IRODALMI RITKASÁG
Gvadányi József, a nyugalmazott „magyar lovas
generális” a Peleskei notárius szerzője, e cím alatt, mint
tudjuk, három munkát írt és adott ki: első a Peleskei notárius Budai útazása; második ugyanannak Pokolba
menetele, végre az utolsó: Elmélkedése, betegsége, halála és
testamentoma. Ezek elseje legismertebb; az utolsó inkább tanköltemény, melyben
a szerző saját gondolatait és szavait adja notáriusa szájába. A Pokolba
menetel eddig annyira ritka volt, hogy irodalmi régiségeink fáradhatlan búvára
Toldy
sem tudott felőle néhány
évvel ezelőtt egyebet mondani, csupán, hogy Baselben jött ki,
1792-ben.Toldy Ferenc
n
Azóta mint a lapokból tudjuk, e ritka
könyvnek egy példánya a hódmező-vásárhelyi gymnasium könyvtárában előkerűlt, s egy
másolata már föntisztelt literatorunk birtokában van. Egy másikat Török Károly ref. tanuló e lapok szerkesztőjéhez küldött be, s
midőn neki dicséretes szorgalmáért, mellyel az eredetit, lapról-lapra, betűről-betűre –
még betűalakjai megjelölésével és nyomdahibái megtartásával is lemásolta, nyilván
köszönetet mondunk, egyszersmind e pár sor ismertetéssel nem látjuk át, miért kellene
fukarkodnunk addig is, míg avatottabb toll az egészet nyilvánosság elé hozza.
Jegyzet – Toldy Ferenc összefoglalásai közül melyikre gondol
A., pontosan nem lehet tudni; az 1855-ös
A magyar költészet kézikönyve című-ben mindenesetre még
Gvadányi
énak tartja (I.
köt. 557. l.); az 1867-es
A magyar költészet története című-ben azonban már „egy
névtelentől" valónak (399. l.).Gvadányi József
A Peleskei notáriusnak pokolba menetele csakugyan
Basiliá
ban és 1792-ben nyoınatott. Formája kis 8-adrét, lapszáma 65. – Rövid
előbeszéd után, melyben az író balmagyarázatok ellen védi szatiráját,
következik maga a munka: Álom a pokolrul. Itt a szerző – mert
egy szóval sem tudatja, hogy notáriusa beszél – azon kezdi, hogy „az álmok jobbára tsak
képzelődések, melyek a léleknek henyéléséből támadnak” stb. és így előre megrontja az
illusiót, melyet pokolbeli látása gerjeszthetne. Miután így kijózanított, akkor fog
hozzá elmondani, hogy „istennek különös kegyelméből az őrző angyal
vezérlete alatt megengedődött neki a következő dolgokat látni” stb. De az őrző angyal
nem vezeti őt oly módon, mint Bázel
Virgil
Maro, Publius Vergilius
Danté
t a pokolban: többé nem
hallunk róla semmit.
Dante Alighieri
Elindulván, szép kies helyen találja magát, hol két út tűnik szemébe. Egyik jobb kéz
felől, igen ,,göcsörtös, járatlan és tele tüskékkel,” kevesen járnak rajta, mert ez a
virtus útja. Ő elébb ezen indúl meg, de csakhamar átcsap a balkéz
felőli útra, „a nélkül azonban, hogy a virtustól el akart volna távozni.” Bezzeg ott van
sokaság, mindenféle világi pompa. Gavallérok, papok, nemesek, kalmárok, kőmívelők (a
mint a juvelierek-et igen találóan nevezi), orvosok, törvénytudók,
bírákok stb. tolongnak a széles úton, van ünnepély, tánc ; kényelmes
fogadók, szóval minden világi boldogság. Egy mellék úton – úgy hogy a virtus útján
látszanak járni – mennek a képmutatók. A katonák legtöbb része is a
balfelőli úton halad, teli dicsekvéssel. Azután egy csoport asszony, „kik férjeiket
csupán pénz kedvéért szerették” – a többi közt egy ,,Dáma”. Erről akarván kérdezősködni,
„notariust vagy város szolgát keres”, de nem talál s zavarba jő, hogy
tán nem is a pokolba viszen ez az út, hanem a mennybe, különben nem volna ily szűke a
notariusnak. – Csak is ennyi célzást találunk arra, hogy az elbeszélő
nem maga az író, hanem a peleskei notárius. A mint így haladnak, egyszer csak azon
veszik észre, hogy egy csaptató ajtó által a pokolba rekedtek. Ott különböző szenvedőket
talál. Első a szabók csoportja. Erdekesebb egy könyv-áros, ki azért lakol, mert boltja
„igazi könyvek bordellája s a legmocskosabb és legbotránkoztatóbb könyvek gyűjteménye
volt.” „Mit szóljak – így panaszkodik a könyv- árus – midőn a többiek csak tulajdon
munkáikért kárhoznak el, nekem és valamennyi könyvárosoknak a mások munkáiért kelletik
szenvedniek !” – Azután a kocsisok következnek: Odább a bolondok, szeleberdik,
ostobák és fecsegők csoportja; majd a hizelkedők, egy rossz biró; a
csizmadiák és suszterek, továbbá a kalmárok,
ötvösök, kőmívelők (e szónál, mely a
kőmívestől helyesen meg van különböztetve, mivel szebb hangzású a mai
ékszerárús ?) – távolabb zajong egy nemes ember, kinek egy
másik, jól elpáholva, szemére hányja, „hogy a közembereket, parasztokat, zsidókat,
cigányokat” a nemes ember megveti, „azt hiszi, hogy az ő eleinek híre és neve ő reá is
háramlik, elmulasztja az által minden maga mívelését és nemes levelével együtt semmire
kellő marad e társaságban.” Egy tóban kofák és kerítő
asszonyok uszkálnak, odább oly atyákat talál, kik gyermeiknek
nagy gazdagságot hagyván, ezért elkárhoztak, a közmondás szerint: szerencsés fiú, kinek
atyja pokolba ment. Egy csoport bűnhődése az, hogy mindig azt kiáltja: ,,oh vajha,
oh bárcsak!" azaz: tettem vagy ne tettem volna ejót, e rosszat; másik így
kiált: „az isten irgalmas!" t. i. életében is így tett és szabadon
vétkezett, a bűnbocsánat reményében. Még a festőkkel, szerelmes vén
asszonyokkal, a véletlen kimultakkal, patikáriusokkal,
borbélyokkal akad össze; az utóbbiak bűnhődése az, hogy Tantalus módra
kapkodnak a citera után (még akkor nem volt guitár, de a borbély csak
borbély volt) azután a balkezűek és magukat kendőző rút
asszonyok csapatja esik sorba; olyanok, kiket az elmulasztott
kötelesség érzete gyötör, kik botránkoztató példájukért lakolnak; még egyszer
a vendégfogadósok, arra, mindjárt Judás, ki, midőn szemére
veti, miért adta Urunkat oly olcsón, azt feleli, a mily fukar néppel volt ügye, egy
fillérrel sem adott volna többet. És igy tovább. A vége az, hogy miután
Mahometet kellően kicsúfolta vallásáért, a szerző újra menti magát,
hogy írásával nem akart ,,botránkozást adni” vagy valakit sértegetni.