AJOM11

Megjegyzések Bibliográfiai adatok

A SZEGÉNY GAZDAGOK

Regény. Irta Jókai Mór. (Négy kötetben.)

Budapest

,EmichG.t'ulajdona. 1861

A volt katona egy-egy hadjáratról, az utazó idegen országok csodáiról nem beszél örömestebb, mint némely férfi és nő az átolvasott könyvek szépségeiről. Ha új regényt olvastak, összeülnek az enthusiasták, keresztülélik szebb jeleneteit, festőibb, érzékenyebb, komikusabb vagy rettentőbb helyeit, s mint a pásztori költemények dalnokai, versenyt magasztalják a művet és íróját. Hány, kivált ifjú körben nem volt már

Jókai Mór

és művei ily lelkesedett magasztalások irigylésre méltó tárgya! – És mindezen magasztalás nem egyéb, mint kritika, nem papíron és nyomtatva, hanem élőszóval. Itéletet, véleményt mondani egy műről, akár magasztalva, akár megróva – nem egyéb kritikánál, s minden kritikus kisebb-nagyobb mértékben amaz enthusiasták közé tartozik, ő oly fontosnak tartja a művészet tárgyait, mint akármely más közügyet.

n

Jegyzet – enthusiasták: rajongók, lelkesültek, mégpedig kritika nélkül; e szó használatában, mint az egész első részben is, van egy csipet irónia, előde

Péterfy Jenő

ama kitételének, mely szerint mondandóit

Jókai Mór

ról „a kisasszonykák" figyelmébe ajánlja.

A képzelet országában véghezmenő események, forradalmak és katasztrófák felől oly érdeklődő fontossággal beszél, mint a történetíró a való történetekről. – S ma már nemcsak ama regény- és költeményolvasó fanatikusok hányják-vetik az esztétikai kérdéseket, hanem a társalgásnak mind szokottabb tárgyai az új könyvek és színművek. Csaknem mindenki egy-egy házi kritikus. – S melyik író neheztelne, hogy az ország minden zugában beszélnek róla és műveiről: összehasonlítják őt versenytársaival s egyik művét a másikkal, – a lehető legnagyobb szabadsággal mondják ki, mi tetszik, mi nem tetszik benne, igazságot szolgáltatnak neki tudtán kívül, vagy igazságtalanul itélik el háta megett. S ha már neheztel is érte az író, mit tehet róla? Aki azt akarja, hogy róla ország-világ ne beszéljen, akár tetszik neki akár nem, az nem lép közönség elé – hanem „Procul a negotiis” vonja meg magát.

n

Jegyzet – ,,procul a negotiis": távol a zajos világtól, a közügyektől; horatiusi szólás, eredeti formájában: procul negotiis.

– És amit az egész világ gyakorol mindennap, csak a sajtó hallgasson-e róla? – Miután

Jókai Mór

t mindenki ismeri, miután regényét, mely ezelőtt mintegy két hóval jelent meg, oly sokan elolvasták s rögtön ítéltek róla, csak mi hallgassunk, kiknek annyival könnyebb megértetnünk magunkat, mivel olvasóink előtt jóformán ismert tárgyról van szó, s mivel oly örömest szólunk azon fényes tulajdonokról, melyekért írónk a közönség kedvence, s melyeket készséggel ismerünk el és magasztalunk. A közönségnek igen helyes és tiszteletreméltó okai vannak

Jókai Mór

t kedvencének vallani. Oly eredeti magyarsággal, s saját szája íze szerinti zamattal nem ír neki senki, egy-két (de már nem élő) lángeszű versírónk kivételével.

n

Jegyzet – nem ír senki, egy-két (de már nem élő) lángeszű versírónk kivételével:

Arany János

itt elsösorban

Petőfi Sándor

re gondolt; az „egy-két” inkább csak fordulat-forma lehet; de talán ez adta

Négyessy László

nek idézett véleményéhez az indítást. A zárójeles közbevetés nyilván a szerénytelenség vádjának eleve elháritását szolgálta.

Prózában kétségtelen elsősége van

Jókai Mór

nak. Jobb műveit s azok sikerültebb helyeit olvasva, mintha újra tanulnók tőle a kedves anyai nyelvet, azt a valódit, melynek megragadó ereje nem kisebb természetes bájainál, s szemen szedett kifejezései époly határozottan mint festői plaszticitással testesítik és szabják meg a gondolatot. A magyar író jelenben és jövendőben kétségkívül

