Eredeti népmesék

EREDETI NÉPMESÉK

Jegyzet – Merényi László (1837– 1907) Pest megyei gazdatiszti családból született, tanulmányait az ország különböző vidékein folytatta és sokat és szívesen utazott a különféle országrészeken; így meglehetősen nagy nép- és tájismeretre tett szert. Szépíró szeretett volna lenni, de eredeti munkáiban a műkedvelő utánzásnál tovább nem jutott. Jogot végzett, pénzügyi, majd egészségügyi hatóságok alkalmazták. Mesét ifjúságától gyűjtött, a 60-as évek elejetől az Akadémia, ill. a Kisfaludy Társaság segítségével s megbízásából. Érdemét a mai szakirodalom meglehetősen redukálta, éppen az

Arany János

által szóvá tett irodalmiasítás következtében; legfőbb jelentőségét abban látják, hogy nagy mennyiségű mesetípus van műveiben fölhalmozva; erre, a típusok felismerésére jó érzékenységgel rendelkezett (lásd

Ortutay

Ortutay Gyula

uo.).

. I., II . kötet.

Pest

Budapest

, 1861. Kiadja Heckenast Gusztáv.

Az epikai költészetre átalában nem látszik előnyösnek a betűirás elterjedése, annál kevésbbé az a könnyüség, melylyel szerzeményét a sajtó útján kiki nemcsak állandósíthatja, hanem tetszés szerinti mennyiségben többszörözheti is. Ama solidaritás, mely hajdan az elbeszélő és hallgatói, az énekmondó és közönsége, a mester és tanítvány közt fenállt vala, meglazúlt, csaknem elenyészett s egy más viszonynak engede helyet, annak, mely az egyedül activ író s egészen passiv olvasója között van. Az eposz minden faja megszűnt az egyetemes nemzet sajátja lenni. Míg hajdan az énekmondó körülbelűl oly viszonyban állt hallgatóival, mint eposzának hőse a vezérlete alá gyűlt nemzettel, mert valamint eınez a közakarat, úgy ő a közös érzűlet kifejezője vala: most az eposzíró saját egyéni erejére van hagyva, de azon nehéz követeléssel, hogy a közös érzületet fejezze ki, jóllehet megfosztva minden támogatástól, melyet a hajdan énekese talált hallgatóiban. S miféle támogatás volt ez? Nagyon lényeges, elannyira, hogy már ma szinte közmondattá lőn: ,,a valódi eposzt nem írják, az valamely nép közös költeménye".

Jegyzet –,,a valódi eposzt nem irják, az valamely nép közös költeménye": ez tulajdonképpen a Wolf– Lachmann-féle eposz-keletkezési teória summája;

Arany János

többi, eposzt illető cikkei, nıegjegyzései is azt mutatják, hogy még erősen befolyásolta e teória, ha egészében nem vallotta is (lásd Ritoók Emma: Arany János elmélete az eposzról.

Bp.

Budapest

1906. ).

Segítette pedig az összes nép a költőt nemcsak az által, hogy mondákban, apróbb énekekben fölkincselte számára mindazon anyagot, melyekhez a nép érzése kiválóbban ragaszkodik – melyeken az legörömestebb jártatja vala képzeletét, melyekre nézve tehát az énekszerző biztos lehetett, hogy elevenen érdeklik hallgatóit – hanem azon ellenőrzés által is, melyet a nép e költemények elfogadása, továbbadása közben gyakorolt. Míg napjainkban akármely silányság útat lelhet a sajtóba, vagy legalább írott betű segélyével fönmaradhat, mint örökös hiba: ama folyók partjain, tábori tüzeknél, sátor vagy isten szabad ege alatt hallgató nép visszaútasítá, ami nem életre való; s ha mit elfogadott, kellett abban lenni valami derekasnak, méltónak, hogy emlékezetbe vésse, tovább adja, firól-fira örökítse. Míg most a költőegyén munkája, hibáival, fonák részeivel, hézagaival, kinövéseivel átmarad ivadékról–ivadékra: a hajdani – ha szabad új szót gyártanom – panpoëticus korban minden továbbadó, minden egyes dalnok, minden következő nemzedék rátette kezét a műre, hibáit kijavítá, darabosságát elegyengeté, betölté hézagait, megigazgatá, a mi fonák volt benne s eltörölve a mi pusztán a költő egyediségének volt kifejezése, az egészet mind átalánosb érdekűvé, az összes nép közvagyonává alakította.

Jegyzet – panpoeticus korban: abban a korban, amelyben – az épp előbb említett felfogás értelmében – még egész népek és nemzedékek vettek részt egy-egy nagy epikus mű kiformálásában.

Nem is kell gondolni, mintha e századok és ezrek közös munkája csak rontó, megvesztegető irányban haladt volna egy vagy más nagy költői szellem művét illetőleg. Ki merné eldönteni, vajjon az az Iliász volt-e tökélyesebb, melyet a maeoni vak koldus önajkúlag zengett phorminx-án, vagy az, melyet nehány századdal később, neve alatt összegyűjtöttek?

Jegyzet – maeoni vak koldus: egyes hagyományok szerint

Homérosz

Homéros

a kis- ázsiai

Maioniá

Maionia

ból származó vak, kolduló vándorénekes volt.

Jegyzet – zengett phorminx-án: az ókori görögök egyik kedvelt pengető húros hangszere, a rához s kitarához hasonló.

E solidaritás a költő és hallgatói közt ma már csak a nép alsóbb rétegeiben áll fenn s kötött alakú elbeszélésben nálunk csupán egy-két balladaszerű költeményre szorítkozik.

Jegyzet – nálunk csupán egy két balladaszerű költeményre szorítkozik: a gazdag magyar balladakincs ekkor még jórészt föltáratlan volt; épp az ezután következő évek hoztak,

Arany János

által is örömmel üdvözölt nagy eredményeket e téren ( JKK XII. köt. 450–453. l.).

De folyvást él, szemünk láttára működik az elbeszélés ama prózai nemében, melyet összefoglaló nevezettel népmesének vagy egyszerűen mesének szoktunk mondani. Az, a mi e mesék keletkezése, élő ajkon továbbadása, hely, idő, körülmény szerinti módosulásai, majd csonkább, majd teljesb idomban megjelente körül véghez megy, rokon fogalmat nyújt ahhoz, mely szerint a régi eposz származott, terjed s folyton virágzik vala, azon különbséggel, hogy a kötött forma biztosabb támaszt adott az emlékezetnek s így a költemény nem volt a sokszor ügyetlenebb elbeszélő csonkításainak kitéve annyira, mint a népmese. De másrészről semmi sem gátolta, hogy a kinek elevenebb képzelet, nagyobb elbeszélő, alakító tehetség adatott, ne módosítsa, teljesb, épebb szerkezetűvé ne tegye az elődétől nyert hagyományt; s így a fejlődés folyama (processus) egészben az ár és apály változatos játékát tünteté föl. Szerencsés nép, a melynek sikerűlt ez áradat teljéből valamit kiragadni s írott betű segélyével átörökítni az utódokra !

