AJOM11

de Lamartine, Alphonse

költészete már csak átalános (generale) vagy összefoglaló; ellenállhatlan bájjal fejezi ki egy nemzedék, egy társadalom, egy időszak érzelmeit.

Jegyzet – „vagy összefoglaló": ou collective

A mai költészet, alig némi kivétellel, lényegében egyedi és részletes.

Jegyzet – „és részletes": et partielle

Tollunkra jött az analízis szó, s valóban az analízis az, melynek mi tulajdonítjuk nagyrészt az elgyengültét a poétai érzésnek a mai szellemben s világban. Azon jeles munkák és költők közül, melyek s kik a század első felét lelkesítették, nagyon kevés van, melyről aztán ne hallanók, hogy elvénült, elavult. René elavult, Corinne elavult, lord

Byron, George Gordon Noel

Schiller

Schiller, Friedrich

Walter Scott

Scott, Walter

Chateuabriand, Francois René de

elavultak, s ha mernék, még közelebbi időre is osztogatnák ez elavulási anathémát.

Jegyzet – René elavult:

Chateuabriand, Francois René de

két romantikus regényének hőse René: a René-é és a Les Natchez-é (1826.).

Jegyzet – Corinne elavult: a francia romantika egyik vezéralakja,

Mme de Staël

Stäel, Germaine de

regényének, a Corinne on l'Italie-nak hősnője (1807.).

A szólásforma kényelmes, megszokott; azt hinné az ember, hogy saját alakjaink középszerűsége miatt azzal szeretjük magunkat vigasztahri, hogy felismerjük az idő újjnyomait ama dicső elődök arcképein. Hagyján!

Jegyzet – „Hagyján !"; Eh bien!

magunkat csaljuk: mi avultunk el, mi vénültünk, nem a költők művei. A kiábrándulás e büszke- vagy zsémbos hangjával úgy teszünk, mint amaz öregek, kik azt mondják, hogy a szerelem elavult, a szépség elavult, mert a szerelem fut tőlök, mert a szépség csak tehetetlen bánatot képes már bennök gerjeszteni. Ám tekintsetek vissza emlékezetben amaz oly roppant, oly dús mezejére a költészetnek, mikép az az első aratóknak kínálkozott vala, s hasonlítsátok az akkorit a mostanihoz. Vegyétek számba az érzelmeket egytül-egyig, melyek őket ihlették. Mivé tettük mi azokat?

Chateuabriand, Francois René de

ban a keresztyénség szelleme, vagy inkább költészete talált ékesen szóló tolmácsra. Ez a költészet ma már nem létezik; a közönyösök fitymálják, a hívők nem bíznak benne. Az analízis, vegybontó szerei segélyével, megmutatta, hogy az a költészet a hitnek igen kevés, a kételynek igen sok volt.

Staël asszony

Stäel, Germaine de

nemes, férfias szellemét a szabadság szeretete lelkesíté ; művészeti lelkesültség vezette Corinnát a Capitoliumtól a Misén hegyfokig: jelenleg a művészet se nem szabadelvű, se nem enthusiasta, csak számító; a hajdankor nagyszerű alakjai elrémítik; csak holmi érdekes, ódon, szabadosság ízében föleresztett részleteket kölcsönöz azokból.

Jegyzet – lelkesültség vezette Corinnát a Capitoliumtól a Misén hegyfokig: az előbb emlitett, Olaszországban játszódó regény egy mozzanatára, egy önfeláldozó szerelmes gesztusára történik utalás.

Lord

Byron, George Gordon Noel

hősei nevetésre indítanák az ifj.

Dumas

Dumas, Alexandre

hőseit. Amazok szilaj nagysága. rejtelmes sorsa, a vétek és szellem, a kicsapongás és büszkeség ama viharos vegyülete, dacos fellázadásuk a társadalom ellen, melynek kicsinykedései oly roppant ellentétben vannak az ő ábrándjaik végtelen voltával, – mind e gyönyörű költészetet ma az Ossian felhői vagy Jean Sbogar vízomlásai közé utasítanák.

Jegyzet – Jean Sbogar:

Charles Nodier

Nodier, Charles

(1790– 1844) a kezdetben forradalmár, később királypárti szentimentális-romantikus regényirónak egyik leghíresebb figurája, a hasonló című regényében, mely egy dalmát banditavezér érzelmes-romantikus szerelmét és tragédiáját adja elő.

Mi lett Diana Vernon és Alice Lee jakobita költészetéből?

Jegyzet – Diana Vernon és Alice Lee: nem tudtuk pontosan megállapítani, mely műre, hősre vagy iróra történik e nevekkel utalás.

A troubadour-genre minő katakombáiba utalnók mi Aben-Hamet lovagias, Don Carlos hősi, Eudora és Cymodocea keresztyén szerelmét?

Jegyzet – Aben-Hamet:

Chateuabriand, Francois René de

orientális környezetben játszódó romantikus regényének, a Les Aventures du dernier Abenoérage-nak (1826) a hőse.

Jegyzet – Eudora: ugyancsak

Chateuabriand, Francois René de

regényének a hősnője, a Les Martyrs-é (1809).

Jegyzet – Cymodocea: az előbb említett regény egy másik hősnője.

Szálljunk alább nehány évvel s nehány lépcsőjén a templomnak, és minden pártelőítélet nélkül lássuk, honnan merített

de Lamartine, Alphonse

Béranger

Béranger, Théodore

Casimir Delavigne

Délevigne, Casimir

Jegyzet –

Casimir Delavigne

Delavigne, Casimir

(1798– 1843): francia liberális-romantikus költő, a restauráció ellenfele, a bonapartei dicsőség költője; elsősorban politikai költészetét becsülték.

Az analízis szétbontá Elvira szerelmét, s maga az Elvira szeretője hajtá végre e műtételt.

Jegyzet – Elvira:

Lamartine, Alphonse de

Méditations poétique (1820) című művében a szerelmes lányt illeti e névvel, mely kétségkívül a Don Juan-mondából van kölcsönözve.

Jegyzet – „e műtételt“: l'opération

Hellász

Görögország

álma heviti vala a Mésseniennes verselőjét s majdnem lírai költőt csinált vala a Lisette chanson-dalnokából.

Jegyzet – a Mésseniennes verselőjét:

C. Delavigne

Delavigne, Casimir

hazafias elégiái, melyekben a restaurációt ostorozza s Napóleont s a liberálisokat dicsőíti.

Jegyzet – Lisette chanson dalnokából:

Marivaux

Marivaux, Pierre Corlet

tól fogva a francia irodalomban a szubrettnek vagy kokottnak gyakori neve; alighanem

Béranger

Béranger, Theodore

-ra utal a cikk.

Jelenleg

Hellász

Görögország

nem való egyébre, mint biztosítani sükerét valamely szellemdúsan majmoló könyvnek, melyben Minerva városának emlékei az aritmetika számításai alatt fulladnak el. Hát a

Victor Hugo

Hugo, Victor

középkora! A gót művészetnek mély, szenvedelmes érzete nagyon sokat tett a Notre-Dame de Paris sükerére. Jusson eszünkbe csak ama fájdalmas rokonszenv, mely elfogá a költőt, midőn mutogatta nekünk a csonkításokat, melyek történtek az ő ó Párizsán, midőn kérdezte, mi jogon nyult a szabadalmas kőműves s építész kalapácsa vagy szögmérője a multnak e csodáihoz, e virágihoz, kifosztva lassan-lassan a székesegyházat s a várost eredeti alakjából. Akkor csak nehány eltünt bolthajtás, nehány megfertőztetett ablakrózsa, nehány eltört vésmű, nehány lerombolt ív vala szóban, egy csipet a középkornak emberi kéz s forradalom által szétszórt költői porából.

Jegyzet – ,,nehány megfertőztetett ablakrózsa, nehany eltört vésmű“: quelques rosaces profanées, quelques sculptures brisées

Boldog isten! ma már nagyobb mértékben látunk hozzá ; most az egész város, története, lelke, élete, igen, rejtélyes, benső élete tűnik el, szóval minden, minden egy hang ellenmondás nélkül, hogy mind egyforma házak nagyszerű vonalai, méltóságos sorai váltsák fel. Itt is, valamint egyébütt, a jelenség ugyanaz: ifjúság, költészet bennünket hagytak el, nem azon műveket, melyekre másszor feldobogott szívünk.

Jegyzet – ,,ifjuság, költészet bennünket hagytak el”:

Arany János

kiemelése

A század az, mely vénült, s e hatvanos század, nem ismervén magára többé ifjúkora tündöklő bálványaiban, ezeket teszi felelőssé tulajdon hanyatlásaért; rájok fogja, hogy elvesztették fényöket, frisseségöket, mivel önmaga szárazabb, komorabb lett.

Jegyzet – „e hatvanos száza ": ce siécle sexagénaire – „a szemléletből s a valóból": d'observations et de réalités

Ha az analízis ide juttatott bennünket, ha meghódított országul bánt a költészet különböző tartományival, vajjon mit adott cserében helyettök? Ne legyünk igen pesszimisták, a pesszimizmus éppoly meddő, mint veszélyes az optimizmus: adott kárpótlást is. Csoda-e, hogy ott, hol a kapa oly makacsul összevájta s felforgatta minden irányban a földet, virág és pázsit ki van tépve a felszínről? Kárpótlásul jobban ismerjük a talaj természetét, s mélyebben fölfedezvék az alsóbb rétegek; az ember jobban számbaveszi, mit termelt már és hogy mit kell még termelnie. Ha igaz – de hát igaz-e? – hogy az érett ember vesztett csalódásiért s lelkesedésiért kárpótlást nyer a reflexió és tapasztalás hozta előnyben, akkor az is áll, hogy az analízis, e rettentő ellenfele minden költői érzésnek, az emberi tudás minden ágaiban, melyek a szemléletből s a valóból táplálkoznak, adott annyit, amivel megvigasztalhatjuk tán magunkat azért, amit elvett tőlünk. A történelem, a kritika, a tudomány kivált sokat nyertek ama rejtélyes működés által, mely a képzelet és lélek eszményi víziói rovására ment véghez; a nagy sokaság jóllétének gyarapodása is oly nyeremény, mit nem akarunk elvitatni, mert a társadalmat, épúgy mint a költőket, nem lehet örökre azon padlásszobára kárhoztatni, hol az ember úgy meglakik húsz éves korában. Részrehajlatlan bíró tiszte a nyereményt s veszteséget egyensúlyba vetni: a mi feladatunk most egyedül azt vizsgálni, hogyan enyészhetne el a költészet e világról.

A költői ízlés és szellem e fokozatos gyöngülésének a közönségben s művekben egy másik következményét, más jelét is vehetni észre. Harmóniás egész helyett, némi csoportozat helyett, hol az összesnek varázsa minden egyesnek hatását növeli, s amaz époly termékeny ellentétek helyett, mint az összhang maga. nem találunk egyebet, mint a tehetségek s kísérletek elforgácsolását s elszigetelését azoknál, kik űzik vagy próbálgatják a költészetet.

Jegyzet – ,,Harmóniás egész helyett .”: Au lieu d'un ensemble harmonieux, d'une sorte de faisceau ou le prestige de tous s'accroit de l'influence de chacun, au lieu d'un de ces antagonismes aussi féconds que l'harmonie elle-même, nous n'avons plus que l'éparpillement et l'isolement des facultés et des tentatives chez ceux qui font ou qui essaient de faire acte de poésie

Valóban, mi a nagy epochákat jellemzi, csoport, vagy küzdelem. A genie ugyanazon sugára igen különböző kifejezésű arcokra esik, de amelyek kölcsönösen világítják egymást, s így terem egyszerre, egy csapással mintegy:

Racine

Racine, Jean

, Moliêre,

Boileau

Boileau, Nicolas

La Fontaine, Jean de

; vagy pedig egy vitézkedő eszme két ellenséges tábort állít szembe. Összeütközésökből. kipattan a költészet szikrája, s előáll a nagy romantikai mozgalom, mely megelőzte a restauráció bukását. Titkos rokonság létez ilyenkor, még azok közt is, kik csatáznak s egymást gyűlölni vélik; egyik Aristotelesre esküszik, a másik

Schlegel

Schlegel, August Wilhelm

re; de mind a két fél ugyanazon célra hat össze, mert mindkettőnek van hite eszméiben s művében. E láthatatlan egyezést, e dicső összhangját a költőknek még a nemzeti és fajbeli különbség, az anyagi távolság sem zavarja meg:

de Lamartine, Alphonse

testvérkezik a lakistákkal (angol költő-iskola, a tavasdiak) a nélkül hogy ismerné őket;

Sainte-Beuve

Sainte-Beuve, Charles-Augustin

pedzi

Wordsworth

Wordsworth, William

-ot, anélkül, hogy utánozná; de

Musset Alfréd

de Musset, Alfred

talál módot bájos eredetisége kitüntetésére

Byron, George Gordon Noel

szomszédságában,

Barbier Ágost

Barbier, Auguste

férfias vagy panaszos hangjai visszafelelnek Leopardi nemes, hazafias múzsájának; ugyanazon időben, ugyanazon gondolat látszik kihajtani a Werther és René dalnokánál, a Manfred költőjében s az Obermann szerzőjének ábrándjaiban.

Jegyzet –

Barbier Ágost

Barbier, Auguste

Auguste Barbier

Barbier, Auguste

(1805– 1882) francia költő; szemléletében sokféle elem vegyül: liberálistól többnyire radikális eszmevilág és magatartás felé hajlik; főképp politikai költőként tartják számon.

Jegyzet – Manfred költőjében:

Byron, George Gordon Noel

ban.

Jegyzet – az Obermann szerzőjének:

Étienne Sénancour

Sénancour, Étienne

(1770– 1846) francia romantikus író, aki itt említett regényében a romantikus szkepsist és a hit iránti nosztalgiát fejezi ki.

Jegyzet – ,,

Lamartine, Alphonse de

testvérkezik a lakistákkal (angol költő-iskola, a tavasdiak)”:

Lamartine, Alphonse de

fraternise avec les lakistes (

Arany János

közbevetése és kiemelése)

Ugyanazon szár, azonegy naptól serkentve, különféle illatú s színpompájú virágokat terem, de amelyekben megvan a közös családi hasonlat.

Schiller

Schiller, Friedrich

Chateuabriand, Francois René de

, lord

Pierre-Martin-Victor Richard de Laprade

Byron, George Gordon Noel

Scott Walter

Scott, Walter

, ,

de Staël asszony

Stäel, Germaine de

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

, Wieland,

Moore Tamás

Moore, Thomas

Shelley

Shelley, Percy Byshe

Werner

Werner, Zacharias

, Jean Paul, mind különböző hangszerek csudálatos szimfóniájához hasonlíthatók, melyeket egy isteni művész igazgat.

Jegyzet –

Werner

Werner, Zacharias

Zacharias Werner

Werner, Zacharias

re (1768–1823), a német kései romantika e jellegzetes figurájára utal a cikk.

Jegyzet – ,,családi hasonlat": un air de famille

Ellenben most csak dirib-darab költészetünk van; kiki magának tartja a részecskét, melyre kezét rátette. Nemcsak, hogy nincs kötelék, mely egybefűzné a poétákat; sőt azt hinné az ember, nem is ösmerik egymást, oly nagy az elkülönzés, oly tátongó köztük az űr! Nem akarjuk e helyen vitatni a tehetség, a forma, a kézügyesség, az eszme és kép közötti szoros összhang kérdését: e szempontból lehetne vitázni nagy hátránya nélkül is egyik vagy másik újan-jöttnek ; de ha az olvasó egyetért velünk, hogy a költészet igazi nagysága abban áll, ha egyedi műben minél nagyobb része van az átalános eszméknek s egyetemes érzelmeknek, mivé kell annak törpülni oly írók kezében, kik belőle némi önző, szomorúan elzárkózott s meddő kincsei számlálatában vagy hiú ékeinek végnélküli változtatásában elmerült tehetséget csinálnak? A személyesdinek ezen siralmas haladtával, a poétai nagy közösség kárára, mivé lesz a lélek, az ihletés, a sokas (kollektív) gondolat, mely egész költői nemzedéket ugyanazon cél felé hajt, s a velök egykorúakat dicső kíséretül csatolja hozzájok?

Jegyzet – „A személyesdinek ezen siralmas haladtával “: dans ces déplorables progres du personnalisme aux dépenses de la grande communauté poétique, l'âme, l'inspiration, la pensée collective, poussant vers un même but une génération de poetes et ralliant leurs contemporains autour d'eux comme un glorieux cortege? (a kiemelés tehát

Arany János

-tól van)

Hol ama szerepe a költészetnek a mai társadalomban, hol ama hang, mely végighullámzanék a hallgatóságon, e mindenki által bírt, de kevesekre bízott örökség, hogy dúsabbá, termékenyebbé tegyék? Imhol a baj, és e baj megvan, bármikép törekedjünk álarcozni a részletek pompája s a faragványok piperéje által. Sőt e zavarban is, hol kiki a maga dalát fújja, nem törődve összhanggal és az egésznek hatásával, azok nyernek előttünk elsőséget, kiknek költészetében megvannak még az emberi család arcvonásai, kiket hallgathatunk, s követhetünk, anélkül, hogy messze letéménk a járt utakról, s bizarr vagy vészes fénytől világított, szörnyekkel vagy beteges víziókkal népesített ösvényekre kalandoznánk. Előttünk örökké gyanus valamely költői mű, legyen az bármily tudós, hangja bármily fennkölt, ha megérteni s élvezni akarván, először is el kell magunkat szigetelni az emberiségtől, kitépni szívünkből a természetes érzelmeket vagy kitörölni lelkünkből közös eredetünk nyomait, a végre, hogy sajátságos, kétértelmű, s oly érzelmek sorának adjunk helyet, melyek csupán a tört úton kívül eső egyének bizonyos osztályának, csupán kisszámú, magát önkint speciális szabályok s kivételes törvények alá vető agynak hozzáférhetők. Eszmény utáni törekvés, az igazi szenvedély lángja, a természet szépségei, a mezei élet harmóniája a tűzhely csendes örömeivel s a családi szeretettel, a bölcselem igazságai, követve s megvilágítva a költészet által keresztül a szimbolumok fátyolán s legendák ködén: íme van még, istennek hála! honnan a választottak képzelme ihletést nyerjen. Jól esik a költő vállára hajolnunk s úgy olvasnunk, míg ő a maga módja szerint szavalja s átfordítja szövegét amaz isteni könyvnek. E komoly gyönyörben gyakran részesített bennünket

de Laprade

Laprade, Victor de

úr, ezért helyezzük őt csúcsára azon, fájdalom!

