A levél

A LEVÉL

Vígjáték, 3 felvonásban, előjátekkal. Irta: Greguss Ágost.

Budapest

. Kiadta Pfeiffer Ferdinánd. 1861.

Egy élces ember azt mondta: A dráma, mely nem előadásra iratott, olyan, mint a könyv, melyet nem elolvasásra írnak.

Jegyzet – Egy élces ember azt mondta . . . stb.: gondolt-e itt egy határozott kortársi személyre vagy csak stilfordulat ez, nem lehet eldönteni. De nem lehetetlen, hogy

Madách

Madách Imre

művét érte ily megjegyzés, még látatlanba, mint érte is később Zilahy Károly részéről. A Tragédia (lásd Morvay Győző: Magyarázó tanulmány Az Ember Tragédiájához,

Bp.

Budapest

1897.) már

Arany János

-nál volt s már szóba jöhetett Kisfaludy Társaság-i bemutatása s hírek szivároghattak ki róla.

Arany János

-t ugyanis nem kötötte diszkréció kötelessége, hiszen

Tompá

Tompa Mihály

nak is azelőtt írt róla, mielőtt még

Madách

Madách Imre

beleegyezését kérte volna a bemutatáshoz (1861. aug. 25.)

Mindemellett nem helyeseljük a véleményt – az élceskedőnek sokszor nincs igaza. Ami megtörténhetik máson, gyakran megtörténik rajta is. A drámáknak olvasmányul kiadását nem kellene tiltani, ha hatalmunkban állana is, s mennyivel kevésbbé, mikor hatalmunk sincs rá – szerencsére; mert minden hatalomnak ellenségei vagyunk, ami csak a sajtó felett állhat, még ha magunkat akarnánk is ily dísztelen polcra emelni.

Éppen a sajtó ezen széleskörű jogainak elismerését hozhatjuk fel azonban a kritika igen széleskörű jogai mellett, s belőlük kiindulva beszélhetünk az íróról és műveiről teljes szabadsággal. Szerencsére éppen egy kritikus művéről szólunk, ki kötetekre menő esztétikai tanulmányokat írt, s tudja, meddig terjed valódi terének határa. Annak, ki oly sok leckét taıta a mások épülésére, azt mondjuk: most én beszélek, s ön hallgasson! Nagy zavarban volnék amiatt, hogy oly tudományos komolysággal nem szólok, mint tanítványom, ha nem tudnám, hogy a bíró sem bírája önnön magának, hogy Cassiusként a szem nem látja magát tükör nélkül, és hogy a leghíresebb orvosok is egy kis lázban, más, ha mindjárt kevésbbé híres orvossal iratják maguknak a receptet.

Jegyzet – Cassiusként : Shakespeare Julius, Caesarjának egyik hőséről van szó; az

Arany János

által leggyakrabban idézett Shakespeare-művek közé tartozott ez a darab.

Előre tudom, mi az olvasó legelső gondolatja, midőn látja a címlapon, hogy Vígjáték, s mindjárt utána: ,,Irta Greguss Ágost". Azt, hogy „szeretném tudni, mint alkalmazza gyakorlatban is, aki oly jól tudja azt az esztétikát" – Pedig az olvasó e kiváncsisága egy nagy tévedésből származik; mert tapasztalás bizonyítja, hogy néha igen jeles tehetségű költő vagy művész nagyon elhajíthatja olykor a sulykot az esztétika teoretikus részében, s viszont egy kritikus, költői művet írván, úgy járhat, mint aki jobban tudja az úszás-teóriáját, mint az aki a Dunát keresztülússza, de soha még nem próbálta meg erejét e szakban. Azonban itt minden hasonlat hiányos; mert alig van két egymástól különbözőbb lelki tehetség, mint a képzelet látnoki tehetsége s a tudós higgadt, illúziókban meg nem nyugyó elemző tehetsége. A két tulajdon egyesülhet egy-egy emberben, kinél a lélek minden tehetsége, amellett, hogy harmóniában van, egy-egy ága külön is a fejlés magas fokán áll; de ez ritkaság, a talentumok legnagyobb része egyoldalú. Boldog, ki megnyugszik ez egyoldalúságon, mely sokszor annyira nem a mi törekvésünkön múló hiba, hogy a legjobb akarattal sem segithetünk rajta. De ez nagyon is mély tárgy, s nem bocsátkozom taglalásába; mert kielégitőleg meg nem tudnám fejteni. Annyi igaz, hogy a költés s a kritika két ellentett észjárást kíván, s hogy e kettőre a tehetség nem adatott mindenkinek. Mutatja „A levél” című vígjáték is.

A legtökéletesebben értheti valaki a perspektíva törvényeit, az irón forgatására nagyon könnyű keze lehet, gyakorolhatja magát hosszú ideig, s mégsem sikerül neki, vagy csak igen középszerűen, az arcképfestés.

Greguss

Greguss Ágost

kétségkívül régóta tudja, mit tesz a jellemfestés a drámában, mi a kielégítő s ki nem elégítő motívum, mi a kompozíció belső egysége, mi a hibás és hibátlan verselés – csakhogy egészen más az, megítélni tudni és gyakorlatilag érteni hozzá.

Eszünkbe sem jut kárhoztatni, hogy kísérletet tőn a vígjátékírásban – a gyakorlati kísérletekből az elméletre nézve is sokat lehet tanulnunk; – a de sikerült-e a kísérlet? – Ez a kérdés, melyre az alóbb következendő észrevételek nagyjában megfelelnek.

Ismerkedjünk főleg az e vigjátékban bemutatott jellemekkel. Torsy Pállal s barátjával Kemenessel találkozunk rnindenekelőtt. Az előbbi egy pesti gazdag tőkepénzes fia. Dadányi földesúr leányát akarja nőül venni. Mit nem áldozna ő a szép Etelkáért? – És valóban van is alkalom kimutatnia áldozatkészségét; mert Dadányi úr csőd alá került, birtokát, Dadányt, kótyavetyén akarják eladni – s ő, Torsy Pál, ötvenezer forinttal kivághatja minden zavarból leendő apósát. A tőkepénzes fia nagynehezen ki is nyerte atyjától az ötvenezer forintot, s éppen indulni akar Dadányra, hogy szépszerével átadja az összeget, akinek oly nagy szüksége van rá.

Képzelhetni, hogy ily embernek, ki egy nagy jótékonyságot már félig kivitt, de szebb része hátra van, ki éppen kedvese apjával teszi a jót, s következőleg a szép Etelka főszerepet játssza lelki szemei előtt, – mennyire el kell foglalva lennie magával s a magáéival! – Igy kellene lenni mind az életben, mind a költészetben; – csak e vigjátékban nincs egészen így. Mert éppen midőn Torsy Pálnak ily állapotban kellene lenni, belép hozzá egy jóbarátja egy furcsa kívánsággal s kiveszi sodrából.

Torsy Pál barátjának, Kemenesnek, jegyese van, szintén egy vidéki földesúr leánya. De a tanár egy szeszélyes rögeszmét vett fejébe. Tudós feje azon pedáns gondolattal tépelődik, úgy látszik, hogy a szerelmet szükséges próbára tenni. Minden rendén van Herminával, „csak az a baj úgymond, hogy az ő szerelme nincs még kísértetbe vive". Barátjának így szól tehát:

Ha te udvarolnál neki

És nem bírnád õt eltéríteni:

Akkor többé egy percig sem haboznám,

Hogy szerelme hű és igaz hozzám.”

Torsy figyelmezteti, hogy ez szeszélyes tréfa s pedáns aggaszkodás, hátha Hermin majd beleszeret? Kemenes feleli: Ezt nem teszi, vagy ha igen, ez mutatja, hogy jó volt megkísérteni. Torsyt, kinek maga dolga fontosabb ennél, meggyőzi Kemenes logikája.

Szerelem dolgában a professzor is csak oly ember mint akárki más, s rossz néven vesszük tőle, hogy e tárgyra a hideg okosság dilemmáit szeretné alkalmazni. – Vagy Kemenes tanár nem szerelmes? – Akkor hogyan lehet féltékeny, s hogyan mondhatja róla barátja, hogy szerelmének heve bolonditotta meg? Erős felfogást óhajtanánk a jellem dolgában mindjárt elejénte. Ha a tanár szerelmes, ne logikai dilemmával álljon elő, haneın legyen hőn és féltékenyen szerető valóban is, aminőnek, úgy látszik, szerző akarja őt bemutatni, holott egészen kőhideg ember áll előttünk; vagy mutatta volna be oly egyénnek, ki logikai következtetések, pedáns maximák nyomán s nem szívérdekből házasodik – s ekkor jó komikus alak válhatik belőle; de a komikus oldal hiányzik Kemenesből – közönyös hidegségre s némi értelembeli gyengeségre vonunk következtetést. Kemenes komoly képű, de gyerınekes hóbortja oly önző, hogy még azután is megáll kívánsága mellett, midőn barátjától megtudta, hogy neki sokkal fontosabb dolgai vannak. S mégis hátrább (55. l.) Kemenes Károlyról ezen, a fennebbivel ellenkező jellemrajzot találjuk:

Károly, az már egészen másféle,

Latol, fontol óvatos elrnéje;

Mindent jegyez, semmit sem felejt el;

Értekezik a lelkismérettel . . ."

E fontoló ember teszi kedvesét próbára minden igaz ok nélkül, s e lelkiismeretes ember kívánja barátjától, hogy csak úgy tréfából és könnyelműen mondjon le szándékáról s azon örömről, hogy kedvesét láthassa! Éppoly sületlen, amily szerénytelen ember kívánsága !

Torsy Pált később szeles embernek mondják a színműben, ámbár beszédmódjából ez nem tűnik ki; mert e részben szerző személyei egyformák. Tetteiben nem annyira a szelességet, mint a léha esztelenséget találjuk. Szelesség-e, midőn barátjának hóbortos tréfájába beleegyezik e szavakkal: ,,Mulatságos tréfa lesz !" – E mulatságos tréfa pedig oly izetlen, mint a kisgyermekeké kik kifogyván a játékból, erőltetett haszontalanságokat kezdenek s olyanokat találnak mulatságosnak, amiben éppen semmi mulatságos sincsen.

Még különösebbé válik Torsy Pál az által, hogy beleegyezett barátja kívánságába, a nélkül, hogy folyvást eszében volna saját fontos ügye. Miután már szavát adta, akkor „üt homlokára” és kiált fel: ,,Hopp, nem lehet. . . kutya van a kertben“, azaz, holnap, úgymond, máshová kell mennie. Ekkor előadja, mily ügyben akar leendő apósához menni, kinek a következő héten árverezendő birtokát egy bécsi német ki a főhitelező, át akarja venni. A két barát intézkedése is igen gyermekes.

Ugy egyeznek, hogy Kemenes menjen el Dadányra különben is egy ismerősét ott régóta meg akarja látogatni. Torsy az ötvenezer forintot barátjára bízza, vigye el helyette Dadányra; – de át ne adja Dadányinak: mert ez sértve érezné magát. Torsy levelet ír Dadányinak és leányának, melybe egy utalványt tesz amaz összegről, mely Kemenestől átveendő. Kérdhetjük, kevésbbé sértő-e az utalvány mint maga az összeg? – Tovább Torsy azt hagyja meg barátjának, ne tudjon semmit róla, kitől van nála és miért az ötvenezer forint! – Pedig ha már tagadná is, oly együgyü volna-e Dadányi, hogy föltegye Kemenesnek e részben való tudatlanságát? . Meghagyja továbbá Kemenesnek, meg ne kínálja az öreget a pénzzel, amig az nem kéri tőle, vagy elő nem hozza. Hát gyöngédebb eljárás kitenni az öregurat annak, hogy valakit megszólítson az átadásra, mint ha készen kapná? – Mindez nem szelesség, hanem izetlen ügyetlenség. A mesterkéltség, s a bonyodalom erőszakos és nagy mértékben valószínűtlenkiindulásában a két alig komoly arcú fiatal férfiú jelleme egészen unalmassá lesz. Pedig még felfoghatatlanabb, ami következik. Az utalványt és a levelet Torsy nem barátja kezébe adja, hanem azon bécsi németnek, kinek jelleméről igen csekély véleménnyel van, s éppen kinek körmei közül akarja megmenteni Dadányi birtokát. Miért? – Csak azért, hogy majd mérgelődjék a német, hogy maga vitte azon levelet, mely tervét meghiúsította. Ezenkívül azt írja apósának, hogy ki ne fizesse ezen németet, a főhitelezőt, az árverés napjáig, hadd kecsegtesse addig magát, s akkor váljék nevetségessé. Ez is csak azért történik, hadd, ,,mérgelődjék az a magyarfaló.”

Igy van megkezdve az előjátékban a „levél” története, melyről a vígjáték nevét vette, így van bemutatva a két főszereplő. Látni, mily gyenge alapon épül az egész vígjáték. Frivol tréfán kapó, magokat szeszélyből tettre szánó férfiak, – s e jellemvonások üres főre, üres szívre mutatnak. Már az előjátékban el van rontva a színmű, mely valóban nem vígjáték, hanem vígjátékosdi.

A hátralévő három felvonás a levél viszontagságos kalandjait foglalja magában, s minden új viszontagságnál mindig kitünteti a szereplő egyének következetlen voltát.

Mindjárt az első felvonásban az öreg Dadányi érthetetlenné lesz e levél ügyében. Tettének fő indokakép előre kell bocsátnunk ugyan, hogy megtudta leánya kérőjének, Torsynak máshova utazását, megtudta, hogy az másnak udvarol, (t. i. Kemenes jegyesének). Hűtlenséggel vádolja őt – s ez természetes lehet; de mindez nem mentheti ki, amit tesz. Midőn a Torsytól érkezett levéllel kínálják, föl sem akarja bontani – miért nem jött maga? – úgymond.

,,Tudom, mi van benne,

Léha mentség, egyéb mi is lenne."

Az életben nem szokás ily könnyen felbontatlanul hagyni a más levelét – csupa gyanúra. S minél inkább hiszi az öregúr, hogy leánya s talán maga is érdekelve van e levél által, annál különösebb e visszautasítás. Kérlelő leánya kedvéért sem teszi meg, hogy a levelet fölbontsa. Igaz, hogy leánya sem esdekel igen szívrehatóan, s kérlelése csak olyan, mintha közönyös ember leveléről vohıa szó. De ez csak a leány jellemzésében hiba, s egy gyöngéd apát ki nem ment. A leány, ki meg van győződve, mint Etelka a szerette ifjú hűségéről, már csak azért is jobban sürgetné a levél elfogadását, hogy apja kétségeit eloszlassa". Nem okoskodva, hanem az ékesszólás más női fegyvereivel kell vala Etelkának apját rábeszélnie. De ha ezt tenné, mindjárt vége volna a vígjátéknak. Legtöbbször nincs is más indoka az e színműben történő cselekedeteknek.

A fölbontatlanul maradó levél nemcsak Torsyt mint szeretőt, hanem Torsyt mint tőkepénzest és áldozatkész embert is illetheti. Etelka segélyt remél Torsytól az apai birtok megtartására is. Hát az apa?

Dadányi, mielőtt mindez történt, rendre járta volt ismerőseit, kérve, kölcsönükkel segítség ki bajából; – de hasztalan. Most már megúnta a léha mentségeket és az azokat tartalmazó leveleket. – De az ily fűhöz-fához kapó ember, kivált mikor a veszély mindinkább közeledik, nemhogy ráúnna a reményre, hanem mindig kétségbeesettebb mohósággal nyúl olyanhoz is, amit azelőtt visszautasított volna. Ezen ,,megúntam" tehát nem elég világos mentség a levél föl nem bontására. Tetézi a hibát, hogy így szól:

,,Tőle nem is kértem, hálistennek.“

Nem kért hát Torsytól segélyt, habár a „hálaistennek“-et oly ember szokta mondani, ki nem szorult rá; – de úgy látszik, mintha Torsytól nem várna semmit az öregúr. Pedig kisül hátrább, hogy csakugyan várt. Mert a második felvonásban (63. l.) így szól magában Torsyról:

Torsy urat becsültem azelőtt.

Jelleméről már bizonyos vagyok,

Amióta bajomban elhagyott ;

Hiszen én, ha Torsy Pálnak volnék,

Hoztam volna segélyt akárhonnét.

Ha pedig azt várta, hogy kérjem meg,

Annál inkább idegen szivemnek.

Tehát várt segélyt Torsy Páltól! Miért nem bontá fel tehát Torsy levelét előbb? Ismételjük: azért hogy a vígjáték meséje tovább folyhasson.

A levél tehát nem fogadtatik el. Ami ezután történik, az előrelátás hiányát mutatja. Etelka kedvese levelét más borítékba zárja, s hallván, hogy Torsy egy másik faluban Herminéknél van, oda cíınezi a levelet, nıintha bizonyos volna benne, hogy Torsy el nem utazott még onnan. S csakugyan elutazott már. Egyszer csak maga Hermin hozza vissza alevelet Etelkának! Azt hallván, hogy Torsy Pestre ment, most már a levelet minden habozás nélkül Pestre címezi. Pedig csak valószínű s nem biztos, hogy akinek a levél szól,

Pest

Budapest

en volna. Torsy csakugyan nincs ott, s a levél most már harmadszor van Etelka kezében. De már valóban sok hogy Etelka ismét a Henninék falujába akarja küldeni a fatális levelet, pedig most sem tud bizonyost kedvese holléte felől. Nem tudhatnák-e, hogy Torsy honn nem találva Herminéket, kikhez mehetett, csak igen rövid ideig mulathat ott, ha csakugyan oda ment is. Ezúttal Kemenestől akarják elküldeni a levelet, ki igen jól tudhatná, minő levél az, vagy legalább gondolhatná – s mégis a helyett, hogy csak egyet szólana, kész már útrakelni vele. Az 50,000 forint is nála van, látja a veszélyt, mely ennek át nem adásaból származhatik, s mégsem szól!

Az elősoroltakon kívül nem egy valótlanságot hozhatnánk fel: de a fennebbi példák után is elmondhatjuk, hogy elég. Lehet-e mulattató, ami el nem tudja hitetni magát, ami minden lépten-nyomon megzavarja az illuziónkat? – Csak azt tesszük még hozzá, hogy Torsy Pál az utolsó pillanatig halasztja megérkeztét. Ha legkisebb aggodalma nem volt is, hogy a birtokot illető ügy rendben van, legalább a személyes megjelenési vágy kedvesénél nagyobb sietségre ösztönözhetné. Egy magánbeszédben azt mondja, hogy a diadal percében akarta meglepni a családot, mikor a német hitelező megtudja, hogy a birtoktól elesett. Gyermekes önelégtételnek megjárja, de se szívének, se eszének nem válik becsületére e kiszámított késedelem. Alakjában elejétől végig léha, s nem komikus, hanem szomorúan együgyü ember áll előttürık.

Főtárgy e levél vándorlása, melynek alapjául semminemű lélektani valóság és eszme nem szolgál. Nincs, úgyszólván, tengelye, mely körül forogjon. Torsy Pált hűtlennek vélik jegyeséhez, s ő, ki segítni akar leendő apósán, szívtelennek van kikiáltva. E félreértés kiderítésében van az egész mű cselekvényének érdeke.

Van azonban egy alárendelt ügy, mely epizódot képezve mellékes eszmét ád a műnek; – csak mellékest, mert irányeszmének nem nevezhetjük. Szerző mellesleg a német civilizátorokat akarja kigúnyolni, s ha ez fődolog semmi esetre nem is e vígjátékban, szerző úgy sejti, hogy ez legérdekesebb részlet ; mert a színmű jeligéje is erre vonatkozik. E jelige rossz vers, rossz nyelv s a végén érthetetlensége általtündöklik, de mégis elég világosan céloz a mondottam eszmére. Itt van:

,,Hazája mivelt Európa,

Szerelmes a civilizációba,

Nyugot felől keletre vándorol,

Békésen hódít, még nem is porol.“

Jegyzet – „Hazája művelt Európa . .

Arany János

játékosan úgy idézi s csúfolja A poloska című makámáját, mintha idegen mű volna. – Nem is igen beszél csak németül: íme, egy példa erre a makaroni-dialógusra, Schnasz: „Was ? was ? der Garibaldi kommt ? Caesar ! Caesar! Goldruan: No, doktor ur, minek már az a jaj ! Garibaldi nincsen itt ! Semmi baj Schnasz: Hah ! Er soll sich trauen ! der Räuber ! der Bandit ! Wir wereden ihm schon geben ! . . . (80. 1)

Schnasz, a német „civilizátor” kétségen kívül a vígjátékba tartozik; mert ő akarja kézrekeriteni Dadányi birtokát, sőt oly vakmerő, hogy Etelkát is megkéri; – de korántsem főszemély.

Schnaszt a szerző, kutyája szeretete, pénzes volta, szemtelensége és kapzsisága által teszi nem annyira nevetségessé, mint gyűlöletessé. Nem komikus alak, s átalán alig nevezhető alaknak. Nem is igen beszél csak németül egy keveset, – s a többit tolmács által. Schnasz egy okoskodást képvisel, s nem a képzeletre, hanem az értelemre akar inkább hatni. Ha van nevetséges rajta, nem a személyisége az, hanem eszméi, Nem drámai párbeszéd, hanem vitatkozás amit folytat. – Valakit csak eszméinél fogva tenni nevetségessé még nem komikum, ha sikerülne is megnevettetni, valamint általában nem költészet az embernek politikai gondolkodásmódját beszéltetni el. – A mód is, mellyel az eszmék elénk hozatnak, nem költői s kivált nem drámai. Amit arról mond, hogyan kellene a barbár magyar földet és népet virágzóvá és boldoggá tenni, csupán csak szándék, – már pedig a drámában minden szándéknak tetté kell válnia. Ha Schnasz egy regénybe foglalva mind valóban meg is kisérlené kivinni nevetséges ábrándjait – akkor volna költőileg elénk állítva. Ha

Cervantes

Cervantes, Miguel de

egy szobájában okoskodó Don Quixotte-ot rajzol, nem századokig, hanem hetekig sem élt volna műve. – Mit ér nekünk, hogy a német civilizátor elmondja, amit már számtalanszor elmondtak régen a német hírlapok, s Kemenes azt feleli rá, amit közelebbről annyiszor hallánk a magyar hírlapokban s a társas körökben úton-útfélen? Ugyanazon okoskodások s csaknem ugyanazon szavak versbe foglalva! – Nem hiszem, hogy akár Schnasz egyéniségét színész érdeklő alakká tudná tenni, akár eszméi, minden korszerűségök mellett is, hatást tennének a színpadon.

A nyelv és verselés e vígjátékban nehézkes, pongyola és az előbbi számos germanizmussal terhelve, s nem szükség e részben egyebet tennünk, mint kommentár nélkül néhány példát idéznünk. „Ha is" ! – e helyett hogy „ha úgy volna is”„Fél óra előtt” e helyett ,,félórával ezelőtt"; „A faluban nincs semmi vendéglő” – e helyett „a faluban nincs vendéglő". ,,Torsy úrtól hírt hoz" – e helyett ,,Torsy úr üzent tőle valamit", vagy talán e helyett ,,Torsy úrról hírt hoz?“ – Minő erőltetés a nyelven, minden egyéb azt mondja, „kettőn áll a vásár" – s a másik így felel rá „Sőt háromon !” Vagy helyes-e ezt mondani magyarul: „Mihelyt ezek el lesznek távozva?"

Igen sok helyet foglalna el a verselést és részint a magyar nyelv, részint a verselés meg nem tűrte szórakásokra is idézeteket iktatnunk ide, pedig vannak rá példák e műben. – A nyelv és verselés szabatosságát, szépségét minden műben s kivált egy szépirodalmi műben igen fontosnak tartjuk; de nem erre helyeztük a fősúlyt. Elmondhatnók talán, hogy ha e mű minden más tekintetben jeles volna is, a nyelv és verselés pongyolasága, hibás és kelletlen volta elrontaná hatását; de csak azt mondjuk, hogy ha a nyelv szabatos, erőteljes, eredeti és magyar volna is, ha a verselés maga a könnyüség, csin, elegancia és harmónia volna is, az indokolás hibái s a jellemek halvány rajza, következetlensége s tehát valótlansága elrontana mindent. Tulajdonkép itt a baj ; s tán minden jobban és szebben volna elmondva is, ha szerzőnek eszébe jut: ,,Cui lecta potenter erit res", . . .vagy

Alfieri

Alfieri, Vittorio

nek azon szokása, hogy amely drámai tárgy lelkét egészen meg nem ragadta, még mint tervet megégette s nem is fogott kidolgozásához.

Jegyzet – „Cui lecta potenter erit res": Horatius

Arany János

által oly gyakran idézett Ars poeticájából való ez a félsor. A teljes mondat így hangzik: Sumite materiam vestris, qui scribitis aequam /Viribus et versate diu, quid ferre recusent / quid valeant humeri cui lecta potenter erit re / nec facundia deseret hunc nec lucidus ordo. Oly anyagot válasszatok, ti, költők, / Amely tehetségteknek megfelel / És jól meghányjátok-vessétek azt, / Mit bír meg, mit nem bír meg vállatok. / Ki képességének megfelelő / Tárgyat talált, nem hagyja cserben azt / Se nyelvi készség, sem a tiszta rend. ( Csengery Gusztáv: Horatius satirái és epistulái. Szeged 1922. 195. l.)

Jegyzet – Alfieri, Vittorio (1749–1803).: a kiváló tragédiaíró azok közé az olasz írók közé tartozott, akit

Arany János

jól ismert és több ízben példaként, tekintélyként emlegetett, pl. Széptani jegyzeteiben ( JKK X. köt. 657. l.).

AJOM11

Megjegyzések: