Aranysárkány fejléc kép
 
KEMENES KÖLTMÉNYEI  
  (
Pest
Budapest
, Werfer, 1860.)
 
  A még kevéssé ismert író, ki ez álnév alatt egy jókora kötet (409. l.) versgyűjteménynyel lép föl, azon, a kath. egyház kebeléből legújabb időben fejlett költőiskolához tartozik, mely feladatául tűzte, profan dolgoktól elfordúlva, majdnem kizárólag vallásos érzelmeket zöngeni. S ez ellen a műbírálatnak semmi szava. A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek birodalmából, sőt a legfönségesebb, mi után költő törekedhetik. Dante,
Milton
Milton, John
koszorúi méltók a pályafutásra. De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét. A sztil, melyben Istennek egyháza épül, nem kölcsönözheti el sem a színház csillogó díszítményeit, sem a vásári bódék rikító tarkaságát. Egyszerű komoly fönség illik ahhoz. Mi a közelebbi évek vallásos költeményein, a mennyiben ezeket ismerjük, nem találjuk ez egyszerű komoly fönséget. Többnyire képhajhászatban fuladnak el. Nem akarván e tekintetben elmaradni a világi költészet cifraságától, kivetköztetik jelleméből a szót, mely Istenhez ömleng. Midőn Istenről, angyalról stb. szólnak, anthropomorphosisuk a túlságba megy. S hol a fönnségét el nem érik: dagály, a mit kapunk. A népi hang, melyet olykor fölvesznek, nem egyszer bántóan vegyül a költemény emelkedettebb hangjai közé. Ritkán adnak egészet: a költemény vége ott van és azért van, hol és mert nincs mit olvasni tovább. Különben akár folytatni, akár nehány vers-szakkal előbb félbenszakítani mindegy vala.  
  Jelen kötet is a föntebbi észrevételek alá esik. Ifjú hév lelkesedés a legszentebb iránt; csapongó képzelet, mely korlátról tudni sem akar, habár ez a művészet korlátja volna is; gyakran túláradó erőtelj, de néha lenmaradt erőlködés; merész rohanás a célnak, de sokszor mellette el, a végtelen ürbe; sok és kevés egyszersmind: ím ez a mit róla, általában, mondhatunk. A jegecülés időszaka, mikor minden költemény külön-külön határozott idomot nyer, úgy látszik, még nem állott be. „Ne szóljatok még énekembe,” mondja maga is sok önbizalommal írt utolsó versében, és mi várunk. De nem tehetök, hogy oda ne mutassunk a veszélyre, mely a hitköltészet nemes egyszerűségét napjainkban fenyegeti.  
 

Megjegyzések:

A vallásos költészetnek irodalmunkban – s alighanem az egész európai irodalomban is – talán ez a néhány századközépi évtized a legmélyebb apálya. Vagy teljesen az irodalom perifériájára szorult ez az érzésfajta, a Sujánszky Antal-, Szepesi Imre-, legfeljebb a Mindszenty Gedeon- s Tárkányi Béla-, Székács József-rangú költők köteteibe. Jelentékenyebb költők, ha írtak is ily tárgyú verset, ünnepi retorikánál vagy erkölcsi tanítások verses parafrázisainál nemigen jutottak tovább, s ihletőjük naptári, közéleti alkalom vagy helyzetük adta illendõség. Mindenesetre igaz, hogy a magát időnként materialístának valló
Reviczky
Reviczky Gyula
vallásos versei – két évtized múltán – sokkal mélyebb hitelüek, mint a püspök Szász Károlyéi.
A.
Arany János
-nak kritikai tevékenysége folyamán tehát a líra e tárgykörét illetően – mint Szinnyei Ferenc, ez ismertetésről szólván, külön is kiemeli ( Arany János tudományos munkássága.
Bp.
Budapest
1910. 143., 194. l.) – nem sok alkalma lehetett nyilatkozni. Ezért e rövid bírálat elég gyakran kerül szóba, ha nem is részletes megbeszélésre az A.-irodalomban, különösen
A.
Arany János
és a vallás viszonyát érintőkben (lásd pl. Márk Ferenc: Arany János és a vallás. Protestáns Szemle, 1907. ). A kötet szerzőjének igazi neve Csecsinovics Ferenc (1829–1905). Vas megyei parasztcsaládból született, a veszprémi egyházmegyében pap lett, végigküzdötte a szabadságharcot, majd kanonokságig vitte. Ez időben még csak néhány csokornyi verse jelent meg, divatlapokban; ezért mondja
A.
Arany János
új, alig ismert nevűnek. Élete végéig írt verset, de a kegyes műkedvelés határait sohasem lépte át.