AJOM11

Niczky-Tarnóczy Malvina

költeményei iránt sem vagyok biztos, hogy bármennyi sourdinát, hangtompítót rakjak is fel, bármennyire felszemüvegezzem jóakaratomat, csupán kellemest mondhassak rólok. Sőt valószínű, hogy nem egy keserű csepp vegyűl a pohárba, melyet nyújtandó vagyok: azt azonban igérem, hogy őszinte leszek, s a mi jót könyvében találok, el nem hallgatom. Ha így áll alkunk: tehát isten neki, megkisértem.

Ihol ni, felakadok mingyárt az előszón. Amaz, aesthetikailag is oly hamis elvet látom benne „mintha a cél szentesítné az eszközöket" – azaz hogy jótékony, vagy nemes, dicső cél, minő ez esetben a Petőfi-szobor, melyre a könyv egész tiszta jövedelme szenteltetik, legkevésbbé is változtatná a költészet feltételeit, vagy leszállítná mértékét s a szerző kebelét oly önérzettel tölthetné be, mely ellensúlyozza a bírálat megrovásáit, s az olvasók részéről nagyobb elnézésre ad igényt, mint ha semmi olyas nagylelkű cél kitűzve nem volna.

Jegyzet – minő ez esetben a Petőfi- szobor, melyre a könyv egész tiszta jövedelme szenteltetik: ez szóbeli értesülése lehetett

Arany János

-nak, mert az előszóban és sehol a kötetben nincs szó a Petőfi-szobor ügyéről, melyet a kiváló hegedűművész kezdeményezett s melynek hevenyészett ügykezelése sok vitára, szóbeszédre adott alkalmat (lásd JKK XII. köt. 79. l.); esetleg a fedőboritékon, mely a könyvtári példányokon nem maradt fenn, lehetett említve.

E gyüjtemény közrebocsátója kétség kívül ama hamis elv befolyása alatt áll, midőn nem költeményeiből, melyeket szerényen ,,első kisérletnek" mond, hanem a kitűzött cél szentségéből meríti önérzetét; midőn „ez ad neki bátorságot a legszigorúbb ítélet elbírására, egyszersmind ez az ok, melynélfogva elnézést remél olvasóitól." Nem veszi észre, szerkesztő, hogy itten a ,,legszigorúbb ítélet" paralysáltatni akar az ,,olvasók elnézésével" – a szent cél tekintetéből? Mintha az volna mondva: „ám beszélj te kritikus, a mint tetszik, a közönség részemen van, mert nagy rokonszenvvel viseltetik az ügy iránt, melyet költeményeim kiadásával elősegítettem.” Az ily tévfogalmak ellen irodalmunkban nem én szólok először, de kell, hogy szóljak én is, mindannyiszor, valahányszor elém bukkannak.

Jegyzet – Az ily tévfogalmak ellen irodalmunkban nem én szólok először .: nyilván, a fölvett szerep lehetőségeinél fogva, a maga ilyfajta megjegyzéseire utal közvetlenül, pl. a

Thaly

Thaly Kálmán

val polemizálókra, de

Gyulai

Gyulai Pál

éira és Salamon Ferencére is az un. kritikai vitában (lásd a Visszatekintés jegyzeteit).

Ugyan kérem, ha valamely dicső, vagy jótékony célra, például női díszmunka kívántatnék, s a lelkes hölgyeink által beküldött darabokat osztályoznunk, bírálnunk kellene, már vagy hogy, teszem, a sikerűltebbekkel a nemzeti múzeum székeit feldíszítsük, vagy hogy sorsolás, eladás végett kiállítsuk: a jó cél örve alatt megelégednénk-e félbe-szerbe dolgozott s elnagyolt kisleányi kísérletekkel? Bizony megnéznők annak minden öltését, minden szálát, s a szerint becslenők meg. S ezt a beküldök is természetesnek találnák: egy sem fogná mondani: „nem az a kérdés, jó-e vagy rossz, a mit adtam, hanem mi célra adtam.” Ha ez így van kézműveseknél is, hogy lehetne máskép a művészetben? Ki nemes célt anyagilag elő akar mozdítani, választás áll előtte: közvetlen tenni azt, vagy közvetve, a mesterség, avagy művészet által. Ha ez utóbbi választja, el kell lennie készülve, hogy nemcsak a mennyiség (azaz a közvetve eszközlött anyagi siker), hanem, még pedig főleg, a minőség (azaz a közvetlen szellemi nyeremény) is bírálat alá esik. – Ennyit átalában, – minden specialis vonatkozás nélkül a vizsgálandó költemények becsére, hiszen még nem is tudom, jók-e, rosszak-e, mert még csak az előszónál vagyok; de egyszersmind őszinte vallomásomat, hogy a mi ez előszóban lágyító befolyással lehet bírálói tollamra, sokkal inkább az „első kisérlet” szerény hangja leend, mint a szent cél tekintetéből a „legszigorúbb” ítélet elbírálására merített ,,bátorság."

Niczky-Tarnóczy Malvina

költeményeit legalkalmasban így osztályozhatnók: egy része olyan, mit elolvasván, azt mondhatni rá: ,,van benne valami," más részére a legjobb akarattal is azt kell mondanunk: „nincs ebben semmi." S rninthogy már benne vagyunk a gáncsolásban, kezdjük ez utóbbiakkal, jobban fog esni, ha végére hagyjuk elismerésünket. Legkevésbbé sikerűltek

Niczky-Tarnóczy Malvina

nál az oly költemények, melyekben politikai gondolatot, vagy lelkesedést, vagy általában ódaszerű magasb emelkedést akar kifejezni. Az ilyenekben ritkán találunk csak egy eredeti vonást is; többnyire úton-útfélen hallható phrasisokból vannak összehányva, s ezt hihetően maga szerző is érezte; azért látta szükségesnek némelyik elé kitenni, hogy az rögtönzés. Ily „rögtönzött” költeménye már a „Széchenyi halálára" – a „Privigyei zászlószentelésre” írott darabok, melyekben semmi sincs, a mit százszor ne hallottunk volna. Imhol a veleje

Széchenyi

Széchenyi István

re mondott versének. „Sötét ború lebeg a hazán, mert elhagyta a legnagyobb férfiú. Az ég is gyászol, könyez. De hasztalan, mert a sír nem adja vissza halottját. Hanem szelleme halhatatlan. Fénylő csillag gyanánt tündököl. Ha majd felderűl hazánk ege: őrködve lengaz a hon fölött. Ha pedig örökké homályban marad: ő lesz a boszuló angyal." – Itt fiához fordúl a dicsőültnek. „Ne rettentsen vissza – úgymond – sem vész, sem halál. Szeresd a hont, mely annyit remél tőled." Aztán így folytatja: ,,Minden hazafi

Sz.