Jegyzet – Szerencsés nép, amelynek sikerült . . az újabb európai népek eposzai közül különösen a Nibelungenlied foglalkoztatta újra meg újra

Arany János

-t.

A mi eposzi korunk úgyszólva nyom nélkül enyészett el; nekünk alig maradt egyéb, mint rajtafogni a népszellem epikai nyilatkozását, ott, a hol az még található, a népmesékben, s teremtvényeit hű feljegyzés által megóvni az enyészettől.

Nem célunk itt a mesegyűjtés fontosságára bővebben kiereszkedni. El van az ismerve nálunk tanultabb nemzetek által, kik e naiv elbeszélések felkutatásában is megelőztek bennünket. Csupán azt jegyezzük meg, hogy ez nekünk még fontosabb, mint bárhol a kerek világon; mert ős eposzunk eltűntével majd semmink sincs, hol az egyetemes népszellem nyilatkozását megleshetnők, kivéve a mese.

Jegyzet – az egyetemes népszellem nyilatkozását . . .: ez a hely is, mint annyi más, a herderi romantikus népköltészet- és népfogalom mély hatásáról tanúskodik

Arany János

-nál.

Szólunk inkább a gyűjtő kellékeiről. És itt szabad legyen megkülönböztetnünk a mesék gyűjtőjét azok bírálójától. Kétségkívül legjobb, ha e kettőnek minden tehetsege s tudománya ugyanazon személyben egyesül, de ez oly ritka szerencse s annyira ellentétes működését teszi föl ez elmének, hogy örülnünk kell, ha külön egyiket vagy mámket feltaláljuk.

A jó gyűjtő mindenek felett egy tökéletes mesemondó képességeivel legyen felruházva. A nép közt, ennek fonó-házaiban, pásztortüzeinél forogván, úgy szólva ott nevekedvén fel, bírja ennek ne csak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész esze járása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetébe. Olyan legyen ő ki ha ama körben marad, születve volt a vidék legügyesebb mesemondója gyanánt szerepelni. Eleven képzelete bírja felfogni, hű emlékezése megtartani a legcsekélyebbnek látszó vonásokat ; s midőn évek múltával gyűjtéshez fog, ne új és szokatlan benyomásokat kelljen fölszedníe, csupán a régieket frissítni föl. Az előadási, öltöztetési modor annyira hatalmában álljon, hogy ha valamely mesének puszta, vázát kapná, képes legyen azt olyanná tenni, mintha a legjobb mesemondó ajkáról vette volna, Legyen érzéke fölismerni a legcsekélyebb idegenszerűt, a mi netalán leírói, segédgyüjtői által a mese anyagába vegyűlt s tudja azt kár nélkül eltávolítni; nemkülönben ösztönszerű jó ízlése, a mi ügyes mesemondóban sem hiányzik, hogy több varians közül tudja kiválasztani a legépebbet, legteljesebbet. E rátermettség s gyakorlati ügyesség nélkül a legtudósabb mesephilosoph is csak félmunkát tesz s gyűjteménye hiányosan tükrözi Vissza a nép szellemét. A boncoló, hasonlító, kritikai elme oly vonásokat láttat, oly hangokat hallat vele, melyek ott nincsenek, s egy vagy más kedvenc elmélete, ötlete kedvéért hajlandővá teszi megrontani a mese szövegét.

A jó gyűjtő azon percben, midőn a mese szövegét írja, megszün okoskodni, Egészen átengedi magát a naív benyomásoknak. Nem jut eszébe, hogy ő tanult ember, s e jogon módosíthat, elvehet, hozzátehet; nem, hogy indokoljon, hol azt a nép nem tartja szükségesnek; hogy valószínűvé akarja tenni, a mi képtelenség: hogy irodalmi színnel vonja be, mintha valami novellát csinálna. Feladata az, hogy tartalom és alak tekintetében minél hívebb lenyomatát eszközölje a szövegnek, a mint azt egy kitűnő mesemondó szájjal előadná. Kitűnő, mondom, mert vannak ügyetlen mesélők is, a kiknek otromba szószaporítása, szórakozott ismétlései, ,,osztéghát"- jai és ,,aszondjái" nem gyűjteménybe valók. Jó mesemondó után még arra sem igen van szükség, hogy a gyűjtő az illem és erkölcsiség rovására tegyen változtatást ; mert a magyar nép természeti szűz érzéke oly finomúl siklik át az illemsértő dolgokon, hogy még az irodalom is tanulhat tőle.

Jegyzet – az illem és erkölcsiség rovására: hogy

Arany János

mennyire tágan, szabadon értelmezte azt az elvet, mely a XIX. századi gyűjtések egyik gyakori félrevivője volt, fia népmesegyűjteménye, amelyet apja is átnézett, mutatja (lásd pl. a Dongó és Mohácsi című mesét).

Ellenben azt hisszük, hogy a legjobb gyűjtő sem vehet magának szabadságot arra, mi a hivatott mesélőben nagy érdem, hogy a mese anyagát megváltoztassa, lényegesebb részeket toldjon bele, szóval, hogy a meseköltés folyamában mint tényező szerepeljen. Ugyanis a paraszt mesemondó, a mit költői lélekkel s alkotó ösztönnel javít a mese szerkezetén, azonnal átadja a népnek, mely ha elfogadja, jele, hogy a módosítás életre való, s a mese új alakjában fog tovább élni, míg az ügyetlen betoldás vagy ferdítés magától lehámlik azon hatalmas ellenőrzés mellett, melyet a nép ízlése, ösztöne az egyéni újítások irányában folyvást gyakorol. De a gyűjtő, ha volna is tehetsége sükerrel változtatni a szerkezeten, nem adja azt közvetlenül a nép szájába, hanem az irodalomnak, s míg egyrészről újítása nem tudni, hogyan állaná ki a tömeg bírálatát, más részről megcsalja az irodalmat, nép ajkáról vettnek hazudván, a mit maga koholt. Eltalálni a kellő határpontot, meddig szabad a gyűjtőnek változtatni s hol szűnik meg ebbeli jogosultsága, nem könnyű, de épen azért főfő criteriuma a jeles gyűjtőnek. Talán így lehetne megszabnunk e határvonalat: elmondásban a gyűjtő követheti az ügyes mesélő szabadságát, költésben nem.

Ezek előrebocsátása után lássuk már a vizsgálatunk alatt levő gyűjteményt.

Örömmel jelentjük ki, hogy a kéz alatti mesék összeszedőjében jórészt feltaláljuk azon tulajdonokat, melyekkel odafenn az alkalmas gyűjtőt jellemeztük. Nincs talán mély ismerete a világ meseirodalmában, sőt a hazaiban is csak

Erdélyi

Erdélyi János

gyűjteményére találunk célzást nála; meglehet, nem tudna számot adni meséiről, mi azoknak jelképi értelme, hitregei vonatkozása, mi viszonyban állanak az egyetemes mesevilággal stb. – de elmondani mesét, egészen úgy, a nép esze járása szerint, mikép ügyes paraszt mesélő elmondaná, arra gyűjtőnk kiválóan alkalmas.

Jegyzet –

Erdélyi

Erdélyi János

gyüjteményére: Erdélyi János 1846-ban adta ki „A Kisfaludy-Társaság megbízásából" Népdalok és mondák című gyűjteményét.

Mindannyiszor, ha magát ez – úgy szólva – természetes ösztönnek s emlékezéseínek adja átal, úgy tetszik, mintha nem olvasnék meséit, hanem hallgatnók egy rátermett mesélő szájából tengeri fosztásnál, vagy fonóka pislogó mécse mellett. Nem csak a nyelv,az előadás modora, a színezés, az epikai közhelyek, ismétlések, de minden vonás a népre, az eredeti mesélőre s hallgatóira emlékeztet. Csak az a baj, hogy néha, mmtggy megresteli, hogy ennyire népies emlékezetének engedte tollat, s feltámad benne az írói vágy, ilyenkor túlszínez, hosszabb leírásokat sző be, s ha megtartja is a népi kifejezéseket, meghamisítja modorát az elbeszélésnek. Ha erről leszokik, ha elegli a dicsőséget a magyar mesék jeles gyűjtője lenni – s a hátralévő kötetekben (még négyet ígér) egészen átengedi magát a naiv emlékeinek: bizonnyal többet tett s az irodalomban is jelesb nevet vívott ki, mint ha fél gyűjtő, fél novellista gyanant jár el.

Nincs terünk itt elősorolni mindazon helyeket, hol gyűjtő igazi népszellemben és modorban szél. Lehet mondani, könyve legnagyobbrészt ilyen, de aztán majd mindenik mesében fordúl elő szakasz, hol úgy látszik, csekélylette a meseszöveg egyszerű voltát, s túlhalmozta a neki nagyon hatalmában álló népies kifejezésekkel, vagy épen irodalmi cifrával színezte kí. Mint nagyon sikerűlt modorát a népi elbeszélésnek, említjük a mesék kezdő és bezáró szakait. Első meséje így adja egyikét azon dévaj kezdő formuláknak, melyek, valamint a zárszó is, arra emlékeztetik a hallgatót, hogy itt nem valódi történettel, csak a képzelem szeszélyes játékával van dolga. ,,Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, kidűlt-bedűlt kemencének egy egy-egy ringyes-rongyos p . . .1 akasztva s ennek minden korcában, ráncában egy-egy véka bolha, s ezen bolhacsordának az legyen pásztora, ki az (operenciából hozott) mesémre figyelmesen nem hallgat.

Jegyzet – ,,ringyes-rongyos p . . 1": pendel.

Ha pedig csak egyet is : elugrat: akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéva (syntaxisban is megtartva a népies hanyagság) s csipdessék agyon". Hasonló a mesék bezárása, mely néha egyszerűen: ,,Eddig volt, mese volt", de néha oly kacskaringós bohózatos modorban szállítja le a hallgató képzeletét a valóság színvonalára, mint a legfurfangosabb mesemondó. Példa ez: "Papot, hóhért, vaskalapot hozattak; a pap összeadta, a hóhér seprüzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak, tehenet vágtak, hordót fúrtak, faggyat hoztak (itt némi módosítás a decorumért), faharanggal harangoztak, tökkel kolompoztak. . . Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt".

Jegyzet – a decorumért: az illendőség kedvéért.

E kezdő és végszakaszokon kívül, melyeket gyűjtő helyes érzékkel válogat, majd egyszerűbb, majd sallangosb formában adván őket, nagyon ügyesen tudja használni a mesének úgy szólva epikai közhelyeit, azon ismétlő, recapituláló, emlekezetsegítő részeket, melyek olvasóra nézve nem lényegesek ugyan, de a hallgató figyelme ébrentartására szükségesek s így az élő mese jelleméhez tartoznak.

Jegyzet – locus communis heroici: hősi, azaz epikai közhelyek, epikai állandó fordulatok.

Értem az efféléket; 1. ,,Volt már neki egy állatja: farkas. 2. Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris. 3. Volt már neki három állatja: farkas, tigris, oroszlán". Szintén népi szellemben történik az is, midőn a hallgatót kiábrándítva mintegy, a mesebeli metamorphosist valóhoz köti; például: ,,azóta kiált így a varjú: kár! kár !" vagy: ,,azóta nincs többé boszorkány !" A népi élet, nyelv, előadási mód ismeretéről tanuskodnak az ilyenek is: ,,kihúzta a kilincsmadzagot", mit csak az ért meg, ki a szegény nép fakilincseit ösmeti ; – fürödjél meg harmatszíkba – átok alatt hagyó csudaszülött, fél ember, félkígyó – tetszett személye személyének – térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús-levesbe, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát (locus communis) – itt ( ekkor helyett, gyakran) a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét – ezt az égi csudát– facsomót szánta a királyfinak hitvestársúl – énye, emilyen, amolyan eb . . . a, ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya! – tubus szülék – az anyjok megfejte a kútágast – imhogy (majdhogy) a kezét-lábát meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette – tudom, miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős (nem sül az el) – rögtön kulimázzá változott: azóta kenik a szekeret kulimázzal – mit érdemel egy oly személy? stb. Nem egyebet felséges vőm – irdatlan (ingalmatlan, idomtalan) vasház – hogyím (minthogy, mive1 )jó volt – pörkölt hús a subaháton párolgott (a bunda bőrére tálal a pásztor) – nem akar most játszani (concumbere)

Jegyzet – nem akar most játszani (concumbere): eufemisztikus, erotikusan játszi kifejezés: concumbere: együtt hálni valakivel.

– csuhujjába (csuha ujjába) tette – malackergető ostor, melyet a körmén fonogatott – tűzlóca – kapja a lelkét, mit mit nem cselekedett vele – körömfaladék – megnyergeli az azsagot – szülés (takarmány, eleség) – jön, mint a parancsolat – fele botját (füle botját) sem hajtotta a beszédnek – vezerló (a ménesben) – az nem nagy summa (nem nagy dolog) – annyira van ide, mint innen oda s onnan vissza – létlen módon (mielőtt lett, született volna) – bonc (comb) – létlen ló (nem ellett) – cserepcsíkba csíptetett gyertyavilág – hídó (szántó gyerek) – boszorkányok konkolyt, csermolyát, vadlencsét őrölnek

Jegyzet – csermolya: a gabona közt termő vad növény.

– lohol utánunk – egész birodalmából összegyűjtette a házasulandó grófokat, hercegeket, bárokat, hírneves vitézeket, Urakat, úrfiakat, válogatott cigánylegényeket és hosszúsüveges, kankós tótokat (közhely) – itt egyszer a burkus király hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a síkra (a hadizenes szokott formulája meséinkben) – annyira fájt a seb, hogy nemcsak, hanem ugyancsak – csizmadia tallér – vagy volt melege, vagy nem, most az egyszer véres verejtékben fürdött – feleközepe (éppen fele) – így veri, úgy veri háromszor a fejéhez, – kezes (szelid) bárány – le is út, fel is út – rongyos hidat megtapasztotta (ismerni kell az alföldi nádhídakat !) – annyi sem maradt ruhájából épen, a mennyibe egy garas ára sót be lehetett volna kötni – papos (jó) vacsora – e porból (az ördög porából) lett a vörös hangya – így akarta, úgy akarta disznaját ellopni – s több efféle, mind azt mutatja, hogy gyűjtőnk igen jól ösmeri a nép nyelvét, előadási modorát, szokásait.

De vissza is él gyakran ez ügyességgel. Nagy készletét bírván a népi szólásoknak, hasonlításoknak, példabeszédeknek, gyakran kevesli a mese egyszerű folyamát, s önszakállára oly bővítéseket csinál, melyek nem a nép szellemében vannak tartva. Ilyen az, mikor egy fölvett képet hosszú allegoriává fon, mi a népnél nem szokás. A ,,Hamúpípőkét" így kezdé: ,,Volt egyszer egy király s ennek egy tucet gyermeke, ép tizenkettő. Egyik szebb volt, mint a másik, csak a legkisebbik rítt ki a többi közül, csak ez látszott gyenge fakadásnak mintha élete gyökerén valami féreg rágott volna . . . stb. Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindúltak orszag-világszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, míg oly törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen tizenkét hajtása nem lesz, tizenkét virágszál, tizenkét szép leány." Íme, népies szavakból van fonva, de a modor, a hosszú allegoria, nem népies. Ugyanezt mondhatjuk a részletes, hosszú leírásokról; haszinte egyes vonásaik népi elemből vannak is szedve. Azt mondja a kígyóbőrű gyermekről: e csodaporonty is pihent a hófehér mezőben (anyai kebel) s a két szép arany alma bimbójából szítta a méznél édesb tejet". Egy Kuvik nevű banyát így jellemez: . . . "Megérdemelte volna a jó meleg fürdőt: forró zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a tiszteletet is, hogy ha, mint az afféle jó lelkeket szokták, büdöskő tömjénnel füstölték volna körűl. Hej ! sok víz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a halálmadárnak azt mondta volna valaki: szívem szép szerelme !" No itt elég népies mondat, metaphora halmoztatik össze, de a nép nem ereszkedik ily részletes leírásokba, különösen nem ír le feltételesen, olyat, ami csak volna. Még kevésbbé tér ki arra, hogy tagadó leírásokat szőjön elbeszélésébe, minő például ez is: ,,Vén volt már a kopaszhegy, mert így híták ; itt-ott lengett a tarkóján egy- egy árvalány hajszál: de ezt sem fonta be foncsíkra semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép piros virágot."

Jegyzet – ,,foncsik": hajfonat.

Így nem describál a népmese. Az ilyenek akkor is sértik a mese szűz épségét, ha tisztán népi kifejezésekből válogatvák, mert az előadás egyszerű jellemét hamisítják meg. Hát még ahol nyílvános az irodalmi kocsintás!

Jegyzet – ,,kocsintás“: nyelvbotlás, tévedés, csúszás elbeszélés közben.

Sűrű a példa ilyenekre is. ,,Az álom rózsa ujjával mindenkit megkötözött – lotus-virág koszorú – a nap, ha borús lesz tündöklő isteni arca – látta az óriás keresztes pókokat, mínt szövik fonják, megevett aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündérvásznat ; látott itt-ott hellyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul – a kert kellő közepében állott a Szél palotája, gránitsziklán, melyet haragjában a Kaukazusról harapott le" – vagy midőn az éhséget, három lapon keresztül ,,láncos kutya" allegóriában emlegeti, mely hasonlat egy versből ragadt rá – vagy midőn a ,,kulacs nyakát kitekertetí" vagy az egész boszorkány-tanya leírása, Vizi Péter című mesében, mely több mint négy lapot (101–106) foglal el s miből elég lesz kóstolóul ennyi:

Jegyzet – ,,láncos kutya“: a vers, amelyre itt

Arany János

utal, sajátja: a Jóka ördöge. Később cím szerint is hivatkozik rá.

,,Vizí Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem sütött, neki az nem világított, mert oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna benne (eddig népies) ; s a legvékonyabb sugárka is, ha bár oly vékony lett volna is, melyet tündérek szoktak tűfokába húzni s azzal mint valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom, az ily vékony sugárka sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete setétséget." Hogy ízlik népmesében? Pedíg gyűjtőnk, ha belé melegszik, lapokat ír hujus farinae, azt gondolva, hogy most csinál egyszer szép dolgot!

Jegyzet – lapokat ir hujus farinae: efféle lisztből, azaz ugyanilyféle lapokat, részeket.

Majd előáll aztán valaki s abstrahál az ilyesekből mythologiát, míkép

Lisznyai

Lisznyai Kálmán

barátunk phantasticus ötleteivel megtörtént.

Mondám fölebb, hogy a mese előadásában a gyűjtőnek örömest megadhatni mindazon szabadságot, melyet ügyes mesemondó venni szokott magának. De ez nem hatalmazza föl a gyűjtőt, hogy oly részleteket csempésszen az előadásba, melyek a paraszt mesélő eszmekörén túl járnak, vagy oly modort, mely a nép modorátül elüt. Sokszor hallottam mesében tündéri, boszorkányos megbűvölt helyek leírását, de a leírásokat sohasem találtam oly részletesnek, finomkodónak, mint például a "Kígyóbőr" mesében (I. 27–35. lap) a Hold, Nap, Szél palotái festéséí, vagy "Vízi Péter és Vízi Pálban" (I. 101–108. l.) a boszorkány-tanyát. Igaz, hogy tud a népmese Hold-, Nap-, és Szélanyáról, ezek palotáiról, hazatérő fiokról stb. de e tündéri helyeknek azon kiszínezése, melyet gyűjtőnél olvasunk, nincs a népmesében. Igaz, hogy boszorkánytanya is fordul elő, de legfölebb ily átalanos jellemzéssel, hogy ott mindenféle csodálatos és ijesztő állatok hemzsegnek; a szörnyű látványok részletes, hosszadalmas rajza nincs a nép ajkán. Ki hallott ily leírást valaha néptől: ,,Repűlt Vízi Péter akaratlanul, szárny nélkűl. Hosszú aranyhaja egészen lebomlott s mint üstökös farka, maga csillag levén, lebegett utána. Ezer volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogy ím a légi úton magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnnyal evezett a légi úton ; úgy annyira, hogy mikor leesett, nem halt meg ; annyival inkább mert homoktengerbe, puha homok ágyra esett." Ismerem az ily ,,salto mortalékat"; a nép nem tud semmit ,,repülésről", hanem elégli, hogy azért nem tört nyaka a hősnek, mert homokra, vagy tollhegyre stb. esett. És ez a nép észjárása szerint elegendő motívum ! ha repülni tud a hajával, úgy szükségtelen is puha talajra esnie.

De nem is csupan az előadas népi jellemét rontják meg az ily önkényes descriptiók. Leíráshoz phantasia kell, s a gyűjtő lelkiösmeretben járó dolgot követ el, midőn saját képzelme teremtményeit a népé gyanánt árulja. Tudjuk, hogy a népnek van némi bibliai képzete a gyehennáról, de amint gyűjtőnk leírja (I. 107.) az csak főbb vonásaiban népies t. i. a kárhozottak nagy tőzben égnek, vagy kádakban, üstökben, forró olvadékban főnek; de a mint ő kiszínezi, s úgyszólván mythológiát teremt, vagyolvasott dolgok beszövése által meghamisítja: ahhoz a népnek semmi köze. Hogy "a kátrány felfújt pofával köpköd" – ez még csak a dictió megvesztegetése; de hogy láthatlan szolgalelkek azon emberek fekete lelkeit főzik legjobban, "kik hazaárulók és harcban gyávák voltak" – hogy a fehérre tisztúlt lélek a többi fehér lelkek hazájába repül ,,hol a hősök és csatában elesettek nagy tisztességben élnek": az ilyet, bocsásson meg gyűjtő, nem vette a néptől, vette az irodalomból, mely e vonásokat rég elhangzott mondákból szedte föl.

Gyűjtőnk e hajlama, saját képzelme vagy más úton nyefc ismerete tárgyait elegyítni leírásaíba, nagyon kétessé teszi, mit tartsunk mesében eredeti mythologiai vonásnak, azaz olyannak, mely ma is forog a nép ajkán, mit ellenben koholmánynak, vagy irodalmi toldaléknak. Megkísértem nehány ilyesnek bírálatát. A ,,Kígyóbőrben" (I. 21.) a lélekvándorlás némi nyomát találjuk. A kígyóbőrben született hős mondja: ,,hogy ezt a kígyóbőrt kell viselnem, ez átok rajtam. Én egy tündér királynét szerettem, de cserbehagytam, s megátkozott, hogy mindaddig viseljem e kígyóbőrt, míg attól házastársam egy évi, egy napi, egy órai titoktartása fel nem oldoz". Ily elátkozás egészen meséink szellemében van; de itt az elátkozott legény újrasszületik, mint csecsemő, s így metempsychosison megy át.

Jegyzet – metempsychosison megy át: lelki átváltozás; a metamorfózis szó ritkábban használt szinonimája.

Nincs okunk elvitatm hitelességét, annyira népmeséink módját követi. De már a következő lapon (22.) a napimádás becsempészettnek látszik. A királyné, leánya házasságán tűnődve, ha vajon boldog lesz-e, várja a nap felköltét: ,,ha borús lesz tündöklő isteni arca, e házasság akkor boldogtalan lesz s az istenek nem helyeslik" . . . azonban a nap tisztán kél fel, s a királyné felkiált: ,,Oh, hála neked ; tündöklő nap ; boldog lesz egyetlenegy leányom házassága, mert maga az ég is mosolyg felette." Ez már oly szépítés, mely az irodalomból van odatoldva, annyival inkább, mert míg amott a kígyóbőr viselése lényeges peripetia a mesében, itt az anya tűnődése mit sem lendít, hanem csupán a descriptióhoz tartozik. A Hold-, Nap-, Szélanya nagyában mythologiai személyesítés, de leírásokkal önkényesen kícifrázva. A ,,Hajnalkert" is lehet népies, mint név, de nem a mint körűlményesen leíratik; a tűzmadarak ellenben, melyek az égő kemencéből kiröppennek, egészen magukon hordják a népi phantásia bélyegét. A sokszor előforduló szolgalelkek, bár e formában nem ismerem, szintén lehet mythologiaí vonás; egyike ezeknek meg is neveztetik: Gubb, melyet semmi okunk hamisnak tartalm. Ritka eset ugyan, hogy a magyar nép nevet adjon szellemi lényeknek; de annál inkább örülhetünk e név felfödözésén. Gubb egészen hasonló csodalény ahhoz, ki Gaálnál Jankalovics néven fordúl elő.

Jegyzet –

Gaál

Gaál György

nál: természetesen Gaál Györgyre (1783– 1855) utal

Arany János

, aki a magyar mesekincs egyik első gyűjtője volt, de gyűjteményét németül adta ki ( Märchen der Magyaren.

Wien

Bécs

1822. ); az előző évben, 1860-ban, Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor magyarul is kiadták ( Gaál György magyar népmese gyűjteménye.

Pest

Budapest

1860. ).

De az utóbbi név szembetűnőleg idegen, szláv eredetű, míg a Gubb (gubó, guba, guborodik) magyar is lehet. Megjelenése (I. 59) annyira meséink szellemében történik, hogy semmi okunk gyanúba fogni hitelességét. A mesélő sohasem magyarázza, kicsoda micsoda az a Gubb ; a neki parancsoló vén koldús alakú szellem megrúg egy zsombékot, s lekiált: ,,hej, Gubb, jöszte ki!" s midőn nem akar, mert ,,alszik mint a gözű", szitokkal kányszeríti: ,,hej Gubb, vesztél volna az anyádba, jere ki!" s hogy még sem jő, cifra melléknevekkel halmozza el: ,,Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha mondom !" Mind e címek Gubb úrnak hosszú termetere vonatkoznak és csakugyan, a mint kiugrik a hangyazsombékból, oly magas lesz, ,,hogy fejével még az égboltját is ímhogy fölebb nem tolja", majd a vén ember parancsára úgy összetoporödik, mint egy Borsszem Jankó. Érdekes egyémség a magyar szellemvilágból, s jó zsákmány költészetünknek, mely se Puck, se más kobold nevekkel nem rendelkezik.

Jegyzet – Puck: a Szentivánéji álom koboldjára utal

Arany János

Aztán további tiszte abban áll, hogy segíti a bujdosó királyfiút és királyleányt, természetfölötti hatalmával.

,,Vizi Péter és Vizi Pál" kezdetén (I. 81.) nem tudom, tisztán népi eredetű-e az álom, mely Mandane s Almus anyja, Emes, álmának szakasztott mása.

Jegyzet – Mandane s Almus anyja, Emes: az első Kyros perzsa király anyja, a második Emese, a magyar mondakincs szerint Álmos vezér anyja.

A királyleány két korsó vizet önt a földre, mely mindent elözönl, jelentve két hatalmas fiú születését. – De már az ország tátosai és bölcseinek említése nyilván irodalmi reminíscentia; a nép ismeri ugyan nemcsak a tátos paripát, hanem a tátos embert is: de ez nem annyira bölcsesége mint azon vonás által tűnik ki, hogy minden hét évben más tátosokkal, vagy tüzes bikákkal stb. kell megharcolnia. A szent hetes szám sem él íly tisztán a népi tudalomban (I. 84.) talán a világ jósfája sem (11. o.); ellenben világ vámja, malma stb. ismeretes. Hogy a sárkány lelke fekete galamb alakú (91. l.) nem ellenkezik a népi képzelemmel; a forgó szelek királynéja (105. l.), a többi itt levő personificatiókkal együtt, gyanús ; ellenben hősnek szalonna-, a boszorkánynak békasütési jelenete előttem is ösmert népi episod. Ugyan e mese végén a sárkányfogak vetése, bár a régi mythosbol eljuthatott a néphez, azért látszik gyanúsnak, mert nem okvetlen tartozik a mese kifejléséhez, nagyon mellékes dologra vonatkozván (I. 121.). ,"Kilinkó" pokoli expeditiója más mesékből is ösmeretes, de nem tartozik mythologiához. Nagy Meseország nem népi inventio: a "Jóka ördöge" című versben olvastuk először.

Jegyzet – a ,,Jóka ördöge” című versben olvastuk: természetesen saját versére utal

Arany János

itt is, mint a ,,kulacs nyakának kitekerésekor" is: a Toldira.

Nem tekinthetjük mythologiai résznek, de még népies személyesítésnek sem, a mi a Hamupipőkében (II. 18.) mondatik a királyleányról, hogy: ,,körűlötte a szellő citerázik ezüst tollal, aranyhúrokon; a szebbnél szebb szemérmes szobaleányok pedig gyöngy harmatot szednek, arany puttonyokban" – ellenben jó ugyanott a tátos ló sajátságainak rajza. A ,,Nádszál kisasszonyban" a Syrinx nymphához hasonló hitregei vonást semmi okunk gyanúsítní: sőt e mese új oldalról tünteti fel népünk képzeletét.

Jegyzet – a Syrinx nymphához: vízi nimfa, akit Pán szeretett; testvérei nádszállá változtatták.

Hajlékony, gyenge, karcsú hölgyet nádszálban rejtőzve képzelni oly természetes költői hyperbola, hogy bárme1y nép rájöhetett. Ugyanott egy szolgalélek a Nap szolgalataban: mely a hőst 77 mérföldre fúja egyetlen leheletével, eredeti alaknak látszik ; de a sötét földalatti lyuk, hol az istennyilát készítik – aligha nem önkényes betoldás. Nem emlékszem, hogy népünk tudna valamit a villámok keszítéséről. – A létlen lovat (melyet nem anya ellett) már maga e népi szó eredetinek bizonyítja ; de (II. 46.) élek a gyanúperrel, hogy a Nap leánya, Hajnal, ennek palotája, kertjei stb. bővített leírása mind oly sallang, melynek készítését

Merényi

Merényi László

úrnak fogja köszönni a magyar mythologia. Beretva híd, réz, ezüst, arany erdő, mind ösmeretes a magyar mesékben: de nem az efféle: ,,hogy ide ért az ég virága (t. i. a Hajnal), egyszerre a gyöngyvirágok megrázván pici csengetyűjöket, csengeni kezdtek, s ennek hallatára egyszerre, mint a raj, özönlött elő a sok csillag s körülragyogták az ég virágát csillagragyogassal" . . . vagy ez: ,,ott termett egy szemérmes csillag, hozván ezüst tálcát, ezüst tálcán aranykancsót, aranykancsóban bájitalt".

A mi a gyűjtemény összeállítását nézi: dicsérve kell említnünk, hogy gyűjtő szem előtt tartotta a változatosságot. Valóban e két kötet is, arról látszik meggyőzni bennünket, hógy

Henszlman

Henszlmann Imre

osztályozása: jelvi mese, jellemmese, bohózat, nem elég a magyar mesékre, vagy legalább határozottan különböző alosztályzásra van szükség.

Jegyzet – jelvi mese:

Henszlmann

Henszlmann Imre

mesefelosztásának az első csoportjába a szimbolikusan, allegorikusan, jelképesen értelmezhető mesék csoportját osztotta, mégpedig, mivel a szoláris felfogás híve volt, igen nagy csoportját, a nap és éj, ény és sötét, hideg és meleg küzdelmét vélte bennük szimbolizálva.

A tulajdonképi tündérmesék mellett, melyek többnyire a jelképesbe játszanak (mineműek e gyűjteményben: A kigyóbőr, A szárdiniai király fia, Vizi Péter és Vizi Pál, A hamupipőke, A nádszál kisasszony, A csodaszörny, Az aranyhajú kertész bojtár, A mostoha leány és édes leány) meg kell különböztetnünk azokat, hol nem a képzelet bűbája hordoz operencián túl fekvő csoda országokban, jelvi értelmet is hasztalan keresnénk, hanem a babonás hit vesz erőt a képzelmen, s míg a sárkányok és vasorrú bábák szörnyűségeit amott a hallgató könnyedén kitörli emlékezéből, itt félelem ragadja meg, mert a mit hall, többnyire el is hiszi. Ily sötét babona szüleménye már e kötetekben a Lidérc (II. 127), melyben e csodás lény előidézése s annak fatalis következései rajzoltatnak, ilyen még a „Terhes asszony” című is, melyet rémmese névvel lehetne jellemezni. Hasonlít ezekhez babonás alapra nézve, de vidorabb, a mennyiben a hősnek sikerül kijátszani az alvilági hatalmakat, az afféle, mint e gyűjteményben ,,Patkós Körmendiné“ (II. 143.), hol a boszorkány pórúl jár az obsitossal, továbbá „A szegény ember és az obsitos" című (II. 189.), sőt jóformán ide sorozható ,,Kilinkó" zsiványnak (I. 123) pokoljárata is. Másrészről ez obsitos, zsivány stb. furfang, mely hihetetlen akadályokat legyőz, ismét különbözik ama vakszerencsétől, mely által együgyü, sokszor bolondos emberek célhoz jutnak. Ez osztály is van képviselve gyűjteményünkben, oly darabokkal, mint Prücsök János, ki csizmadia létére szerencsével űzi a jósló mesterséget, mind Bolond Jankó, kettő is (I. 195, II. 213.), kik épen azért boldogulnak, mert ostobák; vagy a „kerek kő" (I. 143.), hol az együgyü szegény ember vak esetből, egy kissé csodás módon, meggazdagodván, furfangosan megtréfálja gazdag fösvény bátyját. A ,,vén leány” (II. 203) szintén ily vakszerencse, s öt magát nevetségesen jellemző szavainak félreértése által ijeszti el a leskődő haramiákat. Megint külön osztály illetné amaz erkölcsi magvú, allegoriai, egyszersmind fatalisticus elbeszéléseket, minő az

Erdélyi

Erdélyi János

nél is más változattal olvasható: ,,Szegény ember és komája, a halál" (itt I. 173. l.), hol a ,,szegény ember” elég furfangos ugyan komáját a halált egy darabig kijátszani, de végre rajtaveszt és nincs pardon, meg kell halni. Az úgynevezett állatmeséből, melyeket

Henszlman

Henszlmann Imre

a jellem-mesékhez számít, mivel bennök az állatok nem aesopi tanulságért, hanem saját jellemökben cselekesznek, itt kettő van ; s már e kettő is lényeges különbséget mutat. Az első: ,,A farkas és róka komasága",

Henszlman

Henszlmann Imre

értelmében, jellemző állat mese, nem is egyéb, mint a „Reineke Fuchs" variansa, vagy töredéke, de már a „Medve és farkas” lényegesen különböző szabású. Medve úr dicsekszik, hogy ő egy embertől meg nem ijed, a farkas ellenkezőt vitat. Jön elébb egy gyermek. Az nem ember, csak lesz. Jön egy vén koldus. Az nem ember, csak volt. Jön egy nő. Az csak asszonyi állat. Jön egy kardos huszár. Ez már ember, kiált a farkas. Mackó nekigyűrkőzik, de megszalad a kardtól, puskától és kudarcot vall. Oly szerkezet, mely sem az állatjellemző, sem az aesopi rámába nem illik, vagy mindenikbe valahogy. Az ember fönségét mutatja az állat fölött, ennyiben aesopi alapeszméje van ; a mackó esetlen bátorsága, s a farkas óvatosabb tartózkodása jellemzi az állatokat. Az egész egy kis555 dialogizált drámai jelenés. – Végre azon meseforma elbeszélések is külön fajt képeznek, midőn a beszélő felcsigázza hallgatója várakozását, s vagy comíce cserben hagyja, vagy hirtelen fordulattal rá is ijeszt. Ilyen cserbehagyó itt a „vén király" (I. 183. l.), ijesztő pedig a „Boszorkány” (II. 209), mely, miután elrémítette a hallgató képzeletét, hirtelen feléje fordúl: ,,hamm! téged is bekaplak".

Nem célunk itten megkísérteni összes népmeséink osztályzását. Erre nézve szükséges volna a népmesék minél teljesebb gyűjteményét bírni; holott ez újabb gyűjtelék is meggyőz, hogy a népi elbeszélések gazdag bányája még koránt sincs kiaknázva. Magam is emlékszem nemcsak egyes mesékre, hanem fajtákra is (genre), melyek eddigelé ösmeretlenek az irodalomban. Így fülemben hangzik egy valóságos allegoria, melyet

Gyulai

Gyulai Pál

is, versben kidolgozva, lapunk számára beküldött: miszerint két testvér, az Igazság és Hamisság, útra indulván egyenlő számú pogácsát kapnak anyjoktól, s miután az Igazság pogácsáit előbb közösen megették, a Hamisság csak oly feltétellel ad egyet-egyet testvérének, ha mindig egy tagját, elébb kezeit, aztán lábait stb. le hagyja vágni. De kár, hogy

Gyulai

Gyulai Pál

kidolgozásában hiányzik a költői igazságtétel, mi, úgy emlékezem, a Hamisság büntetésében s abban áll, hogy a keze-lábától, szemétől megfosztott Igazság addig görög, hogy egy pernyés gödörbe esik, hol csudaerő által visszanyeri tagjait s még épebb, szebb lesz, mint azelőtt. A Hamisság büntetésének részleteire nem emlékszem. Igy a dajka szobából hangzó állatmesén kívül, melyben nemcsak állatok, hanem péld. tojás, varró tű stb. is szerepelnek, s minő a szintén a

Gyulai

Gyulai Pál

által versbe foglalt „Tyúk és Farkasverem” – egy sajátszerű fajtáját tudom az állatmesének, a milyen például ez is: „A szarkát, mely tudomás szerint ügyes fészekcsináló, kérte a gilice, tanítná meg őt fészket rakni. A szarka rá lett szívesen, de munka közben sem tudván befogni a száját' egyre ezt hajtotta: „csak így, csak úgy ! csak így, csak úgy !" A gilice sem akarván szótalan ülni, a maga búgó hangján beleszólt: ,,túdom ! túdom”. Erre a szarka megbosszankodván, félbehagyta a munkát: ,,ha tudod, hát csináld!" Azért van, hogy a gilice fészke csak darab, a szarkáéhoz képest. Jellemző e mesében az eredeti magyar inventio, miután épen nyelvünk hangutánzó szavain alapúl.

Jegyzet –

Gyulai

Gyulai Pál

Igazság és Hamisság című verse a SZF II. I. 2. sz.-ban, a Tyúk és a farkasverem című pedig a SzF I. II. 40. sz.-ban jelent meg, mégpedig

Arany János

népmese feldolgozásra buzdító,

Puskin

Puskin, Aleksandr Sergeyevich

példájára hivatkozó megjegyzéseivel KK XII. köt. 288., 216. l.).

Jegyzet – amilyen például ez is: erre a szarkáról a gilicéről szóló mesére egy későbbi cikkében is hivatkozik

Arany János

(lásd Állatbeszélgetések. Nyr 1880. 4. sz. s JKK XI. köt.)

Visszatérve

Merényi

Merényi László

hez, nem hagyhatjuk említés nélkül, hogy néptalányokat is gyűjt (I. 207. l.). A talányok a nép ajkán is ritkán forognak teljesen prózai alakban. Néha rímelnek, de többnyire nem rím, hanem a szavak és mondatok rhythmicus berendezése, hangutánzás, alliteratio, s egyéb ily eszközei primitív népköltészetnek, az, a mi őket megkülönbözteti a mindennapi beszédtől. Mi a gyűjtői jelességet a talányokra nézve abban látjuk, ha mennél tisztábban fel tudja keresni és megtartja ezen rhythmusos formát, nem abban, ha maga neki áll és versbe szedi a néptalányt. Sajnáljuk, hogy

Merényi

Merényi László

többnyire az utóbbi módon járt el. Vannak ugyan talányai közt eredeti népversezetek is, mint a vereshagymáról:

Kerek, mint az alma

Piros, mint a rózsa,

Rétes, de nem béles,

Ettem (belöle) , de nem édes;

de már az olyan, mint a harmatról szóló (XVI.) magán viseli a szószaporító sütögetés jeleit:

Mondj nekem oly vizet –

Ha felelni mernél –

A melyik szélesebb

Mélységes tengernél;

Mégis, ha bele mégysz

Alig ér bokáig.

Mondjad hát, ne törjed

Az eszed sokáig.

Vagy a III. sz. rejtett szó (betűs talány), a XII. számú (Délibáb) lehelli-e a népiesség zamatját? vagy e periodicus szerkezetű, a ködről

Mondd meg fiú, hogy hivják–

Mint e mesében írják –

Azt a nagy szemfedelet,

Mely ki s betakarva volt

Haldokló anyánk felett?

A XIX. számú, gyertyát jelentő találós mese, mely a gyűjteményben így hangzik:

Amott egy fa,

Ága nélkül

Rászállt madár

Szárnya nélkűl;

Mind megette

Szája nélkűl. –

előttem és tán sokak előtt ily alakban ismeretes

Egy fa felnőtt ága nélkül,

Egy madár rászállt szárnya nélkül,

Meg is ette szája nélkűl.

és ez rhythmusibb alak a népnél, mely nem a szótagot számlálja és nem süti a verset. Az egész trochaeusi lendűletű: de nem csupán ez adja rhythmusát. Párhuzamosan felelnek meg egymásnak a „felnőtt”, „rászállt“ – „ette” spondaicus igék, az "ága", „szárnya” „szája” nevek és a három: „nélkül” praepositió. Ám hallgassa

Merényi

Merényi László

a néptől, nem így tagolja-e kimondásban, hangsúllyal emelgetve ki a sor ízeit, – az „egy madár”-t pedig dactylusnak ejtve:

Egy fa	felnőtt	ága	nélkül,
Egy madár	rászállt	szárnya	nélkül,
Meg is	ette	szája	nélkül.

Dacára gyűjtőnk nagy jártasságának a népnyelvben, oly eseteket is lehetne felhozni munkájából, midőn a népi szólásmódot ferdén alkalmazza. Nem bibelődőm apróságokkal, mint „idő után kántálni" (= ünnep után) ,,sok lúd farkast (disznót) győz” – vagy midőn csekélységre (annak bizonyítására, hogy Kilinkó egy csepp bort sem ivott) használja e népi erősítést: „isten bizony! oly igaz, mint ha saját két szemökkel látták volna kegyelmetek” – melyet a nép hitelt felűl múló dolgokra szokott mondani; – csak azt jegyzem meg: hogy e kifejezést: az egyszeri ember egy egész mesén keresztül fonákul emlegeti. Az egyszeri ember így s így járt: ez annyit tesz a nép nyelvén: volt egyszer egy ember, ki így s így járt". De gyűjtő (Kilinkóban: I. 132.) állandó praedicatum helyett él az egyszeri melléknévvel: „az egyszeri embernek arra kell jőni – hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot – az egyszeri ember is hirtelen odaszaladt – mi baj? kérdi az egyszeri ember – az egyszeri ember átvette az ökörfarkot –". Szint ily ferdén alkalmazva találjuk az egyszeri embert a Terhes asszony című mesében (II. 199. l.), hol azon embert, kiről már megmondta, hogy a terhes asszony férje, folyvást „egyszeri ember" néven emlegeti. Ám figyelje meg jobban a népi szójárást, meg fog győződni, hogy e szó nem lehet állandó epithetonja annak, kiről beszélünk, hanem határozatlan fölemlítése annak, a kit megnevezni nem tudunk vagy nem akarunk.

Mind ezzel a szorgalmas és – bátran hozzátehetjük – tehetséges gyűjtőt nem el akartuk kedvetleníteni vállalatától. Csupán ki kelle jelölnünk az útat, melyen haladva nagyobb szolgálatot tesz irodalmunknak, mint ha írói viszketegtől hajtva, az által kívánna bravourt csinálni, hogy a népmeséket idegen cifrával ékesgeti, vagy forccirozza az előadási modort. Ha azt akarja, hogy művére, mint hiteles, nagy értékű gyűjtelékre, évek multával is bátran hivatkozzék az irodalom: le kell mondania a novella-író dicsőségéről, le arról, hogy a mesék bizonyos részét ön phantasiája szüleményének mondhassa; be kell érnie a népi előadás egyszerű bájaival, keresetlen talpraesettségével. Ezt visszaadni hatalmában van; s ezért foglalkoztunk szíves-örömest munkájával. A közönség pedig, oly meleg pártolás által, minőt népmeséink összegyűjtésének fontossága érdemel, nyújtson eszközöket a még fiatal gyűjtőnek, hogy folytathassa derék vállalatát, melynek első zsengéje is már annyi élvezetessel kínálkozik.

AJOM11

Megjegyzések: