FEJES ISTVÁN KÖLTEMÉNYEI
Első kötet. Szeged, Burger Zsigmond bizománya. 1861.
A jó öreg Polonius, midőn egy darab felhőt a dán királyfi kedvéért hol tevének, hol
menyétnek, hol cethalnak képzel, nem oly vadat tesz, a milyet tesz
valósággal.
n
Igazán ki is tudna oly
üres, határozatlan, szétfolyó, elmosódó valamihez, mint egy felhőfoszlány, határozott,
tömör, állandó képet csatolni: vagy ki volna biztos a felől, hogy a mit ő zarándoknak
néz, egy másik szemlélő nem pálmának, szirtnek, szökőkútnak képzeli-e, ki arról, hogy
mire felkiált: ,ím! árbocos hajó !' a látvány nem változik-e öblös szájú krokodillá?
Minden egyes néző saját magáéból tesz hozzá egy darab phantasiát, míg az űr betelik, az
alak kidomborúl, s a kép, egy percig legalább, késik visszafolyni az eredeti
semmiségbe.
Jegyzet – A jó öreg Polonius: természetesen, a Hamlet Poloniusáról van szó; érdemes megjegyezni, hogy a képzeletnek ez a
játéka az alakját folyvást változtató felhővel
A.
egyik legfontosabb töredékének, a Falu
bolondjának is egyik legszebb képe.Arany János
A versolvasó – már a kinek kedve vagy kötelessége mindent elolvasni – gyakran érzi magát
Polonius helyzetében. Az író-Hamlet csak mutogatja neki felhődarabjait, ő meg jó
hiszemmel, fogékony várakozással törli szemét s oculárját, biztatja csökönyös
képzeletét, ha valahogy oda tudná sarkalni, hogy azt lássa, mit Hamlet
látni vél; de a mi nem sikerűlvén, vagy rámondja Poloniussal: jó, legyen cethal, mit én
bánom! – vagy, ha kevésbbé udvarias avagy tiszte kényszeríti igazmondásra, kereken
odatálalja, hogy biz az se hal, se menyét, se teve, hanem felhólyagzott vízpára.
E lapok egy közelebbi száma tanulságos cikket hozott ama tárgy és alak nélküli,
határozatlan csapongás ellen, miben némelyek tartani s keresni látszanak az
idealismust.
n
Az előttem álló versgyűjtemény szerzőjének nem adhatok jobb tanácsot, mint ha őt ama
bíráló cikk figyelmes olvasására utalom. Minden igaz költészet eszményi, mert eszmét
fejez ki; csupán a kifejezés módjára nézve különbözik az, a mit kiválóan idealismusnak
neveznek, attól, melyre a szokott nyelvhasználatban nem alkalmazzák e nevet. A költő
ugyanis – s általában a művész – eszméje megtestesítésében két fő útat – úgyszólván
rendszert követhet: vagy az ideát a nemben s az egyént is a nemben fejezvén
ki; vagy az ideát az egyénben s a nemet is az egyénben. Amaz a szűkebb
értelemben vett eszményi, ez az egyéni: amaz classicizmus, ez
romantismus; amaz pogány, mert a nemben elvész, vagy legalább nem juthat teljes érvényre
az egyén, ez keresztyén, mert felszabaditja az egyént; amaz elvontabb, mert a
nem fogalma pusztán abstractio, ez concretebb, mert az egyén is
concret; amaz szűkebb, mert a nem korlátoltabb, ennek birodalma tágas, mert az egyéni
változatosság végtelen; szóval amaz a régi idealismus, ez a modem – ha
tetszik realismus, (de nem materialismus).Jegyzet – E lapok egy közelebbi száma tanulságos cikket hozott:
nyilván Salamon Ferencnek Wohl Janka verseiről irt kitűnő és kemény bírálatára gondol
A.
, ahol csakugyan sok szó esik
„ama tárgy és alak nélküli csapongás ellen" (Wohl Janka,
költeményei. SzF I. II. 39–40. sz.).Arany János
n
Abban a mi fő, egyeznek, hogy mindkettő eszmét fejez ki, s mindkettő határozott alakban
megtestesíti azt. Hol találunk határozottabb kifejezést, szabatosb körvonalakat,
domborúbb, teljesb idomokat, kevesebb üres csapongást, tárgy és alak nélküli
szétfolyást, mint épen az idealismus hőseinél, örök példányainál, a hellénirodalomban?
Ki az eszmét test nélkül akarná érzékeink elé állítni, az felhő után kapdos, de nem
költő; ki a testet eszme nélkül hurcolja a költészetbe, az materialista, nem
költő.Jegyzet – amaz
classicizmus, ez romantismus; amaz pogány . . ez keresztyén: nyilván a romantikus
esztétika és irodalomtörténet értelmében, szóhasználata szerint alkahnazza
A.
e fogalmakat; úgy ahogy
ezeket Arany János
Friedrich
és
Schlegel, Friedrich
A. W. Schlegel
, ha
nem is egészében maga alakította ki, de ahogy ők ezeket népszerűvé, közhasználatúvá
tették, s ahogy – éppen Schlegel, August Wilhelm
A.
lapjában
(K II. I. 1., 2., 3. sz.). – Arany János
Kemény
is használta őket nevezetes
dolgozatában (Klasszicízmus és romanticizmus).Kemény Zsigmond
n
Jegyzet – az materialista, nem költő:
A.
itt, az akkori hazai szóhasználatnak
megljelelően, természetesen, nem a filozófiai értelmű materializmus hiveire, hanem a
hedonista erkölcsi nihilistákra, az „erkölcsi materialisták"-ra
gondol.Arany János
Fejes István költeményeit is ez ál eszményiség után
törekvés jellemzi leginkább. Ki is mondja ezt mingyárt legelső versében, melynek címe:
Költészetem. „Így éljek én, míg élek – kiált föl – lantomon
Dalolva keblem mély érzelmeit S a lélek vágyát az eszmény felé, A mi
dicsőit, a mi istenít." Sőt, úgy látszik, jól sejti az eszme nyilatkozásának két fő
módját, egy felől a költészetben, más felől a bölcselemben; legalább elég szabatosan
mondja róla: „Mély titok, sötétlő fátyol Túl az égen s föld alatt – – Örök eszme
! a te képed A dal és a gondolat." (5. l.) De már
az idézett sorokból is láthatni, hogy az eszmét nem tartja világosan
kifejezhetőnek, hiszen „mély titok, sötétlő fátyol" az, még pedig „túl az égen s föld
alatti" mely halandó repűlne vagy bújna oda! Szerző nem is kisérti meg e veszedelmes
expeditiót, ő nem magát az eszményt akarja kifejezni, hanem örökös- örökké csak
vágyát e mély titkú, sötét fátyollal fedett, ismeretlen, határozatlan
eszmény felé, minek nevet adni, mit megtestesítni nem lehet. Azt mondja a rózsáról (49.
l.) ,,Ez a virág arra tanít meg, Hogy magasabb vágya a szívnek: Eszme után,
csillag után Emeli az embert csupán.” Mellőzve mostan a kérdést, hol veszi épen a
rózsa e professori képességet, – ama meddő kácsingózást látjuk ebben is
valami elérhetlen távolban és homályban lengő ideál után. Ő az eszmét nem olyannak
veszi, a mit a költő és művész megtestesíthet concret .alkotásaiban, hanem valami
megfoghatatlan tüneménynek, mit a dal szükség, hogy emlegessen, mert már úgy divat, de
kifejezni ne is próbálja, mert az nem lehetséges.
Érzelmeivel sincs különben. Semmi sem gyakoribb nála, mint annak emlegetése, hogy a mit ő
érez, azt szavakban kimondani nem lehet. Már első költeménye önkint adja kezünkbe egész
mestersége kulcsát, hogyan szokta ő érzelmeit kifejezni. A „Költészetem" című vers mintegy programmja, vagy prológusa valamennyinek. Azt
mondja ebben, ki akarva jelenteni, micsoda lélek-állapotot tart ő legalkalmasbnak
versírásra:
Tehát ő akkor fejezi ki, mikor nem lehet kifejezni ! Nem olyan-e ez, mint
midőn az agyafúrt obsitos láthatatlan galambot mutogatott pénzért a jó
debreceni népnek a nagyerdőn? Különbség csupán annyi, hogy az obsitos nem hitte, a mit
mással el akart hitetni, míg szerzőnk a legjobb hiszemmel van, hogy ő kifejezi a
kifejezhetetlent. Mert, ha sem eszmét, sem
érzést nem lehet kimondani, hát minek írja verseit kötet számra? Tele
van könyve ilyesekkel: ,,Tudom, hogy ha a mit érzek, Mind el lehetne
mondani . . Tudom, hogy ha szót adhatnék A sok kinzó
gondolatnak . . S mi az őrültségig gyötör, Azt nem lehet kiejtenem" (3. l.)
,,Megsúgják, mi a szerelem, Mit nem lehet kimondani" (16. l.) „Az a szent
láng, lelkesülés, A melyet ki nem mondhatok" (71. l.) stb. Ne értessem
félre. Nem a szavak ellen van kifogásom. Melyik költő nem írta százszor,
hogy ez vagy amaz érzés szóval ki sem mondható. De azért igyekezett azt kifejezni, a
mennyire a költészet határai közt lehetséges volt, vagy saját ereje engedte.
Tompa
fonó leánya is felsóhajt: „Ugy fáj az én
szívem, hogy ki sem mondhatom."Tompa Mihály
n
De azért minden népköltői módot
elővesz, hogy fájdalma mélységét s minőségét képekben kifejezze. Elébb a virágos
kenderben hangzó vidám ,,pitypalaty" éneket teszi ellentétbe a maga bánatával, azután a
könnyen szakadó fonálban kedvese gyönge hűségére, az elázott kenderben odalett szerelmi
boldogságára emlékszik; bánatját, csalódását fejezi ki, hogy, „nem válthatja már ki
csókkal az orsót” mint hajdan stb. Szerzőnk ellenben többnyire lemond
érzései kifejezéséről, úgy hogy annak se minőségét, se mélységi fokát nem értjük, mire
vége van a költeménynek.
E tárgyi határozatlanság, hogy se az eszmével, se az érzéssel, melyet meg akar énekelni,
tisztában nincs, szűli természetesen az alaki határozatlanságot. Már a költő-művészet
célja annyira nem világos előtte, hogy azt, mint sokan még rajta kívül, bizonyos (vagy
inkább bizonytalan) álmodozó szenvelgésben tartja elérhetőnek.
,,Abránd“ „álom” – örökös eszméje. Példát idézhetnénk akármennyit. ,,Ez az ábránd és
merengés Árnyéka a szeretetnek" (16. l.) „Álmodjál és föl ne ébredj“ (u. o. ,,Ragadd
kebledre, . .. Mi ábrándokban ringat el" (24. l.) „E szív meddig fog tartani Reményül
álomképeket” (44. l.) „Erezzük, hogy ilyen a szív álmodása (54. l.) „A képzelet,
ez alvajáró szellem" (62. l.) „A képzet ott álommá változik" (79. l.). Csupa
lunaticus világ.
n
Megint nem azt mondom, hogy az „ábránd” „álom” szót ne
használja a költő, a mennyiszer szüksége van rá ; de mindent ez álmatag állapot sárga
szemüvegén látni: se költészet, se idealismus, se általában egészséges dolog.
Jegyzet – Csupa lunaticus világ: holdkóros, ködevő.
ábrándos.
Ha az eszme utólérhetetlen, az érzés kimondhatatlan, maga a képzelet, s így a költészet
is ,,alvajáró szellem:" mi természetesebb, mint hogy a kifejezés is
homályos, valótlan, határozottság, szabatosság nélküli legyen. Es csakugyan több verset
találunk a gyüjteményben, melyet elolvasván, nem tudjuk, mit olvastunk. Az eszme úgy el
van burkolva, hogy fogadni mernénk, nincs is ott; az érzésből csak annyit hallunk: fáj,
fáj ! de mi fáj és hol fáj, azt kivenni ritkán sikerűl. „Mért szereted az ibolyát?“ –
kérdi egy versében (8. l.), talán kedvesétől, s így felel rá maga:
No, minthogy mi is a világhoz tartozunk, se nem érezzük, se nem értjük. De
azt sem tudjuk, ki az ő, a ki szerencsésb nálunk e részben. Az ibolya-e? a
költő-e? a leány-e? vagy ki? A leánnyal párbeszédben áll szerző, tegezik egymást, így
hát az ő egyikre sem vonatkozhatik; hanem a letépett ibolya lesz, mely
érzi, miért könnyez . . . nem tudom, kicsoda. Az ,,Aggodalom” címűben ismét ennyi az érzés: „Mik e kebelnek vágyai? Sohsem fogod
tán hallani !" – s így zárja be: ,,ejtek egy-egy körmyet érted, Bár azt te még
most nem érted." Mondhatjuk, mi sem. Az egész kis vers azt a nagyon szerelmes
17 éves udvarlót juttatja eszünkbe, ki imádottja oldalán bízvást megvallhatná szerelmét,
de a helyett a holdvilágba sóhajtoz, vagy ásít, s ha kérdik, mi baja, azt feleli, hogy
érzése oly kimondhatatlan! E ,,kimondhatatlan" érzések, mint midőn a csikós a
korcsma-padra könyökölve hallgatja az áldott magyar zenét, s tele van érzéssel, borral
nyakig, de csak keserves kurjantásban bírja szellőztetni, nem valók a költészetbe. Maga
a népdal is, ha ily érzéseket akar képbe öltöztetni, efféle idealismusba
esik:
Az ily „nem-tudom-micsoda" érzés, „nem-tudom-micsoda" eszme szűli aztán a
bizonytalanságot, .dagályt és absurdumot, kifejezésben, nyelvben, le a szókötésig, vagy
egyes szók használatáig; ennek köszönjük, ha a „Pacsirtához" írt
dalban (5. l.) nincs emberi teremtés, ki értse, miért kell elhalni a pacsirta fiaknak,
míg anyjuk a magasban énekel:
Szegények ! Azt hiszi az olvasó, hogy alább megtudjuk, miért folyt el a pacsirtafiak
vére? Dehogy! Csak azért. Oly szép az, hogy míg az öreg pacsirta ott fenn énekli
édes szerelmi dalát, addig itt lenn „fiai vére elfoly.“ Hát még ha a
másik pacsirta-szüle „telve rémes gondolattal" keresi alant az elvérzett fiakat – „s
gyönge keble nem bir a mély fájdalommal" – gondolom, meghasad – aztán a fönt lebegőt is
buzdítja a költő, hogy: ,,öntse ki lelkét egy szerelmi hattyú–dalba !"
Egész tragoedia! nem kellene hozzá egyéb, csak egy parányi valószínűség. Nem levén
helyünk egész érthetlenségeket idézni, be kell émünk egyes mondatokkal. E
mondatok anynyira függetlenek, hogy ki itt meg nem érti őket, az egész versből sem
fogná. Ime:
Általában elmondhatni, hogy szerző idealismusa abban áll: olyat gondolni és írni, a miről
semmi halandó embernek ideája nincs, nem is lehet. A concret valóság mintha
nem is léteznék számára. Hogy mégis időt veszünk bajlódni költeményeivel, oka, mert van
azokban némi csengés, csillogás, úgy hogy a kevésbbé avatott olvasó, noha nem érti, azt
gondolhat– 255 ja, valami szépet olvasott. Sor sor után, versszak versszak után könnyen
foly, s nem hiszi az olvasó, hogy a ki annyit beszél, sok mondani valója ne legyen. A
csillámló fátyol alatt nem hiszi, hogy ott ne lappangjon az eszme, vagy érzés. Némelyik
darabja oly dallamosnak tetszik, hogy a ki így himbál a hang hullámain, nem foghatja
meg, hogy nem egyszersmind érzelem habjain ringatódzik. Idézünk egy egész költeményét,
próbáljon valaki tisztába jönni vele.
Ha nekem valaki (szerzőt magát sem rekesztvén ki) megmagyarázza e költeményt, hogy emberi
józan értelem felfoghassa: megfejti különösen azt, miért áldja a költő, a
mi elmeriti, midőn zöld virány, mosolygva váró pálmalombok
intenek felé, s midőn tudja, hogy „elviharzott életére pálmát hint a
szerelem;" továbbá, mikép áll ,,összefont kezekkel,” ha már elmerűlt és
,,fölvetette a hab" s több efféle: ünnepélyesen fogadom, hogy visszavonok minden
gáncsot, mellyel birálatom
Fejes
költeményeit illette.
Fejes István
Azt hinné az ember, hogy midőn a költő burkolt eszméi s érzései világából a concretebb
valóságba, az elbeszélő költészet terére lép: balladáiban,
regéiben már határozottabb színt fog ölteni, s legalább a tárgy nem engedi
ama homályos szétolvadást, mely lyráján uralkodik. Csalódás. Ime, hogyan festi
Thúri György elesését:
n
Jegyzet -
Thúri György: törökverő várkapitány,
akinek híre oly nagy és veszett volt az ellenségnél, hogy, midőn elesett, fejét
Konstantinápolyba küldték.
Kisértsük-e magyarázni? A három első sort nem szükség. A következő négy azt akarja
mondani, hogy
Thúri
fejét elébb egy
halom levágott fej közé dobták, aztán lándsára tűzték. De mit jelent ez: „s ki feltűzte
lándsaélre oly korán, csak halványúl a forró vér csepeg vissza tán?" Szókötésileg csak
egy értelme lehet: Csak a forró vér csepeg vissza (halványan ! tán !) ki
(mely) oly korán feltűzte lándsaélre: azaz okozta, hogy feltűzzék, a Thúri György
Thúri
fejét. De így is forró vér, mégis
halvány ! és az a tán (a költő kétkedik abban, mit úgy
kell leírnia, mintha szemmel látná) meg az egész constructio oly nyakatekert, hogy igen
nehéz belőle józan értelmet vájni ki. - Dilinkó népregében
egy egész násznép belehajt az Ér vizébe. Csak a mennyasszony nem vész oda, a többi
mind.
Thúri György
De szerző egy szóval sem indokolja, hogy történt a csoda megszabadulás: el kell hinni,
így, a mint van. És miért szabadult meg? Csupán azért, hogy a parton megátkozhassa az Er
vizét, s aztán beléugorjék. Ily epicai motívumokat használ szerző. ,,Tököliben” (154. l.) szórul-szóra így hasonlít:
Részletekben, egyes idézetekben, mutatám fel
Fejes
költészetének hibáit, de nem azért, mintha e homály, e
szétmosódás csak részenkint volna meg: általában mondhatni, hogy lyrája úgy, mint eposza
e nyavalyában sínlik. Egy versét sem tudnék kijelölni, mely teljesen ép volna, s
egészséges benyomást hagyna a lélekben. De igazat kell neki adnom, hogy ha vannak
csűrt-csavart, homályos, idétlen részek, vannak ellenben olyanok is, melyek egy vagy más
költeményét helyenkint elevenné teszik. A „Vihar előtt" stb. című
darab (82. l.) jó leírásokat tartalmaz:
Fejes István
vagy midőn a hajókról ezt mondja: ,,örli az örvény a futókat" – vagy a barmokról, hogy:
„bőgve futnak széjjel . . . s szarvukon a jég göme csattog;“ vihar után
pedig, hogy: „a” borág gyors eredést vesz: új kötelék kell a gerézdhez – ,,vagy hogy a
megifjúlt halmok bokrain a zöldszínü lombok ősszeborulnak szeretettel; ott foly el a
csörgedi csermely a bokor alján s be-bekapja ágait és csókkal
itatja" – meg hogy a ,,délibáb szélt vesz a rónán. . ." az
ilyesek eleven költői szemléletről tesznek bizonyságot. ,,A
természetben'', ,,Szülőimnek" címűek is, kevesebb
homály mellett, több szép részt mutatnak föl, az utóbbiban szép, midőn nejéről
beszél:
Végre megragadó volna a ,,Temetőben,” (33. l.) ha úgy ki tudná
vinni, a mily hatalmasan kezdte s különösen a 2-ik és 3-ik versszakban el nem
homályosítaná. De avval zárja: a természet örök élet, azaz
physice semmi test nem hal meg, csak vegybomlás alá jő;
mégis a 2-ik és 3-ik versszakban másféle öröklétről beszél: arról, mely a
szellemi világhoz tartozik. Ide írom az egészet: