KEMENES KÖLTMÉNYEI
(
Pest
, Werfer, 1860.)
Budapest
A még kevéssé ismert író, ki ez álnév alatt egy jókora kötet (409. l.) versgyűjteménynyel
lép föl, azon, a kath. egyház kebeléből legújabb időben fejlett költőiskolához tartozik,
mely feladatául tűzte, profan dolgoktól elfordúlva, majdnem kizárólag vallásos
érzelmeket zöngeni. S ez ellen a műbírálatnak semmi szava. A vallási költészet, mely a
földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a
szépnek birodalmából, sőt a legfönségesebb, mi után költő törekedhetik. Dante,
Milton
koszorúi méltók a pályafutásra. De szükség, hogy e faja a
költészetnek megtartsa saját jellemét. A sztil, melyben Istennek egyháza épül, nem
kölcsönözheti el sem a színház csillogó díszítményeit, sem a vásári bódék rikító
tarkaságát. Egyszerű komoly fönség illik ahhoz. Mi a közelebbi évek vallásos
költeményein, a mennyiben ezeket ismerjük, nem találjuk ez egyszerű komoly fönséget.
Többnyire képhajhászatban fuladnak el. Nem akarván e tekintetben elmaradni a világi
költészet cifraságától, kivetköztetik jelleméből a szót, mely Istenhez ömleng. Midőn
Istenről, angyalról stb. szólnak, anthropomorphosisuk a túlságba megy. S hol a fönnségét
el nem érik: dagály, a mit kapunk. A népi hang, melyet olykor fölvesznek, nem egyszer
bántóan vegyül a költemény emelkedettebb hangjai közé. Ritkán adnak egészet: a költemény
vége ott van és azért van, hol és mert nincs mit olvasni tovább. Különben akár
folytatni, akár nehány vers-szakkal előbb félbenszakítani mindegy vala.
Milton, John
Jelen kötet is a föntebbi észrevételek alá esik. Ifjú hév lelkesedés a legszentebb iránt;
csapongó képzelet, mely korlátról tudni sem akar, habár ez a művészet korlátja volna is;
gyakran túláradó erőtelj, de néha lenmaradt erőlködés; merész rohanás a célnak, de
sokszor mellette el, a végtelen ürbe; sok és kevés egyszersmind: ím ez a mit róla,
általában, mondhatunk. A jegecülés időszaka, mikor minden költemény külön-külön
határozott idomot nyer, úgy látszik, még nem állott be. „Ne szóljatok még énekembe,”
mondja maga is sok önbizalommal írt utolsó versében, és mi várunk. De nem tehetök, hogy
oda ne mutassunk a veszélyre, mely a hitköltészet nemes egyszerűségét napjainkban
fenyegeti.