Régi dán balladák

E cím alatt jelent meg közelebb három kötetnyi népköltemény, angol fordításban,

Prior, Alexander

tól. Tekintve az érdeket, melylyel a dán s egyéb éjszaki népek balladái a most lefolyt évtized alatt nálunk is találkoztak; S hogy a hasonlat, mely azok s a mi nép irodalmunk egy-két fenmaradott terménye közt feltűnt, adá, – ha nem az első lökést – mert tudunk balladákat ez idegen befolyás előtti korból is, – de minden esetre a bátorságot, hogy ballada-költészetünket ez irányban törekedjünk megújítani: nem lesz fölösleges ama gyüjteményről, egy tekintélyes angol lap nyomán, valamit szólani.

A dán balladák első összegyüjtője

Vedel

Vedel, Anders

nevű lelkész volt, 1591-ben. Nem bírálatos gyüjtő, hanem olyan, ki egyszerűen saját és olvasói mulatságára szedte össze, s adta ki e balladákat. Az angol fordító így adja elő e kiadás történetét. Sophia, II. Frigyes dán király neje, egy,

Tycho Brahe

Brah, Tycho

nál tett látogatás alkalmával, rossz idő által, több napig le levén tartóztatva, nevezett tudós bemutatta neki barátját és szomszédját,

Vedel

Vedel, Anders

t. Az érdemes lelkipásztor, ki, úgy látszik, egyszerű, jószívű, jámbor ember volt, de kiváló ízléssel a csodás iránt – s hihetően ez ízlésnek köszönjük e balladagyüjteményt – felolvasván néhányat e költeményekből a királynénak, annyira elbájolta felséges hallgatóját, hogy ez a balladák kiadását egyenesen meghagyta. Egy századdal utóbb

Syv

Syv, Peder

újra nyomatta e gyűjteményt, megtoldva száz balladával. Azóta több rendbeli hasonló gyüjtés történt: de valamennyi közt a

Vedel

Vedel, Anders

é a legtekintélyesb alapszöveg. Egy a dán kormány által kinevezett bizottság ügyelése alatt Grundtvig Svend készíté el most

Vedel

Vedel, Anders

új kiadásának két kötetjét, részben a harinadikat is, számos pótlékkal és olvasási különbséggel.

A magyar olvasó, ki irodalmunk történetével ismerős, fájdalmasan fog itt felsóhajtani. Nekünk semrni hasonló gyüjteményünk a XVI. században, de még a XIX-ben is alig valami. Népdal-költészetünk folyvást termel: de népi balladáink forrása, úgy látszik, kiapadt. Egy-két zsiványkaland mindössze, a mi még népünket érdekli: a hitregés, a hősi, a történeti népmúzsa hallgat. De még a betyárrománc is sülyedő irányt látszik venni: a Sobri-félék sehogy sem állják meg a versenyt az Angyal B., Barna Péter históriával, hogy Fehér Lászlót ne is említsem. Hová tűnt egész múltunk emlékezete népünk tudalmából? Hová a hegedősök oly sűrűn emlegetett osztályának összes dal- és regekincse? Mongol, török el nem pusztíthatta mindezt: mert nem veszendő papíron, hanem élő ajkon kellett firól-fira szállniok. De

Tinódi

Tinódi Lantos Sebestyén

ban már nem ismerhetünk ama dalnok-osztály egyenes utódjára, mely közvetlen a népből, a népnek és a nép formáiban zengett. Dallamai még népiek, de költészete nem. Oly alaktalan eposz, mint az övé, nem ragad meg népi ajkon. Ő már nem naiv, ő tudákos verselő, bármily kevés igénye lehet a tudós névre. – Vagy hát nem is volt semmi? Vagy hát népünk soha sem bírt nagyobb fogékonysággal az elbeszélő ének iránt, mint ma? Ennek ellenmond a krónikák számos helye, hol a költői alakítás még a konyha-latinság prózáján is átdomborúl. Ellenmond azon egy-két balladaszerű népköltemény, mely a formát oly teljes kifejlettség fokán mutatja, hogy bízvást az éjszaki balladák jobbjai mellé tehetjük őket. E kifejlés maga elég volna bizonyságul, hogy valaha nálunk is nagyobb tellemben virágzott az efféle ének. De fájdalom, nem akadt

Vedel

Vedel, Anders

ünk, ki századok becses hagyományát megmentse az enyészettől.

E tekintetben az angol irodalom is érzi hátramaradását a dán mögött. Első gyüjteményök, a Pepys-féle, nem régibb a XVII. századnál s 1700-ig van lehozva. De Erzsébet királyné korában nem volt

Vedel

Vedel, Anders

ök az angoloknak, mint ezt az Athenaeum némi pirulással jegyzi meg. „Nem kevéssé meglepő – hogy több mint két század előtt ily balladagyüjtés történhetett egy szomszéd országban, melynek király-leánya csak két évvel ama gyüjtemény kiadása előtt lőn a mi I. Jakab királyunk nejévé; a nélkül, hogy nálunk hasonló törekvés ébredt volna az ily szellemművek fentartására. Egyébiránt – folytatja –

Vedel

Vedel, Anders

oly ember volt, kit hajlama, ízlése a bizarr felé vont ugyan, mi nem kissé leszállítja munkája becsét; de a ki mégis összeveté, megválasztá egyik daljárást (versio) a másiktól, s a lehető legjobb állapotban adá ki a darabokat. Röviden, míg nálunk

Dryden

Dryden, John

,

Pope

Pope, Alexander

és

Dorset

Dorset, Lorel Charles Sackville

megelégedtek a tömjénnel: az együgyü és hivékeny

Vedel

Vedel, Anders

21.pap, a távol

Uraniberg

Uraniborg

ben, oly valami hozott létre, a mi végeredményben egy nemzeti irodalom megalapítása volt. Ez fejti meg, hihetően, a titkot, hogy Dánia maga teremte magának klasszikai irodalmat, és hogy merőben kikerülte a balúl értett görög és római mythologia árját, oly nemzeti irodalmat hozván létre, melyet nem igen ért, s igaztalanul becsűl le Európa déliebb része. Mondhatni, Thor isten még egyre uralkodik

Dániá

Dánia

n, annyira megteltek vele e régi balladák. A mi ferdén érzelgő bámulatunk a görög és római irodalom iránt, midőn mi, például II. Károly idejében, francia szalag- s bársonnyal cifráztuk fel a régi klasszikusok szoborszerű komoly nagyságát, sohasem kapott lábra

Dániá

Dánia

ban: hanem saját nemzeti hagyományai körűl pontosúlt össze a nép szelleme. Nem kell ismétlenünk, hogy a classicismus, mai értelmében, oly formán különböző valami a

Vedel

Vedel, Anders

korabelitől, mint a görög-római tárgyak színpadi előadása

Garrick

Garrick, David

előtt,

Kemble

Kemble, Charles

és

Siddons

Siddons, Sarah

játékától. Mily különböző e hitregés, e nemzeti énekek férfias izom- és erőtelje a mi egykorú népköltészetünk parókás hajlamú, piperés szellemétől, nem szükség mondanunk. Thor kalapácsa, egy vi-tőr mellett.

Így az Athenaeum. Magunkra térve, bezzeg mi sem kerűltük ki ,,a balúlértett görög és római mythologia árját.“ Fő bajunk e részben az, hogy a népi naivság helyét igen korán oly valami foglalta el nálunk, mit tudós naivságnak vagy naiv tudákosságnak szeretnék mondani. Emlékezzünk Anonymus furcsa józanságára, melylyel lenézi a hegedősök ,,fecsegő énekelt". Vagy