Széchenyi

nyomán haladjon. Ti honleányok, kössetek cserfüzért neki, nincs ki úgy érdemelné, mint ő. Mert nagy volt mint ember, dicső mint férfiú. Sajátja volt a tetterő s a szilárd akarat. Minden szépért lelkesűlt és lelkesített. Fölkelté az alvó nemzetet. Hirdette az egyesülés eszméjét. Most közös fájdalmunk eggyé lett a közös halottért. Milliók könye egy könnyé olvadt össze . . . S az egyesítő neve fenmarad örökre. Magyarok istene, teljesítsd nagy halottunk végső kívánatát !" – „Mind a legismertebb frázisok

Széchenyi

Széchenyi István

ről. De még egy vonás sincs, a mi a költeményt

Niczky-Tarnóczy Malvina

egyéni sajátjává tenné. Nem is költői reminiscentiák, hanem reminiscentiák a leghasználtabb nagy szavakból, úgy szólván az utcáról. – A „Privigyei zászlószentelés" hasonló szövetű, benne ily gondolatok, ily képek a legmagasbak, hogy: ,,a haza phoenixként feltámadt hamvaiból“ hogy egyesülni kell, mert: „könnyű elszakítni az egyes cérnaszált, nehéz, ha egyesűlve erős kötéllé vált" – végre, hogy a nemzeti zöld szín a reményt, a fehér keblünk tiszta érzelmeit, a piros haza-szeretetünket jelentse. Mind ezek annyira magukon viselik a rögtönzés bélyegét, mint akármely hevenyészett szónoklat és semmi okunk nincs szerzőt hosszú fejtöréssel gyanúsítani.

Bizonyos szavalati áradozás ömlik el

Niczky-Tarnóczy Malvina

e nemű költeményein. Nem a szavalat azon művésziebb módját értem, mely nálunk oly ritka, hanem azt, mely társas köreinkben a 40-es évek folytában annyira divatozott. Képzeljük oda a 10–12 éves fiút vagy leányt a terem közepére, tiszta inggallérral vagy bodros fejjel, feszes ünnepiességben, ezüst hangjával zengedeztetve (bár kissé talán rosszúl intonálva) a honszeretet legviseltebb frázisait. És képzeljük oda a terem közönségét, szülőket, rokonokat, a soirée jól tartott vendégeit, kik megtapsolják a költő eszméit, mint édes mindnyájukét, s kikre nézve semmi költői szépség, a szavalmány semmi árnyalata nem ment veszendőbe, mert ugyanazon gondolat, kép kifejezés stb. ismeretes előttök; százszor olvasták, hallották s közepén kiegészíthetnék a függő mondatot. –

Niczky-Tarnóczy Malvina

föntebbi költeményeinél ily szavalás jut eszünkbe. Látjuk, hogy a szerző egész öszinteséggel fel volt hevűlve, midőn írta. Csakhogy azon alanyi hevélytől, mely áradozóvá tesz a mások gondolatai újra öntésében, a másikig, mely lelkesítő új gondolatokat szül, még nagy a távolság. Az elsőbe minden szépre, nagyra fogékony kebel gyakran esik, a nélkül, hogy költői igényt formálna; a másodikba csak a hivatottak. Ihlet gyanánt venni azon állapotot, annyival könnyebb csalódás, mert a hevület percében nehéz különbséget tenni a közönséges, meg a költői lelkesedés közt. De arra való a megfontolás higgadtabb órája, hogy a költő ítélje meg, – nem banal vagy frivol-e az (e szó francia értelmében), mint a hevület árjában papírra hányt; és ha egyebet sem találna benne a lelkesedés emlékénél, ha látja, hogy sibyllai elragadtatásában csak közönséges dolgokat talált mondani: jobb az ily hevet a kandalló rokon hevének adni át, mint kitenni a fagyos világ ítéletének. En nem hiszem

Niczky-Tarnóczy Malvina

t sem annyira prózainak – mert több versében föllelem a költői csírát – sem oly elfogúltnak ítélet dolgában, hogy bár legszebb emlékű lelkesedésben írt verseit, mint a „Széchenyi halála” – a „Privigyei zászlószentelés" – „Hazánk koszorús költőjéhez" s még pár ilyen, többnek tarthatná hirtelen összehányt közönséges frázisok csoportjánál.

Azt is megengedem különben, hogy valamely „kezdő” sajátságos tévedésbe jöhet ez országszerte hangzó nagy szavakkal. Ha olvassa nemzeti ódáinkat s bennök: ,,bölcsőd ez, majdan sírod is" – ,,megfogyva bár, de törve nem" – „megbűnhödte már e nép” – „él magyar, áll

Buda

Budapest

még" – stb. ha mondom, az ily szólamokkal teljes költeményeket ma olvassa, könnyen így okoskodik: ha

Vörösmarty

Vörösmarty Mihály

nak,

Kölcsey Ferenc

nek stb. szabad volt ily országos frázisokkal élni: miért nem nekem ? – Egy kis különbség van a dologban. Az ily helyek ama költőknél újak és eredetiek voltak, s épen azért, mert újak, eredetiek s a mellett találók valának, mert rövid alakjokban egy ivadék vagy az összes nemzet koreszméit vagy érzéseit bírták kimondani, ép azért mentek át a sokaság ajakára, szívébe annyira, hogy mai nap már a varga inas koptatja őket. Ha frázist akartok csinálni, ám csináljatok, de úgy, mint amazok keletkeztek: öntsétek (vagy inkább szorítsátok) velős, rövid hatályos mondatba az átalános érzelem egy-egy tengerét, legyen majd mit bitolni unokáitoknak, de azzal ,,mauvais goût" és eszmeür kétségtelen jeleit adjátok, ha egyebet sem birtok tenni, mint fölszedni az elhasználtakat a gyűlésteremből és az utcáról.

Jegyzet – ,,mauvais goût": rossz ízlés.

De, hogy igazságos legyek, nem lehet elhallgatnom, hogy van

Niczky-Tarnóczy Malvina

politikai vagy föllengősb irányú költeményei közt is. melynek hangja azon regiókban jár, hol szerencsés találmány s kiviteli művészet hozzájárúltával a jó költemény szokott születni. Ilyen a ,,Zászlónk" című, mely bár a részletekben semmi újat nem mond, sőt itt-ott hibás is, az egésznek hangulatában ,,van valami". Oly fokú hevület ez, minőben például

Kölcsey Ferenc

,,Fejedelmünk hajh" kezdetű versét írhatta, de hiányzik a hangulatban, a mi

Kölcsey Ferenc

ben megvolt – a kiviteli művészet. Mintha a festő valami szépre lobbanna, de nem tudná kezelni az ecsetet. – Ilyen az „Egyhonfi bordala" – mely bár

Petőfi Sándor

motivumán (Fiúk, az isten . . . ) épűl, s helyenkint a „Fóti dal” hangjába játszik, lebbenet nélkülinek nem mondható.

Jegyzet –

Petőfi Sándor

motivumán (Fiúk, az isten . . .): ez a Részegség a hazáért című Petőfi-versre utal.

– Hanem midőn szerző, minden hevület nélkül, a társadalom bölcsészi szemléletébe vág, mint „A kor szelleme" című versében, hol e gondolatot foglalja egy óriási körmondatba (fele a hosszú versnek miként, másik fele akként): hogy a korszellem nőttön nő, mint az árrá dagadó csermely, s töri, zúzza akadályait, hasonlóan a felbőszített oroszlánhoz: akkor bizony nemcsak semmi újat nem mond; hanem erősebb gondolkozónak való térre szállván, attól is megfosztja magát, hogy legalább a hangulatban sejtsük lelkesedése nyomait.

És ez – a lelkesedés is – gyakran elhagyja szerzőnket. Mint „kezdőnek” talán megbocsáthatjuk, hogy csalódásba esik az ihletés felől s hevélye szónoki ömlengését jó pénznek veszi: de mit tegyünk azon verselményeivel, hol minden hevűlés, eszme, eredetiség, vagy bár csak egy vonás is hiányzik, mely az illető darab lételét igazolná. Soha a próza szárazabb nyelven nem beszélt, mint

Niczky-Tarnóczy Malvina

némely couplet-jaiban, némely nagyocska költeményében is.

Jegyzet –

Niczky-Tarnóczy Malvina

némely couplet-jaiban:

Arany János

a couplet szót nem annyira rövid dal, mint inkább epigrammatikus, aforisztikus rövid vers értelemben használja; e versek

Niczky-Tarnóczy Malvina

nál azonban nem is epigrammák, nem is aforizmák, hanem rövid reflexiók.

A couplet, vagy ha tetszik epigramma, nem abban áll, hogy csupán rövid legyen a vers. Sőt minél rövidebb, annál inkább megvárjuk tőle, hogy sokat fejezzen ki, mert a költő nem azért kisebbíti meg a vers arányait, hogy restel többet írni, vagy nem jut eszébe hosszabb, hanem hogy megmutassa, mennyi hatást bír előidézni a szűk tér korlátai közt.

Niczky-Tarnóczy Malvina

érzett néhol valami effélét s alább ki fogom emelni egy pár couplet-ját, hol ilyesmire törekszik: de sok helyt meg, úgy látszik, azt gondolta, elég odavetni akármit egy keskeny papirszeletre s kész az epigramma. Itt van néhány ily papirszelet. A „Köznapi emberekhez" betűről-betűre ezt írja. „Ne ítéljétek meg a költőt, ti gyáva lelkü emberek, midőn magasztos szellemét fel sem is foghatja lelketek.” Ennyi az egész. Másik: „A költészet nem ürge faj, mit vízzel kell kiönteni, mert bort s csak bort óhajtanak a lantnak gyermeki." Továbbá: „Magyar költészet és zene, e kettő mindenem, e kettő nélkül üdvemet a mennyben sem lelem.” Megint

Széchenyi

Széchenyi István

ről egy özönvíz előtt elkopott hasonlítás: „Ott állt, mint óriás fenyő, a pusztult hon felett, s mert meghajolni nem tudott, kidönté fergeteg." Aztán a Jelszó: „Mely keblünkbe oltád a honfi-érzetet, áldva légy köztünk, oh mennyei költészet !" Ki ne tudna ilyet mondani extempore, ezeret egy álló helyében?

Jegyzet – extempore: könyv nélkül

– Rosszúl áll szerzönknek kivált az, midőn gyönge versben ,,fölűl akar emelkedni a szabály szigorán" – vagy prózai hangokban követeli magának a tanulás nélküli költészet kiváltságait. – Csekélyleni az iskola szabályait, sokszor fordúl elő nagy költőnknél, kik azonban tettleg bizonyítják be, hogy a „pedant” szabály helyett egy más törvénynek, az örök szépnek viszik hódolatjukat. De oly versekben nézni le a szabályokat, mint az, melyet itt próza sorokban, de különben szóról-szóra idézünk,

Niczky-Tarnóczy Malvina

legnagyobb tisztelőjét is mosolyra erőlteti. ,,Könyvem ha olvasod – így ír – ne bánd szép olvasó, hogy költeményimben nem keresett a szó; s hogy ha némely helyütt, könnyelműen talán, fölűlemelkedém a szabály szigorán; azért van az csupán, mert nem ügyeltem én arra, miként írok – csak hogy mit írok én.” Ily eszme, ily nyelv, ily ensemble nem ad jogot fölül emelkedni a szabály szigorán, sem afféle kifakadásra, minőt a füzet legvégin olvasunk, melynek refrainje: „nem tanulok. . mivel a költőnek születni kell."