Jókai Mór

műveit választja egyik iskolájául, melyekhez nyelvtanulási feltett szándékkal járhat leckéket venni. Magyaros kifejezés, s vele együtt magyar észjárás és gondolkodás teszi ragyogóvá és kedvessé legszebb lapjait. Irónk mintha egyetlen egyet sem feledett volna azon tősgyökeres kifejezésekből, melyeket legelső nyelvmestereinktől hallottunk: – értem, a gyöngéd anyát, a játszótársakat, a nagytekintélyű kocsist, juhászt, dajkát, a nép embereit, – kiknek odavetett mondásai annyira megragadnak az éles gyermeki figyelemben. Mások az írók közül az irodalmi szokott stíl utánzása miatt sokat felednek az élet friss és erőteljes nyelvéből; – írónk egyike azoknak, kik tulajdon előnyeiket nem adták cserébe idegen adományokért. Nyelve csak tulajdon tárházából veszi az ékességeket. – Irónk, úgy látszik, később is leginkább az élethez járt iskolába nyelvkincseinek gyarapítására. Ismerjük őt mint adomagyüjtőt. Ezen hajlam mutatja, mennyire szereti mindazt állandósítani emlékezetében, amit az életben érdekesnek, jellemzőnek talál. Különös, hogy minden valódi tehetségbe mintha csak születésekor oltott volna a természet oly hajlamokat, melyek bámulatosan elősegítik a tehetség kifejlését ! –

Jókai Mór

ezen hajlamának köszönhetjük, hogy nemcsak azon tájnak, ahol nevelkedett, hanem átalán minden tájnak, ahol járt, kifejezéseiből fölszedi azokat, melyek vagy igen találók, vagy oly hézagot pótolnak, melyet az irodalomban mások idegen, vagy csinált új magyar szóval fejeztek ki és írtak körül. Találunk irataiban igen helyes megválogatással dunántúli, tiszavidéki, tiszántúli, erdélyi, sőt székely szavakat és kifejezéseket, a nélkül, hogy 'szokatlanság és pedáns fitogtatás színeit viselnék magukon. Ily író, csak a nyelv szempontjából véve is műveit, a nyelvnek époly becsülendő s tán bizonyosb sikerre számító gyarapítója, mint aki új szavakkal míveli a nyelvet. – Fölhasználja ugyan a már elfogadott csinált szavakat, – s felhasznál minden jót, amit talál; – mert csak eszköznek s nem célnak tekinti a nyelvet, de tudtunkkal csak egyszer érezte szükségét, hogy maga új szót készítsen, s ez a ,,bál“ helyett feltalált ,,dalidó" – ezt is, bár ismeretes néphasználta szóból módosította, nem tartjuk sikerültnek.

n

Jegyzet – ez a ,,bál“ helyett feltalált ,,dalidó":

Arany János

alighanem téved, midőn

Jókai Mór

alkotta szónak hiszi ezt a

Lisznyai Kálmán

és

Sárosi Gyula

mulatozásai által ismertté lett szót (lásd Sárosi Gyula Krk 1954. 83. l.). A Czuczor–Fogarassy-féle Nagyszótár már ismeri s a dalibó vágvölgyi tájszó változatának mondja.

Arany János

ez állitását Zolnai Gyula is kétségbe vonja ( Nyr 47: 181.).

Átalán a szócsinálás kívül esik azon úton, melyen a nyelv gazdagítása tárgyában rendesen járni szokott. Mennyivel jobban illik hozzá, hogy új regényében az olasz „villa” (mezei lak) helyett a „kolná”-t használja, mely Arad megyében szőlökerti házat, azaz valami olyformát tesz, mint a „villa” Hogy írónk nem mesterkedik nyelvünkkel, hanem minél természetesebben használja fel annak minden természetes erejét és báját, nagy befolyású népszerűségére. Megérti a gyennek is, élvezetet talál benne mindenki, s egy író és nyelvtudós tanulságot merithet belőle. –

Kölcsey Ferenc

mondá, hogy az anyanyelv minél bővebb ismerete nélkül jeles író nem lehet – csak azt kell hozzátennünk, hogy ez ismeretet ügyes tapintattal használni is kell tudni, s e részben kész példa

Jókai Mór

.

n

Jegyzet –

Kölcsey Ferenc

mondá, hogy az anyanyelv minél bővebb ismerete nélkül jeles iró nem lehet:

Kölcsey Ferenc

jó néhány helyen nyilatkozott hasonlóképp, pl. a Jenisch pályairatában, amellyel kapcsolatban a legújabb kiadás megjegyzi, hogy a benne foglalt gondolatok több más Kölcsey-műbe szinte változatlanul kerültek át. ( Kölcsey Ferenc összes művei.

Budapest

1960. 1316. l.) Így nem lehet megállalpitani, melyikre utal

Arany János

Mindenki ellen tehetünk egyes kifogásokat, s lehetne tennünk némelyeket

Jókai Mór

nyelvére is, mely nem mindig egyenlően erőteljes, festői és szabatos; – de mi általánosságban szólunk itt róla, s valamint átalán mindenki elismeri, hogy

Jókai Mór

a nyelvnek köszönheti jórészben nagy népszerűségét, úgy mindenki tudja, hogy kivált a nagyon sokat teremtő művész olykor alábbszáll a maga természetes színvonalán.

Van költőnk népszerűségének egy másik, amazzal kapcsolatban álló titka, melyben a kritika első neki nyujtani a pálmát. S ez, hogy nyelve nemcsak magyaros, hanem hogy mintegy teremtve van a kiválóan elbeszélői stílhoz. Az elbeszélői tehetség egész egy külön természeti adomány. – Irhat valaki igen szép értekezéseket, írhat elragadó szónoklatokat, lírai fellengzésű verset vagy prózát, de a legegyszerűbb esetet nem képes elbeszélői hangon elmondani, s lehet viszont nagy elbeszélő és leíró művész valaki, a nélkül, hogy elmélkedni, okoskodni, ömlengeni és szónokolni képes volna. A nagytehetségű

Sande, George

ről jegyzé meg helyesen egyik bírálója, hogy az elbeszélésben kitűnő, a reflexiókban gyenge.

n

Jegyzet – A nagy tehetségű

Sand, George

röl jegyzé meg helyesen egyik birálója:

Sand, George

-t, aki ekkor Európa-szerte igen nepszerű volt,

Arany János

körében

Gyulai Pál

kedvelte különösen. Ez a hivatkozás is alighanem reá történik. Írónőink című hires cikkében szól a francia regényirónőről, s megállapítja, hogy bár lelkesül a nagy eszmékért, a maga gondolatai gyengék s nem eredetiek, „csillogó capriceok rendszere” ( Gyulai Pál Kritikai dolgozatai.

Budapest

1908. 283. l.). Természetesen lehet, hogy eredeti francia kritikára hivatkozik

Arany János

, hisz rendszeresen olvasott francia lapokat is.

Jókai Mór

regényeiből nehezen mondhatnók meg, mily ékesen szóló az elmélkedésekben; mert ritkán fordulnak elő, s a „Szegény gazdagok"-ban csaknem merőben hiányzanak, legfeljebb egy-egy odavetett megjegyzést találunk itt-ott, s ez is inkább személyeinek szempontjából, mintegy azok nyelvén van elmondva. Nem megrovás ez, hanem kiválóan elbeszélői tehetségének magasztalása. A közönség egy részben épp ezért kedveli, s a kritika ezért fogja dícsérni. – Elbeszélésében annyi az erő, kellem és varázs, amennyit csak a legjelesb elbeszélők műveiben találunk. Egyszerűség, fiatal kedv és erő, az úgynevezett ,,verve", merészség, könnyű haladás s végre az eredeti gondolatmenet oly igéző hatalmat gyakorolnak az olvasóra, mint a nép kedves regéi.

n

Jegyzet – az úgynevezett „verve” ':

Arany János

körében igen kedvelt volt e francia szó,

Salamon Ferenc

,

Gyulai Pál

is gyakran él vele: lendület, hév, tűz, erély.

Vannak a magyar köznépnél kitűnő mesemondó tehetségek, kik a heted-hét országon túl lefolyó tündérregéket, vagy a hihetetlenségig csodálatos óriáskalandokat előadási modorukkal a legműveltebbre nézve is érdekesekké tudják tenni. Ugyanazon tárgy, ugyanazon renddel előadva más ajkain érdektelenné válik, míg az avatott szájából ismételve is örömest halljuk. Ki tudná a tárgyon kívül eső ezen szellemi járulékot, e varázslatot elemeire boncolni, melyet könnyebb érezni, mint értelmezni? –

Jókai Mór

előadási módja egészen eredeti, sajátságos, melyet nehezen lehet utánozni. És mégis úgy tetszik, hogy valamint a nyelvben az élet s kivált a nép volt főmestere, úgy az elbeszélésben a népmesék modora ragadt meg leginkább lelkében, hogy ő époly ösztönszerűséggel sajátította el azok szellemét, mint

Petőfi Sándor

a népdalokéit. – Az előadás hangján, rendjén és menetelén kívül vannak megfoghatóbb jelek, melyek ezt bizonyítják.

Nemcsak az elbeszélés maga, hanem a képzelet egész munkálkodása a népmesék szellemében megy véghez nála. A leírások rövidek, de verőfényes megvilágítás és a legsötétebb árnyazás a nehány vonású képet a legfeltűnőbbé teszi. Elénk állított emberi alakjai megragadják a képzeletet a „Szegény gazdagok"-ban is; de mindenik külsején és jellemén feltűnő a nagyításra való hajlam. Tudjuk, hogy a népmesékben az erős ember hallatlan erős, a bátor rendkívül vakmerő, a gonosz valódi sátán, a jó valódi angyal, a kis ember csak borsszem nagyságú, a termetes pedig toronymagasságú óriás. Nem mondom, hogy

Jókai Mór

alakjaira nézve mindez ily mértékben állana; de e hajlam ellenállhatatlanul látszik képzeletében uralkodni. A „Szegény gazdagok"-ban az öreg Lapussa, a család feje, milliomos létére oly hallatlan fösvény, Oly rosszindulatú és szívtelen, annyi rokonszenvvel van családja legrosszabb, s annyi ellenszenvvel annak jobb tagjai iránt, hogy mását nehéz volna találni. Lapussa János, a nemtelen pénzvágy, uzsorás hajlam és erkölcsi fásultság dolgában méltó fia az öregnek. János nőtestvére, Lángainé, a számító, hidegvérű türelmesség époly példányképe, amint unokahúga, Henriette az angyali, számítástalan türelemé s szerelmi önfeláldozásé; Margari egy oly erővel rajzolta alak, hogy elevenen áll előttünk komikus szellemi és földhözragadt anyagi szegénységével, az együgyűek ravasz alattomosságával és a felülkerülőnek ördögi szemtelenségével. Henriette öccséről ki feledné el e rövid és erőteljes arcképet? Nagyatyja, kinek a fiatal iskolásgyermek előtt semmi tekintélye, nyitva hagyja az ajtót, mely szabadságot az öreg Lapussa csak kedvenceinek enged meg, Kálmán pedig nem kedvence, hanem gyűlöli az öreg. Azt mondja a fiú, nagyapja megszólítására: ,,Nem téged kereslek, hanem Henriettet.'

Szakasztott mása volt Henriettnek (nénjének) arcvonásaiban, csakhogy fekete szemei szilaj tétovával jártak össze minden tárgyat, mint a vadrigóé, mely kalitjából kiszabadulva, egy perc alatt azt nézi, merre van itt valami elkapni való? vagy nincs-e egy macska, mely őt elkapja? vagy egy nyílás, melyen kirepüljön, vagy egy buvóhely, ahová eltűnhessen?

– „Gyere ide, mi kell neked Henriettel?" (mond nagyapja). Kálmán nagyot pislantott azokkal a szilaj szemekkel, egyet nyelt utána, azalatt elkészült azzal, amit felelni szükség" stb.

De ezen fiú oly túlságos dacos, oly ellentéte a nagyapjának, hogy milliónyi örökségéről tudni sem akarva, nyomorban hal meg. – Gerzson úrnak más regényíró elégnek tart vala egy–két bénaságot adni; de

Jókai Mór

nál a ki nyomorék, hétszeresen szokott az lenni. Nem elég, hogy egyik lába rövidebb, mint a másik, hogy egyik kezén csak három ujja van, hanem ezenkívűl balkeze könyöke befelé van törve, hogy meg nem hajlíthatja, ajakából egy darab hiányzik, fél szemét egy lövés kisütötte. Ezen nyomorékságok dacára a legnagyobb és ügyesebb lovagló és vadász, s bátorságban, testi erőben az épkézláb szakértőkkel versenyez.

Költőnk képzelete egyébkint is örömest jár jóval felül a valóság színvonalán. Tudjuk, hogy sokszor örömest csapong ismeretlen, s néha csak képzelt távoli világrészekbe, ahol szabadon alkothat rendkívüli embereket és viszonyokat. Ezen óperencián túl járó romanticizmust egy mostani regényírónál sem tapasztaljuk oly mértékben, mint

Jókai Mór

nál. Mint a népmesék, éppen az életben szokatlan tárgyak és rendkívüli jelenetek sorozata által mulattat. De a népmesék szerkezete igen egyszerű. Egy hőst kísérünk benne nyomról-nyomra, s alig van az egyenes útból kitérés.

Jókai Mór

e részben más utat követ.

Petőfi Sándor

nemcsak a magyar népdalokból tanult, hanem meglátszik rajta némely külföldi lírikus hatása is, úgy

Jókai Mór

ra is nagy hatással lehettek, ami a kompozíciót illeti, az újkori regények, melyek egyfelől az életet utánozzák, másfelől bonyolult szerkezetüknél fogva különböznek az egyszerű regéktől.

Jókai Mór

regényei is tehát az életet veszik színhelyökül, s annak tüneményeit veszik tárgyul. Jelen regényében is a háttér ismert vidékek és népek; sokszor megnevezi a helyeket, s az oláhok nyelvéből egyes mondatokat idéz s leírja őket röviden. És mégis mind a jellemek nagy része, mind a mese olyan, hogy alig ismerünk emberekre és helyekre. Az élet háttérül szolgáló vászna a mese alakjaival és jeleneteivel van telefestve. Mellékeselekvényekben, úgynevezett epizódokban, oly gazdag a mese, mint akármely regény, sőt egy irányeszmén kezdődik és végződik, nıelyet legjobban

Széchenyi István

e szavaival fejezhetünk ki: „szegény ember az, kinek pénzénél egyebe nincs."

n

Jegyzet –

Széchenyi István

e szavaival fejezhetjük ki legjobban: „szegény ember az, akinek pénzénél egyebe nincsen”: ha szó szerinti, s annak látszik, nem tudtuk megtalálni lelőhelyét. A gondolat parafrázisaira bőven van példa, főképp a Hitelben és Garatban (lásd pl. Széchenyi vallomása és tanításai.

Budapest

é. n. 1926. 245–256. l.).

És valóban a milliomos Lapussa-család minden tagja szerencsétlenné lesz. De ezen terjedelmes, egy család minden tagjának sorsát magába foglaló szerkezet bonyodalmai, s ezen összekapcsoló irányeszme dacára az egész mese lényegében nem egyéb, mint egy úri haramiának rendkívüli és váratlan kalandjai, s hol hősi, hol embertelen cselekedetei. E haramia és neje sorsa magába nyeli az egész érdeket, úgyhogy a Lapussa-család többi tagjai jelentéktelenekké válnak. A költő képzelete egyszersmind népmesei és dumas-i képzelettel festi le a titokteljes luciai barlangot, annak minden tündéri és géptani csodáit.

n

Jegyzet –

Arany János

nem véletlenül említi, s nem is célzat nélkül, a dumas-i képzeteket: Lapussa Jánosnak

Jókai Mór

regényében kedvenc olvasmánya a Monte Christo s

Arany János

-nak igazán nem volt valami jó véleménye a „

Dumas, Alexandre

et comp." ,,-féle regények"-ről (lásd pl. JKK XII. köt. 74. l.); így hát némiképp ironikus a „tündéri és géptani csodák" e vegyületéről

Jókai Mór

ra mondott dicsérete.

De a bonyolódott szerkezet, mely annyi személyt foglal magában, s az események és kalandok gyors egymásután következése gyakran nem enged időt, hogy mindenik személlyel közelebbről megismerkedjünk. Igy e regényben Hermine érzelmeibe nem vagyunk annyira beavatva, mint a regényírók rendesen be szoktak avatni, sőt a főszemély, a ,,Fatia negra“ (feketearcú) mindvégi talány előttünk. Nemcsak hogy nem pillanthatunk be azon lelki kapocsba, mely a lovagias úriember és a haramia között van, hanem némely nevezetesb tette sem világos. Miért vett el egy rengeteg gazdagságú rabló, ki többi kalandjai közt oly sok szerelmi kalandra jár, egy gazdag oly leányt, aminő Hermine? – Lehet, hogy vannak okai; de az olvasó csak a sejtelemmel marad. Másik fontos tette az, hogy midőn mint rablót egy egyes ember, nem más fegyverrel, mint egy karddal és éjtszaka üldözőbe veszi s a rablónak töltött pisztoly akad kezébe, hogyan nem lövi meg üldözőjét, a helyett, hogy magát lövi meg? Nem lehetetlen, hogy van magyarázatja ennek is ; de kevés az olvasó, aki azt megtalálja, s lesznek sokan, kik hajlandóbbak kételkedni a lehetőségben, mint csak valószínűnek is elfogadni. Az író egy szót sem ád neki kulcsula talány megfejtésére.

Jókai Mór

t a kritika mindeddig nem méltatta eléggé, sőt úgy látszik, tartózkodott – ne mondjuk, félt – szembeszállni, habár kisebb eltérésekben is, a nagy népszerűséggel, melynek e geniális írónk több tekintetben oly méltán örvend. Ideje volna tüzetesen fogni tárgyalás alá s tanulmányozni összes regényírói működését, melynek társadalmi nagy regényei, mint a ,,Magyar Nábob", ,,Kárpáthy Zoltán“, stb. teszik fénycsúcsát ezideig. A Sz. Figyelő örömest nyitna tért ily vizsgálatnak.

n

Jegyzet – A Sz .Figyelő örömest nyitna tért ily vizsgálatnak: felhivásnak nem lett foganatja, sőt, mint Zsigmond Ferenc megjegyzi (uo.409. l.); „

Arany János

felhívása eredménytelen maradt és

Jókai Mór

ról egy összefoglaló jellegű, érdemesebb tanulmány sem jelent meg két évtizeden keresztül“, egészen

Péterfy Jenő

esszéjéig ( BpSz 1881. ). -

Ezúttal a „Szegény gazdagok” alkalmából, mely eddigi működése után nem tekinthető emelkedésnek a kulmináció felé, mondottunk el egyet-mást, amit

Jókai Mór

ról elmondani szükségesnek véltünk.

A Szegény gazdagok

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei XI. kötet

Alcím: Prózai művek 2.

Dátum: 1968

Kiadás helye: Budapest

Kiadó: Akadémiai Kiadó

ISBN: 9630500396

Sajtó alá rendező: Németh G. Béla

Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen

A kézirat leírása:

Keletkezés:

Dátum:

Nyelvek: magyar

Kulcsszavak: bírálat

Szövegforrások listája:

Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia

XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia

Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás

A kiadásról:

Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Kiadás helye: Budapest

2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

SzF. I. I. 31. sz. 486–488. l., – # jelzéssel, azaz az ún. aranyműves szignóval. Kötetbe először csak

Voinovich Géza

vette fel a Franklínba. Arany László ugyanis vagy megfeledkezett róla, vagy nem is tudta, hogy e bírálat atyjáé s így nem vette föl. A századelőn ugyan már megindult a vita

Arany János

szerzőségéről, de még 1926-ban is a Ványi-féle Magyar irodalmi lexikon (

Budapest

1926. 740. l.) nem

Arany János

-énak, hanem Salamon Ferencének mondja. Holott Várdai Béla eszméi s lélektani, filológiai, külső és belső bizonyítékok alapján meggyőzően igazolta

Arany János

szerzősãgét ( MNy 1917. 171. l.). Másfél évtizedig újra többször felmerült e kérdés, s 1930-ban Trencsény Károly újabb ervekkel bizonyította, hogy valóban

Arany János

-t illeti e cikk ( ItK 1930. 262. l.).

Voinovich Géza

, aki mint említettük, birtokában volt

Arany János

szerkesztői, szerkesztőkori iratainak, kéziratainak s

Arany János

SzF- és K-példányainak is, életrajzában megerősítette e véleményt. „Mindez bizonyos" – mondta elődei érveléset igazolandó ( Voinovich III. köt. 55. l.). Franklin 1007–1016. l.

Megjegyzések:

Ez a bírálat

Arany János

-nak azok közé a kritikai írásai közé tartozik, amelyeknek jellegét és irodalomtörténeti szerepét a helykijelölés, a minősítés, az összefoglaló jellemzés szavakkal ragadhatjuk meg. Legközelebb Vas Gereben A pörös atyafiak című művéről írott áll hozzá; nemcsak s nem elsősorban a bírált mű közös műfaja s némely tekintetben rokon irányzata következtében; hanem éppen az összefoglaló jellemzés, a helykijelölés szándéka, s ennek következményeképp formája miatt. Mind a két bírálatban van bizonyos esszészerű vonás. Ebben a

Jókai Mór

ról szólóban azonban jóval több és határozottabb, mint amabban. Az némiképp „bevezetés” is, az olvasó bevezetése, miképpen kell áttekinteni, elemezni s megítélni egy regényt. Itt a regényt s szerzőjének működését eleve ismertnek veszi. csak néhány irányelvet kíván adni a tárggyal foglalkozni óhajtóknak, nehogy eleve tévösvényre lépjenek. Valóban: „egyéni elmélkedés egy ismert tárgy fölött" – mint ahogy az esszé meghatározásában oly gyakran olvashatjuk. A bírálat legfontosabb keletkezéstörténeti mozzanatát maga

Arany János

jelöli meg utolsó mondatában. E regény megjelenése nem oka, hanem csak alkalma e nézetek megfogalınazásának, cikkbe öntésének. Régen készen álltak azonban azok a fogalmazásra, formába öntésre, akárcsak az Irányok gondolatai. Jól mutatja ezt a cikk szerkezete, proporciója, stílusa is. A cikk több mint fele, mégpedig az első fele csupa összefoglaló általános jellemzése

Jókai Mór

nak. S a második felében is tulajdonképpen csak az elmondottak példázására, adott anyagon való bemutatására szolgál a regény. A modor sem fejtegető vagy elemző, hanem az előadás, a prelegálás modora. Azért éppen erről rta, mert szerkesztői, jobbanmondva kritikusi gyakorlata folyamán ez jelent meg legelébb

Jókai Mór

tól, ez nyújtotta a legelső alkalmat, hogy elmondja nézetei lényegét

Jókai Mór

ról. Kitűnő alkalmat nyújtott a közönség, a fiatal irodalom tájékoztatására is. Kevés Jókai-regény váltott ki oly széles s intenzív érdeklődést, mint ez. Már csak fajánál fogva is: voltaképpen kalandregény, sőt sok van benne a detektívregény előzményeiből, mint ezt Hankiss János hangoztatja (lásd A ,,detektivregény“ történetének vázlata. Debreceni Szemle 1927. 301. l.). Az ebből származó érdeklődés iránta – bizonyítja, újra meg újra való megfilmesítése – máig tart. De mégsem magában ez szülte a különleges érdeklődést, hanem a regény konkrét tárgya, története.

Arany János

joggal vehette ismertnek ezt, s mellőzhette vázolását. Az ötvenes évtized legtitokzatosabb, legszínesebb, legkalandosabb históriáját dolgozta fel

Jókai Mór

. Nopcsa Lászlónak, a dúsgazdag erdélyi oligarchának históriáját, aki rablóbandát szervezett, s néhány esztendõn át vakmerő fosztogató támadások, szerelmi történetek és erõszakosságok hőse lett, Fatia Negra néven, kettős életet élt, aztán hirtelen nyom nélkül eltünt. Valójában, mint a történeti kutatás kimutatta, nem halt meg, nem lett öngyilkos sem, hanem családja kérésére, érdekében teljesen a család körébe húzódott vissza. (Lásd Tasnádi Kubacska András: Báró Nopcsa Ferenc kalandos élete.

Budapest

1937. ; Nagy Miklós: Szegény gazdagok. It 1955. 1. sz. és a Jókai Krk Szegény gazdagok kötetének jegyzeteit.

Budapest

1962. Sajtó alá rendezte: Téglás Tivadar.) A közönség

Jókai Mór

regényéből szeretett volna többet, valóságosat megtudni a rejtélyes figuráról. A kínálkozó alkalom rögtöni megragadásának legfőbb oka természetesen az, ami a kritikában áll.

Jókai Mór

t a legjobb elbeszélő művésznek, a legkitűnőbb stílusú és nyelvű prózaírónak, a népiesség egy válfaja képviselőjének tartotta

Arany János

Mégpedig egy olyan válfaj képviselőjének, amely sokkal közelebb állt ahhoz a népiességeszményhez, amelyet ő s köre szeretett volna a költészetben megvalósítani, mint pl. anekdotázó, moralizáló, s e vonásai következtében is a valódi esztétikai szint alatt maradó Vas Gerebené. Semmiképp sem lehet véletlennek tekinteni, hogy

Arany János

elsőként nagyobb hazai tárgyú prózabirálatát a népiesség két akkori legjellemzőbb típusának szentelte. A versirodalomban kétségtelen volt a népiesség jelenléte, ott voltak nagy példák és mércék, a rózairodalomban nem.

Arany János

nyilván ezért vetett mind Vas Gerebennél, mind)

Jókai Mór

nál nagy súlyt arra a kérdésre, áthatja-e a népiesség a műfaj lényegét és fordítva, a műfaj, a tárgy s a népies hang összhangban van-e, egymásból következik-e. Hisz bármennyire a verses epika volt is a személyes szívügye

Arany János

-nak, tisztában volt a prózai epika e korszakbeli óriási s folyton növekvő jelentőségével, s mint e kiadás jegyzeteiben már többször idézett, a K-t berekesztő búcsú-cikke mutatja, lapjai, különösen a ,,szépirodalmibb" K egyik fő céljául a korszerű próza megteremtésének elősegitését tűzte ki. Közvetlenül a Bulcsú-bírálat után írta

Arany János

ezt a kritikát: „Közelebb Bulcsú költeményei jönnek – üzente Szásznak (1861. márc. 9.) – (ti. azok bírálata ) aztán a

Vadnai Károly

regénye

[szerkesztői feloldás]

Balogh Zoltántól feltehetőleg

és

Jókai Mór

Szegény gazdag-jai.” Azaz mintegy e nagy elvi birálathoz, a Bulcsú- féléhez, amely a népiesség jogát volt hivatva védeni, csatlakozik lélektani-elvi, problematikai fogantatásában, s a népiesség egy válfajának szerencsés realizálódásáról hivatott beszámolni. De a kritika keletkezésében, az alkalom azonnali megragadásában lehetett része annak is, miképp formálódott

Arany János

baráti körének viszonya

Jókai Mór

hoz.

Arany János

, mint levelezéséből tudjuk, írói pályája legelején ídegenül szemlélte a szintén pályakezdő

Jókai Mór

munkásságát. Előbb francia romantikus szélsőségein algadt fönn (lásd levele Szilágyi Istvánhoz, 1847. jan. 31.), majd a szenvedő néppel való együttérzés hiányát mutató, frivol „viccelése" miatt marasztalta el. ,,Ad vocem sáska – írta pl. a katasztrofális alföldi 1847-es sáskajárás idején –

Jókai Mór

minduntalan vitzelt rá.. Szerintem az ily élcekben nem lehet komikum. Humor talán lehetne, de ne a más, ne a szegény osztály rovására

[szerkesztői feloldás]

. . .

tengerpartra állani, s a vésszel küszködőhöz elmenckedni, ez olyan valami, mire méltán ráillik a gúny 'országomat egy vitzért' “ (

Petőfi Sándor

nek, 1847. szept. 7.).

Petőfi Sándor

vel való barátsága s nyilván

Jókai Mór

művészetének bizonyos népies szinezetű kibontakozása közelebb hozta őt a nagy regényíróhoz (lásd pl. levelét

Petőfi Sándor

hez, 1848. jún. 27.). Világos után már nagy szeretettel üzent neki ëlšvele Szilágyi Sándorhoz, 1850. máj. 7.), s kapcsolatuk állandósult, bár néhány sértődés, keserűség még keletkezett

Arany János

-ban, részben félreértés, részben

Jókai Mór

túl könnyed szerkesztői modora, viselkedése, eljárásai miatt. Művészetéről azonban mindig rokonszenvvel szólt s mint előbb őt

Jókai Mór

a maga lapjai számára, most ő is igyekezett

Jókai Mór

t munkatársul megnyerni a SZF-nek (lásd részletesen: Baros Gyula: Jókai és Arany. Protestáns Szemle 1925. 64–76. l.).

Gyulai Pál

kezdetben, fõképp Világos után rajongott

Jókai Mór

ért, lelkesebben, mint

Arany János

; az évtized közepétől fogva azonban, kivált

Jókai Mór

ismeretes Dózsa-drámájától kezdve, fönntartásai egyre szaporodtak vele szemben, s egyre cslípősebb lett irányában.

Csengery Antal

, mint levelezése mutatja, kezdettől erős e enzéssel viseltetett nem annyira

Jókai Mór

romantikus irányával, mint inkább következetlen, puha egyéniségével szemben (lásd leveleit Csengery Antal Hátrahagyott iratai és feljegyzései.

Budapest

1928. ). Az angol realisták felé tájékozódó, erősen puritán, morális kötöttségű

Salamon Ferenc

is kedvetlenül szemlélte

Jókai Mór

romantikus irányát. Amidőn tehát

Arany János

egyrészt a kritika

Jókai Mór

val kapcsolatos méltánytalan mulasztását és sürgős teendőit hangoztatja, nyilván baráti körének is szánja ezt figyelmeztetésül, hisz a kritika feladatát, szerepét e körben nagyon is komolyan erkölcsi felelősséggel értelmezték. Másrészt midőn

Jókai Mór

művészetének éppoly vonásait állítja hangsúlyozottan tanulmánya homlokterébe, s ajánlja a kritika figyelmébe, amelyeket ők is valamennyien nagyra becsülnek, nyilván a növekvő távolságot igyekszik csökkenteni, a távolodást gátolni; nem utolsósorban ,,a jóra való tehetségeknek“ folyóirata köré álmodott egyesülése érdekében. Különösen nyomós e tekintetben, a baráti körnek való adresszálás tekintetében az, hogy egyik döntő érve

Jókai Mór

mellett: népszerűsége. A Csengery-kör, benne

Gyulai Pál

, tudjuk, hajlott arra, különösen a Dózsa-dráma óta, hogy a Jókai-kérdés e mozzanatát, amelynek helyes megválaszolása azóta is egyik alapkritériuma minden Jókai-értelmezésnek, túlbecsülje, és

Jókai Mór

,,felelőtlensége“ vagy legalább kiszámíthatatlansága, tetszeni vágyása, sikerszomja oldaláról, és elsősorban ennek oldaláról közelítse meg. Természetesen, irányozva volt e kritika – s e kiemelt szempontok is – , nem kisebb mértékben, a fiatal irodalomnak is, amelyben

Jókai Mór

nak éppen nem az

Arany János

által dicsért vonásait, hanem cselekményromantikáját utánozták. Végül közrejátszott az alkalom azonnali s személyes megragadásában a szerkesztő munkatársszerző igyekezete is, hisz

Jókai Mór

ekkor már rég a legolvasottabb író volt, s neve a legjobb közönségcsalogató. Miként reagált maga

Jókai Mór

e bírálatra, erre nézve nincs adatunk. Kapcsolatuk továbbra is szívélyes maradt, bár nem különösebben bensőséges. Csak az évtized második felében hűlt észrevehetően hűvösre e viszony. A kortársak észrevételeit sem ismerjük. A Jókai-kutató Nagy Miklós mindenesetre

Arany János

„sokáig feledésbe merült kitűnő bírálatáról“ beszél a Szegény gazdagokról írott tanulmányában ( It. 1955. 33–41. l.). Citálva csakugyan kevés dolgozatban találjuk. Valójában azonban minden

Jókai Mór

t illető számba vehető dolgozatban alappillérként van jelen. Igaz, többnyire csak egyik fele, a dicséret; legjellemzőbb e tekintetben Beöthy Zsolt, aki, a

Jókai Mór

javára mélyen elfogult Zsigmond Ferenc szerint, „nagy szög alatt hajlik el

Gyulai Pál

és

Péterfy Jenő

irányától“, s akinek,

Zsigmond Ferenc

szerint, az igazi Jókai-értékelés köszönhető. ( Zsigmond F.: Jókai.

Budapest

1924., 409–410. l., ill. Beöthy Zsolt: A magyar irodalom története.

Budapest

1896. Jókai-fejezet. ) Ezek után érthető, ha Zsigmond Ferenc is megfeledkezik

Arany János

ellenvetéseinek többségéről; egyet azonban

Arany János

felfogásának értelmében magáévá tesz: a regény végének, a cselekmény megoldásának homályosság miatt való elmarasztalását. S jó érzékkel tapint rá, hogy

Jókai Mór

e megoldásmódja az európai realista törekvések, a reális lélekábrázolás felé tekintő, tapogatózó

Arany János

-nak van ellenére (i. m. uo.). Különösen egy mozzanata tér mindig vissza

Arany János

birálatainak a

Jókai Mór

ról szóló irodalomban: a

Petőfi Sándor

vel való párhuzam. Többnyire az

Arany János

-énál abszolútabb, feltétlenebb s kiterjedtebb értelemben.

Beöthy Zsolt

pl. már minden árnyalás, megszorltás nélkül mondja: amit ,,

Petőfi Sándor

és

Arany János

a kötött beszédre nézve tettek, ugyanazt tette

Jókai Mór

a prózában" (lásd uo. 33–734. l.). S még az árnyalatokra finomabban ügyelő Négyessy László is Egy variál: ,,

Jókai Mór

valami hasonlót tett a regénnyel, mint

Petőfi Sándor

a lirával.“ ,,A magyar szépprózának ő lett a

Vörösmarty Mihály

ja és

Petőfi Sándor

je" ( Jókai költői és nemzeti értéke. Akadémiai Értesítő. 1925. ).

Zsigmond Ferenc

is bőven kiaknázta emlitett monográfiájában e cikket, de, mint mondtuk, a

Beöthy Zsolt

által példázott módra. A mai kritika, irodalomtörténet (lásd Barta János, Sőtér István, Nagy Miklós tanulmányait: Barta János: Jókai és a művészi igazság. It 1954. 401–417. l., Sőtér István: Jókai Mór.

Budapest

1941. 133–136. l., Nagy Miklós: i. m.), általában minden ponton egyetért

Arany János

-nyal, különösen pedig

Jókai Mór

elbeszélő művészetét,

Jókai Mór

s a népmese kapcsolatát illetően.