AJOM11

  Az irodalmi központosítás valami fél századdal ez előtt egyike volt ama föltételeknek, melyektől irodalmunk szerencsés továbbfejlése függött. Azon időben, mikor legjelesb íróink, egy Kazinczy, , , az idősebb stb. vidéken laktak és működtek, s az ország szívében Budapesten alig egy pár fiatal ember, , képviselte a magyar irodahnat, vagy inkább tartotta fel a közlekedést ama távollakók és a központ nyomó és képíró intézetei közt, semmi sem vala kivánatosb, mint hogy az irodalmi emberek lassan-lassan a haza fővárosába tehessék állandó lakhelyöket és onnan hassanak egyesűlt erővel a vidékre. Ez óhajtás nem sokára szépen teljesedésnek indúlt, midőn Kisfaludy Károly, az Aurora és Athenaeum körűl egy nem nagy számú, de a haza legkiválóbb ifjú tehetségeiből alakúlt csoport képződék, s az irodalmi központosítás feladata megoldva, Budapest irányadó fensősége úgy látszik, mindenkorra biztosítva lőn.  

  E központosítás, a mi a személyeket és anyagi dolgokat illeti, megvan ma is, nagyobb mértékben, mint vala, s egyre növekedő arányban. A mivel a vidéki sajtó irodalmunk növeléséhez járúl, az rendszerint nemcsak anyagi tekintetben kevés, hanem szellemileg is alárendelt fontosságú. Átalában el lehet mondani, hogy alig több az, mint a fővárosinak visszatört fénye, ha ugyan ez utóbbiról ilyes képletben szólhat az ember. Minden erő és – erőlködés a központra siet, innen indúl ki, ide tér vissza minden; úgy hogy a fél század előttihez mérve, nagyon szerencsésnek kellene ítélni helyzetünket. A szépirodalom (mert észrevételeim leginkább erre vonatkoznak) en ütötte fel állandó lakhelyét, innen folytatja újoncozását a haza minden részeiből, minden évben számos ifjú ember „hagyja el apját és anyját és ragaszkodik az irodalomhoz” – a ,,népességi mozgalom" (mint a tizenegy-év emberei nagyon értelmesen s tiszta magyarsággal szokták mondani), hétről-hétre gyarapszik, az „író”-osztály'idestova helyet követel magának városa becsületes kárpitosai, aranyozói mellett; szóval ,,numerus sumus, fruges consumere nati” (ha van): ,,numerus”, kik en élnek, Heckenastnál, Emichnél, Vodianernél nyomatnak, személyes érintkezésben állnak az úri és váci utca targoncáival: de szellemi tekintetben központosított irodalmunk nincs.  

  Soha ily szanaság, minőt ez a mi központi irodalmunk felmutat. Csoportban vagyunk, de az irodalom gyöpét ,,kiki magának” csipegeti, valamint egy folt ama házi szárnyasokból, melyek őseit a Capitolium megmentői gyanánt tisztelte a régiség. Sehol közös eszme, közös irány, törekvés egy bizonyos szellemi célra, s e végett csoportulás akár egy, akár másik zászló alá, súrlódások, küzdelem elvekért szellem fegyverekkel: mind ebből semmi sincsen. Fő gond a megélhetés vagy a mi ezzel rokon; fő erény, mely után kiki törekszik: az élelmesség. Ha olykor egyes apróbb csoportokat látunk is összeverődni múlólag, nem a rokon irány hozta őket össze, hanem a véletlenség, nem ugyanazon elvek harcosai, csak temperamentumnál fogva összeférő, összesimuló elemek, nem bajtársak, csupán pajtások. Legtöbb esetben két-három egyént nem a zászló gyűjt együvé, hanem a konc. Mutass nagyobbat, oda fog tódulni bizonyára. Nincs rajta mit irígyleni, elég sovány a legkövérebb is; és ha méltó a munkás a maga bérére, a szellemi munkás bizonnyal kétszeresen az: de a baj gyökere ott rejlik, hogy a helyzet parancsoló kénytelensége oly versenyt támaszt, melyben a mellesleges járulék lesz fődologgá, az eszköz céllá; s e versenyt az igénylők egyre nagyobbodó száma, mellyel ama ,,falat” koránsem növekszik arányban, mind makacsabbá teszi s üzletszerű kapkodássá sülyeszti le. Oda jutunk, hogy még jobbjaink is vagy úszni vagy bukni kényszerűlvék s arra, hogy lassankint habnak eresszék előbb egy, aztán más elvöket, mint akadályozó lomot, ha a víz szinén fön akamak lebegni. Mindenkit űz, kerget a napi forgalom, sietni kell, máskint eltiporják.