Jegyzet –

de Laprade

Laprade, Victor de

ur:

Laprade, Victor de

(1812–1883) francia késő romantikus költő; nem jelentékeny tehetség, aki a romantika s klasszicizmus elemeiből alakította ki a maga nagyon eklektikus, inkább romantizáló, mint romantikus, kissé hidegre csiszolt, enyhén retorikus, antikizáló stílusát,

Hugo

Hugo, Victor

és

Lamartine, Alphonse de

epigonjaként. Szemlélete egyháziasan, dogmatikusan, moralistán keresztény; egy orvos fia, jómódú ember; a császárság alatt ellenzékben visszavonultan élt, 1871-ben képviselőséget vállalt; a liberális polgári nevelésnek és irodalomnak különösen heves ellenzője. 1858-tól az Akadémiának is tagja.

kisded csoportnak, mely még egyre azon van, hogy a költészetet az erkölcsi lét legtisztább kifejezésivé, a külvilág legfenségesebb magyarázatjává tegye, és amely nem szűnik az emberi lélek mélyeiben keresni annak forrását vagy gyökerét

Könnyű az eszmék sorát és láncolatját követni, mely

Laprade, Victor de

-ot az Éleusis-től Psyché-ig, és Psyché-től a Symphoniesig s Idylles héroiques-ig vezette. Mint ifjú, elfoglalva találván minden tért, talán nem is levén reménye, hogy felülmúlja. vagy elérje egyiknek hármónia-teljességét, másiknak ragyogó színeit, emennek mondhatatlan báját, amannak rendkívüli választékosságát (élégance), jelképekhez folyamodott, hol tehetsége, mely inkább emelkedés mint kellem által szembetűnő, kéjelmesen fogta magát érzeni.

Jegyzet – ,,kéjelmesen fogta magát erzeni“: devait se sentir á l'aise

Így ment lőn először is a köznapiságtól; de már előre fátyolt vona olvasói és maga közé ; s kitette magát azok közönyének – s az ilyenek száma nagy, – kiknek jobban tetszik Venus, mint Polymnia.

Jegyzet – jobban tetszik Venus, mint Polymnia: Polymnia a himnusz-költészet múzsája; azaz a szerelmi költészetet többre becsüli, mint az emelkedett (vallásos, hazafias stb.) himnusz-költészetét.

Vigny

de Vigny, Alfred

és főleg

Ballanche

Ballanche, Pierre Simon

ihlete látszik

Laprade, Victor de

-nak a föllépésén: emellett a nevelés, égalj némi befolyását is föl kell tudni, első benyomásait egy fiatalembernek, kit az Alpok közelléte vonz, míg szemei egy sötét városon s felhős égen boronganak; annál nagyobb vonzódást érez a végtelenség képei, az azúr mennytől élesen elütő hónak fehérsége, az örök fény s derű iránt, mivel szüksége van szemének, lelkének ködön, felhőn túl keresni azokat.

Jegyzet –

Ballanche

Ballanche, Pierre Simon

Pierre Simon Ballanche

Ballanche, Pierre Simon

(1776– 1847) : francia romantikus író, akit természetfilozófiai, történetfilozófiai és szociális kérdések is erősen foglalkoztattak; a kereszténység szociális elemeit igyekezett előtérbe állítani.

Jegyzet – „némi befolyását is föl kell tudni"`: il faut aussi tenir compte de certaines influences

A görög régiségnek örökké ifjú, örökké szép meséi egyikét választva a kiindulási pontul, benne titokszerű viszonyt talált a legfőbb széppel és igazzal. Lehet-e vonzóbb valami, mint Psyche története, ki az emberi lélek bájos megszemélyesítése, érintkezésbe hozva egy istennel: először meg van elégedve titokteljes boldogságával, majd e boldogságot a tudás által vágyik növelni s lakol kíáncsiságáért, a vezeklések s átváltozások egész során menve keresztül, mígnem megfutván a kísértetek s számkivetés fázisait, visszatérve az újra meghódított istenség birtokába?

Jegyzet – ,,a kísértetek s a számkivetés fázisait“: les phases de l'épreuve et de l'exil

Midőn

Laprade Victor

Laprade, Victor de

később a Poémes évangéliques-t írta, főleg a Krisztus eljövetelével egykorú emberiség szerepét akarta gyakran patetikus egyszerűséggel kifejezni ama drámában, mely Betlehemben kezdődik és végződik a Kálvárián. Az emberi nem fájdalmai, felvéve, megtisztítva s megváltva az Üdvezítő szenvedései által, ím ez a fő ihlete e költeményekben, hol

Laprade, Victor de

-nak átalánosító tehetsége újra emlékezetbe hozza s hirdeti a keresztyének nagy családjának az evangyéliom istenével való egyességét. Ezért lágyul meg, s lesz emberivé e költemény, melyet egyébiránt azzal vádoltak, hogy igen hajlandó elszigetelni magát, hogy igen keveset gondol a mi szerelmeinkkel, fáj dalmunkkal, ábrándjainkkal és örömeinkkel. A Symphonies és az Idylles héroiques, néha nagyszerűen, de néha kissé egyhangú zordonsággal, a társadalmi erők egyenetlen harcát a természeti erők ellen fejezik ki egy büszke, sebhedett, viharszomjas, vagy végtelenbe vágyó lélekben. Csakhogy mégis a család megnyeri e harcban a diadalt, melyet a társadalom elvesztene. A szerető, a hitves, az atya gyöngédsége, a csecsemő vidám játéka, a családi fészket tápláló mezőnek szívemelő képe, a házi boldogság édes hármóniája visszaterelik a bujdosót, az önkintes száműzöttet s így jóvá teszik, ami a havasok, tölgyek rajzában nagyon durva volna a mi gyöngeségünkhöz: hiszen maradhat-e fagyos a múzsa, holott mosolyogni tud, mint egy menyasszony, vagy sírni, mint egy anya?

Látnivaló, hogy mindebben van egység s nagyszerűség. Mindazáltal legyen szabad mérlegelnünk azon vonzóerőt, melyet egy ily költészet a társadalomra s közönségre gondolni képes: legyen szabad kérdenünk, vajjon a népszerűség, melyet megvetni oly nemes dolog, nem szükséges-e mégis, hogy teljessé tegye s megállapítsa a költő szerepét ezen a világon.

Jegyzet – „melyet egy ily költészet a társadalomra s közönségre gondolni képes“: le degré d'attraction qu'une semblable poésie peut exercer sur la sociéte et le public

Most midőn

Laprade, Victor de

úr munkáinak új kiadását bocsátja közre, eszébe juttatjuk

Planche Gusztáv

Planche, Gustave

nak ezelőtt hat évvel hozzá intézett tanácsait, amaz ékesen szóló lapokat, melyek azon nyilatkozattal végződnek, hogy a költő feladata nemcsak meggyőzni olvasóit, hanem meg is hatni.

Jegyzet –

Planche Gusztáv

Planche, Gustave

nak:

Gustave Planche

Planche, Gustave

(1808– 1857) francia liberális esztétikus és kritikus (lásd bővebben JKK XII. köt. 415. l.)

Kivált a dulcia sunto, és a non satis est pulchra esse poemata szabályok feletti elmélkedést ajánlanók

Laprade, Victor de

úrnak; egy oly költő szabályai fölött, akit ő talán kissé lenéz, de akiben volt jó, és aki a poétai varázs ezen kényes ügyében példát és mintát is nyujt nekünk.

Jegyzet – a dulcia sunto

[szerkesztői feloldás]

. .

– a non satis est pulchra esse poemata:

Flaccus, Quintus Horatius

Ars poeticájából vett sorok; (99–100.). Muraközy Gyula fordításában így hangzanak: „Még nem elég, hogy szép: legyen édes a vers, tele bájjal, /és szívünk hova csak kívánja, repítse magával." ( Quintus Horatius Flaccus Összes versei.

Bp.

Budapest

1961. )

Flaccus, Quintus Horatius

Carmen seculare-ja sőt legkikürtöltebb hősi ódái is, neki kevesebb dicsőséget, nekünk kevesebb gyönyört szereztek, mint ama Glycere homlokáról vagy Lydia ajkairól szedett s egy páratlan művész által aranyba foglalt gyöngyök.

Jegyzet –

Flaccus, Quintus Horatius

Carmen seculare-ja:

Flaccus, Quintus Horatius

nak Augustus megbízásából a római történelem dicsőitésére írt himnusza.

Jegyzet – Glycere homlokáról vagy Lydia ajkairól: Glycera eredetileg egy híresen szép görög virágáruslány neve;

Flaccus, Quintus Horatius

így nevezte, valószínűleg költői névadással, egyik kedvesét (lásd pl. Ódák 1. 19. 5. 30.) . Lydia szintén

Flaccus, Quintus Horatius

egy kedvesének neve (lásd pl. Ódák 3. 9. 5. 8.).

Nincs szükség elmés szimbólumokra, fáradságos művekre, nagyszerű költeményekre, hogy valamely nevet mindenek emlékezetében, valamely dalt mindenki lelkében megörökítsen az ember. Harminc sor elég arra,

La Fontaine, Jean de

-nak, egy meséje,

Chénier Endré

Chénier, André

- nek egy töredéke,

Musset Alfréd

Musset, Alfred de

nak két-három versszaka, egy könny, egy mosoly, egy szellő, mely elsuhan, egy múlékony dallam, egy zengő madár! E harmincsoros költemény lesz aztán az, mit többé nem feled el senki, melyet egész világ ismétel; ilyet óhajtanánk találni

Laprade Victor

Laprade, Victor de

nak már elég gazdag készletében. Mit sem tesz, ha még most neki nem ítélhetjük ama költőkirályságok egyikét, melyeknek pálcái úgy látszik, elvesztek a mult annyi ereklyéivel; senki sem méltóbb nála, hogy betöltse s megnemesítse az interregnumot.

Autran József

Autran, Joseph

, az Epitres rustiques szerzője is, a költők ezen családjába való, kik a szó legtermészetesb legigazabb értelmében emberi érzelmekből veszik költészetök lényeges elemeit.

Jegyzet –

Autran József

Autran, Josepf

Josephe Autran

Autran, Joseph

(1813– 1877) franciaköltő, egy marseille-i kereskedő fia, aki előbb

Lamartine, Alphonse de

követője volt, később

Hugo

Hugo, Victor

hatott rá, majd

Dumas fils

Dumas, Alexandre

-hez fűzték kapcsolatok. Végül mint különlegesen gondos formaművészt tartották számon. Szemléletében igen különféle elemek keverednek: erősen nacionalista, a francia gyarmatosítás harcait dicsőíti, de néha humánus-szociális eszmék is hangot kapnak nála.

Csakhogy ő nem keresi eszményét magas tölgyek s fellengő csúcsok körül: örömest marad közepén a hegyoldalnak, szereti a mezei vagy házi élet epizódjait s a családi jeleneteket. Ez előszeretete mutatkozott már a Laboreurs et Soldats, a Vie rurale, a Poémes de la mer c. költeményeiben, hol alaprajzban mindig az ember állt, elegyítve fájdalmait, gyöngéd érzéseit, ábrándjait a tájképekkel vagy mezei munkával. A „Mezei epistolák" felfogván és követvén e szerencsés eret, kísérletkép tűnnek föl egy oly genre-ben, melyre irodalmunk (a francia) kevés mintát nyujt, s mely egyszersmind az idillhez, az episztolához s verses értelmezéshez húz, de azon szembetűnő céllal, hogy bizalmas hangúvá tegye mind e genre-ket, hogy az egyszerűség s igazság ugyanazon árnyalatában olvassza fel.

Jegyzet – ,,irodalmunk (a francia)“:

Arany János

közbevetése

Jegyzet – ,,Hogy bizalmas hanguvá tegye": familiariser (

Arany János

-nál hiányzik a kiemelés)

Szerző a közönséges életből veszi tárgyait: egy utazás a mezőn keresztül, egy fa ledőlte, egy leányka arcképe, hazatérés a szülőföldre; ír barátjához, egy távollevőhöz, és bármennyire kerüli, hogy nagy hangba ne essék, átalános, bölcselmi eszmékhez emelkedik, melyeknek a párizsi fertelmek s a mezei szépségek teszik alaphangját. E mód, a mezőt kellemes, házias, emberies oldaláról tekinteni, összekapcsolva a lélek jobb érzéseivel, s egyaránt távoltartva magát a mi régi alexandrinjaink didaktikus fagyától és a mi nagy költői iskolánk teljes naturalizmusától még eddig nem sok nyomot hagyott a francia költészetben. Valóban, meg kell egyeznünk, hogy mai lantosaink, élükön

Hugo, Victor

, a természetet zengik, nem a mezőt, ami nagy különbség. Belőlük, azt hiszem, nagyon silány mezei ember válna; ők oda is kiviszik genie-jük zsarnokságát, s nekik époly nehéz volna a mezei élet igazi szellemének korlátjai közt maradni, mint tűrni apró nyomorúságait. A természet

Hugo, Victor

nak nem egy ház, egy tanya, egy csárda, egy menedékhely, a város izgalmaiból, egy középpont, mely körül édes emlékek, homályos lények s rejtett erények kis világa gravitál: neki az egy nagyszerű színház, melynek csillárjait a géniusz gyujtja fel, és ahol, maga levén a teremtéssel, abszorbeálja egyszerre az istenséget s emberiséget.

Jegyzet – „A természet

Hugo, Victor

nak“: La nature pour

Victor Hugo

Hugo, Victor

, ce n'est pas une maison, une ferme, un hameau

Jegyzet – „homályos lények“: existences obscures

A „Mezei leveleket" inkább ama fél-jellemű művekhez lehetne tenni, melyeket az angol költészet csoportosított össze tavai körül, azon különbséggel, hogy már magok e szabadabb, hajlékonyabb, a családi hanghoz könyebben simuló költészet feltételei jobban összevágnak a genre-rel, mint a francia verselés.

Jegyzet – „ama fél-jellemű művekhez":oeuvres de demi-caractêre

Az angolnak még az az előnye is van mifelettünk, hogy irodalmában, az erkölcsi, a családi élet egész más helyet foglalván el, mint a mienkben, képei sohasem idegenszerűek az olvasónak, míg mi szerencsétlenségre ahhoz vagyunk szokva, hogy a képzelet műveitől más, gyakorta éppen ellenkező érzelmeket s rajzolatokat várunk, mint amilyeneket házi tűzhelyünknél keresünk. Van, meglehet, némi olyanság (analógia)

Autran, Joseph

működése s a

Sainte-Beuve

Sainte-Beuve, Charles-Augustin

úré közt Consolations című szép könyvében; hanem ez csupán abban áll, hogy mindkettőnek családias képek szolgálnak induló pontul átalános eszmékhez, s azon megkísértett törekvésben, hogy a francia vers hagyományos merevenségét meglágyítsák, hogy pongyolában mutassák fel, majdnem oly bizalmas csevegésben, mintha prózára volna vetkeztetve.

Jegyzet – „némi olyanság“: quelques analogies

Az egyéni érzelem, költői vérmérséklet jobban kiötlik

Sainte-Beuve

Sainte-Beuve, Charles-Augustin

gyüjteményében: a mező csaknem eltűnik abból, s elégiai hang emelkedik ki romantikus búsongás alapján. Még

Brizeux, Julien-Auguste-Pélage

-t is a mezőkkel barátkozó francia költészet próbatevői közé számíthatni ; hanem

Brizeux: Julien-Auguste-Pélage

Brizeux, Julien-Auguste-Pélage

inkább breton, mint mezei költő; a mező neki csak breton ábrázatban létezik; s ő ez ábrázatját egyszerűség és csin gyönyörű vegyületével tudja kifejezni.

Jegyzet –

Brizeux, Julien-Auguste-Pélage

(1806– 1858): a kései francia romantika költői közé tartozik; nem nagy tehetség de a vidéki élet, az erdők, mezők hangulatainak, szépségeinek leírásában kitűnőt alkotott; a francia regionalizmusnak, ,,a breton költészetnek“ egyik főalakja.

A Provence, vagyis inkább Franciaország déli része, dacára minden dicséretes törekvésnek, utólag visszaadni eredetiségét, távolról sincs felruházva amaz éles vonásokkal, ama sui generis jelleggel, ama saját erkölcsök és szokásokkal, melyeket

Brizeux, Julien-Auguste-Pélage

kedvvel ragadott meg s mesterien ecsetelt oly időpontban, mikor mindez már halványulni kezdett s tán el is enyészett volna az átalános egyformaságban.

De, kivéve némely, a mezei munkához tartozó részleteket, nem egy kiváló tartomány, nem egy bizonyos mező az, mi

Autran József

Autran, Joseph

et ihleti, hanem átalában a mező. Művészi szempontból ez hátrányos neki. Más szempontból, melyet bölcselminek nevezhetnénk, nem szükség bizonyítgatni, mily egészséges s derék dolog az, ha nem csinálunk a természetből, a mezei életből varázsnőt, kinek bódító itala felcsigázza az ember henye tehetségeit, s elzsibbasztja tevékeny erőit, sem pompás gépet, melynek kerekei elhúzzák úgy az alkotót, mint munkásait, hanem nyájas hű barátot, társul a lélek jobb érzéseihez, s az élet legtisztább gerjedelmeihez.

Jegyzet – „a mezei életből varázsnőt": de la campagne une charmeresse

Lehetne tán gáncsolni

Autran, Joseph

-t Párizs elleni gyűlöletéért s dühös szenvedélyiért a mezők iránt, a párizsi elvetemültség és falusi tökélyek örökös ellentétiért; tán szabad volna értésére adni, hogy alapjában az ember mindenütt egyforma, hogy szenvedélyei, érdekei, azért, hogy kisebb körben nyilatkoznak, nem teszi se jobbá, se tisztábbá, és hogy nagyon elmerülni a mezei ember, a paraszt erkölcsök bájainak, a falusi élet gyönyöreinek magasztalásába, annyi, mint a szellemiebb embereket oly fajta veszélynek s felsülésnek tenni ki, arninőbe eshetnek azon regényes vagy érzelmes képzeletű lelkek, akiknek pompás szavakkal festettek a házasság költészetét. Mi egy inkább irodalmi gáncsot emelünk a „Mezei levelek” szerzője ellen. Ama nehézségen, mely ily egyszerű tárgyaknál a tartalom és forma közötti arány pontos megtalálásában rejlik, gyakran diadalmat vesz

Autran, Joseph

, de nem mindég. Jól megértsük: nincs szavunk sem az érzelmek ellen, miket szerencsésen fejez ki, sem a leírói szépségek ellen, ınelyeket bájosan tükröztet, hanem csupán a családias vagy társalgási (familiers) részletek ellen, melyeket a stíl feddhetlen sajátossága (proprieté), s választékos egyszerűség alá művészileg rejtett folytonos csin által kellett volna megmentenie.

Jegyzet – „Jól megértsük .“: Nous ne voulons parler, bien entendu, ni des sentimens qu'il exprime avec bonheur, ni des beautés descriptives qu'il reflete avec charme, mais des détails familiers qu'il avait a sauver par l'infaillible propriété du style, par ime constante élégance artistement cachée sous ime exquise simplicité

De hisz reformálhatja, lágyithatja valaki ezt a mi rettentő francia verselésünket, próbálhatja pongyolára vetkeztetni, visszavinni a természeteshez, igazhoz: rajta van a ránc, a gyűrés, nem is enyészik el soha egészen. Neki megvannak a maga szégyenlősségei (pruderie), routine-jai, összeférhetetlensége a humorral, melyeken nehéz erőt venni. Körülírások vannak

Vigny

de Vigny, Alfred

-nél, vannak

Lamartine, Alphonse de

-nál s nem mernők állítani, hogy

Hugo, Victor

nál is nincsenek. Mindjárt a ,,Mezei levelek" első lapjain szerző azt mondja egy falusi cselédnek: zárd be szemhéjadat!

Jegyzet – „Mindjárt a „Mezei levelek" első lapjain" . . ”: Dés les premiêres pages des Épitres rustiques, l'auteur dit á un domestique campagnard: clos ta paupiere Plus loin un enfant gourmand est atteint de gourmandise pour les besoins de la rime et de l'hémistiche; ailleurs le jardinier s'appelle l'homme qui préside a notre jardinage; dans la piece touchante a Brizeux, nous avons souligné ce vers: La fortune approchant, tu courais t'absenter!

Odább egy nyalánk gyermek nyalánkság által illetve van, hogy kisüljön a rím s a cezura; másutt a kertész oly egyénnek mondja magát: ki kertészetitnknek elnöke; a

Brizeux, Julien-Auguste-Pélage

-höz írt megható versben aláhúztuk e sort:

Balsors közelítvén futál, hogy távol légy!

E foltokat nem vennők észre fönnkelt, magasztos, igazán költői tárgyaknál, vagyis inkább ott nem is fordulnának elő. Természetesen, a tárgy ragadná a költőt s nem hagyná, hogy szórakozásból elcsépelt vagy prózai hangba essék. De egy mustra-lóhoz, vagy falusi maire-ré lett íróhoz (nem azonos ez egy kissé?) intézett episztolában, egy kétkerekű talyigán történt utazás vagy csárdai összejövet elbeszélésében, nincs menekvés.

Jegyzet – „egy mustra lóhoz": á un cheval de réforme

Jegyzet – „vagy csárdai összejövet“: ou une rencontre dans une auberge

Szigorú igazságnak kell lenni a hangban; minél háziasb az eszme, annál elkerülhetlenebb, hogy szorosan illjék a szó az eszméhez, e nélkül a disszonancia egész meztelenségében áll elő, mint sík földön a legkisebb kavics már esemény. Nem hiába, hogy a régi szónokok mindjárt eleve a tragédia karjába vetették magukat, s a harminc év előttiek csoportosan szárnyaltak a magas líra felé: ezen költészeti nemek nyelve kész volt; s ha a minta kész, csak tenni kell valamit belé. De a „Mezei levelekben" többnyire a nyelvet is csinálni kellett, s nyíltan szólva, e munka nem hozza be, amibe kerül. A provence-i eredetű költők nem óvakodhatnak eléggé a hanyagságtól, következményeitől a példabeszéddé vált könnyűségnek. Az előítéletes párizsi azt gondolja, hogy a vers úgy terem Provence-ben mint a füge, vagy olajgyümölcs, s nem volna igazság, hogy valaha

Autran, Joseph

legyen felelős a

Méry

Méry, Joseph

rögtönzéseiért.

Jegyzet –

Méry

Méry, Joseph

rögtönzéseiért:

Joseph Méry

Méry, Joseph

(1798–1865) marseille-i származású költő; tengermennyiségűt irt, sokféle műfajban; a ,,természetesség“, a ,,közvetlenség" lelkes hírdetője, ami nála többnyire igénytelenséget, a műgond hiányát, rögtönzést jelentett;

Sue

Sue, Eugene

iskolájához állt közel.

Grenier Eduárd

Grenier, Edouard

is kedvelője az ideálnak, de távolabbi, világpolgáriasb, epikai vagy mondai alakokkal egybeszőttebb ideálnak.

Jegyzet –

Grenier Eduard

Grenier, Edouard

(1811 – 1901): jelentéktelen francia költő, konzervatív liberális szemlélettel, akiről még a francia lexikonok is alig emlékeznek meg. Formaművészetét dicsérik, s Goethe-fordítását emlegetik.

Neki bezzeg nem vethetni szemére tárgyai túlzott mindennapiságát. Inkább az a vád érhetné, hogy kelletinél több ifjúi merészséggel ragad meg, de azután vázlatban hagy, oly nagy eszméket, melyek közül egy is elég volna egy költő becsvágyának. Aeschylus,

Milton

Milton, John

Shakespeare

Shakespeare, William

a mintái, s illő igazságot szolgáltatnunk legalább választott mintáinak s gondolati emelkedettségének. Megérdemli egyébaránt, hogy azon költői csoporthoz szállíttassék, mely tért enged műveiben a lélek vágyainak s az emberi rendeltetés gondjának, mert amivel ő bizonyos hitregei vagy mondai típusok körében foglalkozik, az a szenvedő s elnyomott emberiség szabadulásának eszméje, e századokon át folyó szabadulásé, melyet, nem lévén még befejezve a költő szerint, a jövő adna meg, mint mindent, amit hiába várunk a jelentől. Ez eszméje mutatkozott már a la Mort du Juif errant (a bolygó zsidó halála) című művében. Az Elkován, melyet talán nem feledtek még el a Revue (d. d. M.) olvasói, regényesebb formában oly két lelket mutatott nekünk, melyek szeretni próbálták egymást Boszporusz ama partjain, hol az asszony csupán a kéj szolgai eszköze. Nyugat szellemisége lengé át szerencsésen e keleti költeményt, s a szelíd Aina története, kinek lelke fölszállt egy elkován fehér szárnyai alatt, míg hullám nyelte be gyönyörű testét, ama költői érzés egyikét gerjeszté bennünk, mely sokkal ritkább, hogysem csekélylenők, még ha lord

Byron, George Gordon Noel

vagy

Musset Alfréd

Musset, Alfred de

visszhangja volna is.

Grenier

Grenier, Edouard

Poémes dramatiques c. új kötetének födarabja a Prométhée délivré (megszabadított Prometheus). Van nagyság ez eszmében. Prometheus szabadulása: ez a halál lesz, de egyszersmind az olympi istenek bukta; ez egy ismeretlen isten eljövetele, ki újjá lesz teremtendő a világot. Igy az emberiség érdekelve van e megszabadulás által, mint érdekelve volt Asverus jelképi megváltása által. A vén titán, szirtjéhez láncolva, keselyűktől tépve, az Aeschylus lángesze által örökített szcénák közepett, üdvözli a mennyei hajnal első szürkületét. Még semmi se látszik az éj árnyain keresztül, de szemeinek a fájdalom és magány prófétai világosságot ad. Diadalmas vívódásai közt bosszantja ama kegyetlen isteneket, kik tapsoltak vala büntetésén, s kik most, istenségök alapját ingani érezvén, jőnek, megalázni magukat előtte. E vegyületében a gyászos reménynek s kielégített bosszúnak van bizonyos vad hév, melyet a költő gyakran sükerrel fejez ki. Azonban, ha a hangulat igaz is, a kifejezés nem mindig odaillő; a lírai vagy tragikai lendület nem kitartó mindenütt; az összhangot gyakran prózai sor vagy igen is modern árnyalat rontja meg, ami messze lök bennünket Aeschylustól. Az oceanidák, kiket

Grenier

Grenier, Edouard

a titánnal párbeszédbe állít, oly nyelven szólnak, mely néha rímes próza-féléhez hasonlít, s melytől a szerző megkímélhette volna az ókori poézis eme szép teremtményeit. Az a mi a Megszabaditott Prometheus ban, az ami

Grenier Eduárd

Grenier, Edouard

eddigi műveiben nincs, nem az ízlés vagy az eszme merészsége, a körvonalok teljessége, az első vázlat, a költői fogantás: hanem a kivitel tökélye. E költemények oly hatást tesznek, mint ama vászon, hol a művész, az ecsetelgetés nyűgeitől szabadulandó, belefog vitézül valamely nagyszerű tárgyba, roppant alapon büszke, hősi alakok csoportját fejti ki, de nem bír a tárggyal, s amit nagyol, inkább díszítmény, mint kép. Mi

Grenier Eduard

Grenier, Edouard

ban kedvünkre való költő anyagára ismerünk: lesz belőle valami, mihelyt jobban eszében forgatja ama híres, noha másfajta vakmerőségre alkalmazott mondást: „Ha valaki világokat repeszt le, ereje legyen hozzá, hogy el is bírja".

Megszakasztjuk e helyen

Pontmartin

de Pontmartin, Armand

értekezését. Előadta a jelen francia költészet derültebb oldalát. Most következik a rajz sötétebb része:

Lecontes de Lisles, Charles

és

Baudelaire, Charles

túlzásaiban felmutatva. Végre azt vizsgálja, minémű költészet lehetséges a demokráciában. Hanem értekezésének e szintén tanulságos részét lapunk jövő évi folyamának első számában adjuk.

Armand de Pontmartin így folytatja szemléjét:

Nem kísértjük meg az eszmény cultusához, a költészet átalános, bölcselmi jelleméhez híven maradt ezen költőkkel (

Laprade, Victor de

Autran, Joseph

Grenier

Grenier, Edouard

) összehasonlítani azokat, kik a költészethez csak magánihletésért folyamodnak, kik azt saját rendszerök- vagy szeszélyöknek vetik alá. Még hasonlítási kapcsot sem találnánk a költői világ ezen két sarka közt, s aztán a szomorú gyönyört sem szerezhetnők, hogy a tehetség silányabb voltát kimutassuk azon íróknál, kiknek irányát sajnáljuk, miután művészi – jobban még mint költői – képességök vita tárgya sem lehet. E képesség, igazán szólva, csak sajnálkozásunkat növelné, vagy újabb vádló okul szolgálna ellenök. Ugyan mi haszna is magukat e fanyar, áldozatteljes pályára adni, bírni a művészet minden titkát, hajlékonnyá tenni a formát, a verselést, tökélyre vinni a részletekben s faragcsálásban, mi anyagi haladás jele, ha mindez meddő törekvés marad, ha eredménye nem egy bensőbb, termékenyebb közösülés a költő s mindazon lelkek közt, kik tőle várják, hogy tolmácsuk, vezérök legyen?

Jegyzet – ,,bensőbb és termékenyebb közösülés": une communication plus intime et lus féconde. – (A szöveg e mondatai után következő, franciául is közölt részlethez nem adunk szóösszevetéseket; csak a záró, franciául nem közölt részlethez.)

Vegyük elő például

Lecontes de Lisles, Charles

-t, egyikét a magát önként elszigetelő tudós költészet mestereinek: mire való annyi erőlködés, mondhatnók oly erély és akarat, oly biztos körrajz, oly eleven hang, annyi izom, annyi ideg és ruganyosság, hogy végre is nehány művész, nehány műkkedvelő méltánylását nyerje meg, s legkisebb hatás nélkül maradjon saját kora értelmi világára? Szobai, cellai dicsőségre van-e teremtve a költő? Panaszkodik a költészet elhagyottságán, s mi megkísérlők okát adni; de mi joga panaszra, ha a tehetségesbek, erősebbek, a helyett, hogy a mi napunk fényén járnának, a mi életünk szerint élnének, a helyett, hogy szívök a miénkkel együtt dobogna, hogy az egyetemes szellemnek adnának kifejezést, inkább messze száműzik magokat tőlünk, túl időn és teren, zavaros theogoniákért megvetik az eszmeiség tiszta fényét, s valami hindu templomba mélyednek, elbujdosnak a forró ég alá, vagy kietlen vadonban bolyganak mint kísértet? Költő vagy: egy okkal több, hogy ember légy, mert, ismétlem, a költő nem egyéb, mint az éneklő emberiség, mint nıindnyájunk képzelete egy által fejezve ki, s im te, lemondva legdrágább jogodról, jobb szeretsz kivételes költő lenni, aki fantasztikus vagy rémítő lények közt lakik, hol az ember eggyel sem találkozik abból, amit érez, amit lát, amit szeret ! Pedig végre is, s e rendszerek dacára, mik a költészet igaz forrásai? Isten, természet, szerelem, szeretet, külső világ, benső, világ, tüneményeik és titkaik határtalan sokféle voltával. Ugy, de

Lecontes de Lisles, Charles

művében az ég meg van fosztva lakóitól; isten egy, a régiek fatumához hasonló kegyetlen fatalitásnak engedte helyét, mely süket a mi jajainkra; a bú ott kétségbeesés ; az ábránd ott egy égő fövenyen nyujtódzó rőt-vad merevensége; az állatok ott szörnyek; a növények és virágok ama bizarr vegetáció bélyegét hordják magukon, melyekről sose tudja az ember, csoda-e, vagy méreg; a természet, melynek látása oly vidámító, oly édes különben, ott megszűn hatni ránk, illetni bennünket, hogy idegen, exotikus formát öltsön magára, mely megdöbbent s elrémít. A szerelem végre, az nem csupán oly kegyetlen törvény, csapás, kárhozatos őrültség, melyet a költő átkozhat egy-egy pillanatban, midőn érzelmei gyarló vagy csalfa tárgyaira megharagszik: a szerelem ott valóságos pokol, áldozatjai elkárhozott lelkek, és a szerelemnek ez elítélt martalékai örök átkot szórnak amaz irgalmatlan hatalom ellen, mely nekik szívet adott, hogy gyötörje, s belrészeket, hogy marcongolja. Ez iszonyú leltárában minden az emberiségre nézve ellenséges vagy gyászos erőknek még a kutya is, a háztűz e nyájas őre, e sétáló utitárs, melynek látása csupán kellemes gondolatokat ébreszt, kiéhezett szörnyeteggé válik, mely kietlen martokon barangol s melynek baljós üvöltése képezi a hullámok zúgásával együtt himnuszát a pusztulásnak és zűrzavarnak. Ismételjük, különös idegszervezet kell hozzá, hogy valaki megbírja a költői mérséklet e túlzásait. Ily erőszakos elferdítésében minden tárgynak, melyen szereti magát gyakorolni az emberi érzékenység, mi lesz a költői és hallgatói közt fennálló szükséges viszonyból? Még ha ragyogó nyelven fejezné is ki magát, ınég ha csodákat tenne is akaratja és tudománya által, hogyan ragadhatná meg kellően a lelkeket, hogy ezáltal poétai feladatát megkoronázza?

Lecontes de Lisles, Charles

magára vessen, ha mindeddig nem tudott tehetségéhez illő hírnévre kapni; ha az embereken uralkodni akarunk, szükség közlekedni velök; és aki makacson elszigeteli magát, van-e joga elhagyatásról panaszkodni?

Baudelaire Károly

Baudelaire, Charles

neve és munkája komolyabb s szomorúbb észrevételekre nyujthatna tárgyat. Őnála nemcsak oly költővel van ügyünk, ki elkülönözi magát az emberiség nagy családjától, nem csupán oly makacs egyéniséggel, ki a természetes érzelmek helyébe rendszert állít: hanem beteges képzelődéssel, melyben megvan a kórság felizgatta finom fogékonyság és működteti is azt, rovására mindannak, ami a poétai világban érdemes bennünket meghatni vagy elbájolni.

Baudelaire, Charles

bizonnyal egyik legérdemesb tüneménye egy bomladozó irodalomnak, s megdöbbentő példa arra, mily túlságba eshetik az egyéni érzelem, ha nem lévén már se kapocs, se fék, se szabály, nevezetes művészi tehetséggel egy tébolyodott ábrándozása egyesül valakiben. Semmi sem volna könnyebb, mint sarcazmusokkal, vagy erényes bosszankodás formuláival támadni meg a Fleurs de Mal szerzőjét. Szerintünk

Baudelaire, Charles

nem ily bánást érdemel: talán physichológiai vagy éppen physológiaí tanulmánynak kellene alávetni, ami nem lenne haszontalan összves irodalomtörténetünkre nézve sem. Ime egy finom, ideges, költői rendeltetésű természet; jőjenek rá éltető fuvalmak, jótékony napsugár, kellő mívelés: a gyümölcs megfogan és megérik. Szerencsétlenségre ez egy sajátszerű disposítióban szenved, mely az érzelmeket s képeket, amint benne tükröződnek, megmásítja s megmérgezi. Egyszóval e költői képzeletben zavarossá válik a költészet, mint ama jó borok, melyek bízonyos helyen, bizonyos légkörben megromlanak. Oly korban, mely kedvező a poétai szervezet szabad fejlésének, jeles példáktól környezve, melyek tekintélyét el kell vala ösmernie, egy oly irodalomban, mely még hisz valamiben, mely lelkesül valamely eszmére, melynek van még öntudata, lelke, talán az általános érzelem fölülkerekedett volna ez egyéni érzésen; talán a valódi költészet diadalmat nyert volna e beteges hajlamon, mint egészséges diéta csírájában elfojtja a betegséget egy megtámadott vagy fenyegetett életműben. Sajnos, hogy itt – és ez a fönnebb kimutatott elforgácsolási szellemnek köszönhető – ellenkező tünemény fejlett ki. Az egyedi érzés nyelte el az egyetemest; a beteges csíra vált egész organísmussá. Igy lehet megfejteni

Baudelaire, Charles

költészetét. Mi hisszük, hogy túlzása őszinte, s nem akarunk, a többség után menve, úgy bánni vele, mint istentelen- s erkölcstelennel. Az ily nagy szavak elvesztenék hatásukat egy oly ember irányában, kire nézve a jó és rossz fogalma kifordult sarkából, –s kinek poétai hangszere már csupán a gonosz hatalmak keze alatt zendül meg. Valamint azon betegek, kik a láz utóízét érzik mindenen, amit érintenek, s kikre nézve a legízletesb, legtáplálóbb eledelek, keserűvé, emészthetlenné válnak,

Baudelaire, Charles

sem vehet már egy kortyot sem a költészetből, a nélkül, hogy a korty meg ne volna vesztegetve méreggel és keserűséggel. Nekí a külső, a látható világot, mint természetes lakója, szüntelen kisérti a gonosz, szörnyű látomások (vísió) óriási rútságok, iszonyú romlottság, hallatlan elvetemülés, s a szenvedések, a bűn, az istentelenség ezerféle változatai zaklatják; mérgesek ottan a virágok s dögletes illatot lehellnek; a források ott meg vannak mérgezve s nem hajolhat az ember üde tükrök felé, hogy benne egy kísértet vagy halálraítélt alakját ne lássa. Neki a természet nem – mint

Lecontes de Lisles, Charles

-nek – csupán egy pompás, de érzéketlen mostoha: neki az a pokol látható képe, vérengző, sötét gúny szövedéke, az emberiség arcára dobva. A szerelem őnála még gonoszabb, mint ama pokolbeli csapás, melynek áldozatait

Lecontes de Lisles, Charles

ellépteti szemünk előtt. Nála az valami meg sem nevezhető dolog, mely vérben és rondaságban duszkál, valódi örököse Lesbos és Caprae szemtelen tívomyáinak, a bujaság ama nemében keresve lehetetlen kielégítést, mely gyalázatja a pogány kornak, s melyet a mai cívilisátiónak érteni sem kellene.

Jegyzet – Lesbos és Caprae szemtelen tivornyái: az elsővel a Lesbos szigetéhez fűződő, erkölcsi, szexuális elferdülések történeti pletykájára utal a cikk, a másodikkal Tiberius császár Capri szigetén rendezett tivornyáira.

Ime, hová juthat az egyéni érzés, ha egyedül uralkodik, ha a költészetnek ezen specialistái, szeszélyök minden rakoncátlanságainak átengedve magukat, a finnyás ízlésnek e csíklandó szerei által remélik visszaédesgetni a közönyös sokaságot, s azt hiszik, hogy költői ábrázatukat annál élesebb vonásokban tüntetík ki, ha éppen ellenlábas irányt vesznek mindazzal, ami igaz, jó, üdvös, szép vagy más szóval, ami költői. Mivé lenne oly társaság, mivé egy oly irodalom, mely

Baudelaire, Charles

-t elfogadná költőjének? Hova kellene alacsonyulnía értelmi s erkölcsi tekintetben, hogy meghonosuljon ama légkörben, melyet egy ily múzsa lehell? Mi lehet jövője egy oly költészetnek, mely önmagát arra kárhoztatja, hogy ne legyen egyéb kívételnél, oly rideg kívételnél, mint

Lecontes de Lisles, Charles

költészete, vagy oly szörnyűnél, mint a

Baudelaire, Charles

-é? Föltenni e kérdést annyi, mint megoldani; mint bebizonyítni főleg, hogy a költészet, kétségbevonhatlan talentum mellett is, hogyan vesztheti el befolyását, hogyan teheti magát kivül az emberi szellem valódi mozgalmán, mikor aztán nem lesz többé se tekintély, se vigasztaló, se bűbáj, hanem egy inkább vagy kevésbbé bizarr ritkaság, kirakva valamely zugban nehány megcsontosult szakértő, vagy kapsi gyüjtő számára.

E szerint ez új művészet, mely mindannak romjaiból, amit szerettünk, előállt, bármi néven neveztessék, anyagelvínek vagy fantasztíkusnak, túlzónak vagy realistának, a mi szemünkben egy megbocsáthatlan bűnben léledzík, mely előre meghamisítja minden tulajdonít: hogy t. i. mind jobban-jobban elkülönözi magát az emberiség érzelmeitől s vágyaítól; hogy eltépí a költészet közösséget mindazzal, mí ezt éltette, s honnan új életet nyer vala; hogy végre tagadása az eszménynek, következésképen a helyett, hogy ostromolná, még előmozdítja köztünk a mai szellem azon hajlamait, melyeket mi költészetünk hanyatlásáért okolunk. Szeretnők a művészet keresettségét, mesterkedéseit ama kéjelgő öngyilkossághoz hasonlítani, melyet a pogány cívilisátió végszakában az eltelt (blasé) epicureusok minden olyassal körülvettek, ami szemeiket bájolhatta, vagy mámorba süllyeszthette érzékeiket. Azt kell-e innen következtetni, hogy vége minden reménynek? Mi nem hisszük ezt: kivált pedig nem kell engedni azon pessimista hajlamnak, mely könnyen elhíteti az emberrel, hogy ami sújt, előzmény nélkül áll és sohasem történt meg egyébütt. Más időkben, más formákban, másfajta vagy éppen ellenkező kihágások következtén, époly kemény próbákon, époly veszedehnes válságokon kellett átmenni a poézísnak és művészetnek. Mi hát a kérdés veleje? Megtudní, vajjon a democrátia, mely uralkodik s kormányoz a művészetben is, mint mindenütt, képes lesz-e beíktatása és győzelme első zavarai után szert tenni oly saját eszményre, mely felülemelje őt a gyakorlati élet köznapiságán s az anyag durva csábjain. Ne csaljuk magunkat: a realismus – hogy visszatérjünk ez oly gyakran emlegetett szóhoz – vagy nem jelent teljességgel semmi egyebet, mint egy kisded irodalmi pártot, melyet ön gőgje kedviért talált föl egy cotteria, vagy ami sokkal fontosabb, a democrátia és analysis szövetséget jelenti, melyek közül egyik ösztönét, másík vegybontó szereit alkalmazza minden tárgyra, mellyel foglalkozik, vagy amik elbájolják a képzelődést meg a gondolatot. Igy aztán a kérdés más színben tűnik fel: nem elég kicsúfolni vagy szidni a realismust; új hatalom ez, mellyel számot kell vetni mint minden hatalommal, s valószínűleg alkudni, miután rendszerint alkuval végződik minden háború. Hisz minden időszakban volt egy uralkodó vonás, ízlés, hajlam, mely túlságra fajulván a társaságban, azzá fajult az irodalomban ís, és mely a pessimistáknak jókora mennyiségű vádra, panaszra s epigrammára szolgáltatott ihletést. Mert az eszménynek, bárhogyan kísértse valaki meghatározni – a szépnek keresése az igazban, vagy a végtelennek érzelme a végesben – nagyon sokféle öltöztetési modora van. Mai nap igen nagyon leszállítják. Másszor nagyon is magasra tűzték, sőt ott keresték, ahol nincs. Alig nehány évvel a nagy század (XVI.) virágkora előtt, midőn egy kiválóan aristocrata társadalom lovagi ízetlenségekért, szoknyaimádó hősieségért élt-halt, mely utóbbi eltorzitá az emberiséget s a históıiát, az eszmény a hamis modorban állott, azon álságban, mely nem volt különb mint a mienk ; s megérdemlette, hogy a valódi francia gallus szellem egy igazi és szabad ere véget vessen e noble ostobaságoknak, hogy egy Moliëre, egy

La Fontaine, Jean de

, egy

Boileau

Boileau, Nicolas

tiszta aranya minél hamarabb kiszorítsa forgalomból ez aranyfüstöt.

Jegyzet – a nagy század (XVI.):

Arany János

közbevetése és kiemelése

Jegyzet – lovagi ízetlenségekért: pour des fadeurs chevaleresques

Jegyzet – s megérdemlette, hogy a valódi francia . . . elle méritait qu'une bonne et franche veine du véritable esprit français ou gaulois fit justice de ces nobles extravagances, que l'or de Moliêre, de

La Fontaine, Jean de

ou de

Boileau

Boileau, Nicolas

démonétisât bien vite ce clinquant

De mit mondjon az ember a következő századról, amaz időkről, mikor a legkomolyabb, legkitűnőbb gondolkodók is csinált vagy hervedt rózsákkal koszorúzták szellemök terményeit, vagy midőn egy elkorcsosult aristocrácia minden kegyeivel biztatta művészetben a pogány szellemet – a legkéjelgőbb s frivolabb értelemben vett pogányság szellemét? Hanem ez szigorúbb büntetésnek is tette ki magát s keményebb visszahatást vala kiállandó. A forradalom volt ama fegyveres kritika, –mely e megromlott társadalmat kényszeríté, hogy visszanyerje életét a halálban, s fölgerjeszté a szellemiséget, fájdalom által, a lelkekben. És mégis hány esztendő vala szükséges, különválasztani e visszafoglalt eszményben azt, ami csak emphasis, csak rossz ízlés, nevetséges modor, sarjú ál-lovagiasság volt, attól, ami benne éltető vala, ami az emberi gondolat és szabadság újjászületését hirdette?

Jegyzet – sarjú ál-lovagiasság: regain de fausse chëvalerie

Még újabb időben, mikor egy gyökeres forradalom megint kétségbe hozta legbecsesb vívmányainkat, méltán lehet kérdeni, vajjon a társadalom dőre elnézése egy minden fékről, szabályról megfeledkezett botrányos irodalom sükere iránt nem mozdítá-e elő ama rossz szenvedélyek rögtöni elharapódzását, melyek törvényesítést nyertek az utcákon, miután megtapsoltattak a könyvekben.

Jelenleg a democrátia kezében van az uralkodó pálca, s ki róla beszél, sohase feledje ama kitűnő férfiú leckéit, ki a democrátiát oly jól fogta fel, oly őszintén figyelmeztette veszélyeire, hibái dacára oly nemesen szerette, és akinek tanácsai alkalmazhatók levén egész jövendő sorsára, alkalmazhatók irodalmában is. Ezentúl már

Toqueville

Tocqueville, Alexis de

tekintélye uralg az egész vitán, s mi úgy hisszük, nem távozunk el az ő eszméjétől, ha azt állítjuk, hogy a democrátia jövője művészetben úgy, mint politikában, csupán magától függ, azon választástól, melyet maga tesz a közt, ami ront vagy tisztít, ami fölemel vagy lealáz.

Jegyzet – Ezentúl már

Toqueville

Tocqueville, Alexis de

: a nagy francia történésznek,

Toqueville

Tocqueville, Alexis de

-nak 1835-ben La Democratie de Amerique című műve egész

Európá

Európa

ban a demokrácia katekizmusának számított a liberálisok szemében.

Szellemiség által éltetve, nagy dolgokat vihet véghez: törvényesítheti beállását, hódításait, elfoglalhatja rangját azon hatalmak közt, melyeket többé kérdésbe sem von senki, s melyek utoljára azonosítják magokkal a sokáig dacolt elemeket.

Jegyzet – utoljára azonosítják magokkal: finissent par s'assimiler

Ha egyszer belérögzött e materialismusba, melyet lehell minden porcikája, s melyet annyira hajlandó minden munkáinak, kedvtöltéseinek bírájává tenni, nem maradna számára egyéb, mint szomorúan egy körben forogni, megérni hatalmának, melyre oly büszke, végzetszerű hanyatlását, mígnem erejének rossz alkalmazása buktát idézné elő, miként a szabadsággal visszaélés szűli aszolgaságot. A democrátiának vannak képességei, melyeket nem akarunk elvitatni: fölös életnedve, szüntelen megújuló munkássága, ruganyossága, mely a mai társadalomban kettőzteti az életerőt: de époly kevéssé lehet el eszmény nélkül, mint az elötte uralkodott hatalmak. Sőt neki még szükségesebb az; neki annál nagyobb szüksége van arra függeszteni szemeit, minél makacsabban vonzódnak kezei a realitás felé.

De mi leend most már ez eszmény? Kell-e, hogy magában foglalja mindazon poétai agyrémeket, mikben gyönyörködnek az ifjú századok a naív hívékenység vagy könnyen gyúló lelkesedés korában?

Jegyzet – a naiv hívékenység: crédulité naive

Ama konventionális költészetet fogadja-e el, melynek áldozik igen gyakran a művelt társadalom? Ne okuljon-e tapasztalásán és észrevételein, lenyesve mindazt, mit hajdan, amaz optikai csalódásoknak kedvezőbb időszakban, a számítni igen dús vagy válogatni nagyon szegény képzelődés vegyített belé? Ám bontakozzék ki a demokrácia, tetszése szerint, a világi művészetnek minden csinált ihletettségéből, ál-pompájából, gyermekes kacérságiból; ne tartson meg egyebet, csupán ami életrevaló, örök, csupán azt, mi lényünk legbenső mélyeiben gyökeredzik s ami egy a lélek legmagasztosabb, legtisztább vágyaival. És éljen azokkal, nem hogy túlfeszítse érzékeit, hanem hogy magát orvosolja, nem hogy meghamisítsa ösztöneit, hanem tisztázza, nem hogy falábon járjon, hanem hogy megmászhassa a tetőket. Am szakasszon csinált virágokat, hogy kímélje a természetest. Figyelemreméltó, hogy a népköltészet neve rögtön magának a költészetnek fogalmát ébreszti fel, primitív és valódi értelmében, amint a népek bölcsője felett mosolyg, ujjal mutatva neki a láthatlan világot, valamint az anya, ki első imáját mondatja gyermekével. Eme barázda fölé gömyedt embereknek istenről beszél az; egy alig kezdődő civilisátió szűk korlátaiba zárt elméknek határtalan mezőket tár az fel, s pazanıl szórja rejtélyes kincseit; fátyol gyanánt vetve a csodást a goromba valóságra. Mai nap a democrátiának, mely utoljára sem egyéb, mint a felszabadult, szervezett, emberré, maga urává és mienkké lett nép, ha nem vigyáznáıık, egészen más költészete támadna, homlokegyenest ellenkező költészete, mely a túlmívelt polgárisodás romlottságát fejezné ki, valamint a másik kifejezte a csecsemő társadalmak őszinteségét. E szerint a democrata művészet – nem véve ez epithetont politikai értelemben – ellenkezője fogna lenni a népköltészetnek. Ugyanis az idő folyvást haladt: a naivságból tudomány lett, a rosszakarat nélküli durvaságot lelketlen finomság váltotta fel. A költői csodák eltűntek, mint fényes délben a reggeli ködlátvány. Azonban a kérdés nem változott. A nép, legyen bár tudatlan vagy tudós, alárendelt vagy parancsoló, pólyába kötözve, vagy felruházva minden hatalommal, mindig egyforma bizonyos tekintetben: mindenkor szükség, hogy a költészet üdvösen szórakoztassa, erkölcsi lényét újra fölélessze s visszavigye őt a láthatlan istenséghez, melyet eltakarnak előle földi érdekei; ne pedig kettőztesse amaz érzéki izgatottságot, melyet úgyis nagyon ingerelnek az anyagon vett győzelmei. Ime, így fogta fel