Kézai

Kézai Simon

óvástételére a néphagyomány ellen, miszerint tagadja, hogy Lehel a császárt agyonüthette volna kürtjével. A halálra ítélt rabnak kezeit megkötözik, úgymond. Mihelyt egyszer nálunk az író tollat vőn kezébe, azonnal szakított a néppel, s hagyományait csak szükségből, írott bizonyíték hiányában s akkor is minden költői jellemből kivetkőztetve fogadta el. Csak azt írta le, a mi neki valószínűnek látszott. Így lőn, hogy írott költészetünk merőben elszakadt a népitől. Könyvből írták, könyvbe. A klasszikai tanulság terjedése csak növelte a bajt: idegen mythologia borította el költészetünket, a nélkül, hogy ennek képviselői (az egy

Zrínyi

Zrínyi Miklós

t kivéve) a formában

Ovid

Naso, Publius Ovidius

descriptióinak tökéletlen utánzásán felűl bírtak volna emelkedni. A népit eldobták, vagy észre sem vették; a műköltészetnek alig jutottak el héjáig. És minél inkább tágúlt e hézag. az úgynevezett tanúltak s a nép közt: annál inkább lőn az utóbbi csupán egyéni örömek és fájdalmak zengésére útalva. Regéit meghazudtolá, a könyvtudomány; a költészet elszégyenlé magát a történeti csupasz való mellett. Hozzájárúlt a nép politikai helyzete Dobzse után, mely csaknem minden erdekét a köz iránt elfásítá. Valóban, ettől kezdve, nemcsak. a tudvalevo értelemben ,,szomorú a magyar nóta:“ de azért is, hogy megszűnt virágzani a naiv költészetben rmndaz, mi a népember egyéni nyilatkozásán kívül esik. De erről más alkalommal.

,,Hajdan e balladák táncdallamok voltak

Dániá

Dánia

ban – folytatja

Prior

Prior, Alexander

– mint még ma is azok szakasztott másai a

Faroe-szigetek

Feröer-szigetek

en. A hosszú, sötét téli estéken bő idejök volt e mulatságra, melyben ifjú és öreg egyforma lelkesedéssel vőn részt. Nem használnak semmi hangszert, hanem dalszó mellett táncolnak. Majd egyik, majd másik a dalvezér, s mind a ki tudja, fúja, legalább a fordulót (refrain). Tánc közben férfi és nő kézen fogva, hármat lép előre, vagy oldalt, ütem szerint; akkor lebben egy kissé, vagy megáll egy pillanatig. Deli testhordásuk mutatja, hogy nem közönyösek a dal tárgyára nézve, hanem arc- és tagjátékkal igyekeznek kifejezni annak változó értelmét.”

„Egy nevezetes különbség van a skandináv balladák s közép- és déli Európa hasonló költeményei közt, mely amazok nagyon régi eredetére látszik mutatni; t. i. hogy míg az utóbbiak, csaknem mindnyájan lovagi »affectatió« színében tűntetik fel a nőket, s a férfiakat ama tiszteletben a szép nem iránt, melyre őket a lovagrendszer kötelezé: a mi éjszaki ősapáinknak – mond az angol folyóirat – úgy látszik, semmi ilyes fogalmuk nem volt s egészen más rendszert követtek ős anyáink irányában, néha nyersen, világos gorombasággal, legtöbbször ama nemzeti büszkeséggel bánván velök, mely ottan-ottan a lovagpáncél alól is kitört. Kétségkívül, jókora tisztelet- s becsüléssel valának asszonyaik, feleségeik iránt; gyakran kérték, S a mi több, követték is ezek tanácsát. De világos, hogy a nővel csaknem mindig úgy bántak, mint házi »institutióvall« – mely legjobb otthon. Szépségök dicsérete, magasztalása, természetesen, nem hiányzik: de a női szépséget inkább díjul tekinték, mely elnyerni, meghódítni való, mint oly emberfölötti tulaj donul, mikép azzal a lovagkor rajongása felruházta hölgyeit. Fordítónk egyetért

Petersen

Petersen, N. M.

,

Oehlenschläger

Oehlenschläger, Adam Gottlob

és más dán itészekkel, hogy e balladák nagyobb részét női szerzőknek köszönjük. Annyi bizonyos, hogy sokat találtak három százados kéziratban, és »majdnem minden női kézzel írva le.« Mi (az Athenaeum) nem oszthatjuk e véleményt; mert első tekintetre meglátszik e dalokon, hogy hiányzik belőlök a kiválóan női érzelem – hajlandók vagyunk érzelmességet mondani – mely félreismerhetlen bélyege az asszonyi műnek. Azon balladák, melyekről tudva van, hogy nő írta –

Lady Wardlaw

Wardlaw, Elisabeth

é, például – soha sincsenek e kiváló bélyeg nélkül, bármily szépek egyébiránt. Hogy a létező kéziratok nőiek, keveset bizonyít, hacsak föl nem teszszük, hogy e dalok nem régiebbek a leírásnál, – a mit, természetesen,

Prior

Prior, Alexander

sem állít. Nekünk úgy látszik, hogy a nő-tanács iránti hódolat, mely e balladák hőseinek tetteiben nyilvánul, nem döntő ok, a legtöbb esetben legalább, arra, hogy azokat női szerzőkének valljuk: mivel a skandináv faj nem volt galant nép a szó közönséges értelmében; annálfogva, hogy a társadalom ilyetén rajza női kezekből jött volna, bajosan lesz okszerű következtetés. A dánok és más éjszaki népek – ez meg van mutatva sükeres ellenmondás nélkül – jó adag »házias« becsüléssel viseltettek asszonyaik iránt; erről ezer bizonyság van. Ha asszonyaikat nem is tekinték istennőkül, mint a déliebb fajok lovagjai, nem hiszszük, hogy ezért általában rosszabbul bántak volna velök. Magok e balladák több példát nyújtanak erre. Semmi ok tehát, azon körülményből, hogy a nők inkább tanácsadók és feleség, mint istennők gyanánt szerepelnek e balladákban, azt tenni föl, hogy e költemények a társadalom hamisított és csupán nőktől eredhető rajzát nyújtják, nagyon hízelgőt arra, hogy férfiaktól származhassék. Valóban, e költemények fő jellemvonási: a duzzadó élet, a szilaj tetterő és gyönyör a hatalmaskodásban aligha nőiesek, bármely fokán a társadalomnak.”

Az angol ismertető megrója

Prior

Prior, Alexander

vallomását, miszerint ez nem érti

Grimm W.

Grimm, Wilhelm

észrevételét, hogy ,,a ballada magától képződik.”

Grimm

Grimm, Wilhelm

– folytatja – minden valószínűség szerint azt akarta ezzel mondani, hogy egy gazdag képzeletű népnél, számos dalnok kezén, a ballada lassankint gömbölyűlt ki, esemény esemény után, kép kép után, míg alakot és önállást nyert; minden egyes hozzáadás, a szerint, a mint tetszett vagy nem a dalmondók érzésének, elfogadtatott, vagy elvettetett, míg e halmozatok eredményeül azon konkrét forma állt elő, melyben mindegyik ballada népszerű, általános, állandó lőn. Cáfolja továbbá

Prior

Prior, Alexander

t, ki nem tartja elfogadhatónak a véleményt, hogy mivel sok dán ballada oly feltűnően hasonlít az angol és skót efféle költeményekhez, tehát mindezek egy közös forrásból származnak, ama távol időből t. i. mikor valamennyi éjszaki nép egynemzetet képezett, s mielőtt az angolok ősei a mostani szigethazába költöztek volna. Végre néhány ballada-töredéket hoz fel, de melyeket, épen mivel töredékek, nem fordítunk le s ajánlja

Prior

Prior, Alexander

művét, mint igen becses könyvet, melyben a mivelt olvasó gyönyört, a tudós tudományt, s lelkiismeretes szorgalmat fog találni.

AJOM11

Megjegyzések: