AJOM11

  A magyar főnemesség a XVI. század óta, díszes helyet foglal el költői irodalmunkban. Míg tudós szomszédainknál, régebben úgy mint ma, az egyetemek népsége, tanárok, papok, mindenesetre oly egyének tették az irodalom zömét, kiknek neve egyszerűen suta volt, mielőtt czímerül a Dr. betűket joguk lett volna eléje ragasztani: nálunk csak a hitujításra következő mintegy félszázad folytán pezseg ily plebeian költői irodalom, hogy aztán majdnem kizárólag a nemesi rend vegye, hosszú időre, ápoló kezei alá. A mint az első Balassa Bálint, gyarmati és kékkői báró, énekei a XVI. század folytán elhangzanak, hosszú sora következik oly versíró tehetségeknek, kik vagy születés vagy legalább kiküzdött rang által a fensőbb körökhöz tartoznak. , többek közt alsósztregovai birtokos Nógrádban (s anyai ágon unk őse), Bocskay kamarása és II. Mátyás követje a portánál; Beniczky Péter szentelt vitéz; gróf Zrínyi Miklós; báró Liszti László (habár csak adoptatió útján) ; alispán és követ; gróf Kohári István altábornagy és országbíró; Amade László báró és ezredes; Orczy Lőrinc báró; Barcsay Ábrahám, a fejedelem Barcsay utóda; gróf tábornok; s szintén ősi birtokos család a Bessenyeifiek. Ime, szép sor így összefoglalva, szép kivált akkor, ha az alsó és középosztályból, ugyanazon idő alatt, nem birunk még egyszer annyi és oly értékű nevet fölmutatni. Nem mintha azt vélném, hogy a költészet forrása kiapadt volna a nép s a hozzá közelebb állók rétegeiből: amannál a népdal, a hegedősök hagyományai bizonyosan éltek, s a középrend részint ezzel táplálkozott, részint a népszerűbb nyomtatványokkal: de ízlése se finom társalgása, se külirodalmak ismerete által nem fejlődhetvén, papi didaxisnál, alkalmi hálálkodásnál, vagy borhoz való trágárságoknál egyebet nem igen bírt létrehozni a költészet terén. Hanem Therézia és József korszaka észrevehető fordulást idéz elő. A főúri nevek, – egy Teleki József a költő – vagy a b. Naláczi-félék – mind gyérebbé válnak a magyar költészetben, végre el mig az újramagyarodás korszakában báró . , neveit ünnepelhetjük; a szépirodalom zászlóját a középnemesség, a papi rend, a plebeius tömeg veszi át s maga a költészet jelleme is e szerint változik.  

  Kétségkívül nagyobb nyereség lett volna költészetünkre, ha nem mintegy felülről-lefelé, törül szakadva, vagyis inkább a törzstől soha el nem szakadva (olyanforma eszmét akarok kifejezni, a mit a német „urwüchsig"-nek mond), tehát mindjárt eleinte a néptől fejlődik. De a fejlődés e neme az újabb korban, midőn nép néppel érintkezik, igen ritka s majdnem példátlan; oly körülmények kellenek hozzá, mint hajdan a görög nemzeté, mely előbb, mint a környező népekkel érintkezett volna, előbb, a mi fő, hogysem kész mintákat látott volna maga körül, megveté hitregéje, költészete alapját, s már ama szürkületben, mely a mondai és történelmi kor közt borong, egy Iliászszá képezhette a vándorlantosok énekeit. Semmi sincs ehhez hasonló az újabb korban, hanemha t említjük, mely elzárt szigeti helyzeténél fogva némileg szintén önálló, alulról fölfelé irányzott fejlődést mutat, vagy legalább a kívülről vett hatás összeolvad az életteljes benső mozgalommal, oly üdvös hármoniában, hogy megmaradnak a valódi nemzeti költészet föltételei. A többi minden európai nemzetnél megszakad e magából fejlődés fonala: még a hol oly nagyszerűen indúlt, is, mint a Nibelungok és Cid honában. Később, a klasszikai műveltség befolyása alatt támad aztán közöttük , , de a görög al párvonalba csupán egy lángész tehető: az angol . Nálunk is úgy hozta a sors, hogy megszakadjon eme benső fejlődés, hogy innen-onnan ellesett példákon tanulgassunk verset írni; s ha már az utánzások ez iskoláját kelle megfutnunk: jól történt, hogy a zászló többnyire oly férfiak kezében vala, kik osztályuk míveltségénél fogva szélesebb látkörrel bírtak mint a korlátolt tömeg.  

  A Rádayak ős családja szintén dicséretes részt vesz főuraink e költői versenyében. Kettőt nevezhetünk, kik magok is megzendíték a lantot; ismét másik kettőt, kik főleg a színművészet ápolása körűl tettek érdemeket. Az utóbbiak egyike , barátja, ezzel együtt a magyar színészet első megalapításában fáradozott; a másika még a jelené, s nem a történeté. Visszább kell mennünk az időben, egész a múlt század elejéig, ha a másik két Ráday, és , apa és fiú, költői működését akarjuk vázolni – vázolni, mondám, mert egyik sem áll előttünk oly teljességben, hogy voltaképen méltányolhassuk.  

  Ráday Pál, az atya, a Rátold nemzetség ivadéka, s fia Gáspárnak, Pestmegye alispánjának, 1704-ben a Rákóczy – forradalomhoz csatlakozott, s a fölkelő vezér mellett különösen diplomatiai képessége által tett nagy fontosságú szolgálatokat. Így, hogy többet ne említsünk, midőn a francia udvar XII. Károly és I. Péter cár között békéltetőül fejedelmet bízta meg, ez t küldötte Benderbe a frigykötésre, mint teljes hatalmú követét. E benderi tartókodás alatt írta nagyobbrészt azon imakönyvet, mely a protestansok között sokáig nagy kedvességben volt: a Lelki Hódolatot, melynek 1715-beli kiadásához egy toldalékot csatolt: Istenes Énekek címmel, és ez az, miért neve a költők sorában említtetik. Jól tudjuk, hogy a kor vallásos szelleme, kivált a reformátió óta, a lyrai kebelnek kiömlését nem igen tűrte más mint vallásos irányban: tól kezdve, a kik világi költeményeket írtak is, többnyire szent énekek kíséretében bocsáták a világ elé, vagy mert a buzgó szív ily dalok költése által benső szükségét elégíté ki, vagy talán azért is, hogy meg ne ítéltessenek csupa világias hajlamukért. legalább, a ,,Cupido“ után, mintegy vezeklésűl látszik nyújtani „Rózsakoszorúját“ s a többinél is az ,,Istenes énekek" szinte elmaradhatlan a „Világiaktól“. Rádaytól csupán az elsőbbeket ismerjük. Nem írt-e vajon, fiatalabb korában, ő is ,,Világiakat“? oly kérdés, melyre többé nincs mód megfelelni; de ha tekintjük versbeli gyakorlottságát, melylyel egyszerre föllép ,,istenes énekeiben", hajlandók vagyunk föltenni, hogy ifjúsága nem folyt le figyelemre méltó kísérletek nélkűl a ,,világiakban", de amelyeket ő, gondosabb mint a második , mint és többen, az enyészetnek adott által, mielőtt iró szekrénye zárt helyéből csak egy is közforgalomba jutott volna. Annyi kétségtelen, hogy a XVII. század lyricusai és között összekapcsoló láncszemre van szükség: és én, ha Ráday Pál formáit tekintem az ,,istenes énekekben”: hajlandó volnék azt gondolni, hogy e láncszem ő. Akármint legyen: az énekek, míg egyfelől vallásos költői kedélyről tesznek bizonyságot, más oldalról a nyelvkezelésben, a költői technikában szembe ötlő haladást tanúsítnak, elannyira, hogy alig lehetne őket megkülönböztetni a reformátusok azon templomi énekeitől, melyek egy egész századdal később, s már a iskolájában növelkedett versszerzők ügyessége által keletkeztek.  

  E Ráday Pálnak fia, az, kinek arcképét olvasóink már vették. ,,El vala végezve – írja – s nagy részben azon veszélyek emlékezete miatt, melyekben atyja oly közel vala az elsülyedéshez, hogy ő minden idejét tanúlásban éli el, s erejét egészen a nemzeti míveltség emelkedésének fogja áldozni.” De hajlamai is ez irányban vonzották, elvonúltan élt tehát Pécelen, az általa épített kastélyban, gyűjtve, tanúlva, kísérleteket téve. Így is, 1782-ben báróságra, két évvel ezután grófságra emeltetett, a mit ugyan, mint emlékbeszéde mondja róla, inkább csak nem mellőzött, mint keresett. 1792-ben halt meg a majdnem nyolcvanéves agg, de ha ehos eredményét keressük: töredékre, apróságra találunk, melyek elegendők ugyan, hogy költészete s technikája mivoltára egy pillantást vethessünk, de nem hogy törekvéseit minden oldalról méltányolhassuk, különösen arra, hogy megfejthessük ama nagy tiszteletet, melylyel és ügytársai e név iránt viseltettek.  

  Pedig e tisztelet nem volt csupán a rang s műkedvtelés iránti hódolat, Kazinczyék tekintették őt, mint pályatörőjüket az ösvényen, melyre magok léptek, és ez elismerés a Ráday-vers nevezetben örökíttetett meg. A széplelkű öreg, péceli magányában, a régi és újabb classicus költők élvezetét párosítva, hamar rájött, hogy az utóbbiak a rímelt sorokat is mérik; egyszersmind fogékonyság támadt benne a költemények ama rhythmusa iránt, mely összhangzólag a részekről az egészre kiterjed, és a lábaktól kezdve, a sorokon, a szakaszokon által, az egésznek egyöntetében találja meg befejezését. hát első, ki a magyar szót, öntudva, lejti és szökő lábakra mérte, a mi bármily könnyűnek lássék most nekünk, méltó figyelembe venni, hogy maga is panaszkodott nehézségei ellen. Ő nem tudja, mond egy helyt, mikép esik az, hogy füle a németek mért sorait azonnal fölfogja s utánzani is könnyen képes: de ha magyarban kisérli: legott süketen hangzik a vers. Mi természetesebb, mint ha még inkább bukdácsolva jár a töretlen úton; ha nála jambus gyanánt ily sor is fordul elő: „S hogy minden nap vidámb mát ád", – a mit olvasni alig lehet. De többnyire elég sikeresen küzd meg az új nehézségekkel; s a mint stancáiból a „török ifjú” idylljét versszakos formába átalönti, igazán becsületére válik, s méltó kezdeménye az új iskolának.