AJOM11

Megjegyzések Bibliográfiai adatok

GYÖNGYÖSI ISTVÁN

Azon év, mely Zrínyi Miklós, a „Szigeti veszedelem” nagy költőjének erőszakos haláláról lőn emlékezetessé (1664), egyszersmind oly epikai mű első megjelentének az éve, mely, társaival együtt, sokkal nagyobb népszerűségre vala kelendő, mint a nálok hasonlíthatlanúl remekebb Zrínyiász. Olvasta-e

Zrínyi Miklós

a „Murányi Vénus”-t? Nem lehetetlen, mert halála minden betegség nélkül, csak november 18-án következett be,

Gyöngyösi István

pedig a ,,stubnyai hévvizeken", tehát nyári napokban, irja Vénusához az ajánló-levelet, s föltehetni, hogy a nyomtatás akkorra már kész volt, s ha egyrészről a könyvárusi közlekedés lassúsága ama korban nem könnyen repítette csak a hírt is

Kassa

tól (hol a mű megjelent)

Csáktornya

ig: más részről

Zrínyi Miklós

nek mindenhová kiterjedő figyelméről föltehetni, hogy még dicsőséges harcai közt sem, annál inkább csáktornyai pihenése alatt az utolsó hetekben, nem kerülte azt ki az irodalmi új jelenség.

n

Jegyzet –

Kassa

tól (hol a mű megjelent): a mű címlapján ez áll: ,,Nyomtatták

Kassa

n, 1664. Esztendőben".

n

Jegyzet – a stubnyai hévvízeken: Turóc megyei, már a középkorban is ismert és kedvelt híres melegfürdő.

Ha olvasta, bizonyára érdekkel fogta olvasni magát a leírt tárgyat; pártfelének, barátjának,

Veselényi Ferenc

Wesselényi Ferenc

nek kalandos egybekelését

Szécsi Máriá

Széchy Mária

val, mely a nélkül is minden ajkon forog vala; bizonyára nem egy helyt tapsolta meg az új költő virtuozitását, nyelv és versbeli könnyű bőségét, eleven képzelmét a festésben, rhythmusának magyar zamatját, olykor merész újításait a szólásmódokban s több ilyeket: de az egésznek alkotásáról, a cselekvényről, az egyes jellemek ábrázolásáról a „Szigeti Veszedelem” írója nem sokkal lehetett különb véleményen, mint évtizedekkel előbb (1653.) Liszti László epikai munkájáról (,,A mohácsi veszedelem”) vagy ugyanannak krónikás modorú, össze nem függő verselményeiről („A magyar vezérek és királyok emlékezete”), s tankölteményéről (,,A szerencse állhatatlansága”).

n

Jegyzet – pártfelének, barátjának,

Veselényi Ferenc

Wesselényi Ferenc

nek: nyilván

Zrínyi Miklós

nek a Wesselényi- összeesküvésben való részességére gondol

Arany János

, amit azóta bizonyitottnak vélnek, sőt

Klaniczay Tibor

egyenesen azt mondja: minden jel arra mutat, hogy az igazi kezdeményező maga

Zrínyi Miklós

volt ( Zrínyi Miklós.

Budapest

1964.2 363–365., 795 – 97. l.).

n

Jegyzet – mint egy évtizeddel előbb (1653) Liszti László epikai munkájáról: Liszti László (1628?–1662) e művének címe: Magyar Márs avagy Mohách mezején történt veszedelemnek emlékezete. Bécs 1653 – „A magyar vezérek és királyok emlékezete“: A munka eredeti címe Reges Hungariae ab anno Christi CDI ad annum MDCLII.

Arany János

, s mások is azért iktatja a cimbe a vezérek szót, mert

Liszti László

Attiláról, Csabáról, Aladárról, Toxysról (Taksony) és Gézáról is ír benne egy-egy ,,éneket".

n

Jegyzet – „A szerencse állhatatlansága”: ez tulajdonképpen a Magyar Márs egy részlete, a Pars Octava-ban, a Nyolcadik részben.

Liszti László

, bár „Mohácsi Veszedelme” két évvel utóbb lát' napvilágot, mint az „Adriai tenger Szirénája” (Zrínyi verses munkái) ; bár kétségtelen, hogy az utóbbinak hatása volt rá, sőt az tette talán költővé is, compositióra nézve egy csöppet sem tanult elődétől, sőt visszavitte az elbeszélést száraz krónikai tények (legfölebb bővített és kiszínezett) elsorolására, oly mértékben, hogy mint a prózai krónika-íróknál szokás vala, még földrajzot, Magyarország terjedelmes geographiáját is jónak látta előadni eposzában.

n

Jegyzet – Az ,,Adriai tenger Szirénája": a pontos cím: Adriai tengernek Syrenaia. Gróff

Zrínyi Miklós

. Bécs 1651.

n

Jegyzet – Magyarország terjedelmes geographiáját: ez az említett ,,geographia' '

Liszti László

Magyar Mársában olvasható.

Műve, úgy látszik, nem sokára feledésbe ment: már egykorúi többet tudhattak botrányos életéről, s annak következtében hóhérpallos által történt haláláról (1660), mint verseiről, melyekben, még a részletekben is, oly kevés az ihlet. Több kiadást nem ért, egészen korunkig, midőn a Nemzeti könyvtár föltámasztá halottjaiból.

n

Jegyzet – a Nemzeti Könyvtár feltámasztá halottaiból: 1855-ben jelent meg a Nemzeti Könyvtár V. köteteként: Köpcsényi és jánosházi báró Listi László költői munkái. Ürményi József által.

Budapest

.

És ím, egy

Liszti László

munkáinak sorsában osztozik majdnem a ,,Zrínyiász” is:

Kazinczy Ferenc

ig s 1817-ig várnia újabb kiadásra; míg a „Murányi Vénus” – első megjelente után – a múlt századnak majdnem minden tíz esztendejében újra meg újra nyomatik (1702, 25, 29, 39, 51, 67, 71, 75, 96), a mi kétségtelen bizonyság népszerű volta felől.

n

Jegyzet –

Kazinczy Ferenc

ig s 1817-ig kell várnia újabb kiadásra: Zrínyinek minden munkái

Budapest

1817. I–II. köt.; ez a Kazinczy-féle kiadás.

Az új költő, ki 1664-ben vetélytárs nélkül foglalta el a magyar epikai irodalom csúcsát, nem vala már ifjú. Születési éve nincs még kinyomozva; de alig néhány évvel lehetett ifjabb

Zrínyi Miklós

nél, ki újabb felvilágosítás szerint nem 1616-ban, hanem 1618-ban született.

Dugonics András

és utána

Toldy Ferenc

, hozzávetőleg 1620-ra teszik a

Gyöngyösi István

ét; a miben meg is nyugodhatunk, ha figyelembe veszszük s ha áll az, hogy költőnk 1640-ben már

Wesselényi Ferenc

komornyikja, 1653-ban házas ember és (a mi bizonyos) táblabíró.

n

Jegyzet –

Dugonics András

folyvást idézett műve az a 82 lapos „Előintés", azaz Bevezetés, melyet az általa gondozott 1796-os Gyöngyösi-kiadáshoz írt ( Gyöngyösi Istvánnak Költeményes Maradványi, melyeket egybeszedett és a' legrégibb nyomtatványok és kéz-irások szerént hibáiból ki-mentett Dugonics András királyi oktató, I–II. köt.

Pozsony

ban és

Budapest

en 1796. ).

Dugonics András

, mint maga elmondja, ezt a kezdetleges „kritikai” kiadást a Füskuti–Landerer kiadó fölkérésére készítette s a bevezető életrajzhoz bő levéltári kutatást is végzett.

n

Jegyzet –

Toldy Ferenc

már a Handbuch der ungarischen Poesie.

Budapest

und

Bécs

, 1828. szólt részletesen

Gyöngyösi István

ről (I. köt. 80. kk.), de munkája, melyről

Arany János

szól, s mely már az 50-es években,

Arany János

cikke előtt

Gyöngyösi István

felé fordította a figyelmet, az Irodalmi arcképek III. darabja volt (1853– 56.). Ez tulajdonképpen 1853– 54-ben tartott egyetemi előadásának összefoglalása (lásd Toldy Ferenc Összegyűjtött munkái. VII. köt.

Budapest

1873. 25. kk.).

n

Jegyzet – hozzávetőleg 1620-ra teszik

Gyöngyösi István

ét:

Gyöngyösi István

1629-ben született, Ungvárott.

n

Jegyzet – 1640-ben már

Wesselényi Ferenc

komornyikja: csak 1663-ban lesz

Wesselényi Ferenc

,,kamarása”, komornyikja.

n

Jegyzet – 1653-ban házas ember és (ami bizonyos) tábla bíró: 1652-ben vette feleségül Baranyay Gáspár

Baranyay Ilona

nevű leányát, aki 1668 vagy 69-ben halt el mellőle. 1674-ben újra nősül,

Görgei Ilona

t vévén feleségül. ,,Táblabíróvá”, esküdtté azonban csakugyan 1653-ban, Gömör megye Rozsnyón tartott megyegyűlésén választották.

De lehetett valamivel fiatalabb is, mi után nem tudjuk, hol töltötte serdülő korát, hol és meddig végezte iskoláit, s vajjon a

Wesselényi Ferenc

szolgálatába egyenesen mint komornyik vétetett-e fel, vagy e címre csak később jutott, azelőtt apródi szolgálatot teljesítvén. Mert

Gyöngyösi István

hosszú életkora (84 év) s legkésőbb vénségében is folytatott irodalmi és közhivatali ernyedetlen fáradozása olyan formát sejtet velünk, hogy e hosszú életből még néhány évet le kell alkudnunk, s bár maga mind munkái előszavában, mind (jegyzőkönyvileg fenmaradt) némi nyilatkozataiban emlegeti öregségét, ezt nem kell oly magasra számítanunk, mint

Dugonics András

, elégséges adatok nélkül, teszi.

n

Jegyzet – Mert

Gyöngyösi István

hosszú életkora (84 év): valójában tehát csak 75 év (1629–1704).

A

Wesselényi Ferenc

szolgálatába kerülés, a házasság, sőt – oly pártfogó mellett mint

Wesselényi Ferenc

– a táblabíróság is megállhat, ha

Gyöngyösi István

5–6 évvel fiatalabb is. Így aztán első föllépte ,,Muránnyal” nem esik élete 44-ik – és lelépte Charikliával a 80-ik évére; sem kihalta a hosszas alispánságból a 84-dikre!

n

Jegyzet – Chariklia:

Gyöngyösi István

életében megjelent utolsó műve (1700). Tulajdonképpen átdolgozás; Czobor Mihály XVII. század eleji költőnk antik tárgyú művét dolgozta át, lásd fönt is.

Gyöngyösi István

benső életéről, költői fejlődéséről, magán jelleme s viszonyai felől alig tudunk többet a semminél. Nyilvános pályája leginkább az, a minek egyes mozzanatai fenmaradtak, elegendő számmal és hitelességgel arra, hogy közszolgálatai során végig tekinthessünk, de soványan arra nézve, hogy emberi valójába mélyebben bepillanthassunk. A mit e, leginkább jegyzőkönyvi adatok mutatnak, oda megy ki, hogy

Gyöngyösi István

köztiszteletben álló nyilvános jellem volt megyéjében (Gömör), s népszerűsége, mely eleinte nem volt nagy, idővel fokonkint növekedett, már akár azért, hogy pártja (ha volt ilyen) hosszasabb ideig fenn bírta tartani uralmát, akár, hogy

Gyöngyösi István

mindenkinek – pártkülönbség nélkül – szeretetét meg bírta nyerni. Legalább én a megyebeli közvéleménynek némi fordulatát látom

Gyöngyösi István

javára, s talán e fordulatnak – összevetvén az életrajzi adatokat művei szellemével – valószínű magyarázatát is jól sejtem. Közpályára

Gyöngyösi István

1653-ban lépett, Gömörmegye táblabírájának „rendeltetvén”.

Dugonics András

, a jegyzőkönyv után, e szót használja, mi főispáni kinevezésre mutat, a minthogy a táblabírák, egészen korunkig, rendszerint kineveztettek. Ettől fogva 1681-ig semmi nyomát nem találjuk közszolgálati működésének, vagy újabb emelkedésnek a megyei pályán, de a mondott évben kettős jelét adja bizalmának Gömör, elébb valami élelmező küldöttség tagjául Hevesbe rendelvén, (ily megbízatása azelőtt is lehetett táblabírói tiszténél fogva) azután a soproni országgyűlésre követül választván. Hogy volt a megye megelégedve

Gyöngyösi István

követségével? adatok hijában nem mondhatni meg, de úgy látszik, népszerűsége nem gyarapodott általa. Ugyanis a rákövetkezett tisztújító széken (1683.) a megye annyira ellenzékbe tette magát a főispánnal, b.

Andrássy Miklós

val, hogy az általa alispánságra kijelölt három egyént egészen mellőzte, s a maga három jelöltjéből választott e főhivatalra.

n

Jegyzet – a megye annyira ellenzékbe tette magát a főispánnal, b.

Andrássy Miklós

val: Andrássy Miklósról van szó, aki az ismert főúri családnak 1676-ban szerezte meg a bárói rangot.– A Thököly-féle kassai országgyűlésen

Gyöngyösi István

képviseli

Andrássy Miklós

t (1683): ugyanarról az Andrássy Miklósról van szó, aki ekkor a király s a kurucvezér között ingadozott.

Gyöngyösi István

a főispán jelöltjei közt volt – s bukott. – Hanem ettől fogva nőttön-nő emberünk népszerűsége. 1685-ben kétszer küldik ki; elébb

Caraffa, Antonio

hoz, meg valami számvetésre a katonasággal. A következő tisztújításon (1686.) elnyeri az alispánságot, melyről alig bír lemondani. Mint alispán (1687.) egyszersmind követül küldetik az országgyülésre; 1688-ban kétszer mondott le megyei hivataláról, de csaknem erőszakkal megmarasztják; így minden évben 1693-ig, a midőn sikerül nyugalomba vonúlnia.

n

Jegyzet – 1693-ig, amidőn sikerül nyugalomba vonulnia: 1694-ben mondott le alispánságáról.

A hét évi alispánság után másik hetet közhivatal nélkűl tölt, de 1700-ban s attól fogva haláláig (1704.) megint ő az első alispán.

n

Jegyzet – 1700-ban s attól fogva haláláig (1704) megint ő az első alispán: 1704. júl. 24-én halt meg Rozsnyón s valószínűleg ott is temették el.

Halála éve bizonyosabb mint születéseé, mert az 1704-ki jegyzőkönyv, melynek

Dugonics András

szavait látszik fordítani, september 30-áról azt mondja, hogy ,,Gömörvármegyének érdemes alispánja

Gyöngyösi István

, a mult napokban vett búcsút a világtól” – s akkor helyette nem utódját választották meg, hanem hivatalánál fogva helyettesítették a másodalispánt; utódja csak e szept. 30-iki tisztújító széken választatván meg. Ha

Gyöngyösi István

nem a mult napokban, hanem például a mult évben halt volna meg, egyszerű helyettesítés helyett azóta új választásra került volna a sor.

E szembetűnő gyarapodása

Gyöngyösi István

népszerűségének a megyei közpályán lehet becsületes jellem, értelmi fensőbbség, tapasztaltság, hivatalos buzgalom, megnyerő viselet stb. eredménye: de lehet az is, hogy az uralkodó közvéleményben fordulat állott be

Gyöngyösi István

javára, s fordulat ő magának is politikai színárnyalatára nézve. Nevetséges volna az akkori megyei életben oly oppositiót keresni főispáni és megyei párt közt, minő későbben kifejlődött; de azt talán föltehetjük, hogy a választók hazafiasága egy nüansszal különbözött a kinevezőkétől, s maga

Gyöngyösi István

, mint első bukásából sejthetjük, ez utóbbi ajtón nem bírt vergődni népszerűségre. A kormányférfi

Wesselényi Ferenc

t (kinek titkos hazafi törekvéseit sűrű fátyol fedte a közönséges szemek elől) a hivet híven magasztaló hű komornyik, a Murányi Vénus költője, megyei szolgálatra kinevezve, úgy látszik, eleinte nem volt kedves ember azon, bármily halvány ellenzék előtt, mely később is jelét merte adni függetlenségének, hogy elvesse a főispán jelöltjeit. De némi fordulatnak kellett beállani a költő politikai viseletében, minek kulcsát legjobban kezünkbe látszik adni egyik művének a sorsa, melynek címe Palinodia.

E görög szó visszaéneklést jelent, megcáfolását énekben annak, a mit a költő másszor zengett; visszavonását a magasztaló vagy ócsárló költeménynek.

Gyöngyösi István

a klaszszikai (legalább latin) irodalom nagy kedvelője, bizonyosan ismerte e szónak ily értelmét, tudva és szándékosan használta így. Hiszen

Flaccus, Quintus Horatius

versei közt is fordúl elő palinodia, melyben visszavonja előbbi gúnyos bántalmait egy nő irányában. –

Gyöngyösi István

az 1681-diki országgyűlés alkalmával egy költeményt írt volt az új nádor Esterházy Pál tiszteletére, melyben „a maga gyámoltalanságán kesergő Nympha” az az Magyarország a ,,kardos griff (Esterházy címere) oltalmába folyamodik". Akkor ezt nem nevezte palinodiának; ellenben négy sor dicsőítő latin verset írt hozzá, az Esterházy griffre, s bókoló ajánlólevelet a nádorhoz. – Nem találta-e később valósulva a ,,kardos griffhez” kötött reményeit? elég az hozzá,

Gyöngyösi István

nem sietett e munka kiadásával, s midőn végre 1695-ben kinyomatta, elhagyta belőle az ajánlólevelet, el a griffet magasztaló latin verseket; el a költő saját nevét; ellenben a főcímet így változtatta: Palinódia. Prosopopoeia Hungariae. (Vissza-éneklés. Magyarország személyesítése.)

Miért nevezte palinódiának, holott a költemény szövege ugyanaz maradt, minden lényeges változtatás nélkül? Semmi józan okot nem gondolhatni, egyebet annál, hogy megbánta e költeményt, szerette volna visszavonni egészen, de mivel kéziratban el volt terjedve, el nem nyomhatta; hogy hát mégis láttassa véleménye fordultát: a palinódia szót függeszté elébe s ajánló-levél, latin magasztalás és saját neve kihagyásával bocsátá nyilvánosságra. Talán csak személyes neheztelése volt

Esterházy Pál

ra; de az is valószínű, hogy e fő uraság nem igen vala népszerű a megyei közvélemény előtt, melylyel

Gyöngyösi István

most már kézen fogva haladt, és hogy a kardos griff nem úgy kardoskodott az ország mellett, mint

Gyöngyösi István

, mint az alsóbb nemesség, mint a megyei hazafiság várta.

E fordulat költőnk viseletében még inkább szembetűnik, ha összevetjük két fő munkáját: a „Murányi Vénust” és „Kemény Jánost". Az első, mint láttuk, 1664-ben, az utóbbi 1693-ban jelent meg. Mindenik előbb készült, de Kemény a Vénusnál kétségkívül utóbb. Már a tárgy választásban észrevehető a különbség. Amott

Wesselényi Ferenc

, mint Ferdinánd híve s a Murányi vár elszakadása

II. Rákóczi György

tól; itt erdélyi dolgok, erdélyi fejedelem magasztalása. Mintha

Gyöngyösi István

a közvélemény ama felét is meg akarná nyerni „Kemény” által, mely épen nem rajong vala a Murányi költeményben kifejezett eszmékért. E különbsége a két tárgynak határozottabban színeztetik a felfogás, jellemzés, előadás által. ,,Murány” hősét amaz erénnyel ragyogtatja költőnk leginkább, melynek mai neve: loyalitás; maga is ez érzelemtől van áthatva. ,,Kemény”-ben erdélyi fejedelmet magasztal, nemcsak a Barcsay ellen pártütő főhőst, hanem a

második Rákóczy György

II. Rákóczi György

öt is. A murányi költemény egyenesen kárhoztatja a

II. Rákóczi György

hoz szító magyarságot, azon első Rákóczyhoz, kitől a „békesség teherbe esik s tőle nem reméllett háború születik, Ferdinándra s reánk hada készíttetik” . . mire aztán: „felzendűl a föld, s pártütések esnek, királyához marad hűsége kevesnek,

Rákóczy György

II. Rákóczi György

mellé Erdélybe repdesnek” – minek eredménye az, hogy ,,végtére országunk maradt kis rongya is tékozlatik” – úgy hogy a költő feljajdúl: „veszni tért kis hazánk, forgott mely sok kockán !” – és erős invectivában tör ki a magyarok ellen:

Oh–! a régiektől elfajúlt nemzetség!

Híredben, nevedben korcsosúlt nemesség !

Heában rögzött meg a vad erkölcs benned,

Az ujságok (lázongás) nélkül nehéz már ellenned.

Nem nevel semmi jót az ujság-követés,

Szívmaró, s félelmes a gonosz pártütés.

Ellenben: „igaz királyunknak alig volt oly híve, mint a

Wesselényi Ferenc

tökéletes szíve” stb.

n

Jegyzet – Ellenben: „igaz királyunknak alig volt oly híve”: a kurzivált kiemelések itt is s valamennyi következő idézetben is, mind

Arany János

-tól valók.

Arany János

előtt az említett Dugonics-féle kiadás kellett hogy legyen. Erről viszont azt mondja Badics Ferenc, hogy miután

Dugonics András

nak nem sikerült

Gyöngyösi István

nek e műve, a Murányi Vénusz kéziratát megtalálnia, szerencsétlen módon, éppen a legtorzultabb szövegű kiadások alapján közölte (i. m. 208. l.).

Arany János

a Murányi Vénuszból vett idézetekben követi

Dugonics András

ot, csak némiképp modernizálja,

Badics Ferenc

1909-ben közzétette a Murányi Vénusz leghűbb szövegét. ( Márssal Társalkodó Murányi Vénusz. Írta Gyöngyösi István. A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Bizottságának megbízásából az első 1664-iki kiadás alapján sajtó alá rendezte [. . . ] Badics Ferenc.

Budapest

1909. ). Az összehasonlítás kedvéért adjuk az

Arany János

által idézett első hat sort Dugonics- és Badics-féle változatban is:

Dugonics: Oh! a'Regiektől el-fajólt Nemzetség!

Hiredben nevedben korcsosultt Nemesség!

Héjjában rögzött meg a' vad erkölcs benned,

Az ujságok nélkül nehéz már el-lenned.

Nem nevel semmi jót az Ujság-követés

Szív-maró, 's félelmes, gonosz a' párt-ütés.

Badics: Oh az régiektül el-fajzott nemzetség

Hiredben, s- nevedben korcsosult nemesség

Hijában: meg-rögzött az vad erkölcs benned,

Az Vjságok nélkul nehez már el-lenned,

Nem nevel semmi jót az ujság követés,

Szü-maró s- félelmes, gonosz az pártütés.

Ugyane

II. Rákóczi György

nak a fiát ,,Kemény”- ben, nem számítva azon magasztalásokat, melyek a költő által egy hírmondó szájába adatnak s hol többi közt így dicsérteti a fejedelmet:

. . . mint Turnusnak, olyan keménsége;

Dicsőségre vágyó szíve nemessége,

Nem ijeszti semmit dolga nehézsége,

Ha h is, csak légyen jó hírt szülő vége –

nagy szívnek mondja, mely „ég a szép dicsőség lángjával; Hectorként küszködni nem szűn bajnokával” s midőn elesik:

Megfesti a földet kiontott vérével,

A gyulai mezőn sebesült testével,

A hol sok pogáııt ölt tulajdon kezével;

Maga is elfogyván akkor vett sebével.

Igaz, hogy mindez a

II. Rákóczi György

, mind

Kemény János

, töröl: ellen csatáznak, az utóbbi épen német segéllyel s így azt lehetne mondani, hogy költőnket régi sympáthiái vezérlik e két fejedelem magasztalásában: de nem lehet észre nem venni, hogy az irónia, mely a „Murányi Vénus”-ban az erdélyi párt ellen volt irányozva, itt a német hadak ellen fordul s

Kemény János

bukása leginkább ez utóbbiak megbízhatlanságának tulajdoníttatik. Leírja ugyan pompásan

Montecuccoli, Raimondo

hadait a mustrán, szép sereg, jól fegyverzett, jól fegyelmezett, de mindjárt utánna veti gúnynyal:

Immár is madarat a győzedelemnek,

Mellyesztik, noha még sok híjja van ennek!

A mint hogy a következés meg is mutatja.

Kemény János

t a segítő hadakba vetett bizodalma jégre viszi;

Montecuccoli, Raimondo

húzza, halasztja, kerüli az ütközetet, vagy mint a költő nyilvános sarcasmussal kifejezi:

A nagy Fábiusnak talán példájával,

Akara a német, mászkáló hadával,

Az ütközetnek távoztatásával

Diadalmaskodni !

Mondám, hogy az irónia Murányban az erdélyi párt ellen nyilatkozik. Szécsi Éva, Illyésházy Gáborné, Mária nővére, együtt lakik a várban s ennek kulcsa, férje és

II. Rákóczi György

nevében, őnála áll.

Gyöngyösi István

nem tartja magát vissza némi gúnyos célzásoktól az Éva és férje rovására s a komikum is, mellyel a vár bevételét fűszerezni akarja, az ő rovásukra történik. Hű porkolábjok csúnyán és bűnösen viseli magát

Wesselényi Ferenc

előtt, midőn ez ráijeszt; Éva ,,öregasszonya” pedig, mikor álmából fölverve a vár kulcsát akarják vele elhozatni, nem tudja felölteni zavarj ában köntösét, úgy szaladgál sokáig „sokaknak láttára". – Ellenkezőleg Keményben, ama fabiusi hadak, Magyarországra

. . . mikor béjönnek merő Achillesek,

Vágják a törököt, a nyelvek élesek,

Elcsapja hasokat azonban levesek,

Nyögve kullognak ki, s nem olyan mérgesek.

Ha a magyar égből sokat bévehetnek,

Ritkák, kik halálos döggel nem fizetnek;

Régi koporsója országunk ezeknek.

Nem szaporítom az idézetek számát, mert ennyi is elég feltűntetni, a különböző szellemet, mely

Gyöngyösi István

nek korábbi és későbbi művén elömlik. Azt azonban épen nem állítom, hogy költőnk egész lélekkel az erdélyi párthoz csatlakozott. Ha egyéb nem, az a fennmaradott adat is megcáfolna ebben, hogy fia, Gábor, épen a

Rákóczy Ferenc

II. Rákóczi Ferenc

zendülésekor veszti el megyei jegyzői hivatalát; meg a költőnek Koháry Istvánhoz intézett ajánló-levele is, melyben (ne feledjük: kinek ír) a Tököli felkelést kárhoztatva emlegeti.

n

Jegyzet – a költőnek Koháry Istvánhoz intézett ajánló levele: Koháry Istvánhoz

Gyöngyösi István

nek két fontos levelét emlegeti az irodalomtörténetírás. Egyik, amellyel Rózsakoszorúját, öregkori vallásos versét ajánlotta a Habsburg-párti, katolikus főúrnak (1689–90); a másik, melyet 1695 végén írt Csalárd Cupidójához s kiadása érdekében. Itt nyilván az előbbiről van szó, mert ebben ítéli el a kétszer is ,,törökös cimborá“-nak titulált

Thököly Imre

t.

Azt sem állítom, hogy feszűlt lábon állott volna a főispánnal,

Andrássy Miklós

val, kinek még 1700-ban is bemutatja hódolatát egyik ajánló levele által.

Gyöngyösi István

t én ama hazafiakhoz számítom, kik az alkotmány érdekében reménnyel néztek az erdélyi ellentállásra, a nélkül, hogy csatlakoznának a mozgalomhoz. És egy Lobkovitz–Caraffa világban mi is lehetett volna egyéb?

n

Jegyzet – Lobkowitz, Franz Wenzel Ensebius (1609–1677): cseh főnemesi családból származó osztrák államférfi, aki, akárcsak a máig ismert és hírhedt

Caraffa, Antonio

, a magyarországi szabadságmozgalmak esküdt ellensége volt.

Így, a fenlevő kevés adat s önmunkái után megkisértve némi fogalmat nyujtani

Gyöngyösi István

jelleméről a köz irányában: áttérhetünk magán életére s viszonyaira, bár e tekintetben még kevesebb adat áll rendelkezésünk alatt. – Vallására nézve

Gyöngyösi István

t római katholikusnak bizonyítja egyik munkája: a ,,Rózsakoszorú”. De türelmetlenségnek semmi jele munkáiban, még annyi se, mennyit a türelmes, felvilágosodott, az üldözést nyíltan kárhoztató

Zrínyi Miklós

nagy műve rúgói közé felvett.

n

Jegyzet – vallására nézve

Gyöngyösi István

t r. katolikusnak bizonyítja . . :

Gyöngyösi István

kálvinistának született; a Wesselényi-összeesküvéskor gyanúba vették őt is, majd fogságba is került, de hamar kiengedték s ebben, mint a mai irodalomtörténet ás sejti, része volt ez időben történt katolizálásának is, illetőleg ennek következtében

Szelepcsényi György

hercegprímás közbenjárásának ( A magyar irodalom története, 2. köt. 185. l.).

Nála ugyanis Isten a magyar népet többi közt azért ostorozza a török által, mert ,,gyönyörködnek különb-különb vallásoknak” –

Gyöngyösi István

nél még ennyi jelét sem találtam a felekezetességnek s munkáiban – az egy Rózsakoszorút kivéve – átalán kevés a vallási vonatkozás.

n

Jegyzet – ,,gyönyörködnek különb-különb vallásoknak“: az eredetiben külömb-külömb vallásoknak.

Pártfogói s az általa tisztelt egyének irányában, mint ajánló leveleiből s munkáiból kitetszik, a kor szokása szerint, épen nem fukar a tömjénezésben, sőt áradoz a magasztalástól. De azt is ismételve kimondja, hogy a születés maga nem érdem, sőt mint Palinódiája esetéből láttuk, ki is merte olykor mutatni neheztelését a magasrangúak ellen. Így jelleme szolgainak nem mondható.

Nemesi osztályból származtát mind kora ifjontan

Wesselényi Ferenc

szolgálatába fölvétele, mind megyei hivatalai, mind birtoka és birtokképessége eléggé mutatják.

Szécsi Máriá

Széchy Mária

tól ajándokul kapott egy

Babarét

nevű falut és azt bírta 1659-ig, a midőn Koháry István (a költő) kiváltotta tőle 1200 forinton. Az egész eljárás úgy történt vele, mint nemesi birtokkal. Házai voltak, mint előbeszédei s ajánló levelei költéből kitetszik, Csetneken,

Krasznahorka–Váraljá

Krasznahorkaváralja

n és (

Toldy Ferenc

szerint)

Martonháza

n, melyek közűl az utolsót és az elsőnek helyét ma is kegyelettel mutogatják az ottlakók.

n

Jegyzet – Csetnek,

Krasznahorka–Váralja

Krasznahorkaváralja

,

Martonháza

: Csetnek Gömör megyei nagyközség;

Martonháza

vagy más nevén Martonháza ugyancsak Gömör megyei község; Krasznahorkaváralja szintén.

Neje Békényi Zsófia, hihetőleg pelsőci (mindenesetre gömöri) birtokosnő, mivel ottan ügyvédeket vall. Házasságát költőnknek

Dugonics András

, nem tudom, mi alapon, teszi épen 1653-ra, mivel forrást nem nevez.

n

Jegyzet – Házasságát

[szerkesztői feloldás]

.

1653-ra: mint említettük, 1652 házasságkötésének éve.

Egy fia említtetik csupán: a föntebbi Gábor, de házasságuk több gyermekkel volt megáldva, mert már ,,Vénusát” nagyobb részint ,,úton, s sok értetlen csöcsömők kiáltásával zajgásokkor” írta, kik közűl a nagy rész életben is maradt, mert

Andrássy Miklós

főispánnak (a Charikliához írt ajánló levelében, 1700) úri jóakaratába ajánlja „gyermekeit” is.

n

Jegyzet – „sok értetlen csöcsömők' ”:

Arany János

jól sejti, hogy

Gyöngyösi István

nek nemcsak egy gyermeke ért felnőtt kort. Első házasságából négy (Mária, Borbála, István, Éva), a másodikból származó nyolc közül legalább öt (Magdolna, Rozália, Julianna, Gábor, Antal). Maga az egész okoskodás azonban félreértésen alapszik,

Dugonics András

téves olvasatán. Ez ugyanis a Murányi Vénusz ajánlásának e mondatában: „mivel hogy nagyobb részrül uton, s-sok értetlen Csőcselék kiáltásával zaygó szállásokon írtam" a Csőcselék szót csöcsömők-nek olvasta s így is nyomtatta ki. Később

Arany János

maga is rájött e hibára s az 1879-es PD-ban a „Hibák javítása" című fölsorolásába csillag alatt a következő megjegyzést tette: ,,

Dugonics András

sajtóhibája, s így az erre épített okoskodás sem áll” (520. l.).

n

Jegyzet –

Andrássy Péter

főispánnak

[szerkesztői feloldás]

. .

úri jóakarataiba ajánlja: itt már nem a fent említett Andrássy Miklósról, hanem Andrássy Péterről, az előbbinek elsőszülött fiáról van szó. Ez ösztönözte

Gyöngyösi István

t a hellenizmus egyik jellemző termékének, az i. sz. IV. sz.-ban élt

Heliodoros

regényes művének lefordítására, illetőleg feldolgozására.

Gyöngyösi István

részint Czobor Mihály prózai fordítására-átdolgozására, részint német forrásokra, részint az eredetire támaszkodott. Munkája Andrássy Péternek ajánlva 1700-ban jelent meg,

Lőcse

n.

Eszerint, úgy látszik, patriarchalis családi életet élt az agg költő; bár hivatala és beteges állapota, melyről panaszkodik, gyakori nyugtalanságot szerze neki. Már Vénusát, mint fönebb érintők, „nagyobb részént úton” írta, a ,,stubnyai hévvizen” fejezte be, hihetően nem puszta mulatságból, hanem egészségi szempontból időzvén ott.

Koháry István

hoz intézett ajánló levelében (1690) „a munkát gyengén győző egészségtelen öregségét” említi, az

Apor István

hoz adottban (1693) ,,tántorgó öregségét” alkalmaz magára egy latin idézetből s ugyanott alább ,,törődött öregségével” menti magát.

n

Jegyzet – Kohárihoz intézett ajánló levelében (1690): lásd fönt; itt újra az első levélről van szó.

n

Jegyzet – az

Apor István

hoz adottban (1693): a Kemény János Emlékezetéhöz írott ajánlásról van szó. Ezt az irodalomkedvelő Apor István (?– 1706) gazdag erdélyi főúr segítségével adta ki

Gyöngyösi István

1693-ban.

De mindez, a mint fönebb mondám, akkor is megállhat ha

Gyöngyösi István

t 4– 5 évvel fiatalabbnak vesszük. Nem áll pedig ennek ellent

Dugonics András

azon számítása, hogy

Gyöngyösi István

1640-ben lett

Wesselényi Ferenc

komornyikja – s hogy így, akkorra iskoláit végezve, legalább 20 évesnek kellett lennie. Mert

Dugonics András

azt, hogy költőnk ép a mondott évben került a füleki kapitány szolgálatába, csak állítja vagy fölteszi, de nem bizonyítja semmivel.

n

Jegyzet – hogy

Gyöngyösi István

1640-ben lett

Wesselényi Ferenc

komornyikja: mint előbb említettük, csak 1663- ban.

Mondja ugyan: „valamit Gyöngyösi Istvánról írásba foglalok, mindazoknak alapja lészen azon jegyzőkönyv” – (t. i., a melyet

Szathmáry K. Miklós

Szathmáry Király Miklós

alispántól, Gömörmegye protocoluma kivonatául kapott), de ép e vallomás bizonyítja, hogy arra nézve, mikor kezdődik

Gyöngyösi István

szolgálata

Wesselényi Ferenc

nél, semmi adata nem volt, miután képtelenség, hogy Gömörmegye jegyzőkönyvbe vette volna azt, hogy a füleki (különben is nógrádbeli) vár kapitánya kit fogad komornyikjául.

n

Jegyzet –

Szathmáry K. Miklós

Szathmáry Király Miklós

alispántól: Szathmáry Király Miklós (? – 1618) huszonnégy esztendőn át viselte Gömör megye alispáni tisztét; irodalomkedvelő eben állt, sőt, maga is írt színdarabot.

Maga

Gyöngyösi István

, a Murányi Vénus címlapján, időmeghatározás nélkül nevezi magát ő nagyságok komornyikjának; tehát annyi bizonyos csak, hogy

Wesselényi Ferenc

és

Széchy Mária

házasságuk után, azaz 1644 után, viselte e bizalmas hivatalt. Ott volt-e már a megénekelt kaland idején vagy azelőtt is – és micsoda minőségben

Wesselényi Ferenc

nél: az

Gyöngyösi István

nk irásiból ki nem tetszik s

Dugonics András

semmi adattal nem bizonyítja. Házasságára nézve is, melyet

Dugonics András

1653-ra tesz, csak annyit látok igazolva, hogy 1659-ben már házas ember, akkor történvén a fönebb érintett ügyvédi vallomás, a jegyzőkönyv szerint.

n

Jegyzet – Házasságára nézve is, melyet

Dugonics András

1653-ra tesz: lásd fönt.

Mindazáltal

Dugonics András

hozzávetését a házasság évére nézve megállhatónak tartom, a „Murányi Vénus”-ból vett okokkal, melynek immár keletkezési idejét akarom vizsgálni.

Gyöngyösi István

e költeményt nem írta mindjárt a megénekelt esemény után. Sőt annyi idő jött közbe, hogy megfeledhette annak évét, 1646-ra tévén, a mi világosan 1644-ben történt.

n

Jegyzet – 1646-ra tevén, mi világosan 1644-ben történt: az esemény valóban 1644-ben történt.

E feledékenység arra is mutat, hogy nehezen volt költőnk akkor még

Wesselényi Ferenc

oldalánál: csak később, másoktól hallotta elbeszélni. Ha maga részt vesz, ha saját élményeihez köti annak emlékezetét: hogyan vét vala el két egész esztendőt? – De nem is írta kevéssel a kiadás előtt (1664), mert címlapján megjegyzi: „melyet írt volt. . . mostan pedig, újabb megjobbításával a verseknek, kibocsáttatott és nyomtattatott”.*

n

Jegyzet *

Dugonics András

nál a mű első kiadásának éve 1674. Ezt

Toldy Ferenc

sikeresen lerontja az által, hogy akkor már se

Wesselényi Ferenc

se

Széchy Mária

nem élt, s így művét

Gyöngyösi István

nekik nem ajánlhatta. De nem történhetett-e, hogy művét az ajánlással, megküldötte rég azelőtt kéziratban nekik; s most (1674) a kéziratot, ajánló levelestűl, csak kinyomatta?

Toldy Ferenc

sem hivatkozik az eredeti kiadásra.

n

Jegyzet – De nem is írta kevéssel a kiadás előtt (1644): az újabb kutatás tanúsága szerint itt

Arany János

erősen tévedett, ami nyilván abból a másik téves adatából következik, hogy

Gyöngyösi István

már 1640-ben

Wesselényi Ferenc

szolgálatában állt. Az irodalomtörténetírás mai felfogása szerint csak közvetlenül a kiadás előtt fejezte be

Gyöngyösi István

híres művét.

Továbbá nem írta egy huzomban s rövid idő alatt, mert szintén maga szavai ezek: „addig toldozgattam sokszor félbenszakasztott munkámat, hogy sokára még is újonnan felvett pennámmal a dolgon végig ballagtam”. Oly időszakra kell tehát tennünk, mely mind a leírt kaland, mind a kiadás évétől távolacska esik: legalkalmasabban 1653– 59 közé. S íme, talál: egyfelől az, hogy

Zrínyi Miklós

és

Liszti László

megjelent munkáinak (1651, 1653) hatása buzdította a megkezdésre, másfelől az, hogy ,,sok értetlen csöcsömők” zajgása közt folytatta és végezte be költeményét.

Mert épen 53-tól 59-ig szaporodhattak leginkább az „értetlen csöcsömők".

Zrínyi Miklós

példája ösztönözte a „Murányi Vénus” szerzőjét költői művek írására: fájdalom! az alkotásban s mindabban, a mi fő, sokkal inkább

Liszti László

krónikás modorát követte.

Zrínyi Miklós

alkotó nagy erejével,

Gyöngyösi István

nyelv-rhythmusbeli bájával, megteremhetett volna a magyar epósz, már két századdal ezelőtt, a minek

Gyöngyösi István

behízelgő és népszerű külsőségei mellett, kiszámíthatlan eredményei lehettek volna az elbeszélő költészet fejlemére a múlt század folytán s a belforma iránti érzék gyarapítására. Mert nem kell hinni, hogy az oly magas költői tulajdonok iránt is, minő az alkotás egysége, formabeli telje és kerekded volta, csak néhány művészi léleknek volna fogékonysága: benne van ez az emberi természet alapjában, mint a köznép meséi, mondái, balladái bizonyítják. S ha

Gyöngyösi István

ép annyi erővel, bájjal, könnyűséggel és magyar ízzel a külső előadásban, a benső alkotás nagyobb tökélyét, a mese és cselekvény fejlődetes kerekségét, a jellemek határozottabb és egyéniebb rajzát párosítja: nem tudom elhinni, hogy ezáltal művei kevésbbé lettek volna népszerűek.

Zrínyi Miklós

kapósságának sem e tulajdonok voltak ártalmára, hanem a többnyire zord, rhythmustalan külső s a nyelv szabatos összeforgatása, mely sok helyütt egész a magyartalanságig ment.

Gyöngyösi István

a compositióban nem vitte tovább az események némi csoportosításánál (Gruppierung). Hogy nyersen és pusztán a történt dolgokat adta volna, mint

Tinódi Lantos Sebestyén

, történeti rendben: nem lehet mondani. Volt neki bizonyos terve az összeállításban. Csakhogy ez még távol esik a költőileg kerek és egységes munka tervétől. Munkáinak egyes részei egy-egy ily eseménycsoportot képeznek. Így a „Murányi Vénus”-ban az I. rész körül csoportoz, miként gyúllad

Wesselényi Ferenc

szerelemre a még nem látott Szécsi Mária iránt. A II. rész e szerelmet kölcsönösen teljességre érleli. A III. rész az eredményt adja elé: Murány várnak

Wesselényi Ferenc

kezére játszását. ,,Kemény”-ben, az I. könyv a hős (Kemény János) szerelmét

Lónyay Anna

val, az eljegyzésig; a II. könyv tatár fogságát, melyből leginkább jegyese áldozatkészsége által szabadul ki; a III. könyv egyéb viselt dolgait, fejedelemségét, halálát a csatatéren.

Költői érdeket az alkotásnak nemcsak az elbeszéléstől idegen, mythologiai vagy történeti episódok, úgy a hogy beillesztése, hanem (péld. Murányban) az által is igyekezett adni, hogy hőse kedvéért mozgásba teszi az Olymp isteneit. Hősei és a velök viszonyban lévő személyek szájába beszédeket ad, közöttük levelezést költ; melyek ugyan mind

Gyöngyösi István

éi, s az érzelmeket, indulatokat nem tudják egyéníteni, se drámailag fokozni: de átalánosságban olykor jól festik. Jellemalakjai csak külsőségekben különböznek egymástól, de bensőleg ugyanazok; például a szerelmes

Wesselényi Ferenc

nek szakasztott mása a szerelmes

Kemény János

. Azaz mindkettőben

Gyöngyösi István

előhordja, a mi szépet tud mondani a szerelemről s olykor, azok nevében bizonyos lyrai hangulatba játssza magát, mely nincs hév, áradat, bensőség nélkül és könnyen ragadja magával az olvasót. E lyrai ömlés az leginkább (bár sokszor helyén kívül használva, túlságig vive, avagy oda nem illő dissonantiákkal zavarva), a mi

Gyöngyösi István

t, kortársai szemében költővé s kedvenczczé tette ; nem, mint sokan tartják, pusztán külső leírásai, mythologiából vett képei s idézetei, meg a nyelvnek, verselésnek bája s magyaros zamatja. S meg kell vallanunk,

Gyöngyösi István

, bármily gyönge mint elbeszélő: ebben az egyben, t. i. alanyi hévömlésben – ma is valódi költő. Egyes emotióit bátran tehetni

Balassa Bálint

Balassi Bálint

egy-egy darabja mellé, sőt az újabb nyelv, nagyobb előadási ügyesség által föléjök is.

Gyöngyösi István

nem volt a gépi technika embere (hiszen a fődolgokban nem is értett hozzá), sem a száraz tudományé: ő lelkesedik írása közben; színt, életet ád a szónak, szárnyat fűz a gondolatnak és sokszor repül jóval magasabban a közönségesnél, noha tapasztalás után, mindig féltenünk kell a lepottyanástól.

E melegség, könnyen hangolhatóság, teszi lényegét

Gyöngyösi István

költészetének s ez fejti meg úgy erényeit, mint hibáit. Szeme, a hevülés jobb óráiban, ragyog s megélesül a természet jelenségei iránt, szavai képekké válnak, ajakán árad a rhythmus, nyelve új fordulatokkal, szokatlan, de mégis jó magyar kifejezésekkel terhesűl meg s az esetleg tollába ötlött tárgyon egy nadály szívósságával csügg s addig ott nem hagyja, míg minden oldalról ki nem facsarta, mint a citromot. Ezek művészi rendező elme kormánya alatt jó tulajdonok, de

Gyöngyösi István

nél ép e kormány hiányzott leginkább.

Mondám; az esetleg tollába ötlött tárgyon. Mert

Gyöngyösi István

alkotásának egyik ídomtalan kinövése épen abban áll, hogy egy-egy tárgyat, egy-egy képet vagy gondolatot, mely elbeszélése folyamán esetleg előbukkan, megragad és mintha iskolában feladott thema volna, ír róla, bőven, a mennyit tud ; már a mikép a tárgy s egyéni hangulata hozza magával: vagy puszta elmélkedést vagy színezett descriptiót vagy más oly költeményt, mely mint egy különálló, az egészhez alig kapcsolt rész, akasztja meg az elbeszélést. S ilyenkor többnyire kitesz magáért, belehevül a magának feladott themába, s nem tágít, míg ki nem fárasztja magát is, az olvasót is. Eposzait ily témák csoportjára lehetne elosztani. Például a ,,Murány”-ban (apróbb kítéréseket mellőzve) mindjárt elől l. kívántatik a hír leírása. 2. Szózat a pártoskodás ellen. 3. A szerelem leírása, példákkal. 4. Irassék le Cupido lakása, stb. ,,Kemény”- ben: l. kívántatik hős levél (heroida): „

Lónyay Anna

levelet ír tatárfogságban sínlő jegyesének, Kemény Jánosnak” 2. Irassék echós vers: „A buslakodó

Kemény János

t vigasztalja a Víszhang” stb.

n

Jegyzet – heroida: ,,hőslevél“: egy az ókorban s a barokk idején is kedvelt költői műfaj.

n

Jegyzet – echós vers: a XVI–XVII. sz.-ban kedvelt költői műfaj ; poentirozó költői játék, mely abban áll, hogy a költemény strófái visszhangszerű csattanóval végződnek.

Elmélkedések, leírások és több efféle, minden nagyobb elbeszélő költeményben fordulnak elő, de sehol oly gyakran s annyira csupán magukért, csupán ad vocem! illesztve be, mint

Gyöngyösi István

nél.

n

Jegyzet – ad vocem: ennek alkalmán, ehhez a kérdéshez, dologhoz kapcsolódva.

Ez előszeretete ily themák, ily kitérések iránt annyira uralkodik

Gyöngyösi István

n, hogy képes érette a felvett hangulatot megszakítani. Csak egy példát hozok erre. Midőn

Wesselényi Ferenc

kevesed magával be akar lopódzni az ellenséges Murányba, egyik hadnagya útközben le akarja beszélni a nyaktörő vállalatról.

Wesselényi Ferenc

,,mord tekintettel” – ,,dorgálja” a gyávát, de egyszersmind alkalmat vesz, ily hangulatban, elmesélni neki a Páris ítéletét, eleitől végig, hogy megbízonyítsa: kitartás kell a szerelemhez.

Ily modor aztán könnyűvé, de egyszersmind léhává teszi nála a jellemzést. Ő nem gondolja át jellemeit, eleitől fogva végig s nem látszik törődni azzal, hogy cselekvéseikben következetesek maradnak-e vagy sem. Ő a történteket adja egymásután, csak arra ügyel, hogy minden beálló fordulatnál az olvasót előkészítse a változásra, vagy hőse ilyen vagy amolyan víseletét reflexiókkal, példákkal stb. igazolja. Itt aztán bezzeg hasznát veszi amaz ügyességnek: themaszerű feladványaíra bőven, a tárgy minden oldalát ürgetve-forgatva, megfelelni. Például: ha Kemény János nem mer szembeszállni az ellenség túlerejével s annálfogva húzza-halasztja az ütközetet: költőnk előáll és elmélkedik arról, mily szükséges hadvezérben az óvatosság; ha ellenben vakon neki megy a bízonyos veszélynek: akkor a hősi bátorságról a hazáérti önfeláldozásról, az élet megvetéséről tart magasztaló beszédet. Így hősei soha nem jöhetnek oly következetlen helyzetbe, hogy

Gyöngyösi István

nek bő készlete ne volna mentségökre vagy tettök magasztalására, miután ritka oly vétség, melyet bízonyos szempontból mint erényt ne lehetne magasztalni. Hogy ily módon a valódi jellemzés porba esik, mondanom sem kell.

Alkotás, jellemrajz dolgában nem sok tehát az a mi dicséretest mondhatnánk

Gyöngyösi István

ről, kivált oly előpélda után, mint a ,,Szigetí Veszedelem". Nem is érne e célra semmit, elmondani kívonatban két fő műve: a ,,Murány” és „Kemény János” meséjét, mert ezekben, mint föntebb előadám, legfeljebb némi csoportítása van az (igaz vagy költött) eseményeknek s nem sajátképeni compositió. De itt-ott a jellemzés mutat egy-egy vonást fel, mi előttem azt bizonyítja, hogy

Gyöngyösi István

, ha idefordítá vala figyelmét, ha a jellemrajzolást tanulmány tárgyává teszi, ha nagyobb gonddal dolgozik e tekintetben, szerencsésen tudott volna jellemezni. Hogy példákat említsek,

Wesselényi Ferenc

gyöngéd udvariasságát hozom fel, midőn kedvesét palástjára ültetí le, mert a sűrű ,,köd hullatván harmatot, megnedvesítette a szép pázsit hantot” – és oly igazi, oly a helyzetből fakadó szavakkal mondja neki:

Boldog az az óra, melyben láthattalak!

Sok óhajtásomra ide várhattalak,

Ismeretlen szolgád kezén foghattalak,

Özvegy palástomon megszállíthattalak!

mely vonással szépen egyezik később ama lovagíasság, a mint a vár titkos elfoglalása által meglepett és megijedt Évát, Mária testvérét, bátorítja és vigasztalja, úgy hogy e két vonással tökéletesen elénk állítja

Wesselényi Ferenc

t, mint lovagias férfíút. Az a kár, hogy efféle vonások gyéren s mintegy a költő öntudatán kívül fordulnak elő s tán egyrészt anecdotaszerűek, mint az a másik, melyet

Gyöngyösi István

minden scrupulus nélkül elmond, nem gondolva vele, hogyan illik ,,Venusa" bájaíhoz s micsoda nem szép képzeteket költ fel általa: tudniillik, hogy Murányban vérhas uralkodván,

Széchy Mária

e betegségben szenvedőnek tetteti magát s orvosszereket kér Évától, hogy elámítsa szerelmi kínjának valódi oka iránt.

Gyöngyösi István

nem írta e munkát hőskölteményi praetensíóval.

n

Jegyzet – nem írta e munkáit hőskölteményi praetensióval: nem eposzi igennyel, becsvággyal, szándékkal írta.

Noha a Murány kezdete, az istenek tanácsa, a

Wesselényi Ferenc

szerelmét fölgerjesztő s célra vezető hatalmak ez állításomat megczáfolní látszanak; noha Keményben sok a harcias részlet, a hadak leírása és ütközetek rajza; mégis azt mondom, hogy a költő előtt nem lebegett egy Virgil-féle epopoeia, hanem legföljebb ovidiusi elbeszélés.

Zrínyi Miklós

a fönségre irányzott művével;

Gyöngyösi István

csak a kellemre. Már választott tárgya: mindig és mindenütt a szerelem: eléggé bizonyítja állításomat.

Gyöngyösi István

a szerelem költője. Murányban ez a mozgató hatalom ; Kemény Jánosban ez foglal el legnagyobb részt. Amaz ókori regény, a Chariklia, melyet

Gyöngyösi István

már aggkorában nem röstelt átdolgozní, ezen fordúl le; tankölteménye a Cupido, szerelmi csáb gyógyszere akar lenni, de maga is oly csábos gyógyszer, hogy a költő jónak látta művét kéziratban megtísztogatní utólag.

n

Jegyzet – a Cupido, szerelmi csáb gyógyszere akar lenni: nem is egészen maga a költő ,,látta jónak” ezt ,,a megtisztogatást”, hanem a jámbor Koháry István, aki megérezte benne – Horváth János kifejezéséve élve – az ,,ürügyes erotiká"-t s elhárította magától a kiadást (lásd A magyar irodalom története. Szerk. Sőtér István. 2. köt. 194. l.).

Ha a ,,Daedalus temploma” övé, ebben Ariadne, de kivált Pasiphaë szerelme tulságosan is mellettem bizonyít: úgy hogy méltó vezekléssel fordítja a költő a ,,Rózsakoszorú”-ban földi szerelmeít amaz égire, a szűz anyához s kereszten függő istenséghez.

n

Jegyzet – Ha Daedalus temploma az övé . ebben Ariadne, de kivált Pasiphaë szerehne: a mai irodalomtörténetírás egyértelműen

Gyöngyösi István

nek tulajdonítga ezt a művet, melyet a reneszánsz széphistóriából a barokk elbeszélés fel hajló iskolás, de jellemző művének tart s

Gyöngyösi István

sárospataki diákoskodásával s az ott kapott erős Ovidius-hatással kapcsol össze (

Badics Ferenc

i. m. 125–129. l., Kézikönyv uo.)

– Ne keressünk hát

Gyöngyösi István

műveiben egy oly magasabb világeszmét, a minő ,,Sziget Ostromá”-nak alapul van vetve; az ő elbeszélései nem léledzenek oly magasra.

Toldy Ferenc

a magyar verses regény kezdőjét (vagy folytatóját) látja benne. Méltán, ha választott tárgyait, ha a mozgató alapeszmét tekintjük, mely nem más, mint a szerelem. De kevéssé érdemlik a regény nevet, ha a compositiót nézzük, mely nem tud kikerekedni s a jellemzést, mely nagyon hiányos. Az utóbbi nem is volt erős oldala a régi regényeknek; de a szerkezet némi szövevénye – bonyolódás, kifejlés – mindig megvolt, mióta regényes műveket írnak: a régi görögök ilynemű kísérleteiben úgy, valamint a középkoriakban, melyek XVI-ik századbeli magyar átdolgozásaít költőnk ismerte. Ezeket akarta-e utánozni? Nem hiszem, mert akkor nem választ oly tárgyakat, oly események leírását, hol a szabad költés annyira meg van szorítva, mint akár a Vénusban, akár Keményben. Mindenik egykorú esemény: tudja, hallja, beszéli minden ember, a költő nem ferdíthet semmit, szemtanúk cáfolnák meg. Így is van dolga a hitetlenekkel: „Az olvasóhoz” (Keménye elé készült előszavában) váltig mentegeti vagy igazolja magát költeményes dolgok belé vegyítése miatt.

n

Jegyzet – (Keménye elé keszült előszavában): az

Apor István

nak ajánlott kiadásról van szó.

„A poesist is követtem – úgymond – ezen verses históriácskámnak (Kemény) dispositiójában, azért szaporítottam azt holmi régi fabulás dolgoknak, hasonlatosságoknak és más efféle leleményes toldalékoknak közbevetésével, a kik nélkül a história és abban levő dolgok valósága végben mehetett volna ugyan, mindazáltal azoknak nagyobb ékességére és kedvesebb voltára nézve inkább tetszett azt az említett dolgokkal megszínlenem, mint azok nélkül.

Tinódy Sebestyén

Tinódi Lantos Sebestyén

módjára csupán csak a dolog valóságát fejeztem ki, a versek együgyűségével".

n

Jegyzet – ,,

Tinódy Sebestyén

Tinódi Lantos Sebestyén

módjára”:

Arany János

a romlott szövegben nem vette észre, hogy

Gyöngyösi István

nél a

Tinódi Lantos Sebestyén

név előtt nem pont, hanem vessző állt s így épp ellenkezőt jelent a szöveg:

Gyöngyösi István

elhatárolta magát

Tinódi Lantos Sebestyén

tól s nem egy szintre helyezte.

Gyöngyösi István

szavára, hogy ő nem akart egyebet írni, a dolgok valóságát tekintve, mint históriát, de azt kellően megszínleni fabulákkal s ebben térni el

Tinódi Lantos Sebestyén

tól. Nem hiába hivatkozik (s éppen nem gúnyosan hivatkozik) ez elődjére, ki, úgy látszik, még az ő korában is elég népszerű volt arra, hogy

Gyöngyösi István

egy részben követőjének vallja magát. És követte nemcsak abban, hogy a dolgok ,,valóságát“ a „versek együgyűségével“ (azaz költői átalakítás nélkül) fejezte ki, hanem abban is, mi egyik főoka volt

Tinódi Lantos Sebestyén

kelendőségének, hogy magával egykorú eseményeket ragadott meg, olyat, a mi úgyszólva napi tárgy volt, mely frissen él vala még az emlékezetben s mely a korbelieket leginkább érdekelte. Ilyen volt a murányi kaland; ilyenek az erdélyi hős viszontagságai. Nem annyira regény tehát, a mit költőnk ír, mint novella (új esemény) a szónak első, eredeti értelmében.

Tinódi Lantos Sebestyén

modora felfrissítve, ,,megszínelve“ – a régi s az új, – a hagyományos alap és az egyéni szabad működés: íme másik titka

Gyöngyösi István

népszerűségének.

Zrínyi Miklós

úgyszólva szakít a multtal, a magyar költészet múltjával; a verses históriáktól egy hatalmas ugrással az epopoeia csúcsára szökik, a rhythmus megszokott kellemét a gondolat merész fönsége váltja fel, mely körül a századokon át bizonyos költői formába verődött nyelv töredékei úgy hevernek, mint titáni kézzel összehányt szikladarabok.

Gyöngyösi István

magába szedi a hagyományt, vérévé teszi, áthasonítja; az egykorú olvasó feltalálja benne mindazt, a mi elődeiben tetszik és még valamit, mely a költő egyéni sajátja; régit és újat: a hűséget ahhoz, a szabadságot ebben. Külön népiesről még szó sincs: a mi nemzeti, az népi is; az elemet költőnk úgy olvasztja magába, hogy sehol meg nem látszik a forradás; még ahol tudós költőnek mondaná is valaki, hol klasszikai tudományát tálalja föl: ott is érezzük amaz elem lüktetését.

Zrínyi Miklós

megelőzte korát, de nem hatott rá ;

Gyöngyösi István

megtalálta a magáét és előbbvitte.

Könnyű ezt kérdeni, most, mikor ránk nézve mindkettő,

Zrínyi Miklós

és

Gyöngyösi István

, avúlt régiség, azon különbséggel, hogy a mi ez utóbbinak erős oldala volt, az már rég beolvadt nyelvbe és irodalomba, többé nem tekintjük mint az övét, hanem mint közös mindnyájunk sajátját; míg az első még egyre ott áll zordon fenségében; arra nézve, mi benne jeles, nagyszerű: nem követve, meg nem haladva, utól nem érve senkitől.

Gyöngyösi István

jó tulajdonit megette az idő, hanem gyarapodott is belőlök; ez volt sorsa. Mívelő szellem volt, tovább egy századnál, épen a kor embere, szükséges láncszem a fejlődésben. Ne sajnáljuk tőle népszerűségét.

Ama kérdésre annál bajosabb megfelelni, mert röviden nem, csak nagy részletességgel lehetne, a mi e vázlatnak meszszi meghaladná határait. Mindazáltal teszünk egy kísérletet röviddé vonni össze észleleteink eredményét

Gyöngyösi István

ről.

Föntebb kijelöltük a szempontot, melyből tekintve

Gyöngyösi István

ma is – költő. Ez ama hév áradat, maga az író kedélyében, melyet ép ezért alanyinak neveztünk. Most kiegészítem:

Gyöngyösi István

alapjában lyrai költő volt. Ezt tudtomra még nem mondotta ki senki: de aligha nem érezte akárhány olvasója. Benne az eposzi tulajdonok sokkal alantabbi rendűek, hogysem őt kiválóan epicusnak ismerhetnők. Alkotni, jellemzeni nem tud, csupán a leírásokra van éles szeme.

Ellenben lyrai oldalát tárgyának mindig megragadja, objectiv' csak annyiban, hogy mást beszéltet. Ilyenkor igazi elemében látjuk: legszebb helyei ezek. Dallá olvad az elbeszélés, a párbeszéd hősei ajkán. Maga is érzi, sőt egyhelyt kimondja ezt. Mikor

Wesselényi Ferenc

szemben van

Széchy Mária

val, a helyett, hogy a szerelem tördelt szavait adná szájába költőnk s tárgyilag beszéltetné őket, így ír:

Le se veszi szemét szép ábrázatjárúl,

Mint a saskeselyű mikor naphoz járúl, –

Örömest rózsákat szedne orcájárúl,

Nem lehet: Énekét így kezdi szájárúl:

Szívem rejtekének tündöklő csillaga!

Helena szépségű kedvemnek világa!

Felderűlt napomnak nálad van világa !

S új fénnyel tündöklő est-világosságal

Hattyúi termeted mert, szivem, igen szép,

Vagy is vidám, deli, egész testedben ép.

Nyelved friss, eszed nagy, orcád is kedves kép,

Magad kelletése szemeket fogó lép.

Ha rózsám szépségét kezdeném számlálni,

A mi benne tetsző, azt mind feltalálni,

A ki azt meghallja, tudom meg fog állni,

Vagy, hogy többet halljon, nálam is fog hálni.

Méltán mondja, hogy ének; mert ez nem beszéd, hanem dal. És így dalolnak

Gyöngyösi István

személyei, szóval és írásban; így ő maga, mihelyt fölmelegül. Természetes aztán, hogy e lyrai lendülésben kevesebb a tárgyilag jellemző, mint az általános emberi. A szerelmes beszéd olyanná válik, melyet minden szerelmes elmondhat: ez épen lyrai jellem. (V. ö.

Wesselényi Ferenc

levelezését, beszélgetéseit

Széchy Mária

val.

Kemény János

ét

Lónyay Anna

val, az echóval;

Lónyay Anna

heroidját stb.)

Gyöngyösi István

e szerint, a megénekelt tények ujdonsága, kalandossága, történeti hűsége által gerjesztett érdeken kívül úgy hatott korára, mint lyrai költő. Az általános érzelemnek adott alanyi kifejezést, oly melegen, mint előtte kevés, oly hangzatos formákban, mint előtte senki. Midőn tulajdonkép az irodalomban lyrai költés alig, – mondhatni nem is volt: ő elbeszélés álarcában a lyra hiányát pótolta. Tovább egy századnál – másfelet is mondhatnánk – majdnem egyedül ő volt az, kinek műveiben szépanyáink s déd-ükeink az általános emberinek lyrai kifejezését feltalálták. Nem csoda, ha népszerű volt.

E sark-tulajdonához járul, mint szintén elmondám, éles szeme a leírásokban. E kettő: lyraiság és descriptióra nagy hajlam s tehetség, nem zárja ki egymást. Hiszen

Byron, George Gordon Noel

ép ezekben bámultatik.

Gyöngyösi István

leírásaiból, noha az idézet máris sokra megy, nem állhatjuk meg, hogy fel ne hozzuk a kovácsok descriptióját, kik a tatár fogságban

Kemény János

t megvasalják. Már a régiek csodálták e helyet s

Dugonics András

,

Gyöngyösi István

nek utolsó kiadója (1796) nem győzi magasztalni: Ime, az elevenebb rész:

Hatan állnak elö kovácsok számából.

Vaspor szenyje ülte hizott pofájokat,

Szenek pozdorjája füstőlte nyakokat,

Sok szikra csipdeste feltűrött karokat,

Egy-egy pöröly tölté befogott markokat.

Ritkúlt a szakállok csapdosó tüzekkel,

Éktelen homlokjok pörzsöllött szemekkel,

Orcájok varasúlt gyakor égésekkel;

Merő félördögök kormos személyekkel.

Felgerjedvén a tűz, a sziklák ropognak,

Hevűl, a vas, arról a rozsdák pattognak,

Az erős kovácsok mellette forognak.

A fúvó gégéje körül szít ez tüzet,

Pemete-botjával az hint reá vizet,

A verõ pörölyhöz készít némely kezet,

Fogó szájától falt vasat némely vezet.

Hajnalszínt mutat már a vas setétsége . . .

A repülő szikrák dongnak a műhelyben,

Húnyt a nap; setéte van az éjszakának,

Fényes tüze látszik akármely szikrának.

Üstökös csillagot minden ütés csinál,

Sok ugrosó szikra szökdécsel a kohnál;

Tüzes lidércekre éjen ha ki tanál:

Itt minden fuvallás több szikrát ád annál,

mikor aztán az öt darabból álló vas kész:

Suhog rajtok a viz, mellyel megöntötték,

Vége van a műnek, a pörölyt letették,

Izzadt homlokjokat, nyakokat törlötték.

Messze vinné példákkal mutatni meg

Gyöngyösi István

érdemeit a költői szólam, nyelv, a rhythmus és rím emelése körül. Mindezekben ő hatalmas újító – de a réginek, a megszokottnak alapján. Dictiója képes, feltörekvő, közönséges dolgokat szépítve mondó, annyira, hogy néhol abba a hibába esik, melyet a preciőz szó jelöl; – mindamellett magyaros, egy-egy közmondás, népi fordulat visszásság nélkül olvad belé. Ime, vagy két sor dictiój át ízleltetni. A jegygyűrűnek: ,,küzködnek kövei az égi tüzekkel, Dulják azokat is ragyogó fényekkel” – ,,A nap sugáritól sebesült a felhő" – Anna arca mikor elpirul: „Olyan mint a gyenge papirosnak teste, kinn innét is látni, ha ki mit túl feste” – ,,Hamarsarkú szerencse" – „Ezek is (Kemény és Anna) kedveknek elszakadt láncszemét még összeköthetik” A tatár khánnak: ,,Meghízott a szíve kövér prédájával". – Midőn Anna sír: „Esőző szemével orcáját hintette". – ,,Egeket ostromló szíves óhajtás". – ,,Tulajdon vérének borúl bíborába' (az öngyilkos). – ,,Barátság nem tudó komor szegénység". – ,,Tapsoló szív" (örvendő). – ,,Tolla vitorláját a szél hajtogatja" (süvegnek). – „Kik a napot híjják fényekkel csatára" (boglárok). – ,,Déllel játszó nap ragyogványi" (délibáb). – ,,Tapsol a reménység örömmel szívekben". – ,,Dongnak bogarai a vad Boreásnak" stb. – Az efféle,

Zrínyi Miklós

n kívül, szokatlan volt az akkori költészetben. Ép ily merész

Gyöngyösi István

a mondatrészek összeforgatásában is, de

Zrínyi Miklós

nél annyival szerencsésebb, hogy inversiói nem tetszenek magyartalannak. Volt már előtte is a költői szóforgatásnak bizonyos hagyományos útja;

Gyöngyösi István

ez úton haladott tovább, míg

Zrínyi Miklós

egész önkénnyel forgatta össze a mondat részeit: (pl. ,,Földre megtompítván esék maga vasát", t. i. a dárda,

Zrínyi Miklós

nél). Maga ugyan költőnk gyenge okot mond erre egyik előbeszédében. „Énnekem is esett úgy construálnom némely szókat, hogy a közönséges magyar beszédnek jó rendi ellen vagyon". És tette ezt, mint ugyanott mondja: ,,a versek cadenciája kedvéért” De hogy ez csak olvasói felfogásához mért mentség akar lenni ; hogy tudta, érezte, mire való versekben az ily eltérés a közönséges stilustól, kitetszik alább, midőn odaveti, hogy az ilyenek: ,,a verseket ékesíteni szokták inkább, hogy semmint valami dísztelenségére szolgálnának“

Nyelvre nézve felölelte az egész akkori magyar nyelvet, tájszavaival s mind avval együtt, mi a régi nyelvből tudomására volt É részben a nyelvtanuló, a költő, még most is járihzt hozzá iskolába. szókötésben, hajutásban még újitott is önkényileg, mint maga bevallja. Efféléket: ,,vágyni valamit” (valamire h.), ,,guzslya" (guzsalya), ,,ostromja“ (ostromolja), önkényesen csinált. Oly szók, melyeket e század elején újítottaknak mondtak volna, őnála gyakoriak, mint: remény (-ség nélkül), hon (itthon helyett is), lak, dal stb. Ez utóbbit még

Erdélyi János

is új szónak tartotta, a magyar népköltészetről írtában.

n

Jegyzet –

Erdélyi János

új szónak tartotta a magyar népköltészetről írtában:

Erdélyi János

híres gyűjteménye ( Népdalok és mondák,

Budapest

1846–47. ) II. kötetének végére helyezett nagy fontosságú tanulmányának (Népdalköltészetünkről) II. fejezetében fejtegeti ezt (379–381. l.).

– De az ikes igék iránti érzék már hanyatlik

Gyöngyösi István

nél.

Végre a rhythmus eleven érzéke egy akkori költőben sincs annyira kifejlődve, mint ő nála. Az úgynevezett sándorvers legmagyarabb formában nála mutatkozik. Sajátsága ennek, hogy rendszerint a közepén s végén van egy-egy nehéz ütem (taktus), a többiek, nem ugyan rendes mértékkel, de könnyen lebegnek.

n

Jegyzet – Az úgynevezett sándorvers: alexandrín; eredetileg 12 szótagos francia verssor. – (Jegyezzük meg végül, hogy e kötet nyomdai munkái idején jelent meg egy újabb Gyöngyösi-tanulmány (Itk, 1968. 2. sz.), mely ismét erősen

Arany János

felfogása felé hajlik

Gyöngyösi István

politikai magatartását illetően.)

Gyöngyösi István

nél már a gondolat e rhythmus szerint képződik: a kettő egy test, egy lélek elválhatlanúl. A rím kéttagúságát ő állandósította meg, s gyakran talál szép rimeket; noha többnyire a képző és ragszócskák ismétlésével is beéri.

Gyöngyösi István

hatása irodalmunkra oly nagy, oly tartós vala, hogy még a múlt század végén is költők egész iskolája (élén

Dugonics András

) állt elő, mely őt vallá mesteréül. Nem akarom ez iskola ízléstelenségeit magasztalni: epicai formákban meg nem haladták, egyébben utól nem érték

Gyöngyösi István

t. De valahányszor a magyar költészet és nyelv oda jut, hogy idegen befolyástól lesz szükség menekülnie: mindannyiszor nyereséggel fordulhat vissza a néphez, s irodalomban

Gyöngyösi István

hez.

Gyöngyösi István

Szerző: Arany János

Bibliográfiai adatok

Cím: Arany János Összes Művei XI. kötet

Alcím: Prózai művek 2.

Dátum: 1968

Kiadás helye: Budapest

Kiadó: Akadémiai Kiadó

ISBN: 9630500396

Sajtó alá rendező: Németh G. Béla

Lektor: Barta János

Kézirat leírása:

Ország: Ismeretlen

A kézirat leírása:

Keletkezés:

Dátum:

Nyelvek: magyar

Kulcsszavak: értekezés

Szövegforrások listája:

Szövegforrás I: A kritikai kiadás szövege

Elektronikus kiadás adatai:

A digitális kritikai kiadás sajtó alá rendezői: Palkó Gábor és Fellegi Zsófia

XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia

Közreműködők: Csonki Árpád , Horváth-Márjánovics Diána , Káli Anita , Metzger Réka , Móré Tünde , Roskó Mira , Sárközi-Lindner Zsófia és Vétek Bence

Kiadás:

Digitális kritikai kiadás

A kiadásról:

Kiadó: Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Irodalomtudományi Intézet

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Kiadás helye: Budapest

2019 ©Free Access - no-reuse

Megjelenés:

K I. I. 23. sz. 529–534. l., 24. sz. 553–559. l., előcikként, M. P. aláírással. Kötetben, előbb az említett Toldy-féle kiadás, majd az 1879-es PD közölte (253 – 280. l.) s azóta változatlan szöveggel, rendszerint minden gyűjtemény fölveszi. Meg kell jegyezni, hogy Arany László a HIL jegyzeteiben megfeledkezett a Toldy-féle közlésről, s PD szövegét második megjelenésnek mondja. S ami fontosabb, elmaradt a HIL-ből a PD-ban az 520. lapon, a „Hibák javítása” című függeléklapon adott javítás a csöcsmők szót illetően (lásd fönt). Azt is meg kell említeni, hogy a PD is, a HIL is az emlitett Dugonics-féle kiadásra támaszkodva közölte újra a Gyöngyösi szövegeket, a fönt említett módon. Franklin 434–460. l.

Megjegyzések:

Ez

Arany János

híres, sokat és méltán magasztalt írói arcképei között az első. Irodalomtörténeti tanulmányt írt eddig is, bőven és kiválót, de portrét eddig még nem. Korábbi irodalomtörténeti dolgozatainak s e portréknak keletkezésében közös az a mozzanat, hogy mint azok nagyobb része, ezek is külső okok ösztönzésére, ,,kényszerére" jöttek létre, legalábbis látszólag. De mint azok esetében, itt, ezekben is jól láthatók azok a belső indokok, melyeknek fogantatásukat valójában köszönhetik. A külső ösztönzések és kényszerítő okok igazában csak alkalmul, ürügyül szolgáltak, hogy

Arany János

kifejtse az időszerűnek érzett esztétikai s irodalomtörténeti kérdésekben nézeteit, hogy gyakorolja, a szemérmes öniróniával, de annál mélyebb felelősségtudattal vállalt ,,énektanári" szerepét. A külső ok itt folyóiratának átalakítása volt. A SZF, amely mindenekelőtt kritikai-esztétikai „szaklap” óhajtott lenni, nem tudott kellő számú olvasóra, előfizetőre szert tenni. A körülmények s barátai egyaránt azt tanácsolták

Arany János

-nak, hogy ,,népszerűbb", mint ironikusan mondta ,,publikum csődítőbb" lapot adjon: szorítsa vissza a kritikai s elméleti részt a szépirodalmi s a tájekoztató-tudósító rész javára. Leghevesebben

Tompa Mihály

biztatta erre. Az különösen kedvenc ideája volt

Tompa Mihály

nak, aki nyilván jól ismerte a vidéki nemesség és értelmiség ízlését és érdeklődését, hogy „képessé” kell tenni a lapot, képeket kell mellékelni hozzá.

Arany János

viszont éppen ettől fázott legjobban. Szinte jelképessé érlelődött s emelkedett benne a ,,képeskedés kerdése“: „A képeskedést hagyom másnak: én a tartalmat akarnám lehető legjobban kiállítani“ – írta Szász Károlynak erős önérzettel (1860. aug. 27.). A korszak lapviszonyai értetik meg ezt a sajátos irtózást. A politikai s a szaklapokon kívül tulajdonképpen csak a divatlapok (és a humorisztikus lapok) tudták magukat előfizetesekből fenntartani. A „divatlap” akkor természetesen nem volt azonos azzal, amit ma értünk rajt. Irodalmi lapok voltak ezek elsősorban, de az irodalmi anyag mellett – amely nagy részében magában is a közönség alacsony ízlését kiszolgáló lektűr volt – bőven közöltek olyan anyagot is, mely az irodalom iránt végképp közömbös olvasókat, főképp nőolvasókat is, vonzhatta s megtarthatta; mindenekelőtt közéleti, irodalmi és művészet-közéleti pletykát, intimitást, s ezek mellett képeket. Részint a divatról tudósító képeket, szabásmínta-leírásokat és mellékleteket, részint hírességek képeit, nevezetes események vagy kuriózitások ábrázolásait. Az ország legkülönfélébb okból nevezetes személyiségeinek, hölgyeinek egész arcképcsarnokát lehetett így egy-egy lap évfolyamaiból összegyűjteni. A képekhez többnyire mellékeltek ismertető cikket is, nagyobb részt ízetlen, semmitmondó dicsériádákat. Költők arcképeit is gyakran közölték, persze, élőkét többnyire, s hasonló kísérő szövegekkel.

Arany János

szemében, érzületében mindezek láttán emelkedett tehát ,,a képeskedés“ elutasítása a divatlap műfaja és ízlése elutasításának jelképévé, s lett két alapvetően különböző szerkesztői magatartás próbakövévé. S most, hogy végül a körülmények szorításában mégis engedményt kellett tennie, igyekezett úgy megtenni, hogy eredeti szerkesztői elképzelése s magatartása, mely a tartalmi s ezen belül a valódi irodalmi elem kizárólagosságára épített, minél kevésbé károsodjék. Jelentékeny régi írók történeti arcképcsarnokát akarta hát biztosítani az olvasóknak (lásd előfizetési felhívást JKK XII. köt. 336., 632– 633. l.). A képhez magvas arcképvázlatot, irodalomtörténeti méltatást is mellékelt; illetőleg fordítva: akkor adta egy-egy régi író arcképét mellékletként, midőn ugyanabban a számban vagy hamarosan az illető íróról már cikket is közölhetett. Így jöttek a K első félévében egymás után a következő képek, ill. méltatások:

Kazinczy Ferenc

(Imre Sándor),

Mikes Kelemen

(Szilágyi Sándor),

Zrínyi Miklós

(Salamon Ferenc),

Gyöngyösi István

(

Arany János

), Koháry István (Greguss Ágost). Különben a még mindig kevés előfizetőjű folyóirat számára gazdaságiIag is ez volt a legjobb megoldás. S a portrészerű, portré-méretű irodalomtörténeti méltatás műfaja is jól szolgálta a lap népszerűbb jellegét, célzatát is, hisz az olvasók nagyobb részét jobban vonzotta, érdekelte, mint az elvont elméleti fejtegetések. Ez volt tehát

Arany János

írói arcképei létrejöttének külső inditéka. A belsőt leginkább a K programcikkéből, az Irodalmi hitvallásunkból, ill. az azt szülő körülményekből és motívumokbol lehet kiolvasnı.

Arany János

egyetlen elméleti fejtegetésében sem oly erős a történetiség igénye, pontosabban annak igénye, hogy a népiességet,

Petőfi Sándor

s a maga irányát az irodalomtörténeti folytonosságban és fejlődésben elhelyezze, értelmezze és értékelje; ,,a jog-folytonogságot” neki biztosítsa. Abban a cikkében, mondhatnánk, ,,kétfrontos" harcot vív

Arany János

: egyreszt a Toldy-féle felfogás ellen, mely

Kazinczy Ferenc

s

Vörösmarty Mihály

után már csak esést lát, másrészt

Vajda János

, ill. a népiessel szembeforduló új költőkkel vagy inkább csak szándékokkal.

Arany János

, mint egész nemzedéke, mélyen át volt hatva a történetírás s ezen belül az irodalomtörténetírás fontosságának tudatától.

Toldy Ferenc

szemléletének, módszerének s így ítéleteinek elfogadhatatlan, idejétmúlt voltával is tisztában volt. Viszont tudta, s glosszáiban gyakran hangoztatta azt is, hogy átfogó, az egész fejlődést befogó történetírás, új, korszerű összegezés csak monográfiák sokaságára epülhet fel. Két szintézis-vázlata, terve, A magyar népdal az irodalomban s a Népiességünk a költészetben is nyilván ily alapvetés, előmunkálatok híján szakadt meg, maradt csak terv, tervvázlat. De, a viszonyok ismeretében, az irodalomtörténetírás területén sok ilyen alapozó monográfiára egyelőre nem lehetett számítani. Így ezek a rövid összefoglalások, portrék, vázlatok betölthették az egyelőre még hiányzó monográfiák helyét a fejlődésrajzban. Ezeknek a meggondolásoknak világánál nagyrészt az is magyarázatot nyer, mért éppen azoknak az íróknak portréját vállalta magára, akikét vállalta.

Gyöngyösi István

esetében mindenesetre világos ez: a népies és a nemzeti, az eszményítés és alanyiság, az ideál és a reál, az ún. belső forma és a műfaj, a kompozíció, a korszerűség és a hagyomány kérdéseit vizsgálta történeti tükörben; azokat a kérdéseket, melyek rendkívül intenzíven foglalkoztatták a maga kora irodalmát illetően is; ezek megértéséhez és megértetéséhez kívánt segítséget nyújtani és nyerni. Az irodalomtörténetírás szinte megjelenése pillanatától nagyra értékelte e tanulmányt. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a tény, hogy a megjelenését követő évben

Toldy Ferenc

, a maga súlyát és értékét nagyon is jól ismerő, a szakcikk tekintetében biztos ítéletű irodalomtörténész,

Gyöngyösi István

munkáinak újabb kiadása elé ezt iktatta, változatlanul és egészében, bevezetésül, saját Gyöngyösi-portréja helyett ( Gyöngyösi István Válogatott Poetai Munkái.

Budapest

1864. ). S azóta

Gyöngyösi István

életműve esztétikai értékelésének s fejlődéstörténeti helye kijelölésének mindmáig ez a legfőbb alapja.

Gyöngyösi István

életútjának és művének legalaposabb újabb ismerője, Badics Ferenc ezt az általánosan elismert tényt így mondja ki: „Roma locuta, causa finita – a legilletékesebb bíró mondta ki szigorú, de igazságos és végleges ítéletét az irodalomtörténet számára” ( Gyöngyösi István élete és költészete.

Budapest

1939. 216. l.). S valóban, esztétikai ítélet és fejlődéstörténeti értékelés szempontjából lényegében napjainkban is az irodalomtörténeti kézikönyv ( A magyar irodalom története. Szerk. Sőtér István.

Budapest

1965. 2. köt.)

Arany János

felfogására épít és vele ért egyet. Az e tanulmányt illető mindig elismerő vélemények közül Szinnyei Ferencet érdemes külön megemlíteni; ő ugyanis az általános felfogással szemben, mely

Arany János

ez írói arcképei közül a

Gvadányi József

ról szólót szokta legtöbbre tartani, azt tartja: „Érték tekintetében a

Gyöngyösi István

ről írott áll a legmagasabb színvonalon” ( Arany János tudományos munkássága. BpSz 1910. 142. 81. l.). Végül említsük meg, hogy

Arany János

felfogása

Gyöngyösi István

őt megelőző méltatói közül, kétségkívül,

Batsányi János

éhoz áll legközelebb (lásd A ' Magyar Tudósokhoz, irta Batsányi János.

Budapest

1821.). A tanulmányban, természetesen, van egy sor filológiai tévedés, ami a kutatás akkori állásából következik. Ezeket előfordulásuk sorrendjében, a legújabb eredményeknek megfelelően javítjuk. Van azonban e tévedések között egy, melyet ki kell emelnünk s külön szólanunk róla. Nem is szorosabban vett ,,filológiai" tévedés ez, hanem felfogásbeli:

Gyöngyösi István

politikai magatartását, egyéniségét illető.

Arany János

ugyan, mint valódi történeti szemlélettel rendelkező értekező, nyomatékkal hangsúlyozza: ,,Nevetséges volna az akkori megyei életben oly oppositiót keresni főispán és megyei párt közt, minő későbben kifejlődött . " Végül azonban mégsem marad ment attól, hogy némiképp visszavetítse a XIX. sz.-i politikai légkört és középnemesi mentalitást (

Gyöngyösi István

korára s főképp magára

Gyöngyösi István

re s XIX. sz.-i értelmű nemesi patriotizmust, patrióta következetességet vél, legalább indulati és érzelmi síkon, kimutathatni. Figyelmen kívül hagyta – mondhatnánk, szinte szükségszerűen, hiszen abban az időben e kérdések még szinte teljesen tisztázatlanok voltak – , hogy a XVII. sz.-ban a főúri udvarok körül csoportosuló familiáris nemességben ezt a később kifejlett patriotizmust s ezt a patrióta következetességet még alig lehet feltételezni. Az irodalomtörténeti kézikönyv így ír e kérdésben

Gyöngyösi István

t illetően: ,,a familiáris költő típusának legma asabb színvonalú képviselője a magyar irodalomban.

[szerkesztői feloldás]

.

Önálló politikai álláspontja neki nincs, véleménye patrónusáéval azonos, s ha változik ennek állásfoglalása, vagy új patrónus szolgálatába szegődik, minden megrázkódtatás nélkül alakul át az övé is.

[szerkesztői feloldás]

.

Gyöngyösi István

egyformán szolgálni tudta valamennyit, anélkül, hogy ő maga ide-oda hajladozó szélkakas lett volna." (I. m. 185. l.) S ha némiképp merev, mechanisztikus is ez az idézett felfogás, s túlhangsúlyozza is a familiáris kötöttséget – hisz

Gyöngyösi István

már inkább átmeneti típus. mint kiteljesítő –, közelebb áll a valósághoz

Arany János

-énál, amely – mint helytelen kiindulás, premissza – a Palinodia megítélésében hozta meg szükségszerűen téves eredményét. A palinodia szó értelmezéséről sok vita folyt (lásd Szász Béla: Palinodia. Nyr 1910. 140. l.). Visszaéneklésnek, visszavonásnak azonban, mint

Arany János

teszi említett téves felfogásának megfelelően,

Gyöngyösi István

élettényeinek ismeretében aligha lehet, hanem csak újraéneklésnek. Elég e tényekből kettőt említeni:

Gyöngyösi István

1692-ben, tizenegy évvel a Kesergő Nympha megírása után ( – e művének adta később a Palinodia címet –) Esterházy Pál nádortól birtokadományban részesült, 1699-ben pedig – négy esztendővel a Palinodia kiadása után – abban a kitüntetésben, hogy a hatalmas és nagyon is rangtartó nádor a vidéken való átutaztában személyesen is fölkereste (lásd

Badics Ferenc

i. m. 232– 235. l.).