Aranysárkány fejléc kép
MegjegyzésekBibliográfiai adatok
 
MILLIEN: LA MOISSON  
  (Az aratás.) Poésies par
Achille Millien
Millien, Achille
(Vanier,
Páris
Párizs
, 1860.)  
  Az ifjú költőt, kinek műve s neve áll e cikk fölött,
Thales Bernard
Bernard, Thales
, irodalmunknak is jóakaró ismertetője, e szavakkal mutatja be a francia közönségnek.
n
Jegyzet – irodalmunknak is jóakaró ismertetője: lásd a Thales Bernard című cikk jegyzeteit.
 
  „Jelen kötet a legteljesebben igazolja azon elméletet, mely a mai költészetnek a népköltészet alapjára helyezését sürgeti, azaz kívánja, hogy ez utóbbitól sajátítsa el stilja egyszerűségét, érzelmei nyiltságát, képei frisseségét, rajzai kellemes körvonalait, ellentétben a mondvacsinált formákkal. melyek úgy a romantismusban, mint elleneinél, feltalálhatók. Elismerjük a közelebbi évek költőinek nagy ügyességét; csinosan tudják faragni a mondatokat s rímelni két-három szótaggal; de a mivel nincsenek megáldva az, hogy tessenek, hogy megindítsák a szívet; igazuk van hát a fiataloknak, ha odahagyván ez irodalmi mozaik- és gipszmunkát, a természethez fordúlnak. Miután sem a hajdan mumiáit, sem a középkor szörnyeit nem szeretik, mindazáltal az emberi szellem legyőzhetlen kényszerűségénél fogva valamely hagyományhoz ragaszkodniok kell: a népköltészethez folyamodnak, mely őket nem távolítja el a természettől, s ily módon az emberi értelemnek új irányát látjuk kijelölve, új nemét a költészetnek alapítva meg.  
  E kötet szerzőjének jutott a dicsőség, hogy első legyen, ki nyíltan bevallja emez új irányt. Ó nem fitogatja tudományát, de szintúgy megveti a francia nyelven írt otromba gajdolásokat (népi verseket); ő a népköltészetet a bretagnei, a magyar, az eszth dalokon tanulmányozza; s miután így lelke mélyén az első könnyű vonalokat levázolta, szemléli a természetet, az ihlet felbuzog s egy huzamban megteremti gyönyörű alkotásait, melyeknek igazsága meglep és elbájol. A Delelés-ben (La Méridienne, déli nyugvás),
Millien Achille
Millien, Achille
úr egy kertészt rajzol elénk, ki fa alatt ülvén, jegyeséről ábrándozik, míg körötte a zöld virány teljes szépségben mosolyog; a madarak, felhasználva merengő szórakozását, neki esnek pusztítani gyümölcsös bokrait; egyszer észreveszi a csínyt és váltig boszankodik érte:  
 
 
 
De tapsoló szárnnyal, gúnyfüttyel a rigó
 
Boszantá s karban a pajzán vörösbegyek:
 
– Köszönjük, álmodozz' szépedre mindig, oh . . .
 
S gyümölcsöd, bátya, hagyd nekünk dézmálni meg.
 
 
  E mezei zamattal és epétlen ironiával teljes költészetnek az az érdeme is megvan, hogy igen eredeti. Am hányjátok föl minden nép pásztori költeményeit: nem fogjátok e darabot feltalálni közöttük, csupán a fajt, melynek létét köszöni. A Nász, az Ünnepi menet (La Noce, Le Défílé) szintén egyaránt jelesek festői stiljok által. Az Őrültben, melyet mintha csak a magyar
Petőfi
Petőfi Sándor
 írt volna, a legfinomabb érzés uralkodik; a lélek párbeszéde ez a virágokkal, testvéri közlekedés a mindenség s a teremtmény között, de mely azért nem viharos, miként a pantheismus vonaglásai, sőt egyenesen a keresztyén érzelemből foly. Tudjuk, hogy a népi költészet nem egyéb, mint természetes fusiója a barbár népeknek, a lélekben a keresztyén hit által fölgerjesztett érzékenységgel. Szerző hív marad ezen hagyományhoz. Morvanba,
Közép-Franciaország
Franciaország
ezen Bretagnejába vonúltan, minden felindulásra önmagába mélyed és lelke hathatós dallamokat lehell.
n
Jegyzet – Morvanba,
Közép-Franciaország
Franciaország
ezen Bretagne-jába: az ún. Közép-fennsík, a Plateau Central egyik vidéke, gazdag mezőgazdasági, kertészkedő terület.
Valami ünnepélyes az, midőn leírja a nagy sík rónán keresztül bolyongó ökröket; s a siciliai énekek bánatos zöngelmét juttatja eszünkbe, festvén, mikép hizlalják a halottak földi maradványai a virágos mezőt; a haza szerelme szintén nem kevésbbé ihleti lantját, s élő tanúságot tesz azon publicisták ellen, kik korunk elaggását kiabálják, mivel a közönség nem akarja bámulni rossz prózájokat. Néha metaphysicát burkol a népszerű formába: Éj című költeménye (La Nuit) egy pásztor panaszát tolmácsolja, ki műveletlen szelleme által gyötörve, annál meghatóbb keseivre fakad e puszta kietlenében, minthogy e keserv primitív elmétől származik. Örömest hallgatjuk e durva hangokat, melyek bennünket messze kiragadnak az akadémiai értekezések s az irodalomtanárok izetlen periodusainak köréből. A Sekély (Le Gué, gázlóhely) ugyan borzadásba ejtené
La Harpe
La Harpe,Jean-François
tanítványaít, kik számosabbak még ma is, mint gondolnók; hanem a korlát ma már át van törve, a fiatalság jő, hozza új nyelvét, csak kiáltani kell, mint hajdanta a tornán: ,,fussatok !”
n
Jegyzet –
La Harpe
La Harpe,Jean-François
tanitványait:
Jean-François La Harpe
La Harpe,Jean-François
(1739– 1803) klasszikus drámairó s a francia klasszicizmus esztétikusa, az előbbinek jelentéktelen, az utóbbinak a legnagyobb hatásúak közé tartozott.
 
  Midőn
Millien
Millien, Achille
eltávozik a pásztori nemtől, miként a Törekvésben (Aspiration), akkor is mindig szerencsésen adja vissza a természetet, de nem annyira eredeti, és homályosan emlékeztet
Laprade Victor
Laprade, Victor
ra, ezen költőre, kinek erőteljes bölcsészete oly erélyes formákba van öltöztetve.
n
Jegyzet – emlékeztet
Laprade Victor
Laprade, Victor
ra: lásd a Francia költészet 1861-ben című cikk jegyzeteit.
Egyébiránt
Millien Achill
Millien, Achille
nem is csinál titkot a nagy rokonszenvből, melylyel a Symphoniák szerzője iránt viseltetik és neki ajánlja egy költeményét, melyben a stil szabatossága egyenlő a képek elevenségével.
n
Jegyzet – a Symphoniák szerzője:
V. Laprade
Laprade, Victor
e müvére lásd uo.
 
 
Burns Róbert
Burns, Robert
néhány utánzása (fordítás )is van e gyűjteményben, mely megérdemli, hogy felé fordúljon a közfigyelem, és felé is fog.  
  Az olvasó, ki valamely költőbül többet is akar ismerni, mint a lelket, talán szeretne tudni némely részleteket
Millien Achill
Millien, Achille
-ről; de ő sokkal ifjabb még, hogysem az életben szerepe lehetett volna; mint barátja a magánynak, ő a legszebb részt választotta: dalolni szerényen, várva a napot, midőn költészete minden szívben viszhangra talál
n
Jegyzet – ő sokkal ifjabb még: a Thieme-féle bibliográfia szerint ez az első műve.
. A France littéraire-ben lépett föl először.
n
Jegyzet – A France littéraireben: lexikonok, összefoglaló művek nem említik ezt a művet, azaz nem lehetett jelentõs szerepe, mintahogy szerkesztőjének,
Adrien Péladan
Péladan, Adrien
-nak, nevét, működését is csak fiának,
Joséphin Péladan
Péladan, Joséphin
-nak (1859–1918), a századfordulói irracionalizmus egyik, bár nem túl jelentős, de jellemző írójának, misztikus-szimbolikus regények és drámák szerzőjének életrajzával s tevékenységével kapcsolatban szokták megemlíteni, mint egy kereszténynemzeti, de még egyértelműen konzervatív-egyházias irói csoportosulás kezdeményezőjét.
Tudjuk, hogy e lap Lyonban jelenik meg
Peladan Adrien
Peladan, Adrien
, egy buzgó keresztyén s lelkesűlt poéta gondjai alatt, kinek jellemzésére látszik írva lenni a bibliai mondat: ,,házadnak szerelme megemészt engem.”
Millien Achill
Millien, Achille
nem tehette, hogy meg ne hallja
Peladan
Peladan, Adrien
úr erélyes szózatát, ki felhíja a vidéket, hogy rázza le nyakáról a főváros irodalmi jármát. Valóban mi szükség is, arra, hogy az ember verset írjon, a ,,rue de Bourgogne"-on vagy az „Institut” körűl lakni?
n
Jegyzet – ,,rue de Bourgogne": Párizs egyik belvárosi utcája.
n
Jegyzet – az „Institut” körül: azaz a francia Akadémia körül.
A classicus költőknél szükség volt a városi lakás; mező, falu kell az új pásztori iskolának, mely azon van, hogy a nép szájába igazi költészetet adjon, cserébe a mi francia vidékeink visszataszító gajdái helyett.
n
Jegyzet – visszataszító gajdái: az eredeti szöveg hiányában nem tudjuk, mily műfaji fogalmat fordít
A.
Arany János
e szóval.
 
  Ha e kisérlet nem utopia, egy nevezetes feladat lenne megoldva, a mennyiben lehetségesnek gondolnánk oly költészetet, mely egyaránt tessék a sokaságnak és a művelt szellemeknek. Nyilvánvaló, hogy az igen művelt költők szerzette pastorálék, maga
Tasso
Tasso, Torquato
gyönyörű Amíntá-ja sem érdeklik a népet, mely se nymphákról, se satyrokról nem tud ; neki a természet kell, egyszerű szépségiben, de csinos formába öltöztetve, mely megnyerje a művelt szellemeket is.
n
Jegyzet –
Tasso
Tasso, Torquato
gyönyörű Amintá-ja:
Tasso
Tasso, Torquato
Csokonai
Csokonai Vitéz Mihály
által is feldolgozott pásztori költeményének, természetesen, kevés köze van a népköltészethez; jellegzetes, antik témát feldolgozó reneszánsz-barokk pásztori költemény.
Im, ez alakban fogadja ma egész világ e feladatot: sikerűlt-e
Millien
Millien, Achille
nek, ki a kérdést bizonyosan jól fogta fel, meg is oldani? Ezt a közönség határozza el; de még ha el nem ismertetnék is a mezei s pásztori költészet feltámadási joga, el kellene ismernünk, hogy
Millien Achill
Millien, Achille
írt vagy 10–12, minden tekintetben tökélyes darabot; és így zálogot nyújta a józan irodalom kedvelőinek, hogy folytathassa e jól kezdett pályát, és hogy festői tanulmányainak körét lakófölde tájain túl is kiterjeszsze. Akkor lesz ő teljes birtokában tehetségeinek s akkor nem fogják tőle megtagadni az úttörő (précurseur) cimet, melyet még most kétségbe vonnak."  
  Eddig a francia ismertetés. Ránk, magyarokra nézve nem csak hízelgő, de örvendetes is, hogy a világhírű francia költészet, mely a
Corneille
Corneille, Pierre
-
Racine
Racine, Jean
időszakban egész
Európá
Európa
t lábainál látta, melynek csak e században is
Lamartine
de Lamartine, Alphonse
-
Hugo
Hugo, Victor
-
Béranger
de Béranger, Theodore
három-egysége oly dicskörben ragyogó csoportozatát képezi, most érezvén az újjászületés szükségét, a mi dalainkra hivatkozik, utánunk indúl, s ezáltal nemcsak igazolja, hanem világjelentőségre emeli a költészetünkben létező forradalmat.
n
Jegyzet –
Lamartine
de Lamartine, Alphonse
-
Hugo
Hugo, Victor
-
Béranger
de Béranger, Theodore
három-egysége: a 19. század francia költészetéből e három költőt tartotta
A.
Arany János
legtöbbre s gyakran hivatkozott mindükre (lásd Földvári Erzsébet: A magyar Béranger-kultusz. Pécs é. n. és Kasza Györgyi: i. m.).
Ime, a francia poesis most érkezett oda, hol mi a 40– 50 közötti évtizedben valánk; most próbálja bevinni költészetébe a népi ének ,,stilja egyszerűségét, érzelmei nyiltságát, képei frisseségét, rajzainak kellemes körvonalait, ellentétben a mondvacsinált, a conventionális formákkal.” Maga Thales Bernard, nem csupán elméletben, de gyakorlatban is, ez új irány apostola, egy Saulusból lett buzgó Paulus, kit leginkább a mi
Petőfi
Petőfi Sándor
k ragyogó fénye térített meg.
n
Jegyzet – egy Saulusból lett buzgó Paulus: ezzel a szent Pál apostol megtérésére utaló bibliai fordulattal nyilván arra utal
A.
Arany János
, hogy
Th. Bernard
Bernard, Thalés
– legalábbis művei bibliográfiája tanúsága szerint – korábban a romantika híve volt.
De bármint örűljünk e mozgalomnak, lehetetlen elhallgatnunk némely észrevételt a föntebbi elméletre. Azt igen jól mondja
Bernard
Bernard, Thales
, hogy mai, vagy bármikori költészetnek, ha elvénűlve új erőt, ruganyosságot kíván nyerni, a népi alapra kell helyezkednie. De megütődve olvastuk, hogy ez új irány legkitűnőbb képviselőjének,
Millien
Millien, Achille
nek, dicséretére hozza föl, hogy megvetve az „otromba” a ,,visszataszító“ francia ,,complaintes”-eket, idegen népdalokhoz folyamodik. – Természetesen, mi kevéssé vagyunk oly helyzetben, hogy megítélhessük, mennyire otrombák, visszataszitók ezen ,,complaintes' '- ek de annyit bizony szóval erősíthetűnk, hogy a költészet regeneratiója népies alapon csak ott és annyiban sükerűl – hol és mennyiben a népies alap egyszersmind hagyományos, nemzeti is.
n
Jegyzet – ,,complaintes“: tragikus tárgyú, gyakran kegyetlen históriákat megörökítő népdal, románcszerűség.
Nem elég más nemzet, más égalj, más vér hagyományait tenni magunkévá: eljárásunk így nem különbözik ama másiktól, melynek következtén utánzási korszakok állnak be valamely irodalomban, mint volt nálunk is a francia, a latin iskoláé. Mellesleg ugyan vehetni át idegen nép költészetéből is, de rendesen csak az fakad meg az ily ültetvényből, mely a minnépünk jellemében alkalmas földre talál. Így nálunk az éjszaki ballada: mert népünk is bír rokon költeményekkel, sőt az irodalom elébb behozta a ballada népi alakját, hogysem ismerős lett volna' az éjszakiakkal. Tehát a francia költészetnek is, ha meg akar újhodni, főleg nemzeti alapra kell helyeznie magát. És ez, bármi ,,otrombák legyenek azon „complaintes”-ek, véleményem szerint nem lehetetlen. A népnek mindenütt van költészete: az külsőleg lehet otromba, visszatoló; sok költemény, tán a legnagyobb rész, minden becs nélküli gajdolás: de keressük csak! bizonyosan fogunk találni egy-két becses darabot, melyet aztán mintául vehetünk. Ama „chanson”-ok, melyek alapján
Béranger
de Béranger, Theodore
a maga gyönyörű dalait kifejtette, legnagyobb részt valószinűen korcsmai „réják” voltak, de ő megtalálta bennök a magvat, melyből önköltészetét dicsően felvirágoztassa. Ha a chanson nem francia, hanem például német traditio:
Béranger
de Béranger, Theodore
nek minden lángelrnéje s művészete által sem sikerűlt volna e formát honfiai előtt oly népszerűvé tenni, a milyenné tette.
Béranger
de Béranger, Theodore
jó úton, az egyedül helyes úton járt költészetének „népi alapra" helyezésében, mert nem csak átalában néphagyományra, hanem francia néphagyományra támaszkodott.  
  Másik észrevételünk a célt illeti, melyre
Th. Bernard
Bernard, Thalés
szerint a költészet emez új iránya törekednék. Azt mondja, mind a világ által így van föltéve s elfogadva a problema: oly költészetet hozni létre, mely egyaránt tessék a sokaságnak és a művelt szellemeknek. Volt idő, mikor nálunk is ilyes valamit képzeltek a népies irány feladatául: midőn a ponyvairodalom regeneratiója látszott lenni végcélja a költészetben megindított átalakulásnak. A népet tanítani, valami jobbra tanítani annál, a mit ő tud: ez lőn a jelszó. De nem úgy áll a kérdés. A néptől tanulni s ily módon a költészetet fölfrissíteni, nemzeti alapra helyezni: ebben áll a feladat: Mesterkélt, conventionális formák és érzelmek helyett elsajátítni a népköltészetből nemcsak a stil egyszerűségét, hanem erélyét is, nem csak az érzelem nyiltságát, hanem közvetlenségét is; el, hagyományos formáit, el mindent, a mi abban költői továbbfejtésre alkalmas. Nem is oda fog a – hibásan úgynevezett – népköltő törekedni, hogy a vásári közönség számára vastagon szájba-rágott történeteket és dalokat írjon: e tatárpéteres mulatság nem fér össze a költészet magas céljaival.
n
Jegyzet – tatárpéteres mulatság: a századközép legnépszerűbb ponyvairodalmi termékei köze tartoztak Medve Imre (1818– 1878), irói álnevén:
Tatár Péter
Medve Imre
munkái, melyek, elsősorban a paraszti s vidéki kispolgári közönségnek voltak szánva.
De az iránt nem lehet csalódásban, hogy a költészetet élvezheti ugyan a nagy, a legnagiyobb közönség is, ha tárgy, forma és nyelv nekivaló: hanem ez élvezés ritkán tiszta, aesthetikai kútfőből ered: többnyire igen nagy része van benne a poesis lényegére nézve külső, mellékes, alárendelt dolgoknak; úgy hogy azt, a mi benne költői, mindenkor csupán az aránylag kicsiny, finomabb izlésű közönség élvezi. Felhagy e szerint a törekvéssel, hogy minél nagyobb sokaságnak tetsző dolgokat irjon; célja, mint minden valódi költőé, egyedül a szép felé irányúl; ha egyszerű, nem azért az, hogy fűfa által érthető legyen, hanem, mert egyszerű eszközökkel hatni tudni erőnek a jele, s az egyszerű szép annál szebb ; ha népi szólást használ, nem azért teszi, hogy Gyuri bojtár felrikkantson a jól ismert kifejezésre, hanem, hogy nyelvének erőt, bájt, zöngelmet, faji zamatot kölcsönözzön; ha ellesi az érzelmek természetes, közvetlen nyilatkozását, s ugyanazt visszaadja költeményében, célja nem oda megy ki, hogy – bocsánat a hétköznapi szólásért – produkálja a parasztot, hanem hogy az igazi pathosz nyomára akadjon, melyet színtelen társas életünk prózájában hiába keres ; ha fölveszi, tovább fejti a megszokott formákat, a mintegy anyatéjjel beszítt népi és nemzeti dallamokat, akkor a fejlődés természetes törvényének hódol, mely épen úgy kizárja az ugrást, octroyrozást a művészetben, mint a politikában, és tiszteli, alapúl fogadja a történeti hagyományokat. Tekintsünk a hellén és római költészetre: amaz természetes belfejlődés útján jutott a tökély pontjára, ez idegen traditióhoz tapadva, legvirágzóbb szakában sem bírt teljes önállásra jutni.  
  Egyébaránt a mi a szóban forgó verseket s általában
Millien
Millien, Achille
úr költészetét nézi: az távolról sem hasonlítható a
Petőfi
Petőfi Sándor
éhez. ,,Őrült"-je, melyet
Bernard
Bernard, Thalés
Petőfi
Petőfi Sándor
hez méltónak jellemez, oly szelíd, igénytelen, józan valami, hogy alig foghatjuk meg ez összehasonlítást. Ime prózai fordítása: Zöld virány közt, lombok árnyában térdel vala, beszélgetvén a virágokkal: ,,Arany gombok (vagy: bimbók) – monda – százszorszépek, nővéreim ! jövök üdvözleni benneteket, gyönge teremtmények. Fordítsátok felém mosolygó homlokotokat; a szerelmes szellőtűl hajoljatok meg, susogva. Távol tőletek, ártatlan virágaim! négyszer láttam újra születni keleten a napot. De im visszatértem a mi magányunkba. Mint örűlök, hogy viszontlátlak! Szűzi kebleteket nem halványítá el a gonosznak, a mi ármányaink s hálátlanságunknak lehellete. Én lelepleztem előttetek szívem titkait és ti sohasem csalátok meg bizalmam, ti nem nevettétek, hugaim, szenvedésemet; ti mindenkor vigasztaló barát vagytok. Könyörgéseitek mint adót viszik szűntelen legédesb illattokat az Örökkévaló lábaihoz: isten, atyátok, minden órában őrködik fölöttetek és áldással tetéz, miként a madarakat, testvéreiteket. Ó nektek mindent megadott: de nem is támad ellene soha büszkeségtek, mint az emberi gőg; az emberek gonoszok; de el ő tűnik tőlök, mint álom, a béke, s futja őket. Az ő életök a búbánat szelétől ragadtatik, míg a ti sorsotok édességgel van behintve . . . Ma este, ha akarjátok, imádkozzunk, oh nővéreim e szegény s haj ! örökből kitagadott fajért." Monda. E közben az elszunnyadt zefir megszűnt játszani a zöld levelek közt, s a virágok fölemelék csillagzó fejöket, örűlvén hallhatni barátjok szavát. És míg én ábrándozva, hallgatva állék, egyszer csak a völgyből felém kiált egy pásztor: ,,Ne félj közelebb menni a szegény háborúlthoz; habár esze nincs is, csendes az őrűltsége.” – Lássunk egy másikat.  
  ,,Az éj." – Sötét éjben ha egyedül vagyok, velem csupán ebem s a nyáj, melyet köröttem látok a homályban legelni dombos oldalon;  
  Én nem tudom, miért hogy ajkamon nem bír fakadni semmi dal; miért hogy sík gyepen ledőlve nem alhatom, s ábránd fog el.  
  Én nem tudom, mért reszketek, ha szél a nyárfával susog, ha távol zúg a vízesés vagy a berekből hangzik egy kiáltás.  
  Félsz ez? Nem: a vadkan fogával ha szembeszállni kell merény, egész falu azt tartja – nem dicsekszem – hogy senki vélem föl nem ér.  
  Ah! hányszor tetszett úgy, szemem megállva egy-egy csillagon, mikéntha átolvasni tudnék a mennybolt éji fátyolán !  
  És állva majd a csacska ér partján s figyelve hangjait, oh hányszor tetszett úgy nekem, mintha megérteném szavát.  
  De hogy mit zenge a moraj, a mennyboltján mit olvasék, a tiszta éjben, mely csodás érzés fogá el szívemet:  
  Azt kifejezni, kedvesim ! szót nem találok ajkamon; az egy homályos szende báj, mit éjben lelni föl csupán.  
  S midőn az árny már széled is, nem zeng, mint másszor, énekem ; röpűlve ábránd-szárnyakon, szó reggelig se jő belém.”Ime ily hangon ír a nagy reményű költő, kitől Th. Bernard a francia költészet újjászületését várja. Egyszerű, tiszta, szabatos stil, könnyed vonások: de mindenütt az a hangfogó sourdine, mely a gyöngédséget majdnem gyöngeségig viszi. Maga azon darab, melyről
Bernard
Bernard, Thalés
azt mondja, hogy felbőszítné
La Harpe
La Harpe,Jean-François
tanítványait, melyben tehát valami szilaj erőt, kirugást várnánk, oly színtelen, hogy ha kivesszük itt-ott prózai hangját, s a vizen átkelő ökrök igazán festői leírását, mi sincs benne, a miben távolról is költői vakmerőséget találjunk. Egy pásztor viszi benne a szót, ki ökreit a gázló felé hajtja s beszédbe ered valami útassal. Itt következik.  
  A SEKÉLY. (Le gué.) – Hola hó ! Ha Closeries-be akarsz menni, csak eredj a précy-i ösvényen, mely előtted van; én majd, legelőre hajtván veres ökreimet, elkisérlek amoda a gázlóig. Ha az embernek, mint nekem, harminc ökröt kell hajtani, szükség, hogy az ostort (tulajdonkép: ösztön, szurdaló vas) mindig kezében tartsa; mert a bömbölő bikák, melyeket vonz a friss pázsit, nem akarnak mindig az egyenes úton járni. Minap ketten valánk még gulyát terelni; volt egy pajtásom, ki velem együtt dalolt; de hat napja már, hogy láttuk a Saint-Eloi hídján elmenni a háborúba. Magam is karabint akarok már viselni, én is a katonák soraiba állok! Egy úton kell vele jámom; belefáradtam, pajtás . . Látod már a gázlót odalenn? Egy tizenhatéves arc (leány) nélkül, mely engem a faluban tart, már el is hagytam volna az ökröket és mezőket; de Madelaine egy idő óta csapodár; elmehetnék könnyen, s nagy fájdalom nélkül. Pajtás, segíts: verd a folyam felé, verd a fehér bikát, mely felőled megy; sokáig kell futkosni s bezárni a korlátot, ha valamelyik egyedül elkóborol a mezőn. Nosza, barátom, fújj bele a dudába, míg nagy ökreim a vízhez közelednek; Valahányszor a makacs csoport nem akar menni, duda hanggal indítom útnak. Ne álljon még meg a csorda, mely szaglálja a fűvet, tág orrlyukkal szíja be a friss levegőt, és bőg a gázló közepén és fejét lesütve oltja szomját a nádas árnyékában? Végre fölemelt szarvakkal, kérődzve, tekintetöket a láthatárnak szegezve állnak; azt hinné az ember, hogy a folyam keresztbékó lábaikon . . no de mégis kilépnek már á pázsitra. Hola! hó! itt az én tanyám: addsza az ostort; köszönöm pajtás. Csak eredj a tört ösvényen, mely előtted van, egy óra múlva meglátod a précyi tornyot.”  
  Egy kép a német-alföldi iskolából: s ilyenek rajzolásában tűntet ki legnagyobb virtuositást a francia költészet reménybeli átalakítója,
Millien
Millien, Achille
.  
 

Megjegyzések:

Ez
A.
Arany János
első olyan kritikája, melyben behatóbban foglalkozott kortársi francia szépirodalmi művel. Ama 60-as évekbeli írásai, bírálatai között pedig, melyekben aznépiesség korszerű meghatározását, korszerűsített tartalmát kísérelte meg megfogalmazni és összefoglalni, ez egyike a legnevezetesebbekfnek. S mivel, hogy úgy mondjuk, itt kizáró módszerrel dolgozik, egy konkrét, jól körülhatárolt – ha nem is jól átgondolt – program kapcsán mondván el véleményét, sok tekintetben határozottabb és konkrétabb e problémakör egyes elemeit illetően, mint más e kérdéseket ugyancsak bővebben tárgyaló irásaiban (Irányok, Irodalmi hitvallásunk. Bulcsú-bírálat stb.). De nemcsak ez ad e cikknek kritikái közt különleges jelentőséget.
A.
Arany János
Millien
Millien, Achille
művét, illetőleg
Th. Bernard
Bernard, Thalés
bírálatát nemcsak alkalmul, használta fel véleménye kifejtésére; tanúságtétel e bírálat amellett is – akárcsak a Pontmartin-cikk fordítása vagy a Frankl-ismertetés –, mily feszült figyelemmel kísérte a nagy nyugati irodalmakat, az angolt, németet és franciát, de az oroszt is, hogy a maga irányának rokonát, társát, igazolását találja meg bennük. Hogy ez a figyelő keresés reménytelen volt, hogy csak
Frankl
Frankl, Ludwig August
s
Millien
Millien, Achille
-rangú költőket hozhatott föl, visszatekintve világos. Sőtér István hangoztatja ( Sőtér 378–381., 386. l.)
A.
Arany János
tévedése abban állt, hogy oly fejlődési periódust, oly irányt várt, remélt a nyugati irodalmakban, melyet azok fejlődése már túlhaladott, melyre azok fejlődésében már nem volt szükség s igy, ha megjelentek is némiképp hasonló jelenségek, tendenciák ezekben az években ezekben az irodahnakban, periferikusak, izoláltak s jelentéktelenek voltak. S mint ahogy
Frankl
Frankl, Ludwig August
ról is alig vesz tudomást akár a legrészletesebb német korszakmonográfia is, ugyanúgy
Th. Bernard
Bernard, Thalés
-ról s
A.
Arany János
Millien
Millien, Achille
-ről is alig a legterjedelmesebb francia irodalomtörténeti munka. Az irány, amellyel
A.
Arany János
itt foglalkozott, kétségkívül a francia szellemi élet konzervativ, sőt, korszerűtlen és provinciális szárnyához tartozott, melynek inkább csak programjai voltak, mint valódi írói. Egyik programtípus ezek közül, s hozzá egyik legjellemzőbb éppen a Pontmartin-féle cikkben van összefoglalva.
Victor Laprade
Laprade, Victor
ott is, itt is mint ez irány követendő, példamutató vezéralakja említtetik. Ám ha az irány lehetőségeit illetően tévedett is
A.
Arany János
, a költőt magát,
Millien
Millien, Achille
-t illetően semmit, még annyit sem, mint
A. Frankl
Frankl, Ludwig August
esetében.
Achille Millien
Millien, Achille
(1838– 1927) hosszú irodalmi pályáján alig emelkedett itteni szintje fölé, mintahogy témavilága, problémaköre, érzelmi és szemléleti horizontja sem sokkal tágult ki később sem. Művei bibliográfiájának tanúsága szerint később az eredeti alkotás igényeiről jócskán le is mondott, s munkásságában a fordítások, a közvetítő feladatok kerültek előtérbe. A népies, a naiv iránti érdeklődését ily irányú tevékenységében is megőrizte, mintahogy megtartotta a kelet-európai népköltészetek iránti vonzodását is s szerb, görög, bolgár, észt s más keletirodalomból s folklórból fordított s adott ki.
A.
Arany János
cikkének érdemi mondanivalója valójában nem is
Millien
Millien, Achille
költészetéhez, hanem
Th. Bernard
Bernard, Thalés
elméleti fejtegetéseihez kapcsolódik. De ha
Millien
Millien, Achille
nem játszott jelentékeny szerepet a francia irodalomban,
Th. Bernard
Bernard, Thalés
nála is kevésbé jelentőset vitt (lásd személyére és munkásságára részletesen
A.
Arany János
Thales Bernard című cikkének jegyzeteit).
A.
Arany János
tévedett, midőn a népiességnek a nyugati irodahnakban való lehetőséget, szükségét tételezte fö , de helyesen ítélt, midőn a Bernard-féle programot, mint nagy irodalom, nagy művek elvi alapvetését szolgáló, elősegítő elméletet eleve elvetette.
Th. Bernard
Bernard, Thalés
népiesség cimén provinciális és partikuláris irodalmat szorgalmazott,
A.
Arany János
egyetemeset, melybe nemcsak belefért, de reprezentánsául számíthatott, nemcsak
Homérosz
Homéros
, hanem
Shakespeare
Shakespeare, William
, sőt
Goethe
Goethe, Johann Wolfgang von
is.
A.
Arany János
népiesség-fogalma
Herder
Herder, Johann Gottfried von
éhez esett közel, mely a nemzeti-népi fogalomkörébe be tudta fogadni a világirodalom nagyobbik felét s a polgári, az intellektuális fejlődéstávlatait magába foglalta.
Th. Bernard
Bernard, Thalés
népiesség-fogalma ellenben azé a városellenes, reakciós romantikáé volt, melynek egyik legfőbb sajátsága a heves antiintellektualizmus volt. Az A.-irodalom éppen e pontokon, e mozzanatokban jelöli meg e cikk rendkívüli fontosságát, bár távolról sem egyértelműen ítéli meg
A.
Arany János
benne kifejtett álláspontját. Barta János egyrészt azt emeli ki, hogy–
A.
Arany János
a nálunk is lábrakapó kozmopolitizmussal szemben egyetemes igényű, nemzeti alapú irodalmat kíván, másrészt azt, hogy ez egyetemes igényű nemzeti irodalomért vívott küzdelmében, elveivel, mennyire egyedül van, s „csak néhány nem valami finom érzékű tanulmányíró volt segitségére" ( Barta 128. l.). Sőtér István egyrészt arra mutat rá, hogy
A.
Arany János
itt megmutatkozó népiesség-felfogása s népköltészethez-kapcsolódása mennyire más, majdnem ,,homlokegyenest ellenkező”, mint
Gyulai
Gyulai Pál
é ( Sőtér 31. l.). Másrészt azt hangoztatja, hogy
A.
Arany János
népiesség-felfogása, igénye a nemzeti alapozás iránt nemcsak, hogy nem zárja ki, de megköveteli a legmagasabb igényt (386. l.). S kiemeli, ha ,,a nemzeti és társadalmi tematika szétválása, a Világos utáni korszakban 'féloldalasságra' kényszeríti az irodalmat, e kényszer alól
Arany
Arany János
sem kivétel. De ő, aki a nemzetit választotta, a művészi igény szigorú növelésével még mindig a lehető helyesebbik úton jár.” S elvi művei közül e bírálat tanúságával érvel állítása mellett ( Sőtér 379. l.). Bizonyos értelemben ellenkező nézeten van Földes Anna, aki szerint az igény, a mérce magassága ugyan helyes volt
A.
Arany János
-nál, de ez nála ekkor már annyit jelentett, hogy ,,a cél a 48-ban világosan kifejtett politikai síkról, kizárólag esztétikai síkra tolódott. Ennek megfelelően háttérbe szorult a demokratikus közérthetőség követelménye és az egyszerűségét már nem a tömegekhez való közelség, hanem a szépség és színvonal követelménye indokolta.“ ( Földes 384. l.) Gálos Rezső viszont
A.
Arany János
s az esztétikai irodalom régebbi képviselői felfogásában mutatkozó különbségekre utal e cikk kapcsán. Szerinte ez a cikk nemcsak azt mutatja, hogy
Kant
Kant, Immanuel
esztétikája, felfogása – ha közvetve is – jelentős hatással volt
A.
Arany János
felfogására, hanem azt is, hogy felfogásuk közt milyen jelentősek a különbségek. „A szép – s ebben különbözik felfogása
Kant
Kant, Immanuel
étól – mindenkinek szép, aki azt érezni tudja, akivel a költő azt éreztetni tudja. A szépnek ez a hatása erő, amely annál nagyobb, mennél több emberre tud hatni a költő, tehát mennél egyszerűbb." ( Gálos 668. l.) Cikktipus tekintetében a Régi dán balladákkal tartozik ez az írás egy csoportba. Egy folyóiratcikk alapján ismertet egy művet, kommentárt fűzve a műhöz, s az ismertetéshez egyaránt. Hogy csak bőven, egész verseket idéző folyóiratcikk alapján ismerte-e
Millien
Millien, Achille
kötetét, vagy magát a kötetet is forgatta-e, nem lehet biztosan eldönteni. Valószínűbb a második eset: annyit, amennyit
A.
Arany János
fordít belőle, ritkán ad egy ismertetés. S
Millien
Millien, Achille
költészetének alapos ismertetése és határozott megítélése is az utóbbi mellett szól. Mely folyóiratban olvasta
A.
Arany János
e cikket, a rendelkezésünkre álló könyvtári anyag segítségével nem lehetett megállapítani. Sem a
Millien
Millien, Achille
, sem pedig
Th. Bernard
Bernard, Thalés
műveit összefoglaló bibliográfiák nem említik. A Revue des deux Mondes-ban, melyből francia irodalmi tájékozódását elsősorban szerezte
A.
Arany János
és köre, nemcsak ez a cikk, de a
Th. Bernard
Bernard, Thalés
neve sem kerül elő ez években. Sajnos, az
A.
Arany János
és a francia irodalom kapcsolatával foglalkozó legrészletesebb munka, Kasza Györgyi disszertációja is tisztázatlanul hagyja e kérdések filológiai oldalát ( Arany János és a francia irodalom. Pécs 1941. ). A
Millien
Millien, Achille
-ből vett részleteket, bármennyire érdemes és hasznos lett volna is ez, nem tudtuk összevetni az eredetivel, mivel a kötet hazai könyvtárakban nem található; könyvtárközi kölcsönzéssel megkíséreltük a francia könyvtárakból megszerezni, de kérésünk felelet nélkül maradt. * E kötet nyomdai munkálatai során, miután már végképp lemondtunk róla, váratlanul megérkezett Franciaországból
Millien
Millien, Achille
műve. Aligha a francia adminisztráció esetleges lassúsága lehetett e nagy késés oka. Hanem bizonyosan a kötet ritkaságáé. Ezt látszik igazolni, hogy vidéki – nantes-i – könyvtár példányát kölcsönözték, s nem valamely párizsiét. Ez utóbbiakban, vélhetőleg, nem található. A késés, minden esetre, azt bizonyítja, hogy igen nehéz lesz e kötethez újra hozzáférni. Ezért, utólag, a Millien-cikk jegyzeteinek végéhez illesztjük az
Arany
Arany János
által lefordított, illetőleg kivonatolt Bevezetés, illetőleg versek szövegét. Az
Arany
Arany János
szövegével való összevetésükről azonban, a nyomdai munkák állása következtében, ezúttal már le kell mondanunk. PRÉFACE Ce volume est la plus complete justification de la théorie qui prétend asseoir la poésie moderne sur la poésie populaire, c'est-á-dire, démander a cette derniere la simplicité de son style, l'ingénuité de son sentiment, la fraicheur de ses images, les gracieux contours de ses tableaux, pour les opposer á des formes conventionnelles qu'on trouve aussi bien dans le romantisme que chez ses adversaires. Nous reconnaissons beaucoup d'habilité aux poétes de ces dernieres années: ils savent ciseler des phrases et rimer sur deux ou trois syllabes, mais ce qui ne leur est pas donné, c'est de plaire et de toucher le coeur; les jeunes gens ont donc raison d'abandonner la mosaique et le plâtrage littéraires, pour se tourner vers la nature. Comme ils ne venient plus ni des momies de l'antiquité, ni des épouvantails du moyen-âge, et qu'il leur faut cependant, par une nécessite invincible de l'esprit humain, se rattacher a une tradition, ils se dirigent vers la poésie populaire, ce qui ne les éloigne pas de la nature, et ainsi, voila une nouvelle direction del'intelligence qui se dessine, voilâ un nouveau genre de poésie qui est on. L'auteur de ce volume a la gloire d'être le premier qui accuse franchement ce genre nouveau. Il ne s'embarrasse pas d'érudition, mais il rejette également les informes complaintes écrites en langue française; c'est dans les chants de la Bretagne, de la
Hongrie
Magyarország
, de
l'Estonie
Észtország
, etc., qu'il étudie la poésie populaire; puis, quand il a ainsi tracé au fond de son âme de vagues linéaments, il regarde la nature, l'inspiration jaillit, et il écrit d'un trait des compositions charmantes, dont la vérité frappe et séduit. Dans la Méridienne M.
Achille Millien
Millien, Achille
nous représente un jardinier qui, assis sous un arbre, songe á sa fiancée pendant qu'autour de lui la verdure sourit dans sa beauté; les oiseaux, abusant de sa rêverie distraite, lui dépouillent ses espaliers; tout-á-coup il s'aperçoit de leur audace et se fâche:
Mais les merles moqueurs sifflant, battant de l'aile,
Et les bouvreuils criaient en choeur pour le railler:
– Merci, rêve souvent, rêve aux yeux de ta belle,
Et laisse-nous, ami, tes arbres á piller.
 
Cette fantaisie, pleine d'une saveur agreste et d'une ironie sans fiel, a de plus le mérite d'être trés-originale. Cherchez dans la poésie pastorale de tous les peuples, vous n'y trouverez pas ce morceau, mais se ement le genre qui l'a fait maítre. La Noce, le Défilé sont également remarquables par leur style pittoresque. Dans le Fou, qu'on croirait écrit par le Hongrois
Petőfi
Petőfi Sándor
, régne la plus exquise sensibilité; c'est un dialogue de l'âme avec les fleurs, un échange fraternel entre l'univers et la créature, mais qui n'est pas orageux comme les convulsions du panthéisme, et qui découle en droite 'gne du sentiment chrétien. On sait que la poésie populaire n'est pas autre chose qu'une fusion du naturel des peuples barbares, avec la sensibilité éveillée dans l'âme par le christianisme. L'auteur est fidele á cette tradition. Retiré dans le Morvan, cette Bretagne de la
France centrale
Franciaország
, il se replie sur lui-même a chaque émotion, et son âme exhale des accords émouvants. Il est solennel lorsqu'il fait errer les boeufs a travers les grandes plaines; il rappelle la lugubre mélancolie des chants Siciliens, quand il voit dans la dépouille des morts un engrais pour les fleurs des champs; l'amour de la patrie l'inspire aussi et il proteste contre les publicistes qui crient a la décrépitude parce que le public refuse d'admirer leur mauvaise prose. Quelquefois il enveloppe la métaphysique dans une forme agreste: sa poésie, intitulée la Nuit, est la plainte d'un patre qui, tourmenté par son génie inculte, éléve au sein des landes une lamentation d'autant plus saisissante qu'elle part d'un esprit primitif. On aime a écouter ces rudes accents, qui nous transportent loin des discours académiques et des fades pénodes des professeurs de littérature. Le Gué pourrait bien faire frissonner les éléves de
La Harpe
La Harpe,Jean-François
, plus nombreux encore.qu'on ne le croit, mais aujourd'hui les digues sont rompues, la jeunesse arrive avec une langue nouvelle, et il faut crier, comme autrefois dans la lice: laissez aller! Lorsque M.
Millien
Millien, Achille
sort de son genre pastoral comme dans Aspiration, il rend toujours la nature avec bonheur, mais il est moins original et fait souvenir vaguement de Victor de Laprade, ce poete dont la vigoureuse philosophie s'est revêtue de formes si énergiques. Du reste, M.
Achille Millien
Millien, Achille
ne se défend pas d'une grande symlpathie pour l'auteur des Symphonies, et il lui adresse une poésie dans laque e la précision du style égale la vivacité des images. Quelques imitations de
Robert Burns
Burns, Robert
font partie de ce recueil, qui mérite d'être remarqué, et qui le sera. Les lecteurs qui veulent connaitre d'un poete plus que son âme, demanderont peut-être quelques détails sur M.
Achille Millien
Millien, Achille
, mais il est trop jeune pour avoir figuré encore dans la vie; ami de la retraite, il a choisi le plus beau role, celui de chanter avec modestie, en attendant le jour ou sa poésie retentirait dans les coeurs. C'est dans la France littéraire qu'il a débuté. On sait que ce journal parait a Lyon, sous la direction de M.
Adrien Peladan
Peladan, Adrien
, un chrétien convaincu, un poete enthousiaste, pour lequel semble avoir été écrit ce verset biblique: «Le zele de ta maison me dévore». M.
Achille Millien
Millien, Achille
ne pouvait manguer d'écouter la voix énergique de M.
Peladan
Peladan, Adrien
, qui convie la province á s'a franchir du joug littéraire de la capitale. Qu'est-il besoin, en effet, pour écrire des vers, de demeurer rue de Bourgogne ou prés de l'Institut? Le séjour des villes était nécessaire aux poetes classiques; c'est la campagne qu'il faut á la nouvelle école pastorale, qui prétend donner á la foule une véritable poésie populaire, en échange des repoussantes complaintes de nos départements français. Si cette tentative est autre chose qu'une utopie, un probleme important sera résolu, puisqu'on aura imagine une poésie susceptible de plaire également a la foule et aux esprits cultivés. Il est bien évident que les pastorales écrites par des poëtes trop raffinés, même la délicieuse Aminte du
Tasse
Tasso, Torquato
, n'intéressent pas le peuple, qui n'entend rien ni au nymphes, ni aux satyres; il lui faut la nature toute simple, dans ce qu'elle a de beau, mais revêtue de formes élégantes qui servent de filets pour prendre les esprits cultivés. Voilá comment le probléme est accepté aujourd'hui par tout le monde; M.
Achille Millien
Millien, Achille
, qui a certainement bien compris la position de la question, a-t-il réussi a le résoudre? C'est au public á prononcer; mais, quand même on nierait a. la poésie agreste et pastorale son droit de résurrection, il faudrait reconnaitre que M.
Achille Millien
Millien, Achille
a écrit une dizaine de morceaux parfaits sous tous les rapports: il s'est engagé ainsi envers les amateurs de la saine littérature, a poursuivre une carriêre si bien commencée, et a étendre le cercle de ses études pittoresques au-delâ des paysages de la contrée qu'il habite. Alors il sera en pleine possession de son talent, et on ne lui refusera plus ce titre de précurseur qu'on va sans doute lui disputer.
Paris
Párizs
, le 1er janvier 1860.
Thales Bernard
Bernard, Thalés
LE GUÉ
Hola! Ho! Si tu veux aller aux Closeries,
Suis d'abord devant toi le chemin de Précy;
 
En menant mes boeufs roux paítre dans les prairies,
Je t'accompagnerai jusqu'au gué,prés d'ici.
 
Quand on a comme moi trente boeufs a conduire,
Sans cesse il faut garder l'aig`uillon a la main;
 
Les taureaux mugissants que l'herbe fraíche attire
Ne veulent pas toujours suivre le droit chemin.
 
Pour mener le troupeau nous étions deux naguere,
J'avais un compagnon qui chantait avec moi;
 
Mais six jours sont passés depuis que pour la guerre
Nous l'avons. vu partir au pont de Saint-Eloi.
 
Moi je veux a mon tour porter la carabine,
Je veux marcher aussi dans les rangs des soldats!
 
Par les mêmes sentiers il faut que je chemine,
J'en suis las, compagnon Vois-tu le gué la-bas?
 
Sans un front de seize ans qui me tient au village
J'aurais déjä. laissé les boeufs et les guérets;
 
Mais depuis quelque temps Madeleine est volage;
Je pourrais bien partir et sans trop de regrets.
 
Camarade, aide-moi: pousse vers la riviere,
Pousse le taureau blanc qui va de ton côté;
 
Il faut courir longtemps et clore la barriëre
Lorsque dans la prairie un seul est écarté.
 
Allez! Fais donc, l'ami, sonner la cornemuse,
Tandis que mes grands boeufs vont s'approcher de l'eau;
 
Si la bande rétive a marcher se refuse,
Je la fais avancer au son du chalumeau.
 
Ne faut-il pas encor que le troupeau s'arrête,
Flairant l'herbe, aspirant l'air frais a pleins naseaux,
 
Mugissant au milieu du gué, baissant la tête
Pour se désaltérer sous l'abri des roseaux?
 
Immobiles enfin et les comes levées,
Ruminant, le regard fixé sur l'horizon,
 
On croirait que dans l'eau leurs jambes entravées
Mais ils posent pourtant le pied sur le gazon.
 
Hola! Ho! C'est ici qu'il faut que je demeure:
Donne-mois l'aiguillon; camarade, merci.
 
Suis les sentier frayé devant toi: dans une heure
Tu verras se dresser le clocher de Précy.
 
LA NUIT
Quand je suis seul dans la nuit sombre
Avec mon chien et mon troupeau,
Qu'autour de moi je vois, dans l'ombre,
Broutant le gazon du coteau;
 
Je ne sais pourquoi de ma bouche
Nulle chanson ne peut sortir,
Et, prenant la plaine pour couche,
Je reste á rêver sans ormir;
 
Je ne sais pourquoi je frissonne
Quand le vent parle aux peupliers,
Que la cascade au loin résonne
Ou qu'un grand cri sort des halliers.
 
Est-ce de peur; Non: au village
On dit que s'il faut affronter
La dent du sanglier sauvage,
Nul ne me vaut, – sans me flatter.
 
Ah! que de fois sur une étoile,
Immobile, fixant mes yeux,
J'ai cru lire a travers le voile
Que la nuit jette sur les cieux!
 
Que de fois debout sur la rive,
Au ruisseau, qui jase toujours,
Prêtant une oreille attentive,
J'ai cru comprendre son discours!
 
Ce que me disait son murmure,
Ce que je voyais dans les cieux,
Ce que mon coeur dans la nuit pure
Ressentait de mystérieux;
 
Pour vous le faire bien entendre
Loin de ma lévre le mot fuit;
C'est un channe indécis et tendre
Qu'on ne trouve que dans la nuit.
 
Aussi lorsque l'ombre s'éléve,
Loin de chanter comme autrefois,
Volant sur l'aile de mon rêve,
Jusqu'au matin je suis sans voix.
 
LE FOU
Parmi les gazons verts, a 1'ombre des ramures,
Il était á genoux, causant avec les fleurs:
«Boutons d'or, disait-il, â uerettes, mes soeurs,
Je viens vous saluer, ô frêles créatures.
 
«Tournez de mon côté votre front souriant;
Sous le vent amoureux courbez-vous, frémissantes.
J'ai vu bien loin de vous, ô mes fleurs innocentes,
Le soleil quatre fois renaítre a l'o1ient.
 
«Me voici de retour dans notre solitude.
Que j'aime á vous revoir! Votre sein virginal
N'est pas décoloré par le souffle du mal,
Des noires trahisons et de l'ingratitude.
 
«Je vous ai dévoilé les secrets de mon coeur
Et vous n'avez jamais trompé ma confiance,
Et vous n'avez point ri, mes soeurs, de ma souffrance;
Vous êtes un ami toujours consolateur.
 
«Aux pieds de l'Éternel sans cesse vos priéres
Portent comme tribut vos parfums les plus doux:
Dieu, votre pére, veille a chaque heure sur vous
Et vous bénit ainsi que les oiseaux, vos fréres.
 
«Il vous a tout donné: mais jamais contre lui,
Comme l'orgueil humain, votre orgueil ne s'élêve;
Les hommes sont méchants; aussi, telle qu'un rêve,
La paix, fille du ciel, leur échappe et les fuit.
 
«Au souffle des chargins leur vie est emportée
Tandisque votre sort est semé de douceurs . . .
Ce soir, si vous voulez, nous prirons, ô mes soeurs,
Pour cette pauvre race, hélas! déshéritée.
 
»Il disait. Cependant le zéphyr endormi
Cessait de se jouer dans es vertes feuillées,
Et les fleurs relevaient leurs têtes étoilées,
Heureuses d'écouter la voix de leur ami.
 
Et tandisque, rêveur, je restais en silence,
Un pâtre du vallon me cria tout a coup:
– «Ne crains pas d'avancer plus prés du pauvre fou;
S'il n'a pas de raison, tranquille est sa démence.»