Jegyzet – ily ensemble: ily együttes.

Hisz megírta azt már

Kazinczy

Kazinczy Ferenc

, hogy:

A genie pártázott fővel jő, s sanctionálja

A mit az iskola tilt, a mit az aesthesis hágy,

Jegyzet – A genie pártázott fővel jő . . Az iskola törvényei című Kazinczy–epigramma utolsó két sora ez a Tövisek és virágokból.

Arany János

a sorkezdő „S”–t elhagyta: „S a genie . ."

de ily esetben aztán szeretjük látni a geniet, az aesthesist, szeretjük, ha a kicsinylés oly versben történik, mely maga képes bebizonyítni, hogy az iskolának nincsen igaza.

Még jó hosszú sorát kellene idéznünk sikeretlen és sikerületlen költeményeknek. De minek elemezzem én, például, hogy

Niczky-Tarnóczy Malvina

„érzelmei folyamán két könnyed sajka jár,” s egyik sajkában van a ,,muló érzelem” – másikban „új érzés terem" (tehát a folyó is érzelem, a sajkákban is érzelem űl); s miután a sajka ,,megreped szívének szirt fokán:" akkor a kisded sajkán már „egy hableány" űl: „a magyar költészet múzsája?" Nem szeretem az ily kormány és compass nélküli haj ózást. Minek fejtegessem az ,,Árva leány-hajat," mely szerint a legény, kedvesét (ki történetesen árva leány) vízbehalástól megmentendő, azt a célszerű tanácsot .adja neki, merüljön víz alá, s mire így a partra vonja, az már halott, s vizen lebegett szölke hajából lesz a száraz dombokon tennő árvaleányhaj ? – Vagy mit érünk az oly humorral, minő a ,,Rosszkedvű ma bátyám uram” kezdetű versben nyilatkozik, hol a rosszkedvű gazda összekocódik feleségével, ez aztán meg felfordítja a házat, mind csupán azért, hogy a pénzt elvitte az adószedő, mely burleszk-lenni-akaró hangulatból aztán a költő egyszerre magas pathoszba szeretne ugrani s egész komoly kifakadással végzi: „szálljon ez, még milljó átok, Hazaárulók reátok !” Nincs abban semmi, hogy szerző, ha reá a dicsőség egy lángsugarát vetné, ő azt (a sugárt, a mi practice kissé nehéz is volna), föltenné a haza oltárára. Nincs abban semmi új – nem gondolat, de vonás sincs, a mit a „Dicsőséghez” ír; elmondták azt elégszer, hogy a dicsőség fényes, de nem melegít, hogy tünékeny, változó; meg hogy a költészet égi szikra, ihletés nélkül senki nem lehet költő, hogy a költő más világban él, mint a köznapi ember. Az ilyet csak úgy szárazon újra eınlegetni, nem poesis. Avagy nem elmondhatta volna-e a legmindennapibb conversatióban (a nélkül, hogy esprithajhászással gyanúsítnák) ,,Az én dalom” című verse tartalmát? „Miért van az – így zeng – hogy dalom oly kevesen értik meg? Talán azért, hogy mint én sokan nem érzenek? Miként éreznek mások, azt én nem tudhatom: csak azt tudom, hogy szívből ered az én dalom.” Ez egy költemény.

Forduljunk e sivárságoktól a költemények másik osztályához, azokhoz, melyekben már van valami. A ,,van benne” igen alkalmas kifejezés: mert nem sok darab van, mely mint egész érőt érne. Egy-egy ,költői gondolat, hol itt, hol ott akad meg, többnyire prózai környezetben, oly formán, mint a könnyűségtől dagadó sütemény alján vagy oldalán a nehezebb gyümölcs-íz. Ám olvassuk a „Magány” című versezetet, mily sovány próza annak eleje, idézetével, értekező modorával, köznapi nyelvével. ,,Megénekelték – úgymond – a magányt előttem számosan; egynémelyik magasztalja, mástól megvetve van. ,Csendes magányban fejlik a talentom' –

Kölcsey Ferenc

így ír, és mi mindannyian igazat adunk neki.

Jegyzet – „Csendes magányban fejlik a talentom“: Kölcsey Ferenc Parainesisének verses aforizmája ez: „Csendes magányban fejlik a talentom, /Világi zaj közt állandó karakter"; eredetileg

Goethe

Goethe, Johann Wolfgang von

Tassójából való: „Es bildet ein Talent sich in der Stille, Sich ein Charakter in dem Strom der Welt.

Mások úgy festik a magányt, mint hogy ha kárhozat sem adhatna ennél nagyobb, keservesb kínokat. Én úgy hiszem, hogy ennek is van fény- és árnyoldala, csak attól függ, hogy ki? s hogyan? jut és kerül oda.” – Én meg azt nem tudom eddig, hogy írta volna máskép prózában is a szerző, ha csak jobban nem, mert szabadon a vers nyűgeitől. De a mivel bezárja, az már megérdemli, hogy vers-alakban idézzem:

Nézzed tömlöcben a kalózt,

Átkoz mindent, magát,

Míg a karthausi áldással

Végzi az est-imát.

Ez már költőileg van mondva. E nyelv az, melyen a valódi ihlettség szól, s ily helyek azok

Niczky-Tarnóczy Malvina

költeményeiben, mik reményt nyújtanak, hogy ha nem mindent ír le, a mi tollára jő, hanem ki fogja lesni az ihlettség valódi perceit, s nem siet hova előbb egy új kötettel a világ elé, ha nem sokat is, de élvezhetőt lesz képes adni.

Jegyzet – ha nem sokat is, de élvezhetőt lesz képes adni: nem írt többet

Tarnóczy Malvina

Niczky-Tarnóczy Malvina

, bár egy ideig még irodalompártoló maradt. Reagált-e s miként

Arany János

kritikájára, nem találtuk nyomát.

A „Néma fájdalomban" melynek egész hangján „van valami” szinte megkap e helyecske:

Úgy tűröm kínomat, mind vad sziklán a kő,

Míg úgy legördülök, miként legördül ő;

S ha ott fekszem alant, a hideg nyoszolyán

A sirkert árnyiban s körülvett a magány stb.

Nem rossz az sem, midőn kedvese férfias szépségeit a különböző lelki állapotokban elsorolván, azon végzi, hogy legszebb akkor, amidőn ,,a honért hevűl szíve;” vagy midőn távollevő kedveséhez írván, sok közhely s elcsépelt dolog után e gyönyörű hasonlattal zárja be költeményét:

Mert mint napnak távoztával

Földnek sötét árnyai:

Akként nőnek távol tőled

Szívemnek fájdalmai.

A „Ne bántsátok szép ifjamat” kezdetű dalban is találunk két igen szép vonást: midőn Óhajtja, hogy feledje őt az ifjú, s kéri a sorsot, ne hozzon a múlt sírjából fel az ifjú elébe képeket, nehogy megtalálja köztük az ö (t. i. a nő) halvány képét s a legszebb női lemondással veti hozzá:

Ki egykor voltam angyala,

Most réme ne legyek;

továbbá, mikor óhajtja, hogy sírját ne lelje meg az ifjú soha; mert

Minek szenvedjen ő, midőn

Már én nem szenvedek.

Sőt ez egész költemény nagyon olvasható, s mellőzve egy-két nyelvi, formai döccenőt, a női resignatio érzelme szíven kap bennünket. Nem is nyilatkozik szerzőnél e specificus nőiség ily szépen sehol, csak még egy költeményben, melyet legközelebb idézni fogok. Példái, vagy hajlama okozzák-e,

Niczky-Tarnóczy Malvina

szeret férfias érzelmeket zengeni. Költészetét,

Petőfi Sándor

ként ,,vérengző tüskékkel tele vadvirágnak” mondja; megírja „egy borkedvelő költeményét”, ki a világ minden vizét borrá szeretné változtatni s vagy hal lenni, vagy halni benne; megírja az „egy honfi bordalát;" zengi a riadót: „szól a kürt. . . " stb. dacosan akar ,,fölűlemelkedni a szabály szigorán" – „Álom” című költeményét férfiasan tartja; bor, leányok, csibuk jelennek meg eldorádói képek közt; a ,,Huszáréletet” is szeretné tárgyiasan fogni fel, de nem igen megy; végre a ,,Környezetemhez” című föntebb már említett versben oly fiús makranc nyilatkozik, hogy szinte megrestellnök, ha nem tudnók, hogy a „szent Dávid hárfájára sem hallgató”

Petőfi Sándor

súgja azt neki. De ama lemondást, a „Ne bántsátok. . . " kezdetű dalban csak nő írhatta úgy meg, s az érzelem igazsága meg is illet abban minden érző szívet. Másik példa, hol nőisége kiválóan mutatkozik, a „Mi vagyok én” című vers, melynek elején ugyan nem minden bombaszt nélkül akar bolygó láng, üstökös, lángostor stb. lenni, mint

Petőfi Sándor

, ha igen haragszik: de szépen veti utána a végszakot:

E gyönge nő vagyok csupán,

Ki földi léten át

Rebeghet honja üdveért

Csak, éghez hő imát.

Valóban így szép a nő. Nem declamálva a haza javáért, hanem keblére kulcsolva gyönge kezét s imádkozva mint egy Madonna.

Ily részleti szépségeket, hol valami jó van mondva, ha nem is szembeötlő eredetiséggel, de legalább nem a próza nyelvén, többet is szemelhetnénk ki

Niczky-Tarnóczy Malvina

költeményeiből. A ,,Költészetem” című vadvirágos versben – mely különben, mint egész,

Petőfi Sándor

viszhangja, jó a bezárás: hogy e vad virág beéri öntözés helyett az ég harmatával, s a költő lelkére harmat gyanánt száll az ihlettség. A „Zászlónk” címűnek patheticus hangját dicsértem föntebb; a tartalomra azt jegyzem meg, hogy a hol a zászló ,,kettétörik és a néma sírba hull" ott a vers is kettétörik, mert ha már egyszer pusztulva s temetve a zászló, hogy „loboghat” azután is fenn? – Az ,,Őszi est”-ben a fák rejtemes zúgása nem rosszúl van képzelve „a haldokló természet hattyúdalának.” Ugyanott szép az is, midőn: ,,a szabadúlt gondolat kibontja sugár szárnyait s a kétkedőnek éjjelén oly sok lesz a sugár, hogy nála olvashatni vél a sors betűi közt.” Rövid coupletjei közt is – melyek nagy részét prózaisággal róttam meg – akad talpraesett. Ilyen a ,,Képmutató szerelmeshez” szóló, kivel tudatja, hogy ,,színpadon kívül nem hat rá komédiás” – az „Egy nősülő emléklapjára”, kit úgy bíztat, hogy: sorsjáték a házasság: ritka ott a ki nyer, – de a ki nyer, sokat nyer, s csak az nyer, a ki mer; a ,,Rossz, rosszabb, legrosszabb” – ,,Bálványozás büntetése” – ,,Szeretőknek” – „Hogyha talán” – „A feledés” – „Fáj” – miben fájlalja az emberek érzéketlenségét, de azt még inkább, hogy ő maga se nem nagyobb nálok, se nem jobb. Ezekben s a hasonlókban legalább mutatkozik költői gondolat, nem úgy, mint a föntebb idézett ürességekben. Vannak továbbá költeményei, melyeknek dallamán ömlik el az a valami, de bennök aztán semmi új sincs. Az ilyet sem lehet többnek számítnunk részbeli szépségnél, mert a dallamosság magában csak egyik tényezője a költemény jóságának. Ide való már a ,,Hortensia dala” – „Mióta szeretlek” – „Ha látsz bimbót” – „Oh mond” (d) – ,,Százszor széphez” – „Májusi éj” – ,,Emléklap” (129. l.) – olyanok, mint ismerős dallam, mely tetszik a fülnek, habár szavak nélkül dúdolja is valaki.

Midőn föntebb azt mondám, hogy

Niczky-Tarnóczy Malvina

költeményei közt „kevés oly darab van, mely mint egész érőt érne”, nem azt akartam kifejezni, hogy nincs érzéke a dal egysége iránt. Van néhány versezetje, hol az egység is megtörik, de jó-nagy része költeményeinek olyan, hol a mellékgondolatok egy főgondolat alá csoportosúlnak, s így formailag nem hiányzik az egység. A baj többnyire az, hogy a mellékgondolatok, mint föntebb a „Magány” c. versnél kimutattam, alig emelkednek fölűl a sekély próza színvonalán, vagy elhasznált közhelyekből állanak; a főgondolat pedig se nem oly eredeti, se nem oly költői, hogy megbírja a reáhalmozott locus communisok, vagy prózai melléklet élettelen lombját.

Jegyzet – a reá halmozott locus communisok: közhelyek, frázisok.

Ha a fő gondolat nem újabb, mint például ez: ,,ihletés teszi a költőt” (a ,,Kérdezéd kedvesem” c. versben) ; ha nem több, mint egy kis ellentét: ketten voltunk eddig s vigasztaltuk egymást panaszainkkal – most „im itt állok árván magam” (,,Emlékül a távolból” 47. l.) ; vagy szintén az a szokásos ellentét a múlt és jelen között, melyen a „Ne kérj tőlem szerelmet” (50. l.) „Nem keresem én a. ” (52. l.) feliratú vers alapul: akkor hiába minden egység, a költemény alant jár és marad. A ,,Forgandó a sors kereke” címűben már kissé többet nyom a gondolat: ha a sorskerék forgandó, úgy reménye lehet a hazának, hogy jóra fordúljon annyi szenvedés után. De mind ez, s a hasonlók nem elég hatályosak arra, hogy alapeszméül szolgáljanak, s csupán a többi részek lapossága teszi, hogy feltűnnek egy kissé, mint sík rónán a legnagyobb hegy: a határdomb. Nem költ meg az ily eszme, mondhatnók, a sütőházból vett hasonlattal; nem elég erőteljes arra, hogy az egész költemény kovásza, éltető lelke legyen. Gúny nélkül használom e konyhai hasonlatot: mert semmi mással nem bírom oly érthetőleg kifejezni az alapeszme jóságának föltételét, mint ha azon darab élesztőhöz hasonlítom, mely áthatja az egész süteményt: erőt, emelkedést, gömbölyűséget, s úgy szólva, életet adván neki. Minden attól függ, hogy ez élesztő jó legyen: ne régi, ne gyönge, ne kevesebb, mint szükséges.

Most a részletekben többé vagy kevésbbé méltányolt darabok után, azon kisded számú költeményekre jön a sor, melyeket, egészűl is, élvezetesen olvashatni. Ilyennek találtam én ama rövid dalt, mely így kezdődik: ,,Hallgattad örömmel a lányka dalát, ábrándjait, álmait, szíve baj át.” Az egy nyelvhibán (,,elhangzá”) átsiklik az ember. Ilyen a „Ne bántsátok szép ifjamat,” miről fentebb szóltam. Ilyen még a „Hogyha széttekintek” kezdetű, melyben a költő elébb kellemes kültárgyakat sorolván fel, így végezi:

Fáj lelkemnek nagyon,

Hogy ily szép világon

Oly végtelen az én

Boldogtalanságom.

Ilyen az, mit a föntebb idézett prózaiságok ellensúlyakép igazságosnak látok egészen ide írni:

Elmondám az égnek gyötrelmim, bánatom,

S az ég is elborúlt, meghallván panaszom;

S a holdnak elmondám a hideg éjszakán,

Az is elsápadott kinomnak hallatán; –

S búgott a gerle-pár panaszló éneket,

Midőn azt megtudá, mit a szív szenvedett; –

Elmesélém én azt a lomboknak a fán,

A lomb között búsan megszólalt csalogány;

S a kis virág meghallván szenvedésimet,

Meghajtá bús fejét, – sirt harmatkönnyeket;

Megindúlt szikla bére kínomnak jaj szaván,

Panaszló hangomat híven viszhangozván.

S midőn embereknek elmondám bánatom, –

Közönnyel hallgaták (ők) végig panaszom.

Jegyzet – „Elmondám az égnek" kezdetű s cimű vers idézetének hatodik sorából a sziv szó kimaradt a SZF-ben; a HIL már helyesbitette.

Ilyen a még a nem egészen sikerűlt, de a románc hangulatát s formáját meglehetősen eltaláló ,,Halálmadár (108. l.) – továbbá ,,Az érzés világa”; s azon kettő, melyet szintén kiírok. Az ,,Agglegény” ama gyöngéd satirával csipkedi tárgyát, mely nőknél férfiak irányában annyira kellemes. ,,Virginia” pedig a balladai formába ömlik szerencsésen. Ime mindkettő:

Az AGGLEGÉNY.

Hej lányok! ne büszkélkedjetek,

Kedvemre egy sincsen köztetek:

Így szólt egykor a hetyke gyerek,

Nem egy rózsából áll a berek.

Zsuzsa nem kell, mert arca barna,

Nagyon sápadt, s parányi Irma:

Így szólt mindég a hetyke gyerek:

Nem egy rózsából áll a berek.

Van országunkban leány elég,

Jut énnekem is szép feleség:

Így szólott még a hetyke gyerek,

Nem egy rózsából áll a berek.

Nem egy rózsából áll a berek,

Házasodni én még nem megyek;

Addig szólott így a vén gyerek:

Mig rózsátlanná lőn a berek.

Kétségtelen, hogy e kis darab akármely versgyűjteményben helyet foglalhatna. Ugyanazt mondhatjuk ,,Virginia” felől, mely itt következik:

,Virginia! édes lányom!

Nézd e tőrt kezemben,

Virginia édes lányom!

Nézd a könyt szememben,

Érted lányom! gyalázat- és

Halálról beszélek' –

,,Véred vagyok, megértette

Nagy lelked' e lélek."

,Adj egy csókot, nézzem arcod,

Nem félsz Róma lánya?

Im esküszöm! halálodat

Appius megbánja.'

,,Appius jő – siess apám!

E vastól nem félek,

Inkább szívemben tőr, mint a

Homlokomon bélyeg.”

,Hah Appius! nézd! e bimbó

Nem számodra termett,

Láttad úgy-e piros vérét? !' –

Appius megdermed.

Hátra volna még szólnom a nyelvről, technicáról, de ezek apró esetlenségeit, valamint a női orthographia elsikamlását szoktuk, örömest elnéznők, hol a gondolat meleg.

Niczky-Tarnóczy Malvina

t különösen az is kötszó üldözi, melyet (néha egy versben kétszer is) kénytelen átvinni a következő sor elejére, így:

Feltámad a sírnak mélyiből

Is, ez ijesztő rémkírály ! –

S a kéklő harangvirágok

Is harangszót emelnek, –

Még a kisded ibolyának

Is szerényke illatát –

S e tünder álomból

Is, könnyen ébredék –

És rajt' az emberek

Is érzéketlenek –

Mert e tündéri szigeten

Is, mozognod kéne még –

A szent biblia könyvében

Is, e szók olvashatók.

továbbá a mécst, könyt-féle ragozás, meg szín helyett szűn, szinetlen h. szűnetlen; s szőke h. szölke; se helyett sem (sohasem érje küzdelem), mondd h. mond ; a 74-ik lapon 10. rím egymásután csupa e-ből: engemet, felett; tele, lele; lelkemet, sebemet; üzenetet, levelet; szívemet lehet; a 120-ikon ilyen rím: ügyeltem én, írok én; s több efféle. De mondom, ez nem a világ: nagyobb baj, midőn nem találjuk igazolva második részét sem föntebb idézett állításának – hol ezt mondja:

. . . nem ügyeltem én

Arra, miként írok, –

Csak – hogy mit írok én.

És most Önhöz egy szót, szerkesztő! Nem tudom, mi véleménnyel van a nőíróság felől. Részemről azt látom, hogy mióta e tárgyban

Gyulai

Gyulai Pál

felszólalt, verselőink száma ez oldalon legalább is meghússzorozódott. Az első

Dukai Takács Judit

tól (

D. Takács Judit

Dukai Takács Judit

) a forradalomig alig tudunk említni egy-két nevet; a forradalom után is, ama ,,famosus” cikk születéseig körűlbelűl, szintén könnyű számbavenni a feltünedező jelenségeket: hanem azóta félelmesen növekszik az arány s ide s tova alig lesz olvasó nő, ki egyszersmind író ne akarjon lenni.

Jegyzet – Az első

Dukai Takács Judit

tól

[szerkesztői feloldás]

. .

a forradalomig:

Berzsenyi

Berzsenyi Dániel

nek, a maga korában ünnepelt költőként számon tartott, szép sógornője, Dukai Takács Judit (1795– 1836) szerette használni versei aláírásául ezt az álnevet.

Jegyzet – ama ,,famosus" cikk: lásd a Nő-irókról című A.-cikk jegyzeteit.

Visszahatás-e ez? A kimondott szó, mely az emberiség szebb, de gyöngébb felénél kétségbe vonta a legfensőbb teremtői képességet, e szó hatása idézte volna-e elő az ellenhatást, mely irodalmunkban víni látszik a nő jogaiért; vagy csak a pálya könnyűsége, a kecsegtető alkalom, a sükerre mutatkozó kilátás, az újjal érthető dicsőség szomja, vagy a világi közönséges hiúság (mely utóbbitól a nő sem ment egészen) okozta, hogy amazonaink tömör phalanxban nyomúlnak előre, elfoglalni a tért, mire, tekintve az ellentábor gyönge voltát, nem nagy erőfeszítés látszott szükségesnek? – Én e másodikat gondolom inkább; hozzá még ama szándékos hanyagságot az innenső tábor részéről, mely szerint a tömeges invasio könnyíttetik, a fegyelem laza, őrállomások ellragyatnak, út és kapu tárvanyitva, mindenféle összesúgás, összekacsintás az ellenséggel szabadon foly, az átszökés napirenden, legénység, fegyverzet nem igen derekabb (ha nem selejtesebb) mint a második oldalon. De hagyjuk e harcias hasonlatot, beszéljünk egyenesen. Önt vádolom, szerkesztő, és collegáit. Önök csupa udvariságból kegyetlenek a hölgyek iránt. Azt talán még megteszik, hogy egy savanyú képű sühedernek, ki Önökhöz verssel belátogat, megmondják, hogy költeménye nem válik a többi közé, nem üti a mértéket, mely pedig bizony korántsem csupa gránátosok számára van felállítva; de ha egy kedves ,,nagysám” illatdús, rózsaszín papirját szerencsések kapni, rajta a múlt heti rébusz megfejtését, vagy egy a boldog emlékű „Hasznos Mulatságokból” parfümmel újrakeresztelt talányt, vagy egy dalt, mi ezeknél semmivel sem jobb: akkor önök gipszmacskai könnyűséggel s meggondolással szórják bókjaikat, nem győzvén örűlni, hogy a kilencvenkilencedik múzsához önök voltak szerencsés még egy századikat födözni fel.

Jegyzet – csupa gránátosok számára: Nagy Frigyes seregébe nemcsak túl alacsony, de túl magosokat sem vettek be. Erre lehet utalás.

Jegyzet – a boldog emlékű „Hasznos Mulatságokból": Kultsár István lapjának, a „Hazai és Külföldi Tudósítások"-nak volt melléklapja (1817– 1842); roppant elegyes tartalommal, melyben a naiv ismeretterjesztés mellett, az irodalom is helyet kapott, mégpedig elég alacsony, majdnem ponyvaszinten;

Jegyzet – önök gipszmacskai könnyűséggel: mi légyen, mit jelentsen a gipszmacskai könnyűség, nem találtunk rá adatot, lehet hogy nyomdahibából származik ez a kifejezés.

Arra, hogy e szerfölötti udvariasság által épen az így megtisztelt nő hamis helyzetbe jut, hogy szerény neve a világ piacán gúnyos megjegyzéseknek lehet kitéve, hogy a költemény, mely a boudoir szentélyében kifogás nélkülinek tetszett, nyilvánosság elé hurcolva talán egy arcot mosolyra ingerel, mást elfintorít, a harmadikon boszankodás kétségtelen jeleit idézi föl, – mit gondolnak önök arra ! Vagy, ha egy-két darab tűrhetően sikerűlt, s így önök illető bókja némileg igazoltnak látszik: van-e férfiúi bátorságok egyebet mondani bóknál akkor is, ha a következő tíz-húsz tűrhetetlenül nem sikerűlt? A vád, szerkesztő, Önöket sújtja. A nő természettől szerény, tartózkodó, nevére féltékeny, a gúnynak még ámyékától is visszariadó; a nő sohasem lépne mind-a-világ szeme elé, ha meg nem volna győződve, hogy megjelenése nem tesz legalább kellemetlen benyomást. Önök bátorítása, biztatásai merésszé (ne mondjam, tolárddá) teszik a nőt, s azt eszközlik, hogy tisztába ne jöhessen tehetsége iránt, s jól-rosszúl folytassa az éneket, melyet önök először, tán csupa complimentből, megtapsoltak.

Jegyzet – (Ne mondjam, tolárddá): a NyUSz-ban nem szerepel e szó,

Bloch (Ballagi) Mór

Ballagi Mór

: Neues vollständiges Tascherwörterbuchja (

Pest

Budapest

1848.) azonban adja, zudringlich, tolakodó, erőszakos jelentéssel.

Ez nem szép lovagiasság önöktől. Gyakorlottabb udvariassággal lelnének abban módot, éreztetni a különben is finom fogékonyságú nővel, hogy bizony ez s amaz verse nem kiadni való, vagy ha ez talán, a következő tíz-húsz nem. Így nyernének a nők, nyerne az irodalom. Azok csupán kedves oldalról mutatkoznának, s az irodalom sem nélkülözné ama tán nem erőteljes, de annál gyöngédebb s finomabb hangokat – melyek (csak hamisak ne legyenek) oly kellemesen vegyűlnek az egyetemes hármoniába, melynek neve: irodalom.

Ezzel egyszersmind kimondtam, mit tartok én a nőíróság felől. Ha a költői teremtés, alkotás, ama nagyszabású műveire – melyek épen azért hím (mâle, masculin) szóval jellemeztetnek – gyöngének tartanám is az emberiség e finomabb szervezetű felét: nem tiltanám soha, hogy zengjenek, a mint isten tndniok adta. De csak úgy. Csak úgy, a mint keblök istene, az ihlet, mely nincs kötve nemhez, meglátogatja őket; csak úgy, ha az, ki illatos nefelejcsből s ibolyából nyújthatna kisded koszorút, nem ösztönöztetik, hogy mindenféle útszéli gyommal tarkázza s dísztelen halommá növelje adományát, mely így kétszeresen visszatetsző oly gyöngéd kezekből. Nálunk a lyra női újjakon, ha adott is kellemes hangokat: egy

Iduna

Szász Polixéna

, Ferenczi Teréz például vékony füzetben hagyta ránk szelleme jobb részét, csak Molnár Borbála vizenyős elbeszélései duzzadnak tenyérnyi kötetté.

Jegyzet – egy

Iduna

Szász Polixéna

, Ferenczi Teréz például vékony füzetben:

Iduna

Szász Polixéna

: Szász Károly feleségének,

Szász Polixená

Szász Polixéna

nak (1831–1853) volt írói álneve; verseket irt kissé még a reformkori késő szentimentalizmus hatása, de még inkább

Tompa

Tompa Mihály

s férje verseinek hatása alatt.

Jegyzet – Ferenczi Terézre lásd a Bulcsú-bírálat jegyzeteit.

Jegyzet – Molnár Borbála vizenyős elbeszélései: a felföldi, nemesi származású Molnár Borbála (1760– 1825) munkássága időben a Kazinczy-korra esik; valójában ízlés tekintetében az azt megelőző korra; boldogtalan házaséletét panaszolta verses episztoláiban, moralizáló verseiben. Két elbeszélő költemenyt is irt; a terjengős, barokkos elbeszélő módot már szaturálta nála a kezdődő pietizmus-szentimentalizrnus; ezért is becsülhették kortársai messze érdemén felül.

Azt gondolom, hogy a lyrai túltermelés ártana hölgyeink költészetének. Ezért óhajtanom kell minden író nő mellé oly őszinte barátot, ki elég bátor legyen figyelmeztetni egy-egy tökéletlen versére; mint hű anya vagy gouvernante a rosszúl álló ruhadarabra, melyben világ előtt szégyen volna megjelennie.

Ennyit általában. Visszatérve

Niczky-Tarnóczy Malvina

hoz, hogy egyszersmind búcsút vegyek, összefoglalom véleményemet.

Niczky-Tarnóczy Malvina

egy pár költeménye (talán több is) nincs ihlet, nincs költői hang, nincs hozzáillő forma nélkül; többön meglátszik a nem kellőleg kifejlett csira. Ki egy pár élvezhetőt adott, az fog nyújthatni ezután is, ha meglesi a kellő percet, ha el nem sieti s megvárja, míg a gondolat megérik, ha nem dolgozik kötet számra – még szent cél tekintetéből sem – ha uralkodik declamáló és prózai hajlamán, ha tanulékonyabb akar lenni, szóval, ha nem hisz önök hízelgéseinek, szerkesztő, hanem vagy magán belűl, vagy kívűl magán egy szigorú bírót keres, ki ne sajnálja inkább tiz versét máglyára ítélni, csakhogy a tizenegyedik méltó legyen oly szép, költői zengésű névhez: