VISSZATEKINTÉS
Tisztelt barátom, Gyulai Pál, ma egy hete bevégzett
Figyelői cikkében azt mondja, hogy ha az ő
Szász K.
elleni vitájában e lapok szerkesztője
utólag sem nyilvánítná önvéleményét, e mulasztás által írói vagy irodalmi
,,jellemtelenség" vádját vonná magára. Az, ki a cikket egész figyelemmel és jó
indulattal olvassa, nem talál e kijelentésben egyebet, mint következtetést abból, a mit
Szász Károly
Gyulai
a szerkesztői jogok és
kötelességek felől már elébb elmondott; de a kevésbbé figyelmes, a botránykereső, az, ki
az egésznek szerkezetéből csak egyes mondatok toronyhegyeit látja, könnyen úgy
tekintheti, mint vádat a szerkesztő eddigi, bizalmatlanságot jövőbeli eljárása ellen,
mint előre kész anathemát, mely lesújt azonnal, ha a pörnek vége s a szerkesztő mégsem
áll elé egy tüzetes cikkel, melyben a vitát egy vagy más félre döntse. Megerősíti e
botránylesést azon nyilatkozata Gyulai Pál
Gyulai
nak, hogy ő nem akarta kimondani e vádat, Szász Károly csikarta azt belőle ki. Ez minden esetre úgy hangzik,
hogy az irodalmi „jellemtelenség” vagy már megvan, vagy erős a kilátás, hogy meglesz, ha
a szerkesztő elmulasztja ez egyes esetben a pört megosztani; s ebből aztán oly
következtetés állna elé, hogy ha a szerkesztő minden egyes esetben föl nem lép mint
biró, nyilatkozó vagy harmadik fél, tehát irodalmi jellemtelenség vádját érdemli.
Mielőtt azonban ez a következtetés szabály, elv, vagy axióma tekintélyére kapna, jó lesz
egykissé meghányni-vetni.
Gyulai Pál
Gyulai
a szerkesztőnek, véleménye
nyilvánítására, a lap irányának feltűntetésére annyi utat, módot enged, hogy
csodálkoznunk kellene, ha a fenforgó esetben a „jellemtelenség” vádját úgy értené, mint
talán némelyek érthetik, hogy t. i. azt csak mindannyiszor specialis nyilatkozással
lehet elkerülni. Elmondja, mennyi módja van a szerkesztőnek lapja irányát megóvni, néha
egyes jegyzetekkel, néha utócáfolattal, néha az által, hogy az ügyet nyilt kérdésnek
tekinti – gondolom, az egész lapban nyilatkozó tendentiával ıs, meg, ha a szerkesztő
egyszersmind író is lapjában, a saját cikkeiben uralkodó iránnyal s elszórt egyes
nyilatkozatokkal is. Gyulai Pál
Gyulai
tehát nem
értheti akkép, hogy a szerkesztő csak úgy vegyen fel az övétől eltérő nézeteket lapjába,
ha a maga észrevételeit, minden speciális esetben, vagy alárakja, mint
folyó jegyzeteket, vagy utólag tüzetesebb tárgyalásban kifejti. Nem értheti így, mondom,
habár a fenforgó esetben éppen követelni látszik is. Nem kivánhatja, hogy a szerkesztő,
minden egyes kérdésnél, mely lapjában megpendül, minden vitánál, mely ott fennforog, egy
örökös areopag, vagy – mivel itélete nem bírói decisio, hanem puszta egyéni vélemény
marad – egy örökös beavatkozó legyen a más beszédébe; egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy
minden harmadik szóba belevág, vagy, miután végighallgatta munkatársát, honoráıium
helyett azzal fizeti ki, hogy nekifordul egy páncélos-paizsos cikkel s bebizonyítja,
hogy társa véleménye csak lapda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen –
ütni.Gyulai Pál
n
Jegyzet – egy örökös areopag: az athéni piac neve eredetileg areopag,
mely az ítélkezések helyéül is szolgált, így, névátvitellel, az ítélkezést s az
ítélkező testületet is így nevezték.
n
Én, megvallom, így szerkesztett lapot még
nem láttam; s ha látnék sem volna örömömre. Ha Jegyzet – ítélete nem bírói
decisio: döntés, határozat.
Gyulai
egész eddig vinné a szerkesztői kötelességet: megkérdeném tőle
tréfából: vajjon a „Budapesti Hirlap” szerkesztője, mikor az ő a
„Legújabb magyar lyráról“ írott gyönyörű cikkeit közölte,
azért nem tett-e azokra semminemű észrevételt, mivel a megbírált költők felől –
Gyulai Pál
Tompá
tól Tompa Mihály
Meáncsek
ig – tökéletesen az a véleménye volt, a
mi a birálónak?Meáncsek István
n
Jegyzet – a „Budapesti Hírlap" szerkesztője,
mikor az ő, a „Legújabb magyar lyrától" írott gyönyörű
cikkeit közölte:
Gyulai
e sok
folytatásban, az emlitett lap 1855-ös
évfolyamában megjelent cikkének címe tulajdonképpen nem ez, hanem: Szépirodalmi Szemle. A cikknek csak a III., lezáró része
szól a ,,legújabb magyar líráról” A Budapesti Hírlapot
(1853–60) előbb Szilágyi Ferenc, később Nádaskay Lajos szerkesztette. Gyulai Pál
Gyulai
cikkének megjelenése idején Gyulai Pál
Szilágyi
, Szilágyi Ferenc
A.
s Arany János
Gyulai
közös
barátjának, a későbbi jeles történésznek, a bohém Szilágyi Sándornak az apja. A lap az abszolutizmus kormányzatának
támogatását élvezte, kétfejű sas volt a homlokán, de amennyire lehetett, az
alapjában behódoló, de kétkulacsosságra is hajló Gyulai Pál
Szilágyi
a nemzeti érzéseknek, művelődésnek
is helyet igyekezett biztosítani; s mivel még mindig a legjobb, legtísztesebb lap
volt ez időben, ezért írtak bele Gyulaiék (lásd
Gyulai Pál: Kritikai dolgozatok.
1854–1861.
Szilágyi Ferenc
Bp.
1908. 69–240. l., ill. 137–240.
l.).Budapest
n
Nem inkább azért-e, mivel Jegyzet –
Tompá
tól Tompa Mihály
Meáncsek
ig: Meáncsek István
Gyulai
Gyulai Pál
Tompa
verseinek, 1854-es kötetének megtárgyalásával kezdi
tanulmányát; Mentovich Ferenc, Tóth Kálmán, Concha Károly, Balogh Zoltán,
Tóth Endre, Zalár (Hizli József), Spetykó Gáspár munkáival folytatja s Meáncsek Istvánéval végzi, de közben, természetesen, a korszak egész
lírájának problémáit is felöleli. Tompa Mihály
Meáncsek
(?– ?) dunántúli származású volt s kötete: Kakukkdalok a nép számára
1854-ben jelent meg Veszprémben.Meáncsek István
Gyulai
tehetségében, igazságszeretetében
teljesen megbízott s tudta, hogy a mit ő ír, az által nyerni fog az
irodalom? Mindazáltal fogná-e Gyulai Pál
Gyulai
,
vagy bárki más „irodalmi” jellemtelenséggel vádolni a „Budapesti
Hirlap" akkori tisztelt szerkesztőjét? De nem kenyerem a kötődés, jelen
esetben annál kevésbbé, mert ellátom, mit felelne rá, kihez a kérdést intéztem. Azt
mondaná: politikai lapnál, mely (nálunk) csak kegyelemből ha vet egy pillantást a
szépirodalomra, nem követelhetni, hogy szerkesztője a tárca fölött is vigye a szellemi
felelősséget: de ki egy aesthetikai közlöny bakjára ül, attól csakugyan megvárjuk, hogy
keményen tartsa a gyeplőt. De ha megengedi tisztelt barátom, hogy lehet tárgy, melyről
aesthetikai lap szerkesztőjének sincs mindjárt kész véleménye, azt sem vonja kétségbe,
hogy lehet olyan is, melyről a cikksorozat vagy vitás pör végén sem álllıatna elő,
nemhogy döntő itélettel, de néha még; határozott véleménnyel se. Teszem, egy oly kitűnő
munkatársa, mint Gyulai Pál
Gyulai
, oly cikksort
küldene be hozzám, melyben a szépnek új meghatározását kisérlené meg
felállitani. Ama polemikus szerkesztő, ki vagy örökké csillagoz, vagy az utolsó szót
követeli, előre kétségbe esvén, hogy meghatározásnak meghatározást vagy tüzetes
cáfolatot tehessen ellenébe, – kénytelen volna visszautasítni a remekül írott cikket,
ha, mint valószínű, abban sem találná a szépet kimerítően, teljesen
meghatározva. S mit nyerne az irodalom? Nem okosabban tesz-e, ha kiadja a sok szellemmel
és remek tollal írott cikket, még pedig, ha jobbat nem tud mondani, minden észrevétel
nélkül, mint új véleményt az eddigiekhez, s ha valaki fölveszi az ellen a keztyűt, annak
szavát is engedi hallatszani lapjában? Vagy a jelen és jövőbeli olvasó közönség (értem
nem a gondtalanul olvasó nagyot, hanem a gondolkozó, vizsgálódó
kicsinyt) itéletére nem bízhatunk semmit? Tehetjük-e, hogy
véleménye valamely tárgyról az legyen, mit a szerkesztő utoljára mond, s ne
az, mit az illető cikk vagy vitás pör folytán magának képzett; és szükséges-e, hogy
mindannyiszor a szerkesztőét is hallja, ki itt nem bíró, csupán egy harmadik fél, mely
kell, nem kell, ott lábatlankodik mindenütt? Nem mondom ezzel, hogy a szerkesztőnek
sohasem szükség vagy nem szabad közbe vagy utánszólni – gyakorlatom cáfolna meg – de
hogy ezt minden eltérő vélemény alkalmával tennie kelljen: Tamás vagyok benne. Utoljára
nem is győzné, habár szerkesztői helyzete nem volna is ,,sine cura;” (!?!) s mit nyerne
vele? Azt, hogy munkatársai, közönsége előtt a ,,legkiállhatatlanabb szerkesztő" nevére
tenne szert.Gyulai Pál
n
– Nem értem tehát úgy Jegyzet – habár szerkesztői helyzete nem volna is “sine cura;" ( ! ?
!); a ,,sine cura", ,,a felelősség, a kötelesség, a munka nélküli állás" vádját,
vádjának lehetőségét szerkesztett lap nem lehet siné cura,
s a szerkesztés valamivel több lesz, mint a bejövő kéziratokból téltul válogatva
csak oda adni ezt azt a szedőnek“ (SzF I. II. 35. sz. 547.
l.). Ennek a vádnak a megvillantása különösen súlyosan sértette
Gyulai
Megint a kritikáról című cikkének befejező részében
villantotta fel: ,,Természetesen, hogy egy így ti. Gyulai Pál
[szerkesztői feloldás]
az általa eszményinek állitott módonA.
-t; nemcsak a zárójelbe tett írásjelek
mutatják, hanem az is, hogy Arany János
Gyulai
nak írt leveléhez külön utóiratot csatolt erről a vádról: ,,U.
i. A sine curát nem vettem egészen magamra, de meg nem állhattam, hogy fel ne
kiáltsak. Valóban: én hittem némi ,sine curát' a szerkesztésben, a tanársághoz
képest. Reméltem, hogy el leszek látva elegendő dolgozattal arra, hogy inkább
szerkesztő legyek, mint robotban dolgozó munkatársa, ujdondásza, correctora
lapomnak. Hittem, hogy lesz annyi szabad lélekzetem, mi szerint csak jó kedvemben
dolgozom, sőt hivatás folytán, lapomba; s a szerkesztés azaz a jobb munkák –
bizonyos elv szerint összeválogatása – hágy annyi időt, hogy nyugalmasan dolgozni
szerető ember sine cura gyanánt élvezheti ez állapotot. Ezért meg nem állhattam,
hogy a sine cura említésnél, sorsomra gondolva egy pár felkiáltó jelt ne tegyek."
(1861. aug.
28.)Gyulai Pál
Gyulai
követelését, mintha ő minden specialis esetben replicát kívánna
a szerkesztőtől; kivánata két ágra oszlik: vagy véleményét a tárgyról
hallassa a szerkesztő – vagy jelentse ki, hogy nyilt kérdésnek tekinti az
ügyet. De ha az elsőt nem teheti, mi szükség az utolsóra? Az által, hogy lapjába vette,
s hagyta vitatni pro et contra, eléggé mutatja, hogy a kérdés nyilt; az
által, hogy hallgat, pedig azt, hogy ő nem bírja, vagy nem látja még idejét
bezárni.
Gyulai Pál
Ennyit előre; noha „Visszatekintésem" ezúttal nem annyira
Gyulai
pörös ügyét illeti, mint igen
tisztelt munkatárs Gyulai Pál
Brassai
úrnak a
„fordításról" lapunkban folyó derekas cikkeit, különösen a nem rég lejárt III-dik
számút.Brassai Sámuel
n
Csupán azért szabadkozám
előre, nehogy az lássék némely föntebb jellemzett olvasóm előtt, mintha Jegyzet – a nem rég lejárt III-dik számú: Az első két részben
Brassai
a maga
patetikus-didaktikus-szatírikus modorában főképp a nyelvromlás jelen állapotát
vázolja s elvi kérdéseket tisztáz. Ezeket részleteikben s közvetlenül, az említett
alaptételen túl, Brassai Sámuel
A.
alig érinti
cikkében. Így tehát ezeket szükségtelen Arany János
A.
cikkéhez mellékelni. A négy folytatást kitevő harmadik részt
azonban (30., 31., 32., 33. sz.), mivel minden bekezdésében van olyan elem,
többnyire nem is e vagy néhány, melyet Arany János
A.
kommentál, korrigál, melyre reagál, Arany János
A.
cikkének teljes megértéséhez feltétlenül
szükséges közölnünk. Kivonatosan adni, Arany János
Brassai
fogalmazásmódja következtében, szinte lehetetlen, s több
helyet venne igénybe, mint szószerinti leközlése. Ha Brassai Sámuel
A.
az első két részből említ, érint oly
részmozzanatot, aminek idézése nélkül szövege nem lenne e észen érthető, azt a
szövegmagyarázatok menetében mellékeljük.Arany János
Gyulai
anathemája riasztott volna rám, s azért
rohanok a tudomány, elmésség s logica fegyveres Góliáthja ellen, gyönge pálcával ugyan,
mint Dávid, de a „seregek urának neve" nélkül.Gyulai Pál
n
Egyébiránt én még e
pálcát is leteszem: Brassai
cikkének
nem annyira ellene akarok írni, mint úgy mellette, körül is, belül is,
elmondani egyetmást, a mi olvasás (meg correctura) közben eszembe ötlött, en attendant,
azaz míg a tisztelt író szives lesz a hátralevő részt is beküldeni.Brassai Sámuel
n
Jegyzet – a mi
olvasás (meg correctura) közben eszembe ötlött, en attendant, azaz mig a tisztelt
író szíves lesz a hátralevő részt is beküldeni: lásd
A.
, mint emiatt több ízben panaszkodott, maga
volt kénytelen a korrektúrát is csinálni (lásd pl. Arany János
Gyulai
nak, 1861. aug. 28.), különösen míg Gyulai Pál
Gyulai
föl nem költözött Kolozsvárról Gyulai Pál
Pest
re; 2.
futólagosan, érintőlegesen; 3. Budapest
Brassai
csak sokára, a 48. sz. megjelenése idejére küldte be cikke
folytatását (Brassai Sámuel
A.
-é a 41. számban ért
véget); s erre már nem reagált Arany János
A.
Arany János
Soha nagyobb szükségét nem érezte irodalmunk mint most, hogy a magyar nyelvet éktelenitő
s megrontó germanismusok s mindenféle ismusok ellen valamely erős hang
szünet nélkül kiáltsa a ,,Carthaginem delendam“-ot.
n
Régebben, ha valami
idegen szerűt latinból, franciából, németből átvették, noha az ily kölcsönzés által a
nyelv szűz eredetisége mindinkább lehimlett, az az egy vigasztalás megvolt mégis, hogy
puhán kötött, szélesszájú, terjengő stilus helyett, csinosabb, tömöttebb, rövidebb kezde
lábrakapni: a szép selypitő, mint Jegyzet – a „Carthaginem
delendam”-ot: azaz az én jelszavamat, vezérmotívumomat;
Cato
állitólag minden beszédét ezzel a
mondattal fejezte be, akár volt szó benne a punokról, akár nem: Ceterum censeo
Carthaginem esse delendam: Egyébként ajánlom, hogy Karthágót pedig pusztítsák el.Cato, Marcus Porcius
Kazinczy
szokta kifejezni magát. Hiba volt mindenesetre alsóbbfokú
nyereményért, minő a nyelv rövidsége, csínja, hangzatossága, magasbfokú sajátságot, a
szókötést, a nyelv életmüszerét támadni meg; annál inkább, mert meg sem vala kiséıtve,
ha vajjon rövidség, csin, hangzatosság nem épen úgy eszközölhető-e magának a nyelvnek
határai közt. Csak egy példát hozok fel. Germanistáink mint nyelvszépséget honosíták meg
az effélét: ,,Nyargal a huszár forgóval süvegén, karddal az
oldalán" stb. s nem vették észre, vagy nem akarták, hogy ezt a magyar ki tudja fejezni
rövidebben s élénkebb hatással: ,,nyargal a huszár, süvegén forgó, oldalán
kard". Mindazáltal a mi régebben történt, legalább volt benne cél, s
első tekintetre szükségesnek mutatkozott, így némileg menthető is; de a mi most csupa
lustaságból, hebehurgyaságból s a magyar nyelvérzék ide s tova tökéletes kihalásából
történik: az rettenetes. Nincs is már magyar syntaxis. S ami bosszantóbb, ez idegen
kakukfiak tetemesen pongyolábbak, idomtalanabbak, mint az eredeti fészek csinos
madárkái. „Legyen ön oly jó, tegye meg ezt.” Szíveskedjék megtenni. ,,Akarja ön?"
Tetszik? ,,Lefőzettem" (egy novella cime, első szó egy könyvben). Lefőztek.
„Ő nem hagy magára várni" Nem váratja magát stb. stb. Tisztelt munkatársunk e szerint a
lelkünkből vette a szót, midőn ez ájulás ellen a romlatlan, ép magyar nyelvérzékre
hivatkozik, azt is jól cselekszi, ha élesebb metszést tesz e holttetembe. Csupán arra
kívánjuk figyelmeztetni, hogy az ép nyelvérzékre hivatkozás sem mindenkor biztos, ha az
illető a népnyelvet minden, vagy minél több szójárásban nem ösmeri; egy-két vidék
tájszólamának ismerete megcsalhatja. Igaz ugyan, hogy a tájbeszédek különbsége leginkább
egyes szavakban s azok kiejtésében nyilatkozik; a szókötés jobbadán országszerte
ugyanaz: de én mégis úgy tapasztalom, vannak a syntaxisban a tájak szerint némi
árnyalatok, melyeket nem szabad kifelejtenünk a számításból, midőn a nép nyelvére
hivatkozunk. Ilyen már a tisztelt munkatársunk által felhozott felelő de, s
ilyet magam is tudnék említeni néhányat.Kazinczy Ferenc
n
Egykor erős vitám volt ezen kifejezés mellett
azzaltartani (= úgy vélni; egyértelmű a német dafürhalten-nel), melyet én a
biharmegyei nép szájából ismerek: erdélyi barátim pedig mennyre-földre tagadták e
kitétel magyarságát, szintén a nyelvérzékre hivatkozván.Jegyzet – a tisztelt munkatársunk által
felhozott felelő de:
Brassai
cikkének folytatása alkalmával egy lábjegyzetben újra kifogást emelt Brassai Sámuel
A.
a de Brassai-féle használata ellen
(
SZF I. II. 49., 770. l.
JKK XII. köt. 289. l.) s később, a Nyr vitái idején is foglalkozott e kötőszó használatával (lásd
Tallózások az idegen szókötés
mezején).Arany János
n
Ha már most rám sütik a germanismus
bélyegét: igazok lesz-e? – Más eset. Biharban: „vele átellenben” –
„vele szemközt" Átkelve a Tiszán, egyszerre hallom: „neki
átellenben" – „neki szemközt" Soha nem hittem volna el, hogy ez utóbbiak
magyarul vannak, ha csupán bihari nyelvérzékemre támaszkodom. És most melyiket vádoljam
idegen bűzzel? Nem merem egyiket is. – Vagy lehet-e mondani, hogy ,,megúnja
magát" (er langweilt sich), németes, s unatkozik a magyar;
mely új szót a nép sohasem használja, míg amazt kirekesztőleg, holott amaz szorosabban
illik a német kaptára. Ismétlem, óvatosak legyünk a nyelvérzékre hivatkozásban.
Jegyzet –Egykor erős vitám
volt ezen kifejezés mellett azzal tartani”: milyen erős vitájára utal itt
A.
, nem tudtuk megállapítani.
Tolnai Vilmos is Szómutató Arany János nyelvészeti cikkeihez című munkájában
(
MNy
1917. 166– 171. l.) csak
erre az itt szereplő előfordulásra utal a tart igével, illetőleg az azzal tart
kifejezéssel kapcsolatban. Talán, mint az ezt követő mondatban is, szóbeli, baráti
körben lefolyt vitáról van szó.Arany János
Mit az összefüggés, ellátni szavakra megjegyzettem, annak
állok. Az elsőnek nem magyarságát, csupán régiségét vitatom, mert elvont értelme lévén,
csak könyvből ismerem, a nép nyelvéből nem tudom támogatni. Máskép vagyok az
ellátnival. Ez két elemből van összetéve: el és
lát. Tökéletesen osztom értekezővel a bosszankodást, melyet benne az
el-(rosszúl)osztani,
el-(félre)ismerni-féle germanismus költ: mégis íme, ha
megkérdezem ifjúkori nyelvérzékemet, egyetlen egy szóban, de csupán ebben,
az el-határozónak oly árnyalatát lelem, mely igen húz ama németeshez.
Számtalanszor hallottam, azon nép közt, melynek a Toldi nyelvét köszönöm, hogy péld. „a
húsz garas csak 19-re ütött ki, mert talán egyet elolvastak a többi közt''
; vagy hogy , ,egy huszas hamis volt, de elolvasták' ', azaz nem vették észre, mikor
olvasták. Ez csupán az olvas igében, mikor értelme: számlál;
itt is, midőn egyet a többi közt , de már nem mondanák: a
pénzt (összesen) elolvastam, azaz rosszúl olvastam. –
Továbbá az el határozó értelmét illetőleg, adnom kell valamit a t.
munkatárs által mondottakhoz. Legszokottabb értelmét, mely valamely cselekvésnek
távolítás általi bevégzése, ő mellőzi, mint céljához nem tartozót. Minden magyar érzi a
különbséget e közt: megvág és elvág. Mindegyik bevégzett tény,
de az utóbbi távolít is. Ő ama ritkább, de szintoly magyar értelmet veszi:
elnéz, azaz nem akar valamit észrevenni; és elnéz, azaz, nem bűntet
meg. Van még egy harmadik árnyalat. Elnéz, azaz csendesen végig vár, kiles
valamit. „Csak elnézem mit csinál" . . .– mondja a magyar népdal, melynek
ríme nem idézni való. Elnézem, hogy mi lesz már belőle. Itt
folytonos
passiv állapotot fejez ki az el. Igy az ellátni
is. Elláttam én azt, hogy soha sem leszek gazdag ember. Azaz végignéztem
egész életpályámon és meggyőződtem. – Másik elem az ellát-ban a
lát. Értekező szabályúl állítja fel: „a magyar a lát
igével csakis a látást, a valódi látást fejezi ki, és semmi más kezelést,
működést vagy hatást". Igaz lehet; de csak úgy, ha a látást át is visszük (tropusban), s
akkor mindjárt nem a valódi látás lesz, s megtörik a szabály. Mindenki
tudja, hogy a ,,szívesen látom" több, mint a puszta látás,
több mint csupán örömest bámulni valakire, benne foglaltatik a nyájas, előzékeny,
vendégszerető fogadás, olykor az étel, ital s más anyagi dolog is. Gyakran pedig a
lát, mint a gyakorító látogat tője, ez utóbbinak
értelmében használtatik. „Sok jóval lát az isten” – több lesz, mint
videt, bizonyára. Hozzá vagy utánlátni sem a
puszta passiv bámulás; a lát értelme épen valami más ,,kezelést, működést, hatást fejez
ki" a felhoztam példákban; s ezek társaságában hadd nyerjen irgalmat a
vendéglátás, melynek a szerkesztői jegyzés pártját fogta.
Most jő a kinéz, mely tagadhatlanúl ocsmány kinézer (chineser)
szó: ,,csípd, rúgd, döfd, valahol kapod a gaz kölyköt".
n
A
magyar kinéz az ablakon, kinéz valakit a templomból, azaz
elvárja, míg kijő, de nem néz ki halványan s nem néz ki (űz
ki, nézéssel) a társaságból valakit, mint ez legközelebb szintén lábra kapott.
Jegyzet –,,csípd, rúgd,
döfd, valahol kapod a gaz kölyköt”:
Kazinczy
Epigrammai Moráljának negyedik sora ez.Kazinczy Ferenc
Nem mehetek el a bír ige mellett se szó nélkül. Azt mondja t. értekezőnk,
hogy a „bírok vele” tőstörzsökös magyar értelme háttérbe és utoljára egészen ki lesz
szorítva – a felkapott „ich habe” fordítás által. Ha megkérdenők olvasóit, húsz közől
nem tudom hány bírná megmondani, mi hát a ,,bír vele" vagy általában a bír
tőstörzsökös magyar értelme. Legkiválóbb a possum és possideo.
Amaz határozatlan móddal: „nem bírom megenni;” ez többnyire tárgyesettel: ,,ki bírja
most ezt a pusztát” (még pedig haszonbérben is:
bírja, nem tartja). Méltó megjegyezni, hogy valamint a
possideo-nak tője a possum: úgy a bír igének is azon jelentëãe, mely
hatást, tehetséget, uralmat fejez ki, régibb, eredetibb annál, mely pusztán birtoklást
tesz. Ezért még ma is a valódi magyar nyelv több szókötési formában ismeri
possum-hoz közelítő értelemmel, mint birtoklást jelentővel. „Nem bírja
elvégezni a munkát” – „annyit vállalt, hogy nem bír vele” – ,,indulatos, –nem bír
magával” – „egy idő óta beteges, nem bírja magát” – „jól bírja magát, mióta az ipa
vagyona rászállott” – „bírja még ez a kalap" – „aki bírja, marja“ – ,,rábírta magát nagy
nehezen" – „bírja a ló a szekeret, a szekér is a terhet" – ,,megbír a jég" – mindez s
lehet még több is, nem a birtoklásra, hanem a tehetségre vonatkozik. Sőt a
második a possideo értelem, már átvitel útján származott ez elsőből, úgy
hogy a bír őseredetileg nem a vagyon lételét, hanem az a
feletti szabad rendelkezést, uraságot jelenti. Világbíró
Sándor, nem a ki a világot bírja (possıdeo), hanem a kı
uralkodik a felett (latinul az armipotens kaptájára üthető
mundipotens fejezné ki). „Szegény ember szándékát boldog isten bírja" -
(nem habet, se nem possidet) rendelkezik fölötte.
,,Vasvesszővel bírja (angolul: he rules, he
swajs) ellenségét“ azaz hatalma van a fölött, ura, parancsnoka. Ajánlom e
szép, erőteljes értelmet nem csak fordítóink, de kivált eredeti költőink figyelmébe. A
bíró sem azt jelenti, a ki birtokol, nem is azt a ki ítél, hanem a
kinek hatalma van a törvényt végrehajtani, a ki potens; minél az erdélyi
dulló (kétséges Gyula eredetét mellőzve) egy fokkal még keményebben jelzi
az anyagi erőszakot a végrehajtásnál.
n
– A második, a
birtoklási értelem alárendeltségét mutatja már az is, hogy míg az
elsőt, mint láttuk, a nép nyelve több szókötési alakban, többféle ragozással használja,
itt egyedül a tárgyesetre, így is csak nehány kifejezésre szorítkozik. „Ki
bírja most ezt a pusztát"; nem jó lenne: „ki bír pusztával?" tárgyeset kell hozzá. De
tárgyesetben sem jó volna: „ki bírja ezt a lovat? ezt a pálcát? ezt a kalapot?" úgy hogy
még itt is a vagyon létele mellett benn van az eredeti fogalom, hogy az a
vagyon egyszersmind oly természetű, mely úrrá, függetlenné teszi a birtokost; tehát nem
ingó, veszendő birtok. „Ezt a földet a szomszédom bírja” helyes, ép úgy,
mint: „ez a föld a szomszédomé"; de már ez: „Péter sok pénzt bír" nem jó,
mert a magyar a pénzt nem tekintette a hatalom biztos és maradandó
kútfejének. – ,,P. sok pénzzel bír” – ezt a romlatlan ép magyar nyelv nem
ismeri;*n
de az írói
nyelv nagyon régen befogadta, innen, ha teljes kiküszöbölése nem sikerül, ajánlatos,
hogy a stilista inkább kerülje, mint keresse. Elvont fogalomra vinni pedig: ,,P. jó
erkölcscsel bír" – vagy épen: ,,,jó erkölcsöt bír” majdnem
hazaárulás; ellenben személyre lehet, tárgyesetben, s Jegyzet * Sajátságos az a nyelvhasználat. ,,Bír földdel,
házzal" – ,,bír földet, házat" így mondva
egyaránt népietlen. De participiumban: „jó módú, házzal,
földdel bíró ember" már van akár mennyi; ellenben
„házat, földet bíró" meg nincs; noha kérdhetem: ,,ki
bírja ezt a házat, ezt a földet”, megfordítva pedig nem kérdhetem: „ki
bír e földdel, házzal ?" Ily finom árnyalatok dacolnak
minden szabállyal, itt eleven nyelvérzékre van szükség.
Petőfi
nem magyartalanul zengi:
Petőfi Sándor
n
Jegyzet – „De ha téged bírhatnálak” stb.: Az 1844-ben keletkezett Ez a világ amilyen
nagy című Petőfi-versből valók e sorok.
Egy ember-életkor folyhatott le, amúgy Dávid értelmében, mióta a magyar nyelvészkedés
tüzetesebben és nagyobb szenvedéllyel lát dolgához; mióta nem csupán nyelvtanokat,
leginkább iskolai használatra, termel; hanem mélyebben igyekszik behatni a nyelv
természetébe, fürkészi sajátságait, boncol és hasonlít, rendszerez, osztályoz; egy
szóval többé- kevésbbé tudományos álláspontra törekszik.
n
De ha végig tekintünk e 70–80 évi
működésen, s Jegyzet – amúgy Dávid
értelmében: a 90. zsoltárra utal
A.
: itt a 10. versben ezt olvashatjuk (az átdolgozott Károli
Gáspár-féle szöveg szerint): „A mi esztendeink napjai hetven esztendő, vagy ha
feljebb, nyolcvan esztendő és nagyobb részök nyomorúság és fáradság, amely gyorsan
tovatűnik mintha repülnénk.”Arany János
Révay
magasságából le
egészen az ,,Ugornya =ugordj na !" vagy „Máramaros = már ama rossz"-féle
nyelvészkedőkig: sajnálattal vesszük észre, hogy csaknem minden figyelem, érdek,
szenvedély, törekvés, kutatási szomja szavak teste körül forog; a mi
azoknak, s így a nyelvnek ıs, szelleme volna, a szavakkal
élés, igaz magyarosság a kifejezésekben, a helyes, az ékes syntaxis,
aránylag mellőzöttnek, művelés nélkül hagyottnak mondható. Az etymologia,
szokott nyelvtani értelmében: ,,szófejtés, szónyomozás“ többnél-több vizsgálót s amúgy
vaktában találgatót vonza körébe; de amaz eredetı értelem, hogy kelljen magyarul
igazán (έτυμωζ) beszélni, vagy írni, aránylag kevés
méltatásban részesült. Azon egy-két pályamunka, mely a magyar szókötést tárgyalja, sőt
maga az Akadémia által kibocsátott „Magyar nyelv rendszere" is, vajmi sovány aratás e
gazdag mezőn!Révai Miklós
n
Nem
kisebbítem a szónyomozók érdemeit, de fájlalom, hogy míg a „szavak
egérfarkába" oly makacsul kapaszkodunk, elhanyagoljuk a mondatot; míg egyes
halvány gyökök elhangzott értelmének földerítésén izzadunk, nem szentelünk hasonló
buzgalmat mindazon árnyalatok összegyüjtésére, melyeket az élőnyelv a szavakhoz kapcsol;
míg elmések, legtöbbször túl-elmések vagyunk a rideg betű jelentéséből mindent
kiokoskodni, a szókötésben, stílban mintegy a véletlenre, ösztönre, kisebb-nagyobb
mértékben megromlott nyelvérzékünkre hagyatunk; röviden: csinálunk, építünk nyelvészeti
rendszereket, s írunk minden egyebet is, rossz magyarsággal. Gyűjtjük a táj
szavakat; de az első esetben, ha valamely kitételt nemzetiesség szempontjából az élő
nyelv foruma elé akarunk vinni, felakadunk, mert nincs gyüjtemény a
tájszólásokra, értem a nyelv syntacticai használatára egyes vidékeken,
mely pedig, mint előbbi cikkemben is érintém, különböző lehet. Jegyzet – az Akadémia által kibocsátott „Magyar
nyelv rendszere”: Az 1846-os
híres akadémiai nyelvtanról van szó, melyet „
Schedel Ferencz
titoknok” vezetett be.Toldy Ferenc
Tompa
egy versében olvasám: „Csak egy torony a
számára" ; ez vidékemen annyira ismeretlen szólam, hogy fejet csóválnék
magyarságára, ha nem tudnám azóta, hogy egész nagy környék népe ajkán használatos. A
gondolkozó stilista fenakad minden lépten, egy egyszerű ő vagy
az bökkenőt gördít eléje, mely és mi elállja
útját; nem is említve elhagyottságát az igeidők használatában, a szenvedő forma körűl; s
mellőzve az idegen ajak és toll gyötrelmeit ha nyelvünk szókötési csínját-bínját el
akarván sajátítni, szabályt keres, de nem talál. Bizony háladatosabb munka lenne
kiaknázni az ép élő nyelv szólásbeli kincsét, addig, míg az irodalom lávája azt is el
nem borítja, mint a betű-changeirozás bűvészete által homlokegyenest
ellenkező rendszerek kártyavárát építgetni (tisztelet a kivételeknek !) a szavak és
hangok eredeti jelentéséről, származásáról, s úgy tenni, mint az, ki nemzetünk ázsiai
történetét nyomozván, a mai-ról semmit sem tudna.Tompa Mihály
n
Ezért helyezünk mi nagy
fontosságot t. munkatársunk Jegyzet – a
betű-changeirozás bűvészete: betűváltoztatás, betűcsere; arra az ez időben végképp
idejétmúlt nyelvészeti irányra utal
A.
, mely szóhasonlításait és származtatásait hangalaki esetleges
egybeesésekre alapozta s az egybeesések bizonyításának megfelelően torzította,
faragta a szavak régi akját, gyökerét.Arany János
Brassai
felszólalásában ezért kísérjük (azt ?) saját, már olyan amilyen,
észrevételeinkkel; noha lapunk köre és programmja korántsem elég tágas e rengeteg tárgy
megvitatására, s valamint a Brassai Sámuel
Brassai
cikkét, úgy a mi variatiónkat alig lehet figyelemgerjesztésnél egyébnek tekinteni.
Brassai Sámuel
A mit értekező a nominativus alany, s hozzácsatolt szenvedő formáról mond, abban egyet
ért vele minden ép nyelvérzékű magyar ember. ,,Ő haragudt volna, ha Elemér
meglepi" ezerszer magyarabb, mint: „ha Elemér által
meglepetik”; valamint ez: „a felkelők megverettek a
törökök által" – nyelvünk szellemében így van jól: „a felkelőket
megverték a törökök” Tisztelt munkatársunk, midőn a szenvedő formának
ily módon használását megrójja, s méltán, – nem bocsátkozik ama vitás kérdésbe, ha
általában létezik-e, jogos-e nyelvünkön a passiva. Ó csak azon merev szófűzés,
mondatalkotás ellen tiltakozik, mely a nyugati nyelvekből árasztotta el stilunkat: hogy
t. i. elöl álljon az alany, nevező esetben, s vonja, mint gőzös az utána ragasztott
lusta hajókat, a szenvedő vagy vegyes constructio lomha terhét. De függőben hagyja,
vajon nincsenek-e esetek, s melyek azok, hol nyelvünk szelleme megtűri a passiv
kifejezést. Hihetően szűkebbnek látta terét, hogysem itt belevágjon ama fontos kérdésbe,
melyet stilunk érdekében valahára tisztába hozni annyira szükséges volna. Legtöbb író
annyira forditja saját gondolatait is, hogy jól sem esik neki, ha örökös
tatom tetem éktelen condrájába nem öltözteti. A költői nyelv, élénkebb,
hatályosb, emphaticusabb természeténél fogva, még eddig mintegy ösztönszerűleg
visszaborzadt a szenvedő constructiók keletlen tésztájától: de már oda is kezd
beharapózni, s nagyban elő fogja segítni ama „lágymosói” ruganyosságot, melyről egy más
alkalommal emlékeztem.
n
Némely író ellenben
tartózkodva él a szenvedővel, de nem lévén zsinórmértéke, inkább a véletlenre, s
pillanatnyi szorultságra bízza, hol kerülje a passivát, hol ne. Mindennek a magyar
syntaxis, a magyar stilistica művelése, még pedig főleg az élő, romlatlan nyelvérzékre
alapított művelése vetne véget. Hogy ily kérdés ezen mi töredékes jegyzeteinkben meg nem
oldható, mindenki belátja; azonban felhasználom ez alkalmat, hogy a szenvedő formáknak
nyelvünkben létezéséről, melyet némely purista kereken tagad, holmi
észrevételt elmondjak.
Jegyzet – ama ,,lágymosói“ ruganyosságot, melyről egy más
alkalommal emlékeztem: hol említette
A.
, arra nézve Tolnai Vilmos
sem sorol föl, említett munkájában, az előfordulás előtt a szenvedő igével
kapcsolatban adatot (i. m. 170. l.). Talán a Szász K.-bírálat e kitételére gondol
Arany János
A.
: „nagyon hasonlít a
konyhában használt ama vizes rongydarabhoz."Arany János
Köztudomás szerint, a népnyelv kerüli az at-et, tat-tet, annál
inkább a szörnyeteg tattat-tettet idomokat, mint szenvedőket. Ha egyiket
vagy másikat elvétve hallanók is, inkább az irodalomból odaszivárgott, de soha vérré nem
vált idegenszerű (heterogén) elemnek kellene tartanunk. Azt jelenti-e ez, hogy a
magyarnak nincs, eredetileg sem volt szenvedője? – A régi halottibeszédben van egy hely,
melynek elfogadott szószerinti olvasása ez
n
: „kinek adott hatalm oldania és kötnie“,
jelentése pedig az: „kinek adatott hatalm oldania és kötnie" E szerint már
e legrégibb emlékben megvolna a passiv idom, at-et; mely csupán a leíró
tollvétsége által maradt volna ki, mint Jegyzet – A régi halottibeszédben van
egy hely . . „kinek adott hatalm oldania és kötnie”: természetesen, a Pray–kódex
Halotti Beszédéről van szó; utolsó lenyomtatásában így
hangzik e fél mondat olvasata: „kinek odutt hotolm oudonia és këtnië” (
Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból. Bp..
1963. 39.
l.)
Toldy
habozás nélkül állítja.Toldy Ferenc
n
De az a körülmény, hogy e szenvedő idom csupán ez egyszer
fordúl elő az egész beszédben, óvatossá tesz, tollhiba bélyegét ütni rá, mert nincs
honnan igazítni meg. Ha több at-et szenvedő is fordulna elő benne, habozás nélkül
mondhatnók lapsus calami-nak; de így, kivált mıdőn az élő nyelv ma is
tiltakozik a passivának ezen formája ellen: jó lesz meggondolnunk, vajjon a romlatlan ép
nyelvhasználat nem adna-e kulcsot a szó megfejtésére.
Jegyzet – mint
Toldy
habozás nélkül állítja: Toldy Ferenc így olvasta e fél mondatot: „kinek ádótt hătálm
oudania és ketnie.” S a szóban forgó szenvedő igealakról ezt mondta: „A mondat
szerkezete tilt bennünket e formában Toldy Ferenc
Révai
val részesülőt látnunk; mely nem lehet nem írási hiba odotut
(adatott) helyett". (
A magyar nemzeti irodalom
története. I–II. köt. Révai Miklós
Pest
1851. I. köt. 83., 99.
l.)Budapest
Kétségtelen, hogy, habár az at-et, tat-tet forma nemlétezőnek mondható is a
magyar népnél; a passiv kifejezés lényege nem hiányzik teljesen nála. Ez
leginkább részesülő alakban tartotta fenn magát. Hiszen van „fogadott fiú" mi épen
annyi, mint ,,fogadtatott fiú“; van „ölő csirke” a. m.
,,ölendő" „vagy ölni való csirke”; van ,,lakó ház" a. m.
,,lakat-ó” ház; már nem is „lakandó“, mert ez
jövőt fejezné ki, nem is ,,lakni való", mert ,az csak annyit mondana, hogy ,,lakásra
alkalmas”; míg a ,,lakó ház” épen olyat fejez ki, mely valósággal
,,lakatik". E szerint a nép ily esetekben a szenvedő lényegét
fejezi ki, de a szenvedő formája nélkül. Minden esetre annyit mutat ez,
hogy a szenvedő lényege nem idegen a nyelvtől, legalább a szókötés némely formáiban; de
az activától külön forma hiányzik rá; mert ha a tat-tet
egyidejű alak volna a nyelv teremtődzésével, a nép használná azt, midőn a passiva
kitételre szorúl. Menjünk tovább. – Van még ma is nehány ıgénk, mely a puszta
ik hozzátoldása által közép vagy szenvedő értelmet nyert. Tudnivaló,
hogy az ik-es végzet csupán némely idők némely személyeihez járul: a
többi minden idő és személy az activa idomot használja közép (vagy talán
szenvedő) értelemben. „A cseléd eltört egy poharat;
eltört a pohár", amaz cselekvő, ez közép, semmi különbség a formában.
,,Az ember nem hallott semmit; mert a zaj miatt nem hallott
(hallszott, hallatszott is) a szó". Első esetben az igető: hall-tör:
másodıkban hallik-törik, de az iktelen végzetek merőben a cselekvő idomot
tartják, oly középidői értelemmel, melyet keskeny árnyalat választ el a szenvedőtől.
Ilyen még az old-oldik, szeg-szegik (szárnya
szegik) s egy pár ezenkívül. Ilyen forma a bír is, melynek
ikes alakját ugyan nem ösmeri a népnyelv; de igen középjelentését
cselekvő formában. „Rossz kézre bírt ez a jószág" majdnem annyi, mint:
„jutott". De ikes alakját is fölleljük a régibb nyelvhasználatban, például
Kádár István históriájában, melynek népies eredete (katona írhatta) megerősíti
bizalmunkat, hogy itt az élő népnyelvvel van dolgunk, nem irodalmi
erőszakkal.
n
Azt mondja t. i.: „Mindjárt a város is pogány kézre
bírék"; mi tisztán mutatja, hogy bír és bírik
épen úgy áll egymáshoz, mint tör-törik, hall-hallik, old-oldik.
Jegyzet – Kádár István históriájában: ennek a XVII. századi
éneknek, mely II. Rákóczi György erdélyi
fejedelem katonájának, Kádár Istvánnak a halálát adja elő, valószínű szerzője
Ködi Farkas János, a fejedelem bizalmas
embere.
Ha e nehány példa, ha a részesülőnek úgy cselekvő, mint szenvedő értelemben használása,
ha az at-et formának e mai napig idegenszerűsége a népnyelvben s
mindamellett a passiva lényegének némely szólásokban ma is fönléte feljogosítna
bennünket ily hypothesisre; tekintetbe vévén azt is, hogy minél feljebb megyünk a
nyelvtörténetben, annál egyszerűbb eszközökhöz látjuk a nyelv alkotó szellemét
folyamodni: azt kellene állitanunk, hogy a magyar nyelv, arra nézve, hogy a
cselekvő igetőt középpé, vagy szenvedővé változtassa, elégnek tartotta csupán -ik
végzetet toldani hozzá. E szerint, a mely idők ik nélkül
formálják személyeiket: ott a cselekvő és szenvedő vagy közép szóidom közt semmi
különbség nem volt. Így már nem volna szükség a halotti beszédbeli adott-ra
nézve, a tollhiba nagyon ruganyos mentségéhez folyamodni; hanem egyszerűen azt
mondhatnók, hogy valamint (részesülőben) „adott szó" ma is annyi, mint
„adatott szó": úgy régen a.: „kinek adott hatalm” (a jelentő múltban
is) annyi volt, mint ma: „kinek adatott hatalom"; a mint hogy „nem hallott
a szó” ma is közel ezt teszi: „nem hallatott" – Mind ebből nem azt akarom
kihozni, hogy állítsák vissza a szenvedőnek ily egyszerű módon képzését; mert ez, a
felhozott példákon kivűl, most már még idegenebb volna a nyelvérzéktől, mint az
at-et forma; hanem azt akarám világosítni, hogy a passiva lényege
at-et nélkül is megvan s megvolt a nyelvben, s hogy az utóbbi formát,
legalább a részesülőkben, ma is bízvást elkerülhetjük: az „adott szó szentsége" helyett
nem szükség „adatott szó szentségét“ mondanunk; sem az ,,írandó könyvet"
túlságos szenvedtetni akarással, „íratandóvá” csavarnunk. Használjuk-e, s
hol és mennyi részben, az irodalmilag nagyon meghonosúlt at-et passivát:
azt ezen futó jegyzések el nem dönthetik: csupán figyelmet akarék gerjeszteni, hogy az
állítás, mely szerint a magyarban teljességgel nincs szenvedő, nem látszik
előttem alaposnak.
Tisztelt munkatársunk méltán kell ki nehány oldalvágásban a stilisticai
felkapások ellen. Mellőzve a cz és c meddő
vitáját, teljes igazat adunk neki a hogy kerülgetése dolgában. Mirevaló ez?
Hát baj, az, ha a hogy kétszer is jő egymás után? Vagy szebb a
mikép, miként, miszerint, mely soha sem adja
vissza a hogy értelmét? Van a hogy elhagyásának magyarban
igazi népies módja, mellyel az irodalomban mai nap ritkán találkozunk. „Mondtam anyám,
házasíts meg" – íróink a világért sem eléglenék így, hanem szép laposra puhítanák:
„mondtam anyám, hogy házasíts meg”, vagy talán ettől sem borzadnának
vissza: „mondtam anyám, miszerint házasíts meg !" – Szintily laposság az
ige után: „hogy mily" – „hogy mennyı" – „hogy mikor” – „hogy meddig” – „hogy ki" –
„hogy`mi" – „hogy merre" s számtalan hasonló kifejezés, mely széltire pongyoláskodik,
még kötött beszédben is. ,,Látom, hogy mily boldog vagy” mivel több vagy
szebb ennél: „Látom mily boldog vagy?” – „Nem tudom, hogy mennyiért adják".
– „Nem tudom, mennyiért adják". – Hallottad, hogy ki holt meg?
hogy mi újság?" épen oly érthető, de sokkal elevenebb így: ,,hallottad,
ki holt meg? mi újság?" – Ezenkívül is van több módja kerülni a hogy–ok összetorlását:
de ha a szerkezet épen úgy kívánja, hogy e kötszó kétszer jőjjön egymás után, az bizony
sohasem oly nagy stilisticai szerencsétlenség.*
n
Jegyzet Köztudomás szerint íróink,
a hogy pocsolyáját kerülendők, egyik mentőeszközűl a
latinos participium bocskorát kötötték fel. Jól van, az idegen bocskor elég
kényelmesre tágúlt. De újabb időben – szinte átallom kiírni – oly író is akad, ki
nem tud élni e részesülővel. Például a fönebbi mondatot így szerkesztené:
„íróink (többes szám), a hogy pocsolyáját kerülendő“
(egyes szám). Tehát magyar író nem tudja a magyar „syntaxis convenientiae”-t. Nem
sokára oda jutunk, hogy jól-lesz magyarul: „ezek a könyvek
drága". Hanem úgy kell nekünk, miért veszünk be oly szólásmódot, melyre
nincs született nyelvérzékünk !
n
Jegyzet – a magyar „syntaxis
convenientiae”-t: a magyar széppróza mondattanát, illetőleg egyeztetési
szabályait.
A meg, el, le, fel stb. előragok el
nem választása, midőn el kellene őket választani, annyira komoly veszéllyel fenyegeti
szókötésünket, hogy keveslem a tréfás: ,,piha ördög !”-öt, mellyel
Brassai
e tárgy felett elsuhan. Nem kevesebbről
van szó, uraim, mint egy syntacticai formának teljes kiküszöböléséről az
önök divatos: „eldönteni fogjuk, megvizsgálni lehet" stb. szófűzése által. Hisz nem én
figyelmeztetem elő- ször, hogy „elmondani fogjuk” és ,,el fogjuk mondani” határozottan
különböző két szólam. Az első a mond-ra helyzi a súlyt: „elmondani fogjuk”
nem például: „elénekelni". A második minden ilyes nyomaték nélkül fejezi ki a
legtermészetesebben, hogy „az elmondás meg fog történni" – Hasonló rontás az is, midőn
közvetlen a határozó (adverb) után, szükségtelenül, s a magyar nyelvérzék ellenére,
magát az igét, nem annak előragját teszi valaki. ,,Mondtam, írja le, s
szépen leírta”, – ez a természetes szórend. E helyen divatba jött, vagy
kell vagy sem, mindig az igére súlyosítni a határozót; tehát a fönebbi példában:
,,Mondtam, írja le, és szépen irta le" Pedig ez egészen más árnyalat. De úgy látszik, a
szócsintan már nem elég, rontani a nyelvet,
„mond-csín-tan" is kell, hogy syntaxisunk tönkre jusson.Brassai Sámuel
n
Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv
törzsökének, azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesb
ereket, csatornákat képezik, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel, – és a fa
nem lesz többé !
Jegyzet – a
szócsíntan már nem elég, rontani a nyelvet: ezt a fogalommá lett torz nyelvújítási
szót adta a jeles orvos és hírhedt szóújító, Bugát Pál
1857-ben keletkezett
természettudományos szóajánlásait összefoglaló munkájának címül. Benyújtotta az
Akadémiához, de már nem engedték megjeleimi (lásd
Tolnai Vilmos: A nyelvújítás.
Bp.
1929. 173–174.
l.).Budapest
Van-e helye széptani folyóiratban e nemű fejtegetésnek? A kérdésre egy másik kérdésben
adok feleletet. Szükséges-e, hogy a szép tudományokkal, kivált pedig a költészettel
foglalkozó egyén a nyelv sajátságiba is minél avatottabb legyen? Látom a gúnymosolyt,
mely felelő kérdésemre legott rám pirít, elfog, agyonsújt. ,,Igen ! – replikáz a mosoly
– ön azt mondja: a költőnek ismerni kell a nyelvet: így hát a nyelvtan aesthetikába
való. A költőnek sok egyéb ismeret is kell, tehát ön szerint mind ez ismeretek a
széptanba; tartoznak.
Dante
,
Dante Alighieri
Milton
jó theolog: a theologia
önnek széptani tárgy lesz. Milton, John
Goethe
korának tudományos színvonalán állott: ön szerint mindaz, minek
tudása Goethe, Johann Wolfgang von
Goethe
műveiből
kitetszik, az aesthesis körébe vonható lesz. Vagy (hogy a nevetség tetőfokát érje) a
költőnek olvasni csak kell tudnia: nosza tegye lapját érdekessé abc
gyakorlatokkal!" Azonban kiállom a mosoly tüzét, s a gúnyos arcnak rendületlen rzemeıy
kepet ezőgzőıe eııenebe. Úgy van – felelek – bizenyos szempont, ha nem éppen az abc-t,
de már például a helyesírást aesth. lapban is tárgyalhatóvá teszi, a
szerint, a hogy különbözik a helyesírás prózai meg költői használatban. Minden nemzet
költőı nyelve azt mutatja, hogy rövidség, széphangzás a költői orthographiának oly
szabadságokat enged, melyek prózaírónál hiba számban mennének. E szabadság azonban nincs
korlátok nélkűl, és épen nem a versíró önkénye szerinti ferdítésben áll, hanem az élő
nyelv szokásain alapúl. Rövidít, összevon, olvaszt, de úgy, mint az élő nyelv. Mellőzöm
a görög nyelvet, melynek ismerői tudják, hogyan bánik a görög költő a prózai
helyesírással: az angol, a német is megengedi mindazon kurtítást, összevonást,
lágyítást, mi a sebes közbeszédben előfordúl. Nekünk a nyelvtan vas törvényeket szab e
részben. Ha úgy olvassuk a verset, a hogy le kell írnunk, ez a
mi zengő nyelvünk néhol bizony oly göröncsössé válik, hogy majd kitörik benne a fog.
Írjuk-e mi: mégy-sz, holott senki se mondja széles e hazában, csupán mert a
rideg etymologia (kérdés, helyesen-e ?) ily formára utal? Írjuk-e szüntelen:
miért, azért: mikor az élőnyelv a t kilökése
által oly szépen elkerüli a hangtorlatot az ilyesekben. Írjuk-e (rideg nyelvtani
paradigmáink szerint): olvas-sz, néz-sz, keres-sz
meg a mit összekeresni ezúttal se időm, se célom? Az ily szabadság szüksége meg van
költőinknél: csak constituálnunk kellene, hogy ne legyen se szolgai
hunyászkodás, se féktelen szabadság. jegyezzük meg, hogy e szabadság célja nem a vers
kisütése, hanem a költői nyelv könnyebb, szabadabb, fesztelenebb
mozgása: a rövidség, szebb hangzat, jellemzetesség, és így jóformán széptani oldalok.
Föltétele pedig az, hogy mindig az élő kiejtésen alapuljon: legalább én
tagadom a költő azon szabadságát, hogy a szókat – élő nyelvbeli használat ellenére –
tetszése szerint nyirbálhassa, ferdíthesse, csűrje-csavarja. Mely't,
ser'g, levél't, ér't (venam), stb. sohasem
nyer kegyelmet nálam, mert egy lélek se mondja; míg nem bánom, ha (a maga helyén)
asz'ondjá-t ír is, mivel megvan az (alsóbb) néphasználatban. S íme
korántsem chimaera, hanem valódi szükség, tisztába hozni a költői helyesírás
szabályait, meddig követheti az, euphonia fejébe, az élő nyelvet, s hol
kezdődik a határ, melyen túl a paraszt ajak vagy tájkiejtés pongyolasága nem irodalomba
való.
Goethe, Johann Wolfgang von
Még szorosabban érdekli a költői nyelvet a szók igaz jelentése, az összetétel (vagy
szerkesztés, nem bánom) legkivált pedig a syntaxis, melyben leginkább
kitűnik ereje. Soha nagy stilista, remekíró nem volt – prózai sem, annál kevésbbé költő
– ki illető nyelve szókötésének minél teljesebb birtokában ne lett volna. Ha valahol,
itt áll boszút magáért az idegen formákba lapúlás, sőt olykor az élő nyelv hétköznapi
gondatlansága is, épen úgy, mint a tudós vagy pedant fesz. Kilesni, híven följegyezni s
megőrzeni az élő nyelv azon ritkább, nyomatékosb szókötési fordulatait, melyek úgy
szólva csak ünnepnapon, azaz a lélek ınagasztosabb perceiben hallhatók: ily úton óhajtom
én a magyar ,,ornata syntaxis" létrejöttét; nem pedig, hogy íróinkból latinos, németes
stb. kitételeket szedjünk össze, vagy épen a latin „ékes szókötés" szabályaira
erőltessünk magyar példákat.
n
Ha általában ideje, nagyon ideje, hogy syntacticai
tanulmányink a szófejtegető nyelvészetnek utána iramodjanak: az szintén kívánatos, hogy
a nyelv széptani oldala körül is minél többet s többen forgolódjunk; mivel a tapasztalás
mutatja, hogy ebbeli hanyagságunk máris termi gyümölcsét, a hathatós kifejezések iránti
érzék tompulásában, a költői szólam enervatiójában, a széles–lapos tertyedésben, a
prózai tunyaság, magyartalanság elharapódzásában oda is; egy szóval mind abban, mit ily
röviden kimagyarázni nem lehet, de érzünk, Valahányszor a mai költői
nyelvet éldelni óhajtanók. Az a nemconcentrált zilaság, az a
természetesnek örve alá bújt hétköznapi pongyola kötés, a tulajdonképi szó helyén
gyakorta másik, mely szomszédja ugyan, de mégsem a kellő, a nem (Jegyzet – a magyar ,,ornata syntaxis”: Ékes
szókötésnek fordították a XVIII–XIX. században ezt a klasszikus stilisztikai
retorikai fogalmat (pl. utolsók közül:
Szvorényi József: A magyar ékes szókötés,
Buda
1846.
), melyet, Budapest
A.
legalább itt, inkább a versmondattan
értelemben használ, mint pusztán az irodalmi nyelv mondattana
értelmében.Arany János
Berzsenyi
ként) trombitába szorított hang, hanem
likas duda oldalán – ott is hol nem kell – szétillanó szusz, . . . de minek folytatom:
aki érzi a nyelv energiáját, az már ért eddig is, kinek nincs hozzá érzéke,
annak hiába minden beszéd.
Berzsenyi Dániel
Hogy mennyire szükséges, midőn ,,grammatici certant", mielőtt valamit eldöntenének,
állandó és szigorú törvénynyé szentesítnének, aestheticai, költői szempontból is
hozzászólni: példát hozok fel rá.
n
Alább lesz egy-két szó a magyar igeidőkről. Tudjuk, hogy
némelyek, régiebb összes irodalmunkra hivatkozva, azon véleményt akarják szabállyá
emelni, hogy a latin imperfectumot csupán az az időforma fejezi ki nálunk,
mely a praesens meg a vala összetételéből ered: ,,látok vala,
írok vala". Lehet, igazok van. De a költői nyelv, csak kissé hosszabb elbeszélésben is,
visszaborzad ez örökös vala, vala szerkezettől, oly valami esetlen
laposság, egyhangúság állna be ez által a kötött beszédben, a mi dictiónk mostani
fejlettsége után már nem is képzelhető; Jegyzet – ,,grammatici certant”: latin szólásmód,
szállóige: a grammatikusok hadakoznak, vitáznak; a szakértők nem egyeznek
meg.
Tinódi
nyelvét, rímeit volnánk kénytelen divatba hozni megint.
Tinódi Lantos Sebestyén
Kazinczy
– Kazinczy Ferenc
Petőfi
egész irodalmunk rossz nyelven írott avas
régiséggé válna, – a görög hatos, valamint több lyrai mért és nem mért forma
lehetetlenné; csupán döcögő alexandrin meg egy-két hosszabb sorú alak maradna
lehetséges. Ám fordítsa valaki, például Petőfi Sándor
Ovid
(Metam.) II-ik könyve kezdő sorait
versben, hexameterben úgy, hogy mindig valá-val tegye ki a latin
imperfectumot, s a régmúltra is hasonlókép ügyeljen:Naso, Publius Ovidius
n
Jegyzet –
Ovidius
Metamorphoses–a II. énekének kezdő sorai – a mondat
lezárásával együtt – így hangzanak mai fordításban: Oszlopokon meredett a magasba a
Nap palotája, /fényes arannyal volt ragyogó s láng-látszatú bronzzal, /tündöklő
elefántcsont fedte oromzata csucsát, / főkapu szárnyairól az ezüst ragyogása
sugárzott. / Szép anyagon szebb művészet: mert Mulciber abba / véste a föld köribé
karoló tükrösterü tengert, / föld kerekét, s az eget, mely a föld fölibé födelet
von.” (
Publius Ovidius Naso: Átváltozások. Fordította Devecseri Gábor, Naso, Publius Ovidius
Bp.
1964, 39.
l.)Budapest
„A nap királyi palotája magas vala. . . melynek legtetejét ragyogó ivor fedi
vala, kétszárnyú kapui ezüstfénynyel ragyognak vala. Az
anyagot a mű fölűlmúlja vala. Mert Vulkán oda kivéste vala a
tengereket ." Tessék ebből nem hexametert, de általában csinos verset szerkeszteni,
avagy csak némileg tűrhető változatosságot hozni az ily költői nyelvbe! Hanem erről a
maga helyén.
„Visszatekintésem" ezúttal a szó-összetétel, vagy, mint
Brassai
akarja
szerkesztés (compositio) felől tisztelt munkatársunk által elmondott
nézeteken akad meg. Hogy miért bocsátom előre az aesthesis jogát vagy kötelességét, mely
szerint nyelvtani kérdésekbe beleszólhat, bele is kell szólnia, nehogy a „de me sine me"
hozott végzések kárát vallja utóbb: épen e compositio kérdése alkalmával ki fog
derűlni.Brassai Sámuel
n
Jegyzet – „de me, sine me”: a latin de nos sine nos: rólunk, de
nélkülünk (ti meghallgatasunk, beleszólásunk nélkül döntenek) variációja: rólam, de
nélkülem.
Brassai
, elébb a távír,
aztán képvisel, árverez stb. igéket ültetve szégyenpadra, két
szabályt állapít meg: I. Hogy a magyar nyelvben határozatlan és így értetlen gyökökből
nem lehet componálni. 2. Hogy a magyarban szerkesztett (componált)
igetörzsök egyáltalában és teljességgel nem létezik. – Nehogy itt vagy ott ismétlenünk
kelljen, összefoglalom e kettővel még azon másik kettőt, mely szintén a compositióra
vonatkozik; azt, a mi a „tisztelt hazámfia" és
„birka gyapjú nyírő olló" példák segélyével van felállítva, I. hogy az
ily szerkezetben (tehát a compositumban is, mert „birkagyapjúnyírő" összetétel is lehet)
minden szó a nyomon utána következőt határozza; továbbá, miután az előbbi szabály
alkalmazásának négy lehetséges esetét kimutatta, 2. hogy csak oly
viszonyban ragasszunk össze két nevet, a milyenben mint külön álló két név
is értelmes (azaz ugyanazon értelmet adja, mint összetéve). Vizsgáljuk sorra.
Brassai Sámuel
„A magyar nyelvben határozatlan és így értetlen gyökökből nem lehet componálni."
Határozatlan, értetlen gyök pedig mindaz, mely nem létezik, nem él mint önálló, értelmes
szó. Nincs táv, nem lehet távir. Nincs visz, nem
lehet viszhang. Nincs ösz, nem lehet öszhang. És
így tovább. Elismerem, hogy nehéz volna értekezőt elegendő számú ellenpélda
felhordásával megcáfolni. Igaza van, a magyar nyelv nem szereti, in regula, az ily
összerakást.
n
De egy-kettő
akad mégis, mely nagyon húz a fönebbiekhez. A té gyök értelme is oly
határozatlan, értetlen, mint a táv-é. Magában nem létez, a
tébolyog, tévelyeg-féle szókból sejtjük csupán jelentését.
S íme, mégis szerkeszte belőle a nyelv maga: té-tova, té-továz
compositumot, szerkeszté magát a tébolyog-igét (,,Bolyog és
bújdosik Jegyzet – nem szereti, in regula, az ily összerakást: nem szereti,
legalábbis elvben, elméletileg, az ily szerkesztésmódot.
Pest
nek városában." Budapest
Ilosvai
.) ; ismét a téb-láb
páros igealakot, hol a téb értelme nem tisztább, mint maga a
té gyök jelentése. ,,Vaj igen!" pattan fel tisztelt munkatársunk, ,,már
hogy ne volna, hogy ne létezne a té, hisz mondjuk elégszer: se
té se tova". De megenged, ha én így-külön szóul sem sejtem világosabban
a té értelmét, mint midőn igegyök, nem tisztábban, mint a
táv-ét, a visz-ét, az ösz-ét. Egy húron
pendűlnek. Gyanítni ezeket is gyanítom meglehetősen. Az utóbbival maga a nyelv
componálta az öszvért, noha külön nem létezik az ösz. Ha
keresném, akadnék talán még több példára is. Nem vitatom, hogy ez egy pár kivételt
jogosan emelték szabállyá nyelvújítóink, de mint tényt jegyzem meg, hogy nyelvünk
eláradt ilynemű összetételekkel, melyek egy része nélkül alig tudna már ellenni kivált a
költői nyelv. Szegény poéták, hova lennétek ti, például csak a
viszhang nélkül is? ! . . .
Ilosvai Selymes Péter
„A magyarban szerkesztett (componált) igetörzsök egyáltalában
és teljességgel nem létezik", így szól a második szabály. Nem tudom elég határozottan
van-e e szabály alkotva. A felhozott példákból azt látom, hogy oly componált igetörzsök
létezését tagadja, melyben legalább egyik (rendszerint az utolsó) elem eredetileg is
igető, mint: táv-ír, kár-pótol, gond-visel,
kép-visel, ár-verez, párt-fogol stb. Mert, ha
oly összetett igetörzsök lételét is tagadná, mikor például két főnév
composítuma képző által igévé lesz: tagadnám tagadása helyes voltát. Azt
mondanám: úgy-e kérem: oldal önálló főnév? ,,Az." Nemde fél is az?
,,Világos." Pedig lesz belőle igetörzsök, nem szaloni ugyan, de annál népiesebb, (s itt
ez dönt): oldalfelez. Nem különben a küllőfelez, vagy önök
szerint erdélyiesen, köntörfarol, mely utóbbi még annyiban is vét ön első
szabálya ellen, hogy előrésze a compositiónak ,,határozatlan, értetlen gyök", vagy mi,
hiszen mi a manót tesz az a köntör?
n
Benne van ebben talán két homályos gyök is: a
ken vagy a kör, meg a törl (törleszkedik).
Még egy e fajta példát hozok fel. Eb láb = ebláb, innen ige
eblábol, eleblábol. Annyit megengedne tisztelt
munkatársunk ezek után, hogy van szerkesztetett igetörzsök, midőn két főnév composítuma
válik azzá, s legalább ily tréfás árnyalat kifejezésére használtatik is. Vajjon az ő
példái közől a komoly jelképez, melynek szerkezete a jel és
kép főnevek összetételén alapúl és csak azután vesz fel igeképzőt,
elmehet-e olvasva a fönebbi tréfások közt? nem vitatom; csak szabálya nem eléggé
szabatos voltát akarám felmutatni, melyért, legalább egy Diogenes, megboszanthatja a
,,Plátó emberével"Jegyzet - mi a manót tesz az a
köntör ?”: a SzFSz ismeretlen eredetűnek mondja, mind ezt,
mind alakváltozatait.
n
Jegyzet – egy Diogenes megboszanthatja a „Plátó emberével":
Diogenes Laertes egyik anekdotájára történik utalás. Eszerint Platón úgy határozta meg az embert, hogy tollatlan kétlábú
állat. Tanítványai helyeseltek; kitépve egy kakas tollát később, azt mondták: „ez
Platon
embere”, azaz rájöttek a
meghatározás képtelenségére (Diogenes Laertes, VI. 36–39.).Platón
De van szerkesztett igetörzsök, ha már benne vagyunk a kicsinykedésben,
olyan is, hol két igető összetéve alkot egy harmadikat. Nem azon páros igéket értem, hol
két gyök szalad egy kopóláncon, mert ez mindenik a maga útját futja, saját hajlitását
követi. Fúr-farag, nem összetett ige, mert mind a kettő külön hajlíttatik:
fúrtam-faragtam, fúrnifaragni. Jut azonban egy eszembe, mely valóságos compositum:
rúgkapál. Ennek hajlítása (vidékemen legalább) teljesen összetett
idomra utal: mert lesz: rúgkapált, rúgkapálni, sőt kiejtésben már egészen összesímulva:
rukkapálni; nem pedig külön: rugni-kapálni. Hogy a: bukfencez,
agyabugyál, stb. ide tartozik-e, nem merném eldönteni, mert összetételök elemeivel nem
vagyok tisztában.
Azonban elismerem, hogy eddig felhozott ellenpéldáim jóformán a tisztelt munkatársunk
által megállapított szabályok erejét bizonyítják. Régi maxima a nyelvtanban: nincs
szabály kivétel nélkűl. S a felhordott kivételek se nem oly számosak, se nem oly
fontosak, hogy általában ki ne lehetne mondani szabályúl a magyar nyelvnek irtózását az.
ily összetételektől. Kevésbbé állja ki a bírálatot a harmadik szabály, mely a „tisztelt
hazámfia" példa rosszalásából indul ki. Azt mondja, ez nem jó, mert a ,,tisztelt" a
,,hazára" nem a „fiára" vonatkozik, a magyar szórend s összetétel azon sarkalatos
törvényénél fogva, hogy minden határozó szó a nyomon utána következőt határozza. De, ha
a „tisztelt hazámfia" hibás: akkor hibás lesz a „réz
gyertyatartó" is, mert nem a gyertya a réz, hanem a tartó
; akkor igazán nem lesz többé fájós tyúkszem, az apa nem hoz
gyermekének szép vásárfiát, tisztelt barátunk
Gyulai
tanár nem fogja letörőlni a táblát
kopott nyúllábbal; hanem így fogunk beszélni: a gyertyának
réz tartója, a tyúk fájós szeme, vásár szép
fia ; nyúl kopott lába. Ennyi példa – s az élő nyelvből hordhatunk fel
akárhányat – elégséges bebizonyítására, hogy csakugyan nem ritka eset, hogy a jelző
(epitheton), legyen az melléknév vagy részesülő, magyarban is átugorja az összetett szók
elsejét, s az utóllevőt határozza meg. Nem állítom ezzel, hogy a tisztelt értekező
felhozta képtelen példák helyesek: „a tolvaj gyilkos pap szentjét káromló község tagja"
azért absurdum marad ; de csűrcsavaros szerkezettel a legjobb szabályt is eltorzíthatni.
Például: egy-két epitheton, incisa (körmondatban) szép lehet, de halmozzunk 10-et 20-at
össze-vissza: legott kész a galimathiás.Gyulai Pál
n
A
szabály lesz az oka? nem, az író.
Jegyzet – egy-két epitheton, incisa
kész a galimathiás: egy-két díszítő jelző,
költői közbevetés . . és kész a dagályos értelmetlenség, képzavar..
[szerkesztői feloldás]
. . .
E harmadik szabályból következteti tisztelt munkatársunk a negyediket. „Hogy szerkesztett
névben az első szó meghatározhassa az utána következőt, nyelvünk geniusa azt 495
kívánja, hogy csak oly viszonyban ragasszuk össze a két nevet, a milyenben (mint)
különálló két név is értelmes." E szabály vége, úgy látszik, nincs elég határozottan
fejezve ki, mert hisz a „különálló két név" mindig értelmes, mindeniknek lévén saját
értelme. Azt akarja mondani: hogy úgy jó az összetétel, ha a két név külön állva is azt
az értelmet adja, mint összetéve. Példái is e magyarázatra utalnak.
Házfedél jó, – úgymond – mivel ez is jó: a ház fedele. De
zsebóra kivetni való, mert értjük ugyan külön, mi a zseb,
mi az óra, de összetéve nem teszi azt zsebbeli óra.
Hattyúnyak jó, ha alatta a hattyú nyakát értjük, tollastúl-bőröstül,
mert szétválasztva is megáll: a hattyú nyaka; de nem teheti Irma nagysám
,,hattyúhoz hasonló fehérségű nyakát". – Én e szabályt az összetételre
nyelvtanilag sem tartom kielégítőnek. Ott van fönebb a tyúkszem népies
compositum. Igaz, külön válva teheti ezt: a tyúk szeme; de közönségesen nem ezt értjük
alatta, hanem a tyúk szeméhez hasonló alakú törést a lábon, vagy (a
mezitlábas nép használata szerint) szintén a tyúk szeméhez nagyságra hasonlító igen
mérges kelevényt a kézujjak ízhajlásaiban, tehát jóval egyebet, mint a két szó
elválasztva jelentene.
De nem annyira a nyelvtani, mint aesthetikai szempontból tartom a tisztelt munkatárs
Brassai
által a szó összetételre
adott törvényeket igen megszorítónak; miről legközelebb.
Brassai Sámuel
Ezer éves ittléte alatt Árpád nemzete sokat veszített eredeti sajátságaiból, a nélkül,
hogy jelleme alapvonásait levetkezte volna. Bizonnyal a puszták barangoló fia s a mai
angol-magyar Sportsman közt nagy a különbség. A mai országgyűlés szónoka talán ép oly
heves védelmezője a szabadságnak, mint hajdan a rákosi kardvillogtató; de megváltozott
nemcsak a hatás eszköze, hanem maga a szabadság fogalma is. Az a nemzeti köntös, mely
pár év óta törekszik visszaállítani az ősidőket, maga e köntös sem teljesen a régi már;
nem feledheti a nyugati kéjelmet, s épen nincs hajlama farkas- vagy párduc-kacagánnyá
alakulni vissza. Tempora mutantur et nos mutamur . igaz, mint egyénekre, úgy nemzetekre
is.
n
A nyugati polgárosodás, cserébe jóléteért, akármit
beszéljünk, sokat letörölt már, vagy módosıtott őseredeti sajátságainkból s ezen, míg
jellemünk erkölcsi magva ép marad, nincs mit oly igen sopánkodnunk – legfölebb versben.
Semmi baj, míg az átalakulás természetes úton, idő és körülmény lassan fejlesztő,
módosító befolyása alatt történik; az volna baj, ha a nemzet tompa ájulásban hagyná el
magát vagy őrült, erőszakos kézzel szaggatná ki jelleméből multja hagyományait.
Jegyzet – Tempora mutantur et nos mutamur : ez a középkori latinságból
származó szólás állítólag I. Lothar császár (795 –855) verséből való: az idők változnak és mi változunk
bennük (in illis).
Nyelvünk, irodalmunk is századok óta ki van téve a nyugati keresztyénség s művelődés
hódító befolyásának. Ki tudná megmondani, mennyi akadályra találtak az első térítők, az
első három század hitszónokai, magában a nyelvben, s mennyi idegen elemet valának
kénytelen terjeszteni, nemcsak irodalmilag, hanem azon nép között is, mely hallgatta
őket. Tudjuk, a biblia némely szólamai, közmondásai, csak az utóbbi három száz év alatt
is, annyira meghonosultak a népi ajkon, hogy eredeti zamatra egyenlőnek vehetjük a többi
legmagyarabb kifejezéssel. A művelődés szomja pedig, föld és népirati helyzetünknél
fogva, szintén ama forrásokhoz kelle, hogy vezessen, melyekből a nyugati összes
civilisatió merített, a hajdankor classicai irodalmához ; vagy pedig, hogy a korábban
érkezettektől kérjen egy-egy italt enyhűletűl. Mily hatással volt e helyzetünk a
gondolatnak nem csupán nyelvbeli kifejezésére, hanem irányára, sőt szülemlésére is, nem
szükség mutogatnom.
De megint vezércikk tónusába estem, holott csak azt akarom világosítni, hogy
Brassai
úrnak a szóösszetételről, vagy mint
ő mondja szerkesztésről adott szabályai nagyon is megszorítók. Elismertem,
hogy ha csupán a nyelvtani szempontot vesszük, noha így is fér szó a mondott
szabályokhoz, körülbelül igaza van ; hanem érinték egy más szempontot is, melynek
tekintetbevétele nyelvtani kérdések körül sem mellőzhető: az aesthetikait. Már ama
fönebb jelöltem helyzet, hogy irodalmunk leginkább oly irodalmak tején nőtt ennyire,
melyek a szóösszetételt nálunk sokkal szabadabban gyakorolják, kényszerít mintegy,
ebbeli kevés szabadságunkat nem megszoritanunk, hanem a józan lehetőség határáig
terjesztenünk. És itt, jegyezzük meg, különbség van a nyelvtani alakok, például az idők
használata, meg a szókötési idomok közt egy részről, és a szavak összetétele között más
részről. Az igeidők bármily tarka vegyülete árthat ugyan a nyelvnek, de nem gátolja az
írót a gondolatnak épp oly tömör kifejezésében, minőt amaz idegen classicusoknál
tapasztal, kiknek munkáját fordítni vagy követni akarja; Syntacticai veleje pedig a
magyar nyelvnek van annyi, hogy e részben megközelíti az ó-, s meghaladja az új kor
irányadó literaturáit, s ha szigoruan sajátjára szorítkozik is, azáltal mégsem lesz
petyhüdtebb, lazább, dísztelenebb, sőt ellenben erélyesebb, kapcsoltabb, ékesebb. De a
szóösszetétel, melyben magára hagyva oly, szegény, épen a gondolat és kifejezés
tömörségét adja meg, s ha nyelvünk nagyon lelkiösmeretes purismusból
lemondana e részben már is szerzett előnyeiről: valóban sokról mondana le. Isten látja
lelkemet (és munkáimat), nem vagyok barátja a compositio-beli túlzásnak. Eredetiben
(vers) ritkán használok összetételt, ha elvétve tollam alá kerül, kirívó foltnak tetszik
és méltán róják meg, mint például Erdélyi János a
létreményt.Brassai Sámuel
n
De meg vagyok győződve, hogy a magyar összetétel határának
kiebb terjesztése oly térfoglalás, melyet aesthetikai szempontból már fel nem adhatunk.
Tisztelt munkatársunk a fordításról cikkez, ennek számára követeli az ép
magyar nyelv visszaállítását, de gondolt-e vajon a költői nyelvű, kötött alakú
fordításokra? Prózában csak megyen az; ha egy összetett szó nem fejezheti ki az eredeti
gondolatját, kıfejezi kettő, három, egész mondat; az igaz, hogy a nyelv kissé
magyarázatosabb, fenékkerítőbb, laposabb lesz, no de jó magyar. Hanem ott a költői
irodalom: Homér vagy a tragicusok összetett
jelzői.Jegyzet - mint például Erdélyi János a létreményt: ez az összetett szó
A.
- nak a Vigasztaló
című, 1853-as versében, az utolsó
szakaszban fordul elő; „Házi mécsem szelíd fénye / Nem hajósok létreménye".
Erdélyi János ezt a szóösszetételt 1856-ban a PN-ban
megjelent Arany János című tanulmányában kifogásolta,
mondván: „A vigasztaló . . végszakában mégis a 'létremény' szokatlan összetételű s
magyarázatos szó háborítja meg az addigi kristálytisztaságot.“ (
Erdélyi János: Pályák és
Pálmák. Arany János
Bp.
1886. 410–411.
l.)Budapest
n
Jegyzet – a tragicusok összetett jelzői: természetesen, a nagy görög
tragikusokra,
Aiszkhülos
, Aischylus
Sophoklész
és Sophocles
Euripidész
re történik utalás.Euripides
Shakespeare
praegnans
compositiói, a keleti és nyugoti árják tömött egyberakása: mit tegyen velök a fordító?
Minden szót egész mondattá oldjon fel? Hova lesz aztán az erély, a rövidség, a metrum
stb.? ! . . . Vagy az utóbbira nézve azt kívánja t. munkatársunk, hogy fordítsunk
prózában, ha máskép nem bírják, mint a franciák? A próza csak próza s a francia nyelvnek
sohasem előnye az, hogy nem bírja meg az alak- és tartalomhű fordítást.
Shakespeare, William
A képzelem és felindulás nyelvének megvan azon szabadalma, hogy oly viszonyba helyezi a
szavakat egymással, mely a nyelvtan szoros és száraz logicája szerint talán
gáncsolandónak tetszik. Hisz maga a logica, a gondolat kapcsolatos, értelmes
kifejezésének törvénye, még erősebb mint a nyelvtan: mindazáltal nem zavarja-e meg
(legalább látszólag) a gondolatok rendes, ésszerű következetes folyamát a képzelem s
felindulás, például a magas pathoszban, vagy abban, amit lírai confusiónak neveznek? Így
van ez a nyelv alaki használatában is. A hevűlt képzelem villámsebességgel keresi föl a
tárgyat, melyhez valamit például hasonlónak talál, egymás mellé helyezi a
két nevet, a nélkül, hogy ráérne a köztök lévő viszonyt egész pontossággal kijelölni.
Így származik a képes kifejezés, több fajta tropus, mi, ha rövidebb, össze is írható s
mindjárt compositum számba megy. ,,Ejnye, beh nagy Mahomet ember !" kiált a magyar nép
is akárhányszor, azt akarván kifejezni, hogy az az ember nagyságra hasonlít
Mahomethez, kit nem tudom, miért, valami óıiásnak képzel. De épen úgy nem
bajlódik vele, hogy a Mahomet és ember közti viszonyt, kapcsoló szavak
által kifejezze, mint nem a hattyúnyak költője annak kijelentésével, hogy ő
a hattyútoll fehér színét, vagy a hattyúi nyak büszke
magasságát vagy mindkettőt egyesűlve képzeli imádottja nyakán. „Jaj beh
tenger gyümölcs! .. " itt is egyszerűen odatétetik a hasonlat, a
hallgatóra bízván, hogy találja ki a tenger és gyümölcs
viszonyát egymással. No, de ezek különálló szók, össze nem íıt tropus, mondhatja
értekezőnk, a hattyúnyak pedig compositum. Igaz. De én meg azt mondom, hogy a magyar nép
összetettekben is hasonlóan jár el. Avagy nincs akárhány magyar leány vagy menyecske,
kinek kökényszeme, bogárszeme, darázsdereka van?
És itt vajon azt teszi-e a kökényszem stb., hogy kökénynek szeme, darázsnak dereka, nem
pedig azt, hogy kökényhez hasonló fekete fényű szem,
darázséhoz
hasonló karcsúságú derék? Hogy mi különbség e tisztán népies szólamok s a
hattyúnyak, hollóhaj stb.-féle összetételek közt, én nem
bírom belátni. Hattyúéhoz hasonló fehérségű nyak; hollóéhoz hasonló feketeségű haj: ez
volna a teljes magyarázat, de azt a sebes képzelem épen úgy átszöki, mint a kökényszem,
darázsderék-féle igazi népies összetételben.
Még egy árnyalatban világosítom, hogy a képzelet sebes hasonlítás közben, nem bajlódik a
viszony pontos meghatározásával, hanem csupán összeteszi a szót, mégis egészen mást “S0
jelöl vele, mint a szók külön s eredetileg tennének. Hisz a magyar nép
bogárhátú viskóban lakik, kecskecsecsű szőlőt eszik, a
juhfarkat sem veti meg, aztán mesél borsszem vagy
borsszemű Jankórul stb. Vajjon szükséges-e magyarázni, hogy a kunyhó
nem valóságos bogár hátával van fedve, hogy nem a szőlőnek van
kecskecsöcse, hanem a szőlőszemek alakja hasonlít a kecskecsecshez, a
szőlőfürt alakja hasonlít a juh farkához, és hogy a mese piciny hősének nem a
szeme bors, hanem ő maga oly apró, mint egy borsszem? Mit mondana t.
munkatársunk, ha egyszer csak rózsaszirmú arcot, tejhabú
keblet, pávatollú köntöst stb. írna költői nyelvünk? Pedig, lám, a föntebbi
példákból ily analogia következnék.
A francia nyelvre hivatkozást sem tartom egészen eldöntőnek a compositio kérdésében.
Igaz, hogy e nyelv nem alkalmas az összetételre, de az is igaz, hogy képes
kifejezéseiben lehető szorosan köti egymáshoz a hasonlító s hasonlított
szavakat, s mellőzi a viszony bővebb megjelölését. Hogy a hattyúnyaknál
maradjunk, én bizony hamarjában nem tudom, él-e a francia költői nyelv a
col v. cou de cygne kifejezéssel, de tudom, hogy van elég
ilyforma kitétele: pl. épis d'or, yeux d'azur stb. Föltéve,
hogy a col de cygne is megjárja, az, első szoros értelemben ép úgy a
„hattyú nyakát" fogja tenni, mint a mi összetételünk, a de birtokviszonyt
jelölvén; csak átvitel (tropus) útján teszi ezt: semblable á la couleur de
cygne, hattyúhoz hasonló nyak. Hogy a nyelv összeírni nem engedi s kénytelen
egyszerű birtokviszonynál állapodni meg, az a dolgon mit sem változtat.
n
Jegyzet –
col c. cou de cygne: a hattyúnak a nyaka, hattyunyak.
n
Mi
is írhatnók külön „hattyú nyak", „holló haj", csak a metaphora megmaradjon, hanem ez
aztán mindegy.
Jegyzet –
épis d'or, yeux d'azur.' aranykalászok, azúrszínű, azúrkék szemek.
De midőn így, azt hiszem, sikerült gyaníttatnom az olvasóval, hogy a magyar compositio
kérdése még nincs eldöntve
Brassai
szabályai által: nem lehet célja töredékes észrevételimnek, hogy kijelöljék a
szószerkesztés határait, módját, lehetségét nyelvünkben; hogy pedig
kidolgozott munkával álljak elé, abban egy más fajta szerkesztés gátol.Brassai Sámuel
n
Azért jerünk tovább a böngészetben.
Jegyzet –
egy más fajta szerkesztés gátol: ti. a folyóirat, a SzF
szerkesztése.
Következik a magyar stílnak egy nem annyira vitás, mert bizony, keveset vitáztunk rajta –
mint inkább tisztázatlan kérdése: az ő és az mikénti használata. Mielőtt azonban erre
nézve elmondanám észrevételeimet,
Brassai
úr cikkének kezdő soraira esik pillanatom, hol ezt olvasni
(32. sz.): „Nemcsak hosszan, de az egész tükrön végig nyúlik az a csúf ránc" stb.
Tisztelt értekezőnk feljebb (28. sz.) a rossz-magyar Ő-vel folytatott
párbeszédében ennek szájába adja e hibás szófűzést: „nemcsak őt fosztja meg
egyénisége egyik érdekes vonásától, de nemzete olvasóját is attól a
jogától. . ." stb. Azután a de szócskához csillag alatt megjegyzi: ,,Azaz:
hanem. Ez a szó a mai irodalmi stílusból, úgy látszik, ki van
küszöbölve. Természetesen és nemzetiesen beszélő magyar a de és
hanem használatában soha sem vét". No már én azt hiszem, hogy a:
„nemcsak hosszan, de az egész tükrön" szakasztott mása az
itt megrovottnak. Mindazáltal nem a ,,turpe est doctori"-féle rajtakapás örömét akarom
élvezni.Brassai Sámuel
n
Kétségtelen, hogy a magyar szókötés az e nemű ellentétekben a
hanem felé hajlik erősen; úgy hogy az ép szerkezet legtöbb esetben így
áll: nem – hanem; nemcsak – hanem (is). „Nem Péter halt meg,
hanem Pál", – sohasem halljuk a néptől: „de Pál" „Nemcsak Péter halt
meg, hanem Pál is" – Azonban úgy tetszik nekem, van eset, midőn a nemcsak
után a nép szintén de-is köteléket használ. Ez eset akkor áll be, midőn a
de után következő mondatot nagyobb nyomatékkal ejti, mint
a minőt hanem után szokott tenni. ,,Láttál-e már dinnyét?
Nemcsak láttam, de ettem is" Azt hiszem, ez nincs rosszúl
mondva népileg. Amott a Péter és Pál halála közt nincs azon erős ellentét, mint itten a
láttam és ettem között; amaz csak azt fejezi ki, hogy
mindkettő meghalt; de itt már éreztetni akarja a mondat, hogy a dinnyeevés sokkal több a
látásnál. Az utóbbi eset is megtűri ugyan a hanem-et, de erősebb a
de-vel kötve. Ugy hogy talán szabályúl lehetne megállítni, hogy míg a
hanem egyszerű nyugodtsággal választja külön a mondat részeit: a
de már inkább fölemeli az utórészt, s az ellentétet élesben jelöli meg.
A hanem gyöngébb, nyugalmasb fokozat, ezért alig tudnék esetet, hol a
de kötszót ne helyettesíthetné, mert a szólótul függ, kiemelje-e a
mondatot, vagy se; innen van, hogy a hanem pótolhatja a de-t,
a nélkül, hogy séıtene, valamint a folytonos halk beszéd nem sértő, az
ellenben a helyenkívüli kiáltás; melyhez hasonló eset fordul elő akkor, midőn a nyugodt
hanem helyébe az erősebben jelző de kötszót tesszük ott
is, hol csendes hangra volna szükség. – Azonban az irodalmi nyelv túltette magát ily
distinctiókon: kerüli a hanem-et s helyébe csaknem mindenütt az erősebb
színezetű de-t teszi s ezáltal kétségtelen, a magyar nyelvérzékre oly
kellemetlen hatást tesz, mint idegen hanghordozás a magyar fülre. A cél, mi végett a
de így bekapott, aesthetikai. Egy az, hogy rövidebb a de
szócska, mint ellenese, más pedig az, hogy a nemcsak-ban előjövő
nem a rákövetkező hanem-ben ismétlődvén, rossz hangzást
szűl. Például majd szenvedhetlenné válik az ily tagadó kitételekben:
„nemcsak hogy nem hallottam, hanem még
nem is láttam" Versben pedig sokszor laposnak tetszik. Érdemli-e e
nyeremény amaz árnyalat feláldozását? Nem hiszem, bár magam sem vagyok talán tiszta e
bűntől. De mindig érzettem, hol nincs helye a de kötszónak, s pár esetben
inkább a hanem rövidített, népies alakját (ha') írtam
helyette, például: ,,Lelsz te rózsát nem egyet, ha' százat" – noha úgy sejtem, hogy itt
a de is megjárná, mert nagy nyomaték áll az utóbbi tagon. Nyílt kérdés
marad.n
Jegyzet – „Lelsz te rózsát nem egyet, ha' százat”: ez a két sor
A.
-nak az 1847-ben keletkezett A méh
románca című verséből való: „Felel a lyány: / Te bohó kis állat! / Lelsz
te rózsát / nem egyet, ha százat.”Arany János
A mi már az ő és az névmások használatát illeti: erre nézve az
akadémiai ,,Nyelvrendszer" alig nyújt valami tájékozást. Csupán a
,,szóegyeztetésben" (synt. conv.) említi őket s a fenforgó kérdés tárgyára tartozólag
nem ad egyéb világosítást, csak azt, „hogy ha nagyobb érthetőség vagy nyomatosság nem
kívánja: az alanynévmás (és így az ő is) rendesen kihagyatik . . . p. o.
(ő) azt izeni, hogy (én) látogassam meg".
n
Jegyzet –
az akadémiai ,,Nyelvrendszer”: itt is az 1846-os
A Magyar Nyelv Rendszerére utal
A.
; lásd fönt.Arany János
n
Célunkra ez annyit lendít, hogy a német örökös
er, sie, es szolgai utánzásából felkapott:
„ő egy öregasszonynál él" – ,,ő benmarad" – stb. ferde
szólásokat megbélyegzi; midőn t. i. az ő ott is ki van téve, hol azt
„nagyobb érthetőség és nyomatosság nem kívánja" De ez még, úgy szólva, elemi szabály, s
a vétség ellene szarvas hiba, azon finom különböztetéshez mérve, melyet a nyelv szelleme
először magának az ő-nek ki- vagy nem tételében, másodszor az
ő és az distinctiojában követ s ama bizonytalansághoz,
melyben e részt jobb stilistáink is élnek. Átalában szabályul vehetni, hogy míg
ugyanazon személyről vagy dologról szakadatlan sorban beszélünk, minden oly nyomatékos
fordulat nélkül, mely a személy vagy dolog újabb kiemelését kívánja, addig nincs helye
az ő vagy az kitevésének, terjedjen bár több körmondatra
beszédünk. „Cyrus csecsemő korában kitétetvén, egy pásztor gondviselése alatt
nevekedett, majd véletlen eset által nagyatyja Astyages udvarához került s miután a
perzsákat maga részére hódítá, Harpagus segélyével megbuktatta nagyapját, elfoglalta a
trónt és a méd uralom helyett a perzsát tevé hatalmassá. (Ő nem
kell.)Jegyzet –
Csupán a ,,szóegyeztetésben” (synt. conv.): a zárójelben: syntaxis convenientiae,
lásd fönt.
n
Meghódította majdnem egész Ázsiát. Megöletett (ő nem kell) a massageták elleni háború
alkalmával" stb. Ha pedig több mondat során a beszéd tárgyára (alanynak nem nevezem,
mert nem mindig áll alanyesetben) oly fordulat áll be, mely a személy vagy
tárgy ismétlését teszi szükségessé, akkor inkább maga a személy vagy dolog neve tétetik
újra, mint az ő vagy az. „Cyrus kitétetvén, egy pásztor
nevelte föl (őt még nem kell), majd nagyapja udvarához került, ki
megismervén (őt fölösleges), elfogadta unokájának s visszaküldé szüleihez,
a perzsák közé. (Ő? – nem, mert ez itt inkább Astyagesre vonatkoznék) Cyrus
felhasználván ez alkalmat, a perzsák szívét magához hódítá“ stb. – Ellenben kitesszük az
ő-t, nemcsak, mikor a hangsúly ráesik, hanem súly nélkül is, ha oly
fordúlat történik a mondaton, mely szerint a mondomány különösebben rámutat
az alanyra, mint a megelőző mondatban.Jegyzet – (Ő nem kell): Riedl Frigyes itt is, s egy későbbi ő kihagyása esetében is kétségbe
vonja, helyes-e
A.
ellenvetése,
valóban el kell-e hagyni az őt (
Arany mint
nyelvész.
MNy
1917. 149.
l.),Arany János
n
Ime egy példa. „Péter hegedülne, de nem tud hozzá". Ebben
a második tétel csak oly mértékben mutat az alanyra, mint az első. Ellenben: ,,P.
hegedülne, de nem tud ő ahhoz": itt az ő erősebben színezi az
alanyt (Péter), mint az első példában. A kicsinylés sokkal szembetűnőbb P. zenészi
képessége iránt. Amott elég volt egyszer kitenni az alanyt, az utóbbi árnyalatban újabb
rámutatás lőn szükséges. Nem mondhatnám pedig, hogy a hangsúly az ő-re
esett, mert itt is, mint az első példában, a nem szót ejtjük legnagyobb
hangemeléssel. Hasonló erélyt mutat az ő némelykor az az felett is. „Ne
beszélj vele, bolond az, látom én". E mindennap hallható kifejezés sokkal élesebb, a
személyre közelebbről mutató, árnyalatot nyer, ha így mondom: ,,ne beszélj vele, bolond
ő, látom én". Hanem e már az ő és az
egymáshoz való viszonyának fejtegetésébe csap, mely ezúttal nem fér ide.*Jegyzet – a mondomány:
állítmány.
n
Jegyzet *
A fokozatot e három példa világosítsa. ,,P. tette volna ezt? Nem bolond, hogy ilyet
tegyen". – ,,P. tette volna ezt? Nem bolond az, hogy ilyet tegyen". –
,,P. tette volna ezt? Nem bolond ő, hogy ilyet tegyen." Mind a három
jól van mondva magyarul. Az első csak általános emberi észt tesz fel
P.-ről, a nélkül hogy egyéni okosságát kiemelné. A másik kettő már
különösen, P. személye körül forog, de az ő közelebb
érinti, mint az az, és a szóló viszonyát is közelebb vonja
P.-hez. Mutatja mintegy 'az „ö” személynévmás eredetét: én, te, e,
(ez, közelmutató); míg a, az távolabbi
viszonyt fejez ki a szóló irányában.
Semmisem könnyítené annyira a stilista feladatát, mint egyszerü, kivétel nélküli
szabályok. E szerint megfoghatom, ha íróink nagy részinél időről-időre bizonyos nyelvi,
stilisticai statutumok látszanak megállapítva, ha nem is elméletileg, legalább a közös
gyakorlat és lelkiösmeretes ragaszkodás által. Ilyen már a könnyen betanulható szabály:
,,ő személyre, az dologra vonatkozik" De aki e szabályt,
minden következményeivel, híven akarja foganatosítni, ha ép nyelvérzéke van, csakhamar
észreveszi, hogy vagy az élő nép örege, apraja hibásan beszél, vagy e lapidaris törvény
nem oly mindent befoglaló, mint gondolta. Ki azon feltételből indul ki, hogy az élő nép,
nem egyedenkint vagy tájankint, hanem egész összletében, hibásan, szabálytalanul beszél,
következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, octroyálni a törvényeket,
melyer határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek: ahhoz jelenleg nincs szavam. Ki
azt állítja, hogy más szókötésre van szükség, ha cselédemmel értekezem, ha
társalgok, ha magamat ,unganirt' átengedem az anyai tejjel beszítt, a gyermekszobában
vagy a póriskola dulakodásai közben kifejtett nyelvérzékemnek, másra pedig, ha
vezércikket írok, ha regényem személyeít beszéltetem, ha színpadról szólok a
közönséghez; hogy a mi ott természetes, jól kötött, jól rendezett beszéd, itt nem az,
hanem itt más rend, más kötés, más viszony kell: az csak menjen a maga útján, mert az
enyémmel sohasem találkozik. De a ki elismeri, hogy a nyelvész kötelessége nem ,a
priori' szabályok felállításában, vagy részletes igazságnak egyetemes törvénnyé
emelésében, hanem abban áll, hogy legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének
élő nyilatkozásait (s a mult irodalmi hagyományát csakis ez élő szellem
kritikája mellett fogadja el): az a föntebbi szabály kérdésében meg fogja hallgatni nem
is mondom már: a népet, a szegény parasztot, mert félek a vádtól, hogy e mi dicsőséges
stilusunkat el akarom poriasítni, – hanem meg fogja hallgatni azt a kisasszonyt, kinek
nyelvérzéke öt–hat sprachmeister s divatlapjaink által még nincs tönkrejutva, azon
atilás öreg urakat, kik a leendő termés felől beszélgetnek vagy önmagát,
tulajdon primitív kifejezésmódját
n
; apellálni fog rosszúl értesített, azaz 20– 30 évi
zagyva táp által megrontott nyelvérzékitől saját jobban értesült, azaz még minden idegen
befolyástól ment, szűz nyelvérzékihez.Jegyzet – öt-hat sprachmeister: öt-hat
nyelvmester.
n
,,Ő személyre, az dologra
vonatkozik" Első tekintetre ki vonná kétségbe ezen szabály helyes voltát, noha így is
azonnal szembe tűnik egy kis gyöngéje. Nem mondom a lovamról: ő kehes, nem
a kardomról: ő rozsdás, ellenben a Jegyzet – appelálni fog: talán ama
Luther
mondásra játszik
vissza, hogy a rosszul értesült pápától a jobban értesülthöz
föllebbez.Luther, Martin
Deák
felirati javaslatáról tudom, hogy: ő írta stb. Eddig
áll. De az az már itt is mutogatja foga fehérét, hogy ő nem a személynévmás
neutruma, mely csupán dologra vitetik (mint például az angol
it), hanem mutató, még pedig távol mutató névmás, mely személyre,
dologra egyaránt vonatkozhat, mihelyt ezeket a szóló magától kissé távolabb viszonyban
gondolja. „Péter volt nálad?" felelhetem: ő, felelhetem: az.
De az ő kissé melegebb, szívélyesebb árnyalat, mint az az, míg
egy harmadik felelet, mely a kérdés alanyát ismétli: Péter, közönyös
árnyalatnak látszik. Tehát már e példák szerint sem mindenható szabály, hogy:
,,ő személyre, az dologra"; legfölebb szükségben segítő
iskolai szabály az elemi tanítás könnyebbségére.
Deák Ferenc
De még inkább föltűnik e szabály odvassága, ha a következtetést nézzük, melyet „belőle”
némely stilistánk von. Ezek szerint most sem lett volna szabad belőlé-t
írnomJ hanem: abból-t, mivel a belőle szemelyragos névutoban
ő lappang s e helyett áll: ő-ből, az ő pedig
csupán személyre vihető, dologra nem, s itt a ,,szabály” dolog, nem
személy. Jól van, tisztelt uraim, de nem sejtik-e, hogy önök e szabálya szerint az egész
nemzet rosszúl beszél magyarúl? A népre hivatkozzam-e, mely így dalol:
„Be van az én szűröm ujja kötve, De nem tudod rózsám, mi van benne” – meg
így: „Túrós tészta derelye, Egyél rózsám belőle", meg így is:
,,Felszántottam Cegléd-utcát ugar gyanánt, Belé vetém a rózsámat búza
gyanánt . . .” stb. stb. a végtelenig? Vagy a régibb irodalomból idézzek: „Vegyen
kegyelmed benne (aranyokban, mai szólás szerint:
aranyokból) a mennyit akar. . . Ugy ada felesége egyet az étekfogónak
belőle” (Cserei)? vagy classicus
Berzsenyi
nk
tölgyét említsem, melynek: „benne termő férgek erős
gyökerét megőrlik?”Berzsenyi Dániel
n
– Azt
hiszem, fölösleges. Önök, ha útra készülnek s a táskát szereltetik, magok is így fognak
szólani az inashoz: „Vedd ki belőle a régi holmit, s rakd belé
ezt meg ezt" Valóban nem tudom, én vagyok-e nevetséges, hogy ily kézzelfogható dolgot
magyarázok, vagy ama túlaggódó stilistáink, kik nem merik használni a személyragos
formát, hanem helyette abból, abban, a felett, az
alatt, a körül, azzal, arról
stb. formákat erőlködnek behozni, ott is, hol a távolról mutatás szüksége nem forog
fenn, csupán mivel: ,,ő személyre, az dologra!"
Jegyzet – (
Cserei
) ? Vagy classicus Cserey Farkas
Berzsenyi
nk tölgyét: Cserey Farkas (1717–1782), a jeles erdélyi emlékirótörténész könyvéből, melyet csak fia
adott ki 1830-ban s melyet Berzsenyi Dániel
Kemény
és Kemény Zsigmond
Csengery
köre különösen kedvelt, A magyar és székely asszonyok törvénye című-ből való az
első idézet; a második utalás, Berzsenyinek a
Magyarokhoz című versére történik.Csengery Antal
A tény egyszerűen így áll. Nem igaz, hogy az ő csupán személyre, az csupán
dologra vonatkozik. Állításom első része vakmerőnek tetszik, miután ezer példát
idézhetni, hol az ő, dologra vive, valóságos képtelenség. – És mégis úgy
van. Maga az ő, tiszta önálló formájában s raggá nem módosulva is,
akárhányszor vitetik oly tárgyra, mely nem személy. Hallgatok azon esetekről, mikor a
beszélő nép a dolgot mintegy személyesíti, pl.: ,,dejszen, csak rossz ló ő,
azt mondom én”; vagy mint magam is odafenn írám: „az az már itt is mutogatja foga
fehérét, hogy ő nem a személyes névmás neutruma". Má s példát hozok fel.
Minden falusi gazdasszonytól hallhatjuk: „A libák kimentek az útcára, eredj, hajtsd be
őket". – Vagy az őket elhagyásával mondhatja még: ,,eredj, hajtsd be!"
De sohasem mondja így: „A libák kimentek, hajtsd be azokat”. Ellenben
mondaná: „azokat ne bántsd, csak a többit hajtsd be” Ha pedig az
ő-t még személyragozzuk is, azaz ily raggal módosított affixumokat,
névutókat használunk, a veleélés oly mindennapi, hogy példákra sem szorúl. ,,Hajtsd be,
adj nekik ennı” Megharap a kutya? „Ne félj tőle” stb. ki
mondaná: „adj azoknak enni? ne félj attól ?” – Olykor meg az
ő a személyragos affixumok s névutók mellé is kitétetik; midőn a
cselekvény visszahatását személyre vagy dologra erősebben akarjuk árnyalni, pl. „Tudja
ám az a macska, hogy őróla foly a beszéd" Semmi sem volna visszásabb, mint:
„arról foly a beszéd” Ha valaki így mondaná: „Tudja a macska, hogy
arról foly a beszéd . .” azt– kérdeném tőle: miről hát? A
mondat érthető sem volna.
A kérdés ide dől. Ha csupán a harmadik személyi viszonyt akarjuk kifejezni,
személynél, dolognál egyaránt, használjuk az ige harmadik személyét vagy a ragos nevet,
névutót, szintén harmadik személyben, ő vagy az kitétele
nélkül.
Ha e harmadik személyi viszonyt még erősebben akarjuk árnyalni, a tárgyhoz mintegy
közelebb vinni, akkor személynél mindig, dolognál is gyakran,
kitesszük az ő-t; az-t ily esetben soha. Példáúl: „Hova lettek
a lovaid? – Eladtam". – „Hova lettek a lovaid? – Eladtam őket, az
istenadtákat” Azokat nem jó ide.
Ha célunk nem csupán e harmadik személyi viszony – tágabb vagy szorosabb – kijelölése,
hanem azon árnyalat érezhetővé tétele is, hogy a tárgyat magunktól némi
távolságban gondoljuk, vagy rámutatunk, vagy kiemeljük, akkor van helye az az
kitevésének.
Tisztelt munkatársunk ezt írja: „Elsőbben is azt jegyzem meg, hogy az: azt,
azokat, annak, attól stb. nemzeties
használásának egyedül biztos fogantyúja az, ha mindannyiszor megfontoljuk, hogy szabály
szerint nem tulajdonképi névmások, azaz: netalán ismétlendő név helyét pótló, hanem
valódi mutató szócskák; ennélfogva mindig hangnyomattal mondjuk ki. A leírt
mondat hangos kimondása tehát gyakorlati eszközt nyújt, hogy megitélhessük, vajjon nem
helytelenül vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e gondolatunk vagy eredetink gondolata
kifejezésében” Ez az első és nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: a főszabályt
alkalmazza birtokragra; a harmadik pedig személyragos névutókra és affixumokra. Végre a
negyedik eseteket hoz fel, midőn az az csakugyan névmás, először, ha
pleonastice használtatik, másodszor, ha nem bizonyos tárgyra, hanem egész mondat
értelmére vonatkozik.
Szerintem és minden nyelvtan szerint az az mindig és mindenkor valóságos
névmás (pronomen) és így, ha tetszik, ,,ismétlendő" vagy akármi módon
elhallgatott név helyét pótolhatja. Hisz ez világos. „Beteg vagy?” Felelhetek rá, hogy
ismétlem a (mellék) nevet: ,,Beteg”. De felelhetek így is: „Beteg
vagy?” – „Az”.*
n
Ime,
az az-zal nem mutattam semmit, hanem ismétlendő név helyét pótolám. De
pótolhatom a nevet úgy is, hogy nem ismétlek semmit, hanem vagy nem jut eszembe a név,
vagy nem akarom mondani. „Ki törte el a poharat?” Mondhatnám: „Pista” – de vagy nem
akarom, vagy nem tudom nevezni s ilyenkor rámutatok: „Az ni !” Ez utóbbi
használata ragasztotta rá a „mutató névmás” nevet. Minémű mutató
szócska volna, s a beszéd melyik részéhez tartoznék, ha
nem névmás: én nem tudom. Tisztán tárgymutató szócska van ugyan
nyelvünkben: a! e! meg ni! „Ahol mén-a!" – ,,Ehol
jün-e !” – „Amott megy ni !" De nem gondolnám, hogy a
ragozható az, a szócskát ezek közé sorolná tisztelt értekezőnk. Annyival
kevésbbé, mert helyes példájában maga is úgy használja, mint ,,ismétlendő név helyét
pótló” névmást, igaz, hogy rámutató értelemmel, de azért csak névmás az. Ugyanis ezt
írja: ,,Virágaink közt a dahliák legkelendőbbek és azok
mívelését ajánlom leginkább". Ugyan kérem, mi helyett áll itt az azok, ha
nem az ,,ismétlendő” dahliák helyett. Ha az azok nem létezne a
világon, nem így kellene-e szólnunk: ,,Virágaink közt a dahliák
legkelendőbbek, én hát a dahliák mívelését ajánlom leginkább?”;
kétszerkettő ez.
Jegyzet * Nehogy a melléknév galibát okozzon,
szükségesnek látom megjegyezni, hogy főnévvel is így bánnánk ez esetben. „Tanár vagy
?" – „Tanár“. – „Tanár vagy?“ – ,,Az".
A fentebbiekből két dolog áll tisztán előttünk: először hogy az az
(természetesen mint névelő: az, a, itt nem forog szóban)
valóságos névmás, nem személyes ugyan, hanem úgynevezett mutató névmás. Másodszor azért,
hogy mutató névmás, nem mutat mindig a tárgyra, sokszor csak
„az ismétlendő név” helyett áll.
Lássuk, mit mond tovább
Brassai
. Azt
mondja, azt következteti: „hogy az az-t mindig hangnyomattal
ejtjük ki s hogy a leírt mondat hangos kimondása gyakorlati eszközt nyújt, hogy
megitélhessük, vajjon nem helytelenül vagy szabálytalanul alkalmaztuk-e"
Brassai Sámuel
Véleményem szerint nem így van a dolog. Csak akkor teszünk rá hangnyomatot, midőn mutat,
kiemel, különít. De vannak esetek, mikor egyszerűen ismétel, vagy mikor a harmadik
személy viszonyát némi távol gondolással pótolja: s ilyenkor nem illeti hangsúly.
Ilyenkor ama másik szabály sem mindig áll, hogy „az” csupán
ige elé jöhet. „A ki részeg, bolond is az". Hangsúly a
bo- szótagra esik. „A bátyád volt itt?” – „Nem az volt,
hanem az öcsém". Hangsúly a nem-en. Mondhatnám: „Nem ő volt",
kissé közelebb járva személyéhez. Legfölebbb másodrendű nyomaték ha érzik rajtok, de a
fősúly máshova esik.
De továbbá, valamint a ,,hangnyomattal ejtés” nem biztos fogantyúja e mutató névmás
nemzeties használatának: ép úgy nem igazit el a másik szabály vagy ismertető jel, melyet
Br. úr
e névmásról ad, hogy t.
i. „a mondat utolsó részébe – pontosabban: az ige után – nem helyezhetni”
azt. Nem akkor, midőn hangsúlya van, kiemel, különít nyomatékosan rámutat a tárgyra; de
bátran akkor, ha csak ,,ismétlendő név helyét” vagy, hozzáteszem, névszóval ki nem
fejezett, csak gondolt név helyét pótolja, már akár „Pleonastice”, akár szükségből.
Imént fölvett példám ide is szolgál. „A ki részeg, bolond is (van) az".
Ime, a mondatnak utolsó részében, pontosabban az ige után áll. No de ez bővített.
kifejezés, mondhatja t. értekezőnk, fölösleges az az, tisztán el is
maradhat: „A ki részeg, bolond is". De már a következő példa ellen ezt a kifogást sem
tehetni. Föntebb, a II. szám alatt írám: „Ezért helyezünk mi nagy fontosságot t.
munkatársunk, Brassai Sámuel
Brassai
felszólalásában; ezért kísérjük (azt ?) saját észrevételeinkkel”. Akkor,
nem lévén helye megoldásnak, függőben hagytam az azt sorsát, zárjel közé
rekesztém, hogy szépen viselje magát, míg rákerül a sor. Most már előveszem, s azt
mondom, hogy nem fölösleges, nem henye, nem pleonasticus. Pedig a mondat utolsó
részében, pedig ige után áll. De szükséges vala megkülönböztetnünk: Brassai Sámuel
Brassai
t kísérjük-e, vagy felszólalását. Első
esetben őt írtunk volna. ,,Hogyan, ha ő és az
személyre dologra egyaránt vihető ?” fog szavamon az olvasó. Csakhogy, engedelmet kérek,
egyaránt átalánosan nem mondtam. Nagyában áll, hogy az ő
dologra nemigen használtatik, s az illető helyen felhozott példákból azi s kitetszik,
hogy dologra, tiszta névmás és nem személy- vagy birtokrag képében, csak oly esetben
használunk ő-t, mikor bízvást el is maradhat. Ez észrevételt itt még egy
másodikkal pótlom meg: jelesül, hogy az ő (tiszta) névmás használására
nézve, midőn dologra vitetik, különbség van az egyes szám és többes szám, kivált pedig
ezek tárgyesetei közt: őtet, őket. Egyesben ritkán, talán
sohasem vitetik dologra, kivéve, ha a dolgot személyesítjük. „Hova lett a lovad?”
,,Eladtam”. Az őt, őtet igen rosszúl hangzanék. „Hova lettek a
lovaid?” „Eladtam őket” már közönséges. E szerint még mindig áll, hogy a
hol az ő kitételének valódi szüksége forog. fenn, példaul ketes
szovonzatban, ott az ő bízvast viheti személy-különböztető szerepét. De ha
az ő nem tiszta névmási alakjában áll, hanem raggá van feloldva, akkor,
nyelvünk összes tanúbizonysága szerint, elveszti e személyt jelölő tulajdonságát, s arra
nézve, ha vajjon ragozott névutó, illetőleg affixum használtassék-e, nincs egyéb zsinór
mérték csupán az: úgy akarunk-e a tárgyról szólni, hogy egyszerűen a harmadik személyi
viszonyt jelöljük, vagy még ezen kívül némi távolító, kiemelő, különböztető árnyalat is
rejlik mondatunkban. Es itt tekintetbe kell vennünk azt, a miről fönebb futólag
emlékeztem, hogy a ragban lappangó (ővelem, veled, vel-e, képem, képed,
kép-e) a közelmutató e, ez névmásból, vagy pontosabban az
e! (Itt gyün-e!) mutató szócskából látszik származottnak,
melynek aztán a távolmutató a! az felel meg. Hogy ennek így kell lenni,
következő példával világosítom. „Ez a kutya meg akar harapni.
(Közelmutató.) Ne félj tőle". Igy mondjuk legtermészetesebben. „Ne félj
ettől” már nyomatékos volna. „Ne félj attól” – ebben meg
már az attól nem a kutyára, hanem az egész gondolatra vitetnék, t. i.
,,attól, hogy megharapjon”. De ne mutassam csak a kutyát ily közel, hanem általánosítsam
a mondatot, például, a mely segítségével, ilyenformán: A mely
kutya nagyon ugat, ne félj attól”:itt már a távol mutató attól
jobb, mint a tőle, melyben közelmutató e rejlik; úgy hogy itt
éppen a tőle használása üti meg a finom nyelvérzéket. Pedig ige után, pedig
a mondat utolsó részében áll.
Brassai Sámuel
Innen csak egy lépés van már t. munkatársunk azon állításához, hogy valahol csak az az
nem hangsúlyos, nem pleonasticus, nem egész mondatra vonatkozik, ott mindenütt vagy
birtokrag (jok, uk, jek, ök stb.)
vagy személyrag (vele, velök, belőle,
belőlük stb.) kivántatik. Nem. Ez ép oly feszessé tenné a stílt, mint
az az-nak helyén kivüli használata. Vannak különböztetési esetek, hol
az szükséges a dolog kijelölésére. Lehet bonyolult körmondati
szerkezet, hol az az kitétele már azért is kívánatos, mert főneve oly esetben áll, hogy
az értelem végett szükséges a constructió fordultával más esetet (ragot) venni, s annak
hordozójává a névmást rántani elő. Végre, a mi főkülönbség, a ragozott névben,
névutóban, affixumban rejlő ő névmást (vagyis a közelmutató
e-t) mindannyiszor az váltja fel, Valahányszor a szerkezet
távolabb mutatást kiván. Ugy hogy, ha
Br.
ilyen példát kötne szívemre: „A mely virágok
legkelendőbbek, ajánlom mívelésöket”, habozás nélkül kijavítanám: „a mely virágok
legkelendőbbek, ajánlom azok mívelését". – Hanem elég e két kis szóról,
mert sohasem lesz így vége.
Brassai Sámuel
,,Venio nunc ad fortissimum virum”, azaz visszaugrom az előttem szólt képv . . . . akarom
mondani: értekező úrnak eddig kerülgetett magyarázatára, az igék időiröl. Nem örömest
szólok e tárgyhoz, részint mert nincs reményem a tengert kanállal kimeregetni, részint
attól tartva, hogy e kérdésben habozást nem ismerő nyelvészeink előtt elárúlom nagy
tudatlanságomat.
n
Jegyzet – ,,Venio nunc ad fortissimum virum”: valamely latin
auktorból szállóigévé lett kifejezés: s most jövök a legerősebb férfihoz, azaz: most
következik a legerősebb érv, állítás.
n
De ha már szólanom kell, legjobb lesz
őszinte vallomáson kezdeni. Én nem tudom a magyar igeidők helyes
használatát. Hiszen megírta Jegyzet – visszaugrom az
előttem szólt képv. . . . akarom mondani: ez a tréfás szóvisszarántás azzal űz
tréfát, hogy
Brassai
a képvisel,
képviselő, táviratoz, távirat féle összetételek, áligekötős szószerkezetek ellen
különös haraggal dörgött.Brassai Sámuel
Hunfalvy
,
Hunfalvy Pál
Fogarassy
, írja most is
Fogarasi János
Brassai
, stb. Még úgy se tudom.
Egyik 6–7 százados irodalmi gyakorlatra útal, másik a francia időknek megfelelő
árnyalatokat keres és talál nyelvünkben, míg a harmadik a népre, az élő nyelvre
hivatkozik. Homlokegyenest ellenkező theoriák tülkölődznek egymással. Egyik azt mondja:
a múltban folyó, s nem végzett cselekvés, állapot kifejezésére vala segédigés jelen
kell, másik az iskolában tanítja (lásd Szvorényi
legújabb Nyelvtanát), hogy ily állapot az ék vagy
ám, ém végzetű mult idővel lesz kiteendő; míg egy másik a
t ragos multat ismeri csupán az ily esetben.Brassai Sámuel
n
Jegyzet – Hiszen megírta
Hunfalvy
, Hunfalvy Pál
Fogarassy
, irja most is Fogarasi János
Brassai
: ez a nyelvészeti kérdés, érthető
módon, hiszen ez az időszak a többféle múlt végleges visszaszorulásának korszaka,
erősen foglalkoztatta a korszak tudományosságát. Az Akadémiai
Értesítő
1860–61-es folyamának pl. kb.
egyhatodát e kérdést tárgyaló dolgozatok teszik ki. Brassai Sámuel
Hunfalvy
sokszor írt e kérdésről, többek között
a SzF-be is (II, II. 22–23 sz.; lásd még
JKK XII. köt. 400, 613.). Itt
azonban Hunfalvy Pál
A.
valószínüleg a Magyar Nyelvészetben (lásd alább) megjelent cikkeire
gondol (pl.
A magyar igeidők, uo. 1860. évf.
,
A nyelvtudomány többet bizonyit mint a krónikák, uo.
1859. évf.
) Arany János
Brassai
ez ideig, Brassai Sámuel
A.
e cikke megjelenéséig még külön tanulmányt nem
szentelt e kérdésnek, de részletesen boncolta A magyar
mondat című, az Akadémiai Értesítő
1860–63-as folyamaiban megjelent
dolgozataiban, s érintette az itt szóban forgó cikkében is. Fogarasi János már 1841-ben írt e kérdésről (
A magyar igék
természetéról. Akadémiai Értesítő
1841.
) s újabb,
korszerüsített felfogását adó cikkét épp ez időben közölte folytatásokban az Akadémiai Értesítő (A magyar
igeidőkről.
1860–
61.)Arany János
n
A. theoria szerint így kell írnunk: „Tegnap éppen írok vala,
midőn barátom hozzám belépe”. – B. theoria így követeli:
„Tegnap épen írék, midőn barátom hozzám belépett" –
C. theoria megöl, ha így nem ragasztod:; „Tegnap épen
írtam, mikor barátom hozzám belépe". Boldog isten! Nem
csoda hát, ha t. Jegyzet – (lásd
Szvorényi
legújabb Nyelvtanát): Szvorényi Józsefnek, aki ez időben Egerben tanárkodott s a grammatika területén nagy tekintélynek
örvendett, ez a sok kiadást megért nyelvtana 1861–ben jelent meg (Magyar nyelvtan tanodai s
magánhasználatra. Szvorényi
Pest
).Budapest
Brassai
úr épen a
Figyelőből, épen egy oly fordításból, melynek magyarságára
tart valamit fordítója, idézi a leghajmeresztőbb bűnöket az igeidők használata
ellen.Brassai Sámuel
n
„Ott
lábatlankodnak;– úgymond – tarkán egymás mellett: elkölté - ült - heverésze -
bealkonyodott - felöltözék vette - ment - kelle - közeledett - jutott - találkozék -
ritkultak - mutatkoznak - bámulta” – ,,Próbálják – így folytatja aztán – vajjon a
legmélyebbre ható ártézi kútfúróval és legfeszítettebb szorgalommal bírnak-e oly elvet
feltalálhatni, a melyből kimagyarázhatnák, miért van– az idézett helyen az igék
némelyike – a bevett nevezet szerint – félbe múltba, másika egészen
múltba téve". Megvallom, nehéz is volna elvet találni, a hol
nincs, legfölebb a széphangzás elve, hogy az egymást
sorban követő igék ne rímeljenek a mondatban. De ki hát az, fél század óta, íróink (vagy
pláne verselőink) közt, a ki elvekhez tartotta magát e részben, s azokat különc szinezet
nélkül ki is vitte? Jegyzet –
Brassai
úr
éppen a Figyelőből, épen egy oly fordításból: Brassai Sámuel
Brassai
fönt említett mondattani
dolgozatában Szász Károlyt rója meg, de
pontosan nem mondja meg, hol követi el a szóban forgó hibát (uo. 375. l.). Talán
erre gondol Brassai Sámuel
A.
Arany János
Vörösmarty
t
nem gondoltuk rossz magyarnak, noha így énekel Cserhalmában:
Vörösmarty Mihály
No már most, kérem szépen. Előáll Elv No. I.
Vörösmarty
nem tudott magyarul.
Igy kelle írnia: „Árpádnak honját Salamonnal sok baj emészti vala, Az
mégsem rendűl vala (vagy rendűle, ha csupán egyszeri rövid
állapotra gondolunk; rendűlt, ha mint befejezett megtörténtet – vagy inkább
nem történtet vesszük) romlatlan férfi erőben áll vala".
Csak ez utóbbi van jól neki. Arra, hogy mit tett volna költőnk e tenger
valá-val a hexameterben, arra ő nem gondol. Következik Elv No.
2. Mind nem jól van! kiált. Csak az emészté fejezi ki a folytonosságot, a
másik kettő helyébe is rendüle, álla kell, mert az is folytonos állapot. Elv. No.
3. pedig csak a rendűlt formát helyesli. Szerinte így kellett
volna: ,,Árpádnak honját Salamonnal sok baj emésztette, Az mégsem
rendűlt, romlatlan férfi erőben állott társai közt".
Hozhatja ártézi kútfúróját akármelyik. Egyéb elvet nem talál, mint a rhythmus és
euphónia elvét.
Vörösmarty Mihály
Szomorú védelem, mondhatja akárki méltán, a hibát hibával menteni vagy azzal, hogy a
stilista elve az elvtelenség, hogy következetes a következetlenségben. De mit tegyen az
ember? Senki jobban nálam nem gyönyörködik azon szókötési szabatosságban, melyet az
igeidők pontos használata más nyelvekben eszközöl. Senki nem bámulja inkább, mint én,
amaz állandó töryényeket, melyek szerint a nyelv, habár változik egyes szavakban, sőt
hajlítási végbetűkben is módosul, az idők rendjét századokon keresztül megőrzi, s nem
máskint él velök a költői, mint a prózai nyelv, nem máskép a stil magasabb, mint alneme,
nem máskép egyik nyelvjárat, mint a másik. Bizonyosan mély, a nyelv szellemében eleitől
fogva gyökerező oknak kell lenni rá, hogy az irodalmi nyelv legelső megszólalásától
kezdve, annak teljes felvirágzásáig, oly korban is, midőn grammatikának még híre sincs,
egymástól elszigetelve élő, külön nyelvjárást követő írók ugyanazon igeidőket, talán más
kiejtéssel, de ugyanazon szókötési viszony jelölésére használják. Az újabb irodalmak
szabatossága e részben nem annyira költi fel bámulatomat, mert föltehető, kivált mióta a
nyomda is közreműködik az írói nyelv állandósításában, hogy egyrészt kölcsönös példa
által jött be e szabatos egyformaság, a nélkül, hogy a népi ajkon elegendő alapja lett
volna: de ha tekintem az ó literaturát, a hellént főkép, sehogy sem tudom elhinni, hogy
az igeidők viszonyát
Homér
vagy előtte más
rhapsod találta fel, állapította meg, tette változatlan például az összes, utána
következő irodalomnak, anélkül, hogy a nép nyelvében kifejlődve szállott volna rá.
Bizonnyal e formák helyes használata ép úgy a született, anyatejjel beszítt, a zsenge
gyermekkorban elsajátított nyelvérzéken alapult, mint nálunk például az igék határozott
és határozatlan alakjával élés, melyet az sem téveszt el, kinek nyelvtanról semmi
képzete; vagy mint például az angolban a jelen idő formáinak különböztetése (I write, I
do write, I am writing) vagy az I would
sajátságos használata.
Homéros
S mi történik nálunk? Oly korban, midőn nyelvünket a fejlődés nevezetes fokára jutottnak
véljük, egy egészben hét századra felvihető irodalom s közel egy század óta
(a testőröktől számítva) folyó irodalmi reform után ott vagyunk, hogy legjobb íróinkban
hiába keressük az igeidők használásának törvényét, hogy nyelvészeink csak most vesződnek
e törvények feltalálásával, ellenkező, egymást lerontó theoriákat állítnak fel; a
népnyelv pedig sem egyiket, sem másikat el nem ismeri. Ha az irodalmi nyelv történetét
kérdezzük, ez a legrégibb hajdantól mintegy a múlt század derekáig oly állandó törvényt
mutat fel, melynek lehetetlen volna nem hódolnunk, ha először a népnyelvben, a mai élő
nyelvérzékben elegendő támaszát lelnők s így a latinosság vádjától megtisztíthatnók,
másodszor, ha vala, volt legyen stb. segédigés, összetett
formákra nem kárhoztatna, mi ellene van nemcsak a költői hangzatos, rövid, rhythmusos
nyelvnek, hanem a prózai csinosabb előadásnak is. Ugyan olvassák kérem, az így fűzött
stílnak egy legújabb mutatványát a pesti ág. hitv. gymnasium idei Értesítőjében, s mondják, lehetséges-e ily magyar stilus, irodalmunk
úgynevezett aranykora után? A Cyropaediából van az véve, s igyekszik a görög tempusokat
megfelelő magyar igeidővel adni vissza, azon szabályok szerint, melyeket fáradhatlan
tudósunk
Hunfalvi Pál
, a régi
kizárólagos irodalmi használat és legelső nyelvtanaink nyomán,
megállapított.Hunfalvy Pál
n
n
,,Csakhamar kortársai
közé elegyedve (Cyrus), megbarátkozott vala velök; magának atyjaikat is
csakhamar megnyerte vala. . . úgy annyira,hogyha a királytól valamit
kívánnak vala, csak fiaiknak mondják vala, hogy kérjék
Kürosztól kívánataik kieszközlését. Asztüagesz pedig, ha Kürosz tőle valamit kér
vala, az ő kedvéért semmit nem tagadhat vala meg; mert midőn
megbetegedött vala, sohasem hagyja vala el nagyapját s nem
szünik vala, soha a sírástól, sőt mindenki láthatja vala
rajta, hogy nagyon fél, nehogy nagyapja meghalna. Éjjel is, ha Asztüagesz valamit kíván
vala, Kürosz vala az első, ki azt észreveszi
(vala) s legserényebben felugrik vala, hogy szolgálna
abban, mit kedvére valónak tart vala. S így lőn, hogy magának Asztüageszt
egészen megnyeré. És talán kissé bőbeszédű is vala Kürosz”, stb. Nagyon
elég. Im, e néhány sorban nem kevesebb mint tizenhét ,,vala", melyek közől
csupán egyet (a zárjel közöttit) lehetett meggazdálkodni. Kérdek immár minden
aesthetikus fület, hogy, bár prózai stilunk, ide menjen-e vissza, nemhogy költészetünk,
melynek formáit az örökös vala tönkretenné? Szomorú kénytelenség volna még akkor is, ha
az élő nyelv csupán e formát ismerné törvényesnek: de akkor meg kellene hódolnunk. Hanem
az élő nyelv ugyan édeskeveset tud e formáról, lehet, hogy valaha többet tudott, hogy a
régi irodalmi használat nem csupán latinos erőszak, hanem volt néıni gyökere a nép
nyelvében, de melynek már alig-alig sejteni nyomát. Ha mégis a görög vagy latin
hangzatos időformákat nyernők e gépies összetétel helyett, akkor a népnyelv hagyta
bizonytalanságban inkább fölvehetnők irodalmi használatra, mint fölvettük az
and-end jövőt, az ám-ém multat, de ez örökös
valától, én legalább, ,,iszonyodom s futok !” Nemde, ön is, nyájas
olvasóm?
Jegyzet – Hunfalvy Pál, a régi kizárólagos' irodalmi használat és legelső nyelvtanaink
nyomán megállapított:
Hunfalvy
korábban idézett Magyar Nyelvészet-beli 1860-as cikkében, amely vitacikk is volt Fogarasi Jánossal szemben, a kodex irodalomtól
elindulva, a régi irodalommal bizonyít állításai mellett. Dolgozatának nagyobb
részét ez tölti ki (i. m. 5–22., 246–333. l.)Hunfalvy Pál
A mit én a múltak s általában az idők használatára nézve Bihartól
Pest
ig tapasztaltam, az leginkább összevág Imre Sándor észrevételeivel, melyeket pár éve, talán a „Magyar Nyelvészet" lapjain, előadott. A nép, mennyiben én ismerem, a
t-vel ragasztott múltat használja legtöbb esetben, ha beszéde elmúlt
időre vonatkozik, legyen az imperfectum, aoristus és perfectum, vagy plusquamperfectum
viszonyban.Budapest
n
Jegyzet – Imre Sándor [. ]
talán a „Magyar Nyelvészet” lapjain: ez a folyóirat, vagy
inkább évkönyv, 1856-ban indult
Hunfalvy Pál szerkesztésében, évente más
kiadónál, az Akadémia támogatásával; tulajdonképpen csak főanyaga volt a nyelvészet,
mert egyéb, fő épp filológiai közleményei is voltak. Imre Sándornak (1820–1900) a kiváló, a nyelvészeti vitákban mindig józan mérséklettel
ítélő nyelvésznek és irodalomtörténésznek kritikája, akit az Arany- Gyulai körhöz
szívélyes, tisztelő jó viszony fűzött, a lap 1859-es folyamában jelent meg: Még egyszer a'
magyar igék' időalakjairól (337 –401. l.).
n
A szükséges árnyalatot időhatározókkal, úgynevezett
igekötőkkel (meg, fel, le stb.) vagy általában szókötési fordulattal,
olykor hangnyomatékkal fejezi ki, úgy hogy a jelenteni kívánt viszonyra nézve semmi oly
kétség nem marad, mely gátolná a megérthetést. Ugyanez irodalmi nyelven is eszközölhető,
kivéve talán a hangsúly esetét, elannyira, hogy gondos stilista, ha csupán a népet
követi is, zavar nélkül fogja magát kifejezni. Itt hát először is az a kérdés volna
eldöntendő, hogy midőn a népnyelv, néhány száz négyszög mérföldnyi kiterjedésben, semmi
szükségét nem érzi az időformák állandó megkötésének, van-e arra szükség az irodalmi
nyelvben? Azt mondják, van ; mert az élő nyelvben nem fordulnak elő oly összefont
constructiók, melyek a mondatok viszonyainak oly pontos kijelölését kívánnák, mint az
írói nyelv ; továbbá, hogy szegény dolog segédhatározókkal, igekötőkkel tenni ki, amit
más nyelv már az ige alakja által is teljes pontossággal kifejez. Nem akarok hát ama
barbar nyelv szószólója lenni, csupán azt vizsgálom, mely időformákat
használ még a nép az említett t ragos forma mellett, micsoda árnyalatot köt
hozzájok s mennyiben egyez velök a nyelvészet e vagy ama theoriája.
Jegyzet –
(Lásd az idei Magyar Nyelvészet III-dik füzetét.): az előbb
említett kiadványnak 1861-es folyamában
jelent meg Budenz József
Székely szók című magyarázatos erdélyi szógyűjtése
(172–175. l.).
Mellőzve a múltnak jelenítését, midőn t. i. az elbeszélő nép is, szintúgy mint az író,
jelenidőt használ (,,Odamegyek, csillagom, hát látom, hogy a feje be van
törve” stb.), a mi már inkább a beszéd figurái közé mint nyelvtanba tartozik: hallani
még az ék, ám, ém úgynevezett
aligmúltat, hallani olykor a vala vagy volt
összetételű régmúltat, egyiket sem annyiszor a mondottam területen, mint talán Erdélyben, főleg a székelyek közt. Az ék,
ém formára nézve ifjui nyelvérzékem s tapasztalásom a nép körül annyit
mond, hogy a debreceni grammatika aligmultja, bármily tökéletlen műszó
legyen a görög vagy latin imperfectum jelölésére, kifejezi egy részben.
Ugyanis a nép (az én népem t. l.) e formával csakugyan oly múltat fejez ki,
mely csak az imént ment véghez, de ezenkívül más árnyalat is van benne. Van afféle, mint
az aoristusé, mely pillanatnyi cselekvésre, állapotra vonatkozik: de van és ez
legjellemzőbb, ami a cselekvés váratlanságát is magában foglalja. Trivialis
példát idézek, mert ebben nyilatkozik a romlatlan nyelvszellem. „Nézze már,
szomszédasszony, elkapá a héja a csirkét!" – „Míg egy kicsit szenderedtem,
ellopák négy lovamat !” Ugyan ezeket, kissé több nyugodtsággal,
t ragos perfectumban is széltire mondják.
E szerint azon theoria, mely az ék-ém forma által folytonos múltat, melyben
valami történik, vagy gyakori múltat, szóval latin imperfectumot akar kifejezni,
homlokegyenest jár a népi használattal, mely azt sohasem alkalmazza folyó cselekvényre.
A
Szvorényi
ból vett példa: „Tegnap
épen írék, mikor a barátom hozzám jött”, merő tagadása a népinek. Közelebb
jár hozzá, látszólag, a hat százados irodalmi gyakorlat, mely mellett Szvorényi József
Hunfalvy
küzd s melyet e részben Hunfalvy Pál
Brassai
is elismer, hogy t. i. ez igealak
pillanatnyi cselekvényt vagy a cselekvény pillanatnyi kezdetét, de soha nem folyamát
adja vissza, mint a classicus nyelvek illető tempusai. Ez, a mennyiben
pillanatra vonatkozik, áll is, de nem áll, ha egyrészről az alig
múlt idő árnyalását, másrészről ama rögtöni, váratlan
meglepetést vesszük, melyet a nép általa kifejez. Alig múlt, csak az
imént-re vonatkozó jelentése annyira uralkodik, hogy semmi sincs inkább
ellene a népi nyelvérzéknek, mint régen történt eseményekre ily igeidők
hosszú sorát alkalmazni aoristus-képen; sőt annyira a jelenhez tapad e forma, hogy az
ismertem népszólásokban egyátalán nem lehetne így beszélni: „Öt évvel
ezelőtt egy darab földet vevék, árát kifizetém,
bevetém búzával, learatám, elnyomtatám,
kiadám belőle a nyomtató részt, mégis maradt (vagy pláne
marada) húsz mérő búzám”. Van azonban eset, mikor ez
aligmúlt jelentés nem vétetik oly szigorúan, hanem helyette a
váratlanság, e miatti csodálkozás, sajnálat, szóval a felindulás
valamely neme uralkodik s a pusztán idői vagy szókötési viszony jelölése helyett, a
pusztán grammaticai árnyalat helyett oly magasabb szempont áll be, mely már az érzelmi
világba szolgál: ilyenkor régebben történt eseményre is vitetik az ék-ém
forma. Például. Két ismerős hosszabb távollét után összetalálkozik; beszélgetnek az
azóta történt változásokról s az egyik felsóhajt: ,,Meghala szegény Péter
is !” Lehet, hogy Péter halála épen nem új dolog, de nekik nem volt még alkalmuk egymás
közt emlegetni s mint váratlanul, csak most történtet hozzák fel. De a másik már így
felelne rá: „Meg biz az, tavaly halt meg (nem hala)
szegény!"
Brassai Sámuel
Ennyi az, mit én a szóbanforgó időforma népi használata felől tapasztalásból mondhatok.
Ha szűz nyelvérzékemre hallgatok, nekem ez igealak olyatén alkalmazása,
mint
Hunfalvy
, s úgy látom,
Hunfalvy Pál
Brassai
is szeretné, csak oly
visszás, mint a vala-vala imperfectumok. A jelentől messze távolban történt, habár
egyes, pillanatnyi cselekvésekre, aoristus formán használt: „akkor oda méne – leüle –
szóla – mondá – felele – megláta – megharaguvék – botját fölemelé – megüté – elkergeté”
– s az egész litánia, bármely tiszteletteljes reminiscentiát költ bennem a bibliára,
idegen legbensőbb nyelvérzékemtől. Elannyira, hogy ennek sugallása szerint az ék,
ém alakú igeidő épen nem volna alkalmas történeti elbeszélésre, kivéve a
szereplő egyének szájában. Mert, a mint fönebb kifejtém, igaz, hogy a cselekvés rövid
mozzanatát fejezi ki, de alig múlt jelentésénél fogva oly közel áll a beszélő egyén
jelenéhez, hogy régi – már igaz vagy költött – történet elbeszélője, például historicus
költő nem használhatja; ama váratlan vagy indulatos kifejezése pedig nem talál az
elbeszélés nyugodt folyamához. Csupán a beszéltetett személyek szájába lehetne adni, kik
mind oly helyzetben lehetnek, hogy valami cselekvést, állapotot, magokra nézve alig
múltnak tekintsenek, mind a váratlan meglepést, a kedély felindulását fejezhetnék ki e
formával, épen úgy, mint az élő, mozgó, beszélő nép. Így áll, mondom, a dolog, ha csupán
a magam s a fent kijelölt pontok között lakó nép nyelvérzékét veszem számba. Ha pedig
ettől eltérek, ha az irodalmi használás tömkelegébe sodortatom, akkor rám nézve mindegy,
akármi értelem köttetik e formához, csak meg legyen állapítva, általánosan elfogadva,
mert ekkor már nem nyelvérzékem, hanem a grammaticai célszerűség határoz. Minden esetre
fontos azonban, hogy a nép e formát sohasem használja folyton-folyó cselekvésről; habár
másrészt megfordítva nem áll, hogy pillanatnyi vagy kezdődő cselekvésre, a felhozott
eseteken kívül is, használná. Legalább, a mennyire én tudom, közvetlen tapasztalásból.
Mert sejtem, hogy Erdélyben sokkal szélesb körű e használat s
Brassai Sámuel
Brassai
nak, midőn a népre
hivatkozik, az ő szempontjából talán igaza van. Egyébaránt jegyezzük meg, Brassai Sámuel
Brassai
csak azt mondja: „alig van
nyelvfertőztetőbb, magyar fület fájdalmasabban vagy bosszantóbban sértő egy visszaélés,
mint a ,látám – hallám – evém – alvám' formáknak olyas cselekvények vagy állapotok
kifejezésére való használata, amelyek az illető időben még nincsenek
bevégezve, hanem folyvást tartanak vagy ismételtek vagy szokottak". Nosza
fordítsuk meg. Állítja-e Brassai Sámuel
Brassai
úr,
hogy oly cselekvényekre, állapotokra, melyek az illető időben már be vannak
végezve (szabatosabb kifejezés kellene ide, mert ez a perfectumot,
plusquamperfectumot is befoglalja) nem tartanak folyvást, nem ismételtek, nem szokottak
(tehát: ,,oda méne, leüle, szóla, felele, meglátá, megüté, elkergeté”), szóval, hol
momentán cselekvés vagy állapot kifejezendő, ott a nép mindig vagy minden különbség
nélkül az ék-ém igealakot használja? Mert ez döntené el a kérdést: van-e
alapja a népnyelvben az ék-ém forma aoristusi használatának? Az én népem
valami mást mond. Az a Brassai Sámuel
Pest
en forgott ifjú, kinek
szavait Budapest
Brassai
úr idézi, bizonyosan
nem a tiszai néptől tanulta el az ék-ém formának se helyes, se helytelen
használata módját.
Brassai Sámuel
A vala összetételes folyómúltra nézve azt jegyzem meg röviden, hogy azt a mi
népünk csak bibliából ösmeri, beszédben teljességgel nem használja, se
végzetlen, se semmiféle múlt értelemben. Ellenkezőleg, ugyan tarka
használatát látom az erdélyi, főleg háromszéki szójárásban. (Lásd az idei Magyar nyelvészet III-dik füzetét.) Bezzeg van ott: „mit mond vala
kéd? felépítők vala ; megkínálám vala ; nem éré vala fel; be nem végzi vala” stb. Kár,
hogy a tisztelt értekező, kinek példáiból szedjük ezeket, nem rakta utánok mindenütt
jelentésöket, mert így néhol kétségben maradunk, indicativusi segédige-e a
vala, vagy pedig a volna helyett áll. Mindez bizonyítja
állításom, mennyire kiáltó szükség egybegyüjteni a szókötési árnyalatokat – hová az
igeidők használata is tartozik – az összes élő magyar nyelvből; mert csak azok nyomán
lehet a tempusokra végérvénnyel határozni. Addig én – és még sokan –
eclecticusok maradunk: s egyéb törvény nem létében a múlt
idő kifejezése körül legalább a jóhangzást, változatosságot követjük, ha megsokalltuk a
nép t-ragos perfectumait.