlást a hervadt mezőn, hanem épen előidézi, nem is szokta elvinni soha. Ha pedig az utolsó sort nem az előbbiek folytatásának, hanem egyenest a szülei hajlékra vonatkozónak vesszük, akkor ugrást érzünk, mert a tropus egyszerre, s a végsorban változik át, hol épen fokozott befejezését vámók. A versszakaszok utolsó sora nem lehet pusztán toldalék, hanem bensőleg össze kell függenie a megelőzőkkel. Egy összekapcsoló, vagy pótsor inkább elmehet a versszak beljében, mint végén, honnan lemálik, mint odatapasztott nem lényeges rész. – Lássuk tovább:

Falán csak nyoma van a fecskefészeknek,

Melyben egykor vidám barna család lakott;

Ereszében most már verebek csipegnek,

Mikre a macska tart hajtó-vadászatot. –

Teheti is bátran, nincs semmi ellene:

Öreg lett a kutya, már csak alig nyelvel;

Együtt játszódtunk, én ifjú s ő vén leve,

Ingerkedni most már hogy ne feledne el.

A fecske és veréb itt vagy metaphora, vagy a valóságból szedett jellemző vonás. Ha az utóbbi, akkor ily ellentétet nyújtana: míg a ház, anyagilag is, jobb karban volt, addig falára fecske rakta fészkét, de most, a mióta roskatag állapotra jutott, már csak veréb csipeg ereszében. De, ha így vesszük, első tekintetre felötlik a rajz, ellentét hamissága; mert való ugyan, hogy a veréb inkább szereti a hullatag nád, vagy szalmafödelet; de a fecske is odafészkel szerényebb hajlék oldalára is, vagy a korhadt gerenda mellé. Átvíve helyesebb a gondolat. Az előbbi versszak szerint őszi vihar tépte meg a házat. Nyara elmúlt, következőleg fecskéje is elhagyta, csupán a fakó veréb maradt, mely nyáron is ott vala ugyan, de ottléte szembeötlőbb télen át, mikor csak ő (s a varjú) marad a ház körűl, s épen úgy jellemzi a telet, mint a fecske a nyári évszakot. Így hát a tropus jó lenne: hanem egy baj van. Szerző, tropusból, átmegy a való festésébe. A mint alább a veréb-, macska-, kutya-leírást tovább fűzi: az már csakugyan nem metaphora: az a való ecsetlése. Tehát vagy igaz képet rajzol hamisan, vagy metaphorából a betüszerinti valóságba esik. Mindkettő hiba, és hiba főleg az, hogy az olvasót ily dilemmába hozza szándékai felől. – Még egy epithetonára van szónk. A fecskefészek lakóit vidám, barna családnak nevezi. Szabad legyen azt a figyelmeztetést tennünk, hogy a jelző nem pusztán sortöltelék, hogy meglegyen a kellő hossza. Nem is mindegy, bármi tulajdonára vonatkozzék a jelzettnek, hanem szükség, hogy ép azon oldalról jelezze, emelje ki, vagy jellemezze a tárgyat, mely a fenforgó esetben kiemelendő. Itt a fecske-család vidorsága, általában a vidám múltnak a komor jelennel való ellentéte a fő dolog: mi köze evvel a fecskék barna szinének? A barna különben sem vidámság, hanem gyász és szomorúság szine. – A ház ereszében a macska tart hajtóvadászatot a verebekre. ,,Teheti is bátran, nincs semmi ellene: (mert) öreg lett a kutya, már csak alig nyelvel." Tehát a macska a ház ereszén azért vadászhat bátran e verebekre, mert a kutya már öreg, nem akadályozhatja. De vajon mig fiatal volt, felmászott-e a ház ereszére, hogy a macskát ne hagyja verebészni? Mi a kutyának ily tulajdonát nem ismerjük. „Együtt játszódtunk, én ifjú s ő vén leve.” Ez jó! Ime hogyan kiválik a rajz igazsága által a többi közől. ,,Ingerkedni most már, hogy ne feledne el.” Nem mondjuk: a kutya ingerkedik, hanem vele más.

Két versszak és mennyi aprólékos gáncs! fog felkiáltani némely (íróféle) olvasóm (vagy tán nem is olvasóm, noha íróféle), kinek véleménye szerint a kritika tiszte csak abban áll, hogy vagy föllengős, duzma szavakban bálványát égig emelje, vagy néhány odacsapott frázissal agyon üsse áldozatját. De mi szeretünk olykor pedant is lenni. Megengedjük, hogy a lángész, midőn ír, nem ügyel efféle apróságokra, mégis jól jön neki minden: de a ki nem lángész, mégis arat némi sükert a költői foglalkozással, bizony az ilyen meg fogja nézni: vajon mondata elég szabatos, világos, erőteljes-e; vajon itt vagy ott nem hibít-e valami; képei, tropusai elég szemléletesek, tárgyhoz illők, újak, jellemzők-e; nincs-e bennök fonákság, következetlenség, aláesés, bágyadtság, fagy; kidomborúlnak-e úgy, mint kell; nincs-e valami fölösleges, henye, vagy kirívó vonás bennök; megfelelnek-e az illető rész, s az egész költemény hangulatának stb.

Jegyzet – nem hibít-e valami: tájszó; a MTSZ hibáz, elhibáz s hiányzik jelentését adja, de érdekes módon az utóbbi jelentésben, ahogy

Arany János

is használja, csak a Felföldről mutatja ki.

– És ha írásközben ily csekélység gyakran megakasztja a tollat, ha sokszor egy alkalmas epitheton is gondot szerez a keresőnek: miért ne szólhatna effélékről a kritika is néha-néha, habár ezáltal bírálata egy-két hasábbal hosszabbra nyúlnék is, s talán oly versíró felől, kit, fönebbi olvasó szerint, csak genialiter agyon kellett volna gázolni.

Jegyzet – genialiter: generálisan, általában; így, latinosan képezve, rendszerint, s itt

Arany János

-nál is, ironikus íze van e határozó- szónak.

Lángész mindenki nem lehet: im,

Petőfi

Petőfi Sándor

óta alig tudnánk tizet-huszat olvasni meg: a többi gyalogjáró jól teszi, ha tanulja is a költőmesterséget.

Jegyzet – Lángész mindenki nem lehet: im,

Petőfi

Petőfi Sándor

óta alig tudnánk tizethuszat olvasni meg: természetesen, ironikusan kell

Arany János

e mondatát érteni, amely elsősorban nyilván, a petőfieskedőknek szól, a Tóth Kálmán típusúaknak, s mintegy azt mondja vele

Arany János

: e ,,zseniken" úgysem fog semmi, azok „fölötte állnak” tanácsnak, tanulásnak, ezeket mintegy kívül ejti nevelői szeinhatárán.

No de hajrá!

Csak szegény jó anyám maradt még a régi:

Hervadásában is illatozó virág. –

Hosszan végig nézdel s mindig csak azt kérdi:

Miért vagy oly halvány? mond(d) meg fiam, mi bánt?

Nem akarja hinni, hogy nem vagyok gyermek;

Nem is gondol reá, mi bánthat már engem:

Hogy általad boldog, éretted szenvedek

Mennyei üdvösség, édes– kín – szerelem. –

„Csak jó anyám maradt a régi.” A régi jelző itten a jó és illatozó virággal jöhet inkább kapcsolatba, nem a hervadással. Azonban úgy sem rossz, ha erre kiterjesztjük: mert a hervadás kezdetét vehette már az előtt, hogy az író megvált szüleitől. A ,,hervadásában illatozó virág” szép kifejezése a ráncok alatt is megmaradó anyai jóságnak. A kép igaz, mert az illat tartósabb mint a szín „és a rózsát, ha elhull, még egy perczig éli túl,”

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

szerént is.

Jegyzet – „és a rózsát, ha elhull, még egy erczi éli túl,”

Kölcsey

Kölcsey Ferenc

szerént is: a Vanitatum vanitas nyolcadik strófájából való ez az idézet.

„Nem akarja hinni, hogy nem vagyok gyermek” – elhasznált, de igaz vonás az anyai érzelem jellemzésire. Legszebb a két utolsó sor, a beszédnek fordulat által megszólításba, ellentétei, melegsége s az által, hogy a főtárgyat kifejező szó: szerelem, épen a versszak végére van felhagyva. Hasonlítsa össze e versszak szerkezetét az ifjú kezdő az első versszakával: érezni fogja a különbséget.

Aztán, leűl mellém s nagyon sokat beszél

Arról a bölcsőrül, a melyben rengetett;

S fáj neki, mert nőttem fel más tűzhelyénél,

S könyekben tör ki az anyai szeretet –

Vallásos lesz szava, a mint ezt elmondja;

Lelkem visszaszáll hat-nyolc éves koromig

S midőn felébredek, hajamat simítja,

Mindenik szálára áldást imádkozik. –

Nagyon sokat beszél a bölcsőrül.” Hogy a bölcső az első gyermekkor metonymiai képe nehány évezred óta, arról nincs mit szólanunk: midőn tehát szerző bölcsőt említ, mindenki tudja, hogy a csecsemő kor értendő azon. De alkalmas-e, épen a csecsemő kor, hogy arról nagyon sokat beszéljenek?

Jegyzet – metonymiai képe: névcserés, fogalomcserés képe.

Örömest kiterjesztenők e tropust az egész gyermekkor éveire, de annyira körül van irva, hogy lehetlen tovább mennünk. Sőt e körülírás többet is ront a dolgon. Ha szerző egyszerűen bölcsőt érint, minden nehézség nélkül átvinnők az értelmet a kisdedre, onnan akár az egész gyermekség idejére. De ha azt mondja, hogy anyja nagyon sokat beszél arról a bölcsőről, a melyben őt ringatta, ha így külön választja a bölcsőt a benne fekvőtől: akkor megszűnt tropusban szólani, akkor a gyermektől külön képzeljük a bölcső fáját, arról pedig aztán, hogy lehet nagyon sokat beszélni, én nem tudom. Ime a gondatlan körűlírás, a henye festegetés haszna! – „Fáj neki, mért nőttem fel más tűzhelyénél.” Felszines vizsgálat szerint ez anyai fájdalom nem volna helyén. Inkább örülnie kell, – mondhatná – hogy fia tőle távol is ily szépen felnőtt. De nem úgy van. Az anyai szív, még boldognak tudva is, sínli tőle elszakadt gyermekét. S e fájdalom igen természetesen vegyül a viszonlátás örömébe. Találó vonás. – „Lelkem visszaszáll. . . s midőn felébredek". . . A visszaszáll nem készített elő bennünket az álom, álmodozás, gondolatára: innen a felébredek váratlanul jő. A száll képzetnek nem ellentétes képzet a fölébredés. – ,,Hajamat simítja, mindenik szálára áldást imádkozik." Ismeretes a népi mondat: „áldja meg az isten minden hajaszálát.” Szerző e mondást használja itt föl, azon cselekvéssel kötve össze, hogy anyja épen haját simogatja. Méltó időznünk e helynél egy kissé, mert vagy igen szép, vagy annak ellenkezője. Vizsgáló, ha saját szépérzetét hívja segédül, azt mondja rá, neki visszatetszik. A népies mondat maga nem, hanem az alkalmazás. Honnét van ez? – Midőn a nép érzelmei túláradtában felkiált: áldja meg az isten minden hajaszálát: távol van attól, hogy a hajra, ennek anyagi mivoltára, képzelődjék. A hajszálakat ,,numericus” értelemben veszi: annyi áldást kér, mint a hány haj szál; vagy a részletezés által erősebbé akarja tenni az áldás kifejezését, mikép ama rokon szólásban, mikor „minden ízét, porcikáját,” emlegeti. De ha valaki, szerzőnk szerint, testileg simogatván a hajat, úgy kér, imádkozik áldást annak minden szálára:` a fönebbi átvitel (synecdoche), mely a népi szólásban létezik, itt puszta, anyagi valóságba száll; az áldás nem az egész embert illeti többé, hanem a kézzel simogatott, szálankint képzelt valóságos hajat (nem is említve a ,,fejbenézés” nagyon közeli képzetét, tehát a rútat, mitől igazán csak egy hajszál választ el).

Jegyzet – (nem is említve a „fejbenézés” nagyon közeli képzetét, tehát a rútat, mitől igazán csak egy hajszál választ el): nyilvánvalóan a hajnak, a fejnek a férgektől, hajtetűtől való megtisztítására gondol

Arany János

e szóval. Sem a MTSZ, sem más e korbeli szótárak nem hozzák, de pl. a Dunántúlon még a harmincas években is lehetett hallani ezt az eufemisztikus kifejezést: ,,gyere, hadd nézzek a fejedbe”. Ez van a Molnár Anna balladában is: „nézz e kicsit a fejembe".

De elég e hajszál-hasogatásból.

Később panaszol is, aztán könyűt hullat:

– Oh, csak e könyeket ne kellene látnom! –

Hogy apám, elhagyva az élhető utat,

Semmivel se gondol széles e világon . . .

Majd körülöleljük, mint a fát a lombok,

Ott susog a szellő – a tiszta szeretet;

Mosolygó lesz arca, derült lesz a homlok,

Lecsókoljuk róla a bánat-felleget.

„Később panaszol is, aztán könyűt hullat.” Midőn az ember olvasás közben e sorra jő, úgy tetszik, mintha az író elfeledte volna, hogy anyja már fölebb panaszkodott is, könyezett is. „Fáj neki, mért nőttem fel más tűzhelyénél” – e fájdalmat bizonyosan szóval fejezte ki, tehát ez annyi, mint panasz ; s ugyanakkor „könyekben tört ki az anyai szeretet.” Tovább olvasva rájövünk ugyan, hogy az ismétlett panasz és köny más tárgyra irányoztatik s helyén van; de gondosabb szerkezettel ki lehetett volna kerülni ama visszásságot, hogy szerző, a mit egyszer elmondott, újra láttassék mondani, mintha elfeledte volna előbbi szavát. – „Az élhető út" kifejezés szokatlan ugyan ,,elélhetés útja” helyett, s nagyon betűszerint véve oly útat jelentene, mely élhet: de ha író-asztal, mosdó-szekrény-féle szólásainkat figyelembe veszszük, nincs kifogásunk ellene.

Jegyzet – de ha iró- asztal, mosdó-szekrény-féle szólásainkat figyelembe vesszük, nincs kifogásunk ellene:

Arany János

nyilván csak enyhíteni akarta e megengedéssel kifogásai hosszú sorát s aligha gondolt komolyan ily összetétel lehetőségére; a hatóigeképzős melléknévi igenév nem alkot ily fajta összetételt.

– „Majd körülöleljük, mint a fát a lombok” helyes kép, de nem vala szükség a következő sorral túlzásba vinni, erőltetve kizsákmányolni; mert a szellő nem tartozik a lombhoz, csak történetes, külső vendége annak, s egyáltalában nem fejezi ki a szeretet benső melegségét. Mai költészetünk közös hibája, addig űzni fűzni valamely képet, míg az egybe nem illők, össze nem tartozók halmozása által megszületik a szörny, melynek absurdum a neve. Itt még ebből csak kevés csúszott be, de a ki szerzőnk ,,absurdum-csináló” képességét akarja ismerni, olvassa el „Nyári este” című költeményét a 28-ik lapon.

– Megérkezik apám, templomból jő épen,

Honya alatt hozza – mint pap – a bibliát;

S hallgatóit híná vissza örömében,

Majd kalapját nyújtja, úgy örül, hogy itt lát.

Végre neki esik szegény vén dajkámnak,

Ki ott kandikál be az ajtó nyíláson;

– Búcsut mondott volna régen e világnak,

Csupán csak azt várta, hogy engemet lásson.

Ez vohia humoros része az elégiai családrajznak. Már fölebb (,,elhagyva az élhető útat”) előkészíte szerzőnk ezen versszakra.

Petőfi

Petőfi Sándor

óta divatos, az anyát érzelmes (sentimental) az apát humoros rajzban vezetni az olvasó elé. Olvassa bárki a tiz év hasonló tárgyú költeményeit, alig talál kivételt e törvény alól. Hiába, apám uram, így vagy amúgy, de mindenikben egy kissé nevetséges szerepet játszik. Szerzőnk is a divatnak hódol, midőn apját elénk állítja. Nem szólok valláserkölcsi szempontból e divat ellen (pedig hisz ott volna Kám és Noé példája) de szólok aesthetikai szempontból mint divat ellen.

Jegyzet – (pedig hisz ott volna Kám és Noé példája): a bibliai történet szerint, mint ismeretes, a bor hatalmát még nem ismerő Noé többet fogyasztván a kelleténél, megrészegedett, s fia, Kám kicsúfolta; ezért az Úr megbüntette.

Mert költészetben (valamint a társaságban is) a divat annyi, mint utánzás, felkapása annak, a mit valaki kezdett.

Petőfi

Petőfi Sándor

nek saját okai lehettek, a miért atyját humorosan fogja föl: de van-e mindannak, ki az ő felfogását önön viszonyaira alkalmazza? – ,,Honya (azaz hóna) alatt hozza, mint pap, a bibliát." De hát: mint pap ? vagy: mint pap? Azaz úgy-e, mint ha pap volna, vagy igazi papi minőségben? Egy pillanatra nem tudjuk, akár – – jel, akár komma közé rekesszük ez incisumot.

Jegyzet – akár – – jel, akár komma közé rekesszük ez incisumot: akár két gondolatjel, akár vessző, rövid értelmező szünetet jelző vessző közé rekesszük ezt a közbevetést, közbevetett mondatot.

De a követő sor tisztába hozza az itt kétértelmű szórakást, hiszen hallgatói vannak: és így pap. A következő három sor gyámoltalan örömét rajzolja. De a rajz nem világos eléggé a kifejezésben. „Majd kalapját nyújtja” kéz, kézfogás helyett kelle hozzátenni. „Végre neki esik a dajkának.” Mit tesz vele? megöleli, vagy kiszidja? Vagy mikép értsük? Határozottabb színeket! A dajka jól van, bár nincs benne eredetiség, s a dajkák rendes typusához tartozik.

És kicsi lesz a ház a nagy öröm miatt,

Kimegyünk a kertbe, az udvaron végig,

S a mit én csináltam, ott van az a kis pad,

Vele szembe távol erdő, mező kéklik.

Leűlünk: jobb felől az én kedves anyám,

Balról jó testvérem, mint egy hervadt virág;

Oly jól esik, hogy most mosolyt látok arcán,

Mit e földön semmi, csupán ittlétem ád.

„Kicsi lesz a ház a nagy öröm miatt.” Az ellentét elég jó, de minek azért a kicsi és nagy jelzőket ritkán szedetni? Az egy idő óta felkapott nyegle szokás, mit szerzőnk is követ, nem hagyható megrovás nélkül. Általában elfogadott írói gyakorlat, kivált versben, hogy csupán azon helyek, egyes szók nyomassanak feltűnőbb betűkkel, mikre az író különös súlyt fektet, vagy ha mit a szófűzés által nem vala képes eléggé kiemelni, a mi elfutván az olvasó szemét, az értelem vagy kifejezés szándéklott tisztasága, erélye szenvedne miatta; szóval, oly esetben használtatik e kisegítő mód, mikor a szerző mintegy kénytelen ahhoz folyamodni. De nálunk mostanában egyikévé lett a költői hatás eszközeinek. A mi költőnk A. vagy B. rábukkan egy szép (P) ellentétre, például: „fehér hó és fekete – bánatz” lehetetlen, gondolja, hogy az olvasó a fehér és fekete szín közötti ellentét újságát észrevegye, hacsak ő alá nem húzza e szavakat. A mi költőnk, X. vagy Y., talál egy meglepő hasonlítást, teszem, hogy ,,a leány olyan, mintavirág," vagy ,,érzelme nagyobb az oceánnál," egy gondolatot, például: „imádott haza !” – s nem állhatja, hogy ritkított betűkkel ne figyelmeztesse olvasóját ezek szépségére. ,,Ide nézz, világ! én költői gondolat vagyok !” Az ily ritkabetűs szépmondatok rám mindig olyan hatást tesznek, mintha valamely tolakodó vicsorgatná fejér fogait. Hagyjuk e vásári hirdetménybe való fogást; a jó gondolat nem szorúl ilyes cégérre, s ami szép, még szebb lesz, ha maga az olvasó leplezi föl. Hisz ily eljárással az egész

Byron

Byron, George Gordon Noel

t, vagy

Petőfi

Petőfi Sándor

t csupa hézagos betűkkel kellene szedni! – ,,Szembe távol erdő, mező kéklik.” – Hogy az erdő és hegy (az utóbbi akkor is ha mező van rajta csupán) bizonyos távolságra kék színt mutat, azt vizsgáló is tapasztalta: de nem merné állítani: helyes-e így mondani általában: kéklik a mező. Sík földön ez nem látható, hegyi perspectiva pedig talán nem jön a mező elnevezés alá oly távolságból, mikor zöld szine már kékre változott. Azonban szerző inkább tudhatja, nem vitatkozunk vele. – ,,Balról jó testvérem, mint egy hervadt virág” – a hasonlítás nem új, de alkalmas lehet; im csupán arra teszünk megjegyzést, hogy már egyszer előfordúlt; az anya is ,,hervadásában is illatozó virág.” Gondos költő óvakodnék ismétleni ugyanazon képet ugyanazon versben, mert szegénységre mutat. – Hanem végezzük be.

S odagyűl körűlünk egy egész kis sereg,

Amelynek én vagyok központja e percben;

Barátok, szomszédok, öreg urak, hölgyek,

Mindig szaporodnak, de senki se megyen. –

Beszélünk mindenről hosszason, okosan,

Teli szeretettel, melegen és vígan;

Aztán, bevisz anyám, ,,együk meg, a mink van,“

S közbe százszor is szól: „kedves kicsi fiam !”

. . .Még azt is elmondja, hogy maradjak itthon:

Oh, és én örömest nem távoznám innen;

De mikor a virág, a szerelem –úgy von . . .

Ezt a jó öreg fát áldja meg az isten !

Sirva válok el, mint törzsétõl a zöld ág. –

Ah, de szeretőm vár s ott tüzes csók járja . . .

Öröm-, s bánat-köny közt terem a boldogság

Házi pitypalatyja, tündér szivárványa! –

Eddig a vers. Az ide írt első fogat (néha szeretem a strophát így mondani magyarúl szak helyett, mely csak a megszakítás, de nem az összefoglalás eszméjét adja) feltűnőbb szépség, de feltűnőbb hibák nélkül is levén, pár szóval túl eshetünk rajta. Megjeleljük a társalgás vonzó voltának kifejezését e sorban: ,,mindig szaporodnak, de senki sem megyen;” a háziasszony kedélyes, életből kapott felhívását: ,,együk meg, a mink van,” s a szerető anya becéző gyöngédségét ebben: „kedves kicsi fiam” kivált ha már föntebb magyarázatát nem olvastuk volna: „nem akarja hinni, hogy nem vagyok gyermek” – a mi levon a gondolat újdonságából, és olyanná teszi, mint az előre megmagyarázott ötlet. De így is e versszak inkább jónak mondható; minden esetre jó kapocsnak az átmenetelre. – „Még azt is elmondja, hogy maradjak itthon" – az elmondja akad bele nyelvi érzékünkbe. Elmondani: hosszabb folyamú előadásra alkalmazzuk, mint csupán e rövid kérelem. Vagy olykor elmondani használjuk, midőn a mondás némi vakmerőséggel jár: „elmondta az eskü szót,” „az isten nevét," „az adtát” stb. Jelenleg egyik értelmet sem tudjuk kapcsolni a kifejezéshez. „De mikor a virág, a szerelem, úgy von . . . azt a jó öreg fát áldja meg az isten !” Fönebb olvastuk már: ,,körülöleljük, mint a fát a lombok,” Nem az ismétlés ellen vagyunk ez úttal, mert a kép új fejleményt ígér, s ez nemcsak szabaddá, hanem ajánlatossá is teszi az ismétlést. De nem látunk a képben következetességet. Midőn az anya élőfa volt, gyermekei lombok: ez jól függött össze ; de itt, ha szintén fa képviseli az anyát, mi lesz a fiú, kit virág, a szerelem, vonz? Csak nem marad lomb? Ha pedig ő tropus-nélküli valóságban áll, akkor a jó öreg fa és a virág, szétszaladt betűi dacára, sem elégíti ki képzelődésünket. – ,,Sirva válok el, mint törzsétől a zöld ág” – tehát megint lomb, ki csak az imént virág után eped vala. Különben e sorban egy jól talált kép rejlik, de nincs üvegtisztán kifejezve. Ha szerző a sirva helyett azt mondja könyezve: a kép mindjárt homály nélkül terem az olvasó szemei elé: t. i. a zöld ág könyez (nedve foly) ha leszakítják. De a sirva, mely inkább a hangra vonatkozik, nem tűnteti e képet egész szabatossággal szemünk elé. – ,,Ah, de szeretőm vár s ott tüzes csók járja” . . Figyelmet kérek. E sor oly határozottan festi a szerelem boldogságát, a kifejezés módjában, a hangban, mindenkép: hogy a bánatos móddal, mely szerint költőnk fönebb szerelméről emlékezett vala, ellenmondást látszik képezni. Ott ,,halvány” ,,bántja őt valami” ,,szerelemért szenved” . . . szóval egész hangulata elégiai, nem csak ha családját tekinti, hanem szerelmét illetőleg is: itt könnyű vérrel használja a bizalmas, megszokott szerető nevet, a leány várja őt, s csak úgy odaveti, hogy tüzes csók járja közöttük.” Utoljára egy reflexióval fejezi be: ellentéve az örömöt (szerelem) a bánatnak (családi bú), mint a melyek könnyei közt terem (micsoda? tán rózsa és tövis? nem:) a boldogság házi pitypalatyja és tündér szivárványa. Ha megemlítjük, hogy e mondat: ,,a boldogság házipitypalatyja” egészen

Tompá

Tompa Mihály

é, ki azt jobban alkalmazza, be is zárhatjuk részletes boncolásunkat, hogy általánosabb tanulságra emelkedjünk.

De mielőtt azt tennők, vessünk egy futó pillantást szerzőnk verselésére, a mint e darabban nyilatkozik.

A schema, látjuk, nem igen lyrai. Egyszerű lapos alexandiin az, mérték nélkül, váltó ríniekkel. De tekintve, hogy e költemény nem tartozik a hevesebb, mozgalmasabb lyrai fajok közé, hanem csöndes elegia, az alak választását nem rosszaljuk. Ellenben méltó kifogás alá esik a rímzet. Már

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

észrevette, hogy nincs süketebb rím, mint a melynek önhangzói különböznek, akár az által, hogy rövidnek hosszú a megfelelő, akár, hogy egészen más betűből állnak.

Jegyzet – Már

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

észrevette, hogy nincs süketebb rím, mint amelynek önhangzói különböznek:

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

e kérdésről Desewffy József grófhoz írt egyik levelében szól ( Lev. V. köt. 407–413. l.).

És pedig a rövid nem csak úgy lesz felemássá, ha párja ékezett, például, ha a nak á felel vissza, hanem az által is, ha torlás (positio) hosszítja meg.

Jegyzet – ha torlás (positio) hosszítja meg: azaz mássalhangzó torlódás következtében lesz hosszú; a rövid szótag magánhangzója oly helyzetben, pozícióban, ha utána több mássalhangzó következik, hosszuvá lesz.

E szabály nem önkényes felvétel, melyet tetszés szerint mellőzni lehessen, hanem a rhythmus-érzék követeli. Szerzőnk legkevésbbé törődik ezzel. Csak jelen verséből több olyan rímet idézhetnénk, mely áthágja e szabályt, mint a hány megtartja. Mindjárt az első négy sorban: lënnë =tekintëtë; nyitõttăm = pontja vãn; továbbá: nyëlvël =felednë ël; gyërmëk = szenvëdëk; ëngëm = szerelem stb. Különböző hangra példa: beszél = tűzhelyénél; s a (rím helyett használva) nagyon szabad assonance: virág = mi bánt; végre egyhangúság több egymást követő rímben, hol a fül változatosságot óhajtana: okosan, vígan, mink van, fiam, itthon, innen, úgy von isten tehát 8 sor csupa an en on. Mindezekhez téve az ily rossz hangzást: „hogy most mosolyt” szerző technicáján még sok a gyalúlni való.

Most már röviden összeszedhetjük a mondottakat.

Egyes szép hely, sikerűlt vonás nem hiányzik e költeményben: de az összes hatás sokképen megzavartatik. Már a nyelv puha, erélytelen kötése csökkenti néhol e hatást. Képei majd össze nem függők, majd homályosak, majd átvitelei a valósággal folynak össze; leírásaiban pedig a tárgyi igazság nem léte bánt. Henye, szükségtelen vonásokat is vettünk észre: szerző még nem látszik tudni a költői festés axiomáját: „csupán azt és annyit a testből, mennyi a lélek előtüntetésére szükséges !” Olykor ismétli magát; olykor túlfesteget. Reminiscentiát árul el mind a conceptusban (az anya és apa iránti érzelem felfogása,

Petőfi

Petőfi Sándor

után,) mind egyes kifejezésben.

Jegyzet – Reminiscentiát árul el mind a conceptusban: más költőkre valló, más költőktől való elemek találhatók a mű egész fölépítésében, vázában. –

Rímei – sőt általában nem mért, rhythmustalan sorai s lazán fűzött strophái – többnyire nem adnak kellő zengést. Végre a fölvett alaphang egysége az utolsó sorokban meg van törve.

E megjegyzések után hamar végezhetünk Szász Gerő költeményeivel. Vannak versei (s ezek, gondolom, régibbek), hol e hibák nagyitott arányban fordulnak elő; vannak ismét (az újabbak), hol mind tisztább lesz a látkör, a nélkül, hogy egészen kitisztulna. Amazokból megérintjük a „Nyári estét” (28. l.), mely egy találó vonás után: ,,a sok kis árnyékból (harmatos: ez nem kellene) este lett'; – igen csinált festegetésbe, képhajhászatba rohan; az ,,Ősz felé” címűt, melynek bánatos hangulatába nem illik a juhász boldogsága; a ,,Temetést,” hol többi közt az anyáról mondatik: „Fehér hattyú volt ő az életnek taván, Felszinén most csupán tollai lebegnek,” (kik e tollak? találja ki olvasóm. A tollak az elhunyt anya gyermekei! –); a ,,Merengést," mely a tárgyi valósággal annyira szakít, hogy „elrejtett bokorban zengő pacsirtadalt” emleget; „A vihart,” „A szüretet,” melyek leírásában szintén sok a ferde vonás ; melyek összesen azzal jellemezhetők, hogy semminémű hangulatot nem képesek támasztani az olvasóban; a mit egy sor épít, a másik lerontja. Sükerűltebb a ,,Salamonnak" című; de a „Gondos öreg” föliratú allegoria már ismét tárgyi valótlanság fövenyhalmára épült: a gondos öreg azért gondos, mert hallván zúgni a vihart künn, útra készül, odahagyja kunyhaját, hogy találja készen a vihar! No már hol ebben egy csepp valóság? Nem inkább azt várnók-e, hogy a támadó vihar elől kunyhajába fog menekülni s bezárkozik a gondos öreg?

Szerző aránylag jobb költeményei a könyv vége felé találhatók, s ezen örülünk, mert haladásra mutat. A mint érzelme, a szerelem, határozottabb alakot, tárgyat nyer, a szerint lesz költése igazabb, lyraibb, rhythmusa mozgalmasabb.

Szász G.

Szász Gerő

tudniillik, nagyon kevés kivétellel, csupán kétféle versalakot használ: a már említettük lomha alexandrint, meg a 8–8 szótagú rövidebb sorokat. Legfölebb e kettőt fűzi össze néhol strophába. E két forma közől a rövidebbik jobb rhythmust ad nála; de a felemás rím abban is megmarad, egész a könyv végéig. – Ily jobb hangú költeménye már az „Édes hazám” (legelűl, de későbbi lesz) – s a III-ik laptól végig, – noha ezekben is gyakori a visszaesés nem csak egyes kifejezésbeli hibákba, hanem az alapérzelem hamis voltába is, mire elég legyen egy példát idéznünk. „Feledjenek” . . . című versében (175. l.) a költő, miután sok pathoszszal elmondá, hogy: feledje el őt minden; feledje el a virág, a fülmile, édesanyja, testvére , feledje el a föld; feledje ott sírjában az itéletnap, miután e kétségbeesés szinte ránk is elragad, oly valónak tetszik: egy versszakban, egy sorban elront mindent:

. . . Csak te soha ne feledhess

Ki megcsaltál, halvány leány;

S ha majd szíved kéjtõl repes,

Minden percben gondolj reám;

S midőn minden csak irigyel

Érezd boldogtalanságod :

Látván engem megtört szívvel,

A mely neked – megbocsátott.

Megbocsátott?! nem igaz ! hisz épen most rettentően elátkozza!

Szász G.

Szász Gerő

epicai költeményeiről – mert azok is vannak: költői beszély, balladák – jobb nem szólani. Ö még a leirásban sincs ott, hogy tiszta, szemlélhető képet nyújtson: az alkotó művészetben hogy várhatnánk tőle domború, élő, mozgó alakokat. Ki a nyugvó térben sem mindig bír összhangzó képet fogni föl, annál kevésbbé tud a mozgalmas időben.

Hanem ideje is letennünk a hegedűt.

Szász G.

Szász Gerő

igyekezzék hogy az övé minél ritkábban adjon hamis hangot. Egy hajszálnyival feljebb vagy leebb fogni, az sem mindegy e kényes hangszeren. Pedig a hang tisztasága még csak alsóbbrendű kellék: azon felül következik a dallam és harmonia egysége, változata, a kifejezés ereje, kelleme és mind az, a mi ,,istenek közé ragad.”

AJOM11

Megjegyzések: