A hindu dráma

A HINDU DRÁMA

(„Sakoontalá, or the Lost Ring:" Szakuntalá vagy az elveszett gyűrű; indiai dráma. Kálidásza szanszkrit eredetiéből angol prózában és versben fordítva.

Monier Williams

Williams, Monier

a szánszkrit nyelv tanára által. Hertford: 1855)

Eposz és lyrai költészet otthon van mindenütt, hol az emberi elme kihatolt a barbar állapotból; ezek az emberiség minden művelt népfajának közös tulajdona. Valahol csak a múlt vonzó hatást gyakorlott hitregéi világának fényével, vagy a jelen és jövő, még közelebbi benyomása által, felserkenté a költő bensőbb eszmei életét: mindenhol megszületett az eposz, a dal, mint ösztönszerű hangja mély és nagy felindulásinak. De a drámai költészet nem ily világpolgár. Egész mostanig a nemzetek ama nagy családjának történetével van egybecsatolva, melyekhez társul mind, a mi nagy és dicső létezik földünk évlapjain, melyek nyelvei minden nemesb gondolatkincsnek hordozói s az európai polgárosodás közegei voltak mindenkoron. Egyszóval, a dráma az indo-germán faj kizáratos dicsősége*

Jegyzet Sajnáljuk, hogy az angol cikkírónak ezen (németes) dicsekvését faja értelmi felsõbbségével a jelen esetben meg nem cáfolhatjuk. Szerk.

Nem, mintha e népcsalád minden tagjának követelnők e fényes örökséghez való jogot: van több, magas értelmiség hírében álló nemzet, melynek ez örökben semmi része. Így a régi

Rómá

Róma

nak s mai

Perzsiá

Perzsia

nak nincs bennszülött drámája, nemzeti alakban, mely mélyen verte volna gyökerét a nemzeti jellembe, s annak belső rugalmából nyerné közvetlenül életerélyét. A római vígjátékot olvasva, érzi az ember, hogy ezeknek semmi életszerves egybeköttetése nincsen a nemzet „szíve vérével”; más földről vannak átültetve, s itt csak tengődnek a nem nekik való ég alatt. Nemzeti dráma csak úgy lehetséges, ha nemzeti jellemet fejezi ki, ha magába szívja mindazt, a mi nagy és hősies létezik annak múltjában, vagy jelenkori fejlődségében. Minden nagy dráma-irodalom egy saját világot képez, mely kisebb mértékben feltükrözi mindazon hatások erősebb áradatit, melyek befolytak a népre ivadékról-ivadékra, s ennek benső és külső életét azzá tették, a mi. Ki nem olvashatja

Görög-

Görögország

Spanyol-

Spanyolország

vagy

Angolország

Anglia

drámáiban az izgalmas, tettdús évek hosszú sorát, melyek évkönyvei, csupán ha nevöket említjük is, azonnal feltámadnak, hogy betöltsék a lelket képekkel – azon évekét, melyek nyoma még arckifejezésén is az illető nemzetnek bevésve maradt, mennyivel mélyebben kellett, hogy benyomva maradjon a sokkal fogékonyabb lelken és benső jellemen?

Ó-Indiá

India

nak, épen úgy mint régi Görögországnak, saját drámája van, mely idegen befolyástól nem érintve, s egyedül a nemzeti mívelődés által dajkálva, együtt virágzott és hervadt el a nemzet önálló történetével; a növésnek s hanyatlásnak ugyanazon törvényeit mutatván fel ama távol ég alatt s elszigetelt fejlődési körében, melyek a mi sürgőbb nyugati földrészünkön oly szakadatlan munkásságban valának.

Lucretius

Carus, Titus Lucretius

és

Catullus

Catullus, Valerius Caius

idejében, legnagyobb fényét Vikramáditya, Oujein királya udvaránál érte az el ; és Kálidásza, kinek főművét (chef d'oeuvre) oly későn ismerők meg angol fordításban, egyike volt a „kilenc drágakőnek”, a mi bizonyítja a hindu irodalom ama híres pártfogójának bőkezűségét.

Jegyzet –

Lucretius

Carus, Titus Lucretius

és

Catullus

Catullus, Valerius Caius

idejében: azaz i. e. I. században.

Jegyzet – Vikramáditya, Oujein királya: félig történeti, félig legendás indiai uralkodó, a hagyomány szerint az irodalom nagy pártfogója; e. I. sz.) a mai Uddzsajini területén, vidékén uralkodott.

E költeményekben hű arcképét találjuk az akkori hindu szellemnek. Az álmodozó mysticusok e nemzete, melyet Nagy Sándor kortársai oly félelmes tisztelettel bámultak, mely között s az élénk görög nép közt halandó embernek át nem lábolható mélység tátongott, – önmagát tükrözte vissza drámáiban, s a hitrege távolság vásznára odaveté körvonalait mostani és akkori világának. Az ő drámáik, mint a classicainak ellentéte, lehet, hogy a romanticaihoz sorolhatók; de valósággal majdnem azt mondhatni rólok, hogy magokban egész külön osztályt képeznek, – elszigetelve mindazon hatalmas befolyásoktól, melyek valami háromezer év óta

Európá

Európa

t azzá öntötték, a mi most. Valóban sajátságos talány, szemlélni a hindu szellemet, a mint magános körében mozog; nem „tompa tespedésben” ugyan, mint

Khina

Kína

, hanem teli erélylyel, élettel, reménynyel:

„Mint lomha sós mocsár fövényzárak megett,

Parton hagyatva, mely a hosszú éjszakán

Hallgatja, mint terel habos vizréteget

A távozó hullám a holdfény vonzatán."

Jegyzet – „Mint lomha sós mocsár . . . ”: angol vers-e ez vagy hindu, a szövegből nem lehet eldönteni. Keresztury Dezső Arany János Összes versei (

Bp.

Budapest

1961) című kiadásában felvette mint „Hindu vers”-et (634. l.). Lehet, hogy az, de bizonyítani nem lehet.

csakhogy India, a Himalaya és Indus közé rekesztve, sokkal messzebb és félrébb esett hogysem a leghalványabb viszhang is eljuthatott volna oda Görögországból és

Európá

Európa

ból. Az emberi gondolat és nyelv nagy mesterei hiába éltek

Indiá

India

ra nézve; magános pályakörét futotta az, s fárasztó problémája megoldásán egyedül dolgozott; mindazáltal

Indiá

India

nak irodalma, költészete, bölcselme van, mely a legrégibb korba ér vissza, régibbe mint a

Trójá

Trója

é s az Iliászé, talán oly régibe, mint magok Mózes könyvei. Voltak indus költők, mielőtt

Homér

Homéros

legelső dalát selypegte; voltak indus gondolkozók és bölcsek, elébb hogysem

Thalesz

Thales

a vizet minden dolgok elemének (αρχη) mondotta; és bár az írók szakadatlan sora ma már henye versfaragókká s pedans nyelvészekké silányúlt, soha nem szűnt az meg ama legrégibb hajdantól egész mostanig.

Jegyzet – elébb hogysem

Thalesz

Thales

: nyilván a Milétoszból származó Thalesről (i. e. kb. 625–545) van szó, aki a Keleten sokat utazott. Őt szokás az első ismert nevű görög filozófusnak tekinteni, azaz a hinduk megelőzték a görögöket.

Épen mint a 345 király, a kiknek szobrait

Herodot

Herodotos

a thébai templom csarnokában látta, e hosszú sor visszamélyed a mi korunkból ,,Piromis, Piromis mögött, ember, ember mögött.” mígnem az ódonság homályába vész.

Jegyzet –

Herodot

Hérodotos

a thébai templom csarnokában látta: természetesen, nem a görögországiról, hanem az egyiptomi Thébai-ról van szó, melyet

Hérodotosz

Hérodotos

nagytörténeti művének II. könyvében, az Euterpeben ir le (lásd Herodotos történeti könyvei. I–III. köt. Fordította Geréb József,

Bp.

Budapest

1893. I. köt. 91–160. l.).

Mégis, a mi oly visszásan hangzik, a költők és bölcselők ily hosszú sora mellett Indiának nincs története, – oly irodalom mellett, mely csaknem egy alexandriai könyvtárral vetekszik, múltjáról teljességgel semmit nem tud.

Jegyzet – egy alexandriai könyvtárral vetekszik: a Ptolemaiosok hires könyvtárára, a hellenisztikus kor legnagyobb gyűjteményére utal.

Nyugati tudósoknak fogja köszönni, a mit valaha megtud saját történetéből; egy

Lassen

Lassen, Christian

, egy

Wilson

Wilson, Horace Hayman

az, ki némi világot vetett e sötétségbe.

Jegyzet – egy

Lassen

Lassen, Christian

, egy

Wilson

Wilson, Horace Hayman

Christian Lassen

Lassen, Christian

(1800 – 1876) norvég származású német indológus; az indológiának, különösen az irodalmat az archeológiával kapcsoló tevékenységével, egyik legjelentősebb alakja. –

Horace Hayman Wilson

Wilson, Horace Hayman

(1768–1860) angol indológus, aki orvosként ment a hadsereggel Indiába, s ott, majd hazájában a tudományág jelentős képviselőjévé képezte magát; különösen kiadásai voltak hiresek.

Minden következő hindu nemzedék átvette az előbbitől az „élet szövétnekét,” mindenik leélte a maga kis arasznyi korát, fenhagyván dalait és álmodozó bölcselmét; de a hosszú sorozatból egyik sem vetett még futó gondolatot sem arra, hogy megőrizze emlékét azon eseményeknek, melyek közt önmaga élt és halt. Való, hogy a jelen nincsen is semmi bájjal az igazi hindura; neki a világ nem egyéb rút börtönnél, melynek celláit a lélekvándorlás terhes körútja képezi, melyet a léleknek meg kell futni, mielőtt véghonát visszanyerné. Mit neki, támadnak vagy buknak a dynastiák? Mit neki a föld silány érdekei? Neki a jelen, mint izgatott, lázas álom tűnik fel két ünnepélyes, nyugalmas állapot között: a néma, visszahozhatlan múlt és a néma, kérlelhetetlen jövő között; és ezen kettő az, melyekhez fordul a hindu bölcs, hogy elmerüljön csendes mélyeikbe. A múlt meg van népesítve óriási hitregékkel, istenek uralkodó családjaival, egyik a másik után, Brahma-napok évköreivel, évkör után, s ama bonyolúlt évszámlálással, mely hiú kísérleteket tesz áthidalni az örökidő mélységét; mintha valamely véges szám, bármily roppant sok legyen az, betudható töredékét tenné az örökkévalónak, vagy bármily összege az esztendőknek, halmoztassék bár aeon-ra aeon, osztó-számot adhatna az isten létezéshez.

Jegyzet – Brahma napok évköreivel: a hindu hitrege, kozmológia szerint Brahmá, a Teremtő, időszakonként kibocsátja magából a világot, majd ismét visszaszívja magába; egy-egy ilyen – néhány billió évig tartó időszak – egy Brahma-nap, ill. Brahma-éj; háromszázhatvanöt Brahma-nap és éj ad egy Brahma-esztendőt; s végül száz Brahma-év után Brahma is megsemmisül.

Jegyzet – halmoztassék bár aeon-ra aeon: a görög misztikus természetfilozófiában az aeón részben örökkévalóságot, reszben egy-egy igen hosszú világkort jelent.

E reménytelen kapaszkodásban a végnélküli távolság felé, a futó jelen elenyészik, s el van veszve. Mind az, a mi India történetéből ránk maradt, India dacára mentetett meg. Ama régi bölcsek ajakáról ellebbent némely szók egészen más üzenettel megrakva jutottak hozzánk, mint a mit a szóló reájok bízott vala; s e követeket megkérdezve, nyerte a hasonlító nyelvészet legfényesb diadalait.

Jegyzet – a hasonlító nyelvészet: ma inkább összehasonlító nyelvészet terminust alkalmazunk a romantika korszaka által létrehívott fontos tudományágra.

Ó-India

India

szanszkrit nyelve a nagy eszköz, mely által fölfedezéseit teszi ; s mily különös forradalom a tudományban, hogy ez álmodozó brahmánok nyelvének köszönjük, hogy legmélyebben hatolhatunk oly öntudatos nemzetek nyelvének alkatába és történetébe, minő a görög és római.

Valamint vallása, költészete, bölcselme, nyelvtana

Indiá

India

nak, úgy drámája is egyedül az övé. Ugyanazon befolyások fejlesztik ki, ugyanazon mély elmerengés a múltba, eszményi képek világába, melyre a lélek, mint zárdájában a carthausi, addig bámult, míg úgy tetszett neki, hogy mindez valóság, s minden egyéb csak álom.

A hindu színpad hősi színdarabjai, messze a hindu élettől, saját szende, álmatag légkörükben élnek; a szellő onnan bizonyos hivalgó bágyadtsággal terhelten csap felénk, tanúskodva az elpuhúlt népről, mely azokban lakik, Aischylus drámái sem a valódi életből vannak ugyan, – titáni lakosok világába helyezvék azok, s nem tartoznak a halandók földéhez; de ezen őskori óriásoknak mégis van szivök, lelkök, épen úgy, mint nekünk; még Prometheusban is, a magános tenger és Kaukáz dacára, érezzük, hogy odalenn, a láthatár alatt, sürgő-forgó munkás emberek világa kezdődik; hogy ott van a költő saját Athénaeje, Marathonja, csak messzebb láthatnánk a horizonnál. De a hindu drámának nincs ily mély gyökere, hogy az élethez kapcsolja; az merőben oly valótlan, oly étheries, mint egy ,,Nyáréji Álom.”

Jegyzet – egy ,,Nyáréji Álom“: a Szentivánéji álmot forditotta s emlegette ıgy korábban többször

Arany János

, majdnem szó szerint adva az eredetit; alighanem egy olvasója javaslatára adta később a Szentivánéji álom címet ( JKK XII. köt. 200. l.).

Mégis, a képzelet eme világában is, az élet és valódiság egy különös eleme mutatkozik; annál felötlőbb az általános szinezet s ferde világítás miatt, mely a többin elömlik. Értjük a nyelvet, melyen írvák; s ezzel sajátszerű és váratlan érdekű kérdés támad. Nem úgy mint a régi hindu gondolkozás egyéb maradványai, e színdarabok nem tisztán a szent száriszkrit nyelven irattak; hozzájok fér az alacsonyabb és közönségesebb szólamok vegyülete is. A hősök ugyan folyvást a félistenek nyelvét beszélik, ama nyelvet, mely a költő idejében kétségkívül megszűnt vala már a társas élet eszköze lenni; de a női szereplők és szolgák rendesen alacsonyabb szójárást használnak. E patois, melynek neve prákrit, úgy származott a szánszkrittól, mint a latintól az olasz vagy spanyol; s a beszélők alacsonyabb vagy magasb rangjához képest van a szent nyelv többé-kevésbbé lealázva ajkaikon.

Jegyzet – E patois: nyelvjárás; de jelent mesterséges zsargont, tolvajnyelvet is.

Jegyzet – prákrit: népnyelvek

Indiá

India

ban, ellentétben a papság és irodalom nyelvével, a szanszkrittal; a szanszkritból alakultak ki, mint a latinból a román nyelvek, i. e. VI. sz. táján.

Ha ez abajdoc nyelv, mely minden hindu színdarabban oly sajátságos tüneményt képez, csak valamely pedáns költő hiú ötlete volna vagy a bohóckodás szilaj csapongása, mint a ,,Bourgeois Gentilhomme” végjeleneteiben, nem igen hozná kísértetbe az európai tudóst: de más, sokkal mélyebb érdek van ahhoz csatolva.

Jegyzet – ez abajdoc nyelv: a MTSZ főképp a Dunántúlról mutatja ki e szót, de Erdélyből is, keverék, zagyvalék jelentéssel.

Jegyzet – a ,,Bourgeois Gentillhomme“ végjeleneteiben: Moliere vigjátékának, az Úrhatnám polgárnak végjeleneteiben a humor egyik forrása az a ,,halandzsa“ nyelv, mellyel Jourdain-t széditik.

E tájszólások valósággal divatoztak a költő idejében és szájról-szájra forogtak az utcán és bazárban, mielőtt a legelső római sas kiszállott volna imez

Albion

Anglia

partjaira, honnan évszázadok múltával India legutolsó és legjótékonyabb hódítói kerültek.

Jegyzet – India utolsó és legjótékonyabb hóditói kerűltek: nyilván a maga országának hóditására, az angolokéra gondol a szerző, osztozva a kor angol indologiájának emlitett hódítást igazoló tendenciájában.

E tájszólásokban az anyagneműek dús bányája tárul a nyelvésznek; mert ezek képezik az összekötő láncszemet az ó- szánszkrit és sok mai dialectus közt

Indiá

India

ban; és e most élő nyelvjárások temérdek szó idomát, mely századok viszontagságai folytán meg lőn vesztegetve, alakjából kiforgatva, a tudós egyedül e színdarabok prákrit nyelvéből magyarázhatja meg s ütheti rá eredeti bélyegét. E prákrit egyszersmind az ókori történet búvárlójának is igen érdekes; mert prákrit mondatokat fedeztek föl

Baktría

Perzsia

görög kırályainak kétnyelvű pénzein; az indiai „Jainá”-k és ceyloni buddhisták szent nyelve is a prákrit, és szoros kapcsolatban áll e vallások történetével s azon irodalommal, melyben eszméiket megtestesíték.

Jegyzet –

Baktria

Perzsia

görög királyainak kétnyelvű pénzein: a mai Perzsia északkeleti területén fekvő ókori állam, amelyen Nagy Sándor birodalmának szétbomlása után görög királyok uralkodtak és kétnyelvű (görög-iráni) kultúrát teremtettek.

Jegyzet – az indiai ,,Jainá"-k: a buddhizmushoz hasonló vallásfelekezet, amelynek követői az i. e. VI. sz. óta ma is élnek Indiában.

Kálidásza színműve, a Szakuntalá, a mit európai világunknak Sir

W. Jones

Jones, William

mutatott be először, a ki, mintegy hetven éve, Bengálba érkezvén, első tette a meglepő felfedezést, hogy a hinduknak egyáltalában régi drámájok létezik is. 1789-ben kiadott prózai fordítása egyetemesb érdeket támaszta

Európá

Európa

ban, mint talán bármely hasonló keleti fordítmány, ha az ,,Ezeregyéjszakát” s ,,Pilpay” meséit kivesszük, gyermekkorunk e második ,,Robinzon"-jait.

Jegyzet – ,,Pilpay" meséit: a Pancsatantra, perzsa–szír–arab–latin közvetítéssel a középkorban eljutott

Európá

Európa

ba s hozzánk is; a Seb. Gottfried Stark-féle latin fordítás alapján báji Patay Sámuel adott ki egy kötetet s ez népszerű, didaktikus és mulattató olvasmány lett ( A régi indusok bölcselkedések, azaz: példákkal fő erkõlcsökre tanító kõnyveeske. Eger 1781. ).

Több nyelvre lefordították és azonnal elismerték, bámulták szépségeit; egyebek közt

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

, világölelő rokonszenvével, egyszerre melegen üdvözölte a jövevényt.

Jegyzet * Willst du die Blüthe des frühen, die Früchte des späteren Jahres, Willst du was reizt und entzückt, Willst du was sättigt und nährt, Willst du den Himmel, die Erde, mit einem Namen begriefeni' Nenn' ich Sakontalá, Dich, und so ist Alles gesagt!

Jegyzet –

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

1792-ben keletkezett distichonjának prózai fordítása: Hogyha az ifjúság virágát akarod, ha a kései esztendők gyümölcsét, ha akarsz valamit, ami elragad, valamit, ami táplál és jóltart, ha az eget és a földet egyetlen névvel, egyetlen szóval akarod megjelölni, megragadni: Téged nevezlek én meg, Sakontala és ezáltal (mert így) minden mondva van!

Pedig Sir

W. Jones

Jones, William

fordítása kétségkívül csak nagyon nem hasonló képzetet bír nyujtani az eredetiről, mert az általa használt kézirat későbbi származású vala, s teli közbeszúrt jelenetekkel, sokkal utóbbi és ügyetlenebb kéztől. Hanem

Williams

Jones, William

tanár, mintegy pár éve, az eredetit ősrégi alakjában teljesen adta ki, a kéziratok gondos egybevetésével s bő jegyzetekkel, melyek magokba foglalják mindazon felvilágosítást, mi a szánszkrit irodalom ez ágában szükséges a tanulónak. Jelen kötetben ugyanazon ép szöveg szerint adja a „hindu

Shakspere

Shakespeare, William

” e főművének első angol fordítását, prózában és versben, s csak most mondhatjuk el, hogy bírunk egy méltóképen átalöntött munkát a nagy hindu irodalomból. Mellőzve forditásbeli érdemeit, a könyv már nagyszerű külső díszítményeiért is megérdemli figyelmünket. Valóban ez legköltségesb példánya a keleti dísznyomásnak, minő valaha angol sajtó alól kikerült; minden lapot mesterileg színezett karam vesz körül, melynek rajzai különböző napkeleti kéziratokból másolvák, melyek egyszersmind pompás képekre szolgáltattak mintát; s minden jelenet két szép fametszvénnyel van ékesítve. Az indiai tájak saját jelleme gondosan megtartva, s a jelmezek a dráma korából vannak véve.

Kálidásza minden hindu költő közt legelismertebb jelességű; egy sincs, ki vele csak pillanatra is versenyezzen az ő saját szakügyességében. Övé nem az a hatalom, mely szenvedélyeket zaklat föl, mely „tisztítja a lelket szánalom és rémület által,” mindenütt a szende lágyság nyomait leljük nála, mi a szemlélködő (contemplativ) hinduról tesz bizonyságot.

Jegyzet – „tisztitja a lelket szánalom és rémület": az arisztotelészi drámafelfogás katharzis-elemére utal

Arany János

Az ő drámája nem az a mélyen valódi δραμα, hol egy emberélet egy órába nyomúl össze, – hol a néző, mint ideig való Gondviselés ül, hogy szemlélje a sürgő jellemeket, a mint mindegyik elhalad, szíve legmélye nyitva s a szenvedélyek összes gépezete feltakarva lévén.

Jegyzet – A δραμα a görögben sorsra kiható cselekvést jelent.

Inkább bágyadt, lotustermő vidék az, hol mintegy álomból álomba jutunk; minden tárgy pihenő csönd-életi helyzetben nyugszik előttünk, mintha a munka nem is az ember osztályrésze s maga az élet csupán kéjmámor volna.

Ama mély rokonszenv a természettel minden alakjában, ama benső vonzalom tájképek, távolrajzok iránt, mely oly élesen megkülönbözteti a hindu költészetet classicus egykorúitól, Kálidásza műveiben legtisztább s legnemesebb formájában tünik fel; sehol sem akadunk a tropicus tájak kellemesb festéseire, mint épen ő nála. Pedig itt is ugyanazon szende ábránd nyomaival találkozunk, mely jellemalakjait környezi; a természet mint álomvilág kedves neki, hol fák, hegyek, szintúgy eszményítvék, mint a többi. Osztoznak a hős sorsában: ha sír, vele sírnak, ha örül, vele örülnek, mintha a természet csupán a szellem árnyéka volna s ettől nyerné minden körvonalát. A Veda egyik régi költője énekli: „én nem bírom megkülönböztetni, vajjon én vagyok-e e mindenség, mert én bonyolúlt és megkötözött elmével járok e földön;” különös észirány oly embernél, ki régibb mint

Homér

Homéros

, hanem egyszersmind ráüti a valódi bélyeget a hindu elmére. Ugyanazon érzelem, habár módosítva, hatja át az összes hindu költészetet; kedves nekik a természet, mert összefoly ábrándjaikkal, nem pedig azért, mivel annak érintése által a költő, Antaeusként, ismét öntudatos erélyben s erőben támad föl.

Jegyzet – A Veda egyik régi költője énekli: a Védák régi indus vallás szent könyvei; különböző istenekhez intézett könyörgések és himnuszok gyűjteményei. kb. i. e. XIII–IX. sz.-ból.

A hindu színköltészet legrégibb emléke a ,,Bábkocsi,” melyet Szudraka király írt volna, kit a hagyomány keresztyén időszámlálásunk előtt a második századba helyez.

Jegyzet – Szudraka király irt volna: a Kalidásza korában vagy egy századdal előbb, ill. utóbb keletkezett szanszkrit drámának, amelyet manapság inkább Agyakocsikának fordítanak (lásd

Vekerdi

Vekerdi József

i. m.), állítólagos szerzője; feltehetőleg történeti személy (lásd

Schmidt J

Schmidt József

. i. m. 202. l.)

Kálidásza, mint mondók, a következő századból való, s Vikramáditya udvarához kapcsolják, kinek a

Baktriá

Perzsia

ból

Indiá

India

ba nyomuló scytha hordákon vett nagy győzelme teszi a szamvat időszámlálás kezdő pontját, honnan a hinduk még ma is számítják az időt.

Jegyzet – a Szamvat ídőszámlálás: i. e. 83-ban kezdődő időszámítás, amelyet alkalmilag, helyileg ma is használnak

Indiá

India

ban.

Színmüveiből csak három maradt ránk, s egy ezek közül is kétséges hitelű; a másikat, Vikramorvaszi címűt a „Hindu drámá”-ban gyönyörűen lefordította

Wilson

Wilson, Horace Hayman

tanár, ki a ,,Bábkocsi”-nak is felséges fordítását adja.

Jegyzet – Vikramorvaszi: Kalidásza ötfelvonásos szinműve: A vitézséggel megszerzett Urvasi – ezért is inkább csak Urvasi-ként emlegetik (lásd Vekerdi i. m. 351. l.).

Jegyzet – ,,Bábkocsi“: lásd fönt.

Szintén az ő lapjaira utasítják az olvasót két későbbi szerző fordítására nézve, kiknek egyike Bhavabhuti Kr. u. 720-ban, Jaszoverma, Kanoj királyának udvaránál virágzott, – a még későbbi,

Viszákhadatta

Visakhadatta

, pedig egy történeti forma színdarabot hagyott maga után, melynek tárgya Csandragupta – a görögök ,,Sandrocottus”-ának – mondája.

Jegyzet – kiknek egyike Bhavabhuti Kr. u. 720-ban Jaszoverma, Kanoj királyának udvaránál virágzott: szanszkrit iró, drámaszerző; az említett, föltehetőleg történeti személynek számító uralkodónak, a mai Kanandzs területén levő országában élt.

Jegyzet –

Viszákhadatta

Visakhadatta

: Visákhadatta szanszkrit költő (i. u. 860); a Mudrá-ráksasza című történeti szinmű szerzője.

Jegyzet – Csandragupta: több indiai uralkodó neve, akik közül egyik Nagy Sándorral vívott csatát.

Jegyzet – ,,Sandrocottus": az emlitett Csandragupta ind király görögösített neve.

Minket terünk egyedül a kitűzött színdarabra szorít és nem engedi, hogy a hindu összes színköltés hosszabb történetébe ereszkedjünk. Szudraka és Kálidásza a legrégibb drámaírók, kiknek munkái maradtak fenn, az utánok jövő, Bhavabhuti, sokkal későbben élt; de nagyon hihető, hogy sok régibb színdarab veszett el. Így a Vikramorvaszi ,,prológ"-ja nyilván „előbbi drámaköltők műveire” céloz; s talán ezek közé számíthatunk sok ismeretlen nevet, melyek a scholiasták idézeteiben szállottak reánk.

Jegyzet – a scholiasták idézeteiben: görög kommentátorok, görög szövegmagyarázók, s általában: szövegmagyarázók.

Egyik bizonysága a színmű-irodalom nagy régiségének azon tény, hogy a fennlevő legrégibb emlékek már drámabíráló iskolát tétetnek föl; s magokban Szudraka és Kálidásza műveiben világos célzásokat lelünk kidolgozott műszabályokra, melyek Indiában a mi aristotelesi egységeinkhez tehetők.*

Jegyzet Célzás eljátszott hindu drámára, előfordul Szomavedának „Történetek oceán"-jában, mely munka, bár mint történeti kútfő a régi időre semmi beccsel nem bír, (minthogy csak a XII. századból való) némi érdekes világot mégis vet ama régi, elfelejtett hajdankorba. „Míg ott valánk, egy dobocska hangját hallők, s anyám, eszébe jutván elhúnyt férje, így szólt hozzám nagy zokogással: »átyád barátja, Bhavanánda színész fog ma játszani.«

A hindu drámához minden változat hozzá fér, a legeszményibb hősi alaktól kezdve a legotrombább szatiráig és bohózatig; s az egészen keresztül, legmagasb szárnyalása közepett is, párhuzamosan foly a páthosszal és tragicummal a játsziság és comicum eleme.

Schlegel

Schlegel, Wilhelm

megjegyzi, hogy minden színpadnak megvan a maga bohóca; meg a hindunak is az ő vidusakája, ki valamint a spanyol színpad gracioso-ja, kíséri a hőst, mint annak meghittje és barátja, s sanchopanzai bohóckodással űzi tréfáit főnöke magasb érzehneivel, ily módon a romantikai hősködést a közélet mindennapi színvonalára szállítván.

Jegyzet – a hindunak is az ő vidnsakája: a szanszkrit színművek állandó komikus figurája.

Jegyzet – a spanyol színpad gracioso-ja: a spanyol színpad humoros alakja.

Szerencsés kifejlés szükségképeni feltétele minden hindu színműnek; s e törvény az, mely elfojta minden nemesb törekvést a valódi tragoedia után. De nem is arra való Hindustan álmatag mérséklete, hogy abban valaha az igazi tragikai múzsa meghonosúlhatott volna; erős idegű, elszánt akaratú, vészben s viharban edzett nép kell annak. Athenae hatalma növekedésével együtt emelkedik az athenaei tragoedia, összeségében visszatükrözve a szellem minden egyidejű forrongásait; s a mi régi angol drámánk is a reformatió százada, a politikai vajudás vonaglásai között lőn feldajkálva.

És most a Szakuntalához fordulunk, kivonva meséjét s egyes jeleneteit, melyekről azt hisszük, hogy leginkább érdeklik olvasóinkat. Maga a mese egy régi mondán alapul, mely feltalálható azon hitregéi eposzok – a Rámájana és Mahábhárata – egyikében, melyek India régi irodalmában

Homér

Homéros

költeményei helyett vannak, mindezek egyszersmind oly tárházát képezvén, honnan későbbi poéták meríték az anyagot költeményeikhez. Mikép

Thebae

Thébai

és

Mykenáe

Mükéné

uralkodóházai a görögöknél, úgy az indiai mondának is megvan Nap és Hold királyi háza ; e hitregéi két nemzetség közül az utóbbihoz tartozik a jelen drámának hőse.

Jegyzet – Nap és Hold királyi háza: az ókori ind uralkodók részben a Napra, részint a Holdra vezették vissza családfájukat.

A színmű egy idylli jelenettel kezdődik, amaz egykor

Indiá

India

ban oly szokott remeteségek egyikében, hova, mint a középkor zárdáibá, vonúlt a tudományrá hajlandó ember, békét s magányt keresvén az országszerte csatangoló zsarnokság és elnyomás közepett. Talán egy ily magános berekben találat Nagy Sándor a gymnosophistákat s itten társalgá Onesicratus a bölcs Dandamis-szal, emlegetvén neki holmi barbar philosophusokat, mint Pythagoras, Socrates,

Diogenes

Diogenes Laertios

– a mire aztán a hindu így felelt: ,,csakugyan úgy látszik neki, hogy azok szellemdús emberek voltak, de nagyon is szenvedőleg viselték magukat a törvények iránt.”

Jegyzet – találta Nagy Sándor a gymnosophistákat: meztelen filozófusok, valószínűleg a majdnemhogy teljesen meztelenül járó indiai szekták egyikének tagjai.

Jegyzet – Dandamis: a görög történetíróknál fönnmaradt név, nyilván ama hindu papok egyikéé, akik a görög történeti hagyomány szerint Nagy Sándor indiai hadjárata alkalmával a görög filozófusokkal vitáztak.

Jegyzet – Onesicratus: görög filozófus, a cinikusok iskolájából, aki részt vett Nagy Sándor indiai hadjáratában s állitólag az indiai művelődés s általában az indiai életforma magasztalója volt (lásd Fr. Überwegs Grnndriss der Geschichte der Philosophie. I. köt. Berlin 1926. 170. l.).

E csöndes remeteségbe vágtat Dusjánta király, kocsisával együtt, vadászás közben, egy futó ántilopot üldözvén. Gyors futásában tüstént megállítja egyik remete hangja, s megtiltja a szent-helyet lakói egyikének (az ántilopnak) vérével szentségtelenítni. Gyöngédség minden állati élet iránt kedvenc thémája az összes hindu költészetnek.

A király azonnal eláll az üldözéstől, s a remete meghíja, hogy élvezze vendégszeretetét. A mint a szentelt berken általhalad következő szép leírást olvasunk a remeteségről:

Király (kocsisához). Nem látod-e

Az elszórt rizs-szemet vén fák alatt,

Melyeknek odva biztos menhelyűl

Szolgál fészket rakó kajdács-fajoknak?

S itt-ott a sima furkót, mellyel az

Ingudi ért gyümölcsét megtörik?

A szende gim vad, mely szelíd, kezes,

Szavunkra nem riad; – s az ösvényen

Fahéjból szőtt vizes ruhák nyoma

Látszik, holott csöpögve átvivék

Kristály vizeknek tiszta kútfejétől.

S ím nézz oda !

Csatorna mossa a fák gyökerét,

Szellőben a víz tükörlapjá reng;

A gallyak új zöldjét mérsékli az

Elégett áldozatból fölfelé

Gomolygó füstnek barna lombozatja.

S a most-kaszált mezőn, kocsink körül,

Őzborjú falka nyugton legelész

A remeték közt tartózkodása alatt a király meglátja és megszereti Szakuntalát, Viszwamitra leányát, ki a remeteség többi szűzeivel nőtt vala föl; s most néhány kedves kis jelenet következik, mely a szerelmes pár szívében hajnalló szenvedélyt festi, felváltva a ,,gracioso” bosszankodásának otromba humorával, hogy ura ily rögtön pásztori kéjelgés után veté magát. A szeretők egybekelnek, azonban Dusjantát visszahíják udvarához és így áráját ideig-óráig a remeteségben hagyja. A következő scénát egészen kiírjuk; az művészileg van, mint episod, vetve a felvonások közé, s á jellemek és cselekvény könnyed ecsetlésében felismerjük Kálidásza különös ügyességét. Ne is ítéljünk az eseményről, melyen a catastropha megfordúl, európai fogalmaink szerint. Előttünk egy brahmán átka jelentés nélküli hang; nem az a babonás hindu előtt, ki még ma is örök rettegésben él, nehogy valamely brahmán titokteljes anathémája alá essék. Valóban a hindu ember mindennapi életét folytonos árnyék kiséri, a rettegés valamely szellemi„kárhozattól, mely jártában-költében soha el nem hagyja. Ő elátkozott körben mozog, láthatlan igézetektől környezve, minden tette ellenőrizve irigy hatalmak által, kik egyre lesik saját önkény-szabta törvényeik legparányibb megszegését, – oly törvényekét, melyekről a halándónak talán sejtelme sincs, s lételöket csupán hatásukról (a büntetésről) tudja meg. Veszedelem s nyavalya teszik büntetését az ily törvényszegésnek; és a szerencsétlen áldozat, bölcsőtől sírig, a babona e kérlelhetlen Gorgonjai által üldözve vándorol.

Jegyzet – a babona e kérlelhetetlen Gorgonjai: Gorgon női szörny a görög mitológiában; aki arcára ránéz, kővé mered.

Ily nép fülében a brahmán átka rettenetesen hangzik! s ne felejtsük, hogy ily érzelmektől valának áthatva e színműben, mind a költő, mind hallgatói.

JELENET*

Jegyzet Jegyezzük meg itt, hogy mindezen színművek prózában és versben írvák, elegyest.

– KERT A REMETESÉGBEN.

Prijamvadá és Anaszújá virágot szedve jönnek.

Ana. Kedves Prijamvadá, bár szívem örvend, ha rágondolok, hogy Szakuntalá egy hozzá minden tekintetben méltó férjjel szerencsésen összekelt, mégis valami rosszat sejtek, nem tehetek róla.

Prij. Hogyan?

Ana. Tudod, hogya kegyes királyt nyájasan hazabocsátákfa remeték, áldozati szertartásaik szerencsés bevégzete után. Ó hát visszament fővárosába, Szakuntálát a mi gondj ainkra bízván; s félő, nem felejti-e el királyi hitvesei társaságában mindazt, a mi ezen mi remete magányunkban történt.

Prij. A felől nyugton lehetsz. Oly nemes természetű emberek, mint ő, nincsenek annyira kivetkezve minden becsületérzésből. Hanem megvallom, van egy, a mitől magam is tartok: mit gondolsz, mit fog mondani Kawa atya, ha meghallja a történtet?

Ana. Azt hiszem, helyesli á házasságot.

Prij. S honnan gondolod ezt?

Ana. Elejétől fogva feltett szándoka volt magához méltó férjnek adni a leányt; s miután az ég ily férjjel ajándékozta meg, vágyai betöltek a nélkül, hogy maga fáradt volna utánok.

Prij. (a virágkosárra tekintve). Elég virágot szedtünk a szent áldozathoz, édes Anaszújám.

Ana. Igen, de szedjünk többet is, hogy legyen mivel áldozni kedves Szakuntálánk őrző istenének.

Prij. Minden esetre. (Folytatják a szedést.)

Hang a szintér megett. Ho, ni! nem ládd, hogy itt vagyok?

Ana. (hallgatózva). Bizonyosan vendég szava, ki jöttét adja hírül.

Prij. Szakuntalá ott lesz, bizonyosan a kunyhónál. (Félre.) Szíve legalább nincs ott, félek.

Ana. Jer, jer innen; elég virágot szedtünk már. (Indulnak.)

A hang a színtér mögött. Jaj neked, leány, ki föl se vettél ily vendéget, mint én.

Én álljak itt megüvözületlenül,

Én, a vezeklés annyi érdemével

Dús bánya, – méltó minden tiszteletre?

S így fel se vedd, te könnyehnű leány,

A vendéglátás szent törvényeit?

Csupán szerelmed hő tárgyára gondolj,

Midőn én itt vagyok? Átkom reád –

Az, épen az, kiről gondolkodol

Ne gondoljon többé reád; szívéből

Képed veszitse el. S hiába küzdj

Felöltni múltja emlékét szívén:

Tagadjon el, mint a részeg-bolond

Éjféli mámorból fölriasztva,

Tagadja ittasan ejtett szavait.

Prij. Jaj, jaj! félek, rettentő szerencsétlenség történt! Szakuntalá, ábrándjai közben, megsértett valami vendéget, úgy kell lenni, kit tisztelettel kellett volna fogadnia. (Kinéz.) Ah, úgy van! s a mint látom nem csekélyebb személyt, mint a nagy bölcs Durvászasz, ki, tudjuk, iszonyú haragos. Ő átkozódott oly szörnyen és most sebes léptekkel halad tovább, reszketve dühében, s oly arccal, mintha sohasem bocsátna meg. Haragja olyan, mint az emésztő tűz.

Ana. Szaladj utána, kedves Prijamvadá, borúlj lábaihoz, esedezz, hogy térjen vissza, addig én engesztelő áldozatot készítek számára, vizet és frissítőket.

Prij. Megyek. (El.)

Ana. (sebesen néhányat lép s megbotlik). Jaj! jaj! így jár az ember, ha nagyon siet. A lábam megcsúszott s a virágos kosár kiesett kezemből. (Megáll, hogy fölszedje.)

Prij. (visszajő). No édes Anaszújám, megtettem a mit tudtam; de micsoda élő teremtés tudna kiengesztelni egy oly savanyú képű, mogorva vén kamaszt? Hanem egy kicsit mégis puhítottam rajta.

Ana. (mosolyog). Kicsi is sok volt annak. Hát aztán?

Prij. Hogy nem akart visszatérni, kértem, bocsásson meg, ily szavakkal: ,,Nágyon tisztelendő bölcs, engedd el, kérlek, ez első hibáját egy ifjú és tapasztalatlan hölgynek, ki nem tudta, mily tisztelettel tartozik szent hivatalod és magas rangod iránt."

Ana. No s aztán? mit felelt?

Prij. ,,Szavamat meghazudtolni nem lehet; hanem az emlékgyűrü láttára szűnjön meg a varázs, nem bánom.” Így szólván, eltűnt.

Ana. Oh, úgy könnyebben lélekzünk; mert most jut eszembe, hogy maga a király eltávoztakor, Szakuntalá ujjára emlékjelül egy gyűrűt dugott, melybe saját neve volt metszve. E szerint bajának orvoslásá egyedül magától függ.

Prij. Jer, kedves Anaszújám, folytassuk vallásos tisztünket. (Indulnak.)

Nézd, Anászújá, ott ül a mi kedves barátunk (Szakuntalá), mozdulatlan, mint egy szobor, arcát bal kezén nyugosztva, egész lelke elmerűlve a távol férjére való gondolatban. Magára sem figyel, hát idegenre.

Ana. Aztán, Prijainvadá, egy szót se e dologról! Kíméljük barátunk érzelmeit. Testalkata sokkal kényesebb, hogy sem megbírná a nagy felindulást. Prij. Beléegyezem. Ki is öntözne gyenge jázmint forró vizzel? (Elmennek.)

Hónapok mulnak el csendes magányban, mindennapi áldozat és könyörgés egyformasága közt; de semmi hír a király felől, kin a brahmán átka megkezdte immár bűvös hatását. Szegény Szakuntalá hallgatva eped és társai (a föntebbi két leány) sötét sejtelenfinel szívök mélyére zárják a végzetes titkot. Végre a szent Kanwa megérkezik hosszú távollét után, s legott elhatározza magát, hogy gyámleányát férje udvarához küldi. Szerencsés előjelek üdvözlik ez útazási szándékot, s a remeték ligete azonnal megélénkül az örvendetes készületektől. Az itt következő jelenés – Szakuntalá búcsúja ifjúsága honától – az egész szánkszkrit irodalom gyöngye. Ily nyugalmasan gyöngéd scénák azok, melyekben Kálidásza géniusa kitűnő; nem is csak hazája költői közt nagy ő ebben; bizonnyal ily csöndes szépségű jelenet, mint ez, becsületére vált volna bármely kornak vagy égaljnak.

Valahára az indulás órája elérkezik; Számgaráva, a remete és Gautami, a remeteség főasszonya, vezetik a kis csapatot; s a magános berek minden lakója elétódúl, hogy ,,istenhozzá”-t mondjon a kedves Szakuntalának, s elkísérje utján egy darabig.

Kanwa. Ti fák, magányunk fái, halljátok szavam!

Szakuntalá nem nedvesíté úgy soha

Kiszáradt ajkit a folyamból, hogy előbb

Kristály vizéből tiszta szeretettel

Ne öntött volna szomjú gyökötökre.

Gyakran szerette volna fürteit

Virágítok tömött füzérivel

Ékítni, de mert oly gyöngéd vala,

Egy szál virágtól is nem oszta meg.

Szemlélni volt csak, legfőbb öröme

Feslő bimbaitok tavasz-diszét;

Oh, mondjatok hát szíves búcsú-szót neki!

Ma, még ma hagyja el szülőhonát,

Hogy hitves férje udvarába menjen.

(Egy ,,Koil" madár hangja hallik.)

Csitt! Hallod? hallod a fák válaszát,

Nővéreinkét, a ,,Koil" dalában?

Utjára jó kivánattal bocsátják

Az ő kedves Szakuntalájokat.

Hangok a levegőben.

Isten veled, utazz kéjjel hűs folyam-part mentiben,

Hol virágzik gyönge lótusz, s a nap égő súgara

Sátoros fák méla árnyát soha átal nem töri,

Míg körötted szende szellő hűs hulláma játszadoz.

Könnyű legyen lábad nyoma, minden lépted lebbenés,

Valahol jársz, liliomból hintse szőnyeg útadat.

Menj uradhoz, menj örömmel, és szíved legyen vidám,

Mert a hol jársz, hol te átmégy, a természet mosolyog.

(Mind ámulva hallgatják.)

Gautami. Leányom, az erdő szűzei (nymphái), kik téged testvéri módon szeretnek, ime boldog kívánátokkal eresztenek útra. Végy búcsút tőlök, illendően.

Szakuntalá. (Illően meghajtva magát és tovább menve, – leánybarátjához, félre.) Bármennyire óhajtom, édes Prijamvadá, viszont meglátni férjemet, lábam még sem akar indúlni, most, hogy itt kell hágynom örökre kislyány-korom tanyáját.

Prij. Nem te vagy egyedül, kedvesem, ki a megválás gyötrelmét érzed. A mint a válás perce közeledik, az egész liget részt látszik venni bánatodban.

Búvában a gímnyáj is te utánad,

Felejt legelni; pávád a gyepen

Elhagyja táncát; s im a fák magok

Hálvány levélt hullatnak, köny gyanánt.

Szak. Atyám, hadd vegyek búcsút, mielőtt távozom, kedves jázminomtól, a berek holdfényétől. Majd úgy szeretem e növényt, mintha testvérem volna.

Kanwa. Jó, jó, gyermekem; tudom, mily testvérileg szereted e kúszó növényt. Itt van jobbra.

Szak. (odamegy.) Édes jázminom, te á kúszó növények pompája, mily öröm nézni, hogy ily szeretettel csüggsz férjeden, a mango fán; de kérlek, bontsd ki egy pillanatra ölelő karjaidát, s öleld meg testvéredet; látod, ő elmegy messze, messze és téged soha sem lát többé.

Kanwa. Szívemnek az volt édes szándoka

Leányom, oly férjhez hogy adjalak,

Ki rád méltó legyen; s ily férfiút

Nyerél magadnak önnön érdemiddel

Hozzá sietsz most, s oly bizalmasan

Fogsz rajta csüngeni, mint jázminod

Szerelmes karját fonja im ezen

Délceg mango körűl. Bizd védurára,

Mint én uradra bízlak tégedet

S e pillanattól fogva száműzök

Szívemből minden aggályt sorsodon.

Menj útadra, gyermekem.

Szak. (Prijamvadá-, s Anaszújához). Nektek hagyom emlékül, édes társaim. Viseljetek rá gondot, ha én elmentem.

Mindkettő (könyekre fakadva). Hát minket kire bízol, édes? Ki visel ránk gondot, ha elmégy?

Kanwa. Ejnye, Anászújá, nem szégyelled? töröld le könyedet. Így kell enyhítni barátotokat, midőn minden segélytek s vigasztalástokra volna szüksége? (Indulnak mind.)

Szak. Atyám látod kedves őzemet? ott legel épen a remetelak mellett. Nem soká leborjazik, már is alig bírja. Ne felejtsd el megüzenni, ha majd anyává lett.

Kanwa. Nem, nem.

Szak. (érzi, hogy valami húzza visszafelé). Mibe akadt á ruhám? (Megfordúl)

Kanwa. Leányom,

A kisded őz az, tápla-gyermeked.

Szegény kis árva! jól emlékezik,

Hogy mily szeretve, mint gyöngéd anya,

Felfogtad őt s tápláltad önkezedből,

Naponkint rizs-szemet hordván neki;

S ha egyszer-másszor tüske szúrta meg

Száját, mi gyöngéd kézzel ápolád

Balzsammal hintve a vérző sebet.

Hálás növendék! most védasszonyához

Tapádva, némán esd, hogy hadd kísérje

Szak. Szegény kis őzikém, azt kéred, hogy kisérhess egy szerencsétlent, ki haboz elhagyni társait. Midőn anyád meghalt, mindjárt születésed után, én töltém be helyét, s tulajdon kezemmel dájkáltálak föl; most ez a másik anyád is el akar hagyni s ki fog gondoskodni te rólad ! Atyám, légy neki anyja helyett anyja. Eredj vissza, gyermekem, légy az én atyám leánya. (Indúl, sirva.)

Valami különös szépet találunk mi e bús jelenet jósszerü bezárásábán, mely, valamint az egész scéna is, elsötétűl a néző balsejtelme által, a háttérben leskődő végzetes átok miatt; míg a bölcsnek jövőbe látó szeme tisztán hajtja keresztül a borút és túl rajta napfényes tájak hosszú sorát szemléli; s a hallgatóság szintén magával hordozza e futó pillantást a messzi jövőbe, minden következő aggodalmon s kétségbeesésen keresztül.

Az átok csakugyan rettenetesen működött, és Dusjánta, mire udvarához ért, teljesen elfeledte a csöndes pásztori episodot. A következő scéna már a palotába vezet, hol a király és ,,graciosója”, Máthavya, épen beszélgetnek:

Máth. (hallgatózva). Csitt, édes barátom, figyelj egy kissé, kellemes hangokat fogsz hallani a zeneteremből. Valaki gyönyörűen dalol. Ki lehet? Oh, tudom már Hanszapadiká királyné gyakorolja nótáit, hogy új dallal üdvözölhessen.

Király. Csitt, hadd hallom.

(Egy hang dalol a szín mögött.)

Hányszor csapongtál röpke

Csókkál e mango fához itt

Oh, mért hagyád el kedves

Szíván a liljom ajkait?

Kir. Szenvedélyes egy dal, igazán.

Máth. Érted a szavak jelentésit?

Kir. Nekem hányja szememre, hogy valaha nagy figyelemmel voltam iránta, de aztán elhagytam őt Vászumati királynéért.

A király most bohócát izenettel a királynéhoz küldi, s míg az eseményen méláz, következő nagyon szép sorokra fakad:

Nem egyszer a kény szűnóráiban,

Midőn szívünk s a gondolat pihen,

Egy szép alak láttára, vagy zene

Halkan lehellett bús zöngelmire

Lelkünk homályos ábránd rezgi át

Titkos borúval és határozatlan,

Mégis komoly vágy furcsa érzetével.

Nem meglehet, hogy rég-múlt esemény,

Vágy lételünk más szakjain kötött

Barátság sejtelmes emléke lebben,

Mint árny, ilyenkor a lelkünkön át?

Magához a színműhöz kell utasítnunk olvasóinkat azon szép jelenetek sora végett, mely most következik; minő: Szakuntalá megjelenése az udvarnál, továbbá Imogen-i lemondása, halk kétségbeesése a király teljes feledékenysége miatt a múltra nézve. A gyűrű, melytől annyi függött, út közben, egy szent tavon történt átkelés alkalmával, kiesett ujjából, így nem levén képes magát igazolni, visszáfordúl, néma szívvonaglás között. Midőn az udvarból távozik, maga az ég ügyét fogja, –

Egy tündöklő jelenség

Szállott le, nő alakban, a magasból,

A nimfa-tónál, és fölvitte mennybe.

A következő felvonás (hatodik) egy derék jelenettel kezdi, mely bennünket egyenesen a közéletbe visz ; két poroszló egy szegény halászt vonszol be, a ki egy halat bontván, megtalálta a király gyűrűjét, s e miatt elfogták, hogy lopta. A két tiszti szolga finomított baromságát csodaszépen ecseteli szerző, a mint diadalérzettel hozzák a boldogtalan áldozatot, s előre híznak a leendő büntetéstől. ,,Ujjom viszket” kiáltja egyik „hogy én adhassam az első csapást ezen királyi áldozatnák. Aztán egész tisztességgel öljük meg, tudod-e. Úgy szeretném már „virág-koszorúval övezni fejét." (Idézi valamely költőből.) – De midőn a gyűrű a király elébe kerül, egyszerre elmúlik a varázs s ,fagyott érzelmei teljes folyama azonnal búbánat-zuhataggá olvad' Dús ajándékot kap a halász, ki most nemesen fordúl fogdmegeihez:

Halász. Itt van fele pénz, uraim. Megvehetik rajta á mondott virágokat, ha nem elég az, jóindulatjokat megvásárlánom.

I-ső szolga. Jól van; ez a sorja.

Felügyelő. Jó halász pajtás, te igen derék fickó vagy, szinte becsülni kezdelek. Nosza pecsételjük meg új barátságunkat egy pohár italka mellett. Jer a közelebbi csapszékbe, hadd iszunk egyet az egészségedre.

Mind. Jó lesz bíz a. (Elmennek.)

A király pedig, nagyon is érezve veszteségét, magán kívül van, s vigasztálhatlán búnak adja fejét.

Évek múlnak így (mert a hindu dráma cseppet sem gondol az egységekkel, mint akármely igaz leánya a romantikai iskolának), s végre a bánatos királyt az istenek segítségül híják egy óriás fajjal vitt harcukra, melyet végzés szerint csak az ő karja dönthet el szerencsésen.

Jegyzet – mint akármely igaz leánya a romantikai iskolának: a romantika egyik leghosszabb életű irodalomtörténeti tétele, állitása volt az, hogy a hindu irodalom eleve, ,,a nemzetkarakter“ alapján romantikus. Ezt vallja még

Mornier Williams

Williams, Mornier

is idézett bevezetésében és jegyzeteiben, sőt részben még Schmidt József is említett könyvében.

Így reménytelen gyötrelmei közül vésszel s bajjal tele scénák közé ragadtatik, s a hetedik s utolsó felvonás nagydicsően az égben nyílik meg, a mint Indra isten kocsiján visszaszáll á földre, Mátalival, a mennyei kocsissal.

Kir. Ah, Mátali, most lefelé szállunk már, a föld légköre felé.

Máth. Honnan gondolod?

Kir. Mutatja íme a szekér maga.

Zápor miatt nehéz a viselős

Felhő alattunk és a csátaka,

Mely él-hal a nedvért, küllői közt

Játszódva repdes; Indra ménei

Ragyognak a villám szikráitól.

Sürű köd nyirkosítja kerekét.

Máth. Igazad van ; a kocsi nem sokára földet ér és te saját országodban léssz.

Király (lenézve). Mily csodásan látszik a föld, a mint rohanva szállunk lefelé.

Bámulatos látvány! im a hegyek

Hogy tornyosítják hirtelen fejök

A rónaságon, míg taréjos ormuk

Alatt a föld visszább-visszább sülyed;

S hogy nőnek a fák, melyek törzse még

Imént lombos hajukban rejtve volt,

S hogyan terpesztik ágas vállokat;

Ama folyó, mely mint ezüst fonál,

Alig tűnt szembe, már egész özön,

S a földet, íme, mintha óriás

Karok hömpölygetnék az égre föl!

Végre a kocsi megszáll egy ,,hegyláncon, mely mint a lenyugvó nap által világított felhőcsoport, aranyfolyókat áraszt, – s melynek lábja egyfelől a keleti, más felől a nyugoti oceánba merűl." Ezek a szent hegyek, túl á Himalayán, hol Kasziapa lakik, az istenek és emberek atyja ; s a király fölteszi magában, hogy személyesen tisztelkedik a szent patriarchánál, ki egy szentelt barlangban lakik a legnagyobb bölcsektől környezve s elmerűlve ama borzasztó vezeklésben, mely oly nevezetes szerepet játszik az egész hindu mythologián keresztül.

Oda útaztában egy gyermek vonja magára figyelmét, ki egy fiatal oroszlánnyál dulakodik, melyet ordító anyjától ragad el s egyre kiáltja neki: „Kis Oroszlány, nyisd fel szádat, Olvasom meg fogacskádat" Kisérői igéretekkel akarják a fiút elcsalogatni e veszélyes játszótárstól; s a mint kezét kinyújtja az ajándék után, meglátja tenyerén a király ama titkos jeleket, melyek, á hindu babona szerint, világ birodalmat jósoltanak.

Király. Kimágyárázhatlan vonzálmat érzek e csintalan gyermek iránt.

Mily boldog az erényes jó szüle,

Kinek niháj át por beszennyezi

Midőn hozzá menekvő gyermekét

Ölébe kapja, földről felvevén!

S mily boldog akkor, ha vígan petyeg

Oly édes érthetetlen hangokat,

Fülét bájolva; és ha gyermeteg

Mosollyal szívét örvendezteti,

Most-gyöngyöző kicsiny fogát mutatva.

A király siet szóba eredni a gyermekkel, s kérdésére adott feleletei megerősítik támadó reményét; anyjához mennek együtt, ki mindjárt ott közel lakik a remete házban. A mint közelednek, Szakuntalá (mert hisz ő az) látja fiával az idegent és elősiet,

Viselvén özvegység ruháit; arca

Böjttől kiaszva, és hosszú haja

Egyetlen ágba fonva –

s a küszöbön találkozik – férjével. Néhány rövid, sebes szó váltása után minden feledve, megbocsátva van, és Szakuntalá, igazi hindu érzéssel, maga fejti meg a sors talányát.

„Kelj föl, én férjem, kelj föl. Nem a te hibád. Én gonosz tetteim, melyeket lételem valamely előbbi szakában elkövettem, hozák reám e büntetést."

A mint férje ölelő karjai közt áll a nő, szeme a végzetes gyűrűn akad meg, melyet a király, azóta hogy a halász megtalálta, szűntelen ujján hord vala. Utolsó kivonatunk legyen a rövid párbeszéd, mely erre következik, s melyet költőnk a neki saját gyöngédséggel oly vonzóvá teszen.

Szak. Ah, kedves férjem, az elveszett gyűrű ez?

Király. Az. A mely percben megtaláltam, megjött emlékezetem.

Szak. A gyűrű benne a bibás, miért hagyta magát elveszíteni épen akkor, midőn nagy aggályban valék, hogy győzzem meg nemes férjemet a házasság valódisága felől.

Kir. Vedd vissza, mint a gyönyörű kúszó növény visszakapja virágát, jeléül, hogy a tavasszal újra egyesült.

Szak. Nem, nem; soha sem bízhatnám többé benne. Maradjon férjemé.

Im ez a hindu dráma eredeti jellege, – egy kicsiny zug az, tele gyöngéd bájjal s idylli csönddel. A másik színmű, a „Vikramorvaszi” szintén le van fordítva

Wilson

Wilson, Horace Hayman

tanár által, ennek „Hindu drámá"-jában, s méltó összevetni Szakuntalával. Mindkettőre mélyen rá van nyomva a szerző saját géniusza; de a két színmű „hasonló a különbözés mellett" ; s ha mindegyikben vannak vonások, melyek a másik arcát s jellemét juttatják észbe,

„Et similis facies, qualem decet esse sororum“

mindeniknek van tulajdon bája is s határozott egyedisége.

Jegyzet – ,,Et similis facies, qualem decet esse sororum": Ovidius-idézet, az Átváltozásokból. II. 13–14, ,,arcuk. . éppen nővérien illő" (Devecseri Gábor ford., Átváltozások,

Bp.

Budapest

1964)

Csak egy futó pillantást veténk a görög és hindu dráma közötti különbségre; de a tárgy olyan, hogy bőven megjutalmazná szorosb vizsgálatot. Különbségök nem pusztán felszínes: lehat az legmélyebb ereibe a gondolatnak, s összefonódik ama roppant contrasttal, mely a két nép története közt tátong. Athenae drámája szabadság tején nőtt fel; hangja az ekklészia (népgyűlés) visszhangja volt; s a Pnyx-öt megrázó ékesszólás újra teremtődzött az emberi szenvedélyek utánzott harcában, a színpadon, minden athenaei rokonszenv kisérte azt. De Indiában a gondolat le volt bilincselve; s a dráma, a valódi életből kiszakítva, az udvarnak lőn finom időtöltése, mígnem henye látvánnyá puhult.

Jegyzet – a Pnyxöt megrázó ékesszólás: egy athéni sziklatömb, előtte tartották a népgyűléseket s reá álltak a szónokok; s később kissé a demagógia jelképe is lett.

Már a szójárások összevegyítése is kitolta a népi sympathiák köréből s a kevesek élvezetére szorította; nem is volt ugyan a nemzet tömege soha semmikor elég finom arra, hogy részt vehessen annak gyönyöreiben. Külső események oly nagy szűkében, mi természetesen keveset tudunk India benső történetéből, – millióinak elzárt életéről, ama hosszú századokon által, mi előtt a mohamedán hóditások legelébb föllebbentették volna a fátyolt; de minden, a mit tudunk, azt bizonyítja, hogy ha a kevesebb szám művelt és finom volt, a többség nyomorba és tudatlanságba volt sülyedve. A fensőbb kasztoknak megvolt a magok költészete, bölcselme, s míg el nem fajultak, élvezék is míveltségöket s művészetöket; de a nép tömege csak élt, korról-korra, egymás után, mint örökség szerinti ,,favágók" s ,,vízhordók." Így igazán nemzeti dráma lehetetlen volt; s a költészet, mellőzvén a való korlátjait, s egy áloms árnyékszerű múltra szorítkozván, elfeledte végre az erély s élet nyelvét, és csupán árnyakról s álmakról tudott zengeni.

AJOM11

Megjegyzések: